Salmon Öböl

TO HALES

Kimentem az öbölbe. Motor, bőrdzseki, motoros csizma, sisak. Minden volt, szerettem, jobban, mint autót vezetni, olyasfajta szabadságot adott, amit mással nem tudtam volna pótolni. Igazából még csak fél tíz volt, de gondolkodni akartam egy kicsit, kiszellőztetni a fejemet, és megrágni, hogyan tálaljam a dolgot, és hol hagyjam abba. Az egészre még nem vagyok kész, viszont nem szerettem volna, ha Hales azt hiszi, nem bízom benne. Ez nem az ő hibája volt, egyikőjüké sem, én voltam a ludas, váltam képtelenné a megnyílásra, ami rettentően tudott zavarni, annyira azonban mégsem, hogy körömszakadtáig harcoljak azért, hogy visszakapjam önmagamat. Erre nem vagyok büszke, de egyelőre ennyire vagyok képes. Próbálkozom, meglátjuk, mikor érkezik meg az áttörés, ha ugyan megérkezik. Az optimizmusom már a múlté.
A motorommal leálltam a közel parkolóban, majd elkezdtem a mólókon sétálgatni, egész jól elszórakoztattam magam a hajók nézegetésével, bár határozottan nem ezzel kellene foglalkoznom, mindenesetre ez esik jobban, és kezdek ezen dolgok felé hajlani, hátha az is segít valamit. Az önsanyargatásnak nincs túl sok értelme, nem igaz?
Végül a fő mólón állapodok meg, és dőlök neki az egyik kis oszlopnak, amiket összekötve egy rács hivatott megelőzni a bajt. Nem mintha nem volna nevetségesen könnyű így is átesni rajtuk. Felmerül bennem az is, hogy szívesen hajóznék ki pár hónapra valakivel, amolyan terápiás jelleggel, de közel sem áll mindenkinek úgy a szénája, mint az enyém, hisz nekem kötelező jelleggel távol kell maradnom a munkámtól. Ki tudja, meddig.
Hales nem egy késős típus, noha nem tudom, a börtön mennyire változtatta meg, ha megváltoztatta, és ezt egyelőre nem is szeretném firtatni, még mindig rettenetesen rosszul esik a lelkemnek, hogy tulajdonképpen miattam ült. Az egész jövőjét tönkretette miattam, és én önző módon csak arra tudtam gondolni még a legutóbb is, hogy nem hitt nekem. Rettenetes testvér lettem, de bízom benne, hogy van visszaút, és meg is fogom azt találni.

Mindennek megvan a maga ideje. Annak is, hogy beszélgessek a nővéremmel. Bár igazából erre soha nem kellett keressük az alkalmat, magától értetődő volt egyszerűen. Most nem az, kicsit sem és ez még mindig iszonyatosan rossz érzés.
Nem akartam én erőszakos lenni, vagy sürgetni őt, de nem bírom tovább. Tudom, hogy eddig sem vártam sokat, hiszen pár napja szabadultam. De ha azt vesszük, hogy mennyi időt ültem teljes tudatlanságban úgy téve, mintha mindennel pontosan tisztában lennék, hiszen én követtem el.. akkor igenis itt az ideje annak, hogy tudjam, tulajdonképpen milyen történethez is kell alkalmazkodjam.
Siettem. Eddig sem késtem sehonnan - nem a börtönben fog rászokni az ember, hiszen ott akár napi élelmet is jelenthet vagy elzárásmentességet, jó magaviseletet, ha nem teszi - és eztán sem szándékozom rászokni. Ami azt illeti, előbb is itt lettem volna, hogyha nem szokom el a vezetéstől ennyire, illetve ha nem kell megannyi "ne most" kérdést megválaszolnom azelőtt, hogy kölcsön kapom az autót.
Az embernek jó, ha vannak barátai, de az az igazság, hogy hozzám egy sem volt soha olyan közel, mint a testvéreim, így kissé meglepett, hogy ennyire érdeklődött Summer utánam. Aranyos volt, s mivel szívességet kértem tőle az autót illetőn, nem akartam lerázni. Ezért nem vagyok már egy fél órája itt. Így "csak időben" érkezem.
- Szia!
Állom meg kissé sután Caleigh látóterében. Kezeim megindulnak, ölelésre tárom karjaimat, de ha nem akar, akkor nem kell elfogadja. Mégsem tudom megtagadni tőle, s magamtól sem. Nevezzen önzőnek a világ, egyszerűen hiányzik, ha mérges vagyok a távolmaradásért - igen, nem hevertem ki, s nem tudom fogom-e az igazság súlya alatt valaha - akkor is.

Amióta Hales felbukkant nálam, már találkoztam Marlieval és Annával is. Egyik érdekesebb volt, mint a másik, valamint még Jasonhoz is elkúsztam tegnap, mert úgy éreztem, szükségem van rá, aminek az lett az eredménye, hogy holnap délután meglógunk pár napra. Nem voltam még felkészülve arra, hogy mindent és mindenkit visszaengedjek az életembe, amit kizártam, mert úgy ítéltem biztonságosabbnak, ugyanakkor arra sem, hogy nyíltan beszéljek a velem történtekről.
- Szia Hales! – Fordulok felé rögvest, és nem fogom még egyszer megtenni azt vele, mint legutóbb, hogy nem voltam képes sem fogadni, sem viszonozni az ölelését. Kicsit megfeszül tőle a tetoválásom a vállamon, de legyűröm a késztetést a felszisszenésre, és nyugodtan ölelem néhány pillanatig. Nem olyan sokáig, mint régen, egyszerűen ahhoz még idő kell, s valahol úgy gondolom, hogy nem is igazán vagyok méltó erre, mert túl sokat szenvedett miattam, és ez az, amit soha nem kellett volna hagynom.
- Holnap meglógok pár napra Jasonnel, csak azért szólok, hogy nem örökre megyek el, vagy valami, egyszerűen csak hűsölünk egy kicsit a tóparti házukban. – Én eddig nem is nagyon tudtam, hogy van nekik olyan, vagy csak nem figyeltem eléggé, amikor mondta, lehetséges ez is, képes lennék rá, főként az utóbbi évben. - Jobban vagy legalább egy kicsit? – Őszintén, ebben igazán nem bízom, mert túl sok minden nem változott, bár az is épp elég, hogy John felébredt a kómából. Nem tagadom, hogy rettenetesen megkönnyebbültem, mert szörnyű volt abban a tudatban élni, hogy tehetetlenségre ítéltem valakit.
- Ő… hogy van? – Közel sem biztos, hogy ezt akarom tudni, még úgy sem, hogy nagyon is tisztában vagyok ama ténnyel, hogy nem ő tette, amit kénytelen voltam elszenvedni, de valahogy rohadt nehéz ikrek esetében elvonatkoztatni. Ettől még úgy éreztem, Halesnek jól esne a kérdésem, elvégre állítása szerint szerette. Fogalmam sincs, hogy most mi a helyzet ilyen téren, de egyelőre még szerintem nem ért meg a helyzet erre.

