A felsorolás utolsó két pontját nem igazán tanácsnak szántam. A helyzet az, hogy akármennyire is szépítenék rajta, felesleges volna, tudja, hogy az elmúlt hónapokban mi történt. Ahogy közelebb hajol és nyilván annak okán is, hogy a kezeit a felsőm alá csúsztatja, én sem vagyok rest utánozni a mozdulatában. - Egészen biztos vagyok abban, hogy feltalálod magad. – a hangomat is kicsit lejjebb veszem, a tekintetem pedig az ajkaira vándorol a csók előtt. Az időközben a nyaka köré csúsztatott kezeimet végül a felkarján pihentetem meg és megjegyzés nélkül hagyom a nagyon is beszédes arckifejezését a pihenéssel kapcsolatban. Voltam már abban a helyzetben, amiben most ő van – tovább is kellett itthon maradnom, mint neki kell majd – és tisztában vagyok azzal, nincs olyasmi, amit mondhatnék és jobban érezné magát tőle. Felesleges lelkesítő frázisokkal meg nem akarom traktálni, én sem örültem (volna) annak idején, ha valakinek eszébe jutott ilyesmi. - Pff, nem kapkodják el. – húzom el a számat én is. Kissé nonszensz, hogy több, mint két hónapig csücsülnek az egészen, pedig egyértelmű a helyzet, a pláza robbantás sokakat érintett és azt erősen kétlem, hogy minden károsult ugyanannál a biztosítónál lett volna, hogy így túl legyenek terhelve. Nem értek hozzá, csak a véleményem van meg róla. - Hááát.. jó, legyen. – nem nagyon csípem a költöztetőket alapjáraton, jah, jobb szeretem magam megoldani a dolgokat, akkor is, ha az nem az egyszerűbb út. Viszont nem ágálok a felvetés ellen, logikusnak éppen logikus, addig meg majd kerülgetjük a dobozokat. Az egyre szélesedő vigyor nem mászik le a képemről, ellenben a szemöldökeim valamelyest feljebb szaladnak, ahogy a nadrágom derekának szegélyében talál kapaszkodót, így húzva közelebb. - Ha azt mondom, csak egy kicsit, akkor közel járok az igazsághoz? – ó, dehogy hagyom el még a szemtelen pimaszkodást. Ahhoz túlságosan is élvezem. Bár igen egyértelművé teszi már az újabb anyag rántással is, hogy a válaszom nem éppen van köszönőviszonyban a valósággal. Ez pedig ismét pimasz mosolyt húz az ajkaimra Nem alkalmazkodok rögtön az előbb még csak jelzésértékűnek is beillő mozgatáshoz, szándékosan. Megvárom, hogy a követező lépéssel határozottabban lépjen fel és a csípőmnél fogva folytassa a megkezdett mozdulatot, ez alkalommal már hátrálva lépkedve. - Hová megyünk? – megmarad a játékosság a hangomban, de azt meg sem kísérlem, hogy bárminemű álnaivitást is belevigyek, az már túl sok volna.
Több se kell a a bőrfelületre vándorló mozdulatánál ahhoz, hogy ne legyen kedvem reagálni a válaszára és beszéd helyette rábírjam arra másra használja a száját, mégha csak rövidebb időről is van szó ez alkalommal a sima üdvözlés apropóján. Az elnyújtását szó nélkül támogatom és az ízén felbuzdulva bőven nyújtanám tovább, de van időnk. Az alkalmat szándékomban áll megteremteni rá, nagyon is és nem tűnik annyira nyúzottnak a műszak után, hogy erre sokat kelljen várnom s még tovább pihentetnem a már tegnap bedobozolt témát. Vele ellentétben szívesebben teszem ezt a kötelező pihenéssel kapcsolatban, amire hála az égnek nem kontráz rá a hallgatásomra vagyis a passzív pofavágásomra tett megjegyzéssel. Jóval tovább lett göngyölve egyébként is, mint kellene. Túlélte. Túlélem. Tisztában vagyok vele, hogy lehetett volna hosszabb is a lábadozási időm. Sokkal hosszabb is.. - Amerika. - többet nem teszek hozzá, benne van a hangsúlyomba a véleményem velős része és hogy nem lepődtem meg. Abba bele se megyek