Wild Waves & Enchanted Village Vidámpark

Nem tudom hányadik kávémat fizetem ki a mai nap folyamán.. A negyedikre vagy az ötödikre adom a voksom. Ha nem számítom be a dupla presszót kelés után. Shit. A visszatérésem óta nem igazán rakta be éjszakai műszakra, amit nagyon is érzek, mert megint nyúlni akar a szám és már szinte fájdalmasnak mondható ahogy a bal vállamra hajolva nyomom el a kávéboltból kifele jövet. Nem valami kellemes a majd’ szétszakadó állkapocs. Mindannak tetejébe, hogy nagyon nehezen áll át – vagy vissza – a szervezetem, a két napja egyedül tolom a műszakot a társam szabadságolása miatt, így a nyakamba szakadt az egyik legnehezebb feladat: ébren kell tartanom magamat. Ma még nem mondtam vissza Megs-nek, hogy intézem a beígért nagy bevásárlásukat és kicsit lekötöm a nyári szünetet baromira élvező kiskrapekot legalább az idő alatt, de a holnap utáni program lemondását erősen fontolóra veszem. Baromira kell az a plusz két óra munka előtt, hiába kapok nyugodt környéket az emberhiányért cserébe. Az esetek kis százalékában kell közbe avatkoznom bárhol és a tegnap estét leszámítva mind piti ügyek voltak, amikhez tényleg elég voltam egymagam is. Az előző nap se volt nagyon gáz, de a vállam meghúzódott ahogy a rohanó kölyök válla után szerencsétlenül nyúltam, majd rántottam vissza, aminek eredményeként a falnak kenődtünk mindketten.
Hálás sóhajjal dobom be magam az ülésre és felhangosítom a rádiót, miközben egyből hozzálátok a koffeinutánpótlás magamhoz vételének. Kihűlve úgysem bírom meginni a kávét, ma már egyszer úgyis megégettem a nyelvem, majdnem mindegy, hogy egy kicsit még várnom kellene vele.. Egy kisebb grimaszt azért kivált a forrósága okán, pont abban a nyavalyás pillanatban, amikor a rádió újból recsegni kezd. A kijelölt körzetem szélén, az egyik szórakozó helyen történt perpatvar, az egyik támadónál valószínűsíthetően vágó eszköz is van – nem én vagyok a legközelebb, Stevens-é lesz az ügy. Passz, hogy örülök-e ennek jelenleg vagy se, de azt biztosra mondhatom, hogy a másodszori hírközlés hallatán, ha lenne választási lehetőségem, akkor egyértelműen az előző helyszínre mennék ki. Zavargás a vidámparkban, az éjjeli takarító elmondása alapján valószínűsíthetően pár tinédzser beszökött. Álommeló. Rühellem a vidámparkot, a pubertás gyökereket is. Lenyelem a számban lévő kávét és elhadarom, hogy vettem a paramétereket, indulok.
A bejelentést tevő személy és a gondnok a bejáratnál várakozott, mire rövidesen a parkhoz értem. A világítást nem kapcsolhatták fel teljesen, emiatt a kamera felvételekről sem tudtak semmi konkrétumot leolvasni. A biztonsági őrre vonatkozó kérdésemet, pedig elég lazán kezelve csak leintették.. Fasza. A kesztyűtartóból már kiszállásnál kivettem a nagyobb, fókuszált fényerejű zseblámpát, amivel a földet pásztáztam első sorban. A frissen megosztott infók alapján csak pár hülye, beszívott kölyökkel számolok – mégis melyik idióta kódorog erre felé és választja ki kábé filmbe illő módon a rohadt elvarázsolt kastély környékét? Kurvára remélem nem kell bújócskát játszanom velük..

I aks you

Nem sokkal lehetünk egy után, megvolt a biznisz, indulok is hazafelé. Azért messzebb parkoltam a kocsival, biztos, ami biztos, egy negyed órás séta lesz, mire odaérek, de ennyit megér ez a kis szarság.
