A bélyegző szerint pár napja adták fel a levelet – és valószínűleg néhány éjszakát a levelesládámban is eltöltött –, mielőtt kinyitottam volna. Tartalma szerint gyakorlatilag egy meghívó a rendőrségtől, be kell mennem tanúvallomást tenni a három és fél hete történtekről. A kórházban egyszer már válaszoltam a kérdésekre, de akkor még annyira sem emlékeztem az események sorára, mint most és a helyzet az, hogy most sincs meg tökéletesen minden egyes részlet. Pedig a fejemnek semmi baja, csupán az akkor átélt sokk lehet az oka, hogy az egészre sokkal inkább úgy emlékszem vissza, mint egy abszurd lidércnyomásra, nem pedig folyó események egész sorára. Azt tudom, hogy még aznap elkapták a fickót, aki a bolti rablást a lelövésembe fullasztotta, állítólag nem ez volt az első a számláján és illegális bevándorló is, többet azonban nem tudok róla. Nem is nagyon szeretnék. Még ma is rémálmaim vannak éjjel az egészről és bár állítólag ebben semmi furcsa nincs, azok után, amin keresztül mentem, mégsem ad megnyugvást ez a tudat. Kétszer hoztak vissza a halálból a műtőasztalon, eltörve két bordámat, ami még most is fáj és elvesztettem a magamban hordozott életet is… Bár nem volna még szabad motorra ülnöm és úgy közlekedni – mondván pihennem kellene, de lassan majd' négy hétnyi pihenés és semmittevésből és megárt a sok(k), legalábbis nekem –, mégis megteszem és azzal megyek be az előre megadott időpontra. Pontosabban sikerül hamarabb odaérnem, de annyi baj legyen, majd leülök és várok. Mostanában nem nagyon szoktam amúgy se mást csinálni, mint szobanövényt játszani. Na nem azért, mert annyira élvezném… - Hey Collins, helló, hogy vagy? – még szinte be se teszem a lábam az épületbe, már belebotlok egy ismerősbe. - Milton, szia! Egyben, amint láthatod. – tárom szét mindkét kezem. Gyakran dolgozunk együtt a rendőrökkel a tűzesetek kapcsán, elég sokukat ismerem, nem túlságosan mélyen, de névről, arcról mindenképpen. - Hallottam mi történt, sajnálom. Jobbulást! Harper is ott volt, igaz? – na ez aztán a tehetség, egy mondatba sűríteni jó pár olyan infót, aminek nem túl sok köze van egymáshoz. - Kösz és igen, ott. – zárnám rövidre ezzel ezt az egészet, de úgy tűnik egyedül vagyok a dologgal, mert megint rákezd. - És bent maradt, amíg műtöttek és... - Figyelj csak igazából találkozóm van egy nyomozóval... – szakítom félbe mielőtt befejezhette volna akármit is akart mondani és előtúrom a zsebemből a levelet, amin a név szerepel, hogy kit is kell keressek. -… áh, meg is van, Wilson nyomozó. Tudod esetleg, hol találom? – tolom az orra alá a hivatalos meghívómat – én nevezem annak, de nyilván nem az a rendes megnevezése –, várva a választ. - De-de, mindjárt szólok neki, hogy itt vagy. Gyere, ne itt várakozz, csüccs le a konyhában. Kérsz egy kávét? Vagy egy fánkot? – kacsint rám és nem tudom mi ez a fánk dolog – poén vagy sem, de nem akarom kideríteni azt hiszem –, a kávét elfogadom, köszi. Miltont követve megyek az épület folyosóin egészen az említett helyiségig és nem sokkal később egy bögre fekete koffeinlével a kezemben ücsörgök, várva, hogy felbukkanjon Wilson nyomozó.
Az igazság apró morzsákból áll, és annyi van belőlük, mint égen a csillag.
Újabb fejtágításon ülök a Főnök irodájában, a héten már harmadjára és még csak csütörtök van. Nem tehetek arról, hogy ennyire igényli a társaságom, ugyanez nem mondható el rólam. - Igazán tisztában lehetne már azzal, hogy először kopog mielőtt valakire rárúgja az ajtót és beveri a képét. Az acélszürke szemek szigorúan villannak rám a bozontos ősz szemöldök alól, ha nem lenne olyan katonás rövidre nyírva haja, azt mondanám ő a Mikulás. Azért kicsit túlzásba esik, én igenis illedelmes voltam, háromszor is kopogtam. - Kopogtam, de semmilyen válasz nem érkezett, és fura hangok szűrődtek ki a házból. Válaszolom nyugodtan, hisz így történt. Honnan a fenéből tudhattam volna, hogy a macska csap ekkora zajt. Na ugye? Sehonnan. - Nem érdekel a magyarázkodása Wilson! Az apja nagyon jó barátom volt és kiváló nyomozó, de ez nem jelenti azt, hogy magának mindent szabad. Megértette? - Természetesen. Mi mást tudnék erre mondani? Kelletlenül bólintok mellé. - Remélem is, ez volt az utolsó alkalom. Hallgatás beleegyezés feleslegesen szaporítanám a szót, úgy se érdekli. Ez az egész csak azért van, mert a kölyök, akikre állítólag „rárúgtam” az ajtót egy helyi nagykutya fia, aki mellesleg drogbalhéba keveredett. Néhány kérdést akartam neki feltenni, de senki nem válaszolt, amikor kopogtam, pedig a kocsija a ház előtt állt. Bentről pedig felismerhetetlen hangok szűrődtek ki, azt hittem szökni akar, hát nem sokat tétováztam betörtem az ajtót. Szóval igen, mondhatjuk, hogy berúgtam, de ez mellékes is, a számomra. Végül is kiderült, hogy a macska volt túl hangos és a srác éppen zuhanyzott, persze, hogy nem tetszett neki, hogy stukkert fogtam rá. A maflást csak akkor kapta, mikor felajánlotta, hogy akár más fegyvert is szorongathatnék, ha már ott vagyok. Finom voltam és nőies és csak megcsúszott a lába, azért fejelte le a csempét. Nem vagyok agresszív, csak mostanában túlfeszített a tempó, amúgy meg volt nála egy csomó por. - A jelentéseket meg kérem estére az asztalomra. Kezem már az aranyszín kilincsen pihen, mikor még utánam szól. - MA estére. Nyomatékosítja, hogy melyik estéről is van szó. Ja igen, hát már egy ideje halasztgatom a dolgot. - Meglesz. Halkan kattan helyére mögöttem a zárnyelve. Néhány kolléga csak sejtelmesen vigyorog ahogy kilépek az iroda ajtaján. - Hallom megint kemény voltál Wilson! Jön az élcelődő szöveg a sarokból. - Bekaphatod. Mellé mutatom még a nemzetközileg elismert jelet is, a középső ujjam, amit rögtön meg is bánok. - Örömmel leszek a szexrabszolgád. - Fogd be, Scott! Zárom le ezzel a témát, ahogy elhaladok az egymástól egyenlő távolságra helyezett íróasztalok mellett. Ígértek nekem egy külön irodát, de még nem kaptam meg. Az asztalom pont az ablak mellett van, tökéletes rálátást biztosítva az utcára. Nagyot fújtatva dobom le magam a székemre, felkapom a golyóstollam, és ütemesen kezdek vele kopogni az asztalon. - Crys, várnak rád. Áll meg felettem Milton. Ilyenkor várna valamit az ember, hogy tájékoztassák is, a személy kilétéről, de semmi, csak áll felettem és vigyorog. Kezemet kissé széttárva nézek rá kérdőn, hátha még is megszán valami kis infóval. - Jackie Collins, azt hiszem az a boltrablásos ügy, a konyhában van. Szinte, na jó nem szinte, hanem ki is ment a fejemből a dolog, de most így már emlékszem az esetre. A fickót elkapták, de nem egyeznek a vallomások, így csak feltételezett gyanúsítottról beszélhetünk, ami egy ügyvédnek pontosan elég. A szóban forgó hölgy pedig, nem teljesen volt kihallgatható állapotban és néhány részletre nem is emlékezett. - Köszi. Eresztek meg felé egy mosolyt, még ha ma egy kicsit nehezemre is esik. Hajamat gyakorlott mozdulattal tűzöm a fejem tetejére, miközben a konyha felé haladok. - Jakie Collins? Üdvözlöm, Crystal Wilson nyomozó vagyok. Állok meg előbb az ajtóba, majd lépek beljebb, hogy kezet nyújtsak a barna hajú nőnek. - Elnézést, amiért be kellett fáradnia hozzánk, de a vallomása a rablással kapcsolatban elég hiányos. Fel kellene vennünk újra, hogy előre lépés születhessen az ügyben, mivel elég ellentmondásos vallomások kerültek ki és ez a hivatalos eljárás is. Mosolygok kedvesen, kedvesebben, mint az előbb Miltonra. Őszinte és bizalomgerjesztő. - Jobban van már? Mit gondol, most már azért több dologra emlékszik? Vagy esetleg egy másik időpont megfelelőbb lenne? Érdeklődök egészsége felől, egy ilyen trauma után kell egy kis idő, mire az ember összeszedi magát, nem lepődnék meg, ha igen lenne a válasz. Még mindig állok, kezemet magam előtt kulcsom össze, felesleges is lenne kényelembe helyezni magam, ha a távozás mellett dönt. - Látom már kávét kapott. Esetleg kér még valamit, egy pohár vizet? Itt lenne kényelmesebb vagy esetleg odabent az asztalomnál? Kérdések és kérdések, nem mondhatja senki, hogy nem vagyok vérbeli zsaru, még akkor sem, ha ezek nem is az ügyhöz kapcsolódnak. Persze az utolsó kérdések csak akkor hangzanak el, ha Collins kisasszony maradni kíván.