most, hogy mindkét ügyintéző, akivel egyről a kettőre akartam jutni vagy egy hete, két különböző magyarázattal álltak elő miért nem tudják előbb megoldani a papírozást. Képzelem. Kurva bonyolult lehet. Az sem adna okot meglepetésre, ha azért, mert ezt közöltem a rögzítésre kerülő hívásban direkt csesznek az ügy előre lendítésére.. A gondolatra ismét megforgatom a szemeim, érzékelhetően magamnak szólóan, mert a derekát csak-csak beadóan hangzó megjegyzésére változik az arckifejezésem is. Az értetlenség gyűr ráncot a homlokomra. - Máshogy képzeled? - rábólintott, tény. Volt előtte egy hosszan ejtett hát, ez is egy tény, amiből nem nehéz úgy következtetnem, hogy eljussak a kérdésem feltételéig. Nekem ezen a megoldáson kívül más meg se fordult a fejemben. Már a szállítással kapcsolatban. Látom az elégedett kifejezést az arcán, mennyire jól szórakozik a hallottakon és az a minimum, hogy ezután visszakapja a nekem szánt sínylődést a rá történő várakozás miatt. Őszintén. Semmi dolgom nincs azon kívül, hogy lakásbútort játszok és enélkül a megtett célzás nélkül is elég lassan telnek az órák.. Még jobban résnyire szűkül a rá irányított tekintetem, a célzatos rándítás határozott, de lassú, hogy érezze a tippjével nagyon mellélőtt mértéket. - Huh. Azzal máshoz jársz közelebb és nem az igazsághoz. - lába közé ékelve a sajátom teszem meg a kezdő, irányadó lépést. Érzékelem a különbséget szándékosság és ártatlan lemaradás között. Ügyelek rá a fémet ne nyomjam nagyon hozzá, de erélyesebben fogom közre és forgatom a medencecsontját a léptetéséhez. Igen, észrevettem. - Pontosan tudod, hogy az ágyba. - a fogásomon nem lazítok, csak annyival teszem hirtelenebbé a következő megmozdítását, míg most én vagyok a soron következő az ajkának stírölésében, hogy a láncszemek egymásnak csapódjanak, mielőtt még feltenné nagy kíváncsian a kérdést miért is. Ő hagyta itt, meddig kellene várnunk..? A háló is elég messze van ahhoz a néhány méterével, hogy fejben szitkozódjak miatta. Türelemmel még egész jól tartom magam ennek ellenére és épp ezért nem érdekel jelenleg mennyivel tovább fog tartani az odaérés. A fenekére vezetem a tartófogásomat, biztosítva a kényelmesebb ráhajlást, hozzáférést a nyak bőréhez. - ..és rád fog kerülni. - álla alá férkőzve tolom amazt feljebb. Hergelt. Azt hiszi nem kapja vissza? A leheletemen kívül mást nem kap még a bőrére..
Amerika vagy sem, túl sokáig ülnek az egész biztosítási procedúrán. Bezzeg, ha a befizetéssel csúszik meg az ember, akkor mindjárt képesek kapkodni, fordított esetben azonban.. Akármennyire is tudom, hogy mennyire nem fair módon működik a világ, attól még nem kevésbé bicskanyitogató az ilyen hozzáállás. Több szót azonban nem érdemel – főleg, mert azzal előrébb jutni úgysem fogunk –, így a szemforgatását követően elengedem a témát. ..és a költözéssel kapcsolatban is hasonlóan tennék, ha nem kérdezne vissza. - Nem tudom… Azt sem akartad, hogy a tévédhez én hozzányúljak, most pedig költöztetőket hívunk inkább? Ne érts félre, nem gond, csak azt gondoltam, megoldjuk magunk inkább. ..de legyen, ahogy akarod. – nem szólok bele. Amikor beköltöztem, csak pár dobozt kellett áthozni, két fordulóval megvoltunk, mivel a ruháim jó része és a személyes, mindennap használt cuccaim már itt voltak amúgy is, nem maradt sok minden. Most azonban jóval több, mint pár doboznyi, amit vinni kell, tulajdonképpen logikus, amit felvetett, szóval nem ágálok a dolog ellen. Olyan könnyen jön a