Körülnézek, a vidámparkot övező járda teljesen üres, ilyenkor nem sokan ténferegnek erre, csak a főúton robog el néhány autó, szóval győz a kíváncsiság, kihajtom a kezemben lóbált McDonald's-os papírzacskót, és kiveszem belőle az egyik kis dobozt. Külsőre teljesen pöpec, de ahogy kinyitom, és kicsit kijjebb rázva a szálakat kihúzok belőle egyet, rá kell csodálkoznom a tényre: mintha csak valamelyik üzletben vettem volna. Megszaglászom, de az illatán sem érződik semmi különös, fogalmam sincs, hogy csinálja a fickó, de biztos, hogy legközelebb is hozzá jövök.
Alig, hogy elégedetten visszaejtem a többi közé, a kanyarnál belegyalogolok egy szőke teremtésbe, vagyis, mintha inkább ő futna belém, nem teljesen világos a szituáció, mindenesetre a véletlen koccanást követően utána nyúlok, nehogy elvágódjon nekem, amilyen nádszálkisasszonynak tűnik. A gesztusért rám mosolyog, nekem pedig felködlik egy furcsa érzés a gyomromban, mintha már láttam volna valahol.
- Elnézést. Nem láttam, hogy... – Ám be sem tudom fejezni, már rázza a fejét, hogy nem-nem, egész biztosan ő a hibás, nem figyelt oda... de ha már így alakult, csinálhatna-e egy fotót, mert tudni kell, hogy én vagyok a legkedvencebb színésze, ő pedig egész biztosan a legnagyobb rajongóm az egész földkerekségen. El sem hiszi, hogy pont velem futott össze. Szó szerint! A hadarást záró nevetésében megbújik egy kis hisztérikus vonás, de betudom az izgalomnak. Ám legyen. Legalább gyorsan szabadulok. Ekkor viszont még nem is sejtem, hogy ez mennyire elhamarkodott gondolat.
- Úristen, meg kell mutatnom valamit! – megijedni is alig van időm a túlzott lelkesedése nyomán, már emeli is a pólóját, lendületből, egészen a melltartója fölé, bevallom, ezen a ponton nem vagyok teljesen biztos benne, mire is kell fókuszálnom, és ez bizonyára látszik is rajtam, mert rögvest egyértelműsít.
- A hegtetoválás! Akkor csináltattam őket, mikor megtudtam, hogy megsérültél a robbantásnál, elvileg pont olyan, mint a tiéd. Mondd, hogy igen! Egy hónapra kendőt kötöttem a szemeim elé, és vakon csináltam mindent, hogy átérezzem, miken mentél keresztül. Olyan szörnyű lehetett.
- Ez nagyon... – keresem a megfelelő szavakat, de nem nagyon jönnek. És megpróbálom palástolni az arcomra futó megdöbbenést, kevés sikerrel. Atyaég. Ez teljesen flúgos. – ... Kedves.
- Ugyan, semmiség. Már régóta tudom, hogy köztünk metafizikai kapcsolat van.
- Hogy milyen...? – pislogok. Egyre kevésbé tetszik a helyzet. – Figyelj, inkább essünk túl azon a fotón, és...
- Ó, persze! A fotó. - A művelethez viszont nem a telefonját kapja elő, most tűnik csak fel a nyakába akasztott fényképezőgép; mellém lép, egyik kezével átkarol, a másikat elénk tartva már kattint is a masinán. Ó, fuck! A vaku egy az egyben kiviszi a szemem.
- Basszus – szakad ki belőlem fájdalmasan, ellépve tőle automatikusan megdörzsölöm az arcom. – Esküszöm, ezzel ölni is lehet.
- Ne aggódj, ha megölnélek, akkor sem változna semmi. A kapcsolatunk a halál után sem érne véget. – Nem tudom, ezt nyugtatásnak szánja-e, de a hangja furcsán szeretetteljessé változik. És megint a vaku. Aztán újra. És újra. Úgy kattogtat, mint valami eszelős. Mondjuk, az most már világos, hogy kicsit sem százas.
