Lake View Temető

Mindegy már, oly sok mi lett volna, ha...? forgatókönyvet el lehet képzelni - kezdve azzal: mi lett volna, ha nem húzok el a seregbe? Vagy még régebben: mi lett volna, ha nincsen rá okom? Ha a fiúm nem hal meg? Ha a gyerekem élve születik? Középtávon: ha nem választanak ki a programba? Ha máskor jövök? Korábban, később? És mindegyik elképzelés felesleges. Mert nem történtek meg - legalábbis nem ebben a valóságban. A multiverzum-teóriákat meg hagyjuk most.
- A nővérednek, te idióta - vágom rá csípőből. Ez genetikailag feljogosít mindenféle érzelemre, köztük aggodalomra és dühre is. Utóbbi megszokott tőlem, előbbi már nagyon nem, meg is lepődnék, ha azonosítanám. De nem teszem. És persze rólunk van szó, úgyhogy két másodpercen belül már üvöltözünk is egymással. Jobban mondva... Enril velem, ezúttal. - Mivan? - hökkenek meg. - Nem hitettem el semmit. Csak nem írtam több levelet - vonom össze a szemöldököm gyanakvón. Oké, meg nem telefonáltam. Nem bukkantam fel karácsonykor. Ilyesmi. De tekintve, hogy akkor már egy ideje a seregben voltam, ezen annyira nem kellett volna meglepődniük, vagy igen? Különben is, parancsom volt a kapcsolat megszakítására. Arról "elfelejtettek" tájékoztatni, hogy ezt a halálhíremmel kompenzálták a túloldalon.
- Szimpla? Nem volt fék a gokartban, és hetvennel száguldoztál vele! Simán kinyírhattad volna magad! - hívom fel rá a figyelmét, és dörgölöm meg én is a halántékom, gyakorlatilag ösztönösen leutánozva az ő mozdulatát. - A pisztolyt! - förmedek rá, bár magamhoz képest türelmes vagyok, végtére szinonimát használtam. És egyáltalán: elismételtem a mondandómat. - Összeszedjük a fegyveremet, mielőtt valami idióta tökön lövi magát vele, és akkor engem nyí... vonnak felelősségre. - A francba, majdnem elszóltam magam. Bizonyára a fájdalom teszi, ami lüktet elsősorban a karomban, de gyakorlatilag a mozgolódás miatt az egész oldalamba kisugárzik, hiába nem nagyon mozgatom a sérült végtagot. (Legalábbis nem nagyon. Rögzítés nélkül nem tudom teljesen pihentetni, és Enril rángatásának sem örülök, de fogaim összeszorítva eltűröm. Mint tőle elég sok mindent.) Húzom magam után - van, ahol könnyen haladunk, mert felismerik párosunkat és utat engednek, van, ahol nekünk kell törni. Mit ne mondjak, utóbbit nem komálom jelen pillanatban, és elszántan vágyakozom tömegoszlató fegyverek után. Mennyivel egyszerűbb lenne minden egy vízágyú mögül vagy egy könnygáz-gránátvető mögött! Amikor sikerül a megjegyzett helyre érnünk, a talajt pásztázom. - Szólj, ha látod valahol. Sikíts, ha valaki kezében - kérem Enrilt, bár hangzásra ez inkább utasítás. Legalábbis civil mércével. Egy katona jobban tudná: nem üvöltök az újonccal, az sokat jelent.
