Galéria (S. R. Bar)

// Tricianak //

Ideges voltam, nem is tagadhattam volna, hiszen látszott minden egyes megmozdulásomon, hogy valami nincs rendben. Próbáltam magamat nyugtatni, elterelni a figyelmemet, de egyszerűen nem sikerült. Amióta újra hallottam a hangját, feltörtek a régi emlékek, csilingelő kacaja, az igéző szempár, ajkának ívelt formája. Aztán eszembe jutott hogyan váltunk el, mennyire megbántottnak éreztem magam, hogy kinyitottam előtte a szívemet, elmondtam annak legféltettebb titkát, ő pedig... Most tíz évvel később már másként kezelném a helyzetet, de akkor egy elvarázsolt kis bakfis voltam, akit megigéztek, majd elárultak. Legalábbis én így éreztem.
Lassan lépkedek fel a lépcsőkön. Léptem nyomát hangos koppanások követik, amint magassarkúm a padlóhoz ér. Egy pillanatra megállok. Nem fáradtam el, nincsen semmi testi tényező, ami miatt szünetet kellene tartanom, csak ideges vagyok. S amikor ideges vagyok, a számat harapdálom. Régi szokás, amit sosem tudtam levetkőzni, s valószínűleg nem az elkövetkezendő két másodpercben leszek úrrá a kényszeremen. Nagyot sóhajtok, egy pincér sürög el mellettem, kérdést láttam a tekintetében, de megnyugtattam egy mosollyal. A metakommunikáció magasiskolája. Szavak nélküli is tudtuk, hogy ő most itt nem segíthet, így robogott is tovább, majd tűnt el a konyha lengőajtaja mögött.
Konzervatívan öltöztem fel, már amennyire egy szűk, szegecselt bőrnadrág és egy ujjatlan, fekete Metallica-s póló annak nevezhető. A szél ellen egy bőrdzsekivel védekeztem, amit lezseren a vállamra vetettem. Én egy magabiztos, nyugodt és kiegyensúlyozott nő vagyok, legalábbis annak próbáltam látszani. Szerintem nem sikerült, amit a pincér szavak nélküli kérdése is megmutatott, de építettem magamnak egy légvárat és most uralkodni akarok benne. Nem fog menni...
~ Jesszusom Tara, szedd már össze magad! - odabent a hang helyre akart tenni, és Isten lássa lelkemet, hallgatni akartam rá. Már csak azért is, mert ez az egész most nem rólam szól. Nem kerestem volna meg Őt, ha nem tudom meg, amit az a pletykafészek Becky Campbell elcsacsogott. Igazából sosem értettem, hogy miért beszélgetek vele, miért adtam meg neki a telefonszámomat, de ő úgy érzi, hogy mindent meg kell osztania, ami Bostonban vagy a régi barátokkal történt. Így jutottunk el Triciahoz. Férje van, aki nagyon beteg. Megint sóhajtottam.
Talán a Sors akarta úgy, hogy mindketten Seattleben kössünk ki. Fogalmam sem volt, hogy itt él, hiszen miután elváltunk, mint duzzogó gyermek, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Talán keresett utána, talán nem, de az utolsó hidat is felégettem, amikor nemet mondott. Egy hisztis kis picsa voltam, be kell valljam, de most itt vagyok neki, s bár több, mint tíz éve nem beszéltünk, talán jól fog neki esni beszélni valakivel a régiek közül. Talán pont ezért egyezett bele, hogy találkozzunk. Hiszen ez mégsem telefontéma.
Lépteim közben újra megindultak, kopogtam előre a padlón, arcát kerestem, de nem találtam. Talán ennyire megváltozott volna? Azt nem hiszem, az ember örökké emlékszik az első szerelem arcának vonásaira. Téblábolok, majd elindulok egy asztal felé. Kabát a szék támlájára, popóm ugyanannak a széknek az ülőlapjára, könyököm pedig az előttem lévő asztalra. Nyugtató mantrákat zsolozsmáztam magamban, s az asztal közepén lévő kehelyszerű izében égő gyertyát fixízoztam.
~ SZÚÚÚÚÚÚÚÚ...SZÁÁÁÁÁÁÁÁ... - na, majd pont ez fog segíteni.

TO ELIJAH


A napom tök átlagosan indult, örültem annak, hogy ma is vannak óráim, így kevesebb az unalommal eltöltött idő otthon. Komolyan rühellem, amiért még mindig nem dolgozhatok és bár értem én, hogy miért utasították el az alkalmasságira benyújtott kérelmem – január helyett előre akartam hozatni novemberre –, attól még bosszant a dolog. Felépülés ide vagy oda, lassan begolyózom otthon a négy fal között. Az mondjuk segít valamennyit, hogy olykor van pár elméleti órám a katasztrófavédő képzés keretein belül, de a gyakorlati részekből az új év kezdéséig abszolút kimaradok. Nem ideális, de hát ez van.
Fekete, alakot követő farmerbe bújok, egy tök egyszerű, sötét színű felsőbe, na meg persze az elmaradhatatlan bokacsizmáimba mielőtt magamra kapnám még a bőrdzsekim és felmarnám a bukósisakomat indulás előtt.
Egyedül az életben nem jutna eszembe beülni egy bárba, ma viszont mégis így sikerült, annak ellenére, hogy abszolút nem ekként indult a dolog…
Elvileg úgy volt, hogy Leevel találkozunk és utána nála alszom, de az utolsó pillanatban közbejött egy nem várt helyettesítés és a programnak annyi lett, nekem viszont sikerült hamarabb ideérnem, mint ahogy megbeszéltük, ezért a hívás már a bárban ért utol. Mondjuk motoron ülve amúgy se tudtam volna felelni a telefonra, szóval ebből a szempontból jobb is, hogy így alakult. Vagy tök mindegy.
Ha viszont már itt vagyok és a várakozáshoz rendeltem egy whiskyt, akkor már szándékomban is áll meginni – ennyitől még fejre nem állok és vezethetek is – meg különben is ki van fizetve. Közben repítek egy smst Ronnak is, hogy a program lefújva, otthon találkozunk és elküldve a rövid üzenetet, visszacsúsztatom a telefont a zsebembe.


