Azért én reménykedtem, hogy nincs így, és nem lehetett volna rosszabb. Jó, a pakliban azért tényleg benne volt ilyesmi is, de elég pozitívan álltam ahhoz a dolgokhoz, hogy ne gondoljak egyből a legrosszabb eshetőségre. Általában könnyedén kezeltem a férfiakkal kapcsolatos ügyeket, talán túl könnyedén is. - Nem, arról szó sem lehet! – jelentettem ki egyből határozottan, elhárítva a kedves felajánlást. Ő sietett a segítségemre, még csak az kellett volna, hogy még meg is hívjon. Nem volt nekem gondom a pénzzel, vagy a pezsgővel, csupán néhány pillanatig bizonytalanodtam el, hogy egy szakítás tényleg okot ad-e egy pezsgős ünneplésre. Talán igaza volt, és jó lett volna kieresztenem picit a gőzt, hiszen holnap reggel újra vissza kell térnem a megszokott mókuskerékbe a munkahelyen. Amivel egyébként nekem az égvilágon semmi bajom nem volt, hiába nem értette ezt meg a legtöbb ember. - Ó, köszönöm! A szüleim ezt biztos örömmel hallanák, az anyai dédnagymamám után kaptam a nevem. – vigyorodtam el szélesen. Nem voltam hozzászokva az efféle bókokhoz, mivel én mindig úgy gondoltam, hogy végtelenül egyszerű nevem van. Most azonban jól esett, és őszintének is tűnt a dicséret, szóval nem láttam okát annak, hogy megvétózzam. – Nem a legkényelmesebb, az biztos! – nevettem el magam, miközben figyeltem a pozícióváltást. Így nekem is kényelmesebb volt, hogy nem kellett folyton oldalra fordulnom azért, hogy beszéljek hozzá. Mivel én azok közé tartozom, akik szeretik látni azt, akivel beszélnek. Manapság a legtöbben már magasról tesznek az ilyen apróságokra. - Szóval egy művész volt… - bólogattam mosolyogva. – Nem sok tapasztalatom van velük, meg igazából a szakítás terén sem. Általában vagy engem küldenek el a fenébe, vagy egyszerűen el sem jutok addig, hogy kapcsolatom legyen. – vallottam be őszintén, egy könnyed vállvonás kíséretében. Ebből érezhette, hogy engem különösebben nem viselt meg, hogy egyedül kellett lennem. Csak nagyon néha maradt időm arra, hogy magányosnak érezzem magam, bár én szerettem azt gondolni, hogy attól még, hogy nem élek kapcsolatban, nem vagyok magányos, nem szűntem meg létezni. Egyszerűen csak megállok a saját lábaimon is. - Pedig nem akarta könnyen feladni. Beadott valami maszlagot arról, hogy ő érzi, hogy valami igazi és komoly is kialakulhat közöttünk. Én nem éreztem. – forgattam a szemeimet, hogy aztán ajkaimon mosoly terüljön szét, már magától a feltételezéstől is. – Márpedig sokan vannak, vagy csak én vonzom őket. – talán mondtam volna még többet is ám idő közben megjelent a pincét, az általunk rendelt itallal, meg természetesen a süteményeinkkel is. – Ó, köszönöm! – pár pillanatig még pislogtam a poharamba pottyantott gyümölcsre, ám végül mégis ráfogtam a karcsú szárra, és koccintásra emeltem a kristályt. – A kapcsolatokra! – én magamban a barátiakra gondoltam, természetesen. - Hm, ez igazán finom! – állapítottam meg az első két korty után. – Még sosem kóstoltam így, általában mellé ettem, ha úgy alakult. – és, mivel tényleg nagyon ízlett, még két kortyot leküldtem belőle, mielőtt óvatosan félretettem volna, hogy magam elé vegyem a süteményem. – Nos, nem jöttünk össze, csak randiztunk. Ez volt a harmadik alkalom, de tudod, hogy vannak olyanok, akik kicsit gyorsabban lépnének, és hamar fellángolnak! – olyan kézmozdulatot tettem, amiből egyértelmű lehetett, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel az ilyen típusú emberekről. – A környezetem előszeretettel akar mindig összeboronálni valakivel, ez is egy gyenge pillanatom eredménye, amikor végül belementem. – foglaltam össze a történteket, közben le is vágtam az első falat sütit. - És neked miféle művész volt az áldozat? – érdeklődtem én is kíváncsian.
Kedvesen mosolygok rá, majd bólintok. - Megérdemeljük az ünnepelést, te is, ne szabadkozz – mondjuk, ha így lenne, és minden alkalommal megünnepelném, ha dobok, vagy dobnak, akkor nagyjából nem lenne olyan hónap, amiben legalább háromszor ne lennék becsiccsentve. Nem megy a tartós kapcsolat, a legtöbben az agyamon akadnak ki, pedig én csak elemzek, ez a létem alapja. Volt, aki a ruhásszekrényemen akadt ki... - És neked? – kiszúrva azonnal a rést a pajzson, s valóban érdekel. Nevetek vele, a lábam minduntalan beleakad az asztal lábába, és lehetetlen úgy felállni, hogy ne adjak hangot a székemmel, hogy felkeltem. Mennyivel egyszerűbb beleülni. Igazi vendégmarasztaló. - Így már sokkal jobb – kancsal lennék a beszélgetés végére, vagy beállna a nyakam. Arról nem is beszélve, hogy nem kívánom feszélyezni Clairet, hogy olyan közel ülök hozzá. - Legyen is kevés. Pocsék dolog csalódni. Még a szám szélét is felhúzom, kifejezve ezzel az undort és az együtt érzést, ahogy beszámol az ipséről. Ebben nem tudok nem pártatlan lenni, Semus óta nem tudom tolerálni, ha valaki figyelmen kívül hagyja, hogy nemet mondtam. - Egy hasonszőrű társ – csettintek egyet a kezemmel. Nem akarok mélydepibe letolódni, most sikerült neki is és nekem is kiadni az útját, akit nem akartunk az életünkben úgy látni. - A jó kapcsolatokra! – nyomom meg a jót. Mert hogy abból nem volt eddig egy sem nekem. Szottyadt pöcs leszek, ha így haladok. - Így jobban hat benne a gyümölcscukor – a kémiaismeret feltolul bennem, de visszatolom, nem akarom bealtatásig untatni a biokémia csodálatos dolgairól, ami az ételben is benne rejlik. - A randi az nem egyenlő az összejövéssel? – hökkenek meg. Számomra igen, ezért dobok valakit minél előbb, ha úgy érzem, nem jön be. De hát én már csak ilyen vagyok. - Van, aki meg akár hónapokig képes titkolni rejtett életét – bukik ki belőlem, gyorsan fel is hajtom a pezsgőt és újat töltök, de abba nem iszok bele. Megkínálom, vagy töltök Clarienek is. – A kedves társaság majd leszokik erről, ha kellőképpen rezisztensen viselkedsz velük. Utálni fognak érte, mert irigylik a szabadságodat, s hogy nem hagyod magad befolyásolni általuk, de békén fognak hagyni – részemről jó taktika volt, be is vált. - Milyen a süti? – az enyémet, mielőtt vizslató módon körbeforgatnám, odacsúsztatom Claire elé. – Megkóstolod? – a villával nyújtok egy falatot felé, az egyértelmű jelzés. Kár, hogy más kapura játszom. - Színész – nem teszem hozzá, hogy eléggé ismert, s mivel gyengém az erős lelkületű és felépítésű egyén, akinek esze is van, vajmi kevés színész felel meg ennek a feltételeknek. Ő nem is felelt meg, hiába reménykedtem. Nem csak a hátsója, de a haja és a szeme is álmaim netovábbja, de agyilag és érettségben ovis szinten létezik. – Sajnos hozta a feltételezett kategóriát, de ez egyből nem derült ki. Van ideáltípusod? S nem is figyelek már arra, hogy nem színésznőt mondtam. Nincs mit tagadnom magamban.