- A nővéred sajátosan gyászolt, amihez minden joga megvolt. Ahogy a saját életének éléséhez is - morgom. Oké, arra azért számítottam, hogy nem fog tárt karokkal fogadni. Én sokkal durvább is lennék a helyében, de kiképzett kvázi-terminátorként ez érthető is lenne. - Különben is, buzeráns mostohánk? Miről beszélsz? - Nem emlékszem rá, hogy bármi gond lett volna a családunkkal. Persze, tudjuk, az én hosszútávú memóriám, ha a civil életemről van szó, közel sem megbízható forrás. És persze már éppen észreveszem a fegyvert, amikor Enril engem megelőzve arrébb rúgja. Megeresztek egy sóhajt, nagyjából olyat, mintha a világ terhe nyugodna a vállaimon. - Most komolyan? - meredek rá szemforgatva. - Komolyan lábon akarod lőni magad? - Nincs kibiztosítva a fegyver, sem csőre töltve, szóval ez lehetetlen forgatókönyv, de ezt nem kell tudnia. - Hatósági személy vagyok, mellettem nem tartóztathatnak le - közlöm vele higgadtan, amikor a rendőrségi fenyegetést emlegeti. Igen, tudom, hogy illegális mókába ugrottam be hívatlanul, zabos is vagyok Enrilre, hogy ilyenekkel szarakodik, a rendőrségi adatbázis nem győzte kiköpni a piti stiklijeit, amikor végre rávettem magam, hogy rákerestessek. Amit mondok, az meg technikailag igaz: a hadsereg tisztjeként ugyan nem állok törvényen felül, de szükség esetén tromfolhatom a kiérkező közrendőrök igényét, hogy elvigyék a... khm, informátoromat. Persze valóban jobb lenne még hamarabb eltűnni innen, és megspórolni a papírmunkát, illetve Enrillel a kapcsolatba lépésem hivatalossá tételét, úgyhogy - most először elengedve az öcsémet néhány pillanatra - lehajolok a fegyverért, és reménykedem, hogy ad1, nem rúgja el megint, ad2, nem rohan el az adódó lehetőségtől. Ha más nem, azért maradjon, hogy éljen a védettséggel, amit az imént felvázoltam neki. Kezdetnek azzal is beérném.

*Kezd elszakadni nálam a cérna, pedig nem rá vagyok dühös (illetve rá is, de e tekintetben most pont nem), hanem haragossá tesz a gyanú, ami áthat, és most már azt akarom, hogy ki is mondja. Egy dolog, hogy nem örül nekem, de amit lebegtet... azzal nem tudom, mit fogok kezdeni.
- Oh, porco Dio - forgatom a szemem; valahogy nem áll rá a szám, hogy anyanyelven káromkodjak, hiába voltam annyit a seregben, berögzült, hogy a legváltozatosabb idegen nyelveken fakadjak ki, ha eljutottam arra a pontra. Nem szólítom fel, hogy most már elég legyen és nyögje ki, ami böki a csőrét, még van türelmem megállni, és arra blazírozni, hogy majd a maga tempójában csak felfedi. Addig meg van bennem annyi bűntudat, hogy megpróbáljam lenyelni az idegesítő kommentárjait és hasonlóit, mint ezt a "naná"-t, is ami megint csak csavar egyet a gyomromon, ha a törött karom miatt nem lenne eléggé felkavarodva amúgy is. Képzés és kondicionálás ide vagy oda, kurva szar érzés.
- Az ugye megvan, hogy ötvennél is kipurcannak emberek, ha úgy jön az ütközés? - vonom fel nem éppen gondosan szedett szemöldököm, csak hogy tisztában legyen a tényállással. Valóban passzívöngyilkos hajlamokat növesztett-e a távollétemben, vagy csak szimplán hülye? - Normális emberek megállnak! - vágok vissza, akkor persze még nem tudtam én sem, hogy a fékek bekrepáltak, és hogy az öcsém a jelek szerint totál szuicid. Lehet, neki is legalább olyan szüksége lenne a dilibogyókra, mint nekem; csak velem ellentétben őt senki nem kötelezi a szedésükre. Mellesleg kötelesség nélkül is szedném őket, mert akar a franc meggárgyulni, főleg az én képességeimmel.
Hogy menet közben mit csinál, nem az én dolgom, tőlem szelfizhet is (meg nem értem, de okés), haverkodhat is, de el nem eresztem, ha már rávettem magam, hogy megkeressem, és meg is tettem, akkor kitartok a hülye döntésem mellett. A stuki is meglesz, és egy próbálkozás után nem szivat többet a drága testvérem, amit máskor jobban értékelnék. Kezemben a stukkerrel vagyok, amikor megdermedek a mondandójától; a világ egy pillanatra fenyegető némaságba burkolózik körülöttem, elhallgat a tömeg, a vér dobolása a fülemben, de még Enril is, és egy hosszúnak érzett másodpercig csak a tisztánlátás csendes nyugvópontja marad. Kedvem lenne valakit a célkeresztbe fogni és lepuffantani, csak hogy ne vesszen kárba az érzés, nem mozdulok meg. Aztán, mintha buborék pukkanna ki, visszatér minden, és én is folytatom a felállás megkezdett mozdulatát, de ijesztően kifejezéstelen arccal, amiről egy pillanat alatt eltűnt minden érzelem, a mozdulataim is a kiképzett ragadozó folyékony magabiztosságát öltik fel, ahogy szünet és késedelem nélkül követik egymást.