//lesz még jobb is, ígérem és bocs a fejléc hiánya miatt, lusta voltam hozzá //

Nincs is jobb, mint hulla részegre inni magam a bandatagokkal egy ótvar kis kocsmában, a világ végén, a péntek estémen. Ennél izgalmasabb tevékenységet el sem tudok képzelni, miután a fél életemet velük töltöm, és mást se csinálunk, mint ezt. Leszámítva, amikor előkapják a füvet, ők szívnak, én ordítok, verekszünk, aztán valakinek a hangszere bánja. Felemelő. Tulajdonképpen lehet, hogy elbaszom az életüket a hírnévért cserébe.
Mindenesetre a felettébb kreatív ivós játék eredménye, hogy megint én merek, a kölyök ujja meg éppenséggel egy ismeretlen nőn állapodik meg (tulajdonképpen eltart egy darabig, mire sikerül megállítania a levegőben, de a koordinációs problémákat most mellőzzük a történetből), aki nekem háttal támasztja a pultot, elég letargikus hangulatban. Sóhajtok, meghúzom a felest, és bekészítem az arcizmaimat, mert ez nem lesz egyszerű kör, de hát kell az életben a kihívás, magamtól meg úgy se jutna eszembe ilyen faszság. Felborzolom a hajam maradékát, elkenem a rocker sminket a pofámon, és félig lerángatom a bőrdzsekimet, majd a kocsma felétől sprintelni kezdek, és szó szerint nekivetődöm a pultnak, egyenesen a csajszi mellett.
- ZOMBIK! – ordítom az arcába tágra nyílt szemekkel, előzetesen odafolyatott nyállal, és rémültet imitáló, de inkább detoxosan rengő ajkakkal. – JÖNNEK A BASZOTT ZOMBIK, HÁT NEM LÁTOD?!
Nyilván nem látja, de azért némileg túlhajszoltan mutogatok a semmibe, a szemem sarkából azért kiszúrva, hogy már dögledeznek a visszafojtott röhögéstől az asztalunknál, de a kocsma másik fele egyelőre döbbenten vagy zavartan mosolyogva bámul rám. Azért nem adok sok időt a lánynak, hogy végiggondolja, megragadom a csuklóját, és kifelé rángatom, mer’ ha az utcáig eljutok vele, az már sikernek mondható, remélhetőleg a sokkhatás megmozgatja majd a lábinkóit.
- MENEKÜLJ, MENNED KELL!!! SZERETLEK, NEM HALLHATSZ MEG ITT! – ezt már én se tudom, honnan szopom, a’sszem kezdem beleélni magam a pillanatba, meg a whiskey is melegíti a mellkasom, mindenesetre, ha mástól nem is, hát tőlem megijedhet annyira, hogy inkább le akarjon lépni.
Ha sikerül kirángatom – amibe, valljuk be, nem sok beleszólása van – az ajtón kilépve azonnal megnyugszom, letörlöm a képemről a felesleges kamu jeleket, és lekapom a kabátom, hogy a vállára terítsem, mer kutyabaszó hideg van. Hiába szereztem pulcsit, még így is majd a betonra fagyok, de férfiasan vállalom a hideget.
- Elbaszott hideg van.  Húzzúnk má’ be. – röhögök, aztán hirtelen jött ötletnél fogva gondolom meg magam. – Vagy várjá, rágyújtok, ha má’. Kérsz?
Féloldalasan vigyorogva nyújtom felé a Marlboro-s dobozomat, és amennyiben kér, előzékenyen meg is gyújtom neki a csikket, egyébként meg egyedül tüdőzöm a nikotint, miközben tetőtől talpig libabőrösen helyben pattogok. Mintha kicsit ismerős lenne a csirke, de nem ugrik be, honnan.
- Nem találkoztunk már valahol? Baszott ismerős az arcod. – nevetek fel halkan, miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy látom a leheletem, vagyis nem csak képzelem, tényleg baromi hideg van.

Az smsre gyorsan érkezik válasz, úgyhogy megint a telefonomon pötyögök egy sort és épphogy csak rá tudok nyomni a küldés gombra, amikor bevetődik mellém egy tök idegen – most legalábbis még annak vélem – srác és úgy üvölt, mintha legalábbis nyúznák.
Döbbenten és elkerekedő szemekkel, meg égbe szaladó szemöldökkísérettel nézek vissza rá, mert hirtelen kb köpni-nyelni nem tudok attól, amit leműsorozik nekem. A másodperc töredéke közben a második gondolatom a meglepődést követően már az, hogy tuti be van állva vagy ha nincs, akkor komoly problémái vannak és már az a gondolat is megfordul a buksimban, hogy lehet, némi segítségre van szüksége, szóval logikus volna a 911-et hívni és mentőt kérni… Azonban a nagyjából három másodperc alatt a fejemen keresztül cikázó gondolatok és nagyjából a második mondatának a végére sikerül kiszúrjam a mögötte, kissé távolabb, röhögéstől fuldokló társaságot.
Oké, ez most itt épp szívatni akar… Höhh. Hát nem olyan fából faragtak ám, bár ezt ő értelemszerűen nem tudhatja…
Mielőtt azonban akár esélyem lehetne arra, hogy megszólaljak, a keze már a csuklómra fonódik – az utóbbi időben ez hatványozott mértékben történik velem vadidegen csávókkal való találkozásokkor, ami néminemű aggodalomra adna okot, ha lenne időm végiggondolni, de nincs – és gyakorlatilag leránt a bárszékről. Ha hirtelen eszembe jutna ellenkezni se nagyon tudnék mire menni, tekintve, hogy nem nőttem valami nagyra – egyáltalán nem – és így nincs valami nehéz dolga azzal, hogy magával húz.
Azon, hogy szeret, már nekem is felfelé görbülnek a szám sarkai.
- Azt hittem már sosem vallod be… de ne rohanj annyira basszus, mert orra esek. – naná, hogy veszem a lapot és vissza is kínálom neki. Ha már lúd, legyen kövér, nem igaz?!
Az ajtón kiérve azonban vége a teljes performansznak, pedig már épp kezdtem volna beleélni magam…
- Csak ennyi? Már kezdtem attól tartani tovább is vonszolsz. – rázom meg a fejem röviden és vigyorogva, majd befelé pillogok a kis társaságot keresve, akiknek szólt az előadás.
- Mit vagy mennyit nyertél ezzel? – mert feltételezem fogadásból játszotta be.
- Kösz, de így halálra fogsz fagyni. – rendes tőle a kabát átadása, de nem venném a szívemre, ha miattam válna jégkockává itt a járda szélén.
Mennék én vissza, de csak megakaszt benne, így maradok.
- Nem élek vele, de azért értékelem. – nem dohányzom, így a lehetőséget passzolom, viszont annyit megtehetek, hogy továbbra is kint maradok vele, ha már így alakult. Ugyan már, nem történt semmi extra, egész poénnak tartom a dolgot, legalább három perccel lefaragta az unalmat és ezt kifejezetten jópofa dolognak tartom.
- Hááát... – most, hogy így mondja… nekem is ismerősnek tűnik, nem is a vonásai igazán, hanem a hangja. És akkor bevillan. A srác, aki úgy tolt le egy kifejezetten hízelgő bókot, hogy közben simán az orrom alá dörgölte, van mit fogni rajtam.
- Legutóbb azt mondtad izgató vagyok, egy perce azt, hogy szeretsz és most meg fogalmad sincs, honnan lehetek ismerős?! Na szép... – vigyorodok el szélesen, teátrálisan megjátszva a csalódottat egy pillanatig.
- A halloweeni hacacárén futottunk össze. – nem tartott sokáig a dolog, mert az érkeztét követően hamar leléptették őt és a haverját és én is megszöktem.
- És… amúgy gyakran támadsz le vadidegen nőket zombitámadásra figyelmeztetve? – nyilván nem gondolom komolyan a kérdést, ami azért a vonásaimon ott tükröződik.