- Abbahagynád ezt?! – Kezd fogyni a türelmem. Nem szoktam bunkó lenni a rajongókkal, az agyalágyultakkal sem, de ez már sok. Az arcom elé emelem a kezem, és hátrébb lépek párat, viszont a négy-öt vakuvillantás után annyira káprázik a szemem, hogy szinte nem látok semmit. A halálomra tett poénos utalgatás már csak hab a tortán, de valamiért ideges leszek tőle. Már ha egyáltalán poénnak szánta...
- Muszáj csinálnom néhány képet, a barátom plasztikai műtétet tervez. Minden profilból meg kell örökítselek – meséli könnyed, már-már pszichedelikus hangon. Kezd eldurranni az agyam, de mégse mehetek neki egy alig húsz éves csitrinek. Baszki.
- Még egy kibaszott kattintás, és rendőrt hívok. – Most már azért elég morcos vagyok, nyúlnék is a zsebembe a telefonom után, de a következő mondattól a mozdulatom megfagy a levegőben.
- Egy zacskó marihuánával a kezedben? – kuncog, nekem pedig kezd egyre zavarosabbá válni ez a történet.
- Ácsi. Ezt honnan tudod? – Kifürkészhetetlen mosollyal néz rám, majd vállat von. – Mondtam, hogy összeköttetésben állunk. Mindent tudok rólad. Ja és... ne lepődj meg, ha nem indulna a kocsid.  
- A kocsim? Mit csináltál vele? – lassan már kiabálok, de ismét csak kuncog, majd kattint egyet azzal az átkozott géppel. Csak félig sikerül időben elfordítani a fejem. Fasza. Ez hiányzott nekem ma estére. Mostanra kábé kétszáz lehet a vérnyomásom, jobb ötlet híján fogom magam, és egyszerűen tovább megyek, de ahelyett, hogy leszakadna rólam, tartja a lépést. Katt katt katt.
- Ugyan, Bradley, nem tudsz elszökni előlem. – Mint valami telibekúrt horrorfilm, bazd meg. Nem? Tényleg nem? Nem tudom, mit csináljak, a kocsim még rohadt messze van, rendőrt tényleg nem hívhatok, viszont ahogy balra fordítom a fejem, hirtelen kicsit sem tűnik rossz ötletnek átmászni ezen a kerítésen. Csak  amíg lerázom. Amilyen törékeny, ide úgysem tud utánam jönni.
Füves, parkosított területre huppanok, és az egyik forgó térfigyelő kamerát is kiszúrom. Engem még szerencsére nem látott meg, de tudom, hogy csak idő kérdése, így megindulok a legközelebbi fedezék felé. Vagy egyszerűen csak keressek egy biztonságist, és meséljem el neki a sztorit? Biztos elhinné... Nem hiányzik a ma estémből, hogy betörésért vigyenek be az őrsre. Az se kifejezetten, hogy drogfogyasztásért. Ahogy hátranézek, látom, hogy a kiscsaj szintén bemászik. Hát ezt nem hiszem el!
Enyhén izzadó tenyérrel fogok rá a kilincsre, megkönnyebbülésemre kinyílik az ajtó, és mielőtt még ő is kiszúrná, hol vagyok, belépek az épületbe. Fasz se nézi, hogy épp az elvarázsolt kastély...

Nappal se sok kedvem lenne betenni ide a lábamat, este végképp. A kamerák figyelésére kértem a személyzetet, az egyik náluk lévő walkie talkie-t, pedig elkoboztam meg egy rohadt térképet arra az esetre, hogy le tudják kommunikálni felém, ha bármilyen mozgást észlelnek a monitorokat szemmel tartva a park területén belül; lehetőség szerint jó lenne minél előbb kitenni a birtokháborító kölyköt vagy kölyköket.