pimaszkodás, túlságosan is. Igazság szerint alig vártam, hogy hazaérjek, az elmúlt huszonnégy óra nem csak számára volt borzalmasan elnyújtott és még csak azt sem mondhatnám, hogy a munka lefoglalt volna, mert az a két riasztás szinte eseménytelen számba vitte az egész szolgálatot. Tudtam – ohh nagyon is jól tudtam –, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, amiért ennyit várattam és meglesz a maga következménye, számoltam vele. A játék kedvéért folytatom még egy kicsit a szemtelenkedést, szándékosan rosszul tippelve a saját kérdésemre. - Nocsak.. hát mihez járok akkor közelebb? – nem tudom megállni, hogy ne fűzzem tovább csak még egy egészen kicsit a megkezdett pimaszkodást, aminek hamarosan véget fog vetni. Az alsó ajkamba harapok finoman, ahogy a combját az enyémek közé fúrja, immáron kicsit sem csak jelzés értékkel adva meg a mozgatás irányát és célját. - Csak tippeltem, hogy oda. – ingatom meg lustán és röviden oldalirányban a fejemet egy újabb szélesedő és szemtelen mosollyal az ajkaimon, ahogy a nyaka köré fonom megint a karjaimat. Éppenséggel a lakás bármely más pontja is lehetett volna cél, a helyszín jelenleg épp tök mindegy lenne. Előbb csak enyhe borzongást vált ki, ami a gerincem mentén szalad végig, az erélyesebb irányítással, ezt pedig pillanatokon belül képes fokozni. Én hagytam itt a béklyót, nyilván tudtam, hová lyukadunk majd ki, de ettől függetlenül nem tudom megmondani, hogy; a nyakamon elhalt, forró lehelete; a kijelentés ígérete azt tekintve, hogy mi is fog történni hamarosan; vagy éppen az, hogy arra készülök, teljesen a kezébe adjak mindennemű irányítást.. pontosan melyik okozza a lélegzetem pillanatnyi kihagyását. Különösebben jeleznie sem kell(ene), feljebb emelem az állam, amikor odahajol. Előbb nyelek egyet, majd ahogy az újabb, de ez alkalommal erőteljesebb bizsergés végigfut a gerincemen, egészen enyhe ívbe kényszerítve azt, meg kell nedvesítsem az ajkaimat, mielőtt finoman elnyílnának. Már nincs kedvem pimaszkodni, a helyét izgatottság veszi át, tudva azt, hogy nagyon is vissza fogja adni a hergelést kérdés, mennyire büntetés formájában. Minden izom enyhén megfeszül az alhasamban az imént elhangzott négy szónak köszönhetően; ..és rád fog kerülni. Elhajolok tőle annyira, hogy láthassam a vonásait, kék íriszeiről azonban nagyon hamar az ajkaira vándorol a pillantásom. Már elérte, hogy azután vágyakozzam, bár érintene velük, mindegy hol és hogyan.. - Levetkőzzek vagy te akarsz vetkőztetni? – a játékosság eltűnt a hangomból és halkabban is szólalok meg, mint korábban. Ha rám bízza, magam szabadulok meg a hosszú ujjú felsőmtől és az alatta viselt toptól – egyszerre –, ha nem, akkor a kezeimet nemes egyszerűséggel emelem a magasba, ezzel könnyítve meg számára a mozdulatot.
Félredöntött fejjel és ráncolt, a végén kérdőn megdobott szemöldökkel figyelem a magyarázatát hallgatva. Nem azzal az értetlenséggel, aminek egy tíz körméről lekapó reakció lesz a következménye, hanem annak a lényegesebben kedélyesebb változatával. - Ugye megvan, hogy nem gondoltam komolyan, amikor szóba került? - ide-oda döntögetem a csípőjét közben, mert emlékeim szerint nem rejtettem véka alá a vérszívási szándékaimat, amikor szóvá tettem a tévét ért inzultációt. - Kocsi nélkül ez a legegyszerűbb. - befejezem a ringató mozdulatot. A témába nem megyek bele mélyebben: azt mondta nem gond jelent gondot a részéről, szóval minek szaporítsam a szót egy lezárt üggyel kapcsolatban? Ezerszer jobban