Tulajdonképpen mindig is sután kezeltem az emberi kapcsolataimat. A testvéreimmel még úgy-ahogy működött a dolog, de vadidegeneket illetőn állandó jelleggel volt bennem egyfajta félsz, hogy akkor most jól is csinálom-e, szimpatikus vagyok-e, így kellene-e. Ezért is szoktam le arról, hogy nagyon sok személyt gyűjtsek magam köré. Akik mellettem vannak - voltak - azok elviselnek, s ez így éppen elég.
Callievel kapcsolatban - és egyik ikremmel kapcsolatban sem - viszont sosem éreztem azt a fajta feszélyezettséget, ami most megüli minden tagomat. Egyszerűen egy "szia" annyira nyavalyásul hangozna lelki füleimnek, mégsem nyögök ki mást, s a lehető legtermészetesebben ölelem meg a testvéremet, de mégis, valahogy.. nem is tudom. Nem az igazi, hogy őszinte legyek.
- Az jó, ha ki tud kapcsolni és feldob, akkor mindenképpen nagyon örülök neki.
Dobban nagyot a szívem erre a furcsa, kicsit bejelentés és hivatalos tájékoztatásnak is felfogható információáramlatra, mert sokat jelent számomra, hogy annak ellenére, mennyire messzinek tűnik, mégis beavat, mégis elmondja és.. tényleg örülök neki, hogy van valaki, akivel képes elmenni hűsölni bár én és ez a szó...
- Őszintén?
Sóhajtok fel, kikeveredve az előbbi öröm utáni pillanatnyi féltékenységből, hiszen azért ott van bennem a mégis miért nem a testvéreivel akar időt tölteni, aztán rájövök, hogy nyilvánvalóan az az oka, hogy ők nem maradtak ki egymás életéből, csak én koptam ki a négyesből, így adva a kezükbe, hogy hármasban legyenek. Lélekben. Fizikálisan. Nem tudom.
- Fogalmam sincs. Egyfelől igen, másfelől pedig nem.
A helyzetem - helyzetünk - annál is bonyolultabb, mint amilyenként a bonyolult definícióját fel tudtam volna eddig állítani. Magam sem tudom hogyan is érzem magamat, de az biztos, hogy a szabadság mámora inkább csak sötét fellegekkel keveredett elsőre. És másodjára? Van, aminek örülhetek, nyilvánvaló.
- Ébren. Beszél.. szellemileg teljesen épnek tűnik, de nem tudom, hogy mi az orvosi álláspont. Éjszaka a balhé elkerülése érdekében eljöttem, mégiscsak ott az a távoltartási végzés ellenem, ha őt ez nem is érdekli, akkor is.
Mosolyogva beszélek bizonyos pontokon, de jórészt csak gondterheltek arcvonásaim. Tekintetem a kikötő vizére téved, a megbicsakló víztükröt lesem, mintha onnan kaphatnék válaszokat.
- Nem tudom, mit kérdezhetnék. Én csak.. tudni szeretném ki miatt szenvedtünk hárman is az elmúlt egy évben, s mégis mi ez az őrület. Megérted.. ugye?

- Egyelőre még nem tudom, hogy működőképes lesz-e, mindenesetre… remélem.  
Azt inkább nem firtatnám, hogy miért ő, és miért most. Szét vagyok esve, és ha elmondok neki dolgokat, még inkább szét leszek, és semmi kedvem olyan állapotban itt maradni, mert nemes egyszerűséggel nem megy. Még nem vagyok felkészülve rá, hogy nap nap után erről beszéljek, márpedig Halessel muszáj lenne, hisz anélkül a saját dolgainkat se tudjuk igazán tisztába rakni.
Mondanám, hogy persze, hisz úgyis tudnám, ha nem őszinte, de az a helyzet, hogy jelenleg fogalmam sincs róla, mennyire is igaz ez. Vajon tényleg tudnám? Vagy valami végleg megszakadt közöttünk? Fogalmam sincs, és az sem biztos, hogy erre meg szeretném tudni a választ. Inkább csak bólintottam, mert értelemszerűen nem a kozmetika része érdekel.
- Valamivel az is jobb a teljesen pocséknál. – Egyszerű megállapítás, fogalmam sincs, van-e értelme kérdeznem bármit is, mindenesetre egyelőre inkább maradok csendben, próbálom ki találni, merre induljak, ahol nincs esetleges aknamező. Észveszejtően hiányzik az, ami köztünk volt, és teljesen összetör az az elgondolás, hogy talán sosem lehet helyrehozni a dolgot, de nagyon remélem, hogy tévedek.
- Örülök. – Bizonyos szempontból igaz is, mert legalább már ez a súlyos kő legördülhet a mellkasomról, még akkor is, ha sosem fogok elé állni, hogy bocsánatot kérjek. Hales szerint senki sem tudhatja rajtunk kívül, én meg úgy érzem, ez a titok is fojtogat. Nem véletlenül tűntem el a többiek életéből is. Egyszerűen gyűlölök hazudni nekik, és abba belegondolni, hogy a hátralevő életemben meg kell tennem… nos, inkább nem próbálkozom ezzel egyelőre. A mosolya nekem arról árulkodik, hogy a szereti nem csak múlt idő, aminek részben örülnöm kellene, viszont az elevenembe vág a felismerés, hogy mekkora baja lehet neki is ebből. Pár pillanatra lehunyom a szemeimet, ajkaimat harapdálva gyűjtök erőt, el kell mondanom, mielőtt késő lenne.
- Megértem, persze, hogy megértem, de ettől még nem lesz egyszerű. – Mély sóhajjal dőlök neki az oszlopnak, és kezdem el ujjaimmal piszkálgatni a körmeimet.
- Azt nem tudom, kicsoda ő, vagy inkább azt nem tudom, John valójában John-e, mert… nem ő az a testvér, akit a szenátor fiaként ismerünk. Legalábbis nekem eddig úgy tűnik. És a másik… én őt ismerem. Elég durván nyomult rám az egyik este, csak táncolni mentem, jól akartam érezni magam, és senki sem ért rá épp, hát mentem egyedül. Visszautasítottam, mert olyan tipikus aljas képe van, totál nem volt bizalomgerjesztő. Fogalmam sincs, hogy működött-e bármit a háttérben, de amikor végre kiszabadultam a mancsai közül, mert kis híján még a férfi mosdóba is berángatott, kisiettem friss levegőt szívni, mert eléggé kivoltam borulva. Akkor jött ki a te Johnod. Ő szerintem azt hitte, hogy te vagyok, én meg azt, hogy a testvére, és… basszus, én nem őt akartam bántani, Hales, de azt a szemetet igen, őt nagyon, annyira nagyon akartam, hogy meg tudnám ölni. – Remegnek meg az ajkaim, olyan szinten ideges lettem, hogy elmondani nem tudom, szinte sistereg a bőröm, a tekintetem olyan, akár egy űzött vadé, s még csak észre sem veszem, hogy az igeidőkben elcsúsztam némileg. Az sem tűnt fel, hogy Annának is odavetettem egy kirakós darabot, amikor tetováltattunk, és nőt kértem. Akarom, hogy tudják, de fogalmam sincs, hogyan mondjam el.

Két fél, az egy egész, szokták mondani és én komolyan hiszek abban, hogy lehetünk még újra egész. Van valami, ami sokkal inkább összeköt bennünket, mint azt az ikerségünk adná, s én óvnám, dédelgetném ezt a mocskos kis titkot, de ennyi mocskos fertőben az igazságra - legalább nekem - szükségem van. Kiérdemeltem, vagy hogy mondjam. Leginkább sehogy, ezért is nem öntöm szavakba a gondolataim ekképp.
- Ez így van. Lehetne rosszabb is.
Engedek meg magamnak egy halovány mosolyt. Minden csak viszonyítás kérdése, ugyebár.
Magam sem tudom, hogy mit is gondoljak az egész John témakörről, az érzéseimről, akármiről. Sosem voltunk együtt, de a szikra mindig megvolt és.. igazából.. szeretném, ha működhetne még, ezt mindig is szerettem volna. Ha bűntudatos fertőjű undormány volt a börtönév tudásával, akkor is. Nyilván nem ez lesz a kedvenc és leggyakrabban hazsnálatos beszédtémánk Callievel, de ettől még - talán egyszer, ha úgy alakul - meg fogom beszélni vele. Majd. Valamikor.
- Egy szóval nem állítottam, vagy feltételeztem, hogy egyszerű volna. Az sem biztos, hogy segít, ha kimondod. De..
Ha bukni kell, hát bukjunk együtt, s nagyot, nem igaz? A testvéreink sem hülyék és John sem az - ahogy az apja sem. Valamikor úgyis felcsipegetik a morzsákat, ha nem teszünk pontot ennek a kacifántos ügynek a végére végre.
Ahogy egyre mélyebben merül Callie a történetbe - pedig lényegében még csak a felszínt kapirgáljuk - úgy kerekednek egyre inkább el szemeim. Megkönnyebbülhetnék, hogy nem John az a mocsok, akivel Caleigh találkozott, de valahogy még dühösebb leszek, hiszen már nem csak a nővérem miatt forr ez az érzés bennem, hanem a férfi miatt is, akit szeretek fontos nekem.
- Mégis mit akart csinálni? Mármint ő.. veled? Vagyis nemő, nemveled. Szóval, amikor azt hitted, hogy ő az. Nyilván valamit tett, ami miatt elszakadt a cérnád.
Hiszen ha nem akkor ütötte le, amikor a mosdóba akarta rángatni, akkor másodszor is megpróbált tenni valamit, ami átszakította a gátat. Vagy ez csak nekem lenne logikus?
- De hogy az istenbe' lehet eltitkolni, hogy valakinek két fia van és nem egy?
Ez a kérdés abszolút költői színezetű, de mégis kiszalad. Tudom, azt ígértem, hogy nem kérdezek, nem feszegetek. de egyszerűen nem bírom befogni azt a nagy pofám. S közben az sem tűnik fel, hogy ökölbe szorulnak ujjaim.