- Ennek örülök! Igazán nem venném a lelkemre, ha miattam nyomorodnál meg! – mosolyogtam rá szélesen, felvéve a viccelődés fonalát. – Vagy azt akarod mondani, hogy le kéne fogynom pár kilót, hogy elférj mellettem? – tudtam, hogy erről szó sincs. Sőt, inkább vékony voltam, hála az egészségtelen életmódnak, amit folytattam. Általában egész nap nem ettem, maximum reggel pár falatot, aztán a dolog valahogy elfelejtődött, és este tömtem magamba valamit, amivel jól lakhattam. Tudom én, hogy szörnyen káros, de ez volt az én életritmusom mostanra. - Hidd el, az sem jobb, ha téged dobnak… - ingattam a fejemet lemondóan. Bár az is igaz, hogy általában annyira nem szokott megviselni, mert valahol megértem őket. Nincs sok időm, és egy kapcsolathoz elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk a másikkal. Márpedig én ebben sokszor nem jeleskedtem, még a házasságomat is képes voltam elhanyagolni, bár ott nyilván nem csak ez volt a gond. – Ó, értem! – dünnyögtem, tovább nézegetve a poharam tartalmát, miután megízleltem. – Ebben nem vagyok túl járatos. – vallottam be, amiből könnyedén rájöhetett, hogy nagyon nem ilyen területen dolgozom. - Nem! – nevettem el magam őszintén. – Egek, dehogyis! A randi arra való, hogy ismerkedj egy potenciális párjelölttel. – magyaráztam a saját véleményemet a téma kapcsán. – Az összejövés az, amikor már egy párt alkottok. Tudod, rengeteg közös programotok van, közösen csináltok dolgokat. Lesznek közös emlékeitek, szokásaitok, amiket csak együtt csináltok. Közelebbi viszonyba kerültök, és persze belekontárkodik a szex is. – soroltam szépen, ami számomra egy kapcsolat ismérve volt. Az más kérdés, hogy mostanában nem volt túl sok tapasztalatom benne. Lassan már azt is kezdtem elfelejteni, hogy milyen ez. - Nem úgy tűnik. Még jó, hogy a családom nem a városban él, mert a végén a szüleim is elkezdenének vakrandikat szervezni nekem, mint azokban az ostoba filmekben. – forgattam a szemeimet. – Egyébként sokan azért akarnak nekem találni valakit, mert azt hiszik, hogy egy nő csak úgy teljes értékű, ha van mellette egy társ. Én ezzel határozottan nem értek egyet, pedig nem vagyok feminista, inkább csak öntudatos. – húztam ki magam ültemben. – Tudom, hogy mit akarok, és ez sok pasit frusztrál és megriaszt. Egyébként vannak olyan barátnőim, akik tényleg nem akarnak rosszat, csak ők így érzik jól magukat, és úgy gondolják, hogy nekem is ez kellene a boldogsághoz. – kicsit talán bő lére eresztettem a magyarázkodást, de szoktam így járni néha. - Nagyon finom! És a tiéd? – néztem át az ő tányérján díszelgő szelet felé. – Ó, köszönöm! De az első falat igazán téged illet, utána viszont egy falatot eszek. Még sosem kóstoltam… - nézegettem tovább a süteményt, közben automatikusan odatolva elé az általam már megkezdett desszertet. – Színész? Azok veszélyesek… oké, azokhoz mégiscsak volt már szerencsém. – ingattam a fejemet, miután sikerült megrágnom a falatot. Azért ott még nem tartott a gyorsan fejlődő kapcsolatunk, hogy teli szájjal kezdjek beszélni hozzá. Ennyire még én sem felejtkezem el magamról. - Ezen még nem gondolkoztam, de azt hiszem, hogy nincs. Színésszel viszont nem kezdenék. A barátnőm velük dolgozik, én meg hébe-hóba kerülök velük csak kapcsolatba, de az is bőven elég. Szörnyen kényesek tudnak lenni. Miért, neked ők jönnek be? – érdeklődtem kíváncsian, újabb két falat között.
Látványosan kihajolok az asztalnál, oldalt, Claire felé, majd vissza. - Tényleg? Inkább az egom nem fér melléd – vigyorgok. Az államra könyökölök, úgy nézek kedvesen Clairere. - Nem beszéltem én semmiféle szakításról. Csupán csalódásról. Az mind a két esetben van, nem? – a félreértelmezéseket sosem kedveltem, ezért is korrigálok kedvesen. Sejthettem volna, hogy a biokémia nem villanyozza fel, ezért abba is hagyom a nyelvem hegyén lévő további ecsetelést, az illatokról, színekről. Annyi baj legyen, én rajongok érte, élek is vele, ez a lényeg! - Hm – gondolkodom el. – Van benne valami – kortyolok a pezsgőmbe. – Nekem a randi már a döntés. Annyiban mindenképpen, hogy onnan már nehezen lépek vissza – ezért utálok csalódni, de éppen ezért iszok most pezsgőt is, mert megünnepelem, hogy nem tettem olyan pocsék szintig a kapcsolatot, hogy úgy járjak, mint jó tizenöt évvel ezelőtt. - Ha hagyod, akkor szerveznek is – vonok vállat. Álljon ki mindenki magáért, nálam nem engedem, de nem is ugrálnak azért, hogy vakrandit szervezzenek a tesóim. Az egyik feminista, akiknek úgy megvan a véleményük a férfiakról (mondja ezt három fiútestvérrel és úgy, hogy velünk él – s nem mellesleg szeretem, nagyon), a másik olyan macho, hogy szerintem bárkit kenterbe ver benne. Nem igazán azért fogják törni magukat, hogy a meleg bátyjuknak pasit halásszanak, szembe menne elveikkel. - Összeültetlek a húgommal. Mondjuk, ő erősen feminista, de ezzel az elvével egyetértek. Szerintem mindenkit az értékei alapján kéne megítélni, nem azért, mert egy pöcs, vagy nem pöcs. Majd a barátnőid is leszoknak arról, hogy rád erőltessék a saját világképüket. Ha igazi barátnők, elfogadják a döntéseidet és nem fognak neked pasit halászni. - Nem. Első falat a tiéd – határozottan tolom elé a tányérom. Megkóstolom az övét, majd pislogok egyet. - Ez finomabb, mint az enyém. Fogok kérni ilyet, ha ide jövök legközelebb – most már tele vagyok, egy sütemény, meg egy kis pezsgő még belém fér. - Nem szeretem a művészeket – nem csak válogatós, de kritikus is vagyok. Az okostojás a másik kizáró ok. – De neki volt egyfajta kisugárzása, ami miatt bepróbáltam a lehetőséget. Újabb lecke, megfizethető volt. Téged mi fogott meg a paliban? – eszek most a saját sütimből egy falatot, véve a lekvárból is. - Hm, extra lekvárral finomabb. A kényesre majdnem felhorkantok, enyhe kifejezés a szó. - Egyáltalán nem. Csak sajnos mindig velük hoz össze az élet – az egyikkel meg is szívtam. Semus. – Miért nem egy orvosra, vagy egy ügyvédre tudok horgot tenni? Vagy katonára, rendőrre. Nos, nekem ők az ideáltípusaim – a férfias férfiakat szeretem, a határozottságuk, fizikai erejük, kisugárzásuk az, amitől egyből képes vagyok eléjük bukni.
Csak kellemesen felnevettem azon, hogy az egója ne férne mellém. Eddig nem tűnt nagyképűnek, és reméltem, hogy ezután sem volt megváltozni a véleményem, mert kár lett volna. Nagyon. Már kezdtem azt hinni ugyanis, hogy lett egy egész jó társaságom ma estére, ha már az előző, nem túl szórakoztató egyed lelépett. Hála istennek! - Ja, igen! Ne haragudj… - ráztam meg gyorsan a fejemet. Nem éreztem magam kellemetlenül egy pillanatig sem, amiért egy kicsit félreértettem a szavait. Megesik, én meg fáradt is voltam. A csalódás tényleg nem a világ legkellemesebb érzése, ezt el kellett ismernem. Én mondjuk már kapásból nem támasztottam senkivel szemben túl nagy elvárásokat, így aztán nem is nagyon adtam meg a lehetőséget ennek a kellemetlen érzésnek. - Tényleg? Nálam a randi pusztán ismerkedés, megadom az esélyt a másiknak arra, hogy megnyerjen magának. Aztán vagy sikerül neki, vagy még kötöttségek nélkül mondhatok neki búcsút. – árultam el a saját véleményemet a téma kapcsán. Persze ezzel nincs semmi baj, hogy különbözőképpen gondoltuk. Szerintem pont az a szép az emberekben, hogy mindnyájan mások. – A nélkül is szerveznek, hogy hagynám. A legutóbb közölték velem, hogy hová menjek, én meg nem akartam felültetni a másik pórul jártat. – vallottam be töredelmesen. Nos, igen. A Nathaniellel való randi sem szerepelt igazából a terveim között, de sajnáltam volna, ha egyedül marad ott, szó nélkül. - Szerintem is, és nem a neme, vagy a kapcsolati státusza alapján. Attól még, hogy valakinek nincs párja, nem kevesebb. – erről elég határozott elképzeléseim voltak, de ez nyilván neki is feltűnt. – Azért nem olyan erőszakosak ám, csak próbálkoznak. – vettem a védelmembe kicsit az emlegetett ismerősöket. Jó, ez nem mindegyikükre volt igaz, mert volt, aki túl rámenősnek bizonyult az összeboronálások terén, de az átlag azért nem volt olyan vészes. - Köszönöm! – végül kissé vonakodva ugyan, de elfogadtam a felkínált falatot. – Hm, egész finom! – ismertem be, bár a saját választásomat még mindig jobbnak ítéltem, és ő is ebben erősített meg, amivel kisajtolt belőlem egy újabb széles mosolyt. – Nem tudom, hogy mi ez. A pincér csak meglepett vele… - azért az étlapra tekintve próbáltam kitalálni, hogy melyik fantázianevet viselő desszert lehet előttem a tányéron. – Nálam ez úgy működik, hogy attól függ, miféle művész. – eszegettem tovább kényelmesen, nem sietve egyetlen pillanatig sem. - Mi fogott meg? – kérdeztem vissza elmélázva. – Igazából semmi különös. Ez borzasztóan hangzik… - nevettem el magam. – Nem nézett ki rosszul, és gondoltam adok egy esélyt neki arra, hogy meggyőzzön arról, hogy érdemes megpróbálnunk együtt. De ehhez két randi nem volt elég, úgyhogy most a harmadiknál elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kiadjam az útját. Felesleges pazarolni egymás idejét, ha nincs meg, aminek meg kéne lennie. Nálad is így volt? – kíváncsiskodtam tovább barátságosan, figyelve a jóízű falatozást. - Miért, olyan területen dolgozol? – mivel erről még nem esett szó, ezért bátorkodtam megkérdezni. – Szóval a határozott, erős férfiak. – mert arra már rájöttem idő közben, hogy bizony hozzájuk vonzódik. Emiatt pedig egyáltalán nem volt semmiféle rossz vagy kényelmetlen érzés bennem. – Az ügyvédek nem jobbak, hidd el nekem! – a volt férjem ugyanis az volt, és csupa rossz tapasztalatom volt velük kapcsolatban.