foglalkoztat az, amit a kezeim közt tartok azzal az árulkodó magabiztossággal a vonásain, a szemeiben jól tükröződő arcátlansággal, hogy a szándékosságának teljes tudatában húz mostanra már több, mint huszonnégy órája és nincs benne cseppnyi sajnálat sem emiatt. - Mihez..? – a visszaismétlés költői és időt, valamint lehetőséget sem akarok hagyni arra, hogy szóval illesse. - Nevezzük revansnak. – ha ennek a kifejtéséhez is előadja a tudatlant bele fogok marni a bőrébe, nem azért, hogy fájdalmat okozzak, csakis emlékeztetőül, hogy bírjon magával, mielőtt sokkal rosszabbá teszi a helyzetét és a végén fontolóra veszem tényleg visszavágok neki, de nem csak a megváratásomért. Azt viszont nehéz lenne nem észrevennem, hogy a mostani munkálkodásával szinte másra sem hajt, csak arra és hiába nem csak az ő részére vonatkozna a megvonás, hiába ejteném meg magam is azt a harapást az alsó ajkán, komolyan érik a törlesztés. - Annyi tipped és kérdésed van kezdem azt hinni egyértelműbben kell a tudtodra adnom a szándékaimat. – a terelő mozdulatot veheti első lépésnek a ténylegesen megtettet után. A nyakam köré vándorló karjai csökkentik a távolságot és nagyon jó hozzáférést biztosítanak az izgatottságát elég jól megmutató nyakához, csak egy pillantást kell vetnem a meg-megfeszülő inakra, a jobban meg-megdagadó artériára, ahová végül a fejemet hajtom. Izgató érezni a másodpercre szóló megfeszülést a mellkasában, a gerincében, ami azzal jár jobban a tenyeremhez domborítja a hátsóját és csak még jobban arra ösztönöz, hogy annál fogva szorosabban húzzam magamhoz. Nem, mintha fizikailag lehetne még hová.. Nem egyenesedem vissza a hajolása kivitelezésénél, csak annyira húzom ki magam ne törje ki a meleg bújóhelyként használt nyakát ahogy rám vetíti a tekintetét. Áh, nem kerüli el a figyelmem a kitérője, sem a visszafogottabbá váló hangja, ami csak egy hajszálra van a berekedéstől és ez, a felajánlásával együtt erőteljesen odavonja az elégedettséget a képemre. - Én akarlak. – a mondat végével lassan feljebb indulnak a kezeim a felső rétegek alá, de amint feltartani készülne a karját megakasztom benne a csuklói visszahúzásával a hátam mögé. - A-a.. Most bezzeg sietnél, huh? - rajtam a sor, hogy hátrébb dőljek és a saját módszerét alkalmazva dörgöljem az orra alá: it’s payback time. Pofátlanul rám van írva, hogy el fogom nyújtani a megkönnyebbüléséhez első ízben vezető vetkőztetését és ha nem kezd el viaskodni velem vagy kekeckedni, ami valószínűleg ugyanannyira be tudna indítani, mint az irányítás teljes mértékű rám bízása, akkor nagyobbat lépek a tolatást folytatva, a bilincset, pedig a farzsebébe akasztom egyelőre. A magasba kell majd emelje a karjait, hogy könnyen átbukhasson rajta az anyag, de nem most.. Közénk nyúlva fogom megoldani a nadrágjának akadályoztatóit és meglazítani a streccses farmert, hogy utána visszatérhessek a hosszú ujjújának feltornászásához a hátán. Kapkodástól teljesen mentesülve, hogy minden tapintható porcikáján végigvezethessem ez idő alatt a markomat, futólag, de határozottan érintve a lapocka magasságában a fehérneművel takart keblek széleit. A kapcsot nem oldom meg a gerinc mentére visszatérve és először a jobbját bújtatnám ki az ujjából, húzva maga után a topját is, csak utána térek át a bal oldalára, végül kócolom össze a haját az átemelő mozdulattal. ..ekkor fogom megismételni azt a harapást, amit terveztem és a legkevésbé sem törődök hova esik le a ruha. Már nem sok van hátra a hálóig.
