Illegális műtő

Brad megbaszhatja magát kétszer, ráadásul nekifutásból. Olyan elcseszett idegbajjal csapom rá a deszkám a betonra, hogy má' sajnálni sem tudom a rácsattanó boosted fáját, pedig az előtérben frankón vigyáztak rá, de há' ez van. Közben még kétszer megdörzsölöm a szemem, me' vöröslik a liftben bőgéstől, aztán felpattanok arra a szarra, hogy magam alá vágjam a várost. Oda se figyelek, ahogy beszabok a forgalomba és elkezdem kerülgetni a kocsikat, meg azokat a buzeráns cangásokat, akik nem vágják a kreszt. Na, nem mintha én vágnám, de bakker.
Most még az is irritál, ahogy a szél fúj, szinte belevicsorgok a zöldbe, ahogy átzúgom rajta, majd olyan lendülettel toszódom neki egy bringásnak, hogy ő jobbra, én meg balra repülök ki, végignyalva térdben és könyékben a betont. Valahol azé' jól esik, addig se az elkúrt bátyámon agyalok, aki volt szíves pofán baszni. A szám má' így is vérzett, de most még jön mellé minden más, hogy baszódna meg. Egy ideig a hátamon fetrengek, míg megakad a forgalom és mindenki agyfaszt kap tőlünk, hogy kotródjunk a gecibe. A csávó, mákjára nem áll le hisztizni, me' ugyanúgy baszott körülnézni, mint én, szóval egy lightos pacsi keretében szakadunk le egymásról, noha nagyjából annyira sikerült szétkúrnia a lábát, mint nekem. Mindegy, leszarom, irányba veszem a hidat, aztán ösztönből kanyargok és úgy fékezem be az ajtó előtt, hogy le se vágom közben, mi van.
Kell fél perc, mire realizálom, egyáltalán kinek a rendelője előtt csövezek le.
- Hát, legalább zsigerből nem akarok még megdögleni - vonom le a konzekvenciát, majd rátenyerelek a csengőre és kivárom, hogy ajtót nyisson. Esélyesen nem kérdez kettőt, mire beenged, ugyanis elég lelakottan nézek ki a vörös szemeimmel, bedagadt számmal, meg a véres kiállással, amit levágok mellé. - Csá, Loth, hogy ityeg? - eresztek meg egy félvigyort, de egyrészt totál nem őszinte, másrészt meg fáj a pofám, így elsziszegem.
Azé' bedobom magam a kéglibe.
- Ugye, van red bullod! - nyűglődőm, me' anélkül nem élek és különben is éhen baszódom, ezé' kinyitom a hűtőjét, hátha. Max. rendelünk valamit Brad kártyáján, ha már egyszer lenyúltam.
A tesómtól aztán megint rám jön a hányhatnék, ezért inkább az előttem kajtató dokira koncentrálok.
- Nem azért jöttem, hogy leápolj, csak erre jártam, vágod... - és mert kurvásul nincs kedvem egyedül maradni, ő meg úgyis tudja...

Enril/Lothar

Raktárban ácsorgok már vagy negyedórája, a készletet babrálom, anyagokat listázom, amik kellenek, ugyan a fejemben is benne van, egy régi megszokás nehezen kopik ki. Utolsó páciens elment, a zöld felső és farmer felett egy fehér köpeny még van. Nem hordanám, az emberek viszont a fehér köpenyben hisznek, ha rám néznek, nem a húszévesnek látszó kölyökképemnek.
Apám partijai jövedelmezőek kapcsolatépítés és lefölözés terén, mióta kijöttem, azóta óvatosabb vagyok, sok téren és eddig még kopót nem éreztem lihegni a nyakam körül. Nagyon tudni kell, hova lehet fordulni, kinek lehet kinyitni az ember száját, ha a fejét a helyén akarja tudni, mint ahogy a túlzott hírnév is elég lebuktatható lehet, én ebbe futottam és buktam bele, mielőtt lecsuktak.
A holnapi nap lesz kemény, nem az alvás fog segíteni rajta, abban már most biztos vagyok. A csengetés lágy hangja bezsong még a raktárba is, csak a másodikra teszem le a papírt.
- Csá, Patkány, a tied látom éppen nem – állok egy ideig az ajtóban, míg megszólalok. A szemei megint. Megint! Megölöm, aki hozzá mer nyúlni a szeméhez!
Jelenetet már nem rendezek, az elején válogatott formában kapta, ha a szemével történt valami. Fogalma sincs, mennyire egyedi színárnyalatú, formájú a szeme. És a színjátékok benne, ahhh, egyfolytában csak azt tudnám nézegetni!
Nemtől, kortól függetlenül a szem az, amely meg tud bűvölni, megszállottja vagyok. Enril szemeit meglátva először, azonnal birtokolni akartam, magam körül tudni. A többi része nem érdekel.
Inkább ellépek a szekrényig, elővéve mindazt, ami ahhoz kell, hogy megint helyrekalapáljam, mielőtt nyakon ragadnám és berángatnám a kanapéra, mert olyan nem vagyok. Mérges viszont nagyon az vagyok, hogy megint ezt tette magával, a szemével a hidegvérűségem vagy a pléhpofa, oly’ mindegy, nem fogom ezt kifelé megmutatni.
- Bal felső po... jobb oldali hűtő, hányszor mondjam? – szemem sarkából látom, hogy megint nem oda tévedt a keze. Mindig tárolok a bikájából, meg se tud nélküle mozdulni, nekem meg mindegy, hogy egy „droggal” több vagy kevesebb.
- Kaját rendelni tudunk – kávén és teán, kis rágcsálni valón kívül nincs más itt, rendelni szoktam és a szemüvegem teszem rá, hogy éhes.
- Persze. Csakis – sosem véletlen, hogy hozzám jön elsőnek balhék után, később jöttem rá, hogy csak kis részben oka az, hogy helyre is hozom. Cukkolni viszont kellemes szokásom, legalább addig sem nyavalyog a sérülésén, a fizikain legalábbis. A másikra inkább vagyok kíváncsi.
- Megint kivel találkoztál össze? – teszem a tálcát az asztalra, és mellé ülök. A szemével kezdem, nem érdekel, ha más jobban sérült, nekem az a legfontosabb belőle. A kérdéssel nyitok, úgyis tudja, hogy kíváncsi vagyok rá, a szavak néha viszont jó nyitóként szolgálnak.
- Ha ugrálni mersz és a szemedbe megy a cucc, nincs több red bull. Na, tartsd a fejed, hogy lássam – hajolok közelebb hozzá, egy percre sem veszítem el a szemeit a látószögemből.

Amikor elbaszódom Lothoz annak a fele nem agyból fut ki, inkább csak annyira begyakoroltam má' félrészegen és/vagy szarrá verve az irányzékot, hogy - Adam legnagyobb örömére - zsigerből megy a túlélési ösztön. Bár ma pont nincs mire felvágnom, elvégre egy redva átszúrt lép, vagy talpba fúródó anyacsavar sincs kéznél, ezé' marad a szétvert pofa, meg cakkosan lenyúzott bőr. Nagy cucc, be se kéne kopognom hozzá, de aztán, valahogy mégis sikerül úgy rátenyerelnem a kapucsengőjére, hogy pár elbaszott perc után rám nyitja azt a francos ajtót. Egy darabig egymást lessük, én azé' me' várom a válaszát, ő meg ki hinné, de pont nyom egy restartot az agyvelejében, noha fasz se tudja, mégis miért, de frankón mindig ezt tolja, ha meglát.
Nem zavar, csak így mifaszvan.
- Lol, nopara, a pöcsöm még frankón funkcionál - dobok felé egy zsenge kacsintást, hadd tegyen valamit zsebre is, ha már a jól megérdemelt fullosabb sérülést nem tudja -, de ha akarod, tesztelheted azt is - ajánlkozom, na, nem mintha beleugrana, de ettől még jó húzni azt a hülye koreai fejét.
Inkább belépek mellette, aztán várom az ihletet, de kérdés nélkül túr a göncei után, míg én csekkolom a kínálatot.
- Jójó, ne basztass má' te is - forgatom meg a szemem, ahogy benyúlok a lónyálért, és a második korty után már kezdem magam megint embernek érezni. - Zsír, úgyis éhen baszódom - mivel nem sikerült kivégeznem a pizzát Bradnél, hogy rohadna meg, ráadásul az egyik fele a parkettán kötött ki, vagy a szőnyegén. Remélem, utóbbi nyert, de addigra már kurvásul nem arra figyeltem, sajnos.
A válaszára azé' megvonom a vállam, mivel nincsenek olyan alja tévképzeteim, miszerint ne tudná az igazságot. Kábé ezért sem állok le kamuzgatni, na, nem mintha az esetek többségében így tolnám, elvégre ha azt se szégyenlem, miszerint egy csaj húz ki a gedvából, akkor ez miért lenne olyan nagy cucc?
- Braddie-vel - túrok a hajamba, ahogy rábaszom magam a kanapéra, majd lerúgom lábamról a csukám, me' rühellek a pecóban cipőben balfaszkodni. Egy ideig bambán vizslatom az orvosi cuccait, de már megszoktam a kínálatot annyira, semmint fennakadjak bármin is. - Aztán belém futott egy kikúrt bringás - húzom el a szám, magyarázva a további sérüléseket, mielőtt fejben azt kezdené firtatni, mégis mi a trágyát művelt le velem a bratyóm. - Ne zsarolj, te farok - vigyorodom el, de azé' engedelmesen hagyom, hadd szórakozzon a pofámon. Egy ponton még a szemem is sikerül lehunynom és csak a szúró fájdalomra figyelek, majd egy kelletlen sóhajjal nyomakodom közelebb hozzá, hátha, ettől előbb elmegy majd a türelme és végre hagy békében elrohadni. Mások irritálása legalább pöpecül megy, ezé' mondhatni váratlanul bámulok fel rá, képemen genyó mosollyal.
- Túl önzetlen vagy velem, Loth - kezdek bele, miközben nagyokat pislogok a képébe, majd inkább áthúzom a fejemen a felsőm, hogy jobban hozzá tudjon férni a többi szarhoz. Mielőtt azonban ez sikerülhetne neki, vágódom el a hátamon, majd bal lábam felbaszom a combjára, ezzel heccelve tovább azt az idegesítő, érzelemmentes ábrázatát, amit van szerencséje leprodukálni. Igazándiból mindig ezé' állok le cseszegetni őt, plusz még vicces is, lolz. - Használj ki, tiéd az ártatlanságom - röhögök, ahogy kézfejem a homlokomra csapom és nyomom a neki ezerrel a drámát. Tudtam én, banyek, hogy rá kell hágnom ma azt az ajtót.

