Pike Grocery

- Ó, eszem ágában sincs ilyet tenni! – emeltem fel megadóan a kezeimet. Azt már megtanultam, hogy jobb az embereket nem alábecsülni, Thaddeus esetében pedig ez fokozottabban is igaz volt. Sok dolgot mesélt magáról a műsorban is, amik nagy részét hajlandó voltam elhinni neki, meg amúgy is láttam már, hogy milyen karizmatikus személyiség. Én tényleg kezdtem eljutni arra a pontra, hogy szinte már semmin nem lepődtem volna meg, ami vele kapcsolatos.
- Pedig nem lett volna rossz, ha valahogy ki tud minket vinni innen. – sóhajtottam lemondóan. Tényleg bíztam benne egy egészen kicsit, még ha olyan kicsi esély is volt rá. Hát, legalább csalódás azért nem ért. – Abban azért ne legyen olyan biztos. Biztosan lesznek olyanok, akik megpróbálják. Az emberi találékonyságot is kár lenne alábecsülni. Azért szívesen megnézném, hogyan kivitelez valaki egy efféle próbálkozást. A többség úgyis meg fog őrülni, és nem fog csak úgy a fenekén maradni… - vélekedtem. A filmekben is mindig ez történik, és azokat a történeteket sem véletlenül találják ki úgy, ahogy. Gondoltam, az emberekből indulnak ki ezekben az esetekben is.
- Az apám vadászpuskáját annak idején használtam, de hát már évek óta itt élek. – kicsit meglepett a kérdés, ez biztosan az arcomra is kiült. – Azért remélem, nem akarja, hogy emberek ellen használjak fegyvert. És különben is, hol találnánk akár egyet is? – valószínűleg ostoba és naiv kérdés volt ez részemről, de akkor lettek volna igazán okosok a rendőrök, ha a területen belül összegyűjtik ezeket, mielőtt az emberek pánikba esnek és ostobaságokat kezdenek művelni. Mindig abból lesz a legtöbb probléma.
- Jézusom, miért is kérdeztem?! – költői kérdésnek szántam, miután megláttam az előhalászott fegyvert. – Azért két nap alatt csak nem szabadul el ennyire a pokol. – reménykedtem, de tényleg. Ha hosszabb idő lenne, akkor volt rá esély, de 48 óra nem tűnt olyan vészesnek. Már ha tényleg annyiról van szó, és én szerettem volna hinni, hogy tényleg így lesz. – Jó, persze… - amúgy sem volt ellenemre, inkább miatta maradtam a magázódásnál eddig is. Alapvetően jobban kedveltem a közvetlenséget, talán tőle is csak így akartam távolságot tartani. A jelen körülmények között azonban minden megváltozott.
Próbáltam tartani a tempót, és ugyan kicsit összerezzentem az üveg betörésénél, de igyekeztem úgy tenni, mintha mindez meg sem kottyanna. Talán az adrenalin dolgozott bennem annyira, meg az, hogy izgalmas helyzetbe sikerült kerülnöm, amiből idővel talán még előnyöm is származhatott. Nem lett volna rossz, valljuk be.
- Hát igazából… - kezdtem bele, bár nem szívesen mondtam ki a szavakat. – A lakásom a karanténon belül van. – közben érdeklődve néztem a körülöttünk elsiető embereket, míg a sikátor felé tartottunk. Azért azt is érdekes megfigyelni, ki hogyan reagál a válsághelyzetekre. – És miféle tervre gondolt? Esetleg nem kellene olyan maszkot meg kesztyűt szereznünk nekünk is a kórházból? – vetettem fel az ötletet, ha leszól érte, ha nem.

- Szerintem helyzettől is függ, hogyan éljük meg azt a 48 órát, nem? – vontam meg a vállaimat, mert ha jó dologról van szó, akkor az idő gyorsan repül. Amikor meg várunk valamit, vagy esetleg rossz történik, akkor borzasztóan hosszúnak is érezhetjük, mintha az idő ólomlábakon vánszorogna. Reméltem, hogy ezúttal ugyan nem jó dologról van szó, de mégis hamar a végére érünk majd ennek a karantén időszaknak, és ismét felszabadulhatunk mindnyájan. – Persze, én nem mondom, hogy nem kell felkészülni, csak éppen nem egy kicsi szobáról van szó, hanem egy egész városrészről, és… - és én nem igazán rajongtam a fegyverekért, maradjunk annyiban.