Egész pofás kis rémület kúszik fel az arcára, ami nem kifejezetten meglepő, mert mégiscsak ordítva rontok rá a semmiből. Sikítani azért nem sikít, úgyhogy legközelebb ijesztőbbre kenem magam, viszont a terv az bejön, mer simán kirángatom az ajtón. Azok a nyomorékok röhöghetnének kevésbé feltűnően, de hát má mindegy, sokáig úgy se húzom az előadást, amire egész ügyesen rájátszik.
- Ja, akkor lett volna igazi, ha a kocsiba is bebaszlak, de ez a jeges szél elég kiábrándító, baszki. – azért elégedetten vigyorgok, mert a feladatot megvalósítottam, ami némileg feldobta ezt a baszott unalmas estét.
- Csak üvegeztünk, sz’al kb. semmit. A társaságodat leszámítva, persze. – futottam végig rajta a tekintetem, ahogy mélyen letüdőzöm a nikotint. Ja, ez már hiányzott, már vagy egy órája szívtam el az előzőt. Azért örülök, hogy nem kezd el basztatni az egészségemmel, mer ez is megesett már.
- Há’ má’ csak nem. Bár a pöcsöm már a’sszem lefagyott. – lehelem, aztán a biztonság kedvéért megtapogatom a kicsi Elijaht, de még megvan minden, aminek meg kell lennie, szóval megvonom a vállam. Inkább terelem a témát, meg kivételesen még tényleg ismerős is valahonnan, és lám, neki már be is ugrik. Kár, hogy nekem nem, azért nem ő az első nő, aki felizgatott… viszont jó, hogy poénra veszi. Kissé ráncolom a homlokom, aztán ahogy pontosít, mindjárt beugrik a hippi szerelés, a jégszarv, na meg… egyéb dolgok az estéből, amit inkább nem részleteznék.
- A temetős hippi lány. – szélesedik a vigyorom, és most, hogy így faszán visszaemlékeztem, még át is karolom a vállát ennek a jó kis ismeretségnek a megpecsételésére… meg, hogy kevésbé fagyjak szarrá, míg elszívom a Marlboromat.
- Ja, minden második pénteken. – röhögök el magam két tüdőzés közt, de azért eltartom tőle a cigit, ha esetleg zavarná a füst, nem vagyok ekkora faszfej. Most épp.
- A nadrágkosztüm se volt rossz, de azért így az igazi. Csinos vagy. – szélesedik a mosoly a képemen, egyrészt kissé még fűt a whiskey, másrészt meg tényleg így van, pláne, hogy már viszonyítási alapom is van. Nem mintha a partyn nem nézett volna ki jól, a patkány valahogy mindig jó nőkben bukik fel.
- Hogyhogy egyedül iszogatsz? Vársz valakit? – nem tudok elképzelni akkora faszt, aki egy ilyen nőt felültetne, szóval az agyamban is kérdőjelek ugrálnak, miközben az eget fürkészem. Nem mintha lenne benne bármi érdekes is, de azért jól nézek ki profilból, hadd lássa azt is, lol. Amúgy meg tetszik a Hold, már majdnem tele van, és ettől vonyíthatnékom lesz.
- Látod azt a dombot? Ott, azzal a getvanagy templommal. – mutatok egy hegy felé, viszonylag a távolban, aminek az alján egy apró kis kiugró szikla van. Nem t’om, hogy most bólint-e, vagy csak beképzelem, de azért belelkesedve folytatom. – Onnan baszott jó lehet a kilátás. Nem ugrunk fel?
Amolyan ellenállhatatlan kisfiús félmosolyt villantok rá, de azért kiszúrom, hogy nem nagyon túrára öltözött, szóval kiegészítem a mondandóm, mielőtt befosna.
- Nem messze parkolok. A sötétkék audi. – a fejemmel bökök az utca irányába, mert kezdem kivégezni a csikket, úgyhogy most válaszúthoz érkeztünk.