Kifelé menet jeget teszek a dohányzóasztalon lévő limonádéba, a hideget kedvelem, kijózanító hatása tud lenni.
- Ki nem szarja le? – arcom rezzenéstelen, a szemem fúródik az övébe, korántsem azért, mert éppen utálom, hanem mert, ah, atyaúrég azok a szemek!
- Máris hozom az elektródákat – ugratni én is tudok, elég keményen, szépszeműnél alaplecsapási stílusom, különben nem hagy békét a beszólásaival.
- Basztat a fene, minek turkálsz ott, ahol nem kéne? Akkor nem szólok egy szót se – jó pár aluhenger várakozik rá, abból mindig hozok egy csomaggal, ha ide tartok, még a végén kiszárad nekem.
- Vegyél hozzá még egy fél liter vizet és megiszod. Alsó polc, baloldalt – ellenkezést nem tűrő a hangom, az a rohadt ital veseszaggató tud lenni, ha nem isznak még hozzá elég folyadékot.
Felé dobom a mobilom, mielőtt a gumikesztyűt felhúzom.
- A rendelést te adod le. Lepj meg, mit rendelsz nekem – a többi úgyis az én dolgom lesz, folyton üres zsebbel és hassal jön, megszoktam.
Megáll a kezem a névre egy pillanat erejéig, aztán tovább teszem a dolgom.
- Ha legközelebb lesz egy kis sérülése is, küldd hozzám. Ellátom én – olyan szépen, hogy csak úgy lesni fog. Fel tud cseszni agyilag, ha életem leggyönyörűbb szemeit bántani tudják, azokból a ritkaságokból kevés rohangál az utcán.
- Nem te belé? – szokása, hogy vakegér módjára gurul a deszkán, aztán persze, hogy pofán bassza egy oszlop. – Mennyi ideje deszkázol? Nem kéne profinak lenned már benne? – csak úgy kérdezem, minden élt belesugallva.
- A farok címet meghagyom neked, megtartom magamnak a zsarolót – mert minek fogalmaznám meg egyszerűbben, hogy bekaphatja, a sajátját?
Behunyja a szemeit, erre elhúzom a szám, úgyse látja. A mocorgására jobban odanyomom a lemosó vattát a sebére, messzire a szemeitől.
- Megmondtam, hogy ne ugrálj – nem vagyok én szívbajos, tudom, hogyan kell nyomni egy sebet, hogy beleszédüljön a fájdalomba, s meg is teszem. Tudom, mire megy ki a játék, most viszont orvos vagyok és féltett kincsem tartozékát ápolom, abban pedig nincs se pardon, se apelláta.
Ahogy újfent látom a két kéklő szempárt, ismét azokkal foglalkozik a tekintetem, a kezem pedig szakavatottan kezeli a sebeit.
- Mások is ezt mondják, akik idejönnek – röviden felvillanó vigyor, a pléhpofa része, másféle szemszögből.
Felegyenesedek, feltartott kezekkel, hogy levegye a felsőjét, majd úgy maradok, ahogy a lába a combomon csattan. Gyűlölöm, amikor ezt teszik, mint ahogy se a katonai koleszban, se a börtönben nem hagytam magam ilyenekkel baszódtatni. Nem hagytam magam fölé kerekedni soha, senkit. A kölyök próbálkozása pedig csak cukkolás, ennek megfelelően reagálok.
Kezem kinyúl a jeges limonádét tartalmazó kancsó felé, s az egész tartalmát Enril virsli-mogyorók kombójára öntöm, kellő magasságból a megfelelő hatásért. Brutálisan tud fájni, nem csak a jégkockák ütődése miatt, hanem mert rövid ideig éppen olyan érzete van, mintha forró vizet öntenének rá. Megvárom a reakcióját, majd halál nyugodt arccal nézek rá.
- Folytatnám a leápolásod, míg a kaja meg nem érkezik. Miss Farok.
Ha engedi, akkor folytatom, ha nem, akkor elkezdem lehúzni a gumikesztyűket.
- Min balhéztál megint össze Braddel? – két rakás egy pár, állítom, megérdemlik egymást, nem véletlen balhéznak rendszeresen. Mintha ismerném a manust, holott szerintem életemben nem láttam még.

Túlzottan nem figyelem, mi a toszt alkot le, miközben bevágódom a helyiségbe és megindulok a hűtő felé. A jég jellegzetesen idegnyugtató pattogása még megvan, de aztán jobban leköt a hűtött lónyál, meg mondjuk úgy kábé a saját nyomorom, amin azé' ideje lenne túllendülnöm. Nem önsajnálni akarok, hanem elengedni ezt a tengernyi fost, elvégre, nem hiába gurultam le a rendelőjéig.  
- Ha má' idehozod, akkor azzal a lendülettel dugd is fel a seggedbe - vigyorgok, noha vágom én, mennyire nem akar rácuppanni a farkamra, de pont emiatt olyan kurvajó ezzel viccelődni vele. Általában nem tolom olyan brutálmód túl, de most ez legalább addig is leköt, míg elül fejemben a faszkodás, plusz egyszer, azé' csak kierőszakolok belőle egy kevésbé összetákolt rándulást.
- Úgyis tudod, hogy abban és ott turkálok, akihez és amihez épp kedvem van - lököm be eme világmegváltó mellékzöngét, elvégre pont, hogy ő tudhatja, mennyire leszarom a necces szitukat. Nem véletlenül kerülök hozzá úgy, hogy - má' megint - szokás szerint szarrá verve. A red bull frankón jól esik, de a vízhez kösz, inkább nem nyúlok. Ha megkínálna valami erősebbel egyből rárepülnék, de jelen idegállapotomban pont kurván nem érdekel, mi a faszomat tárol még a többi mellett. Felőlem nézhet randán és ejnyebejnyézhet, de rohadtmód kedvem volna alaposan beállni. Ami a víztől ugye nem megy. A mobilját mondjuk így se kapom el, elvégre pont neki kéne tudnia, mennyire geciszarok a reflexeim, nem is értem, miért próbálkozik még vele. Így a karomról a rojtos szőnyegére pattan, onnan meg egy fájdalmas sóhaj keretében kaparom fel, hogy segítségül hívjam a guglit. A szokásos pizza helyett most inkább indiait rendelek be, me' szinte égető vágyat érzek ahhoz, hogy a csípős szósz lemarja a pofámat és kell a csirke, marha, minden, arról a gyümölcsös gedva kenyérről nem is beszélve. Őt má' nem kérdezem meg, neki megfelel-e, max. több marad nekem és csá.
- Saját dokival variál, sorry. Tudod, híres a segge - na, nem mintha az enyém ne lenne az, de a szint és szubkultúra kurván nem azonos, meg Adam se erőlteti túl, hogy toljuk ezt a 'celeb vagyok, nyalj térden' jelleget. Anélkül is nyalnak ezek mindenhol, lolz.
- Há' lehet, ki jegyzi meg az ilyen jellegtelen részletkérdéseket? - tárom elé eme költői bullshitet. - De, kéne, csak nem veszek észre ezt meg azt útközben. Plusz most a boosted-el jöttem, amit maxon megtoltam - bököm fejemmel a padlóra baszott deszka felé, aztán meg így is levágós, mennyire nem tetszik neki a balfaszkodásom, még ha hozzá is szokott mostanra. Ezvan.
- Ja, az legalább megy - forgatom meg a szemem, elvégre kábé ez is akkora egy szadista szemét tud lenni, mint mondjuk az a faszom menedzserem. Egyszer személyesen is be kéne mutatnom őket egymásnak, talán leállnak kakaskodni, mint két szerencsétlen. A gondolat vicces, ezé' két fokkal jobb lesz a kedvem, ahogy leáll buzerálni a fejem, de az már nem tetszik, ahogy a vattával cseszeget.
- Nem ugrálok, ez a normál tempóm. Tudod, hogy nem bírok leállni - mocorgom tovább, me' nehezen ülnék el a seggemen. Kábé csak akkor megy a téma, ha festek, vagy pattern-t tervezek, de most egyik sincs a kezem ügyében, ezé' marad a matatás és az idegeinek a nyúzása. - Ne a szemem bámuld, hanem a sebeimet - hangzik el a szokásos szöveg, de má' túlzottan nem érdekel, megszoktam, inkább csak pótcselekvés, amiért baszogat és felszisszenek, ahogy eltúlozza itt a dolgot. Ennél finomabban is kéne, hogy menjen, de ma be van rágva, vagy a faszom tudja.
- Mások azé' megkennek zsével és szívességekkel - toldom még hozzá, mivel tőlem, ugyan sok mindent nem kap, de pénzt, na, azt tutira nem. Jó, hozzávágtam má' egy festményt, de azt bármikor kirántom a seggemből, nem nagy cucc. Ilyenkor azé' elgondolkodom, mi éri meg neki ebben.
A felsőm mondjuk így is ledobom, úgyis kezd melegem lenni, onnan pedig rátoszódom a kanapéra és megkapja cserébe a lábam. Látom a fején, mennyire nem bírja a szitut, amit vigyorogva veszek. Amikor a limonádéért nyúl persze összeáll, mit tervez le velem, és bár le tudnék lépni, mégse teszem. Inkább csak végignézem, ahogy telibe önt a jeges, ragadós fossal, amiből még a hasamra is jut, lol. A hidegtől megrázkódom és viccesen kiáltok fel, de amint lecseng a csípés bújik meg szám sarkában a mosoly. Imádom a hideget, de tény, nem pont ilyen formában. Kezemmel seprem le a jeget, meg kiráz a hideg és adja ez a fura érzés, ahogy a cucc végigmegy a farkamon, de belehalni azé' nem fogok.
- Akkor ne izgass fel - röhögök a hülyeségén, míg markomba gyűjtök pár szem jégkockát és kettőt a számba veszek, hogy a nyelvemen forgassam tovább őket. Kezdene frankón jó kedvem lenni, és má' le is állnék itt viccelődni neki, ha rá nem kérdez. Végigmérem a képét, de azt hittem, a témát már ejtettük. Hirtelen irritál a helyzet, meg a faszom szemét, ami történt. Megint fájni kezd a szám és szinte elönt az ideg, hogy valaki kiverje ezt belőlem. Ha otthon lennék vagy az utcán, akkor festenék. Próbálnám elengedni, de aztán lemázolódik képemről a hülyéskedés és már nem arra játszom, hogy irritáljam az idióta fejét, hanem, hogy konkrétan felbasszam vele. Nem vágom, miért, lehet, zavar a művi nyugalom, amit a képén hordoz és őt akarom büntetni, amiért a bátyám képen vágott, holott ő a családom. Olyan gyorsan mozdulok előre, végig se gondolom, le is szarom, míg fogaim között roszog a jég, aztán erősen magam felé rántom azt az elbaszottan kifejezéstelen fejét, hogy hozzápréseljem a szám az övéhez, majd jéggel együtt toljam át a nyelvem.
Sokat nem adok a mutatványnak, vissza úgyse csókol, viszont várom, mikor épít be az asztalba, hogy aztán kiverje belőlem ezt az egész szemetet, ami az elmúlt órákban kering bennem. Talán, utána jobb lesz, vagy nem'tom. Ha már felkúrom az agyát, megérte.