- Ha nem segít, akkor fogalmam sincs, rajtam segíthet-e még bármi. – Már akkor is majdnem megfulladtam a ki nem mondott igazságokról, amikor Annával tetováltattunk. Még most is feszül a bőröm, és szörnyen szeretném, hogyha elmondhatnék mindent nekik, ha képes lennék rá, és szinte várom, mikor törik végre át a gát, hogy a több mint egy éve takargatott valóságot eléjük tárjam, mert lassan belefulladok.
- Nem, nem tett, akkor, de ha az közeledik hozzád, aki alig öt perce még mocskos dolgokat suttogott a füledbe, és megígérte, hogy ha alkalma lesz rá, akkor is megteszi, ha nem akarod… akkor te nyugodtan megvárnád, hogy odaérjen? Nos, én nem vártam, ütöttem. Bánom, hogyne bánnám, bár csak azt, hogy nem az kapta, akinek kellett volna. Nyilvánosan viszont nem fogom leütni a szenátor fiát… Basszus, bár ott tettem volna meg.- Még mindig szeretném kiütni, és ki is fogom, tisztességesen, ha rajtam múlik, de csak most hasít belém, hogyha még benn megkapja a magáét, akkor számos tanúm lett volna terhelő jelleggel a viselkedésére, ám ezt is -  mint mostanában mindent -, úgy elcsesztem, hogy jobban nem is lehetett volna. Az nem jut el a tudatáig, most még legalábbis, hogy gyilkosságról beszélek, s talán jobb is, ha sosem fog. A gyűlöletem olyan masszív az erőszaktevőm irányába, hogy még John közelébe sem mernék kerülni, mert annak talán rossz vége lenne, több fronton is. Előtte aligha tudnám leplezni a mélységes bűntudatomat. Szerencsétlen elszenvedője csupán a helyzetnek.
- Én… nem tudom, Hales, meg nem is a hogyan a kérdés, inkább a miért. Bár szerintem erről Johnt kellene kérdezned, szerintem sokkal többet tud erről, mint én. – Valaha fogok, vagy valaha szeretnék, mert egyáltalán nem áll szándékomban tovább ragozni eme kérdéskört. Nemes egyszerűséggel nem érdekel, jobban mondva, nem ez.
- Hales… nem hagyhatom, hogy egész életedben szenvedj emiatt. Tudom, hogy szerinted a börtön nem érné meg, ha elmondanánk, de szerintem meg a megpecsételt élet még úgysem éri meg. Én… ha eljön az ideje, be fogom vallani az igazat, mert nem vagyok képes ezt tenni veled. Tudom, hogy sokkal hamarabb meg kellett volna tennem, de… akármennyire is tűnök szar testvérnek, nekem is megvolt a magam tragédiája, ami nem mentség semmire, csak… a francba is, van oka, amiért örülök, hogy te mentél helyettem börtönbe. – A világért sem degradálnám le az ő szenvedését, egyszerűen más. Ugyanakkor azt is tudom, hogy mindkettőnknek tönkrement az élete, de azt még nehezebben viseltem volna, ha őt fogja meg Johnon keresztül az a féreg, vagy talán ő is volt a cél, nem tudhatom, bár szerintem nem. Ő valahogy tudja, mindig tudta, melyik vagyok én, és engem akart tönkretenni egyetlen nem miatt, de ha börtönben lettem volna, vélhetőleg megelégedett volna valamelyik testvéremmel is. Az épp annyira fájna. Sőt...

Jézus isten, Callie, mi történt veled? Megdöbbenve hallgatom mindazt, amit mond. Hogy rajta nem tudja mi segíthetne. Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy mi lehet ekkora tragédia. Vagyis, ez így nem igaz. Nagyon is sok mindent el tudok képzelni ebben a tahó világban, de mélyen remélem, hogy egyikben sem volt része, hogy egyik se érte, mert egyszerűen.. nem. Ő a nővérem! Nem érdmeli meg (nem, mintha bárki más megérdemelné).
- Nyilván nem így értettem.
Húzom el a szám. Nem vádolni akartam azért, mert leütötte a férfit - nem tudom Johnként aposztrofálni magamban, a dolog "ő nem olyan" része már világosan kiderült mindkettőnk számára úgyis - egyszerűen csak szerettem volna tudni, hogy mégis mi előzte meg mindezt a.. sajnálatos (? bajban vagyok a jelzőkkel az esetet illetőn) történést.
- Nyilvánvalóan őt is megkérdezem, de elég korlátozottak a lehetőségeim, tekintve, hogy hivatalosan a közelébe sem mehetek. Marleigh nevében szoktam látogatni, hogyha valaki rajtakap, de jobbára csak titokban, vizitidő és lámpaoltás
Kincs, ami nincs egy kórházban.
- után találkozunk és akkor sem hosszú időre.
Nem akarok erről rengeteget regélni, hiszen nem sejthetem, hogy mennyire érinti Caleight rosszul vagy jól az egész. Egyáltalán.. a helyzet még mindig iszonyatosan bizarr nekem (is).
- Callie, ha ezt megteszed, akkor nem az az ember vagy, akinek megismertelek.
Koppannak szavaim nagyon súlyosan. Hátralépek egyet, hogy messzebbről nézhessek nővérem arcába, a tükrömbe, a másik felemébe.
- Nem te tetted, nem kényszerítettél semmire. Bevállaltam, mert így volt helyes, mert így megtarthattad a szakmádat, az előmeneteledet és mindent, amiért megdolgoztál. Nem bánom egy percét sem, annak, hogy így döntöttem. Kérlek szépen ne dobd el magadtól azt a lehetőséget, amit a húgod szeretetből adott neked.
Nem vagyok vele rideg, nem bántom, nem akarok undokoskodni. Csak kérem, tényleg csak kérem, mert nagyon nem szeretném, hogyha véget vetne annak, amiért az egész elmúlt egy évben tartottam a szám.
- Megállapították, hogy baleset volt. Nem használsz senkinek, ha bevallod az igazat. Előbb.. tudjuk meg együtt mi is áll a háttérben, oké?
Várom én azt az okot, hallani akarom, de nem kérdezek többször rá. Ha szeretné, el fogja mondani. Viszont ha már itt tartunk..
- Ha valakinek elmondanád, ne a nyilvánosság legyen az. Ne is anya, ne apa. Mondd el Annának, mondjuk el neki. Esetleg Marlienak. De maradjon ez az ikrek titka.. kérlek Callie! Hadd tegyem meg érted ezt.