Út közben rohadtul zavar a vízi park vízforgató rendszerének folyamatos búgása, a keréklapát folyamatos beakadása, hát még, amikor két standdal odébb az egyik kibiztosítatlan ajtót meglengeti a szél.. Az elkövető utólag derült ki, miután beljebb oldalaztam a leválasztó falak között hagyott résen és újból meglódította amazt a légáramlat.
- Hát persze.. – reszelem fene nagy élvezettel, a lámpát visszavezetve a földre, amíg vissza nem térek a kijelölt úthoz, ami a mozgás legutolsó helyszínéhez vezet. Nem mernék fogadni a kameraszobában hagyottak megfigyelési képességeire, de más vonalon nem tudok elindulni. A cirkalmas kanyarulatoktól, dísztől roskadozó épület már láthatáron belülre kerül, amikor berezonál a kölcsön vett készülék, a frekvenciája, pedig kissé bántja a fülem. Grimasz kíséretében szívom meg a fogam, fogadva az üzenetet.
- Van valami.. Jah, nem semmi. – nem fűzök hozzá kommentárt válasz gyanánt, csak haladok tovább a bejárat irányába. Kerítés veszi körbe a giccses kastélyt és ha nem lenne résnyire nyitva a rohadt ajtaja elsőként körbe járnám, azt feltételezve nem dísznek van a zár. Átveszem a bal kezembe az elemlámpát, hogy a jobbal finoman beljebb toljam a mímesre mázolt falapot. Nem szemmagasságba világítok be, a lábam előttről kezdődően vezetem feljebb a fénycsíkot. Kissé jobbra, kissé balra terelgetve kezdetben a jobb rálátás miatt. Az oldalprofilból beállított varázslón azért egy másodperccel hosszabb időzök el, mikor egy lépéssel már beljebb kecmergek – nem éppen csodálatból.. Ha itt is vannak a bejelentés alanyai az ziher, hogy nem elől vertek tábort maguknak.
- Nem láttak mozgást a park másik részein? – szólok bele valamivel halkabban a walkie-ba és visszalépek az épület elé, hogy felfelé tekintsek. Nincs idebent világítás, kiszűrődő fény sem az ablakokon.. Faszom, ha azok az idióták a sötétben érzik jól magukat betépve..
- Nem. Bocsi. – megingatom a fejemet, nyilván a benti kamerarendszer még kevesebbet ér ekkora sötétségben, jah, meg máshová is van bekötve, valószínűleg az ide tartozó műszakisokhoz.
- Oké, azért kössz. – a csökkentett számú lehetőségeim miatt visszamegyek az előcsarnokba, ahová a kinti halk zúgás nem igazán jut be. Kapásból kétfelé lehet menni az útvesztőben, ami kurvára nagy megkönnyebbülést eredményez tekintve egy kis fülelés után sem egyszerű eldöntenem merről jön hang, ha jön-e egyáltalán, mert nem totál máshol tartózkodnak..
- Itt a seattle-i rendőrség! Hagyják el az épületet! – előre jelzem a jelenlétem egy hangosabb ordítással, ami mást nem: a nyulat ki fogja ugrasztani a bokrából. Odakint látható határvonala volt annak hol hagyta abba az éjjeli takarító a munkáját, így a lábam alatt gyűrődő papírcsücsök a következő lépésnél nem elhanyagolható ilyen közelségben a bejárathoz. A kivezető szakaszhoz van közelebb, szóval.. Mindent fordítva: hátulról kezdődik a túra. Fasza.
- Jogtalanul tartózkodnak a területen. A birtokháborítás vádját súlyosbítja, ha a felszólítást figyelmen kívül hagyva nem jelennek meg a hatóság előtt. A saját érdekükben fáradjanak elő! – hallok valami hirtelenebbnek ható zajt távolabbról, de hogy ez közeledést jelent-e vagy a nyúlcipő felvételét arra rövidesen fény derül.. Addig is fő célom a kurva varázspaszulyban – vagy mi a szar ez – nem felbukni..