- Jah, gondolom, hogy az... – az orrom alatt somolyogva rázom meg a fejem kissé. Nyilván ő se komoly, én se tudok az lenni, főleg nem az iméntiek után. Nem mintha akarnék mondjuk ebben a percben.
Oké, tud a pasi valamit, azt felettébb remek módon, hogy hívja fel magára a figyelmet és miként ejtsen el egy-egy bókot és ekkor még a buli be sem villan. Naná, hogy szélesebb mosolyt kerít az ajkaimra, annyi hiúságom nekem is simán van, hogy jól essen.
- Nem kötöttél akkor valami jó üzletet, de azért kösz. – ugyan már, csak szimplán üvegezésből megcsinálni azt, amit ő az előbb reprezentált?! Oké, poén, de ilyen mértéknél már minimum megérne valami egyebet is a dolog, mint a társaságom.
- Öhm… értékelem a mélyreható tájékoztatást. – dinka. Elnevetem magam és leveszem a vállamra aggatott dzsekijét.
- Nem venném magamra, ha esetleg miattam fagynának le egyéb testrészeid, szóval... – visszanyújtom felé. Kedves és abszolút jófej dolog volt tőle, de én nem fázom perpill, ő meg szétfagy lassan.
- Váó, micsoda becenév. – nevetek fel jókedvűen arra, amikor és ahogyan sikerül beazonosítania.
Az átkarolása viszont abszolút meglepetésként ér. Nem számítok rá és hát ami azt illeti nem is érzem benne magam túl kényelmesen.
- Oh, kösz. – mondom én, hogy ért a nők nyelvén és még jól is csinálja… Mindazonáltal abból az átkarolásból meglógok úgy lépve, hogy szembe forduljak vele.
- Vártam, de az utolsó pillanatban lemondta. A piát meg már kikértem. – vonom meg a vállaimat kissé. Kárba ne menjen, gondoltam megiszom és hazaindulok, nem egy nagy sztori. Összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Fázni még nem fázom, de azért hideg van, noh.
Ahogy irányba mutat és még a figyelmem is felhívja rá, arrafelé fordulok, amerre az említett domb van.
- Aha. – bólintok, szóban is felelek arra, hogy igen, látni látom, de azt mondjuk még egy két másodpercig nem tudom – amíg el nem árulja –, hogy ez most miért is fontos. A kérdést hallva azonban előbb egy zavart mosoly kerül az arcomra és szusszanok is hangtalanul mielőtt még megszólalnék. Azonban a válasz késik, ahogy az audit is emlegeti, nem akarok a szavába vágni.
- Persze, és hagyjam itt a motorom? – a kérdés csípőből jön, na meg a szemöldök felvonás is, noha nyilván ő nem tudhatja, hogy azzal vagyok. Bár bent a mellettem lévő bárszéken ott virít a bukóm, de gondolom a zombi támadásról való kiabálás közben, az nem annyira lehetett érdekes vagy feltűnő látvány.
- Egyébként pedig kösz az invitálást, jól esik, de nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, a nevedet se tudom példának okáért. – meg semmi mást se róla, és hát azért ennyire bátor – vagy botor – lány nem volnék, aki csakúgy bevágódjon egy idegen autójába első szóra.
- Szóval nagyon örü... – a mondatot azonban már nem sikerül befejeznem, mert a bár ajtaja kivágódik és két – láthatóan már nem szomjas – egymásnak eső, nagy darab pasas kerül rajta kijjebb és ahol vagyok, azt pontosan úgy nevezik, hogy rossz időben és rossz helyen… olyan szép bal egyenest sikerül bekapnom az egyikük eltévedt mancsától, mint a huzat. Az egy dolog, hogy hirtelen azt se tudom hol vagyok és kb csillagokat látok – ez kurvára fáj –, de még a bőröm is sikeresen felreped és az orrom vére is elered. Jah, valahogy sikerült úgy bevinnie, hogy arcom és az orrom is egyszerre bánta a dolgot. Az pedig, hogy seggre is estem közben… már a legkisebb problémám.

- Azt majd én eldöntöm. Egész jók a megérzéseim. – kaján kis vigyorral pillantok rá, nem mintha elhinném, hogy ennyire lebecsüli magát. Nyilván csak az agyamat húzza, én pedig hagyom is, mert erősen hajlok a társasága felé a részeg tagokkal szemben, akikkel már így is túl sok időt töltöttem.
- Bármikor. – vigyorodom el, ha kissé gettósabb csaj lenne, akkor már a méreteimet is részletezném, de ennyire azért nem leszek faszfej, meg tudom mondani a különbséget közte, meg az áltag társaságom közt. Ők általában ezzel kezdik.
- Ahogy gondolod. – vonom meg a vállam, aztán visszaveszem a felmelegített dzsekimet. Baszott jól esik, az tény, és mivel eredetileg nem utasította vissza a segítséget, nem veszem magamra a dolgot. Felteszem, nem egy fázós típus.
- Ja, pedig nem osztogatom őket. Veheted kitüntetett figyelemnek. – igazából már azt, hogy egyáltalán beugrott az arca, pedig még a smárig sem jutottunk, nemhogy az ágyig. Van a vonásaiban valami iszonyatosan édes, az összkép úgy nagyon megfog. Talán túl egyenesen is bámulok az arcába, de nincs kedvem elszakítani a tekintetem. Felnevetek, ahogy finoman kerüli ki a két másodperce megteremtett testi kontaktust. Hát, nem lesz könnyű dolgom, de ez valahogy feldob. Ma éjjel amúgy is unatkoztam volna.
- Ejtsd inkább a tagot. Én éppenséggel ráérek. – nevetek fel halkan, apró leheletfelhőt hagyva magam előtt. Ja, nem csodálom, hogy összefonja karját maga előtt, tényleg elbaszott hideg van. Inkább a hirtelen jött ihlettel terelem el a figyelmét, na meg a kocsimban fűtés is van ám.
A válaszára mindenesetre nem készültem fel, de szélesedik a vigyor a képemen.
- Motorozol? Király. – őszinte a lelkesedésem, mert ki nem néztem volna a kiscsajból, általában inkább azok a kondinők, meg a tomboyok szoktak ilyeneket tolni, őt viszont egyik kategóriába sem sorolnám be. Ja, a’sszem kiszúrhattam volna a fejfedőt, ha éppen nem a zombi előadásom tolom. Mindent a művészetnek.
- Ezen könnyen segíthetünk. Elijah Moore. – mutatkozom be, ahogy a kezemet nyújtom felé. Hát nem lepődtem meg, hogy nem hallgat hard rockot, bár a nevem talán még így is ismerős lehet neki. Mégiscsak a fénykorom élem, vagy mi a fasz. Az éppenséggel nem hozna zavarba, hogy nemet mond a kalandtúrára, az már inkább, hogy a következő pillanatban a padlón végzi valami benga fasz öklének a végében. Olyan erővel önti el az agyam az adrenalin, hogy a következő pillanatban már a gorilla szájában végzi az öklöm, mielőtt leállhatna magyarázkodni. Nem szokták kinézni belőlem, de elég időt töltöttem a börtönben ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan küldjek nálam nagyobbakat is a padlóra. Az már kevésbé vésődött belém, hogy kell leállni, azon kapom magam, hogy Jim és Vaughn rángat le a másik csávó véresre vert pofájáról, az előző meg két méterrel arrébb fetreng. Fasza.
- Húzzunk el. – nyögi oda a dobosom, de kirántom a karomat, és egy finom kis monoklival a szemem alatt hajolok le a lányhoz.
- Fel tudsz állni? – mérem végig a helyzeten, de nem igazán várom meg a választ, csak a felsőmbe törlöm a vért kezemről, aztán felkapom a lányt, és némi bénázás kíséretében beültetem a kocsiba, függetlenül attól, hogy panaszkodik-e. Ezek után eléggé be lehet szarva tőlem.
- Nyugi, beviszlek a kórházba. Kivéve persze, ha inkább hozzám jönnél. – nevetek fel halkan, mielőtt rácsuknám az ajtót, bízva abban, hogy nem fog tigrisbukfencben kivetődni az utcára, aztán bepattanok a volán mögé, és a legközelebbi kórház felé hajtok. Alap esetben ritkán járok arra, de egyik tag sem jeleskedik a sebek lekezelésében, én meg magamon is bénázni szoktam ilyen téren. Persze ha inkább az utóbbit választja, az ellen se lesz kifogásom, az előbbi esetén meg megvárom, míg lekezelik. Végül is kiszúrhattam volna hamarabb azt a benga faszkalapot… hát ezt az estét rohadtul nem így terveztem.