Lars Wagner
Avataron : Orlando Bloom Kor : 43
Tárgy: Re: Kilátó (Space Needle) Szomb. Május 27, 2017 10:11 am
- Minek haragudnék? A jelenlegi helyzetedet tükrözted vissza a szavaidban, ez természetes – mert, hogy egyértelmű, miért mondta, s ebben nem tudom hibáztatni. - Hm – hümmögök újra. – Jó elgondolás. A csalódás kisebb mértékű és nem érzi magát annyira pocsékul az ember. Ki fogom próbálni ezt a hozzáállást – bólintok komoly-vidáman. Mindent ki lehet próbálni, nem? Aztán meg, még mindig ott van a saját terv, ha ez nem jön be. - Na, itt a bibi – mutatok rá. – Egyszer ne menj el, a másik úgyis el fogja küldeni a fenébe az illető szervezőt, az meg meggondolja kétszer is, akar-e még egy dühös pacákot a nyakába – vigyorgok. Nálam eljátszották, nem mentem el, utána hallottam, hogy a kollegámmal üvölt a folyosón. Így két dolgot intéztem el. Megtudtam, milyen gáz jelleme is van valójában a kollegának és többet nem akart beszervezni nekem semmit sem Peter. - Bocs, erős lehettem, nem szándékos – emelem fel gyorsan a kezem, s kortyolok az italba. Ő tudja, ha hagyja a rokonokat, haverokat a fejére nőni, az nem az én gondom, majd tanul belőle előbb-utóbb, vagy megfelel neki ez a helyzet és akkor meg azért lesz neki megfelelő. Ebbe nem szólhatok bele, megsértődni meg okom nincs, de jogom se. - Majd megkérdezzük – a Sacher-torta a kedvencem, de hogy meg fogom kóstolni többször az övét is, ha idejövök, abban már biztos vagyok. - Igen? És mitől függ? – érdeklődöm a művész és a mitől függ részt. Érdekel, mert folyton beléjük botlok, de már kezdem azt érezni, hogy azt tanuljam már meg, miként ne zúgjak beléjük és miként utasítsak vissza. - Hmm... jó segge volt, de ezért még én sem bonyolódnék vele egy tartós kapcsolatba – idézem fel a kivonuló hátsóját. – Szép vagy, amikor nevetsz, többet kéne. Az ilyen ipséket meg egyszerűen érdemes elfelejteni. Majszolok egy falatot, mielőtt válaszolnék, az össz-érzést próbálom előszedni. - Engem nem kellett meggyőznie. A kék szeme és a szőke haja magáért beszélt. Nem is beszélve a tomporáról és a hangjáról – ennél tovább nem megyek a részletezésbe, nem akarom zavarba hozni. Utálom, amikor a hasonszőrű társaim gusztustalanul belemennek az intim részletekbe. Csak rájuk tartozik, senki másra. – A hisztis-depis időszakai borítottak ki, márpedig olyan régóta nem ismerjük egymást. És ha nekem ezt évekig el kéne viselnem... – nyitva hagyom a mondatot, majd megrázom a fejem. Nincs az az isten, hogy én összeálljak egy ilyen alakkal. – Ego a köbön, az önző egoval méghozzá. - Nem – rázom meg ismét a fejem. – A kockafejem nem megy ahhoz az iparhoz. Vegyész-nyomlaboros vagyok – olyan zsarunak nem tartom magam, mint Wald. Akit, ha nem lenne a tesóm és nem lenne hetero, már rég rányomultam volna. Olyan macsó, és a teste... Ezer szerencse, hogy a testvéri szeretetem felülírja ezt az érzést, mióta ráébredtem, saját nememhez vonzódom. – És te? Milyen területen vagy? - Igen. A magukat nyávogóan megjátszó puhány pöcsök nem az eseteim. Érdeklődéssel pillantok rá az ügyvédes, hirtelen kijelentésre. - Csak nem volt hozzájuk szerencséd, hosszabb időre? – újabb barackos falat. Még kellett volna több lekvárt kérnem.
- Pontosan! – bólogattam egyetértően, szélesedő mosollyal. – Igazából azért is csinálom így, mert azt érzem, hogy az én kezemben van a döntés. – vallottam be őszintén, mert tényleg így volt. Mondjuk, szerintem általában amúgy is an ő döntött, hogy mit szeretne, maximum mást hitetett el a férfiakkal. A nők elég trükkös lények, még ha én nem is kifejezetten tartottam magam annak. Nem szerettem a taktikákat, maximum a munkám során. - Azt hiszem, hogy nem bírnám megtenni. Maximum, ha véletlenül felejtem el. Szörnyű vagyok, ugye? – nevettem el magam zavartan. Néha túlzottan jólelkű voltam, máskor meg kemény és kíméletlen. A magánéletem és a munkám azonban két külön dolog volt, és tényleg olyannyira elkülönültek egymástól, mintha két különböző ember lettem volna itt, vagy ott. Nem feltétlenül volt ez jó, de legalább ott összeszedett és profi tudtam lenni, míg civilben teljesen szétcsúsztam olykor-olykor, bármennyire küzdöttem is ellene. - Semmi gond! Mindenkinek más a véleménye! – legyintettem egyet könnyedén. Én pedig ezt általában képes is voltam elfogadni, nem csak az létezett, amit én gondoltam. Ezen aztán igazán nem fogok megsértődni, csak mások vagyunk. Egyszer talán nekem is elegem lesz ebből, és majd valakin csattan az a bizonyos ostor, amikor elszakad nálam is a cérna, és belefáradok az állandó összeboronálásokba. – Hát, például a színészeket nehéz esetnek tartom, ahogy már mondtam. A fotósokkal egész jól kijövök, meg vannak a nagyon elvont művész-művészek. – próbáltam szavakba önteni a gondolataimat, de így az egész napos rohanás után nem volt könnyű. - Festők, szobrászok. Közöttük is akadnak normálisabbak, de nekem néha úgy tűnik, mintha nem is ezen a bolygón lennének. – és, hogy ne kezdjek litániába, inkább betömtem a számat egy újabb falat süteménnyel. Abból nagy baj nem lehetett, ráadásul finom is volt. – Volt már tartósabb kapcsolatod? – meggondolatlanul, csak így bunkón bele a közepébe. – Köszönöm! – kicsit bele is pirultam a bókba, de kétségkívül jól esett. Általában zavaromban nevettem, és mindezt roppant idegesítően tudtam kivitelezni, de legalább a szomszéd stúdióban is tudták, hogy közeledek. - Szóval igazi szőke herceg. – bólintottam egyet úgy, mint aki mindent ért. Nekem személy szerint nem jöttek be a szőke férfiak, de az én vagyok. Azért szívesen lettem volna valaki számára királylány. – Igen, azt hiszem, hogy mindent értek. – újra nevettem, és ezúttal már nem a zavartól, hanem valódi jókedvvel. – Nagyon idegőrlő tud lenni, amikor valaki ránk zúdítja az összes baját. Energiavámpírok… nekem sem lenne hozzá semmi hangulatom. Éppen eléggé leszív a munkám ahhoz, hogy még ilyen emberek is vegyenek körül. – játékosan megborzongtam, vagy legalábbis eljátszottam, hogy kirázott a hideg a gondolattól is. - Tényleg? – kérdeztem meglepetten, amikor elárulta, hogy mit dolgozik. – Nahát, nem gondoltam volna. Igazából nem tudom, hogy mire tippeltem volna, ha megkérdezed, de erre biztosan nem. – árultam el őszintén. – Akkor olyan vagy, mint a helyszínelők. – a sorozatra utaltam természetesen, bár lehet, hogy nem nézte. – Én producer vagyok egy tévécsatornánál. Van egy reggeli műsorom. – büszkén ki is húztam magam, mintha akkora nagy dicsőség lenne. Végül is, elég sok dologról lemondtam ahhoz, hogy ezt elmondhassam magamról, szóval még szép, hogy kihúztam magam. - Az exférjem ügyvéd. – közöltem tömören, és innom is kellett rá pár korty pezsgőt. El is tüntettem a maradékot a poharamból. – Soha többé nem kezdenék még eggyel. Igazából nem is tudom, kik az eseteim. Ezen sosem gondolkoztam. Vagy megfog valami valakiben, vagy nem… - morfondíroztam félhangosan, inkább magam elé beszélve. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de nem vagy amerikai, ugye? – kíváncsiskodtam, nagyokat pislogva a kiürült poharam pereme felett.