Az egész parkot nem világíthatják ki, mivel az őrök sem felesleges – és valószínűleg a figyelmetlenség okán az ő bérükből levont – költségeket, sem az állásukat kockáztató felhajtást nem kívánnak az ügyből, inkább egy az egyben a kiérkező rendőr nyakába varrják a begyűjtős feladatot – mert hát a police olyan varázsszó, ami minden problémát megold –, biztosítva persze a távoli segítségről, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy figyelik az épületen belül sötétben hasztalan kamerákat, ezeket ugyanis költségkímélő okokból csak a nappali tömeg megfigyelésére tervezték. Illetve a takarító által észlelt mozgás helyszínén feloldják az áramtalanító blokkot: vagyis...
- Ha beér az épületbe, az egyes helyiségekben átmenetileg fel tudja majd kapcsolni a világítást, csak meg kell keresnie a rejtett kapcsolókat. Akkor mi is látni fogjuk, hogy mi történik – recseg elő a walkie-ból a professzionálisnak vélt instruálás. A látogatók szeme elől ugyanis el kellett takarni őket, csak a parkhoz tartozó személyzet használja takarítás illetve karbantartás céljából.
Ebből a beszélgetésből én viszont semmit sem hallok. Mire a fickó eléri a bejáratot, addigra már jócskán beljebb gyalogoltam, még ha utólag ez kicsit sem értékelhető jó ötletnek. Az óriási ablakok dacára nem sok fény jut be odakintről, így előhalászom a mobilom, és bekapcsolom rajta az erősített világítást, bár ennek az az ára, hogy marha gyorsan felzabálja az aksit, ami sajna eleve nem volt fullra töltve. Kábé ekkor jövök rá, hová is érkeztem, ó, hogy basznám meg, a terep első blikkre sem más, mint egy átkozottul sötét és bizarr, korhű középkori kastélyról mintázott, óriási mesebeli-labirintus. Mentségemre szóljon, egyszer ugyan már jártam ebben a vidámparkban, de az nappal volt, másrészt az elvarázsolt kastélyig nem jutottam el, hála egy kísértetiesen hasonló rajongó-támadásnak, úgy látszik, a park őrülete teljesen megzakkantja az embereket. Nem lesz a kedvenc helyem, az már biztos.
Kislányos kuncogás szakítja meg a gondolatmenetemet, ami ebben a síri csöndben kellően ijesztően hat ahhoz, hogy egyből megpördüljek, próbálva rávilágítani a hang gazdájára, az eddig látott horrorfilmek passzoló jelenetei közben mind-mind derekasan felsorakoznak a tudatalattimban, de csak a színes falakra festett rajzfilmalakok, és a panoptikumra emlékeztető, élethű szobrok és diorámák sorakoznak elő a sötétben. Basszamármeg.
Bármennyire is próbáltam meggyőzni magam, hogy nem jól láttam, sajnos tény, hogy a kiscsaj átmászott utánam azon a kerítésen, és ha azt is kiszúrta, hogy erre vettem az irányt... Vajon mennyi esély van rá, hogy fél a sötétben? Ez a mentő ötlet már elsőre is épp elég satnyának hangzik, pláne mikor a folytatás is megérkezik.
- Braaadleeeey. Merre bujkálsz? Bújócskázni akarsz? Én benne vagyok! – azzal újabb kuncogás, és már nyikordul is az ajtó, én pedig rájövök, hogy kurvagyorsan fel kéne szívódnom innen; nem tudom megmagyarázni, de mostanra már szabályosan kiver a víz ettől a lánytól. Kis pszicho teremtés. De mi van, ha tényleg őrült? Arra már csak halványan merek gondolni, hogy ha csakugyan meg akarna ölni, most hogy itt lyukadtunk ki, már nem is tűnne olyan irreálisan lehetetlennek a dolog. Gratulálok, marha jó ötlet volt pont ide betévedni.
