Nappali (Kenway-ház)

James nem reagálja le a hallottakat, ami egy másik kontaktusban borzasztóan bántotta volna az önbecsülésemet; ellenben most a reakció hiányából tudom, hogy mégiscsak figyelt rám, és nem azért beszél el mellettem olykor, mert az ő mondanivalója fontosabb. Értem min megy keresztül. Ugyanezt érzem én is.
Az a helyzet, hogy eltelt másfél év, de érzelmileg mindketten megrekedtünk ott ahol abbahagytuk. Részemről például nehéz megállni, hogy beszéd és fel-alá járkálás közben ne az Ő irányába cirkáljak, ne érjek hozzá akár egy közönséges böködés erejéig is, ne szolgáljam ki magam egy itallal, hiszen már nem vagyok otthon. Ezek azok az apró részletek, amik emlékeztetnek rá, hogy most éppen hányadán állunk. Őszintén nem tudom, hogy van-e még értelme erőltetni a beszélgetés ebben a hangulatban. James teljesen összezavarodott. Látom. Hallom.
Arról van szó, hogy benne is élt egy kép rólam, és hogy milyen lesz a viszontlátás, aztán mint nálam, nála se az elhatározás szerint zajlott le a dolog érzelmileg. Hiszen új tényezők kerültek az egyenletbe, amivel senki nem számolt. Most ő is ádáz küzdelmét vivja az önérzetében megbántott férfi és a tegnappal megváltozott körülmények között. Magában meghozott egy döntést miután elmentem, és most szeretné valami kompromisszummá alaktani, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Ugyanezen megyek keresztül én is.
Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez hova vezet minket.
Végighallgatom, mert ezt igértem neki, de ez inkább a számat feszes vonallá, a szememet meg szűk réssé torzitó hallgatás.
-Mondtam, hogy nem akarok tudni a szerepedről. – A dolog ezen részéről ennyit. Nem fogok önérzeti vitába kezdeni arról, hogy ne az oknyomozó riportert oktassa ki róla hogyan működik a sötét oldal, hiszen a kisfickók előtt abból éltem, hogy felkutatom a szarházikat, és kivonszolom őket a nyilvánosság elé. Ebben elég jó voltam, és szavaival lényegében erre cáfol rá. Arra se fogom emlékeztetni, hogy egy ideje volt már fájlom róla, és még messze nem tudtam mindent viselt dolgairól, azért eléggé képbe voltam ahhoz, hogy amikor a röpke bűnlajstromot soroltam neki, azok ne csak odaköpött szavak, hanem tények legyenek. A riporter nem rágalmaz. a riporter vagy bizonyitékokkat is felmutat, vagy kussol. Nem, most nem erről beszélünk... Azt hiszem, mindenek előtt tisztáznunk  kell valami mást.
-James... Hogy mondjam?... Nem bántottál meg. Most pedig nem csak duzzogok, mint amikor összekaptunk valamin, és én külön aludtam. Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben... Rémlik, hogy volt ez a házassági dolog? Na ezt basztad el, azzal, hogy hazugságra épitkeztél. És ezzel nem azt mondom, hogy bemutatkozáskor ... -és itt egy pillanatra lehunyom a szemem, mert eszembe jut, hogy első alkalommal még egymás nevét se tudtuk- ... azzal kellett volna kezdeni, hogy elmondod ki vagy. – már azon ki voltam borulva, hogy politikus. Nem is tőle tudtam meg, hanem a TS Times egy aktuális cikkéből. Nem akartam elhinni. A rosszabbik értelemben véve. – De éveid voltak rá, és te hallgattál. Kiszállhattál volna ha akarsz, de eszedbe se volt. Megtehetted volna bármikor, és én soha meg se tudom az igazat. Erre úgy szembesitesz a valóssággal, hogy én már pozitiv gyorsteszttel állok... Úgy értem... – fogalmam sincs hogyan értem. Cserben hagynak a szavak, csak kimondok mindent válogatás nélkül. Ez igy nem jó. -Persze, hogy soha az életben nem fogom tudni elfogadni azt aki vagy. És ne mondd azt, hogy végeztél a sötét oldallal, mert az lehetetlen. Ha saját nézőpontból is eltekintek a helyzet morális vonatkozásától, akkor se fogok visszajönni hozzád, mert van két fiam, és most csak az ők biztonsága számit. Semmi más. – Nem dühöngök vele. Még tegnap kiadtam a haragomat. Amit most érzek, az inkább szomorúság... mert most utoljára vagyunk igy együtt. Tudom. Érzem.
