Kerthelyiség (S. R. Bar)

- Rendben, nagyon szívesen! – biccentettem, barátságosan mosolyogva a férfira. – Majd megérdeklődöm tőle, hogy hajlandó lenne-e beszélni önnel, de azért megadom a telefonszámát is. – nem gondoltam, hogy probléma lenne ezzel, de mindenképpen úgy ítéltem meg, hogy így lesz tisztább a dolog. Szívesen segítettem, és ha már én annyira nem is voltam otthon ebben a témában, John munkáját más módon is segíthettem, mint a saját tapasztalataim ecsetelésével.
- Rendben, John! – ízlelgettem az egészen hétköznapinak tűnő nevet, ám az nyilvánvaló volt, hogy sokszor az ilyenek nem hétköznapi embereket takarnak. Szerettem azt gondolni, hogy az én esetemben sincs ez másként. Főleg, hogy sokan tényleg különösnek, már-már különcnek tartottak a választott munkám miatt. Nem látták át, hogy mi motivál, így meg tényleg furcsa lehetett. Nem sokszor bocsátkoztam magyarázkodásba, csak ha valakit valóban érdekeltek a miértek.
- Amíg nem derítem ki, hogy ki volt az illető, hogyan halt meg, mivel ölték meg, és még sorolhatnám. Amikor megvan minden információ, akkor érzem sikeresnek a munkám, de amíg ezeknek híján vagyok, addig nem adom fel. – magyaráztam, megválaszolva tőlem telhetően a kérdést. - Ez nagyon kedves tőled! – nevettem el magam a naivitásán. – De nem túl edzettek, hidd el nekem! Nem restek közölni is velem, hogy elegük van belőlem, és üljek meg a fenekemen! – és ez tényleg így volt, nem csupán túlzásból mondtam azt, amit. Sokszor bizonyára tényleg bosszantó voltam, főleg most, hogy még belső vizsgálatot is akartam, mert egy rendőrre gyanakodtam a merényletem kapcsán is.
- Nos, talán szentimentálisan hangzik, de azért választottam ezt a szakterületet, mert sokan jelöletlen sírban vannak. Azért választottam azt, hogy a halállal fogok foglalkozni, mert szeretnék ezeknek az embereknek megnyugvást adni. Rám általában akkor van szükség, amikor már olyan állapotban van a tetem, hogy nem lehet azonosítani. Én arcot, nevet, múltat adok nekik. Segítek a családjuknak, hogy békét találhassanak, hogy eltemessék azt, akit szerettek. Ez az, ami hajt egy-egy ügy megoldása felé. Én ilyen formában segítek az élőknek feldolgozni azt, ami feldolgozhatatlan. Sokszor már az is megnyugvást ad, ha bizonyosságot szereznek valamiről. Akár veszteség, akár az, hogy a hozzátartozójuk talán még életben van, mert nem őt találtuk meg. – fejtettem ki a gondolataimat. Igen, ezek voltak azok, amiket csakis akkor hangoztattam, ha valakit tényleg érdekelt a válaszom, és nem csak megszokásból érdeklődött a munkám iránt.
- Igen. Próbálom többféle irányból megközelíteni a dolgokat, és bízni abban, hogy talán rájövök a válaszra. Talán akkor, amikor már majdnem feladtam, és nem is számítok rá. Hirtelen csak úgy bekattan! – közben csettintettem egyet az ujjaimmal, mintha tényleg csak ilyen egyszerűen menne az egész.
- Még sosem próbáltam könyvet írni, legalábbis kötetlenebb témában nem. – publikálni persze szoktam, de érdekelt, hogyan viszi a cselekményt, hogyan találja ki a szereplőket.