Az előcsarnok ketté ágazik, nekem pedig nincs sok időm mérlegelni, hasraütés-szerűen jobbra kanyarodok, és próbálok minél halkabban, minél távolabbra jutni, mire az üldözőm is betoppanna. Beszarás, de pont úgy viselkedik, mintha ténylegesesen egy kis egérutat akarna adni. Vagy ezt már csak én spilázom túl? Hallom a hangján, hogy élvezi a szituációt, ami kurva biztató...
A mobilfénnyel nem látok túl sokat, ennek köszönhetően alig megyek végig egy rövidke alagúton, viszonylag hamar sikerül felbuknom valami szarban, ami nyomban törik is, ahogy hallom, miért ne?, én pedig esés közben kis híján felnyársalom magam egy kardját előreszegező királyfiban, természetesen nem éles a kellék, de mivel mégse ilyen vaktában bukdácsolásra tervezték, sikerül felhasítanom vele az ingem, de ez a kisebbik probléma. Cifrát káromkodok, ahogy feltápászkodok, és rájövök, hogy a tenyerem is fullosan szétvágta valami üveg. Odavilágítok, immár célirányosan, és csak ekkor tűnik fel, bazdmeg, hogy kis túlzással, Hófehérke üvegkoporsójában fekszek. Nem vagyok babonás, de akkor is...
- Na, ebből kurván most volt elegem. – A vérengző kezemmel kikapcsolom a világító alkalmazást, és annak dacára, hogy gyakorlatilag én magam vagyok a betörő, egy zacskó fűvel felfegyverkezve, inkább mégis a rendőrség mellett döntök.
A bejelentésben viszont mindössze addig jutok, hogy honnan hívom őket, máris félbeszakítanak, hogy köszönik a jelzést, de már intézkedtek az ügyben, pontosítsam a nevem, és vegyem fel a kapcsolatot a kiérkező... Mikor második nekifutásra is közbeszólnak, lassan vagyok olyan ideges, hogy ad hoc jelleggel bontom a vonalat. Hát ez überfasza. Szóval úton vannak a zsaruk, ezt legalább megtudtam. Már-már úgy döntenék, hogy innentől nem érdekel semmi, míg ide nem érnek, én ebben a koporsóban piknikezek, mikor egy tompa morranást hallok az egyik sötét sarokból. Nem jó jel, nagyon nem jó jel, kapom oda a gyér kis fényemet, és kábé a szar is belém fagy, mikor egy csillogó, tyúktojás méretű, sárgászöld szempár néz vissza rám, a pillantásom még futólag csekkolja a hegyes tépőfogakat, mielőtt egy életnagyságú, élő-lélegző tigris bontakozna ki előttem.
- Mi a... – pattanok fel azonnal, és kezdek hátrálni, az itt fogok megdögleni után, az az első ép gondolatom, hogy pont a rossz irány felé tartok, ami csak még beljebb visz ebben az átkozott labirintusban, de jelenleg ez a probléma teljesen eltörpül amellett, hogy mindjárt villásreggeli lesz belőlem. Egyáltalán hogy a faszba kerül ide egy tigris?! Az eset mégsem lehet elég egyedi, a pánik eszembe juttatja a jelenetet, mikor egy szimpla fürdőszobába benyitva találtam rá egyre, de az mégis csak egy film volt, ezt pedig egy nyamvadt vidámpark lenne elméletileg. Ekkor valami kattan – fogalmam sincs, mi, talán ráléphettem valamire –, és esküszöm, mintha Nino Rota zenéje kelne életre Fellini Casanovájából, végül is, a hangulathoz épp passzol, ám meglepetésemre a tigris megáll, ismét elbőgi magát, és szép lassan leheveredik, mint Bolyhoska a hárfaszóra.