Míg a konyhában ülök – jó, olyan sokat azért nem kell várnom – az asztallapra könyökölve és a tenyeremen megtámasztva az állam, figyelem a jövő-menő alakokat. Szabad kezem ujjai még a kávésbögrére fonódnak. Nem pörgetem végig magamban a történteket, amelyekről hamarosan beszélnem kell majd, éppen elég minden éjjel újra átélni és ziháló légvételekkel, meg majd' kiugró szívveréssel felriadni, amikor arról álmodok, amin átmentem. Nem kínzom magam előre, majd amikor válaszolnom kell a kérdésekre, akkor is ráérek minderre. Mikor felbukkan a nyomozó, felállok az asztaltól, hogy aztán viszonozva a gesztusát magam is kezet nyújtsak neki. - Igen, én volnék és örülök, hogy megismerhetem. Elnézést, kicsit előbb sikerült ideérnem, mint kellett volna. – apró bólintással toldom meg a szavaimat, a kézfogásom pedig rövid, de határozott. - Nem, egyáltalán nem gond, tudtam, hogy jönnöm kell még. – halvány mosoly kíséri a szavaimat. Nem kell szabadkoznia, tudom, hogy ennek ez a menete, számítottam arra, hogy hamarosan sor is fog kerülni a dologra, főleg, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, nem sikerült mindent elmondanom úgy, ahogyan az történt, mert egy részére egyáltalán nem emlékeztem. Most se mondanám, hogy tökéletesen össze tudom rakni pontosan, hogyan is történt mindent. - Persze, értem és válaszolok arra, amire tudok. Legalábbis ezen leszek. – toldom meg az előbb elhangzottakat és ahogy elengedjük egymás kezét, megállok a szék mellett, amin eddig ültem. - Köszönöm a kérdését, igen és azt hiszem, hogy most már kicsit tisztább mi is történt akkor, de félek, hogy nem teljesek még az emlékeim mindennel kapcsolatban. Nem szükséges, a mai időpont tökéletesen megfelel. – utóbbiban teljesen biztos vagyok, szeretnék inkább túlesni a dolgon és utána megpróbálni valahogyan lezárni végre az egészet magamban. Szóval a részemről készen állok, neki eshetünk a kérdéseknek, no meg annak, hogy mi is történt aznap pontosan abban az időben, amikor rosszkor voltam rossz helyen. - Nem, köszönöm, nagyon kedves, de nem kérek semmi mást. És igazság szerint... – azt akarom mondani, hogy mindegy hol is beszélgetünk, de beugrik, hogy valószínűleg Ron is bent van – hacsak nem az utcákon teljesít most szolgálatot – és inkább csomót kötök egy pillanatra a nyelvemre, mielőtt folytatnám. -… nem bánná, ha inkább itt maradnánk? – fejezem be végül a mondatot. Ha nincs ellenére a dolog, akkor visszahuppanok arra a székre, amin eddig is üldögéltem. - Hogy fogjuk csinálni? Mármint… a kórházban kaptam egy csomó kérdést, amire vagy tudtam válaszolni, vagy nem, most is így lesz? Vagy magamtól kell mesélnem? – kíváncsian fogok bele a faggatózásba én is, naná, hogy tudni akarom mi is lesz ennek a menete pontosan. - Tényleg szeretnék segíteni, de azt el kell mondanom, hogy az egész nagyon gyorsan történt és a lövés után nem sokkal elveszítettem az eszméletem. – nem sokkal, jó vicc, nekem éveknek tűnt. Érdekes, hogy mennyire másként érzékeltem az idő múlását és mi az, ami élesen megmaradt és mi az, ami nyomokban sem. Mindegy, akárhogyan is, a magam részéről megteszem, amit tudok, elvégre ezért vagyunk itt, nemde?! - És még valami… ha nem állnak meg a vallomások a lábukon, akkor van esély arra, hogy a vád széthullik? – tisztában vagyok azzal, hogy a bíróságon nem az számít, ami az igazság, hanem, amit bizonyítani lehet – vagy éppen nem lehet –, de ettől még kényelmetlenül üli meg a tudat a gyomromat, hogy esetleg esélye van a fickónak visszakerülni az utcákra.
AZ IGAZSÁG APRÓ MORZSÁKBÓL ÁLL, ÉS ANNYI VAN BELŐLÜK, MINT ÉGEN A CSILLAG.