Nem hirtelen jön a gondolat, hogy odalépjek hozzá, és ha még ül, akkor letérdelek elé. Ez jár az eszemben minden csendes percben.
Ha hagyja, akkor a térdére támasztott kézzel hajolok közelebb, még úgy 20% távolságra, ami már csak rajta áll, hogy behozza-e. – Hazugságra épült a kapcsolatunk. Tudhattad, hogy véget fog érni. De van még 20 percünk elfelejteni, hogy kik vagyunk. Élsz vele?

//Sorry, táblagépről nem tudok szinezni xD //

Ahogy kimondja azt a néhány szót, már akkor tudom, hogy ezek után felesleges koptatnom a számat. De úgy egyáltalán. Számára meg fogok maradni az a semmirevaló bűnöző, akinek a fejében megálmodott, és ezen nem tud semmi sem változtatni. Még az sem, amiket elkövettem, hogy ezt valahogy lemoshassam magamról. Teljesen sosem tudnám, ezzel tisztában vagyok, de próbálom kárpótolni valahogy a zűrt, amit okoztam – ezért is lettem szenátor.
- Ez a baj, Mia… Minden igyekezetem afelé irányult, hogy egyszer elhagyhassam ezt az életet. Főként, miután megismertelek. És miután elmélyült a kapcsolatunk és a feleségem lettél. És pontosan azért, mert annyit hazudtam és titkoltam előled, pontosan ez volt az oka, hogy akkor este miért mondtam el neked, amit engedtél. Mert képtelen voltam előtted tovább titkolni. Ahogy ez az egész, úgy a további titkolózás is teljesen felemésztett volna és nem akartam ezt. Semmivel sem lett volna jobb, ha sosem szerzel róla tudomást, esetleg másik módon. Ahogy mondtam, elkezdtem már a leépítést ekkor, de ebbe felesleges belemennem, mert úgysem hiszed el egy árva szavamat sem. Még ennyit sem adsz meg nekem, hogy talán igazam legyen. Én… én csak azt akartam, hogy egy család lehessünk. Tudtam, hogy ez csorbát fog ejteni a kapcsolatunkon, elhiheted, milyen nehezen vettem rá magamat… de úgy gondoltam, hogy szeretsz eléggé ahhoz, hogy egy idő után képes legyél, ha nem is feltétlenül megbocsátani, de elfogadni ezt az egészet. Hát… úgy néz ki, hogy mint az életben sokadjára, megint csak a pofára esés fogadott vissza – hallom, amit ezek után mond, és ekkor már nem is nagyon tudok ránézni. Igaza van és jogos, amit mond – de nem teljesen. – Tudom, hogy hazudtam, de… nem. Nem tudok, mit mondani. Te már eldöntötted. Nem akarsz nekem esélyt adni, hogy jóvá tegyem minden baklövésemet. Hallani sem akarsz róla. Jót tett ez a másfél év, úgy látom. Ellie anyja után nem akartam senkit sem közel engedni magamhoz, mert féltem, hogy újra el fogom veszteni azt a valakit. Ezért sem akartam eleinte téged sem belemártani teljesen a munkámba és a magánéletembe. De aztán eltelt egy, majd két hónap, és Ellie-nek is bemutattalak. Nem hittem volna, hogy valaha is érezhetek még valaki iránt ilyen erős érzéseket, de itt voltál te. Aki még annak ellenére is elfogadott, hogy politikus voltam. Szerinted miért nem avattalak már be a kezdetektől, Mia? Miért titkoltam el egy ekkora mázsás dolgot? Mert féltem, hogy elveszítelek. Hogy újra át kell élnem azt, amit akkoriban. Egy idő után el akartam mondani, de… nem számít. Már nem. Nem akarod hallani a magyarázkodásomat, értem. Neked lehet elég volt másfél év, hogy az érzéseidet irányomba kiöld magadból, de nálam az igyekezeteim ellenére sem sikerült. És valószínűleg nem is fogom sosem – szerintem a négy év együttlétünk alatt nem beszéltünk ennyit, mint amennyit az elmúlt két napban. De ezzel már elkéstünk. Állíthatnám azt, hogy nem így van, de az a kis, nagyon parányi apró remény, ami még bennem volt, hogy valahogy ezt tudjuk rendezni, akárhogyan, kezdi elveszteni a fényét.