Az a kis vigyor, ami a képére rajzolódik… eskü többet elmond mindennél, na nem mintha a szomszédba kellene mennie a szavakért és azok megfelelő módú összefűzéséért úgy egyébként.
- Oké, most már ne tartsd magadban, mik azok a megérzések? – tök egyenesen rákérdezek, egyfelől, mert miért is ne?! Másfelől pedig amúgy se nagyon szokásom kertelni és túlságosan is adja magát ő a kérdés a megjegyzése nyomán.
Mélyreható tájékoztatáson és dzseki visszaszolgáltatáson innen és túl szaladnak megint magasba a szemöldökeim, amikor kiderül, hogy kitüntetett figyelmet sikerült kapjak. Hoppá.
- Minden csajnak ezt adod be, jól érzem? – húzódnak szemtelen kis mosolyba az ajkaim, mert ház noh, azért én se most jöttem a falvédőről, meg amúgy is, nem is ismerjük egymást, mire fel járna ki a különleges figyelem?! Na ugye. Ellenben emelem a kalapom előtte, nagyon is jó taktika, ezzel nem vitázom.
A tekintetét még simán állom, az remekül megy, de az átkarolása már nem olyasmi, amit szívesen vennék, ezért a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodom; vagyis menekülőre fogom. Szégyen a futás – jelen esetben csak egy kifordulásról van szó, helyváltoztatás címszóval –, de hasznos.
- Te aztán nem vesztegeted az időt... – vigyorodok el és kissé meg is rázom az üstököm. Nos, ami azt illeti, ma estére engem ejtettek, de totál elfogadható okból kifolyólag és ráadásul a legjobb barátom, neki amúgy is hatványozottan elnéznem a dolgot, pláne, hogy nem tehet arról, amiért ma nem tudott felbukkanni. Majd bepótoljuk máskor.
Nem mondom, bennem van az inger, hogy rákérdezzek, pontosan mire is ér rá a velem szemben lévő – ha már volt szíves felhívni erre a figyelmem –, legújabb ismeretségem, de megzabolázom magam, ennyire még nem ismerem. Meg amúgy se volna helyénvaló a kérdés, ezért könnyen passzolom.
- Aha, így, ahogy mondod. – évek óta, de csak mert autót vezetni nem annyira az én stílusom. Nem arról van szó, szeretek én, csak hát van egyfajta stílusom, amit a legtöbben nem annyira kedvelnek, hogy így finoman fogalmazzak. Most is állítom, hogy csak lendületes a magam módja a volán mögött, de ezzel nem sokan értenek egyet és mondjuk úgy, hogy nem igazán kedvelik azt a módot amiképpen a négykerekűeket szeretem gyilkolni vezetni. A motorok azonban… tökéletesen az én világom.
- Te is? – mármint a kérdést arra passzolom vissza, hogy vajon motorozik-e. Van egy sanszom a válaszra, de mindegy, nem megyek bele következtetésekbe, majd kiderül, ha elárulja. Már ha elárulja…
A neve valahogy ismerősnek tűnik, de ha a fejem tetejére állnék, akkor se tudnám megmondani, hogy mégis honnan.
A kéznyújtására a magamét is lendíteném és nem áll szándékomban titokban tartani a nevemet sem, de sajnos addig már nem jutok el, hogy ki is nyissam a kis lepénylesőm, mert olyan szépen kiütnek, mint annak a rendje. Kell pár pillanat mire egyáltalán azon túl, hogy a hátsómra sikerült érkezzek és mocskosul fáj az arcom, ahová bekaptam az ütés, bármi mást is felfogjak. És amikor végre sikerül, nagyjából köpni-nyelni nem tudok jó ideig. Elkerekedett szemekkel pillogok, ahogy a fickónak nekiesik és nem is áll le, amíg le nem állítja valaki – pontosabban két valaki –, számomra eddig tök új szereplője az estének.
- Ööö.. azt hiszem, hogy... – a mondatot azonban már nem sikerül befejezzem, mert eddigre simán felnyalábol a földről. Szó szerint pislogni is alig hagy időt, és kb addig a kocsijában találom magam. Te jó ég.
- Pedig már épp megkérdeztem volna, hogy most elrabolsz-e? Áucs.. – kapok a pofimhoz, mert basszus, attól fáj az arcom, hogy beszélek. Nem először sérülök le, de képen még sosem vágtak korábban, a fene se gondolta, hogy ez ennyire szar tud lenni.
Eszemben sincs akrobatikus mutatványokba kezdeni és kivetődni a kocsijából, egyelőre örülök annak, hogy nem a földön seggelek éppen, mint egy rakás szerencsétlenség.
Mivel az ajtót rám csukja, megvárom, hogy ő maga is bevetődjön a járműbe, mielőtt még tovább szövegelnék akkor is, ha fáj.
- Kösz az önzetlen felvetést, de szerintem a kórházzal mindketten jobban járunk. – láttam a kezét, az se fest valami szépen – a monoklijáról már nem is beszélve –, bár arról gőzöm sincs, hogy óhajtja-e majd lekezeltetni vagy sem. Mindegy, én a magam részéről mondjuk nem bánnám, ha egy doki is ránézne a fejemre, mert bár kemény kis csajnak gondolom magam, azt nem nagyon szeretném, ha pl az orrom csálén állna eztán vagy ilyesmi. Kívülről ugyebár nem látom magam és zsibbad is az arcom a fájdalom mellett, így pedig a leghalványabb lilám sincs, hogy mennyire rossz a helyzet vagy sem.
- Egyébként kösz… az előbbit. Mindent. – nekiment egy hústoronynak bakker és utána még fel is nyalábolt a földről, naná, hogy értékelem a dolgot, azt hiszem ez a minimum, arról nem is beszélve, hogy – állítólag – még a kórházba is bevisz.
- Amúgy Jacks vagyok. Ezt az előbb nem volt lehetőségem elmondani. – mármint a bemutatkozást viszonozni, hiába szerettem volna.