- Úgy tűnik, itt legalább jól jön, hogy ennyire hasonlítunk. – Azért sosem leszek hálás a sorsnak, hogy helyettem vállalta fel a büntetést, bármennyire is érzi úgy, hogy ennek így kellett lennie. Egy része valószínűleg mindig neheztelni fog rám ezért, és én magam is mindig haragudni fogok szerénytelen személyemre. Meg úgy az egész világra, az talán pont elég…
- Fogalmad sincs róla, hogy ez a kijelentés mennyire igaz már most is. – Nem kérdezem meg, bár egy részem szívesen megtenné, hogy szerinte mégis hol van az a nő, aki voltam? Hol a mosolyom? Hol vannak a szép, dögös ruháim? A csillogó szemeim? A pimasz szemtelenségem? Sehol, már nincsenek, így aztán mondhatni lelki zsarolás ide, vagy oda, aligha hat rám a dolog, mert abszolút nincs értelme az egésznek.
- Az az igazság, Hales, hogy lehet, már elvesztettem mindent, és fogalmam sincs, képes leszek-e megint felkapaszkodni. – Elvégre, kényszer eltávon vagyok, a pszichológusommal nem haladunk semmire sem. Előre utálom a tudatot, hogy ezzel már jó eséllyel most csalódást okozok neki. Ettől még a helyzet ez, nem fogok hazudni róla, sem szépíteni a dolgokat. Csak idő kérdése, hogy elveszítsek mindent, amiért keményen megdolgoztam…
- Nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk rá, vagy hogy nem esne komoly bajunk közben. – Nem, isten mentsen attól, hogy Halessel is megtörténjen az, ami velem, meglehet, nem tenné tönkre a szerelmüket, de szerintem közel lehetetlen lenne egy olyan eset után elvonatkoztatni.  
- Jó… de előttük nem szeretnék tovább titkolózni, épp elég rossz ez így is, olyan, mintha egyre távolabb lökne minket egymástól, és ezt nem bírom elviselni. – Szeretném elmondani, de nem jönnek a számra a szavak, csak a kétségbeesés van, és nem, egyelőre nem állok arra készen, hogy lerántsam magamhoz, mert tudom, hogy fájna neki, épp úgy, ahogy nekem fájt, amikor elítélték, még ha nem is voltam ott. Már akkor bukott volna minden, mert nem hagytam volna…

Nem tudom kényszeríteni arra, hogy ne ostorozza magát. Én is teszem, bár merőben más okból kifolyólag, mint ő. De átérzem. És sajnálom, hogy ezt kell megélje miattam. mindazonáltal nem sajnálom, hogy akkor és ott vállaltam helyette a balhé elvitelét. Egyébként is, ha a rendőrségnek ennyi esze volt, arra nem tudok mit mondani. Én vagyok az egyetlen - mondjuk tudtommal Anna is az - Devonshire, akinek nincsenek tetoválásai. Na mindegy, a nyomozati dolgokhoz semmi közöm. Goldbergéknek meg nyilván kellett a bűnbak, mindegy volt kinek a nyakába sózzák a szentségtelen, hazug, mocsok famíliájuk súlyos titkait. (Elnézést John, nem ellened szól!)
- Hátbasszus.
Forgatom meg szemeimet. Feltánt, hogy nem az már, aki, hogy nem olyan, de egyikünk sem olyan. És igazából akármilyen lelketlen picsának is tűnejk, egyszerűen nem tudok erre mi mást válaszolni.
- Mindenki képes rá. És megérdemled, hogy fent legyél. Ha hagyod, hogy legyőzzenek, akkor le leszel győzve. Én nem hagyom, hogy úgy legyél!
Minden ökölvívó tudja, hogyha elhiszed, hogy vesztettél, ha van az a pillanat a ringben, amikor kételkedsz a sikeredben, akkor máris veszett fejsze nyele az egész meccs kimenetele. az életben is ebben hiszek, szerintem ez így működik, ezért mondom - talán keménynek tűnök, de az isten szerelmére, amiben nem hiszek, hiszen katona! tudja mi az a keménység - neki azt, amit.
- Nem érdekel, hogy bajunk esik-e. Vagyis.. az nem érdekel, hogy nekem bajom esik-e, de tudom, hogy ez nem fair hozzáállás veletek szemben így inkább közösen nem érdekel. Callie, nem hagyhatjuk annyiban! Még ki tudja kiket bántott és fog bántani, ki tudja kit tesz tönkre..
Gondolok itt Johnra is, de nem akarom belekeverni, nem akarok túl sokszor agyalni rajta, mert így is jobban kötődöm hozzá annál, mint amennyire szabadna. hiszen azt sem tudom, hogy mi ez az egész közöttünk. Nem lehetek olyan, mint egy eszehagyott szerelmes tini (mert nem vagyok tini. más igen).
- Nem vagyok biztos benne, hogy meg fogják érteni..
Sóhajtok fel. Anna igen, de Marlie? Ő olyan.. más. Imádom, de más. Viszont nekem sem megy tovább a titkolózás előttük. Belefáradtam, összetörtem benne ilyen rövid idő alatt, bármilyen szégyenletes ezt bevallani.
- Mikor?

Erre mondhatnék még sok minden egyebet, mondhatnám, hogy mindez már nem érdekel, hogy nem akarok fenn lenni, mert ha fenn vagyok, nem lehetek láthatatlan sem. Nem akarom pasik között tölteni az időm nagy részét, nem akarom érezni a pillantásuk, gondolataik súlyát. Nem akarok olyan lenni, mint amilyen vagyok, mégsem bírok változtatni rajta. Tudom, felettébb szánalmas lehetek, de akkor sem megy. Egy éve próbálom, igaz, saját erőből, vagy inkább erőtlenségből, de sosem sikerült átlendülnöm azon a ponton, mikor már nem érzem az egészet rendkívüli módon frusztrálónak, és nem gondolok újra meg újra arra, hogy ha… nem vagyok ilyen gyenge, most lenne egy három hónapos kisbabám. Erre a gondolatra majd minden alkalommal el tudnám bőgni magam, de most nem engedhetem meg magamnak. Nem akkor, amikor Hales keresztre feszít a gyengeségem miatt. S még én akartam katonának állni. Nevetséges vagyok.
- Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, de úgysem hinnének nekünk. Johnról soha senki sem feltételezne ilyesmit, a másikról meg… nem tud senki. Nincs valós esélyünk tisztázni a helyzetet. Megpróbáltam. – Összetörve, az eset után közvetlenül a rendőrségre betántorogva sem hitt nekem senki, még csak ki sem vizsgálták, és a megaláztatottság azon pontján nem bírtam már kardoskodni. A kórházban legalább komolyan vettek, a nőgyógyász kedves volt, még azt is felajánlotta, hogy tanúskodik, mintát vett, még most is őrzi nekem, ha esetleg úgy döntenék, előállok a dologgal. Talán csak az alkalomra várok, talán csak a bennem lappangó erőre, hogy újra felüsse a fejét, talán a csodára, magam sem tudom. Az biztos, hogy egyelőre nincs merszem lépni. Még beszélni sem tudok róla, szétesnék, ha bíróságon próbálnának szétcincálni.
- Bíznunk kell abban, hogy meg fogják. Mint régen… mindenki egyért, egy mindenkiért. Vagy valami ilyesmi. Az… egész nem ér semmit, hogyha nem bízunk egymásban. Ha nem is fogják megérteni, elárulni nem fognak minket. – Ebben viszont biztos vagyok, gondolkodás nélkül ki merem jelenteni, és nem hiszem, hogy Hales vitatkozhatna vele. Nem is várok igazából megértést, csak azt szeretném, ha nem ülepedne rá a négyesünkre ez a titok is mázsás súlyként.
- Minél hamarabb. Jó? Kérlek… – Bújnék hozzá, reményeim szerint bele egy ölelésbe, ezúttal magamtól. Sajnálom, nem bírom elmondani, még csak homályos utalásokra sem vagyok most képes. Össze fogom szedni magam, ígérem, szavak nélkül is, de még nem megy, még egy kis erőt kell gyűjtenem.