- Á, mindig a csajok döntenek - legyintek. Jó, vannak helyzetek, amikor nem, azt nevezik erőszaknak. De... én nem vagyok nő.... - Ühüm - bólogatva mosolygok, hogy ha rosszul értené, ne bántsam meg. Bár vagyok sokszor olyan őszinte, hogy sikerül betalálni. Ha szándékkal teszem, akkor biztos, most azonban szó sincs róla. -Egyetértek -bólintok. - Ettől működik a dolog. Szerintem legalábbis. Az eltérő vélemények éltetnek, sosem megszokott rendszerben gondolkodom, ezért találom meg a megoldást a szokásosnál előbb. Államat kezemre támasztva hallgatom a kategóriáit. - Valahogy szerintem is a fotósok a leg.. normálisabbak - értek egyet vele, keresve a szót. - A festőket sosem értem, de csodálom őket, a szobrászokkal ugyanígy vagyok - kuncogok. Még akkor is, ha éppen ez sodort régen bajba. Rákapom a pillantásom, s nagyon rövid szünet után bólintok. - Igen - nyelem le a falatot. - Majdnem megkértem a kezét. Azóta nem tettem fel többet ezt a kérdést senkinek. S neked? - újabb falat. A felszabadult nevetést kedvelem, Clarie nevetése pedig ilyen, mosollyal is válaszolok rá, halk nevetéssel indítva. - Úgy van - bólintok. Mellette legyen igazi férfi, a szivárványpipacsok nem tudnak megfogni. -Neked ezek szerint nem - bár kijelentő a mondatom, a kérdőjel az arcomra van írva és a tekintetembe. - Meg egoista barmok - vonok vállat könnyedén. - Leszív? - nézek rá. - Nem szereted, amivel foglalkozol? - érdeklődésem őszinte. Sok lehet a háttérben, nem ezekre kérdezek rá, mert ahhoz közöm nincs. Meg aztán, mindenki nyel néha, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret. Ilyen például a főnökasszony. Lenyelem de az a munkám, amit szeretek. - Senki sem gondolná - vigyorodom el. Jó meglepi, szeretem. -A legjobb a fodrász volt tippnek - kuncogok fel. - Mondhatni, igen. A vegyészeti részlegen vagyok - és büszke minderre, amit látni is rajtam. - Elismerésem. Kell hozzá sok minden. Keveset értek hozzá, teszem hozzá - mosolyodom el. - Kár, tévére nincs időm - szomorodom el. - Nagyon szereted, amit csinálsz - újból elmosolyodom. Megáll a falat a számban, pont az utolsó. - Nem direkt volt, eskü - emelem fel a villás kezem, azt a felhajtást még én is láttam. Témát vált én meg empatikus intelligensen kanyarodok vele más témára. - Dehogynem - felelem teljes természetességgel. - Meg német és olasz. Ez azt jelenti, hogy legalább három reflektor mindig átvilágít - vigyorgok. - Nem haragszom. Ha elő kellett valakit szedni ellenőrzésen, az egyik mindig én voltam e miatt. Marhára nem zavar. Töltök a poharába és az enyémbe is. - Miért érdekel? - belekortyolok az italomba, közben körbenézek, itt van-e még a jómadár.
- Velük még nagyjából tudnék is azonosulni, bár azt hiszem, én vagyok az, akire azt mondják, hogy vakon megy. Legalábbis olyan szép dolgokra, amiket ők észrevesznek. Én más dolgokat figyelek meg a környezetemben, és nem látom meg a természet adta csodákat… - egy kicsit azért szomorú voltam emiatt, de igaz volt. Én akkor is a munkámra koncentráltam, ha éppen nem dolgoztam. Híreket kerestem, néztem a többi tévécsatorna műsorát, és még lehetne sorolni napestig. Egyszerűen képtelen voltam ezt az oldalamat normálisan kikapcsolni. - Én is. Egyszer az iskolában volt kerámia tanfolyam, hát nem jeleskedtem benne. – nevettem el magam, amikor felrémlett bennem a deformált vázám képe. Maradjunk annyiban, hogy nincs olyan ügyes kezem, viszont az eszem vág, mint a borotva. Legalábbis nagy általánosságban, mert amikor teljesen lemerítem magam, akkor ez már nem mondható el rólam. – Ó, értem. – bólogattam, kicsit zavarba jőve a témától. – Ne haragudj, nem akartam túl messzire menni. Azt hiszem, hogy szakmai ártalom a túlzott érdeklődés. – sütöttem le a szemeimet, inkább az előttem pihenő süteményre fókuszálva. - Egy férjjel büszkélkedhetek. – árultam el, ha már kicsit feszült helyzetet teremtettem az előbb. Sejtettem, hogy nem lehetett túl kellemes neki felidézni a történteket, márpedig ilyenkor minden képes felrémleni az ember előtt. A legrosszabb pillanatok is, ugyanakkor a jó is, ami után sóvárgunk. Én legalábbis sokszor jártam már így, de maradjunk annyiban, hogy én egy külön faj vagyok. – Nem, azt hiszem nem! – erősítettem meg a feltevésében, a kérdése hallatán pedig nem bírtam ki, ismét elnevettem magam. - Viccelsz?! – kérdeztem vissza, szinte hitetlenkedve. – Imádom a munkámat, teljes mértékben munkamániás vagyok, de attól még kimerülök tőle. Egész nap talpon vagyok, már hajnali négykor fent szoktam lenni, mert hatkor kezdődik a műsor. – árultam el neki, szóval nem rossz értelemben szív engem le a dolog, csak tényleg kimerítő állásom van. – Tényleg kinézném belőled a fodrászt. – ismertem be, miután jól megnéztem magamnak. - Igen, tényleg nagyon. Most is állandóan keresem az újabb témákat. – ingattam a fejemet lemondóan, mert én már csak ilyen menthetetlen nőszemély vagyok. – Ha egyszer korán kelsz, kapcsolj oda! – persze nem akartam én reklámozni magam a világért sem, de jól jött minden egyes újabb néző. Különösen a mostani helyzetünkben ugyebár. – Semmi baj! – legyintettem könnyed mozdulattal, tényleg nem okozott gondot Jimről beszélni. Végül is, részben miattam váltunk el, ezzel én magam is tisztában voltam. Soha nem is tagadtam, de attól még nem sajnáltam volna meg őt sohasem. Megérte a pénzét. - Ó, ez izgalmas! – pislogtam felé lelkesen. Én nem büszkélkedhettem efféle felmenőkkel. – Köszönöm! Igazából csak a neved miatt kérdeztem. Én még sosem jártam az Államokon kívül, így mindig érdekesnek találom az európaiakat. – vallottam be őszintén. – Amennyire tudom, az én családom olyan hosszú generációk óta itt él, hogy fogalmam sincs, honnan származtak az őseim. – vontam meg a vállaimat. – A legutóbb egy angol fickóval találkoztam, olyan vicces az akcentusuk, nem? – kuncogtam bele a pohárba, ami frissen lett újra töltve.
- Mert neked nem is ez az éltető erőd – bólintok. – Ők meg téged csodálnak azért, amivel foglalkozol. A szép ruhákat ismerem fel, és folyton képletek mászkálnak a fejemben, akárhová megyek. Otthon már leszoktam róla, hogy lelkesen meséljek a különböző anyagokról, elegyük hatásairól, és a színek kombinációiról, ellenben a munkahelyen kiélem magam, már ha éppen nem a kuckómba zárom be magam, mert újfajta eljáráson dolgozom. Mindig. Felnevetek vele, mert megjelenik előttem az első technika óra oviban. - Nekem sajnos a korongoló látta kárát érdeklődésemnek. Szétszereltem – kuncogok. - Nem haragszom – kapok be inkább egy falatot. Nem haragszom rá, nem tudhatta, beszélni viszont erről, kivételesen nem szeretek. - Ha túl vagy rajta, s békén hagy, akkor jó. Nem, nem kell válaszolni rá – kalimpálok a kezemmel, letéve a villát. - Nem? – kérdezek rá vissza bizonytalanul, a munkájával kapcsolatban. Nem vicceltem, félreértettem. Aztán elmosolyodom. A fodrászra azonban vágok egy na, neeee arcot. - Isten ments, hogy a többi légykergetővel tegyenek egy kalap alá – horkantok fel. Nincs részemre felháborítóbb dolog, mint mikor az ilyen affektálós, egoista ... ki nem mondom kikkel akarnak egy kalap alá gyűrni. - De, ez a jó, nem? – nem értem, miért vág ilyen képet. – Hiszen ez jelzi, hogy ott vagy jó helyen, ahol éppen vagy jelenleg – aztán, meg ha változik a helyzet, akkor annak megfelelően vált. - Megpróbálom. Vagy lekéslek, mire hazaérek, vagy alszom, az még menthető, vagy már bent vagyok melózni. Felvonom a szemöldököm. - Hááát, néha nagyon nem. A belső ellenőrzés mindig engem talál meg, már a legelső körben – más miatt is, de árulkodó Júdás nem vagyok, éppen ezért olyan kérdéseket képesek feltenni, hogy nem tudom eldönteni hirtelen, hogy röhögjek, vagy sírjak. - Nem is akarod nagyon feltérképezni akkor az őseidet. Kérsz még valamit? – kortyolok a poharamba. - Azt tanultam eredetileg, kiejtésben, beletelt jó egy évbe, mire ment az amcsi. Ha fáradt vagyok, akkor jön a német akcentusú brit angol – somolygok bele a pohárba. - Miért érdekesek az európaiak? – bizonyára találkozott már velük, rajtam kívül, így lehet összehasonlítási alapja, ha ezt mondta ki. Kíváncsi természet vagyok.