Ahogy közelebb jön hozzám, akkor csak nyelek egy nagyot. Térdemhez ér, én pedig nem tudok mit reagálni erre. Ráteszem a kezem a kézfejére, és meghallom a szavait, de továbbra sem tudok mit csinálni. Újabb nyelés, egy-két könnycsepp-kezdemény, amit igyekezetem ellenére még így is túlzottan látványosan törlök le, majd felállok. – Nem, ez… bocsáss meg, de nem megy… bocsáss meg – azzal együtt pedig enyhén remegve indulok meg a hálószobába. De hogy miért pont ide jövök. Miért pont abba a szobába, ahol szinte semmi változtatás nem esett, egyedül az ablakokat újítottam fel… Régebben éltem volna valószínűleg a felajánlásával, mi több, most sem vágynék ennél többre, de egyszerűen most képtelen vagyok rá. Régebben nem láthatott ennyire gyengének, mint ahogy most, de mindez kihozta belőlem. Könnyes szemekkel sem láthatott még, mert mindig próbáltam az erős támasz lenni neki, aki mindig megoldást talál a problémákra, de ez most már nem megy. Nincs többé erre szüksége. Ahogy rám sem. A faszkalap James, aki voltam, valahogy meg tudta tartani évekig ezt a nőt. De a James, aki próbál jobb ember lenni, aki az elmúlt másfél évben is csak igyekezett, hogy ezt elérhesse, hogy kiérdemelhesse a nő szeretetét, ez pedig egy idegroncs lett. Szép kontraszt.
A szobából nyíló fürdőbe vonulok, nyitva hagyva minden ajtót mögöttem megtámaszkodom a mosdókagylón, és próbálom összeszedni magam. De nem megy. Helyette csak hevesen ver a szívem, légzésem szakadozott, és csak bámulok a mosdókagylóra. És nyelem vissza a könnyeket, ahogy csak tudom. És próbálom a remegésemet kontrollálni.

Még ki se mondja, már tudom, hogy mit fogok hallani tőle. Szinte már vártam, hogy felhozza a „te már nem szeretsz” érvet ellenem. Ó, ne már.
Tudod, sose voltam az a  bújós fajta, vagy aki ötvenszer is elmondja egy napon, hogy mit jelent számára a kedvese. (Ha változik, majd szólok, nem? ) azt gondoltam, hogy ő sem ilyen. Oké, amikor olyan hangulatban volt, akkor kimondta, és olyankor baromi jól eset... Nem értem mit akar ezzel pont most, komolyan. Minek ezt tovább bonyolítani? Mit vár? Bizonygatni kezdjem, hogy márpedig odáig vagyok érte? Hülyeség. Ezt le kell zárni, és nem kiskapukat nyitogatni, kibúvókat keresni. Muszáj. Meg kell tennem.