A zene miatt nem hallom Ron kiáltását, pedig tudnék örülni neki, már a következő teremben vagyok, mikor a kastély meglepetés-tárából hangos zajjal működésbe lép néhány szerkezet, egyelőre egyiken sem tudjuk beazonosítani a hang forrását, és főleg nem sejtjük, hogy a lányka eddigre befészkelte magát az irányító szobába, rejtélyes módon pontosan ismerve a rendelkezésre álló műszaki eszközöket, és a központilag visszakapcsolt áram jóvoltából szabadon garázdálkodhat. Mire Ron átér az alagúton a következő terembe, a tigris már eltűnt, és a zene is elhalt, Hófehérke véres-betört koporsója viszont nagyon is látható. Ismét kattanás hallatszik, mintha ő hozott volna véletlenül működésbe valamit, a mögötte lévő ajtószárnyak nyikorogva bezáródnak. Ha megpróbálná elérni az őröket, azt tapasztalná, hogy a walkie-talkie túlságosan recseg, valami zavarja a vételt, és ha nem lenne még elege az egészből, odabentről egy hirtelen felhangzó ordítás szűrődik ki.

Feljebb szalad a szemöldököm az új információkhoz hozzá jutva: meg kell keresnem a rejtett kapcsolókat?
- Rendben, köszönöm. – rövidre zárom a reakciót és a fejemben zavargó gondolatokat is inkább a sarokba utasítom. Francnak hiányzik azon bosszankodjak mennyire ki lettem segítve az imént. Átmeneti világítást tudok kapcsolni, ha szerencsésen megtalálom a gombokat. Ennyi erővel lottózhatnék is baszd meg. Kössz, kihagyom. A magammal hozott lámpával többre fogok menni és nem vágyom arra, hogy a fényvilág belövése helyett véletlenül a hangtechnikát vagy magát a berendezést indítsam be, ami szakadatlan trillázásba kezdene legnagyobb örömömre.
Az alábbi szilárd elhatározással lépek beljebb végül az épületbe, nulla fogalommal arról vajon odabent működni fog-e a kommunikációs eszköz, amit a dolgozóktól kaptam. A hatótáv lehet kitart idáig, de a falak nem hiszem beengednék a rádióhullámokat. Nem tűnik valami profi eszköznek ahogy gyors pillantást vetek rá és megforgatom a kezemben közvetlenül azután, hogy meggyőződtem róla senki nem tartózkodik az előcsarnok területén. A bakancsom talpa alá műanyag papír kerül, díszes csomagolás, ami irritáló párhuzamot von Jancsi és Juliska története meg a narkós kölykök megtalálása közé.. Morogva fogadom be a levegőt a tüdőmbe, csakhogy egy másodperc is alig telik el, a passzív agresszori megnyilvánulásomat éles éberség váltja fel a falakról többszörösen visszaverődő hangok okán. A szavak kánonját nem tudom tisztán értelmezni, de meg tudom állapítani, hogy női hangot hallok és egy, a hátamon is szőrt felállítóan idióta nevetgélés utózöngéit. Miben fogadjunk, hogy gombáztak..? Kibaszott Csodaország.. Teszek néhány lépést a soron következő robaj irányába, a kijáratot jelképező folyosóüreghez közeledve, de teljesen mindegynek érzem hányféle különböző, röhejesebbnél röhejesebb vagy váratlanabbnál váratlanabb szituációba csöppentem már bele a szolgálati éveim alatt: a semmiből felordító vadállat hangjára megtorpanok egy lélegzetvételnyi időre. Ha elkezdeném sorra venni az eddig hallottakat, a sor végét ezzel a beindított effekttel zárva elég hamar megállapíthatnám, hogy rohadtul nem vágom a kastélynak sem a tematikáját, sem mi a faszt élveznek ezen a kis szarosok, amiért inkább csak a játékbarlang sűrűje felé kanyarognak.. Jah, engem szopatva, amiért utánuk kell mennem a helyi biztonsági ember helyett. Remek. Ez az a pont, hogy felemelem a hangom és nyíltan adom a tudtukra a rendőrségi jelenlétet az épületben. Még azt is elképzelhetőnek tartanám egy kósza szekundum erejéig, hogy ennek hatására a kijárat felé kezdenének rohanni.. Kényelmes lenne csak visszamenni és bevárni őket, hogy a karomnak rohanjanak fékevesztettségükben. A távolból a helyzetemig szűrődő zajhalmaz, pedig hamar porig rombolja a dolog felvetését is. Odébb most kezdődik a buli.