- Bocsánatot kérek, Enril. Szeretném ezt veled megbeszélni nyugodtabb körülmények között - jelentem ki, és még az amúgy érezhető kiejtési jegyeim is eltűntek: steril összeamerikai, akárhonnan-jöhetett-volna mondatok szöknek ki a fogaim közül, s a szám sarka szinte automatikusan kunkorodik egy üres mosolyba is, miközben a szemébe nézek. Közben a kezem gépiesen visszailleszti a fegyvert a tokjába, be is csatolom, véletlenül se ugorhasson onnan illetéktelenekhez. Rossz tapasztalat és harci drill. - Megtisztelnél azzal a szívességgel, hogy most velem jössz? - teszem hozzá, és az immár kiürült, ép karomat nyújtom felé, de ha történetesen ő szeretne vezetni, egyelőre abba is beleegyezem. - Itt parkol a közelben egy kocsi, amivel mehetünk. - Hazugság lenne azt mondani, hogy az enyém, de használhatom, az a lényeg. És nem, semmiképpen sem engedném őt a volánhoz - az előzményeket tekintve inkább szenvednék fél karral, köszike. (A magassága nem zavar, ha akarnám, valószínűleg még így fél kézzel is simán két vállra fektetném, úgyhogy cseppet sem érzem magam fenyegetve ettől.)
De amint kiérünk a tömegből, és kicsit csendesebb utcára fordulunk, akárhová, bárhová, megragadom a felkarját, hogy szembefordítsam magammal. Időközben valamennyi üresség lefoszlott rólam, de még mindig nem közelítem meg azt az érzelmes, heves lányt, akire ő emlékezhet. - Értsem úgy, Enril, hogy fekete levelet kaptatok? - A katonák maguk között csak akként emlegetik a hivatalos gyászhírt - babonaság, hogy senki nem nevezi nevén, amit idővel még azok is átvesznek, akik semmilyen babonában nem hittek korábban. És amennyiben igenlő választ hallok, fájdalmassá erősödik rajta a szorításom, és kiszalad néhány válogatott káromkodás a számon, mielőtt rendes szavakat tudnék megfogalmazni. - Jab tvaju maty, kul khara! Freganti. Nem tudtam, Enril, sajnálom, nem tudtam. Meg kellett szakítanunk a kapcsolatunkat a családunkkal, de azt nem tudtam, hogy hazudnak nektek, senki nem mondta el nekünk - ismerem be suttogva, lázasan pörgetve a szavakat, mielőtt meggondolnám magam mielőtt tudatosulna, hogy nem lenne szabad megtennem, a szavai óta először valódi érzelemmel.*

Nem igazán tudok mit kezdeni azzal, hogy az öcsém síkideg tőlem, illetve nyilván tudnék, ha egy kicsit okosabb lennék az emberi kapcsolatok téma- és problémakörben, de nem vagyok. Mutassanak egy célpontot, még módszer is megadhatnak, és az a célpont ki lesz iktatva, de emberi módon kommunikálni az öcsémmel, na az nem megy! Avagy mennyire vagyunk elcseszettek, sokadik fejezet.
- Miért is számítottam másra - forgatom a szemem nagy átéléssel és gyakorlattal. Azt hinné az ember, hogy mostanra benőtt már egy kicsit a feje lágya. Úgy tűnik, nem. Hát mindenről nekem kellene gondoskodnom? Nem vagyok én Atlasz, hogy vállamra vegyem az összes problémát! De akármennyire pampoghatnék is magamban, az, hogy itt vagyok most és még mindig, ékesszólóan elbeszéli, hogy nem fogom annyiban hagyni, most már nem. Amit lefordíthatnék úgy is: cseszhetjük, öcskös.