-Tegyük fel... csak tételezzük fel, hogy újra megpróbálom veled... Szerinted mi lesz a vége? Ha tudnád mennyiszer átrágtam már magam ezen! Kerestem a réseket a falon hogyan lehetne megoldani, hogy veled tudjak lenni, és az egyikünket se csináljon ki. Nem megy.  Te azt mondod, túlórázol, én azt hiszem, hogy megint a maffia. Te azt mondod szeretsz, és én nem hiszek neked, mert hazudtál már korábban is. Te egymagadban vacakolsz valamit a ház körül, én meg azon kattogok, hogy most milyen aljasságon töröd a fejed. Bemegyek az őrsre döglött aktákat bújni, és izzadok, mint kurva a templomban, mert vajon tudja már valaki, hogy  az  életem párja egy nem is akármilyen gengszter? A legtöbb haverom az igazságügyben dolgozik. Már most képtelen vagyok a szemükbe nézni. Végül... Te azt mondod, egy óra múlva hazajössz, de legközelebb már csak a  hullaházban látlak, mert nem vagyok ott veled, hogy kihúzzam a golyót. – és még sorolhatnám, de nem teszem meg. – Végigzongoráztam már mindent James. Jóban-rosszban. Megfogadtam. Tartani akartam magam hozzá, tényleg. Nem fog menni. Úgy, hogy közben önmagunk maradunk, semmiképp.
Próbálom rávezetni, hogy ez itt már a vége főcím, hogy már semmi, csak a búcsú maradt nekünk hátra. 20 percet ajánlok, 20% távolságból. Soha máskor, még a legelvetemültebb viták után sem esett még meg, hogy felkínáltam magam, és ő nemet mondott volna. Vagy legalább egy duzzogós, haragos, merev csókot adott volna.
Milyen játékot űz most? Látom, hogy fátyolosodik a tekintete, de az már nem esik le, hogy inkább szomorúságot látok benne. Azt gondoltam, hogy ő is akar engem ugyanúgy, de hirtelen kapott hatalmával úgy rendelkezik, hogy ő most már csak azért is dacolni fog velem.
James Kenway, amint nemet mond.
Elfogadom.
Ólmos fáradtság lesz úrrá rajtam, amint ráülök a sarkamra. Jobb híján a szőnyeget nézem egy adott ponton. Gondolkozni  próbálok. Rászánni magam, hogy meginduljak.
-Hát ennyi volt. – suttogom magam elé, de csak mintha azt próbálgatnám, hogy milyen hallkan tudom kimondani. Mintha szükséges volna hallani is ahhoz, hogy elhiggyem: itt már semmi keresnivalóm.
És milyen igaz.
Bárhova is ment James, a következő öt percben nem került elő. Hát a magam módján fogok búcsúzni tőle: sms-t pötyögök neki a telefonon:
"Mire jó, ha elmondom, hogy elalvás előtt még te vagy az utolsó gondolatom? Miért meséljem el, hogy nekem nem kell fénykép rólad, mert a nap bármelyik percében könnyedén felidézlek úgy, ahogy azt egy nyomtatópapír nem tudja visszaadni? Minek mondjam el, hogy eszeveszett- boldoggá tettél? Mire jó, ha kimondom: szeretlek?
Ég veled James"
Úgy döntök, hogy inkább nem várom meg a választ.

Igyekezek nem gondolni rá, hogy hova megyek. Csak kocsikázok egyet a srácokkal, mint máskor- ismételem újra és újra, így előzvén meg, hogy találgatásokba bocsátkozzak arról ami ott történni fog majd. A kisfickóknak azért gyakran mondogattam napközben, hogy megyünk apához és megnézzük a nagytesót. Nem hiszem, hogy megértettek belőle bármit is, hiszen csak 45 hetesek. Annyi  biztos, hogy sokkal többet felfognak már az ilyen idős babák, mint amennyit mi gondolnánk. Ők már reagálnak a világra, és igen, Aaron máris mesterien manipulál. Tudják mit jelent a szó Anya, Nagyi, Papszi, és a kedvenc játékaikat is előhalásszák bárhonnan, noha ők ezeket a szavakat csak a saját babanyelvükön kommunikálják vissza nekünk. Szóval gyakran ismételtem nekik ma a szót, hogy Apa, Ellie, tesó, és bízok benne, hogy nem lesznek halálra rémülve, ha találkoznak is világuk két új tényezőjével. Utálják az idegeneket. Ha így lesz, és a srácok kiakadnak, akkor se fogunk lelépni, hanem szépen kivárjuk a hiszti végét, és bizony megpróbálunk barátok lenni mi öten.