Egy nézéssel jutalmazom a válaszra, annyira tipikus tőle. Még most is nehéz megszoknom ezt a dumát, holott a sitt és a katonaság is bővelkedik hasonlóban. Tipikus farokméregetők és fenéksimogatók gyülekezete. Mivel egyik helyen sem vagyok, valamint En rendelkezik A Szemmel, neki egy szintig elnézem, a zavartan elpirulásból meg már régen kinőttem.
- Ezt éppen mindig sikerül megcáfolnom – pakolom tovább a cuccokat a tálcára, majd bezárom a szekrényt és az irodai részbe megyek vissza.
Miért nem lep meg hogy a szőnyegre csusszan rá a mobilom? Egyszer majd elkapja, vagy soha, attól még fog néha repülni felé a mobilom.
- Mert a tied nem? – egyszer úgyis el fogom kapni a testvérét, ha tovább buzerálja a szemeit, annál korábban és annál keményebben fogok a mogyoróira taposni, még csak rezeg a léc.
- Jellegtelen – nézek rá. – Jellegtelen? Ez mi? – mutatok a lenyúzott bőrére. – Ez mi? – mutatok egy másik benyalt sebre. – Habár, mindig is tudtam, hogy mazohista vagy – vállvonás nélkül kezdek munkálkodni rajta.
- Én is így gondoltam – ismét egy röpke, elégedett mosoly, az arcjáték része.
- Amikor éppen fel akarsz csípni valakit, vagy feltolni az idegeit – ismerem én már. – vagyis nyughass, vagy még szarabb lesz. – azt is tudom, hogy nem bír ténylegesen megülni a hátsóján, mindenféle értelemben. Most viszont kénytelen lesz.
- Egy betű különbség és egy betűcsere. Alig van közötte különbség – nézem továbbra is a szemeit, főként, míg az arcán dolgozom, meg a nyakán. Oda nézek, ahova nekem tetszik, szó szerint. Márpedig azok a szemek a kincseim, minden nap látni akarom.
- Úgy mondod ezt, mintha nem tudnád, mivel és kikkel foglalkozom. Megmondanád, hogy a faszomba fizet ki egy soron dolgozó a kölykének egy tízezres szemműtétet? Nyugi, megválaszolom helyetted. Sehogy. Ezért jön hozzám.
Húzza a fejem, mégis, érthetetlen, hogy pont ezzel. Talán még mindig nem esett le neki, miért tartom magam mellett. Addig jó neki. Mert ha megtudja, mivel is jár ez, azonnal a föld túloldalára menne. Én meg utána.
Kizökkent, ennyit akartam elérni, a fájdalom okozása sem gond számomra, ha valaki farok, ezt is megtapasztalta már.
- Ne mást korlátozz, mert mindentől zászlót lobogtatsz – tolom fel a szemüvegem a helyére, a kontaktlencsém valahol a bokorban.
Ezért jött, sejthető. Ha elkusshadunk a téma mellett, csak szarabb lesz, ezért pöccintettem meg megint a gőzszelepet, adja már ki a fenébe, különben megint olyanhoz nyúl, ami a szemeinek is káros. Amely éppen jelez, hogy valamire készül. Na, végre. A mozdulat gyors, nem védem ki, a fogsorom viszont zár, a számmal együtt, esélytelenné téve a kísérletet.
Más esetekben már az asztalon landolna, ha valaki ilyet tesz, egy faroköklelés kíséretében, s addig ütném, amíg csak levegőt vesz.
Elfordítom a fejem, ha tépi a hajam, akkor is. Megteszem azt, amire egyáltalán nem számít. Nem vagyok dada, sem oldalbordája, hogy más módon vezesse le a feszkóját. Azt teszem, ami totál kibillenti mindebből és eljut hozzá valami olyan, amiben talán sosem volt része. Átölelem, s magamhoz vonom. Nem teszek semmi mást, a mozdulat a megkívánás helyett valami egészen mást sugall. Ha farok lesz, utána még nyugodt szívvel beépítem a falba.

Minimálisan, de azé' kiszúrom rajta az irritációt, noha különösebben nem zavartatom magam, plusz senki kedvéért nem fogok visszavenni, lolz. Ha egyszer elege lesz és azt mondja, nem fogja többet a sebeimet nyalogatni, akkor ez van. De addig úgyis napjában fogom nála túltolni az egészséges mércét.
- Nafene! És mégis mivel? - ejtek meg egy százwattos vigyort, míg ő serénykedik a rendelőjében, vagy mi a pöcsömnek nevezzem ezt a fullos kis pecót. A fertőtlenítő kesernyés szagától eltekintve elég kényelmes, ráadásul még red bullja is van, szóval túl sok okom a panaszra ma sem lehet. Még annak ellenére sem, hogy karon vág a mobiljával, bár fasz se érti, miért próbálkozik ezzel egyfolytában. Talán valami orvosi elbaszás és velem kísérletezik közben, gec'.
- De, csak más szubkultúra - vonom meg a vállam, elvégre ilyen mélyen még sose gondoltam bele abba, ki hol tart és mennyire pöpec a maga területén. Néha látom a fejét egy-egy plakáton, meg valami olcsó pletykalap címlapján, de ennyi. A filmjeit nem bírom megnézni, olyan elkúrt műfajokat tol, hogy néha behányok, ha belöknek róla egy előzetest, bakker. Azzal viszont nem számolok, miszerint kiakad, nem is igazán tudom, hova tenni. Mintha nem vernének szarrá minden hétvégén, baszki. Flegma mosollyal bámulom, ahogy körbeböködi a sebeket, és má' kezdem magam egy orvosi gyakszi kellős közepén érezni, bazz.
- Ez semmiség, te is tudod - puhítom, me' kivételesen nem a combomból áll ki egy kés, vagy törték el az alkarom, meg egyéb nyalánkság. - Mazochista a faszomat! - vágom rá, szinte reflexből, de aztán belegondolok, és talán, minimálisan végül is lehet benne valami. A mosolyát má' észre se veszem, úgysincs mögötte nagy wasistdas, ettől még próbálok ellenni azzal, ahogy baszogat. Várhatóan nehezen megy, de ezt kábé mindig eljátsszuk, ezért sem ér meglepetésként, ahogy belém passzírozza a vattákat. Kellemesnek mondjuk nem mondanám, de há' ez van.
- Loth - eresztek meg egy fájdalmas sóhajt, amivel a briliáns érvelését fogadom. - Sokszor kurvásul fárasztó vagy - vigyorgom, meg tűröm a vacakolását, jobb dolgom egy ideig úgysincs.
- Hol nem szarom le? - Már megint ez a humanitárius szemét. Ilyen szempontból kurván nem értem, miért vagyunk mi jóban. Őt frankón kihasználja minden gyökér, az meg pölö már nekem nem tetszik, amiért ilyen könnyedén hagyja, mintha valami elbaszott küldetéstudata lenne, ami messziről szaglik. - Nem kell minden nyomorékot felkarolni - vágom oda foghegyről, és ebbe a kategóriába persze én is beletartozom. Nem kell észlénynek lenni, hogy lássam, elég sok problémát okozok neki, csak épp nem szorult belém annyi önzetlenség, hogy kipucoljam magam az életéből. Mégis hasznos a tag, akkor meg? Plusz kíváncsi is vagyok, milyen szöveggel szerel majd le. Bár a módszerei elég viccesek, ahogy a pöcsömre öntött jég is.
- Inkább te korlátozol engem ebben, ahogy nem engedsz kiteljesedni - röhögök, de aztán a hirtelen jött jó hangulatot sikerül telibebasznia. Át se gondolom, de már előre is lendülök, hogy lesmároljam. Sokáig nem jutok benne, ezért a szájára nevetek, bár ez előbb gúnyos és dühödt, semmint csalódott. Nem megcsókolni akarom, hanem kierőszakolni belőle egy alapos képen vágást, hátha, a szám mellett az orrom is belereccsen, aztán, lesz mivel foglalkoznom az elkövetkező x percben. Máskülönben nem nyúlok hozzá, de az csak jobban felbasz, miszerint még csak ki se akad tőle, hát bakker, legalább undorodhatna, de nem, ez a retardált fasz inkább megölel. Annyira béna az egész, hogy az ideg helyett csak némán dőlök  testéhez, ahogy összerakom, mi a faszomat művel le. Mintha egy robot pátyolgatna, basszam meg. Tenyerem a mellkasán köt ki, aztán olyan durván lököm el, hogy legközelebb kurvásul ne próbálkozzon be hasonlókkal.
- Nem kell ez a megjátszott fos. Tudom, hogy pont leszarod - dobok felé egy guszta fintort, me' most frankón elkúrta a kedvem, ezért már felhúzni sem akarom, amit nyilván örömmel vesz, szóval a célját legalább elérte vele. Mielőtt még a maradék undor is kifolyna belőlem hangzik fel a csengő, így kérdés nélkül állok fel, hogy lepasszolhassa a futár a kaját, meg rendezzem a cechet Brad kártyájával. Erről ennyit, rúgom be lábammal az ajtót, majd mindent lepakolok a dohányzóra, és rádobom magam a körülötte terpeszkedő szőnyegre.
- Indiait kértem - magyarázom, mintha a curry émelyítően erős szagából magától ne jönne rá, de addigra má' az egyik lepényt a számba is nyomom, míg bontogatom a többi pakkot. - Hozhatnál egy kanalat, vagy valami toszt - küldöm el, addig se kell a képét bámulnom. Most ránézni sincs kedvem.