Nem nevettem el magam azon, hogy nincsenek bejelentve a fegyverek. Először is, nem lepődtem volna meg rajta igazán, másrészt meg egyáltalán nem voltam humoromnál a jelenlegi helyzetben. Próbáltam megőrizni a nyugalmam, és logikusan gondolkodni, de vannak olyan esetek, amikor az ember képtelen erre.
- Azért nem bánnám, ha nem lennék rákényszerítve, hogy használjam. – forgattam a szemeimet. El sem tudtam képzelni, hogy rálőjek egy másik emberre. Bár tény, hogy ha az életem múlna rajta, akkor nagy valószínűség szerint szemrebbenés nélkül megtenném. De reméltem, hogy erre akkor sem lesz szükség, még a jelen körülmények között sem. Vagy, ha mégis, akkor majd Thaddeus megteszi helyettem. Tündökölhetne a hősöm szerepében, szerintem ez egyáltalán nem olyan rossz.
- Igen. Mondtam a legutóbb, amikor a piacon találkoztunk, hogy a közelben lakom… - magyaráztam, a megfelelő irányba mutatva. – Mondtam volna, de éppen mással voltunk elfoglalva. – vágtam vissza kissé hevesen. – De hát azt mondták a tévében is, hogy ott lehet kapni. – tartottam ki a kórház mellett, bár igaza lehetett. Így már nekem sem volt túl sok kedvem betenni oda a lábam, még ha talán nem is kapnék el semmit, mert nem kerülnék kapcsolatba mással. Erre mindenképpen vigyázni akartam, és igazából féltem is, hogy az utcán majd történik valami szerencsétlen baleset velem.
- Talán még nincs minden veszve. Egy próbát azért mégis tehetnénk, nem? – vetettem fel a patika ötletét. Azért még csak pár perc telt el a hír bejelentése óta. Nem minden ember képes olyan nyugodt maradni, hogy egyből kapcsoljon és ilyen dolgok eszébe jussanak. Nekem sem jutott, ha már itt tartunk. – Szerintem meg az lenne a legjobb, ha te is ott maradnál. Két napot csak kibírunk összezárva, és ha esetleg valaki be akarna jönni hozzám fosztogatni, még mindig el tudod rendezni. – vetettem fel én is a magam ötletét, amit egészen jónak ítéltem magamhoz képest. Lehet, hogy eddig tartottam tőle, de a kapcsolatunkra ez a negyvennyolc óra egészen biztos, hogy rá fogja nyomni valamiképpen a bélyegét. Egyelőre nem akartam azon agyalni, hogy miként.
- Szerintem ne nagyon kötekedjünk velük… - suttogtam halkan Thaddeus háta mögött, hogy csak ő hallja. Ha esetleg már fertőzöttek, akkor nem akartam közelebbi ismeretségbe kerülni velük.

Nem éreztem túl nagy biztonságban magam, még Thaddeus mellett sem. Ez az egész helyzet annyira bizarr volt, és olyan képtelenségnek tűnt, mintha egy rémálomba csöppentem volna. Hiába próbáltam a pozitív oldalát nézni, azért egy részem mégiscsak tartott attól, hogy ez a helyzet komolyabbra is fordulhat, és ha esetleg elkapom merő véletlenségből a vírust, akkor bizony nagyon hirtelen fog véget érni az a karrier, amiért mindent feláldoztam, a tulajdon életemmel együtt. Nem tűnt túl kecsegtető jövőképnek.
- Rendben! – szusszantam egyet alig hallhatóan a megkönnyebbüléstől. Örültem neki, hogy végül beleegyezett abba, hogy nézzük meg azt a patikát. Ha kitört ott a pánik, és nagyon gáz a helyzet, azt már úgyis messzebbről fogjuk érzékelni. Amennyiben így lesz, akkor pedig egyből tudunk irányt váltani, és elkerülhetjük a konfrontációt. Amúgy sem vágytam rá, hogy bárkivel is kötekedni kelljen, mert annak csakis rossz vége lehetett egy ilyen feszültségekkel teli helyzetben.