- Ó, nem hiszem, hogy azért bárki is csodálnak. Előbb titulálnának őrült megszállottnak. Legalábbis a többség! – nevettem el magam jókedvűen, mert igazából ez tényleg igaz volt rám. Hajnalban keltem, berohantam a stúdióba, mint valami elmeháborodott, aztán elkezdődött a napi rohanás. Ez akkor sem ért véget, amikor a műsor igen, hiszen általában utána is dolgoztam. Elkezdtem összerakni a másnapi menetrendet, és ha hazamentem, gyakorlatilag akkor sem lankadt a figyelmem, mindig új és új témákat kutattam. Ezt nem sokan tudnák tolerálni, az tény. - Te jó ég, biztos te voltál akkor a tanárok kedvence! – ráztam meg a fejemet, mert elképzeltem, hogy milyen arcot vághattak ezek az emberek, amikor meglátták a szerkezetet darabokban. Egyébként, mint ahogyan ő nem akart beszélni a csalódásáról, úgy én sem mentem bele a Jim-témába. Attól csak felzaklattam volna saját magam, és ez most nem hiányzott, mikor ilyen kellemesen elbeszélgettem egy gyakorlatilag számomra idegen pasassal. Szerettem ismerkedni új emberekkel. - Nem szeretem az általánosítást én sem. – mondtam finoman, mert láttam rajta, hogy nem igazán tetszett neki a dolog. – Csak azért mondtam, hogy kinézem belőled, mert olyan… nem is tudom, olyannak tűnsz, aki odafigyel arra, hogy milyen a megjelenése. Nálam a fodrászok valamiért ilyenek, talán csak mert segítenek az embernek, hogy szebbé váljanak. Bár rajtam szerintem ez sem segítene, általában mindig rohanok és azzal foglalkozom legkevésbé, hogy a hajam hogy áll. – vallottam be töredelmesen, de hát ez volt az igazság. Nekem ez mind csak másodlagos volt, én nem éreztem szükségét annak, hogy úgy nézzek ki, mint akit skatulyából húztak elő. - Hát, én nem vagyok a képernyőn, de a műsort attól még én csinálom. – mondtam nagy büszkén, mert ennyi volt, amit a magam lassan huszonnyolc évével fel tudtam mutatni. Nem túl sok, de nekem akkor is nagy szó, a fenébe is! – Komolyan? – kérdeztem vissza meglepetten. – De hát miért téged vesznek elő? Csak a neved miatt? – nem is értettem ezt az egészet, hogy ők hogyan működnek. Talán utána kellene majd érdeklődnöm valami nálam jártasabb embernél a témában. Engem mindenféle új dolog érdekelt mindig, amiről nem sokat tudtam. - Akkor most még nem vagy fáradt. – állapítottam meg mosolyogva. – Mert ezt leszámítva egyébként nem tűnt volna fel, tényleg csak a név miatt kérdeztem. Nincs semmi hátsó szándékom! – mondtam gyorsan, megemelve mind a két kezemet megadóan. – Nem is tudom igazából. Talán azért, mert másabbak, mint mi. Más a kultúra, más a nyelvük, de valahogy mégis onnan származunk, még ha én már nagyon távol is vagyok az őseimtől. Egyébként engem nem feltétlenül a származással lehet lenyűgözni, inkább csak általánosságban mondtam. Valahogy vonnak egyfajta rejtélyes mítoszt köréjük a legtöbben, és úgy csinálnak, mintha felsőbbrendűek lennének. Mondjuk ebben szerintem az európaiak is partnerek, mert ők is annak tekintik magukat. Akikkel én találkoztam, azok mindenképpen. – magyaráztam lelkesen, mint mindig, ha kérdezték valamiről a véleményemet. Szerettem neki hangot adni.
- Ha így látod – nem fogom neki ismételgetni. Én nem bírnám ki, engem más hajt, éppen ezért csodálom Clairet. - Annyira, hogy osztályfőnökivel is megjutalmaztak – nevetek. Nem az első volt, és nem is az utolsó eset. Érdeklődő mosollyal vonom fel az egyik szemöldököm, majd tenyerembe támasztom arcom és úgy figyelem. - Jól értesz a szavak forgatásához, és másokról való pozitív leírásáról – mosolygok. – Alkalmazhatnád magadon is, mikor reggel a tükörbe nézel. Sokkal több vagy, mint azt hiszed magadról. Ruha és külső ide vagy oda – nem fogom bizonygatni, hogy mennyire fontos a külső. Aki nem akar foglalkozni vele, úgy vélem, éppen nem az a fontos az életében. Majd az lesz, idővel. Mindenki ráébred, hogy igenis a külső alapján alakítjuk szimpátiánkat, és ez annyira elsőre, annyira mélyen beivódik, hogy tehet a másik bármit, az eléggé makacsul képes ragaszkodni mindehhez. Claire pedig gyönyörű volt, még „használt” állapotban is. Ha adna magára, az egész világ a lába előtt heverne. De nem akarja, ez nyilvánvaló, hiszen már megtette volna, így nincs mit feszegetnem. - A háttérmunka sokszor fontosabb, mint a színpadon játszóké – nyomlaborosként tudom, fontos az én munkám is, éppúgy, mint azoké a nyomozóké és akciósoké, akik a munka fizikailag aktívabb részét végzik. – Összjáték csak a kettő összehangolt munkájából lehet. - Ó nem – nevetek. – Három állampolgársági státusszal eléggé gyanús bárki, hiszen szabadabban járhat-kelhet, mint egy idegen – nem mondom ki, de benne lóg a levegőben, hogy egyeseknek erről a kém jut eszébe, én meg jókat szórakozok a gyengeelméjűségükön. Az akcentusomat illetően felé emelem a poharam, egy felugró szemöldökvonással. Elgondolkodva hallgatom, aztán enyhén vállat vonok. - Inkább a szégyenérzetüket takargatják azzal, hogy elfoglaltak egy olyan kontinenst, ahová nem tudják a saját gyökereiket vezetni, hiszen az innen ered. Nem jelezte, hogy kér-e még valamit, így a pincérre nézek, aki készséggel meg is jelenik, s szó nélkül átnyújtom a kártyámat. - Azt hiszem, jobb, ha hazakísérlek – vannak barmok, akik nem tudják beismerni, vesztettek és ha már gáláns lovagot játszom, egy kis kitérő hazafelé nem fog megártani. Ráadásul tényleg rágnám a kefét egy ideig. Látszik, hogy az élet fejbevágott ilyen téren.
- Azt hiszem, hogy ez az én szakmámban elengedhetetlen. – azért a bókot szívesen vettem, tényleg jól estek a dicsérő szavak. Bár kinek nem, igaz? – Van, amikor rögtönözni kell, és a műsorvezetők szájába én adom a szavakat. – vontam meg könnyedén a vállaimat, ezért is kellett tudnom, hogyan beszéljek érthetően, és úgy, amire éppen szükségem volt az adott szituációban. Nekem ehhez volt tehetségem, azt hiszem, meg a szervezéshez. Csak kár, hogy ott lihegtek a nyakamban azok, akiket a pokolba kívántam jelenleg. Fránya nézettségi mutatók… - Talán majd egyszer… - zártam le végül ennyivel a dolgot, mert igazság szerint tényleg tudtam jól kinézni, ha a szükség úgy kívánta, de a hétköznapokban nem ez volt a legfontosabb számomra. Örültem, hogy mindenhová odaértem, ahová kellett, és elvégeztem azt, amit muszáj volt. A többit már abszolút mellékesnek éreztem a legtöbb esetben, és inkább tehernek azt, hogy kicsípjem magam. Persze abba már bele sem kötöttem, hogy nem tudhatta, mit hiszek magamról, vagy mennyivel vagyok több, hiszen alig húsz perce ismertük egymást csupán. Ettől még nem mondom azt, hogy nem esett jól, amit mondott. - Vagy legalábbis teljesen más. Talán összetettebb, de sosem mondanám, hogy nekik könnyebb. Egyszerűen csak az én felelősségem nagyobb ezen a téren. – bólintottam végül, mert ebben igaza volt. Az én nyakamban volt minden, és éppen ez volt az, ami megnövelte a szerepem fontosságát. Lehet, hogy nem álltam kamera előtt, de mögötte keményebben dolgoztam, mint azok, akiknek szavakat adtam a szájába. Sokszor szó szerint is. - Hú, azt meg hogyan hoztad össze? – kérdeztem csodálkozva. Sokféle emberrel találkoztam már, de arra nem emlékeztem, hogy lett volna közöttük olyan is, aki három állampolgársággal büszkélkedhet. Nekem semmi ilyen nem volt kilátásban, vagy legalábbis nem terveztem, hogy elköltöznék ebből az országból. Szerettem itt lenni, de hát vidéki lánytól ez nem meglepő. Ugyan bevettem egy nagyvárost, de mégis valamilyen szinten röghöz kötöttnek tekintem magam. Ragaszkodok bizonyos dolgokhoz, mások tekintetében pedig szétszórt vagyok. - Igen, talán igazad van. Ezen még nem gondolkoztam, de amennyire tudom, az én őseim között is vannak indiánok, csak nagyon távoli felmenőim… - elmerengtem még pár másodpercig ezen, miközben eltüntettem az utolsó falatot a süteményemből. Közben rendezve lett a számla, én pedig bólintottam. – Köszönöm, nagyon kedves tőled! – mosolyogtam rá sugárzóan, hálásan. Fel is álltam hát az asztal mellől, és kifelé vettem az irányt. Gondoltam egy ideig még sétálhatunk, hogy lejárjam a vacsorát, aztán pedig egy taxi, vagy metró biztosan jönni fog. És, legalább szert tettem egy újabb ismerősre is, pedig elég rosszul indult az este.