- Azt akartad, kérjek bocsánatot. Nem kértem viszonzásul, hogy fogadd el - mosolyom még mindig merev és hamis, és amíg nem tisztázom a helyzetet, addig ilyen is fog maradni, mert a francba már, a csontomig dermeszt a lehetőség, hogy igaza van. Ó, igen, gyűlölöm, ha másnak van igaza, nem nekem, de ha tényleg ez a helyzet... akkor még csak mérges sem lehetek rá azért, hogy ki van rám akadva vagy nem akar többet látni.
Persze, most először végiggondolva, annyira logikus! És ha korábban elmélkedtem volna róla, akkor nyilván már korábban rájöttem volna, mi a helyzet, de nekem ez volt a védekezési mechanizmus kezdetben, véletlenül se gondolj rá, ne is emlékezz rájuk, ez illett hozzám, a szerződésemhez, a parancsaimhoz, és így nem fájt annyira. Nekem legalábbis. Ó, a picsába! Utálni akarnám a parancsnokaimat, de ebben a hidegen racionális pillanatban nem vagyok rá képes, hogy bármit érezzek, legfeljebb egy kis elborzadást mindezen, de hát... én döntöttem anno. Én hoztam meg a döntéseimet. Végig. Senki mást nem hibáztathatok, csak magamat, azt pedig nem szeretem tenni, úgyhogy egyszerűbb visszahúzódni az érzéketlen nihilbe.
- Szóval így emlékszel rám? Hazugként? - nézek a szeme közé, épp csak egy pillanatra. Nem voltam kevésbé őszinte, mint bármelyik kamasz, gondolom, de fene tudja, egy kisöccs hogyan éli meg az ilyesmit. Bár ez kissé ellentmond a korábbi mondatának, hogy még kamuzni sem tudok. Ó, Enril, ha tudnád, mit össze tudok kamuzni, ha kell... beszélnem kéne, megértetni vele, vagy elküldeni - az ő érdekében -, vagy... fene se tudja, én biztosan nem, és ebben a pillanatban az eddig elfojtott fájdalom is a tudatomba robban, amikor a tömeg legszélén valaki nekiesik a törött karomnak. Felszisszenek, egy pillanatig csillagokat látok, és a másik karomat ösztönből rántom fel, hogy könyökkel az alkalmatlankodó képébe vágjak, hallom a reccsenést, ahogy neki meg az orra törik el, én pedig már egy félfordulattal szemben állok vele, ép karommal a sérültet dajkálva ugyan, de ádáz arckifejezéssel. - Mi a fasz...? - motyogja a szerencsétlen flótás könnybe lábadt szemmel és alig kivehető nazálisan, de arrébb kotródik. Egy lépést teszek előre, üldözésre és becserkészésre készen, aztán visszarántom magam, fejem enyhén megrázva próbálom kitisztítani a gondolataim és lerázni magamról a késztetést. - Basszameg, Whip meg fog ölni, ha meglát - mormolom enyhe rémülettel, ahogy erre a tényra is ráébredek, és a maradék utat még szaporábban teszem meg a kocsiig, ahol aztán olyan hirtelen pördülök Enril elé a szavaira, hogy szinte én szédülök bele.