- Szintén. Bólintok megismerkedésünk örömére, bár azért szerintem szívesen lemondott volna róla, ha cserébe nem kell átélnie a rablás és a lövés pillanatait. De mindegy, ha már így alakult próbáljuk meg a jó oldalát nézni. - Ne kérjen elnézést, még hálás is vagyok, amiért megszabadított a jelentések halmazatától. Mosolyog és legyintek is az asztalok felé, nem mintha tudnia kellene, hogy melyik is az én asztalom. Ha tudná, egy halom irat integetne vissza neki. - Remek. A formalitáson túlesve eme rövid és tömör válasszal jelzem, hogy tökéletes számára az időpont és minden tudásával azon lesz, hogy feleljen a kérdésekre. Kicsit tétovázik, a következő kérdésemre, hogy hol is szeretné folytatni a beszélgetést. Türelmesen várok, míg átgondolja a dolgot. Talán valakit meglepne, hogy a konyha marad a vallomás színtere, sőt valaki ragaszkodva a protokollhoz kísérné az asztalához Jackie-t . Én nem vagyok ilyen földhöz ragadt, - fogalmam sincs mi járhat a fejében és miért döntött így- betudom annak, hogy azon emberek társaságát gyarapítja, akiket feszélyez a tömeg. - Nem, természetesen nem. Akkor kérem foglaljon helyet. Mutatok a székre, melyen az előbb is ült. Visszalépve az ajtóhoz, magunkra csukom az ajtót, pont az hiányzik nekünk, hogy itt ki-bejárkáljanak. Néhány percet, talán egy fél órát mindenki kibír. Utána az asztalra helyezem a szürke, hosszúkás diktafont az asztalra, melyet idejövetelemkor kaptam ki a fiókomból. Előrelátó vagyok, nem ez az első alkalom, hogy nem az asztalomnál történik a vallomástétel, és más alkalmakkor is hasznos kis kütyü, még ha elavultnak is mondható. - Nem haragszik, ha csinálok magamnak én is egy kávét? Előfordul, hogy szétszórt és figyelmetlen vagyok, mit olykor bunkóságnak is vehetnek, mint például ezt itt most, hisz meg se várom, hogy Collins válaszoljon, mert már fordulok is a konyhapult felé, hogy kitöltsek magamnak egy bögre kávét. Ma még csak egyet ittam, ami szomorúsággal tölt el, kell valami dopping. Leülök vele szembe. - Először is felvesszük az adatait, a nevét, születési évét, lakcímét, minden személyes dolgot. Erre mind azért lesz szükség, hogy a később kinyomtatott vallomásán szerepeljen, amelyet kipostázunk, hogy alá tudja írni. Abból egy példány a magáé lesz, míg kettőt vagy visszapostáz vagy esetleg behoz, ha erre jár. Húzom közelebb a széket, az asztalhoz, hogy miután kortyoltam egyet a kávémból, halkan koppanjon az asztalon bögrém alja. - Én a magam részéről jobban örülnék, ha először elmesélné, azt amire emlékszik arról a napról. Így jobban el tudom képzelni magam előtt a történteket, s utána jöhetnek a kérdések. Persze, ha ez önnek megfelel. Türelmesen válaszolok a kérdésekre, halvány mosoly játszik ajkaim szegletében. Az emberi természet kíváncsi, s egy új, ismeretlen helyzet, ezt még inkább felfokozza. A tény mosolyogtat meg, hogy milyen hamar válik a zsaruból kihallgatott fél. - Az esély sajnos mindig megvan. Köszörülöm meg a torkom, hogy megtámaszkodva az asztallapon hajoljak kissé előre. - A mai ügyvédek már eléggé aljasak ahhoz, hogy a törvény minden kiskapuját kényükre-kedvükre nyitogassák. Ezért is lenne fontos minél több részletet megtudnunk az ügyről. Már csak az ön teljes vallomása hiányzik. Szóval nem kertelek, igen előfordulhat. Bár nem akarom felzaklatni, de azt hiszem jó, ha tudja, hogy óvadék fejében elbocsájtást kér az ügyvéd. De még nem született döntés az ügyben. Minden bizonnyal nyugodtabban aludt volna, ha ezt a tényt nem közlöm vele, mégis úgy érzem, hogy joga van tudni, ami az ügyel kapcsolatos és kikerülhet e falak közül, elvégre még is ő kapott egy golyót. - Nem kell sietnünk, nyugodtan szedje össze a gondolatait és ha kezdhetjük szóljon. Dőlök hátra a széken magamhoz ölelve a kávémat. Bekapcsolom a diktafont, ahogy megkapom a jelet. - Neve, születési ideje, anyja neve… Személyes adatok, az első pár percben erről kérdezem. - Meséljen nekem a rablás napjáról.
Letudva minden formalitást és udvariassági kört, leteszem magam vissza a székre, amin eddig is ücsörögtem és ujjaimat a bögre köré fonom, amiben a kávém lapul. - Dehogy haragszom, csak nyugodtan, itt maga van „otthon”. – legyintek egyet. Ha nem kérdezte volna, akkor se bánnám, gyakorlatilag fel se tűnt volna a dolog, vagyis totál természetesnek vettem volna – illetve veszem most is –, hogy magának készít vagy tölt egy adag koffeinlét. Keresztbe pakolom egymáson a lábaimat az asztal alatt, amíg a kávéjával ügyködik és némán bólintok, ahogy végigvesszük – pontosabban ő elmondja – miként is fog történni ez az egész tanúvallomás dolog. - Rendben. – teszem végül hozzá hangosan is, jelezve, hogy figyelek és megértettem mi lesz a menet. - Abszolút megfelel. – mondjuk azt még nem tudom, hogy honnan is kezdjem pontosan. Oké, hogy az elejétől, de mi is számít az elejének? Na mindegy, valami majd csak lesz valahogy. - Hát ez remek. – csúszik ki a számon, kicsit talán cinikusabban, mint szerettem volna és ez természetesen nem a nyomozónőnek szól, csak a ténynek, hogy még simán elsétálhat a fickó. - Upsz, elnézést. – moderálom magam végül. Hát noh, tényleg nem vagyok elragadtatott, és később sem leszek az, ahogy kicsit jobban is körbejárjuk ezt a témát. - Ez egyre jobb lesz. – húzom el a számat. Egyelőre még nem tudom megmondani miként is érint a tudat, hogy akár óvadékkal szabadon is engedjék az ipsét a tárgyalásig. - Oké, akkor essünk neki. Jacqueline Collins a teljes nevem, '88. március 16-án születtem, Seattleben. Édesanyám Adélaïde Collins volt, Cheval a leánykori neve. – kezdek bele a kérdések megválaszolásába, majd a címemet is szépen felmondom a diktafonra annak rendje és módja szerint. Ez könnyebbik része, amelyik automatikusan jön, amin nem kell gondolkoznom. Ezt követően pedig… mély levegőt veszek, mielőtt belekezdenék az egész történetbe. - Valamikor délután mentünk, mentem le a boltba… öhm számít az, hogy egyedül vagy másodmagammal voltam? – szerintem totál lényegtelen, de ha tényleg annyira fontos, hogy mindent pontosan elmondjak, akkor gőzöm sincs, hogy ezt meg kell-e említsem egyáltalán. Na pontosan ezért nem tudom, hogyan is kezdjek az egészhez. Attól függően, hogy lényeges-e vagy sem az infó, korrigálok és folytatom. - Elindultam kifelé egy zacskó… valamivel a kezemben. Nem igazán rémlik mit vettem le a polcokról. – ráncolom összébb a szemöldökeimet és itt nincs min gondolkozni vagy korrigálni, egyedül indultam el a kijárat felé. Vagyis előbb a pénztárhoz. - A kasszánál pedig már folyt a rablás, ami mondjuk úgy, hogy nem nagyon tűnt fel. – tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nevetségesen hangzik, de tekintve, hogy épp mással voltam elfoglalva, az én szempontomból nem volt szórakozásra okot adó az egész jelenet. - Aztán hallottam a lövést, a következő percben meg már a saját véremben voltam a padlón. – most, hogy összefoglaltam , rájövök, hogy mennyire kevés az, amit el tudok mondani. Vagyis egyelőre így hiszem. - Ez nem túl sok igaz? Nem rémlik, hogy nézett ki a fickó. Azt sem tudom mennyi idő alatt történt mindent. – bocsánatkérően nézek beszélgetőpartneremre, mert azt hiszem nem vagyok valami nagy segítség ebben az egészben, bár igyekszem.
Nem tudja, milyen hálás vagyok rugalmasságáért, csak az az újabb mosoly árulkodik róla. Bocsánat kérésére megrázom a fejem és legyintek. - Ne is törődjön vele. Fel sem veszem már az ilyeneket, valószínűleg én is hasonlóan reagálnék a hallottakra. Még így is nyugodott, hisz mások már hisztérikus rohamba törnének ki, az ügy teljesen egyértelmű, látszatra. Nem sok minden megmagyarázni való van rajta. Rablás történt, ahol elsült egy fegyver, és egy élet hunyt ki, csak a szerencsén és az orvosokon múlott, hogy Jackie életben maradt. Olvastam a jelentést, gyermeket várt és kétszer élesztették újra. Jogos a kérdés, hogy mégis miért tart ilyen sokáig az ügy lezárása. Egyszerű. Egy migránsról van szó, és ezzel már talán meg is magyaráztam mindent. Ez a téma mindenkit kellemtelenül érint, így megfelelő körül tekintéssel kell eljárni az ügyben, nehogy felesleges ellenszenvet keltsünk velük kapcsolatban. Ez lenne a nem túl publikus, de főindok. A másik persze, Jackie hiányos vallomása. Kis rákészülés után, bele is vágunk a lecsóba. - Minden részlet fontos. Tehát nem egyedül ment be a boltba? Megnevezné az illetőt? Azt esetleg meg tudja nekem mondani, hogy hány óra körül lehetett? Tudom, hogy nem egyedül érkezett a helyszínre, viszont ez az eljárás menete. Egyes esetekben előfordulhat, hogy valamiért nem hallgatnak ki valakit. Most ez nem így van, hisz az illető tudtommal egy zsaru, de a szabály az szabály. Elgondolkozok a hallottakon, ami nem túl sok. - Valóban nem. Húzom el a számat, dobolni kezdek az ujjaimmal, sajnos ezzel nem sokra mennek az illetékesek. - Tudja, az a baj, hogy maga és az eladó az, akik biztosan látták az elkövetőt. Vannak szemtanúk még, de sajnos azoknak a leírása sok helyen ütközik a pénztáros leírásával. Nagy szükség lenne az ön emlékeire, mivel a kamera nem működött. Nem is igazán értem minek szerelnek fel egy kamerát, ha azt nem használják ki százszázalékosan. - A fegyvert az elkövetőnél nem találtuk meg, a kollégáim átkutatták a környéket, de semmi. A gyanúsított pedig mindent tagad. Homlokomon ráncok gyűlnek, úgy tűnik így a vád nem fogja megállni a helyét. - Kicsit gondolkozzon, biztos nem emlékszik semmire? Egy tetoválásra egy anyajegyre, bármilyen jellegzetességre? Ha újra látná a fickót? Próbálkozok, bár nem túl erőszakosan. El tudom képzelni milyen nyomasztó lehet a teher, hogy nem tud több információval szolgálni. Bízok abban, hogy esetleg vizuális típus, s ha újra látná az elkövetőt, akkor újabb részletek ugranának be. Egyelőre nem akarom felfedni azt az aprócska momentumot, hogy a férfi, akit elkaptak a pénztáros leírásának csak részben felel meg. Nem lenne szerencsés még ennél is jobban felzaklatni, sem pedig befolyásolni az ügy menetét.