// Köszönöm a játékot! Mivel elég régi volt, és tudom, hogy miattam állt sokáig, ez most záró lett. Remélem nem baj! //
További elismerésemként a szavaira, felemelem a poharam. Nekem is van mesélőkém, élesben is egészen jól működik, de nem tenném rá a kalapom, hogy nem fagyok be, ha túl élesben kellene valamit működnöm. Tessék, mondtam, most éppen nem ebben a szakaszban van. Erőlteti a nyavalya, de azért a reménykedés bennem van, hogy adtam egy kis bátorító löketet ahhoz, hogy még vadítóbban nézzen ki. Vagy gyönyörűbben. - Ahogy mondod – bólintok. Nem cserélnék a másik felével a bandának, még ha van, hogy terepre is megyek. Élvezem, de csak mert utána, előtte nekem van vele dolgom. Elnevetem magam a rácsodálkozására. - Olaszországban születtem, de a szüleim Németországban élnek – nem aprózom, hogy az akkori melyik felében, ez lényegtelen most. – Amikor az Államokba költöztem, meghagytam a másik kettőt a harmadik mellé. Az asztalra könyökölve nézek rá, míg a számlát rendezik, úgy válaszolok. - Mmm... kár, hogy nekem nincsenek. Megnéztem volna magam, milyen lennék. Szedelőzködöm, visszapakolom a zsebembe, ami belevaló. - Kérlek, élveztem az estét a társaságodban, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom – mintha már el is felejtettem volna, miért is ültem mellé. Nem felejtettem el, hiszen akkor nem is kísérném talán haza. Jó adag séta és beszélgetés kúszott a mutatók mentén, mire taxit hívtam a számára, s megvártam, míg eltűnik a kocsi a sarkon, hogy egy újabbat intsek le a magam számára. Elég távol kerültünk a lakásunktól, s egyszerűbb így hazajutni és befejelni a párnát. Nem hiszem, hogy keresni fog, de talán, egyszer, ismét összefutunk.
//Köszönöm a játékot! Nem baj //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Kilátó (Space Needle) Szer. Aug. 16, 2017 9:52 am
Már az idejét sem tudom, hogy mióta álltam a kilátón, derekamat a korlátnak vetve és a bent szórakozó sokadalmat figyelve. Sóhaj fogant ajkaim között, hiszen nekem nem jelent örömforrást ennyi ember között pózolni, unalomig ismert anekdotákat hallgatni, műmosollyal hamis csókot lehelni mások orcájára. Kötelezettségek vezettek erre a helyre, azok miatt vettem fel ezt a ruhát, vetettem bele órákra magam a vígadó tömegbe, s próbáltam jó házigazdája lenni a Washington Állami Könyv Díj átadó ünnepségének. Kötelezettségeimnek azonban végeszakadt, amikor az utolsó elismerés is gazdára talált, amikor az utolsó vaku is felvillant, amikor az utolsó köszönőbeszéd is elhangzott. Mennem kellett volna, hiszen már nem volt maradásom, de még kellett pár perc a friss levegőn, még mielőtt újra a közösség része akarok lenni, s elveszni a csacsogás kakofón zöngéiben. Megfordultam, apró táskámból cigarettát vettem elő, aminek végére arany öngyújtómmal csaltam parázsló véget, s hosszan tüdőztem magamba a káros füstöt. Kellett, hogy elég erőt vegyek magamon és visszatérjek a tömegbe, hogy lezárhassam ezt az embert próbáló közösséget, amit az önmaguktól elszállt írók és költők, a szigorú szemmel vizsgálódó kritikusok, a vastag tárcával rendelkező mecénások és az újra oly' fogékony rajongók jelentettek. Egy férfi volt társam a kilátón, próbált beszélgetésbe elegyedni velem, de fel kellett világosítanom, hogy rossz ajtón kopogtat. Tétován megtett még két kört a korlátokkal elzárt területen, majd unott arccal tért vissza az ünnepségre. Tudtam, hogy kicsoda, s ha pár hónappal ezelőtt érdeklődik, talán most is nevetgélnék erőltetett viccein, de amióta Waldemar megmentett azon az éjszakán ... megváltozott az életem. - Kíváncsi voltam, hogy mikor szólítasz majd meg. - nem nézek Johnra, hiszen nem kell. Ismerjük már egymást annyira, hogy felismerjük a másik lépését, s most is ugyanabban a tempóban közelített felém, hogy nem téveszthettem volna össze senki mással. Délceg, karizmatikus, ugyanakkor megtört és melankólikus. - Ahogyan utoljára elválltunk, nem gondoltam volna, hogy lesz ennyi bátorságod. Nem kellett részleteznem, hiszen ő is pontosan tudta, hogy mire gondolok. Igen, arra az éjszakára. Arra a fülledt, izzadtságtól terhes, koktélokkal megrészegített estére, melyen majdnem elkövettük azt a hibát, hogy ... de annak már vége, elmúlt, elűztem messzire a múltba és lakat alatt tartom az elmémben. Soha többet nem fordulhat elő, hiszen már más nő vagyok, már nem ugyanaz az ember. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy változtam. Vajon tényleg változtam?
Kétszer köszönő beszédet mondani szánalmas. Most sem taroltam, és nem is ezért lettem író. Nem foglalkozok a kritikusok véleményével. El is vittem a közönség-díjat. Ez az, ami számít nekem, leginkább az, ha el tudok bennük indítani valamit a szavaimmal, vagy ráébreszteni őket dolgokra, viszonyokra, valóságra, a saját életükből. Elvagyok a tömeggel, s most is meglepve tapasztalom, hogy az emberek keresik azokat az embereket, akik nem túl nyitottak. Álszerénység nincs bennem, csak egyáltalán nem érdekelnek, mint ahogy a bájcsevegéseik sem. Három lépés távolság, mosoly, fél perc után másik csoport felé lépés. Figyelni jobban szeretem őket ilyenkor, mint beszélgetni. A beszélgetés nálam mindig intim dolog, ezt valahogy megőriztem a praxisomból. Másra nem tartozik. Ezért nem kedvelem az interjúkat sem. Még azokat sem, amik újságba kerülnek. A beszélgetés magánügy. Mégsem vethet rám senki követ, hogy jelenetet rendezek, elzárkózom, vagy húzom a szám. Minél simulékonyabb vagyok, annál hamarabb vége. Pezsgős pohárral a kezemben lépek ki, s egy szál cigire vágyom. Le kéne szoknom róla, tudom. Ahogy látom, nem leszek egyedül a pöfékelésben, más is szeretne elvonulni, gőzt kiereszteni. Mégis felé tartok, pár perc, és úgyis újfent egyedül lehet. A megjegyzése közben gyújtom meg a cigim, s kényelmesen szívok párat belőle, mire válaszolok. Nincs mit elsietnem, nincs hová és miért sietnem. - Neked is szia – újabb két kényelmes slukk, ismét figyelve, ne rá menjen a füst. - Összekeversz valakivel – halvány mosoly a szám sarkában. – Hogyhogy mégis elvállaltad? – a második mondatára ez a válaszom. Hiszen emlékszem, ahogy rám nézett a koktélos pohara felett, s tudtam, hogy akar. Mint ahogy én sem zárkóztam el a lehetőségtől. Szigorú és hagyományos nevelést kaptam nővéremtől, s ebbe némileg a szabad értelmezés is beletartozott: férfiként szabad. - Megváltoztál. Csak úgy ragyogsz – kortyolok a pohárba. – Mióta vagytok együtt? – nem láttam a tekintetében most a kacér nézést, amit el szokott hinteni a közönség soraiban, s amitől a hímek a lábai elé vetik magukat.
Legutóbb nem köszöntünk el egymástól, így nem éreztem szükségét annak, hogy üdvözöljem. Pedig kellett volna, mint ahogyan az is ildomos lett volna ebben a helyzetben, ha megfordulok és a szemébe nézek, de nem tehettem. Nem akartam elveszni azokban a mélabús, szomorú szemekben, abban a feneketlen mélységben, amit akkor érzek, ha szemtől szembe vagyok vele. Csak sóhajtottam, s egy pillanatra elrévedtem a város messzi fényeiben, a fehér és vörös kígyóként kúszó autók lámpáiban, a toronyházak homályos sziluettjében. - Fiatal voltam és kellett a pénz. - egyik sem volt igaz, s ő ezt pontosan tudja. Mégis szemrebbenés nélkül hazudom neki, ami nem ment volna olyan könnyen, ha előttem áll. Mert ha figyelném alakját, magamba szívnám megtört lelkének szilánkjait, leshetném mindig kusza hajának rakoncátlan tincseit, akkor az igazat mondtam volna neki, de így könnyebb elbújni a csalárd szavak mögött. - Köszönöm. - elmosolyodom, s végül megfordulok. Öltönyben van, illik hozzá, s el is varázsol egy pillanatra, majd megrázom a fejemet, hiszen figyelnem kellett minden apró rezdülésemre, ha vele beszélek. Belém lát, pontosan tudja, hogy mit gondolok, jelentőséggel ruház fel minden sóhajt és elcsípett pillantást. Ezért szerettem bele annak idején, és pontosan ezért nem tudhatja meg sosem. - Még csak ismerkedünk, de jó úton haladunk. Rendőr. Hazudhatnám magamnak, hogy nem tudom, miért tettem hozzá Waldemar foglalkozását a válaszomhoz, de nem kellett. Pontosan tudtam, hogy miért tettem és John ismer már annyira, hogy ő is tudja. Mélyet szippantok a cigarettából, hosszan figyelem az elfogyó rudacska parázsló végét, majd lassan fújom ki a füstöt. - Sephine hogy van? Találkoztok még? A fő indok arra, hogy nem tudtam neki elmondani azt, amit éreztem. Nem tehettem tönkre kettejük kapcsolatát, már ha volt egyáltalán ilyen, mert vannak dolgok, amiről nem beszéltünk túl sokat. Mégis az elcsípett telefon-beszélgetések, a borgőzben tett vallomások, a megbeszélések sokat sejtető lemondása mind jelentett valamit, amibe nem akartam belerondítani. - Sajnálom, nem kellene beleártanom magam. - lököm el magam a korláttól, majd elindulok felé, s egy pillanatra megállok előtte, magamba fogadom auráját, illata tölti meg az orromat, se nem tehetek róla, ösztönösen harapok bele alsó ajkamba, miközben szemei tengerében mártózok meg és merülök annak mélyre. - Hülyeség volt idejönnöm, bocsásd meg! Dobom el a csikket és próbálok elmenekülni, ha engedi, de nem kellene sok, hogy maradjak. Egy szóval, egy érintéssel magához láncolna, ha akarna.