- Például azzal, hogy nem turkáltál mégsem a másik hűtőben – adom meg a kegyelemdöfést. – Elkéstél azzal, hogy most nyitod ki, csak szólok.
Tudja ő, az ezerwattos vigyoráról meg tudnám mondani, ha éppen látnám, hallani viszont hallom.
- Leszarom – a szubkultúrát legalábbis. A testvére basszameg, és én tanítsam meg őket testvéri szeretetre? Meg a tökömet azt!
- Erőlködjél még egy kicsit és talán el is hiszem. Nem – adom mégis rá a kontrát.
Sosem azért csesztetem, mert utálom. Ha úgy lenne, az első alkalommal kivágtam volna, mint macskát szarni. Akarom látni a szemét, s azzal ütöm el a köztes időt, hogy bájcsevej helyett inkább húzom az agyát, legalább nem jut eszébe a nyomoronc élete, amit magának rakott össze. Az enyém is nyomoronc, de én is magamnak alkottam, el is vagyok benne, éppen ezért nem rosálom össze magam a sajnálkozástól Ent illetően. Élvezi, én meg adom alá a lovat a magam módján.
- Örömömre szolgál, hogy lefáraszthatlak. Addig sem kell utánad rohangálnom a kötszerrel – ugratom, miközben serényen dolgozok a sebein, ki nem hagyva szemeinek vizslatását.
- Szarok a véleményedre – ütve ezzel azt, hogy komolyan venném a véleményét, és azt is, hogy a nyomorék kategóriába tartozik-e.
Valójában anyám halála óta szarok bárki véleményére. Elveszem, elérem, amit akarok, ha kell, erővel, ha kell csellel. Majd pont más, amúgy cseppet sem ártatlan humánumok fogják megmondani nekem a tutit. Ent sem a véleménye miatt tartom az életemben, mindenesetre egy szava sem lehet, ha érvelésekről és véleményekről van szó, meghallgatom, kifejtem, vagy nem fejtem ki, és közlöm, mi az én véleményem. Ossza be, mást nem kap.
Ahogy azt sem fogom elárulni neki, hogy azért csípem a búráját. Azért megnézném az arcát, ahogy ezt közölném vele.
- Mert hagyod – tolom vissza megint a szemüvegem. És mert akkor is megteszem, ha neki cseppet sem tetszik.
A kezem majdnem mozdul, hogy fejbevágjam, ahogy nekem dől, még a légzése sem változott meg. Amikor ellök, inkább ő löki el magát tőlem, mint engem magától. Hogy teljes legyen az összkép és megértse, mit is tettem, egy halvány vigyor jelenik meg a szám sarkában. Éppen azt tette, amit szándékom volt elérni, tehát éppen ezért le is szarom és nem is szarom le.
Amíg átveszi a kaját, megszabadulok a kesztyűktől és a használt cuccoktól, az eszközök meg csillogva rezegnek a fertőtlenítő folyadékkal teli gépben.
- Eladtál egy újabb képet? – a festményei mindig is érdekeltek, a színek, a formák nekem szólnak, még ha nem is nekem címzi őket. És ismerem, miként folyik ki a keze közül a pénz állandóan.
- Tudod, hol van. Ha arra jársz, hozhatnál egy pár pálcikát is, köszöntem.
Eddig én ugráltam neki, ez a legkevesebb, hogy hoz nekem egy pár evőpálcikát. A pár nem véletlen hangzik el. Képes volt egy darab pálcikát hozni, amikor először kértem. Direkt.
Hogy még jobban örüljön, amíg elsétál a holmikért, katonás-pedáns glédába vágom a menüsort, nem csak szakmai ártalom, családi nevelés és a katonai suli eredménye.
- Piát nem hoztál? – nézek rá.
Nem faggatom Bradről, kérdeztem, ezzel nyitva hagyva a lehetőséget, mint ahogy minden más egyébben is. Ha nem válaszol, akkor tudatlanságban hagy, így jártam, kétszer nem szokásom kérdezni.
A raktárba lépek, a doksival együtt két pohárral és egy borosüveggel a kezemben.
- Bulizni akartam a fiúkkal, megünnepelve az évfordulót – a szabadulásomét. – de te is tökéletesen megteszed, szépszemű – tekintek a szemeibe, nem bírok róla leszakadni.

- Ja, szokásom elkésni - kap egy alja vigyort, tudja má', hogy ennél azért keményebben kell próbálkoznia, ha az a célja, hogy leoltson. Úgy tűnik, kicsit kezd berozsdásodni a szerencsétlen, de há' tőlem aztán annyi magas labdát kaphat, amennyit csak akar, onnan meg egyszer tán le is tud ütni belőlük egyet, lolz. A határtalan jókedv azért két szemöldökvonás között elakad, meg így kábé kurván nem vágom, épp min sikerül felhúznia magát. - Chill, dude, még a végén felugrik a vérnyomásod - utánozom az okoskodását, de kettőnk közül mégis én vedelem a red bullt, ahogy rávágódom a kanapéjára.
- Zsír, úgysincs kedvem most erőlködni - na, nem mintha általában lenne, de ezt a kifejtést, má' inkább lespórolom. Úgyis ismer már annyira, hogy tudja, nem sok dolog miatt töröm magam. Attól még a vérét persze tovább szívom, elvégre azért úgyse kell túlzottan megdolgozni, hogy vegye a lapot, ráadásul még magára sem veszi, amit tudok értékelni benne. Annál rosszabb baszki nincs, amikor a kis pöcsösök besértődnek minden szemét foson, én meg húzogatom a szám, hogy még egy poén mellément. Faszé' kell minden szaron a sarokba vonulni és lebőgni a felkent vakolatot?!
- Jobb szeretem, ha máshogy próbálnak lefárasztani - röhögöm, de persze tőle nem várok hasonlót. Jobban belegondolva fura is lenne, annyit matatott már rajtam, hogy hiányozna a kezéből a vattakorong. Bár, ha nagyon akarja, szorongathatja.
Most inkább csak elnyúlva fogadom a piszkálódását meg, ahogy pislantás nélkül les a szemembe, mintha a tv-t bambulná. - Ja, nincs új a Nap alatt... - mosolyodom el gunyorosan, mert ettől még egyikünk sem fogja másként gondolni. Vannak témák, amiket kár basztatni, úgyse sül ki belőlük semmi jó. Nekem így is frankó, hogy rájárhatok, ha pedig annyira sík, miszerint hagyja, há' ez van.
- Mindent azért én sem hagyok - legyintem még hozzá, de azé' kicsit bele kell gondolom, de ja, a'sszem mindent nem. Bár elég sok farokságba belemegyek, amiknek csak a végeredményét látja, de ettől még leállítani nem fog. Úgyse húznám itt sokáig, ha azokkal a fosom szövegekkel jönne, mint a stricim, meg ofc a bratyóm. Elég ezekből kettő, nem, majd még ő is beáll a gedva sorba. A smár mondjuk félremegy, aztán jön ezzel a lesajnáló ölelgetéssel, amitől kiver a víz. Mák, hogy a kaját jól időzítik és elszabadulok a verni való pofájától, mert kedvem volna belekönyökölni. Fingom nincs, honnan szedte, hogy ez majd egy jó ötlet lesz, de még akkor sem nyugszom le, amikor már az indiait bontogatom és a számba nyomok egy gyümölcslepényt.
- Nyúltam Brad kártyáját - hagyom rá, mert nincs kedvem a melóról dumálni. Pláne nem most. De egyébként jelenleg semmiről, rohadjon meg.
Mikor hárítja a benyögésem vonom fel a szemöldököm, majd egy szemforgatás keretében pakolok a lepényre némi szószos csirkét, hogy a képembe toljam. A fele nyilván a szőnyegre csöpög, de pont leszarom, ahogy kézfejemmel törlöm le az állam. - Ne legyél má' ennyire kínai - heccelem, elvégre ki a faszom eszik indiait bazdmeg pálcikával. Meg így hogyan? Fullon trutyi az egész.
- Hallod, semmit nem hozok, toszódj meg! - dobok a számba egy nagyobb húsdarabot, majd látványos elégtétellel rágom, hogy aztán az ujjam is lenyaljam utána. Remélem, elmegy az étvágya. Braddie-nek valahogy mindig sikerül elvenni, és még erőlködnöm sem kell. Helyette végre és valahára ő áll fel, hogy tegye a dolgát, míg én kiszolgálom magam.
- Ja, az ma van? - fogadom a bort, nekem mondjuk kurvamindegy, mit tolunk. Ilyenkor persze mindig sikerül emlékeztetnie arra, hogy puccos családból származik, de hát úgyis leszarom, szóval nekem egyre megy. - Akadj má' le erről a szépszeműzésről. Frankón, mintha egy csajhoz dumálnál - ráncolom össze az orrom, mert alapjáraton nem zavarna a téma, amíg túl nem tolják. Márpedig ő hajlamos kissé beteg irányt venni ezzel a szemezéssel. Szó szerint is, lolz. Egyáltalán mit van úgy oda érte? Nem is nagy cucc... és, ha már így szóba jött, majdnem bele is sikerül nyúlnom a currys ujjammal.
- Bakker - hunyorgom, meg pislogok, meg minden szemét, de csak nem akar kijönni ez a genya szempilla, ami belement. Inkább megdörzsölöm a kézfejemmel, hátha. - Van valami tükröd? Megdöglök... - könnyezem, de közben azé' próbálok enni is, mert prioritás.