A csípőm ide-oda mozgatásával nincs nehéz dolga, nem feszülök ellen a ringatásnak. A bal szemöldököm emelem meg kissé, jelezve; vannak kétségeim a kérdésben hordozott kijelentést illetően. - Félkomolysággal adtad elő. – vonom egészen kicsit meg az egyik vállam. Amennyire szereti azt a készüléket – és mivel nem teljesen komolytalanul közölte –, nem vettem félvállról, amit mondott. Tényleg semmi tehetségem sincs a nüansznyi – sokszor a sokkal szembetűnőbb – jelzésekhez, vele kapcsolatban pedig hatványozottan igaz, csak az nem ad okot és lehetőséget a félreértésre, amit egyenesen közlünk a egymással. Egy bólintással áll szándékomban lezárni a költözés témakörét, már belementem, hogy jó nekem az általa közölt megoldás is, nincs ezen mit tovább ragozni és egyébként is, van jelenleg más, ami jobban foglalkoztat és szerintem őt is. A visszakérdezésére nincs szándékomban válaszolni – szerencsére nem is várja –, a revans kapcsán pedig oldalra billentem enyhén a fejem, egy hangtalan, megjátszottan rádöbbenő „Ó”-t formálva közben az ajkaimmal. - Lehetséges, hogy egy kicsit pont ez a célom... – nagyon, hogy egészen pontos legyek és bár pont az ellenkezőjét jelentő szót ejtettem ki, a hangsúlyom és még jelenlévő pimaszkodó vonásaim egészen egyértelműsítik, mire is gondoltam. A szemtelenkedés véget vetésének pokolian jó módját találja meg, a közelebb hajolással, a bőrömre ejtett szavaival. Magához húzott csípőmmel egészen az ágyékának feszülök és az elhajolással sem kívánok igazán eltávolodni tőle. Éppen csak annyira, hogy láthassam az arcát. Automatikusan engedelmesen mozdítanám mindkét karom a válasza megadásával, de szinte rögtön meg is akaszt benne, pillanatnyi, enyhe zavartságot okozva ezzel. Aztán leesik a tantusz; a revans. Félmosoly húzódik az ajkaim sarkába, ahogy felpillogok rá. Érzem, ahogy a fémet jobban nekem nyomja, amikor a farzsebembe illeszti a bilincset, a pofátlanság pedig egyértelműen az arcára van írva, amiért a legkevésbé sem tudom hibáztatni. Igazság szerint kifejezetten vonzóvá teszi. Jobbomat a nyakán, éppen csak érintve az arcélét csúsztatom feljebb és hátra a tarkó irányába, majd végül egészen a rövidre nyírt hajába fúrva ujjaimat, érzékeket borzoló érintéssel, hogy aztán a jobb füléhez nyújtózkodjak a közelebb hajolással. - Hazaérni is siettem, nem csak most.. – suttogom, forró leheletem ejtve a fülcimpájára és a nyakára, utóbbira apró, de koránt sem elsietett csókot is ejtve. A türelemjáték oda-vissza működik, magát is várakozásra ítéli, nem csak engem. Míg gondoskodik a farmerem gombjáról és a cipzárról, addig türelemmel várok, de amint az ujjai a derekamra feszülő bőrömre kerülnek, egyre feljebb gyűrve mindkét felsőm anyagát, elengedem a nyakát és az ágyékához nyúlok. A nadrág anyagán keresztül a férfiasságára simítom a tenyerem mielőtt még hozzá hasonlóan lazítanám meg az általa viselt darabot és feltett szándékom volna benyúlni, a csupasz bőrét érinteni és ingerelni, ha nem érne el közben a felsőmtől való megszabadításig. Az érintése eddig is láthatatlan szikrákat keltett életre mindenhol, ahol csak hozzám nyúlt, a melleim oldalához való érésekor pedig önkéntelenül veszem mélyebben a levegőt, jobban felé domborítva a kebleimet. Előbb a jobb, majd a bal karomat emelem úgy, hogy könnyebben le tudja húzni róluk az anyaghalmot mielőtt az egész lekerülne rólam. A csípőjének két oldalára csúsztatom vissza a tenyereimet, utat találva a felsője és részben a nadrágja derekának takarásába. Ahogy beharapja az alsó ajkam, ösztönösen és automatikusan simítom a jobb tenyerem végig a bőrén a hasfal felé, végül pedig szégyentelenül nyúlok a ráfeszülő anyag alá. Ügyelek arra, hogy a mozdulat éppen annyira legyen finom és izgató, mint amennyire határozott és türelmetlen. Egyelőre még szabad mindkét kezem és nem vagyok rest pofátlanul visszaélni a türelmével ki is élvezni ezt...