- Oké. – bólintok egyet kezdésként, miszerint minden részlet fontos lehet. - Dwayne Aaron Harperrel mentem abba az üzletbe és huhh… nem is tudom, talán olyan kettő vagy három óra magasságában. Nem néztem az órát és telefont sem vittem le magammal, szóval csak saccolni tudom mennyi lehetett az idő. – ahogy egyre többet mondok el ezzel az egésszel kapcsolatban, úgy jövök rá, hogy mennyire nem vagyok nagy segítség, mert eddig semmit se tudnék száz százalékra említeni. Nem készültem arra, hogy le fognak lőni, csak egy átlagos délután volt az egész, odafelé még azt tervezgetve, hogy kimegyünk a következő hétvégén rendezett kosármeccsre. - Igen, kezd nekem is feltűnni. – keserű, grimasznak is beillő mosoly ül meg az ajkaimon. Botrányos mennyire nem jutnak eszembe részletek, de még nem adom fel, hátha közelebb is jutunk valamivel a lényeghez. Azért egy pillanatra elkerekednek a szemeim a hallottak kapcsán. - A többi vásárló sem látta? Nem tudom hányan voltak, de valaki kihívta a mentőt és álltak is páran körülöttem, azt hiszem. – persze ez még nem jelenti azt, hogy látták is az elkövetőt. Tisztában vagyok azzal, hogy beindult a katasztrófa-turizmus, amint összeestem és körbeálltak csodát látni. Kár, hogy az minden volt csak nem csoda, ahogy a véremben feküdtem. - Bocsánat, hülye kérdés volt, most mondta, hogy ütköznek a leírások... – veszek egy nagyobb levegőt, hallottam, amit mondott, de meglepett, hogy ennyire nem fekszenek össze a személyleírások. - És a lőpor nyomok a kezén? Úgy értem annak maradnia kellett, nem? – bár gondolom az is csak maximum közvetett bizonyíték lehet. Újabb mély levegőt veszek és lassan engedem ki. Próbálok visszaemlékezni, amennyire tudok, ezért nem is válaszolok azonnal. - Magasabb nálam… jó tudom, nálam gyakorlatilag mindenki magasabb, de talán olyan egynyolcvan lehetett. – kezdek bele lassan, ahogy visszaidézem magam elé az egészet, mindent, ami akkor történt. - Fehér bőrű, sötét hajú... – ennél nagyobb általánosságokat azt hiszem akarva sem mondhattam volna. - Meg kell néznem, ugye? – feladom, mert nem hiszem, hogy ennél többet képes leszek elmondani. Így pedig arra következtetek, hogy meg fogják mutatni, akár a képét, akár őt magát a tükrös ablak mögött vagy hol, bár ezekre csak tippelek, nem rendőr vagyok és nem is volt még részem ilyesmiben korábban. - Mikor? – azt feltételezve, hogy azonosítanom kell vagy felismernem, vagy legyen akármi is ennek a hivatalos megnevezése, tudni szeretném, mikor kerülhet rá sor. Ha akár most is, talán az volna a legjobb. Már, ha lehetséges és szükséges egyáltalán.
- Néhányan. De az ő leírásuk is, sok helyen ütközik. Többek a polcok mögött álltak és már csak az elrohanó elkövetőt látták vagy éppen a szemüvegük nem volt rajtuk. Egy idősebb hölgy pedig kétszer is másra emlékszik. Szóval röviden összefoglalva, ennyi. Mindenki mással volt elfoglalva, ami végül is nem meglepő, senki sem úgy kel fel reggel, hogy ma részese lesz bármilyen bűnténynek. Függetlenül attól, hogy levezette magában a dolgot, válaszolok a kérdésére. - Nem... Iszok a kávémból, ha már kiöntöttem kár lenne kihűlni hagyni. Folytatnám, amikor nyílik az ajtó. Az egyenruhában feszítő kolléganő egy fánkkal a kezében torpan meg az ajtóban és néz előbb Jackire majd rám. - Helló… úgy látom zavarok. Bólogatok, a kijelentésre és magamban a vállát is megveregetem, amiért ilyen jó a helyzet felismerése. - Bocsi. Nyögöm ki, mielőtt ránk csukja az ajtót. - Elnézést… Fordulok Jackie felé, s felállok. Felmerülhet a kérdés, hogy most minek is szól, annak, hogy megzavarták a édes kettesünk nyugalmát vagy, hogy pár percre én is magára hagyom. Túl messzire igaz nem megyek, csak a szekrényből halászok elő egy szalvétát. Jó egy perces keresgélés után megtalálom azt a filcet, amelyikkel a hűtőbe berakott ebédekre írják fel a nevüket. „ NE ZAVARJ!!!” csak ezt a két szót firkálom fel a szalvétára, s mivel más nem akad egy sebtapasszal biggyesztem ki az ajtóra, csakhogy mindenki számára tiszta legyen, hogy nem csak bájcsevegünk idebent. - Szóval… nem, lőpor nyomokat sem találtunk a feltételezett elkövető kezein. Ezért is merült fel a gyanú, hogy nem a megfelelő hal akadt a horogra. Ha már így rákérdezett nem húzom tovább az időt, hogy közöljem vele, csípőre tett kézzel az ajtó előtt. - Igen, maradnia kellett volna, de nem maradt. Bár ez függ attól is mennyire közelről lőtt magára. Erre esetleg emlékszik? Míg gondolkodik, az ablakhoz sétálok, hogy résnyire nyissam. Nem árt a friss levegő, ha az ember gondolkodni akar. Szerencsére most nincs az a tikkasztó hőség, mikor porzik az ember torka és lóg a nyelve, ahogy az elmúlt napokra volt jellemző. A kilátás elég gyér, a belső udvarra néz, - ahol azon a pár göcsörtös fán kívül nincs más csak szolgálati autók sorakoznak, várva, hogy valaki használja őket- kizárva a város monoton zaját. - Biztos benne? Támasztom ki az ablakot, az egyetlen fellehető cserepes kaktusszal, ami a konyhában található. Remélem, nem fog senki fejére esni. Nem ülök vissza csak a konyhapultnak dőlök, kezemet összefonom a mellkasom előtt. - Igen, jó lenne, ha megnézné, talán segítene valamit. Akár most is, először képről. Idehozatom. Ellököm magam a pultól, hogy megkeresem talán a legidiótább zsarut az egész épületen. - Scott! Lépek ki az ajtón, eszem ágában sem volt ennél tovább menni. Intek neki, hogy jöjjön ide. Addig egy kicsit beljebb hajtom magam mögött az ajtót. - Hozd ide légyszives a boltrablásos ügy gyanúsítottjának a fotóját és még párat. Igazából nem veszem halkabbra a hangom, valamennyit úgyis tompít a csukott ajtó. - De előtte próbáljunk meg valami mást. Térek vissza Jackiehez. - Az agy sokk hatására elzár bizonyos eseményeket, látottakat, amikre így nem emlékszünk. Ez a módszer hasonlatos a hipnózishoz, felidézzük az aznapi napot. Lehet, hogy látott, halott olyan dolgokat, amiket akkor nem tartott fontosnak. Ezért az agya olyan helyre raktározta, ahonnan elő kell csalogatni. Az asztalra támaszkodva kúszok vissza a székre, keresem a szemkontaktust, általában ez bizalmat vált ki az emberekből. Próbálok úgy fogalmazni, hogy az érthető legyen. Nem vagyok benne valami jó. Van ennek valami szakmai kifejezése is, de olyan ritkán használjuk – mert tök felesleges-, hogy most gondolkoznom kellene rajta. - Ehhez azonban, teljesen meg kell nyugodnia és arra napra koncentrálni. Benne van? Nem akarok rá erőltetni semmit, annak nem lenne értelme, másrészt meg ő tudja, hogy képes lenne e rá.