Egy pillanatra mosoly suhan át az arcomon, sokat sejtető. Késik, nem szoktam meg, voltaképpen nem érdekel, pontosan annyit késik, hogy voltaképpen már miattam késik. Lehet visszafelé is fordítani a hátrányt, s szokásom előnyömre fordítani mások nem túl előnyös vonásait.
- Ha az felugrik ... – nem fejezem be, tudja, mit jelent, ha érzelem, vagy izgalom jelenik meg rajtam. A nem jót, konkrétan.
Újabb halvány mosoly, mindig is csíptem Enril benyögéseit, nem hagynak besavanyodni. Aki magára veszi a beszólásait, az nem csak hülye, hanem savanyúság is. Fűszerek nélkül.
- Biztos vagy benne? Próbáltál más... lehetőséget? – nézek rá gúnyos tekintettel. Csak pár dolog hajtja, úgy hiszi, magas lángon ég, fogyasztja az életet. Ó, ha tudná, mennyire nem így van, lehet ezt másképp is! De neki így jó, minek vegyem el a kedvét? Boldog szemeket látok vissza, több ennél nekem nem kell.
- Nem mondtam, hogy mindent – vonok vállat, hagyva lógva a dolgot. Nekem aztán pont nem számít, mit hagy és mit nem, kivéve, ha a szeméről van szó. Papolni nem fogok neki, majd pont egy priuszos fog szentéletről prédikálni. Ami azt illeti, csak a törvény hamis mivolta miatt kerültem börtönbe, semmi olyat nem tudtak rám bizonyítani, ami megszokott lenne egy olyan alvilági dokitól, mint én. Ezért lett csak két év, ó de hogy sajnáltam azt, aki feldobott, remélve, hogy örökre elkaszál. Erre megint széles mosoly ül ki az arcomra.
Utána sem kell néznem, ahogy elrongyol az ajtóhoz, pusztán a biztonsági kamerába pillantok bele, meglepetés vendégeket nem szeretnék. Felzaklattam, jobban hatott rá ez a tett, mintha a falba építettem volna. Elértem a célom, kizökkent, sokkal jobban, mintha szétvertem volna.
Bradre azonban megint elkomorodok. Valamiért nagyon csípi a fazon a szemem, nehéz kivernem magamból.
A csöpögtetés elmarad, az egyik szalvétát tartom a lecsöppenés alá.
- Egy csepp a szőnyegen, vagy akárhol és az egész kibaszott helyet végignyalatom veled – erre nagyon kifejezetten ugrok, aztán ahogy jön a jeges fuvallat, úgy el is múlik, a szalvétát a dohányzó asztalra teszem.
A kínai megjegyzésre ránézek ugyan, de csak ránézek. Látszik, hogy annyit még nem látott enni pálcikával.
- Váljék egészségedre – láthatóan visszafelé sült el uraságos ugráltatása, ez nálam nem jön be. A bor és a poharak mellé csak egy pár pálcikát hozok, neki evőeszközt nem. Majd kiszolgálja magát, én ugrálni nem fogok neki, az biztos.
- Úgy ám – öntök neki is, miután a dugó kikerült a palackból. Nem vágyom ma tajrészeg lenni, holnap fontos műtét vár, és Ent sem akarom magára hagyni. Sosem véletlen, ha nálam köt ki és most nem csak arra vágyik, hogy ellássam a sebeit, a fizikait. Akkor már rég elhúzta volna a csíkot.
- Mit is mondani? Nem érteni, sajnos csak a kínait érteni – adom alá a lovat, még idióta képet is vágok hozzá, keskenyítve a szemem, bárgyú vigyorral, aztán felemelem a poharam koccintásra.
A grimasz hamar leolvad az arcomról s elkapom a kezét, ahogy a szeméhez nyúlna.
- Nem túl bölcs dolog fűszeres kézzel szembe nyúlkálni, majd én megnézem. Valami belement?
Tetszene vörösen, kiemeli a kéket, de valahogy nem most vágyom erre. Bár ápolgathatnám legalább tovább a szemeit.
- Francokat fogsz megdögleni – állok fel és a hűtőt kinyitva, műkönnyes fiolát veszek elő, egy gézlapot is felkapva. Spéci, nem bolti szar a műkönny. És foglalkozhatok a szemeivel, már most megérte az egész nap!
- Tartsd hátra a fejed, nyisd ki a szemed – hajolok a szemei fölé, vizslatva, melyik a problémás, félig elmerülve a ritkán látott jelenségbe és egészen megkapó is. Aztán győz az orvos bennem, s a fiolát kinyitva, a szeme fölé tartom, belecsöppentve jó párat, majd a gézzel szakértő módon masszírozom meg a szemét, olyan finom gyengédséggel és precizitással, hogy most szaladna el bárki is, ha ezt látná.
Dehogy mondom, hogy rendben van még, tovább vizsgálom a szemeit, újabb indokot adva, hogy elhúzzam a közelről bámulás időtartamát.

- Mire célzol? - vonom fel a szemöldököm, majd egy lemondó sóhajjal mérem végig. - Tudod, néha beszélhetnél egyenesebben is. Nincs időm körmondatokat bogarászni - vágok mellé egy fintort, me' most frankón. Csak a lényeget, bakker, akkor haladunk egyről a kettőre.
- Faszom tudja, mi jár abban a murgya fejedben - vigyorgok, tegye, ahová akarja, mert belelátni sincs kedvem. Ez azé' elég elbaszott mutánserő lenne, bakker. Hallani minden nyomorék nyivákolását, tutira beledöglenék öt perc után. Meg így kábé leszarom, kinek mi a véleménye, elvégre a legtöbbnek úgyis a pofájára van írva, noha tény, Loth pont nem tartozik közéjük. Jobb is így, a'sszem.
Bár az mondjuk érdekelne, milyen felszínes faszság száguld végig a fején, ahogy idegből rányomulok, hogy rajta töltsem ki a felgyűlt feszkót. Jól esne az az ütés, ha beledolgozná a fejem a dohányzóasztalba, vagy legalább eszméletlenre rúgna, de basszam meg, nem. Helyette kapok egy lesajnáló ölelést, amitől elfog a hányinger. Menjen a faszomba, a buzi problémakezelésével együtt. Ha nem csöngetne közénk a futár, akkor tutira bemosok neki egyet, akár célt talál, akár nem, de így meg marad a kaja kipakolása, addig se kell faszságokon kattognom. Persze ez a nyomorék csak tovább ingerel, ahogy leáll utasítgatni, meg úgy kezel, akár egy óvodást. Bár tény, nagyjából azon a szinten szokásom zabálni, de most faszé' adnék neki igazat, ha egyszer be vagyok rágva rá?!
- Hajrá - mondom, majd úgy dőlök hátra, hogy kézfejemmel támasztom ki magam, míg a cucc frankón a puccos szőnyegébe kenődik. Nem kap mellé vigyort, inkább csak viszonozom a kifejezéstelen pofáját, ha akar, most lazán megüthet, mert én aztán fel nem takarítom. - Válik is - engedem el fülem mellett a beszólását és érzem, miszerint kezdek átmenni fullon balfaszba, ráadásul neki faszomnyi köze nincs a balhémhoz a tesómmal, de attól még képes lennék cafatokra robbanni. Nyilván, ott mocorog mellette az a kurvanagy önsajnálat is, hogy folyton elbaszom, mindenki rühell és köszönés helyett legszívesebben gyomron térdelnének, én meg szarok bele. A fájdalomba, ebbe az elcseszett életbe, meg hogy kár törnöm magam, sose fogok megfelelni. Nem is akarok...
A bort elveszem, de az üvegből húzom meg és addig iszom, míg félre nem nyelek, aztán egy látványos köhögés keretében prüszkölök tovább, noha má' a magam számára is kezdem túltolni a bringát. Nem lepne meg, ha ezen a ponton kibaszna, de azé' a hülye makogásán félig-meddig elvigyorodom, és alapjáraton kurván nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. A problémát részint az a baszott szempilla próbálja oldani, ahogy a szemembe megy, és próbálom kidörzsölni onnan.
- Ja, egy szempilla, a'sszem. Kurván bök - mondom ki azt, amit magamban végül is má' levezettem, aztán hagyom, hadd hajoljon fölém, mert ezen a ponton nekem már úgy kompletten mindegy.
- Kár - jegyzem meg kesernyésen, ahogy elrohan pár cuccért, én meg kimerülve, enervált lélekkel engedem neki át a terepet a testem fölött. - Ok - döntöm hátra a fejem, meg hunyorgok és pislogok, mint állat, ahogy azt a szipóka szart felém közelíti. Amikor a cseppek belevágódnak az íriszembe, nem mondom, kedvem lenne ellökni a kezét, de aztán nekiáll nyomkodni, meg fasz tudja, mit, és végül is a szúrás elmúlik tőle, sz'val... - Ne menj még el - motyogom az orrom alatt, ahogy lebámul rám, és úgy dőlök a kezébe, hogy nem hunyom közben le a szemem, hadd lesse. Általában a szemezésnek kúrás lesz a vége, vagy bemutogatás, buzizás és verekedés, de most engedem, hadd bámuljon, amíg akar. Valahol világos, miszerint így próbálok kompenzálni a károk miatt, csak ezt neki má' nem mondanám el. Végül fingom nincs, meddig bámuljuk egymást úgy, akár két homár, de aztán belefáradok a semmittevésbe és mocorgással vágom szét a kontaktot.
- Elhűl a kaja - terelem végül a semmit, bár közben frankón elmegy az étvágyam, és csak a kaját túrom a benne úszó csirkével. - Vágod, másfél évre lelépett, aztán felmentem hozzá és összebalhéztunk. Ivott is meg minden, de attól még... Elkezdi, leszarom, mi van vele, meg csak akkor keresem, ha bajom van, ami most pont nem erre állt. Nem, mintha elhitte volna. Hát ennyi - hadarom el dióhéjban az eseményeket, azt meg úgyse kell kifejtenem, miért gáz, miszerint pofán vágott.