A sóhajt próbálom hova tenni, hogy aztán hagyjam magamon átcsorogni. Megtörtént, volt, elmúlt, hagyom elhamvadni a kérdést a cigarettavéggel együtt. Elmosolyodom a kitérő válaszra. Nem fordul felém, hát én sem teszem, nézem a város fényeit, halkan morajló, fojtott zaját, melyből néha kitüremkedik egy-egy felhang, hogy aztán ismét magába falja a moraj. Semmi kirívó kivágás, párducmozdulat és tartás. Mégis vonzza a tekintetet. Ránézek, ahogy felém fordul, még hagyom, hogy végigmérjen. - Ezt kifejezetten jó hallani – most én mosolyodom el. Hogy a rendőrre is értem, avagy mégsem, engedem, hogy összefolyjon vele. A kérdésre kortyolok egy rövidet, meglötykölöm illetlenül a pohár tartalmát, s közben nézem, ahogy kering benne az alig látható buborék. - Éppen versenyen van a fiúkkal – bízok benne, vérmes nőszemély, de az első vitánk után sem más hím karjában keresett menedéket. Eltűnik a parázs, a maradék véget azért eloltom. – Ha minden megfelelően alakul, a karácsonyt már együtt töltjük. Sejtettem, hogy Gerda figyelme nem feltétlenül a hűvös tartózkodás felém, a jelek érzékelhetőek voltak számomra. Éppen ezért kezeltem óvatosan a helyzetet. Egy megtört szív, lélek fájdalma ismerős számomra, s másnak okozni nem kívánom. Az ő mozdulatával együtt indul el a kezem felé, csuklójának belső ívén siklik végig a kezem, ha ruha fedi, amúgy, s megérintem ujjai hegyét. - Minden rendben van Gerda – felelem nyugodtan. – Én is érdeklődtem, te is azt tetted. Ez így van rendjén, ha két olyan emberről van szó, akik évek óta ismerik egymást. Szeretem a játékát. Ahogy előadja magát. Letűnt korokra emlékeztet, melyekben nem éltem, csak sejthetem, milyen lehetett. Tartás, nemesség, kecsesség mellett a finom érzelmek és érzések játéka, kellő arányban fűszerezve, mellyel egyedi színezetet kap személyisége által. Ez fogott meg, ez kapott meg. Érdeklődve lapozgatok minden találkozásunkkor játékainak lapjain, s olvasom sorait, bele-belemenve játékba, kíváncsiságból. - Miből érezted, hogy ezt kell tenned? – érdeklődöm tőle, a pezsgő maradék kortyait elfogyasztva.
Ujjai halványan érintenek. Hideg, fagyos tapintásra számítottam, jégből metszett karmok felhámot sértő karcát, helyette azonban forróságot érzek, az egész testemben szétáradó meleget, melyet más férfivel még nem tapasztaltam, s vele is csak most először. Nem jut eszembe Waldemar, nem gondolkodom el rajta, hogy vajon mit szólna ahhoz, ha most kettősünket látná, ha megpillantaná a szemeimben a vágyat, ami csak és kizárólag Johnnak szól. Neki, nem másnak, s már nincs erőm, hogy palástoljam szenvedélyemet, el akarom dobni a pajzsot, amit eddig magam előtt cipeltem, falbontóval törném téglákra a bástyákat, amiket építettem. Nincs válaszom a felvetésére, csak próbálok nyugodtnak ható levegővételekkel létezni, s ahogyan távolodna el keze, úgy lépek vissza hozzá, szinte mellkasommal érintve mellkasát, de az utolsó centimétereket, a beteljesülés utolsó lépéseit nem teszem meg. Még nem, most nem, de akarom. Őt akarom. - Mert nem tehettem mást, többé már nem. - a szemeibe nézek, fürkészem, s egy életet látok lejátszódni benne, melynek mi ketten vagyunk a főszereplői. Boldogságot, szerelmet, vidámságot, gyermekeket, tragédiát, feloldozást, betegséget, halált, elmúlást. Azonban minden perc, minden év gyönyörű volt, édesen szorítanám magamhoz, mert akarom, s ha úgy rendelné a sors, vele akarnám. - El fogom rontani a karácsonyotok. Megcsókoltam. Magamhoz öleltem öltönybe bújtatott alakját, s birtokba vettem ajkait, mintha még sosem csókoltam volna férfi előtte. Nem tapasztalatlan bakfisként, aki nem tudja, hogy valójában mit is kellene cselekednie, hanem szenvedélyes, kiéhezett nőként, aki a vágyai, a szenvedélye ostorozott, űzött ebbe a csókba, a nyelvek pajkos és ádáz csatájába. Újra melegség tölt el, teljes valómban élek, minden egyes másodpercét óráknak élem meg, s akarom, mindennél jobban. Nem kérdezek rá, hogy miért ő és miért most? Hogy mitől fordult a világ ekkorát, hogy miért szakadt át a közöttünk lévő gát? Nem volt értelme megkérdezni, hiszen nem is akartam tudni rá a választ. Egyik kérdésre sem, csak el akartam veszni vele egy olyan világban, ahol mi ketten vagyunk, nincsenek csomagjaink, melyek mázsányi teherrel húzzák le a szívünket és lelkünket, nincsen múltunk, mely rabigába hajtja gondolatainkat és cselekedeteinket. Csak élni akartam, s most már tudom, hogy vele. - S ez rendjén van, ha két olyan emberről van szó, akik évek óta ismerik egymást? - apró mosollyal mondtam szavaimat, majd tekintetébe fúrtam sajátom, hogy utána még szélesebbre szaladjanak ajkaim. - Veled akarom tölteni az éjszakát!
Halvány szemlehunyás után figyelem, ahogy leengedni készülő kezem után vonódik. Nem eresztem a pillantását, amelyben visszatükröződnek saját érzéseim. Ahogy szinte hozzám nem ér, még inkább kihúzom magam, mint az árnyat adó fa, hőség idején. Felszínes, ámde annál lassabb légzésem más, mint pár perccel ezelőtt. Élvezem a játékát, a játékot, amit kelt bennem, amit közöttünk kelt. - Sokféle lehetőség közül választhatunk – nyugodt, s halk a hangom, némi mosoly is fűszerezi, éppúgy, mint ahogy szám sarkában, szemeim tükrében is megjelenik. Összefonódik tekintetem az övével, s választ már nem tudok adni a karácsonyt illetően. Talán nem is vágytam választ adni rá, sokkal inkább viszonozni a csókot. Kezem a derekára siklik, biztonságot adva a számára, s hogy még jobban magamhoz vonjam, míg a másik arcán simít végig, hogy fürtjeit, finom hajszálait kisimítsam arcából, hogy hozzáérhessek, majd megállapodjon a lapockái között, s ujjaim gyengéden érintsék a nyakát. A szenvedély tüze végigperzsel, játékra hívom, s kíméletlen csatára nyelveinket, átadva a cigaretta keserédes ízével keveredő pezsgő száraz, zamatos nedűjét. Mélyen magamba szívom az illatát, behunyt szemekkel. Gyengédség, vadság, követelés és adás játéka elegyedik bennünk, velünk. Nem jár a fejemben a csapatkapitány, nem jut eszembe a rendőr. Csak az itt és csak a most van, amiben csakis ketten létezünk és lélegzünk. - Költői kérdésnek vettem – viszonzom a mosolyt, hol szemeibe, hol ajkaira tekintve, végül megállapodnak íriszein. - Sok helyen lehet, sokféle módon – felelem sejtelmesen, s ellépve mellette, kézfejem sejtésszerűen hozzáér az övéhez, mintha csak táncba hívná. Ha velem tart, a liftig tartó út szövevényessége álomkönnyű sétának tűnik, lépteimmel éket verve előttünk, s hagyom, csak ketten menjünk le. - A helyet megadhatom – amint bezárulnak a lift szárnyai, tekintetem ismét az övét keresi, ismét nyugalom honol benne, a mosoly nem hunyt ki belőle.