- Hát ez elég rosszul hangzik. – eddig valahogy bele sem gondoltam, hogy ez az egész ügy nem lesz annyira egyszerű, mint amilyennek – laikus szemszögből – tűnt. Elvégre valaki bement egy üzlet, hogy fegyverrel kirabolja, lelőtt valakit és elrohant. És a szemtanúk vagy nem látták vagy nem jól emlékeznek rá, én meg… nekem sincs róla túl sok emlékem. A nyíló ajtóra én is odapillantok, majd a betévedő rendőrre figyelek. Talán mégsem volt a legjobb ötlet kérni, hogy maradjunk itt, de azt hiszem most már mindegy. - Csak nyugodtan. - míg a nyomozónő felír valamit arra a szalvétára, beleiszom a közben kihűlt kávémba. - Kreatív. – jegyzem meg egy félmosollyal az arcomon, mikor a szalvéta mellé előkerül a sebtapasz is, majd a rögtönzött „táblát” az ajtóra ragasztja. A kis attitűd után pedig vissza is térhetünk arra, ami miatt ma itt kell lennem. Elhűlve hallgatom, hogy nem voltak lőpor nyomok a feltételezett elkövető kezén, noha ennek nem adom sok jelét, azon túl, hogy tágra nyílt tekintettel nézek a beszélgetőpartneremre. - Egy-két méter talán? Nem vagyok biztos ebben sem. Túl gyorsan történt az egész. A pénztár felé haladtam, de nem értem el... – ráncolom összébb a szemöldökeimet. Gondolom ők már pontosabban tudják ezt, már csak az utánam maradt vértócsából kikövetkeztetve, ami a padlóra került. Azon sem lepődnék meg, ha egészen más távolság lenne az, amit ők megállapítottak. - Nem, nem viselt kesztyűt, nem volt rajta. – ugrik be a dolog, nem is tudom, hogy honnan vagy hogyan, de így utalok vissza a lőpornyomokat illetően, vagyis, hogy azok hiányával kapcsolatban. - Mármint, hogy megnézzem-e? Igen. – bólintok is egyet, már amennyiben erre vonatkozott a visszakérdezése és nem arra, hogy milyen magas volt a fickó vagy a haj- és bőrszínére. - Oké, essünk túl rajta. – utóbbi inkább magamnak szól, semmint neki, hiszen nem volt kérdés, hogy most vagy máskor essék meg a dolog. Mondjuk magamtól is inkább azt választottam volna, hogy minél előbb legyen meg a dolog. Érdeklődve tekintek rá, ahogy megemlíti annak a másvalaminek is a kipróbálását. És amint kiderül, hogy mire is szeretne kilyukadni, hátradőlök a széken, ösztönösen is távolodva már csak az ötlettől is. Szeretnék segíteni, komolyan, de ez… - Nem tudom, nem igazán vagyok biztos benne. – ráncolom ismételten a szemöldökeimet. - Hogy működik pontosan, amire készül? – nem annyira rajongom az ötletért, hogy kutakodjon bárki is a fejemben – ha nem is szó szerint – ráadásul azt hiszem esetemben különösen nehéz lenne az egész, mondjuk úgy, hogy nem túlságosan vagyok nyitott személyiség.
//bocs, hogy ilyen rövidke lett //
Vendég
Tárgy: Re: Konyha (Rendőrség) Csüt. Júl. 28, 2016 5:43 am
Na igen, kiörülne az ilyen híreknek? Senki. De az élet nem egyszerű. Egyetértő fejet vágok, ennél többre nem futja, és felesleges is lenne ezt tovább ragozni. Nem mintha nem érnék rá – a jelentések még várhatnak-, de ahogy látom hamar túl akar esni rajta. Nem állok az útjába, gondolom ezt még én ekkor, bízva abba, hogy előrelépés következik be az elkövetkezendő percekben. Aztán jön a járőr kollegina és a rögtönzött alkotásom. - Abból építkezem, ami van. Mosolygok rá, a dicséretet hallva. Tényleg nem árt, ha van egy kis kreativitás az ember lányában, elvégre ez itt nem egy FBI központ. Természetesen minden nyomot rögzítettek a helyszínre érkező kollégák, 3,5 m pontosan ennyire volt a pénztártól mikor elsütötték a fegyvert. Minél közelebbről lőnek annál több nyom marad a kézen. 3.5 m nem sok, tehát kellett volna maradnia valaminek a kezén. A mai fegyverek hagyta nyomot elég nehéz eltüntetni, és igen itt is itt van az a bizonyos, de... - amit nem szívesen hall ilyenkor az ember- mindenre van módszer. Például egy kellően erős vegyszer, ami megint csak hagyna nyomokat, káros hámréteg formájában. Ebből máris kitalálható, hogy ilyet se találtak. Ebből pedig következik, hogy a gyanúsítottunk vagy egy mutáns vagy pedig nem az, akit keresünk. - Már ez is valami. De nem túl jó hír. Fura grimaszba torzul az arcom, ahogy beleharapok szám belső oldalába. Rápillantok, hirtelen ne is értem a kérdést és a választ sem, majd leesik. - Nem, biztos-e abban, hogy fehér volt az elkövető? Na igen, van amikor csak úgy magamban toldom meg a kérdéseket, bízva abban, hogy a másik gondolatolvasó, nem az ő hibája. Próbálok, amolyan bocsánatkérő fejet vágni a kiegészítés mellé. - Nem kell megijedni… Kezdek bele, most úgy érzem, hogy ismételten le kell ülnöm. Vannak azok a szituációk, amikor sokkal jobb, ha nem magasodunk beszélgetőpartnerünk felé, az olyan felsőbbrendűséget kelt, - főleg, ha az ember lányának nem is olyan sokat mértek ki. Bár lehet, ilyen formában egy csónakban evezünk. - és én pont ezt nem akarom, megnyugtatni akarom, nem pedig még jobban feszélyezettebbé tenni. Ha tudom, még a kézfejét is megérintem egy pillanatra. - … behunyja a szemét és megpróbál ellazulni és arra a napra gondolni. Illatokat, zajokat felidézni. Elég jó eredménnyel szokott járni. Ha nem megy akkor sincs semmi probléma, ha rosszul érzi magát közben, abba hagyjuk. Rendben? Azt hiszem ennél jobban nem is tudnám elmondani miről is van szó, ezt ki kell próbálni. Veszélytelen, maximum a feltörő emlékek hatására zaklatottabb lesz.