- Addig örülj, ameddig senkire – túl jó voltam lövészként, és túlságosan is nem érdekelt.
- Tudod, nem szeretem, ha megmondják, hogyan beszéljek – művész, érteni fogja, és nagyjából leszarom, hogy ki érti amit mondok. Ha van esze, érti, ha nem akarja megérteni, akkor meg pláne nem fogok másként beszélni. Ez van, ossza be.
- Ó, tehát érdekel, vagy egyszerűen csak közölni akartad, hogy hülye vagyok? Várj, kitalálom. Az előbbi – sértődés nélkül válaszolok. Ha nem érdekli, nem érdekli, de legalább őszintén közölte a frankót. Talán ez az egyik nagyon jó oldala Enrilnek, manapság a hazugságot olyan művészetté fejlesztették, hogy azok is elhiszik a hazugságot, akik mondják.
Ahogy dőlne hátra, támaszkodni, nemes egyszerűséggel megfogom a nyakát és megtartom, lévén felsője nincs.
- Ne akard kipróbálni – semmi szigor, semmi sziszegés, vagy dühödt kifejezés. Üres, és ettől kap egyéni színezetet a mondatom.
A köhögésre csak teszem tovább, amit elkezdtem, nyugalommal enni. A hús puha, le lehet választani a pálcikával, ha csontos, a szaftos kajához meg nemes egyszerűséggel több rizst öntök és azzal veszem fel.
- Hülye vagy – nyomom halántékon az egyik ujjammal menet közben, válaszadásul, hogy sajnálja, nem döglik meg. Ami meg amúgy a magánügye. Csakhogy elveszítem így belőle azt, amiért az életembe fogadtam.
A szempillát könnyű kiszedni, dörzsölés nélkül is. Ahogy hunyorog, a másik kezemmel szabaddá teszem a szemét, olyan finom érintéssel, mintha ott sem lenne a kezem.
Még sosem mondta ezt nekem. A kérésre megenyhül az arcom, a tekintetem továbbra is az íriszeire fókuszál.
- Maradok – ahogy a kezembe simul, úgy esik le minden merevség rólam, a tekintete szinte beszippant. Csodálatosak a szemei, mindig nézni akarom, mindig látni, minden érzelemben. Színjáték, mennyei kompozíció, pokoli kín olyan egyvelege, amely különlegessé teszi a szemeit.
Vagy kétszer simítom meg a szemöldökét, öntudatlan tett, a néma rajongás kifejezése. A szemeinek szól.
Azonnal elveszem a kezem, ahogy jobban megmozdul, a varázs megtörik, a hálám azonban nem múlik el, hogy hagyta, hogy mozdulatlan maradt, hogy gyönyörködhessek benne.
Ráhagyom, holott van mikró is. A holmikat elpakolom, kidobom, ami elhasznált, majd töltök a poharakba az italból. Az arcom újra jellegtelen, a kezem sem remeg, előtte sem remegett.
- Mert ő meg keresett téged – valahogy nem azt hallottam Enriltől, hogy kereste volna a testvére. Sokszor örülök, hogy nincs testvérem, azt is vagy temethettem volna, vagy nem tudom. Elég apámat gyűlölnöm és a nagyanyámat.
- És erre pofán tolt, majdnem eltalálva a szemed is – a pálcika eltörik, á, dehogy szorítottam meg nagyon. Elkapom röptében a repülő felet és lerakom ami megmaradt a másikban, beleszúrva a rizsbe. Ha ki nem mondhatom, hogy mit gondolok a testvéréről, elvégre jogom nincs beleszólni, attól még jelezhetem, hogy hova kívánom. A pokol is kevés lenne ehhez.
- Hogy elmentél hozzá, nem éppen leszarásról szólt a részedről – nem zavar, ha Enril akkor jön csak, ha kellek neki. Az zavar, hogy jöhetne többször is, hogy lássam a szemeit.

A beszólására válaszul csak vágok egy ocsmány fintort, elvégre ő is tudja, mennyire rühellek mindent, ami fegyver. Filc halála utána érzékenyebben érintett a téma, mára már nem borogatok és ordibálok, mint egy kretén, de attól még kurvásul nem tetszik a dolog. Sem Brad részéről, sem pedig tőle.
- Na, ebben legalább egyet is értünk - vágok egy műmosolyt, ami elég hamar lekonyul. - De attól még spórolhatnál némi időt vele, me' nálad még életek is múlnak rajta, vagy mi a faszom. - Sose akartam doki, meg egyéb farokság lenni, bár már csak orvosilag se lenne ez nálam működőképes, ha már papíron egy ADHD-s szemét vagyok, bár ezt sose tekintettem tényleges hátránynak.
- Nem tartalak hülyének - jegyezem meg foghegyről, me' frankón nem vágom, honnan veszi ezeket a baromságokat. Ő kivételesen nem a haveri köröm azon részéhez tartozik, akik olyan felelőtlen szarok, hogy a legnagyobb élményük az, ha sikerül nem belefulladnom a medencés partin a vízbe. Egyébként meg őket is bírom, sz'val nálam ez nem ennyire komplex. - De mondjuk nem is érdekel, lolz - röhögök fel, majd balfaszkodom egy sort a kajával, de elég mereven fogadja, noha nem a kedvéért szórakozom, inkább csak beleszarok. Mondjuk a nyakam így is erősen szorongatja, amitől csak lustán elvigyorodom, bár elég érezhető a nyomora, de fulladni még azé' nem fogok.
- Chill, dude - emelem fel a szaftos kezem, amikor már elenged és víg falatozásba kezd. Követem a példáját, ahogy a húsba túrok és a számba passzírozom, de hát frankón kényelmetlen a póz, ezé' én mégis kitámasztanám a tenyerem a szőnyegén, míg a pálcikájával tunkolja a szószt, gec'. Maximum kinyír, há' istenem, ennyire má' ne legyen érzékeny a kis lelke.
- Neked ma mindenki hülye? - csóválom meg a fejem röhögve, majd hagyom, hadd cseszegesse ki a szemembe ragadt pillát. Ennyi haszna legalább van, ha már ekkora cirkuszt levág a cuccai miatt. Viszonzásul lesheti a szemem, még annak ellenére is, hogy frankón nem vágom, mi benne ekkora élmény. Egy ideig még bírom is, de aztán erőt vesz rajtam a mozgáshiány és az ujjdobogás után már érezhető mocorgásba kezdek, ahogy eltávolodom. Az, hogy fél perce még a szemöldököm simogatta nem hat meg különösebben, elvégre nem vagyok érintésfóbiás, sőt, általában én kezdeményezem, ami miatt Bug sokszor beszól, hogy másokra mászom. Szerintem csak túltolom, miszerint túlzottan is szociális vagyok, de nem is valami bazisokszor csaptak még érte tarkón, sz'val...
- Hát... a'sszem nem - vonom meg a vállam, mert bár pár órával vagy nappal később válaszolok a hívásokra, azé' fel szokott tűnni, ha rám csörögnek. De az nem dereng, hogy Brad túlerőltette volna magát a témát illetőn. - Mi? - ocsúdom fel itt a nagy lelkizésből. - Hát, a szememhez nagyon nem ért, csak a pofám szakadt be, de azt most le is szarom, nem ez a lényeg. - Felőlem kiverhette volna a szemgolyómat is, egyáltalán a tény vág mellkason, miszerint megütött. A saját testvérem.
- Ja, jó lett volna pofázni, nézni valami jó kis gore filmet, meg mettomén - vakarom meg a tarkóm, de ennek má' nettó annyi, szóval kár rajta szenvedni. Persze a dolgot nem fogom egyik napról a másikra feldolgozni, és most partizni sincs kedvem, noha be lett volna egy jóféle tervezve az éjszakára. - Hallod, szoktál te egyáltalán szórakozni? - ejtek be közénk egy alja kacsintást, majd a tökvigyorom egyre szélesedek, ahogy mélyebben belegondolok.
- Volt má' csajod? Vagy csak valami fullos one night stand? - pedzegetem tovább a témát, aztán kisit közelebb húzódom. - Ma lesz egy fasza buli. Ha akarsz, eljöhetsz. Persze, ha inkább szerencsétlen nyomorékokat raknál egybe, hát megértem, hogy halálosan unalmas egy fasz vagy - harapok a számra, majd eldobom magam háttal a padlón.