- Tudod, te nem kerestél, mert azt hitted, halott vagyok, de én nem tudtam róla, az én szempontomból csak annyi történt, hogy amikor nem írtam, akkor családom egyszer csak nem keresett többé, hogy titeket nem érdekelt, hogy mi van velem, és mit kellett volna gondolnom?! Addig is terhetekre voltam, nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem akartok látni, szóval megtettem nektek azt a szívességet, hogy nem kereslek titeket akaratotok ellenére! - túrok idegesen a hajamba az ép kezemmel. - Jah, mostanra eljutottam odáig, hogy nem érdekelt, hogy nem kérsz belőlem vagy a segítségemből, és szembementem minden parancsommal, hogy felbukkanjak, és erre a képembe vágod, hogy én vagyok a rossz, mert te tudtomon kívül halottnak hittél? Gondolom, sokáig gyászoltad a kettyós nővéred, vagy egy hétig? Én íz elmúlt kilenc évben azzal a tudattal éltem, hogy szart sem jelentek neked! - halkítom le a hangomat a végére, a fájdalom nélkül nem lennék ilyen őszinte, de az most egy kicsit elködösíti a dolgokat. Az más kérdés, hogy ez a kifakadás engem megrémít. Ez sokkal inkább a kiképzés előtti önmagam, mint amit meg szoktam engedni magamnak, és ez... szokatlan. Úgyhogy némán követem a kocsmába, és a személyzettől elkérem az elsősegély-dobozt. Hála az égnem nem kérdezősködnek, én pedig előhalászom a két háromszög-kendőt, és nekiállok - fél kézzel és foggal - szakszerűen, gyakorlott precizitással rögzíteni a törött karomat, hogy legalább addig ne mozgassam már nagyon, amíg visszaérek a bázisra és a számomra is igénybe vehető ellátáshoz.
- Tudok a priuszodról, de az öngyilkos hajlamaid meglepetésként értek - vetem oda neki, még mindig nem egészen tudom, hogyan kellene kezelnem a helyzetet... azon kívül, hogy nem így. Nagyon nem így. - Nem várom el a viszont-érdeklődést, tudod, egy ideje megszoktam, hogy nem érdekel. - Nem tudom elrejteni hangomból az iróniát. Mindketten egymást hibáztatjuk. Hát gyönyörű, mondhatom - le sem tagadhatnánk, hogy testvérek vagyunk.

Hónapok teltek el azóta, hogy legutóbb betettem a lábamat a városi temetőbe. Étienne búcsúztatása óta nem jártam erre, ráadásul az sem éppen úgy sült el annak idején, ahogy vártam. Azt hittem, kellően erős leszek, és ki fogom bírni a szertartást, ehhez képest a szüleimnek a ravatalozó előtti kertben kellett vígasztalniuk, mert amint megláttam a keresztapám maradványait tartalmazó urnát, vagy koporsót - az igazat megvallva, erre sem emlékszem -, egyszerűen összeomlottam, és minden addiginál keservesebb zokogásban törtem ki. Hiszen más volt tudni, hogy elment, és aztán egyszer csak szembesülni vele. Emlékszem, anya végig simogatta a hátamat, de ez sem segített. A mauzóleumhoz el sem kísértem a halottas menetet. És el sem mentem Étienne végső nyughelyéig.
Tudom, hogy elképesztően ostobán viselkedtem aznap, és alighanem lejárattam magam a Roux-család előtt, de nem tehetek róla. Ma, ahogy a murvával felszórt ösvényen sétálok, már sokkal jobban érzem magam. Még mindig fáj belegondolni, hova is készülök pontosan, de ez már sokkal tompább érzés, mint korábban. Azt hiszem, esetemben már ez is komoly előrelépést jelent.
A beszélgetések Patricia-val, de még a Raoul-lal töltött idő is rengeteget segített az utóbbi hetekben… Ráadásul a vizsgámat is sikerült letennem. Tegnap óta hivatalosan is fegyverszakértő vagyok. Ezért is jöttem ide, mert el akartam újságolni neki, bármennyire ostobán is hangzik ez. Hiszen biztosan tudja már, de mégis, úgy érzem, most szükségem van erre.
Nem nehéz megtalálni a mauzóleumot, szinte kilóg a többi sír közül, de engem ez nem zavar. Szinte vonzza a tekintetemet, ahogy közeledek, majd végül leülök az emlékművel szemben álló kis padra. Szerencsére, ma hűvösebb az idő, így a pad nem égeti meg a bőrömet a halásznadrágomon keresztül.
- Szia, Éti - köszönök sután, miközben a tekintetem a névtábláját szemléli. Most sem hiszem el, hogy elment. De mégis, most, hogy itt vagyok, valamivel jobban érzem magam.
- Régen jártam itt… De nehéz volt, tudod? Mintha elvesztettem volna önmagam. Még mindig rettenetesen hiányzol. Most már jobban érzem magam. Még a vizsgámat is letettem, képzeld. Szóval, haladok, azt hiszem.