- Ó, hogy az! Öhm, igen, fehér volt. – ha a vonásait nem is tudom pontosan felidézni, ebben egyre inkább biztos vagyok. Tény, hogy eddig kerültem fejben visszajátszani az egész esetet, bőven elég, hogy minden éjjel rémálmaim vannak az egészről és gyakorlatilag nincs olyan éjszaka, amikor ne riadnék fel a saját verítékemtől csatakosan, újra átélve, ahogyan valaki golyót ereszt belém, miközben reszketek a félelemtől. Ami valljuk meg, elég szarul hangzik és nem csak az izzadtság miatt… - Nem igazán az ijedtség miatt, csak ismerem magam, és nem hiszem, hogy menne ez a módszer, de ha tényleg ennyiről van csak szó, akkor essünk neki. Szóval, becsukom a szemem és felidézem azt a napot? – helyezkedek a széken, és mindkét tenyerem az asztallapra helyezem. Tudom, hogy ez nem volt feladat, de valahogy úgy gondolom, ez segít. Vagy mit tudom én, próbálkozom, ahogy tudok… Lehunyom a szemeimet, egyenessé válik a gerincem és összeráncolt szemöldökkel próbálom visszaidézni és újra lepörgetni azt a napot fejben. Közben persze, ha kapok instrukciókat, akkor igyekszem azokat is észben tartani és úgy csinálni a dolgot, ahogyan kell. Meleg volt aznap, csak egy sort és egy top volt rajtam. Ez azonban aligha segít bármit is az ügyben, így próbálok tovább haladni fejben. A lépcsőházat elhagyva kiléptünk az utcára, befordultunk a sarkon és utána bementünk a boltba. Beszéltünk arról mit vegyünk, majd egy egyik polcsor kellős közepére fagytam. Hogy miért, az szintén nem vezet semmivel sem előrébb az ügyben, ezért még mindig inkább hallgatok és szusszanva egyet igyekszem tovább haladni. - Azt mondtam Harper őrmesternek, hogy kint megvárom és elindultam a pénztár felé. Levettem valamit a polcról… és a pénztár felé fordultam. Egy férfi állt a pénztárossal szemben, fegyver volt a bal kezében. Ráfogta a fegyvert, az eladóra, de ahogy feléjük indultam, hirtelen mozdult és elsütötte. – ráncolom ismét össze a szemöldökeimet, mert, ahogy beszélek az egészről, újra átélem a dolgot és ez cseppet sem kellemes. És akkor még enyhén fogalmaztam. Abba viszont nem hagyom, nem picsogok, azt egyébként is rühellem, szóval tovább hajtom magam, hátha többet is tudok még mondani. - A haja fekete és rövid, nagyon rövid. Szakállt, bajuszt nem viselt, csak némi borostát. Van egy tetoválás a nyakán, de nem tudom mit ábrázol. Nyolcvan kiló körüli, széles vállakkal. – a magasságát már említettem korábban, hozzá a súlyát pedig azt hiszem egészen jól be tudom lőni, egészen egyszerűen azért, mert amikor egy égő házból kell kihozzak valakit, tudnom kell, mekkora súlyt vagyok képes még kivinni. Hiába dolgozom tűzoltóként, van, amikor egy nálam jóval nagyobb és erősebb férfi kollégám segítsége kell, mert a fizikai adottságaim miatt nekem nem menne. És mivel mások életéről van szó, pontosan tudnom kell, hol húzódnak meg a határaim… - A hangja nem rémlik. Farmer és póló volt rajta. – folytatom és bár a hangom nem bicsaklik meg, a torkomba gombóc feszül és a szívverésem hirtelen válik szaporává, amitől a légvételeim is kapkodósabbak lesznek. Fel sem tűnik. Kicsit megmozgatom a fejem, mert a nyakamon glédákba állnak a pihék az egésztől. Attól, hogy egyre erősebben próbálok visszagondolni a férfira, akinek köszönhetően kétszer is meghaltam a műtőasztalon. - Azt hiszem önmagát is meglepte a lövéssel. – akarja a franc mentegetni, de úgy vélem, hogy ezt láttam a képén, mielőtt még kirohant volna. Ennél többet viszont tényleg nem tudok mondani, innentől már mindenre figyeltem, csak épp arra nem, hogy mi történik körülöttem. - Nem tudom megy-e ezzel bármire is. – nyitom ki a szemeimet és kapaszkodok bele a kávésbögrébe, csakhogy alább hagyjon – vagy kevésbé látsszon – a kezeim remegése.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Konyha (Rendőrség) Csüt. Szept. 08, 2016 7:29 am
Pár napja érkezett a hivatalos levél, miszerint megint azt akarják, hogy fáradjak be a rendőrségre a bolti eset kapcsán, amikor sikerült golyót kapnom. Wilson nyomozótól valami Davis nyomozó vette át az ügyet – már a papír szerint – és így ismételten végig kell menjünk mindenen, amin előzőleg egyszer már megtörtént. Azóta, hogy Wilson utalt rá, valószínűleg nem a megfelelő fickót kapták el, kifejezetten vártam, mikor kerül sor az újabb találkozóra és megbeszélésre, mert alapvetően nagyon is érdekel, hogy mégis hol áll az ügy és, hogy egyáltalán szabadlábon van-e még a tettes. Azt tudom, hogy a szemtanúk vallomásai ellentmondásosak és igazság szerint nem sokat tudtam hozzátenni az ügyhöz, mert nekem nem sok minden maradt meg arról a napról. Legalábbis nem a fickóról, aki lelőtt… Csupán annyi maradt meg a fickóról, hogy fekete, rövid haja volt és borostás a képe, a nyakán tetoválás van – a mintára nem emlékszem –, fehér bőrű, egynyolcvan magas, olyan nagyjából nyolcvan kiló körüli, széles vállú, kesztyűt nem viselt, farmer és póló volt rajta. És ennyi. Nem sok, tudom én is, de mégis több, minta amiről azt hittem, hogy vissza tudom idézni. A történtek egy részén túl vagyok, már ami azt illeti, hogy jó ideje elhagytam a kórházat és a felépülés szakaszában vagyok, de másrészről sok minden van, amit még nem teljesen sikerült feldolgozni. Nem mintha mondjuk erről sokaknak fogalma lenne, lévén, hogy nem publikus a dolog. Aznap, amikorra a „meghívás”om szólt, megkértem Ront, hogy munkába menet vigyen be engem is, a bejáraton belépve azonban kétfelé vettük az irányt, ő ment a dolgára, én meg fel az irodák szintjére, hogy ott Davies nyomozó után érdeklődjek. A legtöbb arc nem ismeretlen számomra, számos esetben dolgozunk együtt a rendőrökkel egy-egy tűzeset vagy közúti baleset kapcsán. Sokakat névről ismerek, másokat arcról, így nem idegen számomra a folyosókon végighaladni. Poén, hogy megint a közös konyhában kötök ki, amíg várok. A járást és módit már ismerem és mivel fel is hívják a figyelmem, hogy kiszolgálhatom magam kávéval, meg is teszem.
Nem vagyok hozzászokva, hogy napokig ücsörgök az irodámban anélkül, hogy valami izgalmas ügyet kapnék a kezeim közé. Bostonban minden napos volt, hogy gyilkossági ügyben nyomoztunk vagy épp, valami profi rablóbanda miatt nem aludtam napokig. Itt viszont már kemény második napja, hogy nem sétált be senki hozzám, hogy nyomás ide vagy oda. Kezdek félni, hogy kiestem a pixisből. Aztán hirtelen -úgy három órával később- megjelenik a drága főnök asszonyom és közli, hogy van egy ügy, amiről azt hitték, hogy megoldották, de kiderült, hogy rossz krapekot kaptak el és ragasztották rá, hogy bűnös. Így aztán enyém a megtiszteltetés, hogy újra átfussam az ügyet és megpróbáljak rájönni, mi a franc történt igazából? Jó pár karton kerül az asztalkámra, amiket csak másnap délelőttre tudok úgy átnyálazni, hogy némi következtetést is tudjak levonni az ügyből. Mindezek ellenére már előző nap berendeltem ide az "áldozatot", Jackie Collins-t, aki tűzoltó és épp civilben sikerült belekeverednie egy rablásba. Kicsit fontosabb az ügy számomra, mivel az említett hölgy az egyik zsaru barátnője, épp ezért elég fontos, hogy jól szerepeljek. Nem beszélve arról, hogy eléggé fel is kavar a helyzet, mivel Miss Collins terhes volt akkor és a golyó miatt, ami eltalálta, elvesztette a babáját. Több nem is kell számomra ahhoz, hogy teljes erővel neki hasaljak az ügynek. Szóval másnapra átolvasom körülbelül ötvenszer az aktákat, és várom, hogy megjelenjen Miss Collins, hogy vele is alaposabban el tudjak beszélgetni. A szemtanúk vallomása igen zavaros és állítása szerint, sok mindenre ő sem emlékszik. Felvétel nincs -nem is értem, hogy lehet, hogy egy üzletben nem veszi fel a kamera a lényeget-, és nem sok szál van, amin elindulhatnék, de mindenképp a közlekedési kamerákkal kezdem. Az egyik szemtanú, csak annyit tudott megmondani, hogy egy fehér autóval távoztak a rablók a helyszínről -emiatt lett bemószerolva az a szerencsétlen is, akiről aztán kiderül, hogy nem is bűnös-, épp ezért, már lekértem a közlekedési csoporttól az akkori felvételeket a környező összes utcából, hátha feltűnik rajtuk valami. Persze, ha úgy érzem, hogy akad egy járgány, ami gyanús, mindenképp felkeresem a tanút, hogy megmutassam neki a képet a kocsiról, hogy megerősítsen abban, jó nyomon járok-e vagy sem.