- Sajnálom, a farkak nem a szakterületem – tolom fel a szemüvegem, mostanában szokása folyton lecsúszni, újat fogok csináltatni.
- Nem is azt mondtam – mosolyodom el, láthatóan belesétált a szövevénybe, a hülyének tart részt illetően. – De azért jó tudni.
Ahogy eszik, egyesek borzalmasnak tartanák, én elhitetem magammal, hogy az ősei indiaiak voltak, amikor látom, így eszik. Kezd nem érdekelni, mit baromkodik a szőnyeggel, tudom, hogy miért csinálja. Nem adom alá többet a lovat, úgy teszek, mint aki az evéssel van elfoglalva.
- Csak azok, akik azt hiszik, hogy beledöglenek abba, ha szempilla kerül a szemükbe – aközben mondom, ahogy a cuccokért megyek.
Nem tudom, jót teszek-e egyáltalán azzal, hogy belemegyek ebbe a témába, de mivel nem utasít el, így tovább haladok benne. Már csak azért is, mert azt tényleg nem csípném, ha Enril szemével történne valami.
- A testvérednek tartod most is. Jobb, mint a semmi. Az idő segít – legalább balhézik vele, már ez is több, mint az érdektelenség. Akkor ezek szerint apámnak is fontos lennék. Ha nem saját maga pojácasága miatt foglalkozna csak velem. A nagyanyámmal együtt. Pár állam van közöttünk, innentől kezdve nem foglalkozom ezzel.
Megállok a rágásban, de azért felveszek egy adag húst a pálcikával.
- Igen. A műtés számomra kikapcsolódás – elememben érzem magam, nem érdekel senki nyomora alapból sem, akkor viszont még az ezen való rágódás is megszűnik, a saját nyomorommal együtt.
- Te mióta felejtetted el, hogy elváltam? – vagyis volt csajom. Direkt nem térek rá az egyéjszakás bulikra, azokat mindig is kihagytam. Enril közelebb húzódik, az étellel foglalkozom, csak sejteni tudom, mit akarhat.
- A halálosan unalmas faszra szavazok – nem vagyok megszállott, orvosként, a határt mára már belőttem, mert annak a páciensek látnák a kárát.
- Jó szórakozást a bulihoz – eszek tovább nyugodtan. – Két nap múlva gyere újra el, megnézem a sebeidet. Mióta jársz te egyedül bulizni? Hol marad a pasid?
Mintha közöm lenne hozzá, mint ahogy a balhéihoz sincs. Sőt, ilyen alapon Bradhez sincs. Éppen ezért nem is megyek tovább a kérdezésben, meghagyom a lehetőséget számára a hallgatáshoz.

- És, ha valakinek leszakad? - vonom fel a szemöldököm, de azé' a szám sarkában ott játszik a vigyor. - Akkor mosod kezeid, me' sorry, de a faszokhoz nem értesz? - méricskélem, ahogy a szemcsijével baszkolódik, noha nettó nem értem, minek hordja. Mármint, feltalálták má' a kontaktlencsét, nem?
- De azért örülsz, hogy kimondom - röhögök a fején, mint aki nyakon csípett egy büdös kölyköt. Persze, bármikor lehetek a rosszban sántikáló nyomorék, sz'val ez még nem ügy. Azt viszont neki már annál inkább, ahogy lapátolom magamba a kaját, noha megszokhatta volna már, hogy velem nem éri meg puccos étterembe menni, mert egészen egyszerűen szarok az illemre. Nem direkt, csak így jobban esik minden, valahogy olyan szabados, és csövi. A kezem azé' beletörlöm a szőnyegébe, még ha fel is adja a dolgot, me' így valahogy kellemesebben kering a véráramomban a hdl, lolz.
- Hát azért elég szar érzés - ejtek meg egy fintort, ahogy kipislogom magamból a fél életem, míg ő előkeríti a felszerelését, majd nekiáll, hogy a hős lovagot adva mentsen meg. Szerencsére nem sikerül megvakulnom, az a nyomorék pilla is lecuppan a golyómról, meg minden, innen meg mehet tovább a kötetlen témázás, aminek egyik főszereplője nyilván a nyomorék bátyám lesz.
- Még jó! Nyilván a testvérem... - vonom meg a vállam, mert ennyitől még nem tagadom ki, vagy valami. Meg általában azok a kitagadós jelenetek ennél azért látványosabbak is, ott meg még egyikünk sem tart. - Ahogy ismerem épp szarrá bánja a dolgot - hümmögök az orrom alatt, majd durván a hajamba túrok, ahogy lebámulok a kajamaradványokra. Egy ideig turkálok, de kezd elmenni az étvágyam, amihez sokat hozzádob az emlék, ahogy Brad pofán ver.
- Ja, mint nálam a festés, de attól még van helye másnak is mellette - okoskodom, bár igazándiból le is fosom az egészet. Én nem fogok senkit belerángatni bulikba, meg bármiféle programokba, ha egyszer se affinitás, se kedv. Meg nem is mindenki akar beledögleni a semmittevésbe, ugye.
- Hallod - forgatom meg a szemem, me' ne má'. - Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy csak kamuztad-e az egészet, vagy sem - vizslatom, de ettől még nem tud lelombozni, mert a téma adott. - Hát akkor maradsz a Halálosan Unalmas Fasz. Majd készítek neked kitűzőt is, meg minden - röhögöm el a dolgot, de egy kitűzőt frankón kap, ha már így eszembe jutott. Úgyis sokat nyomorog a sebeimen, ahogy a következő megjegyzése is azokra irányul, pedig aztán most kivételesen semmi komoly. A karcolások miatt meg nem szokásom visszajárni hozzá, sz'val fejben má' ezt is ejtem.
- Elég sokszor járok egyedül bulizni, aztán majd a helyszínen lesz valami - vigyorgom, de a pasimnál kissé elidőzöm az arcán. Vicces lenne megnézni, ahogy ezek ketten találkoznak. - Nem lógunk /24 a másik nyakán. Te is tudod, hogy abba beleőrülnék. - Rühellem, ha valaki nem bír elszakadni tőlem és kábé üldöz a vágyaival. A stalkerek ezé' röhejesek, mert ott vannak, de a legtöbbet észre sem veszem, csak amikor már gázos a szitu és nagyjából fél centire liheg a farkamtól. Volt már rá példa; cirkalmas.
- Jó, akkor a buli nem adja. De valami kúlságot leművelhetnénk azon túl is, hogy nyalogatod a sebeimet - dobom be, meg érdekel is, mit tudna elképzelni velem. Úgyis minden baromságban benne vagyok, sz'val érdeklődve várom, mivel hozakodik elő.