Hogy ostoba lennék amiért egy sírhoz beszélek? Meglehet, de ettől úgy érzem, le tudom rakni azt a terhet, amit én pakoltam saját magamra.

Jól esik a csend és a nyugalom. Annak idején eszembe se jutott, hog sokan azért szeretnek temetőkbe járni, mert itt békét és nyugalmat találnak, hiszen a madár se jár erre, ha meg mégis, mindenki hagyja, hogy az ember nyugodtan gondolkodjon, vagy “beszélgessen” az elvesztett szeretteivel. Lehet, gyakrabban kellene ellátogatnom ide, és akkor sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lennék. Ezt mindenféleképpen ki kell majd próbálnom.
Eddig jutok a magam kis gondolatmenetében, amikor léptek zaja üti meg a fülemet, ezért rögtön abba az irányba kapom a fejemet, és ekkor pillantom meg a mauzóleum felé tartó alakot aki félig-meddig ismerősnek tűnik a számomra.
- Szia! - viszonzom köszöntését, de bevallom, gondolkodnom kell egy pár másodpercig, mire eszembe jut, hogy kivel is állok szemben a sok-sok testvér közül. Bár, ez talán nem is akkora csoda, hiszen Étienne-nel és Raoul-lal ellentétben, vele a temetésen találkoztam először, és utoljára - a családi összejöveteleken, amikre a testvérei elrángattak, őt sosem láttam -.
Jó, a találkozás szó erősen túlzás, ezt bevallom, de azért arra emlékszem, hogy őt is ott láttam a gyászolók között. Ennyi.
- Joël, igaz? - kérdezem kicsit sután, majd felállok, és kissé bizonytalanul ugyan, de a kezemet nyújtom felé - A nevem Esther. A temetésen találkoztunk.
Ennél többet nem mondok, hiszen annyit talán ő is tud, hogy milyen laza szállal kapcsolódom a családjához.
- Ne, nekem jó itt - rázom meg a fejem - Nem merek bemenni oda - ismerem be néhány másodperc hallgatás után.
Gyáva volnék? Meglehet, de ezt sosem tagadtam. Már azt is hatalmas előrelépésnek tartom, hogy eddig a padig eljutottam, de bemenni a mauzóleumba… Na, azt már erős túlzásnak érzem. Ennyire nem merem közel engedni magamhoz a halált, mert félek tőle. Nagyon is. Remélem, Joël nem fog ostobának nézni emiatt, de egyelőre képtelen vagyok rá, hogy összeszedjem a bátorságomat. Inkább apró lépésekben szeretnék haladni.
- Hogy érzed magad? - kérdezem végül, hogy ne álljak ott olyan kukán. Elég távolságtartónak tűnik, ami nem is csoda, én is hasonlóképpen éreznék, ha egy számomra idegen valaki ólálkodna mondjuk a szüleim nyughelye körül.

Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy emlékszik rám, így legalább nem kell magyarázkodnom, hogy kiféle, miféle vagyok, és mégis mit keresek itt éppen most.
- Nem ijesztő odabent? - kérdezem.
El sem tudom képzelni, milyen lehet egy mauzóleum belseje, de hideg, és hátborzongató helyként tudom vizionálni magam előtt. Szerencsére, nem sok horrorfilmet nézek, így nincs egy konkrét kép ezzel kapcsolatban a fejemben.
Még csak két hónap telt el? Sokkal többnek tűnik. Na, nem azért, mert ne gondolnék rá minden nap, hanem éppen amiatt, mert valahányszor eszembe jut, olyan, mintha lelassulna körülöttem az idő, és ólomlábakon menne előre, amitől úgy érzem, mintha már legalább fél éve hurcolnám magammal a gyászomat, amitől apránként próbálok megszabadulni, annyira, hogy élni tudjam az életemet, és ne ez legyen a gondolataim középpontjában. Ez egészen jól megy, amikor Raoul-lal vagyok, de egyébként nem olyan egyszerű.