//Bocsi, ha nyomi lett és szólj, ha valamit nem jól írtam //
Mikor felbukkan Enderson feje a konyhában az ajtó mögött, épp a bögrényi kávém társaságában ülök az asztal mellett. Int, hogy Davies nyomozó vár, szóval magára hagyom a kihűlőfélben lévő fekete löttyöt és követem Endersont az asztalok között sasszézva egészen a nyomozónő irodájáig(?) - vagy ahol fogadni akar –, hogy megtudjam miért hivatott be. - Üdv, Jackie Collins vagyok. – nyújtok kezet kapásból a nőnek, amikor már magunkra maradunk és amíg nem jelzi, hogy le is tehetem magam, addig nem fogok leülni. Azonban, ha nincs ellenére a dolog, akkor elfoglalom az egyik széket, minek ácsorogjak, ha nem muszáj?! - Jól sejtem, hogy elengedték végül azt a fickót, akit elkaptak a rablásért? – nem, szándékosan nem terelem a szót magamra és a lövésre. Az viszont rendkívüli módon izgat, hogy mi is a helyzet, hogy áll az ügy és mennyire kell tartsak attól, hogy esetleg megint belefutok a pasasba egy sima bevásárlás közben. Ettől a gondolattól pedig egészen kellemetlen érzés szalad végig a gerincem mentén és ül meg a nyakam körül. - Mivel tudom segíteni a kézre kerítését? – igazság szerint ma sem emlékszem többre az egészből, mint amit már a másik nyomozónak is elmondtam legutóbb, amikor itt voltam. Szeretnék hasznosabb lenni az egészben és segíteni a munkájukat, de az egész nap, amikor az eset történt, csak részleteiben van meg. Érdekes, hogy nem csak magát a lövést és az utána történteket nem tudom visszaidézni, de az előtte lévő eseményekre is nyomokban tudok visszaemlékezni. Ami nyilvánvalóan nem igazán hasznos a nyomozás számára.
//bocs, hogy ilyen rövid lett és csak most, lesz majd még hosszabb is //
Miközben az asztalomnál ücsörgök, olykor-olykor az órámra lesek vagy épp az ajtóra. Sajnos -vagy épp szerencsémre-, ha megkaparintok egy ügyet, annyira rá tudok akadni, hogy reggeltől estig azon kattogok. Szóval, tegnap óta gondolkozok, hogy merre is induljak el az üggyel kapcsolatban, hiszen a kolléga, aki legutóbb ezen dolgozott, nem jutott valami sokra. Oké, hogy talpraesettnek érzem magam meg tökös csajnak meg ilyenek, de attól még nem biztos, hogy én majd meg tudom oldani azt, amit neki nem sikerült. Mikor az ajtó végül kinyílik, felállok az asztaltól -csak, hogy ne tűnjek atom bunkónak-, és kezet nyújtok a nőnek. -Nagyon örülök. Norah Davies nyomozó vagyok.- megspékelem a hivatalos kézfogást egy barátságos mosollyal is, hogy rögtön elsőre ne gondolja azt, hogy egy bunkó zsernyák vagyok. Segíteni akarok és ezt szeretném, ha ő is tudná az első perctől kezdve. Az első kérdése meglepetésszerűen ér, mert nem gondoltam, hogy rögtön ennyire belecsapunk a lecsóba, de legyen. -Mivel nem tudtuk bizonyítani, csak közvetetten, hogy ő lett volna a tettes, így muszáj volt elengednünk, igen.- bólintok egyet komoly arccal, közben ujjaimat összekulcsolom az asztal lapján és figyelem a nő arcát. El tudom képzelni, milyen rossz lehet ezt hallani azok után, amiken keresztül ment, de az a lehetőség is fenn áll, hogy talán tényleg nem a tettest fogtuk el és egy ártatlan ember bűnhődött volna az igazi tettes helyett. -Igazából, van pár ötletem, amivel talán kézre tudnám keríteni a tettest. Először is a környékbeli térfigyelő kamerák jutottak eszembe, mivel a boltban nem készült felvétel az esetről. Egy szemtanú szerint fehér autóval, pontosabban egy furgonnal távozott a tettes, amit talán a környék kameráin ki tudunk szúrni és így nagyjából nyomon tudnánk követni, hogy merre tartott. Jobb esetben a kocsi tulajdonosa is előkerülne és ezen a szálon akár el is lehetne indulnunk.- ecsetelem az ötleteimet, közben tovább figyelem a nő arcát és várok, hátha eszébe jut neki is valami fontos erről a fehér furgonról. -Esetleg meg tudja erősíteni, hogy egy ilyen gépjárművel távozott a tettes?- érdeklődök finoman, mert ugyebár, ha valakit meglőnek, nem biztos, hogy épp erre figyelt, de meg kell kérdeznem. Minden apróság fontos lehet és, ugyan nem kétlem egy pillanatig se, hogy az elődöm jó munkát végzett, újra át kell rágnom az egész ügyet a legelső pillanattól kezdve a legutolsóig, amit el tud valaki mondani. -Személyleírást ugye adott még az eset után, amint képes volt rá, de meg kell azt is kérdeznem mindenképp, hogy nem-e jutott azóta eszébe valami. Egy apróság. Tetoválás, heg, valami különleges ismertetőjegy. Akár egy anyahegy vagy ilyesmi.- ecsetelem finoman, hogy mikre is gondolok, de nem várok csodát azért. Ha eddig nem tudott sok mindent elmondani kétlem, hogy most hirtelen részletesebben elmesélné, mi is történt és ki tette. Bár nagyon örülnék neki, de nem hiszem, hogy így lenne.
A kézfogást határozottan, de nem elnyújtottan viszonozom és mellékelek magam is egy apró, de kedves mosolyt az üdvözlés mellé. - Oh, értem. – bólintok egyet és hazudnék, ha azt mondanám, hogy megnyugtat, amit hallok. Akár a tettest fogták- majd engedték el, akár nem, a végeredmény ugyanaz, az, aki meglőtt, még mindig szabadlábon rohangál odakint, valahol. Ahogy leteszem a hátsóm, hátradőlök és keresztbe pakolom a lábaimat, a hallottak miatt az arcomra kiült grimaszt pedig igyekszem eltüntetni. Csendesen és figyelmesen hallgatom a nyomozót. - Ez jól hangzik. – nyilván nem az én beleegyezésem szükségeltetik ahhoz, hogy ellenőrizze a térfigyelőkamerák felvételeit, de nem akartam kukán bólintani arra, amit felvázolt. A furgont egyáltalán nem láttam, miután a golyó keresztülment rajtam, jobban lekötött a saját vértócsámba térdelés, majd később fekvés, meg egyáltalán a tény, hogy meglőttek. - Nem, sajnos fogalmam sincs, hogy mivel távozott a helyszínről. A férfi arcára sem emlékszem. – részletek nagyjából derengenek, de egy fantomkép rajzolónak már például nem tudtam – és most nem tudnám – előadni, miként is festett a pasas. Minden rettentően nagyon gyorsan történt és nem figyeltem meg az egészből semmit. - Igazán sajnálom és tényleg nagyon szeretnék többet segíteni, de nem tudok többet elmondani, mint, amit már eddig is. Nem ugrik be több részlet és, hogy igazán őszinte legyek, szívesebben felejteném már az eddigieket is. – húzom el a számat. Valószínű – vagyis feltételezem –, hogy nem ezt szeretné hallani, de igaz, ami igaz. Jó volna már túl lenni rajta és valamilyen módon feldolgozni és tovább lépni, megszabadulni az éjszakai rémálmoktól… - A nyakán volt tetoválás, ezt el is mondtam korábban, de fogalmam sincs, hogy mit ábrázolt vagy, hogy egyáltalán valami színes minta volt-e vagy sem. – ez is inkább csak rémlik, mintsem teljességgel ki tudnám jelenteni, hogy konkrétan emlékszem erre az apróságra. - Szükséges lesz megint átvennünk az egészet? – nem tudom, hogy meg akarja-e hallgatni, mi történt vagy elég az, ami a jelentésekben szerepel az egész ügy kapcsán.