Ez volt az elméleti rész, aztán majd meglátjuk mi lesz a gyakorlatban. Annyi biztos, hogy rajta leszek az ügyön, és igyekezni fogok megkönnyíteni a dolgot Jamesnek és Ellienek is. Nekem is új, hogy van már egy apuka is a képletben, hiszen nem gondoltam, hogy akarja majd őket, de ha már így alakult, akkor alkalmazkodok hozzá. Tényleg nem akarom ellehetetleni a dolgát, ha VALÓBAN ezt akarja. A hagyományos családmodellben nőttem fel, és ha nem is vagyunk együtt James-szel, akkor is fontos, hogy legyen apja a gyerekeknek, akik ne azt lássák, hogy a szülők marakodnak. Szóval azt akarom mondani, hogy igyekszek partnere lenni majd ebben, nem a vérét szívni, nem megmondani mit csináljon, és végképp nem megpróbálni bizonygatni, hogy viselt dolgai miatt alkalmatlan erre. Azt se szabad elfelejtenem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki ezt először csinálja, mivel ő már felnevelt egy gyereket. Nem is akár hogyan.
Ettől persze a megszokottnál tripla olyan óvatos leszek. Részint azért, mert én riporter vagyok, főképp pedig mert ő egy gengszter. Noha ő azt mondja, hogy annak már vége. Hihetek neki?

Mire odaérünk, a srácok megint elaludtak ott hátul. Mint két kicsi szárnyaszegett angyal, fejüket mindketten jobbra döntve, szájuk enyhén tátva szundítanak. Aaron keze jár álmában, pöttöm öklét nyitja-zárja, míg Dylan vigyorog.
Még mindig nem hiszem el, hogy az enyémek.
A helyzet a következő: ha most felébresztem őket, extrán nyűgösek lesznek, ha szembesülnek az idegenekkel. Nem akarok fölös feszkót. Elég szar lesz ez így is.
Szóval közvetlen a ház előtt parkolok, és a legkevesebb zajártalommal nyitom-csukom a kocsi ajtaját. Azon kapom magam, hogy lábujjhegyen osonok be a házba, és csak félhangosan, szinte suttogva jelzek, hogy itt vagyunk.
Ha James a nappaliban van, és vele találkozok először, akkor előbb szégyellősen, és igen, kicsit büszkén is (ha lehet ilyet egyszerre) mosolygok rá.
-Gyere, nézd meg a fiaidat. – integetek, hogy „gyere,gyere”, és már megyek is vissza a kocsihoz, mert felügyelet nélkül még álmukban se szabad otthagyni őket.
Ha a férjem követ, úgy csendben kinyitom a kocsim jobbhátsóját, és odébbállok, hogy ő is belásson.
-Elaludtak út közben. Még most nézd meg jól magadnak őket, mert csak ilyenkor maradnak meg békességben. – Ami nem igaz, mert Dylan amúgy mindig nyugodt baba. Aaron az aki manipulál, és állandó figyelmet követel magának ilyen-olyan eszközökkel. Erről majd máskor mesélek, ha érdekli.
Ha még nem ment közelebb az autóhoz, akkor én megyek oda hozzá. Gyengéd biztatással megsimogatom a vállát, és szelíd erőszakkal húzni kezdem a jármű felé. – Minden rendben lesz. Nem harapnak.