Csak szélesedik a vigyor a képemen, mert ritkán tévedek abban, hogyan érjenem el, hogy bíztassanak, és ezúttal is betalálok.
- Jófej kis csajnak tűnsz. Kicsit az a túl jó hozzám esete. – nem mintha pasiként szólnám le most magam, inkább partnerként, merthogy erősen olyan nőnek tűnik, akiknek inkább romantikára van szüksége. De ki tudja, mindenkinek vannak olyan estéi, amikor kirúg a hámból, arra pedig nem talál nálam alkalmasabb személyt.
- Nem mindenki igényli. – nevetek fel, de jogos a megérzés, mindenkinek azt mondom, amit hallani akar, ennyi az egész. Nem mintha gondolatot olvasnék, de a sztereotípiák néha jobban működnek, mint gondolnánk. Amikor meg nem, elbírok viselni egy pohárnyi hidegzuhanyt a képembe.
- Nem szokásom. – engedem ki a füstöt, miközben oldalra pillantok, éppen oda, ahová menekült előlem, egy félmosoly kíséretében. Nem mintha nem venném észre, de próbálkozásnak aranyos.
- Ja. De legutóbb Kanadában volt egy balesetem a sí pályák környékén, viszonylag részegen, és eléggé tropa lett a motorom. Aztán a dobosom addig csesztetett, hogy nem szed ki a sittről, hogy végül megfogadtam, leteszem pár évig a kétkerekűt. – vonom meg a vállam, aztán rájövök, hogy nem egy közeli ismerősnek sztorizgatok, egy-két dolog még hiányozhat a képből, noha ennyi idő alatt máris túl sokat tud rólam. – Nem mintha ez lett volna az első éjszakám a sitten, ennyire nem vagyok nyugger, de Kanadában baszott hideg van.
Pláne a börtönben, egy éjszaka alatt megdöglöttem volna, pedig azért lehúztam 3-at a fiatalkoriban. Ezt mondjuk már nem érzem szükséges infónak a sztorihoz, és 10 percben azért nem fogom felvázolni az egész életem. Akkor sem, ha úgy nagyjából lehetséges lenne.
Bemutatkozni azért még akad időm, bár láthatóan nem ismer még névről sem, ráadásul az ár is magával sodorja, meg engem is, ahogy agyatlanul döngölöm földbe a szembejövőket. Mostanában talán túl sok időt töltök a ringben.
- Ötletnek nem rossz. – nevetek fel, egészen vagány csajszi, ha ilyen lazán kezeli a helyzetet, de a motorból már levághattam volna. Épp csak a szegecses bakancs, meg a hard rock hiányzik a képből, na meg a rocker pasi, de ezt az űrt kész vagyok betölteni.
- Hát ja, elég szarul nézel ki. – hajolok picit közelebb a két ülésen át, hogy tüzetesebben megvizsgáljam az arcát. A csávó se volt egy mai csirke, de szerencsére nem direktben a lányt célozta, úgyhogy ez azért egész hamar begyógyul. Bár nőként gondolom kevésbé szokott hozzá az ilyesmihez.
- Ugyan. Szolgálunk és védünk. Vagy ez nem a rocker szlogen? – vigyorodom el, aztán benyomom a gázt, mert elkélne neki egy borogatás, mielőtt jobban feldagad az arca. Azért igyekszem olyan tempóban haladni, ami a megengedett nem szigorúan vett fedelét súrolja. – Egyébként az a két srác a zenekarom dobosa, meg a gitárosa. Amolyan bebaszunkmertnincsturné estét tartottunk.
- Örvendek, Jackie. – ízlelgetem a nevét, ami kifejezetten illik rá. Egyre jobban érzem, hogy ha nem is egyéjszakás, valami azért lehetne ebből, elvégre egyre több emléket gyűjtünk, szóval időnként azért ellenőrzöm a visszapillantóban, hogy él-e még, miközben elég rutinszerűen vezetek a kórházig… de most nincs időm eltűnt barátokon nosztalgiázni.
A bejutás már nem olyan nehézkes, meg a sorra kerülés sem, mert eddigre kissé már azért feldagad az arcán a dudor, én meg beérem egy vaskos, hideg borogatással, míg a doki rendesen lekezeli a lány arcát, sőt, még az automatáig is eljutok.
- Na, egyben maradsz? – vigyorgok rá, kezébe nyújtva az egyik gőzölgő kávét, valami latte, vagy mi a tököm, mert eléggé édesszájúnak tűnik. Nem t’om, ráhibáztam-e, de ha megkérdezném előtte, az már nem lenne az igazi.
- Ne aggódj, megszöktetlek, ha bent akarnak tartani.
De tényleg. Simán.