- Addig nem tud, amíg a saját testvére ki nem adja.
Isten úgyse', nem akarok Johnnak rosszat, de nem hiszek abban sem, hogy olyan állati jó lehet egy szemétláda árnyékában élni. Éppen ebből adódik az, hogy szeretném majd megbeszélni vele ezt az egészet, de valahogy nem akaródzik konkrétabban megfogalmazni. Mert.. nem. Mert egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy az évszázad ötleteihez tartozik az elképzelésem, de ismerem magam: úgyis véghez viszem.
- Holnap?
Ajánlom, mert könnyebb ebbe kapaszkodnom, mint a saját keserűségembe. Persze, bízom én a testvéreimben, mindig bíztam, csak a bizalom nagyon törékeny és fájdalmas dolog tud lenni. Azt sem hittem volna soha róluk, hogy nem látogatnak majd meg, hát így igazából az sem sokat tud számítani, hogy nem hiszem, hogy nem értenék meg a helyzetet.
Én nem hibáztatok senkit és mindenkit hibáztatok. Attól, hogy bizonyos dolgokról már beszéltünk, nem jött rendbe semmi, nem lett közöttünk kevesebb titok, de ezen rossz érzéseimet egy ölelésbe rejtem, s inkább próbálok Callie támasza lenni, semmint az, aki megnehezíti a dolgait. Persze ettől még van egy részem, amelyiket sérti, hogy a nővére nem mondja el neki az okokat és nem avatja be, de.. ezt a részemet itt és most elnyomom. Mert nem számít. Mert nem akarok rossz testvér lenni. Mert én sosem tenném meg velük azt, amit ők tettek velem.

//Zsírozok lefelé egy négyes csevegést ennek folytatásaként. Addigis én itt zárnék, köszönöm a játékot, szeret(te)lek tesó //

Norah & Kathleen

Az édesapám elutazott pár napra, így hát kimegyek az öbölhöz. Van egy hajója, amikor csendre vágyik, ott találom őt meg mindig. Nekem pedig arra van szükségem, és pár órára el tudok szakadni a világtól, de csak fizikailag, mert leköt egy ügy, amit a képembe vágott Stephen.
Minden tökéletesen ment mindaddig, míg az ex-férjem fel nem bukkant az irodámban. Azóta nem telt el úgy perc, hogy ne visszhangozzanak a fejemben a szavai. Nem hittem, hogy valaha is hinni fogok neki. Egykor hittem benne, hiszen imádtuk egymást, nemhiába házasodtunk össze.
Percekig csak álltam, az ujjaimmal zongoráztam végig a hajó korlátján, amikor eldöntöttem, hogy kell valaki, akinek elmondhatom ezt. Én pedig olyasvalakire gondoltam, aki elfogulatlan, és aki megbízható.
Rácsipogtattam Davies-re, hogy jöjjön ide. Remélem érti a célzást, hogy egyedül, és senki ne kövesse őt.
Főztem közben kávét, de eleget ahhoz, hogy még egy főnek jusson belőle, ha kérne természetesen belőle. Amíg vártam, hogy ideérjen, addig elővettem a táskámból az aktát, ami elég vaskos, hiszen hónapok gyümölcse azaz nyomozati anyaga található benne az ügyészség által.
Aztán láttam egy autót leparkolni nem messze, és tudtam, hogy nem lehet más, csak az ide invitált nyomozónő.
- Helló, Norah - köszöntöttem rá, miután közelebb ért hozzám. - Ne haragudj, hogy iderángattalak, de... de szükségem van rád - nem magyarázkodni szeretnék, így rövidre fogtam ezt a bocsánatkérő mondatomat. Remélem, hamar átlép a hajóra, és követ engem a terasszá kialakított hajóorrhoz. - Foglalj helyet... kérsz kávét, vagy valamit? - lehet látszik rajtam, hogy nem vagyok most teljesen nyugodt, mint máskor.

Kathleen & Norah

Általában, ha nagyon agyalok valami ügyön, azt így kell elképzelni: trikóban és rövid gatyában fetrengek az ágyamon, papírok hevernek szanaszét, a rádióban valamelyik kedvenc zenekarom szól én pedig olvasok, agyalok, olvasok és agyalok. Egyedül akkor szakítom ezt félbe, ha kávéra vagy bagóra van szükségem, de előfordul, hogy lecsúszik pár sör is.
Mivel ma szabad napom van -ami nálunk egyenlő azzal, hogy nem kell az őrsön ücsörögni, de otthon dolgozhatunk azért még-, így az egész délelőttöm így fest egész addig, míg a csipogóm el nem kezd pittyegni az éjjeliszekrényemen. Kitekeredve ugyan, de sikerül érte nyúlnom, pillanatokkal később pedig mindenféle agyalás nélkül kapcsolom le a zenét, felkapok egy farmert meg a fekete dzsekimet, végül a cipőmet meg a táskámat és már indulok is a címre.
Elsőre a frász kerülget, hogy mégis mi lehet a baj? Vészhelyzet van? Erősítés kell? A fegyverem azért megnézem a kocsiban, hogy be van-e töltve, majd leparkolok az öbölnél és megnyugodva veszem észre a főnököt az egyik hajón.
-Heló! Jöttem, ahogy tudtam.- trappolok fel a pallón, majd átlépek a fedélzetre.
-Semmi gond. Semmi fontosat nem csináltam, szóval... baj van?- pislogok érdeklődve és cseppet sem nyugtat meg az, ahogy közli velem, hogy szüksége van rám.
Pont rám? Alig egy hónapja vagyok itt és épp engem hív, ha baj van? Ez mondjuk egész jót jelent, azt hiszem. Talán azt, hogy megbízik bennem.
-Miben tudok segíteni?- indulok el utána, de közben azért olykor-olykor körbe is pillantok gyorsan, nem-e van valaki a környéken. Sosem árt elővigyázatosnak lenni és, még mindig nem tudom, miféle baj lehet, ami miatt épp engem hívott ide.
-Egy kávé jól esne, köszönöm.- vágom rá rögtön, mert lássuk be, lassan kávé folyik az ereimben vér helyett és olykor ezt ugye pótolni kell. Szerintem a kávéfogyasztók 90%-a zsaru, -de lehet, hogy tévedek-, mert másképp képtelenség észnél maradni.
-Szóval? Mi a gond Kath?- tegezem, mert szerintem felesleges most főnöközni, mikor ketten vagyunk itt az öbölben. Mások előtt persze én is főnöknek vagy ilyesminek nevezem, de itt nem szükséges. A lényeg, hogy mi lehet a baj? Mert nyugtalan, azt látom, és ez engem is azzá tesz, mert ő nem szokott ilyen lenni.