- Egyáltalán nem. A temetés óta nem jártam itt. Valahogy nem vitt rá a lélek, tudod? - nézek rá. Valahányszor arra gondoltam, hogy eljövök ide, görcsbe rándult a gyomrom, és egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Lehet, itt omlottam volna össze újra és újra, annak meg mi értelme lett volna?
- És te? Gyakori látogató vagy?
Az biztos, hogy nálam gyakrabban teszi itt tiszteletét, de lássuk be, ez nem nehéz feladat.
- Igen, azt hiszem. Az eltűnését leszámítva, jóban voltunk. Olyan volt nekem, mint egy pótapa.
Még mindig bánt, hogy talán sosem fogok választ kapni arra a kérdésemre, hogy vajon miért is tűnt el fél évre, ám sajnos, már nincsen senki, akit ezzel kapcsolatban meginterjúvolhatnék.
Nem igazán tudom megszokni, hogy már nincs - mondom a sírfeliratát nézve.
Néha azon kapom magam, hogy a kezemben ott a telefon, és már majdnem tárcsázom a telefonszámát, de aztán észbe kapok, és inkább Raoul-t hívom helyette, hiszen ő itt van. Noha nem beszélünk a testvéréről, jól esik, hogy számíthatok rá - na meg persze Topázra, aki mindig igyekszik felvidítani, ha meglátogatom őket.
- Nagyon elfoglalt ember lehetsz, veled sosem találkoztam, ha Étienne elvitt magával a családi eseményekre.
Ezt nem leszúrásként mondom neki, vagy ilyesmi - ezt a hangomon is érezheti -, mindössze ténymegállapítás a részemről, hiszen tényleg alig tudok róla valamit. Raoul annyit mesélt, hogy nőgyógyászként dolgozik, és kész. Ez pedig finoman szólva kevés információ.

- El sem tudom képzelni, milyen lehet… Egykeként nőttem fel.
Mindig is bántam, hogy a szüleim utánam nem vállaltak több gyereket, mert így sok minden kimaradt az életemből, érzéseim szerint. Nem csak a testvéri cívódások, hanem az az érzés is, hogy van valaki, vagy valakik, akikre támaszkodhatok a szüleimen kívül is, és akik nem ítélkeznének felettem. Ha lett volna testvérem, alighanem úgy érezném ilyen esetben, mintha kitépték volna a lelkem egy darabkáját.
- Sokan vagyunk így vele, azt hiszem. Nem tudom, mit érezhetnek azok, akik szeretnek temetőbe járni - ahogy ezt kimondom, még a hideg is kiráz.
Számomra elképzelhetetlen, hogy mi vonzhat egy embert ebben a helyben. Ez egy szomorú hely, és miért akarna bárki is önként szomorkodni? Joël-nek igaza van, számunkra ez a hely sosem az örömködésről fog szólni, ráadásul, az ő esetében ez többszörösen is igaz, ami csak még inkább elszomorít.
- Ez is sokkal gyakoribb, mint amennyiszer én tettem be ide a lábamat az utóbbi időben - sóhajtok, s csak most jut eszembe, hogy még csak egy szál virágot se hoztam…
Bár kétlem, hogy Étit akár egy pillanatig is érdekelné, hogy hoztam-e egy szál gazt ehhez a böszme nagy síremlékhez, ami szinte olyan, mint egy önálló ház a sírkert közepén. Értem én, hogy sokan vannak, biztos szükség volt ekkorára?
- Édesanyád biztos ettől érzi jobban magát.
Nekem az egyik nagypapám volt ilyen, aki a nagyi halála után minden nap órákon át ült a sírja előtt. Ezt én már csak anya elmondásából tudom, mivel mindketten elhunytak, mielőtt megszülettem volna. De, ha minden igaz, az öreget ez nyugtatta meg, mondhatni, a részévé vált. Nem teljesen értem ezt a mentalitást, de lehet, ha én lennék hasonló helyzetben, bennem is egy ilyen mentalitás fejlődne ki. Mindegy, ettől még nagyon messze vagyok.
- Igazad lehet - végül is, én nem tartoztam a szó szoros értelmében a családjukhoz, így igencsak furcsa lett volna, ha minden jelentős eseményben részt vettem volna.