- Azt hiszem, hogy jó irányba tartunk! – kotyogtam közbe, de a térkép azért megbízhatóbb volt, mint az én emlékeim. Talán egyszer, ha megfordultam abban a gyógyszertárban, többször nem. Azt is csak azért, mert éppen útba esett, de ezeket a kis utcákat nem ismertem túl jól. Lehet, hogy nem laktam messze, viszont annyira közel sem ehhez a városrészhez. Egyébként kérnie sem kellett, amikor ő elrakta a fegyvert, én is inkább a táskámba süllyesztettem. A súlya persze így is húzta a vállaimat, de mégsem tűnt annyira fenyegetőnek és nyomasztónak, mintha a kezemben tartottam volna végig.
- Én ezt egyáltalán nem állítottam! – reagáltam hevesen, noha tudtam, hogy nem teljesen mondja komolyan. A nevetése legalábbis erről árulkodott. – Rendben! Ha úgy gondolnám, hogy nem jó ötlet, akkor nem ajánlottam volna fel. – fűztem hozzá, mintegy mellékesen. Úgy gondoltam, hogy negyvennyolc órát kibírunk együtt. Még olyannal is át lehetett volna vészelni, akit nem kedvelek annyira, de őt speciel kezdtem egészen szimpatikusnak találni. Persze az ilyesmi nem megy nálam egyik pillanatról a másikra a férfiak esetében, ő meg amúgy is elég egyedi esetnek számított a szememben, de akkor is elindultunk egy úton. Hogy az hová fog vezetni, azt egyelőre még nem tudtam, azt viszont igen, hogy hamarosan elérjük a patikát.
Nem is kellett hozzá túl sok, a következő kanyart követően már ott is voltunk. A kezdeti örömöm azonban csakhamar alább is hagyott a fogadtatás hallatán. Értettem én őt, ugyanakkor mégsem, hiszen nem voltunk túl fenyegetőek szerintem.
- Hát, jó… megpróbálhatom! – sóhajtottam végül beletörődően. – Nem akarunk bajt, uram! – emeltem meg mind a két kezemet, hogy jól láthassa. – Egy kicsit közelebb megyek, de ne aggódjon, annyira azért mégsem… - mint amennyire figyelmeztettek minket, bár ezt már csak magamban tettem hozzá.
- Azt mondtam, hogy ne jöjjenek közelebb! – látszott az arcán a pánik, főleg ahogy idegesen ide-oda kapkodta a tekintetét. Nem volt valami bizalomgerjesztő, de még nem adtam fel.
- Nézze, nekünk csak kesztyűre, meg maszkra lenne szükségünk. Ez minden! Ha kell, fizetünk érte, nem ingyen szeretnénk! – továbbra is megemelve tartottam a kezemet, végig próbálva valamiféle szemkontaktust fenntartani. Nem nagyon ment.
- Már bezártam, nem érdekel a pénzük sem! – acsargott tovább ellenségesen, én pedig láttam, hogy nem fogunk udvariassággal semmire sem menni.
- Jó, figyeljen! – kezdtem bele ismét, újra egy picivel közelebb araszolva. – Nem megyek közelebb magához, ha kidobja az ajtón. Ha segít nekünk, akkor kifizetjük, és már itt sem vagyunk. Ha nem, akkor is vinni fogunk belőle, de akkor a barátom nem lesz túl kedves… - úgy beszéltem, hogy Thaddeusig ne nagyon érjen el a hangom, a suttogással pedig egyfajta bensőségesebb helyzetet próbáltam teremteni a patikus és saját magam között. – Még fegyvere is van, és ha nem intézem el ezt, akkor eléggé be fog gurulni. Kérem, mind a kettőnk érdekében segítsen! – könyörögve néztem rá. Nem vagyok túl jó színész, de úgy éreztem, hogy nem is volt olyan rossz próbálkozás a részemről ez az alakítás.
Láttam rajta, hogy nagyon elgondolkodott a hallottakon, és még további percekbe beletelt, mire végre elszánta magát.
- Jó… a pénzt tegye le oda, és itt várjanak. Kidobom az ablakon, aztán menjenek! – ez a fajta paranoia már nekem is sok volt, de azért kurtán bólintottam. Amint magunkra maradtunk, az engem őrző férfi felé fordultam, és felmutattam a hüvelykujjam, jelezve, hogy nyert ügyünk van. Már csak abban reménykedtem, hogy mások addig nem bukkannak fel. Gondolataimból végül a csattanó hang zökkentett ki, a megbeszéltek szerint a pénzt pedig leraktam, miután felmarkoltam a védőfelszerelésünket.