Norah & Kathleen

Örülök annak, hogy az embereim elérhetőek bármikor. Most pedig különösképp rajongok ezért a dologért. Hívhattam volna bármelyik régi rendőrt ide, de nem tettem. Nem azért, mert nem bízom bennük, hanem az volt a fontos nekem most, hogy elsőként egy olyan személlyel beszélhessem meg ezt, aki nem tartózkodott itt azóta, hogy az ügyben nyomozást indított az ügyészség...
Amint megérkezett Norah, biztos voltam abban, hogy kérdezni fog. Sok mindenre kíváncsi. Én pedig válaszolok is neki szép sorban.
- Egy nagyon fontos, és kényes dologról szeretnék veled beszélni, ezért is volt szükséges intézkedés az, hogy senki ne kövessen téged - mondtam neki, közben pedig bementem a kávéért, és aztán visszajöttem, letettem az ő kávéját is asztalra, ott talál cukrot és tejet a tálcán, ha kér, akkor kiszolgálja magát.
- Az ügyész, akit láthattál kb. egy hete nálam... Az a mocskosul jóképű... Ő az én exférjem, Stephen, de ez most nem lényeges - nem akarom őt beledobni az elrontott házasságom történetébe, így tovább is állok ettől. - Azt állítja az ügyészség, hogy van egy korrupt zsaru a rendőrségen belül. Nyomozni kezdtek, és megkértek engem az együttműködésre - nem örülök ennek, hiszen megvádolták az rendőrséget ezzel, és ez nem jó.
Ittam a kávémból, amit rengeteg cukorral iszok, talán ez már nem is kávé jelenleg, hanem cukros víz némi kávéillattal és ízzel. Nem vagyok higgadt most, mert annyit rágódom ezen az egészen, képtelen vagyok másra koncentrálni, pedig kéne. Sok mindenre. Ugyanolyan határozottnak kell lennem, mint máskor.
Norah becézését sem bántam, hiszen ilyenkor nem várom el senkitől azt, hogy Reynolds kapitánynak vagy főnöknek szólítson. Fölösleges körök ezek ebben az esetben.
- Egy nőt meggyilkoltak, és ez kapcsolódik ahhoz a korrupciós ügyhöz - jelentettem ki, és kezdem elhinni Stephen szavait, minden jel errefelé mutat. Az aktát Norah elé nyomom, hogy nézzen bele. Vannak benne fotók a nő halálának helyszínéről, a boncolási jegyzőkönyv, a korrupciós ügy részletei... Nekem egyre inkább összetettnek tűnnek, egy-két ponton valóban egybefonódnak. - Olvass bele, kérlek - kértem meg őt erre, és nem tudom a reakcióját előre, mégis reméltem, hogy nem áll ellent. - Itt ezen a listán azok a járőrök, nyomozók, helyszínelők és mindenki más szerepel, akik a helyszínen voltak, illetve akik foglalkoztak valaha is azon az ügyeken, amiket az aktában találsz - néztem a vizet,ahogyan hullámzik, és most én is éppen ilyen vagyok, hol mérges, hol nyugodt. - Nem nyomozhatnék, de ez túl személyesen érint, de nem tudnám egyedül végig vinni... Tudom, sok ez, mégis szeretném, ha dolgoznál ezen az ügyön - mondtam neki továbbra is bizalmasan.

Még mindig majd szét vet az izgatottság és a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az, amiben pont én lehetek a főnök segítségére. Persze, volt már pár ügy, amit megoldottam, mióta itt vagyok és szerintem teljesen meg lehet elégedve a munkámmal de az, hogy épp engem hív segítségül nem valaki olyat, aki már jó pár éve itt van... fura.
Aztán szép lassan elkezdi vázolni a helyzetet. Először, csak annyit, hogy fontos volt, hogy senki ne kövessen, ami szerintem sikerült. Nem hinném, hogy bárki rám lenne épp tapadva és látná most, hogy a főnökkel kettecskén ücsörgünk egy hajón.
A kávé kihozatala után aztán folytatja a történetet a volt férjéről, egy ügyészről, aki nem rég járt nála és azt hiszem, emlékszem is a pasasra. Felfigyeltem rá, mert tudtam, hogy nem közülünk való és látszott rajta az is, hogy valami hivatalos ügy kapcsán jött. Azt persze nem gondoltam, hogy ő volt férje.
Elkészítem magamnak szépen a kis kávémat kis cukorral ki tejjel és kortyolok egy, de mikor közli, hogy egy piszkos zsaru ügyében kell nyomozni, eltátom a számat picit. Nem azért, mert van köztünk piszkos zsaru -hiszen sajnos ez elég sűrűn előfordul és, szerintem nincs is olyan rendőr őrs, ahol ne lenne így-, hanem, mert engem kért meg erre a nyomozásra. Honnan tudja, hogy bízhat bennem? Persze, bízhat bennem, mert rühellem a korrupt embereket, de ezt ő vajon, honnan tudta? Jól esik, hogy bízik bennem, annyi szent. Nagyon jól. De vajon a társamnak se beszélhetek majd erről? Kétlem, hogy Gabriel sunyiskodna és jól jönne egy kis segítség majd ebben, mert az őrs dolgozóinak nagy részét, még mindig nem ismerem. Persze, nem mondom, hogy a társamban 100%-osan megbízok, mert még mindig nem ismerem túlzottan, csak azt tudom, hogy nehéz vele jól kijönni, de az emberismeretem azt súgja, hogy ő nem lehet benne ilyesmiben.
-Ki tud még erről?- kérdezem, miközben lassan végig futtatom szemem a papírokon és átlapozgatom az egész aktát, amit valaki nagyon gondosan összeállított már. Őszintén szólva, bűzlik nekem az egész ügy, ahogy van, de persze épp emiatt kelti fel az érdeklődésem.
-Nincs itt egy fénymásoló vagy ilyesmi? Jó lenne, ha ezekből lenne egy példányom.- lobogtatom meg az aktát, közben kortyolok még egy nagyot a kávémból, amivel egyben el is fogy, végül megborzolom kicsit a hajam és hátrébb dőlök a székben.
-Őszintén szólva, nem csodálkozom ezen. Mindig van piszkos zsaru. Nálunk Bostonban is volt egyszer egy ilyen ügy. Sajnos, ezt lehetetlen kivédeni, de segítek rájönni, ki az.- sóhajtok egyet, majd gondolkozni kezdek picit, hol is kezdhetnénk neki. Hiába az a lista, akik ott voltak. Akárkire nem mutathatunk rá, hogy "ő az!". Bizonyíték kell és esetleg tetten érés.
-Szerintem elsőként a beépített embereken kellene sorba menni. Elég sűrűn előfordul, hogy valaki végül átáll arra az oldalra, annyira beleéli magát a szerepbe.- teszek egy javaslatot, mert szerintem első lépésnek ez a legésszerűbb. Az ember, ha olyan közegbe kerül, könnyen elcsábul a pénz láttán és a becsület meg hasonló finomságok eltűnnek a süllyesztőben.

Megbízom benne, mert érzem, hogy megbízhatom benne, és ebből kifolyólag őt választottam elsőként, akinek elmondom ezt. Elég furcsa ez neki, ezt elhiszem, de ő biztosan nem lehet ez a zsaru, így őt eleve kizártam a körből.
- Te és én, még az ügyészségen sem tudja a főügyészen és a Stephen-en kívül senki, így tehát nem sokan - válaszoltam arra, hogy ki tud erről.
- Itt egy pendrive, ezen is fenn van minden anyag - adom át neki ezt is.
Nem csodálkozik. Tudom, először voltam én is meglepve, de végigolvasva mindent, elhittem. Nem várom azonban azt, ahogyan az ügyész nyomozgatni fog ott a kapitányságon, mert azt fogja tenni. Kikérdez mindenkit erről-arról...
- Igen, rájuk is gondoltam, de mivel be vannak épülve, teljességgel lehetetlen lenne elérni őket, veszélyeztetnénk őket és a nyomozásukat, de amint elérhetővé válnak, szeretném, ha te is ott lennél - való igaz, nem lehet a már beépülteket csak úgy elrángatni sehonnan, főleg, ha engem vagy mást ismernek a rendőrségtől. Nem túl nyerő álláspont, ezt figyelembe kell venni. - Mint olvashattad, a nő az egyik kétes hírű, gazdag üzletembernél dolgozott. Talán ott is elkezdhetnénk... Még hasonlítasz is kicsit rá. Hátha ez a pasi zsánere, és nem fog gyanút, szimatolhatnál ott kicsit, hátha felbukkan valaki a rendőrségtől - mosolyogtam titokzatosan, ezzel jelezve, hogy ha benne van, akkor mindent elintézek.
- Hudsonnal hogy jössz ki? - kérdeztem rá, hogy tereljem a gondolataimat kicsit.