Ölelése élettel tölt el, s amint ujjait érzem derekamon kúszni, úgy vonul érintése nyomán libabőr végig a testemen. Feltüzel, eléget, megperzsel, gyönyörrel tölt el és ha ajkaimat nem jóleső béklyó tartaná fogva, nyögésbe fojtott sóhajjal felelnék kezének merész közeledésére. Arcomon érzem ujjait, egy kósza tincset seper ki, érinti járomcsontom kiszögellését, majd hátamnál állapodik meg, ölelésének zárkájába kényszerítve engem. Mennyivel jobb, mennyivel kellemesebb érzés az ő kalodáját hordanom, mint Salem boszorkányainak a nyakat és csuklót feltörő, fából és vasból szerkesztett gépeket viselniük. - Annak is szántem. - vele nevettem, pattogó szempárjának útvonalát követtem, próbálva kitalálni, éppen merre járhat a kíváncsi tekintet. - Gyűlölöm, amikor nem veszel komolyan. Fel tudtam volna képelni. Szenvedéllyel léptem meg az előző vállalásom, kinyitottam szívem apró szelencéjét, megmutattam neki lelkem vágyait, s ő sejtelmesen, s talán viccesnek szántan válaszolt nekem, de nem voltam képes többre, mint magamban átkozni a Sorsot, hogy ilyen férfi felé terelt az évek alatt. Természetesen vele tartok, s mosolyom szinte már feledtette velem az előbbi érzést, hiszen olyan gyorsan, olyan könnyedén vertük át magunkat a szórakozó tömegen, hogy szinte csak ruhám libbenésére lehettek figyelmesek az igazán jó szeműek. Szuszogva vártam a liftet, s amilyen gyorsan csak tudtunk, beszálltunk, majd kettesben maradva figyeltem őt a velünk szemben lévő tükörből. Még mindig gyorsabban vettem a levegőt, de már nem a könnyed testmozgás indukálta az oxigén utáni kapkodást, hanem látványa, közelsége, a benne rejlő lehetőségek kiaknázatlan tárháza, szenvedélyének lobbanásra kész puskaporos hordója. Szinte remegtem, mintha téli fagy költözött volna a kabin fémfalai közé, mintha a hideg évszak megtalált volna minket a lefelé vezető úton. Közel bújtam hozzá, testének melegét csentem el, de didergő végtagjaimnak nem lehetett gyógyír kettőnk közelsége, hiszen a vágyam szülte adrenalin zubogását az nem csillapíthatta. - A lakásod hálószobája. - megkönnyítem neki a döntést, majd belecsókolok a nyakába, s aprót harapok az ajkaim alatt megfeszülő izmokba. Nem akarok neki fájdalmat okozni, s vámpírnak sem képzelem magam, de fogaim apró sormintát húztak bőrének puha folytonosságára.
Hunyorító mosollyal válaszolok arra, miként érez, ha szerinte nem veszem komolyan. Ó, nem javítom ki, a saját érzetek csalfa játékként tudnak velünk olyat közölni a másikról, mely nem is igaz. Ki ebbe belemegy, nem fogadja el a másikat úgy, ahogy az annak teremtetett. S Gerda érzéseit felkorbácsolni, legyen az düh, vagy érzet, ritka tapasztalat, s a szenvedélyek, még ha ellentétesek is, oly’ könnyedén át tudnak csapni a másik irányba. Elmerülök érzelmeiben, amit felém sugároz, felpezsdít, felélénkít. A liftben mögé állok, egyik kezem a derekán pihen, kezem hüvelykujja a hátához simul, így éreztetve, hogy figyelem, figyelek, mint ahogy a tükörben is szemezek vele. Mások talán ujjaikkal finoman megérintenék, megsimítanák nyakának kecses ívét, odahajolnának, hogy csókkal hintsék be. Nem vagyok egy behódoló típus, az irányítás a kezemben van, még ha a sors nem is így rendezte. Elveszhettem volna, mint ahogy most is elveszhetnék Gerda mámorító illatában, bőre selymességének tapintani akarásában. Így csak figyelem a tükörben, komolyan derűs tekintettel, vággyal fűszerezetten. Remegését érzékelve, közelebb vontam magamhoz, hagytam hozzám bújni, a válasz azonban válaszra vár, ahogy csókjával elindítja ismét a forróság áradatát, halvány szikracseppként robban bőrömön, szikrája végigégeti testem minden porcikáját. Kezem az övéhez simul, mikor kinyílik a lift ajtaja, légzésem még nem állt a helyére, s nem is erőltetem, hadd járja a maga táncát. Taxit intek, s egy címet mondok be. Lakás, mely nem az enyém, s mégsem sajátom. Hálószoba, melynek ágyában ritkán alszom. Terasz, melyet kis oázisként tartok számon. Lakás, mely egykor a legjobb barátomé volt, s ha ihletre vágyom, kiélni dühömet, vágyamat, alkotói válságomat, oda vonulok vissza, megkímélve ezzel szeretteimet. A taxiban ismét a kezéhez ér a kezem, majd a derekára siklik, átkarolva azt, mintha energiáját szeretném visszaadni, melyet a liftben kaptam tőle érintéséből. A lift halkan siklik velünk felfelé, a hatodikra. A környék inkább patináns, mint lepukkant, régi időkből őriz magából, amihez a környéken élők ragaszkodnak, s ápolják is. A lakásba érve még nem gyújtok fényt, rejtve hagyva két ember ízlésének keveredését, megőrizni vágytam belőle valamit, amit kedveltem benne. - Kíváncsi vagyok, mit találnál ki elsőnek, mi van a lakásomban – suttogom a fülébe, a háta mögött állva, kezemmel segítve az ajtót, hogy záródjon be.
Nem ismerős a cím, miért is lenne az, hiszen sosem jártam nála. Átkarol a taxiban, elveszik a környezet, újra csókolni vágyom ajkait. Testemben újra reakciót vált ki a közelsége, teljes lényemben ráhangolódok, eluralkodik rajtam a szenvedély és a vágy. Elvesztem egy pillanatra, s érthetetlen számomra, milyen Csodaországban járunk, de John utat tör nekünk, előttem jár és vezet az ösvényen, a liftig és azon túl. Nem tűnik fel a hely szelleme, nem érdekel a körítés, csak a mellettem álló férfi forró ölelése képes áttörni a szemem előtt húzódó rózsaszín köd pamacsait. Elvarázsolt, megbabonázott, magával rántott a mélybe, s készségesen követem őt bárhová, ahová csak vezetne. A sötétségbe is kételyek nélkül lépek, ösztönösen bízom benne, de szavai megzavarnak. - Csak te érdekelsz a lakásodban John. - jelentem ki elfúló vággyal, s meg kell nyalnom kiszáradt ajkaimat, hogy újra rátaláljak a hangomra. Megfordulok, de már csak annyit látok, hogy sziluettje eltűnik a záródó ajtóval, s szemeim csak lassan, nagyon lassan szoknak hozzá az átmenet nélküli feketeséghez. Ha ellépne mellőlem, nem tudnám követni, a bizonytalanság azonban nem szegi kedvem, hiszen felé nyúlok, s ujjaim nyakára simulnak. Magamhoz vonzanám, de nem enged akaratomnak, így én vagyok kénytelen megtenni a közöttünk lévő távolságot, majd átölelni őt és hajába túrni. - Nem akarok szép szavakat hallani, ne udvarolj, csak vedd el, ami a tiéd és utána rúgj ki. Használj és dobj el. A fülébe suttogom a szavakat, majd elszakadok tőle, s pár lépést teszek egy általam ismeretlen irányba. Fogalmam sincs hol vagyok, hogy mit keresek itt, csak a vágyamat akarom kiélni, megélni, átélni a szenvedély egy új lépcsőfokát, tudni, hogy még mindig képes vagyok szeretni. Kilépek a cipőimből, s a sötétség áldott homályában levetem a ruhámat. Fehérnemű sem volt rajtam, hiszen anélkül indultam el otthonról, majd óvatosan letérdelek és a bokáimra ülök. - Találj meg John, de kérlek, nem kapcsolj villanyt. El sem hiszem, hogy mit teszek, hogy mire vágyom, s mire akarom őt használni. Mert valójában én akarom őt kihasználni, s nem fordítva neki engedni ugyanezt.
A felőle áradó vágy szikrái egészen hozzám pattognak el, körbeugrálva szóródnak szerteszét körülöttem. Kezem derekához simulva vonja magához, sziklaként állom vonzását, s vonom magamhoz, mint a sötétségben tévelygő árbocosok utasait. Szavai sikító éles késként vágódnak át rajtam, tenyerem még inkább magamhoz vonja párductestét. - Mindenestül átengeded magadat nekem? – suttogom a fülébe, hangomban némi fenyegetést téve, mint aki nyeregben érzi magát. – Odadobod magadat nekem? – suttogom tovább a szavakat. – S megmondod, mit csináljak, meg sem hagyva, hogy én döntsem el, mit hogyan akarok? – ekkorra már nyílik az ajtó másik kezem útján, szélesre tárva engedi be a holdfény pászmáját, miután kihunyt a folyosó ósdi műfénye. Derekán lévő tenyerem finom határozottsággal kormányozza ki a folyosóra, s állom el testemmel a befelé vezető utat. - Amit te kérsz, azt bármelyik utcasarki kurva megadja neked. Én nem tartozom közéjük. Jó éjt, Gerda – s becsukom előtte az ajtót. Szívem hevesen lüktet ketrecében, mégsem döntöm homlokom kétségbeesett magára hagyatottsággal az ajtónak. Ellököm magam inkább onnan, vakon akarjak eltalálni a konyháig, megpróbálva másképp lefoszlatni magamról a felgyülemlett vágy minden morzsáját a fagyos környezetben puhán várakozó, józan észt elvevő nedűkkel.
Kezdőlap 
Tárgy: Kilátó (Space Needle)
Mivel elég régi volt, és tudom, hogy miattam állt sokáig, ez most záró lett. Remélem nem baj! 