- Még szép, hogy az vagyok, nem látod a glóriámat ragyogni a fejem felett? – vigyorogva mutatok felfelé a nem létezőre, amikor előadja, túl jó vagyok. Nem ismer, én sem őt, ennél fogva pedig dunsztom sincs, honnan is akasztotta ezt le, de betudom annak, aminek a többit is; egyszerű dumának. Van egy fajta sármja, ezt nem tagadom, de a szép szavak nem többek annál, amik; csupán szavak. Oké, belátom, megvan a maguk hatalma, ezt mondjuk kár volna tagadni.
- Amúgy meg te is jófejnek tűnsz. – annyi alapján legalábbis, amit eddig megismertem belőle. Ami lássuk be, iszonyat módon kevés.
- Oh bocs, jogos, igazad van. – teszem fel a kezeimet magam elé megadóan, mert az általa említett esettel nem számoltam, noha illett volna, van egy olyan rétege is a női társadalomnak és ebben a részemről nincs semmi elítélő. Én sem vagyok szent. Nagyon nem.
- Ezek szerint beskatulyázódtam az ezt igénylők táborába.. – nem kérdés, inkább csak megjegyzés, mert nem akarom, hogy akárhogyan is vegye a dolgot. Kiszaladt a számon, ennyi, tényleg nem akartam vele semmit.
Oké, nem semmi története ad elő a motorozás kapcsán, amin nem annyira ártatlanul, de érdeklődve lesek egy sort. Nem sokaknak szokásuk a sittet emlegetni ilyen gyorsan és bár nem vagyok előítéletes, azért a fejemre sem ejtettek, magyarán, ha valaki a börtönt emlegeti, mondjuk úgy, hogy nem érzem magam a legkomfortosabban. Mondom, nem ismerem a fickót, leszámítva az elmúlt.. mennyit is? Kb öt percet? Még, ha a Halloweent is hozzáveszem, akkor is maximum csak tíz percre rúg ennek az időnek a hossza, szóval rója fel nekem bárki, amiért hát noh, kicsit amolyan mihez tartással állok úgy kb mindenhez.
- Ha be is tudod tartani, akkor le a kalappal előtted. Nekem nem biztos, hogy menne. – ha van valami, amihez ragaszkodom, akkor az pont a két kerekűm a hivatásom után. Nem tartom valószínűnek, hogy akár egyiket is fel tudnám adni, mindkettő nagyon is hozzám nőtt igazság szerint, meg egyáltalán értelmét sem látom annak – vagy a lehetőségét –, hogy volna, amiért abbahagynám akár egyiket, akár a másikat. De persze ízlések és pofonok, nem vagyunk egyformák és totál megértem, ha másnak más a fontos.
- És nem vitatom, bár még sosem jártam Kanadában. – de azt azért tudom mennyire hátsó befagyasztósan hideg van arrafelé.
Tovább azonban akkor sem lehetne gördíteni a megkezdett fonalat, ha akarnánk, mert ugye közbejön, hogy átrendezik az arcvonásaimat egy időre. Nagyjából viszont semmire sincs időm vagyon lehetőségem reagálni, olyan gyorsan találom magam a négykerekű belsejében. Kb tényleg csak pislogni van lehetőségem közben.
- Nem ötletadóként szántam... – kisebb félmosoly jelenik meg az arcomon – ez sem kellemesebb mimika, mint az előző volt… –, úgyhogy igen gyorsan letörlöm a képemről.
- Kösz… eddig azt hittem, tudod mit akar egy lány hallani, de most már nem gondolom. – horkanok fel nevetésképpen, bár ez is fájdalmas, úgyhogy szintén elmegy a kedvem tőle hosszútávon. Az, hogy közelebb hajolt, nem különösebben zavar - amíg ennél közelebb nem kerül -, ahogyan az sem, hogy szemrevételezi a bevert pofim.
- Túléltem már rosszabbat is. – elvégre idén már kétszer meg is haltam, mindkétszer visszahoztak a halálból – máskülönben elég nehezen lennék most itt –, egy lövés azonban egészen más élmény. Ez azonban most nem ide tartozik.
- Szóval ez lennél? Rocker? Tudtam, hogy valahonnan ismerős a neved, csak azt nem, hogy honnan is. Öhm bocs, ne vedd magadra a zenei analfabétizmusom... – akarja a fene, hogy megbántódjon itt nekem vagy ilyesmi, mert nem ismertem fel azonnal. Igazság szerint csak nagyon ritkán hallgatok zenét és akkor sem feltétlen az általa képviselt stílus az, amire a választásom esik. Tudom, az én hibám.
- Valamivel el kell verni az időt, értem én, simán. – legyintek egyet az este általa való felcímkézését illetően. Nincs bennem előítélet, főleg, hogy legutóbb én is műveltem valami ehhez hasonlót, igaz teljesen más okból kifolyólag, de az most nem tartozik ide.
- Részemről az öröm, Elijah. – ismétlem meg a nevét. Azt pedig már csak gondolatban teszem hozzá, hogy szerintem tök különleges és jól hangzik.
A kórházban meglepően gyorsan kerülök sorra és mikor megkérdezik, mégis mi történt velem, simán előadom a sztorit, pláne, hogy sandán nézegetnek legújabb ismeretségemre, főleg a kezén lévő sérülés miatt. Nem, nem ő volt, nem csinált az égvilágon semmit azon kívül, hogy revanst vett a fickón, aki valójában az arcba vágásomat okozta és utána meg behozott ide. Még csak az kéne, hogy megvádolják feleslegesen és jogtalanul. Feljelentést meg nem akarok tenni a fickó ellen, aki az elkövető volt, mert ennek nem sok értelmét látom. Míg hat az arcomba injekciózott érzéstelenítő a varráshoz – jah, két varratra szükség van a felszakadt bőröm miatt, hogy később ne maradjon nyoma a ma estének –, előszedem a mobilom, hogy hazaszóljak, késni fogok, de ekkor tűnik fel a farzsebembe rejtett mobilomnak annyi, szilánkosra tört a képernyője és úgy tűnik máshol is megsérült, mert be sem akar kapcsolni. Hát remek…
Megkapom a varratokat, aláírom a papírokat és ezzel ennyi is lett volna az egész kórházi látogatás, ami annak ellenére, hogy viszonylag gyorsan sorra kerültem, így is igénybe vett vagy másfél órát mindennel együtt… Huhh, basszus.
A kávét átveszem, amikor már újra előkerül alkalmi megmentőm – mégiscsak szétverte a kezét miattam – egy hálás mosollyal az arcomon. Köszönhetően az érzéstelenítőnek, most legalább nem érzem, hogy fájna.
- Kösz. És jepp, úgy tűnik, hogy megmaradok, csupán egy ideig kevesebb lilára lesz szükségem, ha ennél többet viselnék, az már túlzás volna... – utalok az említett színben játszó pofimra egy kivételesen szar poénnal, de jelenleg csak ennyire futja és nem többre.
- Ez igazán gáláns tőled, de elengedtek, szóval szabadjára engedheted a fehér lovad. – rázom meg a fejem egy félvigyor kíséretében, mert hát noh, kedves tőle, hogy kilopna, mint valami herceg, fehér lovon a várból, vagy mi a franc, de nem lesz erre a legkevésbé sem szükség.
- A te kezed, hogy van? – mutatok az említettre, elvégre elég csúnyán megsérült – véleményem szerint – a fickó laposra püfölése során, akitől az alkalmi arcbőr lilásításomat kaptam, és belekortyolok a kávéba.