Egy ilyen kényes ügyről nem is baj, ha nem sok ember tud. Az kellene még, hogy kiszivárogjon valami pletykalap emberéhez, aki aztán finom kis cikket írna arról, hogy Seattle rendőrségén mik zajlanak. Nem beszélve arról, hogy, ha tényleg egy beépített ember a piszkos zsaru, még talán ő is veszélybe kerülne a cikk miatt, szóval a lehető legbizalmasabban kell ezt kezelnünk.
-Értem.- bólintok és ezzel együtt azt is jelzem felé, hogy én se fogom senkinek se elkotyogni, ha csak Kathleen nem kéri külön. Egyébként is, amit már egynél több ember tud, az már nem titok, szóval még így is nagyon vigyáznunk kell.
-Köszönöm. A lehető legnagyobb biztonságban fogom tartani, hogy még véletlenül se kerüljön más kezébe.- dugom is el jó mélyre a zsebembe és már azt is tudom, hogy otthon hova fogom elsinkelni. Az kellene még, hogy valaki átkutassa a lakásom és még ezt a pár papírt is eltüntesse.
-Na igen és még nem is nagyon lehet hozzáférni az adataikhoz. Esetleg, csak neked.- bólogatok, mert bár ő a főnök, de Bostonban volt már rá példa, hogy még a főnöknek sem adták ki a beépített zsaruk adatait. Persze, ez leginkább akkor volt így, ha az FBI is közre működött vagy valamelyik másik szerv. Rühellem őket. Mindet le lehetne csukni a nyomozás akadályoztatása végett.
-Szóval, épüljek be? És Hudsonnak mit fogok mondani, ha kérdezősködik, hogy merre járkálok munkaidőben szólóban?- pislogok rá értetlenül, mert bár a beépüléssel nincs gond -amíg ki nem nyiffantanak engem is-, valamit ki kell találnunk arra, ha a társam kíváncsiskodna. Borotvaéles esze van, erre már rájöttem. Akármit nem fog bekajálni. Bár, ahogy ismerem, még örülni is fog, ha nem kell velem együtt dolgoznia. Talán meg se kérdezi majd, hogy hol vagyok.
-Mondjuk azt, hogy továbbképzésre járok?- vetem fel az ötletet, amit szerintem bárki bekajálna az őrsön és így nem kerülne veszélybe az egész ügy. Bár, ha nem magyarázkodnánk senkinek se pattoghatnának. Dolgom van és kész, a főnök pedig tud róla.
-Nos... érdekesen. Elég magának való. Zárkózott, általában bal lábbal kel és nem tudom, hogy a lényemet ellenzi ennyire, vagy úgy általában utálja a nőket maga körül.- adok rövid leírást a kettőnk zűrös kapcsolatáról, ami leginkább arról szól, hogy szívjuk egymás vérét, vagy nem is szólunk egymáshoz. Fenomenális az egész.
-Próbálom idővel elnyerni a bizalmát, de nem lesz könnyű, ha ilyen fafejű marad. Ezzel ellenben viszont jó zsaru és jó vele együtt dolgozni.- vonok végül vállat, mert persze nem akarom én bemószerolni a főnöknél, isten ments. Egyszerűen elmondtam, mennyire jövünk ki jól. Azaz semennyire. Azt hiszem, ő olyan magányos seriff akarna lenni a városban, mint valami western hős, de az itt nem pálya. Két ember minimum kell egy csapatba.
-Bocs a kérdésért, de a volt férjed megbízható?- gáz vagy sem, ezt meg kell kérdeznem, mert, ha esetleg tudni fog róla, hogy én is az ügyön dolgozom és ne adj' Isten saras, nem szeretnék elpatkolni miatta. Lehet, hogy az a gazdag üzletember az egészhez a kulcs és az is lehet, hogy zokszó nélkül megöletne.

Mindent átnyálaztunk, amit lehetett. Ő is megismerte azt az ügyet, amelyet elém dobott félig megrágott csontként Stephen. Tudtam, hogy soha nem fogok megszabadulni ettől az embertől, mindig ő az, aki tudja hogyan kell a frászt hozni valakire, és felidegesíteni fél perc alatt. Mégis beleestem nagyon sok évvel ezelőtt.
- Őt bízd rám, neki is elmondom ezt az egészet... - kezdtem el, majd pedig belefojtottam magamba a szót. - A beépülésről még beszélünk, miután vele is váltottam pár szót. Rendben? - mosolyogtam egy kicsit, mert Hudson egy más tészta.
Miután túl voltunk néhány nehézkes információ átadásán, ami mindkettőnket érint, és mindkettőnket érdekli, egy picit eltereltem a témát másfelé.
Például rögtön megkérdeztem, hogyan jönnek ki egymással a századossal, valahogy ezt sejtettem. Ismerem Hudson-t annyira, tudjam, milyen ő.
- Ő tényleg fafejű, és szerintem imád téged is, csak nem meri bevallani... Majd rájön, hogy nem azért vagy a partnere, hogy idegesítsd őt - mindkettejükre ráfér a másik személyisége, úgyis elviselik majd egymást, csak kell némi kis idő ehhez is. - Ő egy magányos lovag, de nem árt, ha valaki van mellette, aki megvédi a seggét - vigyorodtam el újra.
A volt férjem annak ellenére, hogy a lehető legmocskosabb ügyfeleket vonzotta be ügyvédként, nem volt rossz ember. Csak nem igazán értette a házassági esküt, és a hűség sem volt a listája elején.
- Stephen? Stephen csak a nők elcsábításhoz ért, s a felesége megcsalásához. Ártalmatlan kis légy, csak idegesítő barom, akinek a fiatal nők a gyengéi - mutattam be neki pár szóval őt. - Ő olyan, aki hűtlenségéről híres, de mégis ragaszkodik ahhoz, amire rájön vagy amit éppenséggel kinyomoz - nem védem őt, csak tudom, hogy mennyire beleéli magát az efféle dolgokba.

Őszintén szólva kissé tartok ettől a beépülős dologtól, mert még ilyesmi feladatot nem kaptam. Rajtaütés meg mindenféle nyalánkság volt már, de még soha nem kellett a rossz fiúk közt császkálnom, mintha rossz kislány lennék. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem menne, mert simán el tudom én játszani az ilyesmit, csak tartok az egésztől. Túl hirtelen jött ez az egész és túlságosan rizikós. Egy zsaru, ha lát egy másikat azonnal ráismer. Nem tudom, hogy működik ez az érzék, de működik, ha pedig a piszkos zsaru ott van és rájön, hogy én is rendőr lennék, mint ő, beköp és végem. Nem félek a közelharctól, erről szó sincs. Attól félek, hogy az ilyen arcok nem közelharccal szokták kiiktatni a nem kívánatos elemeket, hanem lelövik a francba és bedobják az öbölnél a vízbe, hogy eltűnjön örökre. Na de igazából, ki is keresne engem?
-Rendben. Szerintem egy-két jó ötlete neki is akadna.- bólintok egyet és tényleg nem fényezni akarom a melákot, de nem véletlenül lett százados és korrekt ember. Már, ami a munkáját illeti, mert velem cseppet sem az. Nem is ismer és elejétől fogva bunkó és lekezelő velem, na de lapozzunk tovább. Kiheverem.
-Vigyázok én a seggére, bár első alkalommal nehezemre esett nem lelőni. Minden esetre, szerintem jó csapat leszünk, ha végre felhagy ezzel a "nem akarok senkivel se jó fej lenni" felfogással. Na de, hogy imádna...? Kétlem.- nevetem el magam, mert ez teljesen ésszerűtlennek tűnik. Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy már csak megszokásból és szemétkedésből szólogat be, mert már ő maga is tudhatja, hogy nem vagyok rossz zsaru. Persze, ha ezt valaha ő mondaná a képembe, szerintem bele is halna.
-Nos, ha ez vigasztal, ez a pasik kilencven százalékára igaz. Nem elég nekik egy nő rajongása. Az összes nőé kell.- jegyzem meg elhúzott pofával és, bár az én férjemről nem tudom, hogy csinált volna ilyesmit, amíg még élt szegény, de előtte, akikkel volt dolgom... nos, elég sűrűn előfordult, hogy egy tökön rúgással vetettem véget a kapcsolatnak.
-Szóval kitartó. Remek. Akkor biztosan sikerül majd kiderítenünk, mi folyik itt.- mosolyodok el bizakodón, és bár legszívesebben már bele vetném magam az ügybe, a főnökre sandítok érdeklődve és halovány mosollyal a képemen.
-Ez ugye nem a rendőrség egyik hajója?- lesek a főnök arcába és arcomon már egyre játékosabb vigyor játszik. Gyanítom, hogy különleges bevetésekre nem nagyon kapnánk ilyesmit. Ahhoz túl nagy lövöldözések szoktak lezajlani és úgyis, csak kilyuggatnánk. Ugyanakkor, azt se hiszem, hogy a főnök tulajdona lenne vagy esetleg az apjáé volt.