Elgondolkodom egy pillanatra, aztán egy rövidet bólintok, még a szemem is lecsukom.
- Ahogy mondod – rövid szünet után még hozzáteszem. - Aztán elküldeném Jesshez.
Sokat sejtető mosollyal nézek vissza rá, ahogy győztes, elégedett képpel elém tolja a választ, még ha ez röpke pillanat is, ezúttal a tekintetemben is van mosoly. Akármilyen lökött is, a szíve a helyén van.
- Úgy tudtam, hogy a művészeket a szenvedés ihleti és hajtja előre. Vagy tévedtem valamiben?
Sosem értettem a művészeket, az állandó szenvedési mániájukat. Na és persze ilyenkor mindig hozzáteszem, hogy ebben szeretek általánosítani, már amikor foglalkozom vele, előítéletesnek lennem nem szokásom. Mindenki úgy él és alkot, ahogy neki kedve van, egészen addig, amíg az nincs olyan hatással az életemre, amit nem akarok.
- Nem mindenki rajong a tesójáért – nekem nincs, fogalmam sincs, milyen, ha van valakinek testvére. – Ha nem a szemed a lényeg, akkor micsoda? Valamiért csak képen törölt – úgy látom, a harapófogót kell elővennem, mert beszélni akar róla, aztán meg, ha rákerülne a sor, akkor meg hárít. Talán hallgatnom kéne, aztán majd előrukkol vele? Látni, hogy eléggé aszociális vagyok.
A bánásra már inkább nem reagálok a kajában túrkálás, tőle, egyértelmű jelzés. Jól van, akkor hagyom.
- Apám partijai elég jól elszórakoztatnak – vállat vonok képzeletben, aztán inkább leteszem a szemüveget, még egyszer lecsúszik, odavágom a falhoz.
A kamuzásra ránézek. Szoktam hazudni, hallgatni, ha arról van szó, hogy eljuttassak valamit a rászorulóknak, orvosi szempontból, ebben nem. Sok okból.
- Akkor majd’ kiütötte mindenki szemét az esemény. Még a memóriád is kihagy? – ha nem hiszi el, nem izgat, a házasságlevél és a válási papír mind megvan, bizonygatni a dolgaimat meg senkinek sem fogom, még ha most úgy tűnik is. – Igaz, L.A.-ben volt – teszem hozzá elgondolkodva.
Akkor volt családom. Volt feleségem és volt jövőm, karrierem. Most egy sincs, és egyiket sem bánom. Maszk, álca és hazugság volt az egész, aminek akkor bedőltem és elhittem, hasznos tagja vagyok a világnak és hogy fontos vagyok valakinek. És szépen terel En.
- Miért? Mert azt is elfelejted, mint a volt házasságomat? – kapok be még egy falatot. Halálosan Unalmas. Fasz. Hát, őszinte legalább, azon meg a hülye sértődik be, főként, mert valahol törődésnek veszem.
- Bocs, kicsúszott a kérdés a számon – emelem fel a szabad kezem, aztán a borhoz nyúlok és a pohár tartalmának felét felhajtom. – Jó neked. Apám folyton a nyakamba akaszt egy-egy menyaszörny-jelöltet a partikon – némelyik egészen tűrhető, nagyrészük plázaliba, azokból meg nem kérek. Az üzletkötésekhez viszont nagyon jól jön. Egy-egy lökhárítónak könnyebben mondanak igent, mint az én mosolyomnak.
- Kúlságot? Mit értesz alatta? – teszem le az evőeszközt és töltök mind a két pohárba bort, az enyémet felhajtom, gondolkodás nélkül, aztán félreteszem. Másnaposan nem akarok műteni.
Aztán feldereng, miért kérdezi. Ezekben ritkán kapcsolok és még nem is vagyok biztos abban, hogy jó helyen kapirgálom-e a témát.
- Otthonra terveztem az éjszakát. Csokinass, pia és egy film társaságában – nézek rá, érti-e a célzást, és egyáltalán nem arra, hogy most húzzon el a csillagos éjszakába. Éppen ellenkezőleg.

- Néha rohadtmód lelombozó tudsz lenni, Loth - de ettől függetlenül vigyorgok rá, akár egy pudvás vadalma, hadd legyen néha itt is gyereknap, meg a fasz tudja. Legalább a jókedvem lereagálja, néha neki is össze tud jönni egy-két érzelmi kisiklás, vagy mi a here az, amit ilyenkor érez.
- A szenvedés nem szar forrás, de van mellette ezer másik is, én meg ha lehet, nem ragadnék le csak az egyik mellett - válaszolom meg neki őszintén, me' tényleg így adja a stájsz, bár vannak haverjaim, akik arra verik, minél szarabb legyen nekik, és úgy azé' ki tudnak hányni magukból pár műalkotást. Tény, ami tény, egyszerű vagyok, akár a bot, de azé' ennél több kell, ha a festésről van szó.
- Mettomén, összevesztünk - vonom meg a vállam, a tesós bratyizást meg ignorálom, elvégre honnan tudhatná? Én se mindig jövök ki vele, de há' ilyen ez az elbaszott élet, sokszor nyomom túl feszkóval. - Valami olyasmi, hogy szarok rá, meg ilyenek. - Általános faszságok. Én is ugyanannyira meg vagyok sértve, akárcsak ő. Aztán egyszer, valakinél úgyis elszakad a cérna, és ez a valaki most perpill Brad volt. - Be volt baszva - teszem még hozzá, mintegy mentségként. Bár nem az. Inkább túrom tovább az indiait, meg bámulom a belefulladt húst, de má' valahogy elment tőle az étvágyam.
- Az egyikre egyszer elhívhatnál. Még sose nyomultam full puccban. - Adam bepróbálkozott vele az egyik nagykutyás megnyitónál, de elég hamar ráébredtünk arra, hogy ez nekünk nem adja. Én viszonylag gyorsan lettem pucér, ő meg idegbeteg. - Hallod, nem voltam ott a nagy napon, dereng? - forgatom meg a szemem, elvégre az esküvői tortából való zabálásra még emlékeznék is, ha má' másra nem. Erre aztán egy ponton ő is rájön, így hát sóhajtva dőlök hátra, kezd unalmas lenni a téma. Amúgy se értem, mi a fasznak kell egyáltalán bárkit is elvenni? Ha megvagytok, fasza, de ez az esküdözős lófasz hányinger. Nála persze érdekből ment, de akkor is, fasz tudja.
- Jobb, ha téged is emlékeztet rá olykor - vigyorodom el a kézfeltartáson meg vállat vonok, ez most nem érdekel. Amúgy se találkoztak még, honnan vágná, mennyire vagyok benne vagy sem. - Kúrd meg őket és kuka. Abból leveszik, mennyire érdekel a szitu - dobálózom itt a nagy életbölcsességekkel, de persze tudom én, hogy ő messze áll még ettől. Különben is elég fura a kapcsolata a faterjával, amit nem látok át teljesen és esélyes, hogy ez neki így meg is felel.
- Nem'tom. Laser tag, bringázás a hegyeknél, szabadulószoba, fesztivál, bármi, baszod - sorolom itt neki a random beugró faszságokat, amik kellően kúlosak lehetnek, bár a nagyját úgyis leszólja majd. A bort azé' letolom, ha má' így kiöntötte nekem, majd némán hallgatom a felvetését.
- Mi vagy te, bakker, egy 38 éves szingli, kiégett pina? - vonom fel a szemöldököm, ahogy végigmérem. - Én ilyeneket nem tolok - magyarázom, szépen lassan tagolva, hátha elfelejtette, ki vagyok és mi a faszomat keresek erre. Mondjuk, ha nagyon erőlködik, felőlem bepróbálhatjuk, de úgyse fogok én neki másfél órát végigülni egy random film előtt, baszki.
- Legalább valami jó kis horrort? - dobom be, mintegy utolsó reményfoszlány gyanánt. Arra még talán azt mondom, há' jó, de a csokinak kurvajónak kell lennie.

A vigyorgást széles mosollyal jutalmazom, majd pár aprót bólogatok hozzá.
- Enril bölcsességeit hallották – ennek ellenére van valami a tekintetemben, ami az elismeréssel egyenlő. Még ha az a más is éppen pia, vagy drog, legalább nem mazohista. Annyira.
Egyrészt úgy tesz, mint akit marhára nem érdekel a vita a testvérével. Ugyanakkor kifejti, sőt, még be is védi. Néha nem tudom hova tenni ezt, se benne, se másban. Most akkor akar róla beszélni, vagy sem?
- A pia kiváló gátoldó hatású – van, akiből a ketrecbe zárt vadbarmot engedi ki, ami ugyan erős kontrollra utal, mégis, valahol sajnálnivaló. Bradnél nem ezt érzem, látatlanban is. Pusztán az őszinteséget, hogy aggódott Enrilért.
- Van, hogy a képen törlés vagy a fenébe küldés a legnagyobb, legmélyebb jele a szeretet kifejezésének valakinél. Ez még nem menti fel a képen törlés alól. Ez pedig Lothar bölcsességeit hallották volt – mert hogy nem fogok okoskodni, és tutit megmondani, ezt is tudja Enril, legalábbis remélem, ismer már annyira. Már ha egyáltalán bárkinek is kinyílnék. Ha jobban belegondolok, talán En ismer a legjobban.
- És a barátomként mutassalak be? – kifejezetten a félreérthető szót használom, némileg ugratásként.
Művin gondolkodok, aztán megrázom a fejem.
- Nem dereng. Túl nyugis volt az esküvő – veszek még egy falatot. Nem tudnám elképzelni öltönyben, frakkban Ent. Teljesen elveszítené azt a valakit, akit ismerek.
- Persze, aztán meg kilenc hónap múlva vehetem el, mert kölyköt vár tőlem – és lőttek mindannak, amit kiépítettem. Egy részének legalábbis, éppen annak, ami éltet. Ráadásként nem vagyok egy kalandos típus.
Végiggondolom a felsorolást. Ennyire bepunnyadtam volna?
- Lássuk csak. Laser tag, ha szeretsz veszíteni, ha kétszemélyesben ellenem leszel, csak rajta. Bringázásban benne vagyok, szabadulószobák röhejesen unalmasak, a fesztiválok jöhetnek. Nem, téged nem baszlak meg, ezt a lehetőséget kihagyom.
Értetlenül nézek rá.
- Nem szükséges igazolnom a világnak, hogy pasi vagyok. 38 meg végképp nem vagyok – holott sokkal többnek érzem magam legtöbbször. – A szingli és a kiégett korrekt.
Cseppet sem ingok meg a tervemben, hiszen ha máshogyan akarná Enril kiereszteni a feszültséget magából, ismer már annyira, hogy ha durvábban akarja tolni, nem én leszek a partnere ebben. Ha akar, velem tart En, én csak így tudok támasz lenni neki, talán éppen erre vágyott és ezért jött ide, ezt nem tudhatom. Mindenesetre jól esik ez a bizalom, bármi legyen a hátterében.
- Nézhetünk azt is, te választasz – állok fel az asztal mögül, s ha nem eszik tovább, az övét is a kukába dobom, a sajátoméval együtt, a poharakat elmosom.
- Van, amit kifejezetten megnéznél? – teszem vissza a szemüvegem, a foltra pillantva egy pillanatra, amit Enril hagyott ott. Gyűlölök minden koszt és rendetlenséget, mivel azonban tudom a megoldást, nem zavar tovább.
Felkapom a kabátom, a karomra fektetem, a kulcs a zsebében van.
- Mehetünk? – kotorászok a zsebben, a kezembe csúsztatva a fémcsomót.