to: Philip

from: Édua

Az élet rettentően furcsa dolgokat produkál, vagy ha éppen nem azt, akkor megannyi kérdést. Mellette ülve azon elmélkedem, hogy lehet-e egyszerre örülni egy találkozásnak és legszívesebben meg nem történtté is tenni? Valami ilyesmi szaggat belülről, miközben térdemen nyugtatom a kezemet. A falatnyi ruhácska, amiben megjelentem a délutáni, röhejesen elsült randevúmon, még mindig testemre feszül, így ha akarnám se tudnám nadrágom anyagát piszkálgatni pótcselekvésként a térdemen, ahogy ülök. A harisnyámat nem babrálom, az kéne még, hogy kiszakítsam! Így is ferde szemmel néztek rám, s meg mernék esküdni arra, hogy a patológus nem annak gondolt, aminek Phil hazudott engem, hanem egy egyszerű kurvának, de még egy bécsi kurtizán is tudja, hogy nincs nagyobb szégyen annál, semmint lyukas harisnyában megjelenni valahol. Akkor még az olyas valaki, aki nem szoknyás típus, mint amilyen én sem vagyok, az is tudja mindezt.
- Nincs sok anyag rajtam, ami meg tudna ázni.
Inkább ez, mint hozzam szóba azt, hogy még szerencse, hogy megmentettem a ruháit. Az előzmények tükrében nem érezném illendőnek. Pedig te jó világ, de szeretnék könnyed csevegésbe menekülni a súlyos, fullasztó csend helyett!
Visszafelé szívom a levegőt a fékezés közben, s bár nem vagyok egy hitbuzgó fajta, azért elmormolom mindazt a fél sort, amire a Miatyánkból emlékszem.
- Úgy tűnik.
A mosoly megszületik fejben, de arcomra nem ül ki. Szentségtelenebbnek érezném annál, mintha meztelenül mennék be a Vatikánba.
- Tudod, hogy engem nagyon nehéz lerázni.
Ez tőlem a természetes, hogy itt vagyok, de ugyan minek nyálaskodjak itt neki? Nem a mi asztalunk, még akkor se, ha sokkal mélyebb a kapcsolatom vele, mint bárki mással ebben az életben. Egyszerűen csak fura lenne. És az meg a másik, hogy szerintem jól tudja ennyiből is, hogy mennyire sajnálom, s mennyire szeretnék neki segíteni. Csak nem hiszem, hogy tudok. Képtelen vagyok befoltozni a benne keletkezett űrt.
- Akkor bizony te leszel az!
Kicsapom a kocsi ajtaját, kacagva (ennyit arról, hogy a mosoly szentségtelen, jelenleg a ló túlsó oldalán vagyok) vágom be azt magam után, s iramodom meg a krimó belseje felé. Én vagyok az anyósülésen közelebb a járdához, szóval van egy autószélességnyi előnyöm. Talán. Úgyse hiszem, hogy szaladna, de ha mégis, legalább dobjam fel valamivel. Hátha sikerül.
- Na ki a csiga?
Előveszem a szemtelenebbik oldalam, s felteszem a kérdést. Akkor is, ha ő ért be előbb. Mert csiga így is úgy is akad kettőnk közül. És egyébként meg olyan hülyén érzem magam, mert legszívesebben megölelném és mint a gyerekek simogatnám a hátát, puszit adnék neki, s elhinném, hogy ezzel enyhítek a fájdalmán. De nem vagyunk már gyerekek.. rég nem vagyunk azok.

Nem gondoltam volna, hogy éppen ma fogunk újra találkozni. Az az igazság, hogy egy ideje már nem reménykedtem abban, hogy ez bármikor is előfordul majd. Ez ugyan nem csorbított a barátságunk lángján bennem, de mondjuk úgy, hogy könnyebbé tette a távollétet.
Tudom, én se kerestem. Ha kérdezné bárki az okát, egy vállvonás lenne rá az összes válaszom, vagy egy egyszerű és hanyagnak, nemtörődömnek tűnő nem tudom. Ez az igazság, ennél többel igazán nem szolgálhatok, hazudni meg egy barátról nem fogok. Másról simán is nagyon könnyedén, de az én világnézetemnek is léteznek tabui, s mit ne mondjak, ez az.
Néha-néha rápillantok vezetés közben, mintha csak azt ellenőrizném, hogy itt van-e még, s nem csak egy szellem fogja a kormányt ily’ görcsösen. Nem hibáztatnám, semmiért nem tudnám hibáztatni az előzmények tükrében. A torkomból a gombóc szép lassan leköltözik a gyomromba, s nem azért, ahogy vezet, sokkal inkább amiatt, amit átéltünk együtt. Fáj, hogy jobban fáj a hazudott „kapcsolat”unk, mint az ő tragédiája. Önző vagyok és felfordul a gyomrom magamtól. Éppen ezért keresem megint a könnyedséget a helyzetben, hadd tűnjön úgy, hogy így törődöm vele, így akarom kizökkenteni.
-Nem ráztál le, ahogy én se téged. Csak így alakult. – a szájjal produkált „ez van” pukkanásomat Shrek szamara is megirigyelhetné. Most őszintén! Erre mit tudok mondani? Nem csak én tűntem el, de az okokat épp annyira szívesen firtatnám, mint ennék meg egy tál kuszkuszt. (Nem vagyok az arabus kaják híve, sajnálom, szégyen vagy sem, én más egzotikumra utazom.)
-Már nem fogom! – kacsintok rá kacagva, bár sokkal nehezebb felnevetnem, mint azt előre gondoltam volna. Mégis egy részem hisz benne, hogy ezzel talán kizökkenthetem, hát megteszem. És a kizökkentés az, amiért hagynám neki azt is, hogy a véremet szívja a „lerázással” kapcsolatosan. Csak ma. Azért elkapatni nem fogom, olyan fából nem faragott a világ.
-Teljesen mindegy, csak ártson. Ott jó lesz. Szeretek magaslaton ülni. – lenne ennek egy pikáns színezete is, de most kivételesen nincs. A választásom egy galériai asztalé, ahonnan tökéletes a rálátás a pultra is, bejáratra is, de mégis odébb van a többi fenti leledző-helytől. Tökéletes.
-Lehet, hogy nagyobb sikered lenne. Tán akkor ingyen kaptad volna a piákat is. – célzok ezzel arra, hogy abból a szögből, ahol én vártam őt a lépcső alján, hogy ott átvegyek tőle egy poharat igencsak jól látszott, mennyire meggusztálta a pultos csaj. Nem is tudom hibáztatni érte. Van szeme. Jó szeme van, hogy a fene essen belé!
-Szeretem a hatásos antrékat. Olyan uncsi lett volna csak úgy megérkezni. Ez így volt megírva a sors könyvébe. Valld csak be, sose irigyelted még ennyire a csodálatos nyelvérzékemet. – rákacsintok, miközben hátrébb lököm a székemet, hogy kényelmesebben tudjak az asztalra fektetett karjaimra dőlni, államat rájuk támasztani, s így felpillantani sanda, már-már fájdalmasan cuki kiskutyaszemekkel Philre. Helyzethez nem illő, hozzám nem illő tekintet. De legalább a játékossága adott.
-Ideköltöztem az öcsémhez. Olyan rég nem bosszantottam már semmivel a családot, épp itt volt az ideje. – emelkedem fel egy koccintás erejéig előbbi helyzetemből.
-Hát téged mi hozott épp Seattlebe, hm?