Ami a legnehezebb az egész ügyben az az, hogy Jackie nem sok mindenre emlékszik. Sőt. Igazából a tettesre nem is nagyon, csak az eseményre, a traumára, amit meg is értek. Sokszor az áldozat annyira sokkot kap egy ilyen helyzetben, hogy még olyan alapvető kérdésre sem tud sokáig válaszolni, hogy milyen színű pólóban volt az illető, mert az elméjét az köti le teljes mértékig, hogy észbe tudjon kapni, mi is történik éppen. Nem is irigylem azért, ami történt vele akkor, de számomra a legfontosabb az, hogy rács mögé dugjam az illetőt, aki ezt tette vele. -Teljesen megértem Miss Collins, és nem is akarom újra felszakítani a régi sebeket, de egy valami meg szeretném kérni. Persze, egyáltalán nem kötelező, csak egy ajánlat.- pillantok fel rá, miközben a papírjaim között kotorászok, majd várakozón az arcába bámulok, hátha látok rajta némi érdeklődést, hogy egyáltalán lázba hozta-e az, amit mondtam, vagy tényleg szálljak le róla a francba. -Ugye, az elődöm egész szépen körbe határolta, hogy miféle kaliberű emberről lehet szó. Ennek köszönhetően pedig egész jól leszűkítettük a nyilvántartásunkat, de még így is nagyon sok olyan ember van, akire rá illik a leírás.- folytatom a mondandóm, majd újabb szünetet hagyok és, ha csak nem kezd el már most ellenkezni, vázolom az ötletem további részét. -Van egy neurológus ismerősöm, aki segítene nekünk. Még pedig úgy, hogy pár érzékelőt tenne az ön fejére bizonyos helyekre, majd leültetnénk a monitor elé és ön szép lassan végig nézne pár embert, akire illik a szemtanúk leírása. Ha ön nem is emlékszik rá, hogy ki lehetett az, az ismerősöm szerint az elméje úgyis jelezné elektromos impulzussal, ha valami emlék kapcsolódik az archoz. Sokszor az agy rejt magában olyan dolgokat, amelyekről azt hisszük, hogy nem tudjuk. Mint a gyerekkori traumák, bár gondolom, ezt ön is tudja.- vázolom röviden miről is lenne szó, de persze nekem ehhez az agyi-dologhoz sok közöm nincs, szóval részletesen nem én fogom elmesélni, hogy mi a helyzet. -Teljesen fájdalom mentes lenne a vizsgálat, kivéve a lelki terhelést, hogy bizonyos ideig priuszos emberek képét kellene lesni, de úgy hiszem, ez egy igen jó módszer lehetne arra, hogy elkapjuk a tettest.- sóhajtok végül egyet, miközben lassan végig járatom a szemem a papíron, melyen vázolva vannak a fontosabb szempontok. Férfi, 180-185 cm magas, kb. 90 kiló, 25-30 év közötti, tetoválás a nyakán és egyéb dolgok. Igazság szerint, tényleg nem olyan alapos, de már egy tetkó is segíthet, ha ismerősnek hat Jackie-nek, mikor véletlenül meglátja egy képen. Sokszor olyankor ugrik be valami, ha újra látjuk. -Nem kérem, hogy most azonnal válaszoljon. Fontolja meg a kérésem és persze, azt is elfogadom, ha nem akarja ilyesminek kitenni magát. Semmire nem akarom rávenni, szóval adok egy névjegyet és szóljon, ha sikerült döntenie, rendben?- kérdezem óvatosan, hiszen az most sok mindent meghatároz, hogy mit fog rá mondani. Ha elküld a fenébe, akkor más irányból kell megközelítenem a dolgokat és az áldozat segítsége nélkül kell kinyomoznom, ki a fene tette ezt. Lényegében, olyan lenne, mintha az áldozat meghalt volna és nem is segíthetne abban, hogy ki volt a gyilkosa.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Konyha (Rendőrség) Csüt. Dec. 08, 2016 9:51 am
Mondjuk úgy, hogy nem vagyok önkényes igazságosztó, sem pedig annyira elhivatott bűnüldöző, hogy egy igazi rossz fiú nyomába eredjek. Annyira azonban tiszteltem a törvényt, és szerettem az embertársaimat, hogy segítő kezet nyújtsak, ha tudok. Márpedig hála istennek elég jó megfigyelőképességgel áldott meg a sors, a kiváló memóriámról már nem is beszélve. Így történhetett meg, hogy alig néhány pillantás után is képes voltam felidézni egy arcot, méghozzá majdnem teljesen pontosan. Nem rendelkezem fotografikus memóriával, de nem sok hiányzott hozzá, ezt bevallom. Így esett, hogy amikor ma félig-meddig szemtanúja voltam egy bűntettnek, akkor gondolkodás nélkül vettem a kezembe az irányítást, mivel a szomszédom annyira megrettent, hogy képtelen volt ezt megtenni saját magáért. Miután kijöttek a rendőrök, néhányan ismerősként köszöntöttek, amivel teljesen megleptem a szomszédban lakó idősödő hölgyet. Tudniillik, nem volt szokásom reklámozni, hogy mivel keresem a kenyerem. Ez után sem avattam be egyébként, csak próbáltam megnyugtatni, és rávenni arra, hogy tegyen vallomást. Végig ott maradtam vele, és miután mindent elmondott a tetten ért betörőről, amit csak tudott, a kedves kollégák végül békén hagyták. Én pedig ezt követően készségesen ajánlottam fel, hogy adok személyleírást az elkövetőről, akit akkor volt esélyem megnézni magamnak, mikor kis híján fellökött a házam előtt, miközben menekült. Gyorsan futott, de ahhoz nem eléggé, hogy ne tudjam őt megfigyelni egy kicsit. Mivel magas sarkakon egyensúlyoztam, mint nagy általánosságban mindig, így nem eredtem a nyomába, még ha más körülmények között talán meg is tettem volna. Nem túl lelkesen ugyan, de a történtek után újra visszamentem a rendőrségre, hiszen mást nem nagyon tehettem. Még csak arra sem pazaroltam időt, hogy átöltözzek, egyszerűen csak követtem a rendőrségi járművet, meg sem állva a parkolóig, ahol általában napközben hagytam az autómat. A rutin, és a megszokás ugye. Első utam egészen a konyháig vezetett, ahol a saját bögrémbe töltöttem a frissen lefőzött kávét, és ízlésem szerint ízesítettem. A szomszéd helyiségbe beszélték meg nekem a rajzolóval való találkozást, szóval szép komótosan átbillegtem, és úgy foglaltam helyet az egyik széken. Éppen a kávémba kortyoltam bele, amikor társaságom érkezett, és kisvártatva fel is pillantottam a férfira. - Üdvözlöm, Brysen! – szólítottam meg a keresztnevén, küldve felé egy barátságos mosolyt. – Nem tudtam, hogy ki fog jönni! – tettem hozzá, mintegy mellékesen. Hiszen akadt még rajta kívül más is, aki ezzel foglalkozott, úgyhogy sosem lehet ugyebár tudni. – Hogy van? – érdeklődtem őszintén, egyik lábamat keresztbe téve a másikon. – Régen találkoztunk… - ez nem mintha baj lett volna az én szakmámban, hiszen azt jelentette, hogy a felettesei nem látták értelmét annak, hogy elküldjék őt hozzám.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Konyha (Rendőrség) Vas. Ápr. 30, 2017 8:13 am
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (Rendőrség)
// 
//