Látom rajta, hogy fél ettől az egésztől, ami valójában nem meglepő. Egyáltalán nem az. Mégis ki merne bevállalni ilyet? Jó, engem hagyjunk ki a sorból, mert én elég alkalommal beépültem már valahová, még fiatal nyomozóként. Utána aligha, mivel egy ideig én voltam a gyilkossági csoport vezetője, azután pedig itt vagyok apám utódjaként. Népszerű lehetek néhány embernél. Mindegy is.
A Hudson-nal való kapcsolatára én is csak mosolygok. Tényleg nem túl kedves fickó, de el lehet érni nála a bizalmat, és azt, hogy együtt tudjon dolgozni valakivel.
- Az egyetlen, amiben kiváló és kitartó... az a munkája, azért bármire képes, és képes bármit elérni. Vigyázni kell vele, de nyilvánvaló, hogy lerázni nehezen lehet - mondtam el az exről pár szösszenetet még.
Bírom ezt a csajt. Jó választás ő, és remélem nem lesznek vele gondok, mert remek csapatjátékos. Ezt majd belátja majd a fafejű is, hogy nem kell annyira keménynek lennie, és mindenhová egyedül settenkednie.
- Neeeem... Nem, ez nem a rendőrség tulajdona - a hajóra utaltam, miután megkérdezte, hogy kié. - Az apámé, igen. Mindig kijártunk ide, itt tudtunk dolgozni nyugodtan, de most ő elutazott, én pedig ilyenkor is kijövök ide - kedves hangnemben beszéltem Norah-val.
- ... különben, ugye mennyire király? - aztán felpattantam, és biccentve jeleztem, jöjjön beljebb.
Apám nagyon jól felszerelte, és van egy kis rész, ahol amolyan nyomozóklub működik néha. A tagok nem mások, mint apa meg én.
- Itt szoktunk elmerülni az ügyekben - ha utolért engem, mert én aztán nem vagyok lassú léptű, és aztán a konyhapultnak dőltem. - Csak félig mondható rendőrségi hajónak - nevettem el magam.

Azért ebben a bizonyos exférjben tiszteletre méltó, hogy legalább a munkájában kitartó, ha már a szerelemben nem volt az. Nem tudom, hogy, ha egyszer -amennyiben nem halt volna meg a férjem- esedékes lett volna nálunk egy ilyen megcsalás, mit tettem volna? Kirúgtam volna? Elválok? Hetekre külön megyünk aztán meglátjuk? Elnéztem volna neki? Fogalmam sincs. Nehéz ügy lehet és a férjem halála se volt könnyű, de így legalább tudom, hogy nem azért vesztettem/hagyott el, mert elcseszett valamit és, mert így akarta, hanem, mert megölték. Bár, a tudat sem könnyebb, hogy közvetve az én hibám.
-A kitartás nagy erény.- mosolyodok el végül és nem is ecsetelem tovább a válaszom. Nem akarok okoskodni, beledumálni vagy szimplán véleményt nyilvánítani a főnök volt férjével kapcsolatban. Egyáltalán, azt is csodálom, hogy elmondta nekem, miért is váltak egy, ugyanakkor jól is esik. Arra utal, hogy a főnök nagy bizalmat szavazott meg nekem, amit nem kívánok elherdálni. Szeretem, ha az emberek így állnak hozzám és nem ásnak el rögtön. Ha elcseszem, akkor tudom, hogy az én hibám de, ha ok nélkül utálnak -mint pl Mr Gabriel Hudson százados-, azt nehezen viselem.
-Őrülten király. Azt hiszem, egy ügy titkos akcióját majd mindenképp ide fogom egyszer tervezni, persze, az engedélyeddel. El tudnék itt lenni pár napig.- nevetem el magam, mert persze eszemben sincs a rendőrség tulajdonát magánemberként használni, mert még a végén rám varrják, hogy csókos. Így is rám fogják, ha kiderül, hogy a főnökkel titkos akción dolgozunk.
-Szívesen merülnék itt el én is.- követem szépen végig a hajón, hogy körbe nézhessek és eljátszok a gondolattal, hogy egy milliárdos cicamica vagyok, aki most vesz épp egy ilyet. Jó is lenne, de kétlem, hogy valaha ilyesmire sor kerülne. Tiszta úton biztos nem, a piszkosat meg elkerülöm inkább.
-Sokat hallottam az édesapádról, hogy milyen jó zsaru és kapitány volt. Szokott még segíteni egy-két ügyben?- érdeklődök finoman, mert bár személyesen tényleg nem ismerem a főnök apját, nagyon jó híre van és Kathleen-é sem utolsó. Nem nagyon hallottam még olyan pletykát, hogy azért lenne ott ahol, mert, hogy az ő apja volt a főnök. Ő ezt kiérdemelte és kiharcolta magának.

A Stephen témát szeretem elkerülni valahogy, de aztán mindig belebotlom a nevébe, vagy éppenséggel ő bele. Nem gyűlölöm annak ellenére, hogy megcsalt, de tüskék voltak bennem. Mára azok is letörtek.
Apám hajója izgalmasabb téma amúgy is. Így arról órákat tudnék beszélgetni. Norah-nak meg még tetszik is, ami nem meglepő, mert én el is tudnék itt élni.
- Az apám biztosan megengedi, de akkor őt is be kell avatni mindenbe, mert ilyenekből soha nem szeretne kimaradni. Egy rendőr mindig rendőr marad - mondtam neki nevetve, mert apára a mai napig lehet számítani, legyen szó bármiről. - Ha úgy van, ő a közelben marad, és akár segít ebben-abban. Akár, ha bajt lát, ő nyugdíjasan úgy fut, mint egy ifjú - még mindig mosolyogtam.
Hát, bizony, sokat lehet mesélni róla és rólam is. Valójában, ha őt megismerik, akkor engem is megismernek.
- Segít, persze. Általában itt van a hajón, és innen telefonálgat be nekem vagy annak, aki valamelyik ügyön dolgozik. Vagy éppenséggel berobog a kapitányságra, s elmondja a véleményét, ötletét vagy simán belekotnyeleskedik az adott ügybe - jó róla beszélgetni, hiszen tényleg szeretem őt, és sokan a rendőrségről is kedvelik őt, kivéve azokat, akik miatta kerültek börtönbe. - Bármikor el lehet érni, ahogyan engem is. Szóval a tanácstalanságod elér, bátran keress fel, apát nem kell, ő megérzi, ha kell a segítsége az őrsön - vigyorogtam kicsit még mindig.
- Nos, elég rólam meg apámról... most mesélj magadról is néhány dolgot - na, nem mintha nem tudnék az életéről, de ő tőle szeretnék megtudni egy s mást.