Lehet, az édesanyjuk egyenesen zakkantnak nézte volna Étienne-t, hogy minek cipel kamaszként egy csecsemőt mondjuk a testvérei születésnapjára, vagy ilyesmi, és meg tudom érteni.
- Persze, bár lehet, nem a legszerencsésebb ilyen körülmények között találkozni, nem?
Hiszen, akárhonnan nézem, mindkettőnket a veszteség hozott ide, igaz, engem hosszú-hosszú idő most először. Még mindig furcsa belegondolni, hogy a keresztapám odabent van, és többet nem is látom viszont, legfeljebb fényképeken. Míg ezen merengek, óhatatlanul is a velem szemben állót fürkészem, gyakorlatilag le sem tagadhatná, hogy Roux-vér csörgedezik az ereiben. Úgy tűnik, náluk már-már hagyományszámba megy a sötét haj, világos szem kombináció, míg nálunk én ezzel gyakorlatilag kilógok a sorból, hiszen egy dédnagyanyám génjeit örököltem ilyen téren, és igencsak rá ütöttem.

- Azt hiszem, igazad lehet - értek vele egyet.
Alighanem teljesen összetörnék egy ekkora veszteség súlya alatt, főleg, ha figyelembe veszem, hogy Éti elvesztése is mekkora köveket gördített az utamba, hogy majdnem lemondtam a céljaimról, csak, mert úgy éreztem, hogy mivel ő nem érhette el a mentőorvosi posztot, nekem sincs jogom fegyverszakértővé válni, és most, mégis itt vagyok, képzletbeli plusz kezemben az oklevéllel.
- Igen, ez feltűnt. A mi családunk egészen picike, hiszen csak hárman vagyunk, ehhez képest, nálatok mindig nagy lehet a sürgés-forgás. - mosolyogok. - Szívesen elmegyek, ha meghívtok. Jó volt ekkora családban felnőni?
Lehet, neki ez furcsa kérdés, de mivel számomra ez teljesen idegen felállás, érdekel, hogy hogyan élte meg olyasvalaki, akinek ez volt a hétköznapi. Mint például Joël-t. Persze, Raoul-nak is feltehettem volna ugyanezt a kérdést, de vele valahogy sosem merült fel ez a téma. Talán azért, mert esetében legtöbbször Topáz a téma, aki valahogy mindig megköveteli magának, hogy akkor is ő legyen a középpontban, ha fizikai valójában épp nincs is jelen. Plusz, nem is tudom… Valahogy, ha vele beszélek, sosem jut eszembe ez a kérdés, nem is tudom, miért nem. De ezek után mindenféleképpen megkérdezem tőle is, ha legközelebb találkozom vele.
- Bele sem tudok gondolni - ismerem el.
Mondjuk tény, hogy a közelében sem vagyok egyelőre annak, hogy saját gyermekem legyen, s mint ilyen, átérezzem azt a fájdalmat, amit az édesanyjának el kellett viselnie. De a tény, hogy még mindig itt van, csak azt bizonyítja, hogy mennyire erős asszony. Más lehet inkább a halálba menekült volna már egy ilyen törés után is, nem, hogy kettő után, mindegy, hány ember maradt még a számára.
Nem sokra emlékszem azokból az időkből, amikor Étienne magával vitt, de arra igen, hogy bármilyen alkalomról volt is szó, mindig rengeteg pár lábat láttam magam körül, olyan volt, mintha egy folyamatosan mozgó erdőben próbáltam volna meg előrejutni. Aztán, egy idő után valaki mindig kimentett, hogy lássak is valamit.
- Ezzel én is így vagyok - ismerem be. Azért egy temető nem éppen arra lett kitalálva, hogy az ember kedélyes beszélgetéseket folytassanak benne… Igaz, annak idején hallottam róla, hogy akadnak olyan sírkertek, amik inkább egy parkhoz hasonlatosak, így gyakran piknikeznek ott fiatalok, vagy éppen kisgyermekes családok, ám ezt számomra elképzelhetetlen. Jelen pillanatban szinte bármilyen helyszín jobb ötletnek tűnik, mint a mauzóleum, vagy annak környéke.