Szinte fájdalmasan hunyom le a szemem, hogy utoljára összekaparjak magamnak egy adag nyugalmat az este hátra levő részére. Görcsösen szorulnak rá az ujjaim az elemlámpa törzsére és kiroppantom a nyakam a túra folytatását megelőzően. Az alagútban egyébként is kissé be kell húzzam, abszolút nem kell egy beálló izom a mai lista mókatárába. Többel vagyok körülvéve, mint szeretném. Nem kell újabb. A fénycsóvát magam elé vezetem, hogy ne bukjak fel a gubancos talajburkolatban és az esetleg elszórt nyomokat is észre vegyem. A szemem kezd hozzászokni ugyan a sötéthez, de nem sokat érek vele, ha tájékozódásról van szó.. Egyedül a csendes megkönnyebbülést kiváltó átjáró vége az, amit a kontrasztok miatt érdemben meg tudok különböztetni a világítást nélkülözve.
- Odakint minden változatlan? – a beszéd miatt nem aggódok. Betonbiztos vagyok azt illetően, hogy a felszólaló zene mellett a köztünk húzódó méterek is elvágják a többiek elől a lehetőséget a meghallásomra. Gyanúm szerint először sem jutott el hozzájuk. A már-már óramű pontossággal az antrémra elcsendesedő háttérzene ennek ellenére kényelmetlen bizonytalansággal áld meg. Röhejes. Nem valami hollywood-i filmben vagyunk, hogy ez kivitelezhető lenne. Félredobom a gondolatot és a figyelmemmel a bent látható rumlinak adózom. A földön elszórt üvegcserepeken visszacsillan a nálam lévő fényforrás szórata. Szimpla vandalizmusra tippelnék. Első látásra illene, de a hátam mögötti kattanásra automatikusan, törzsből fordulok. A csapódó ajtószerkezetet nem tudom megállítani, nem is mozdulok, hogy felesleges próbálkozásba kezdjek. Feszült állkapoccsal tartom magam és menetirányba állok, más utat nem ismerek. Azaz.. Az előző kérdésemre nem érkezett még válasz. Újrapróbálkozom, hátha.
- Az egyetlen kijut.. – fülsértő a recsegés, ami a fülembe rúg. Megrázom a walkie talkie-t, ellenőrzöm megfelelő hullámhosszon van-e a rendszer, de az eredmény nem változik: nem jut el a dolgozókhoz a szavam. Az övéké se hozzám, hogy esetleg útba igazítsanak egy ismert rövidítő úttal.
- Kurva jó. – morgom magamnak, mert mégis ki hallaná? Senki. Azt hiszem.. Hirtelen rándul meg, felemásan a szemöldököm az emberi vonyításra és egyúttal bele is feszülök a testhelyzetembe, pont rávilágítva a darabokban álló koporsóra. Most már kezd kurvára elegem lenni ebből az egészből.
- Seattle-i rendőrség! Azonnal jelezze, ha ott van és jöjjön elő feltartott kezekkel! – legszívesebben nem tenném, de.. - Még egyszer figyelmeztetem. Azonnali hatállyal jöjjön elő! – a fegyveremet nem tettem el. Mindvégig a lámpát tartó kezemre volt felfektetve a biztos alátámasztás miatt. Nem, rohadtul nincs kedvem használni, de ahhoz sincs kedvem, hogy órákká nőjje ki magát a hátam közepére sem szánt bújócska..