- Aha. – erős túlzás lenne ráhúzni a reakciómra, hogy meglepődtem az előbbi válaszán, mert nem. Az első alkalmon többszörösen túlvagyunk ehhez. A nézésemet és ahogy egy hosszabb pillanatra abbahagyom a megragadott csípő táncoltatását viszont képtelenség félreértenie. Ez sem egy első, nem is egy utolsó és a hangsúlyom is automatikusan hozzátársítható: menthetetlen vagy Collins. Vagy borzalmas. Mikor épp hogyan használom, de mindegyik ehhez hasonló alkalomra igaz az, hogy szórakoztatónak találom a rá egyébként nem jellemző értetlenségét. Ha jelenleg épp nem a türelmemet akarná próbára tenni egészen közelről, a szájára adva adnám a tudtára mit gondolok az esetről, helyette egy félkörös dörzsölést kap az oldalára, ami a feneke felé állapodik meg az ártatlanság színlelésekor. - Oké, oké.. – apró bólogatásokkal, halkabban veszem tudomásul a burkolt vallomását, beismerve, hogy a képemre rajzolódó félvigyorral a terv sikerességét: nagyon-nagyon szeretnék rajta revansot venni az élcelődéséért. A terjedelmesebb válaszadásnak sem értelmét, sem idejét nem találom és a következő másodpercet a határozottabb fellépésemhez használom ki. Nem mellesleg azért is, hogy végre haladjunk. Nem akarom a végtelenségig tartani magam, ennyire makacsul nem ragaszkodom az önmegtartóztatáshoz játszadozáshoz, mert független attól mennyit enyhít a helyzetre való tekintettel a mostani közelsége, az, hogy fizikai képtelenség ennél jobban lecsökkenteni nagyon is bosszant. A fejemben már lépésekkel előrébb járunk és még inkább ott akarnék lenni, miután a baromira bejövő zavarán túljutva is az ingerlésemen munkálkodik. Az összetéveszthetetlen akarás sürgetően mar az ágyékomba. A karperecet a helyére csúsztattam, hogy ne akadályoztasson a nadráglazításban. Komótosan gondoskodnék a gombról, a cipzárról, de a nyakamra hintett meleg egyrészről vált ki hirtelen türelmetlenséget és növeli az igényemet a pőre bőrének érintésére, mi mellett egy szekundumnyi csúszással döntök, minimálisan elidőzve az érzékeny felületen az alhasánál, mielőtt ténylegesen befejezném, amibe belekezdtem. A tüdőmben meg nem maradó levegőt hosszan kapja az arcának bal felére eresztve, aminek az enyémet döntöm mialatt a felsőjét húzom le róla. A mozdulatomon könnyen gyorsít, kifejezetten akarnokká, követelőzővé teszi, amikor lent rám fog és sokkal inkább támogatom meg csípőből a következő lépést, semmint a lábainak szétfeszítésével. Az a baj, hogy nagyon is megérzem a szándékát, aminek elébe menve fejtem le a karjairól a zavaró ruhadarabot, viszonthergeléssel az idomainál. Legalább a hálóig érve várjon a kikészítésemmel, aminek már a gondolatától is nyelnem kell, mielőtt elorzom a kiszemelt ajkát. Meg a.. Visszafojtott nyögés tolakodik a szájába és vegytiszta önzéssel hajolok jobban a csókba, hogy a gatyám alá sikló mozdulatért cserébe megszabadítsam a levegőjétől. Szinte belefojtsam annak hiányába, amire rádolgozva erősen mélyesztem az ujjaimat a hátsójába, egészen az aljáig vezetve és gyűrve a nadráganyagon keresztül. Én a mozdulatában éreztem, ő azzal érezheti a kölcsönösen megfogyatkozott türelmet, ami alig tart ki az ajtóig. Annak félfájához vezetem kis híján felkenjem rá és mivel nem teljes felületen érintkezik vele a háta a jobbomat a gerincére fektetve támasztom alá a kezem a fehérnemű kapcsán gyors elintézéséhez, míg hozzá hasonlóan indítom a farmerja alá a tenyerem hátulróli megközelítéssel. Hmpf, dehogy fogok okot szolgáltatni arra kényelmetlenebb hozzáférés miatt vegye el az övét. Mélyre nyúlok, egyúttal lejjebb tolom a lábaira tapadó anyagot, hogy ne feszítsem azt túl, amikor a nedveső alsóneműt akarom kitapintani. Az ehhez szükséges mértékű görnyedés nem a legkényelmesebb, de ezerszer is megéri az ujjai alatt. ..és ez az a pont, hogy az erős tartásánál fogva jelzem a fordulási, újabb helyváltoztatási szándékom, amihez viszont el kéne engednie. Na nem hosszú időre..
Ki sem kell mondania, az arcára van írva, pontosan tudom mire is gondol. Nem mondom, hogy nem forgatnám meg szívesen a szemeimet, azonban erről még azelőtt lemondok, hogy elkezdeném. Helyette csak finoman, kicsi mozdulattal vonom meg mindkét vállam egyszerre. Ez már így marad, én már ilyen maradok. Nem szánom burkoltnak a vallomást. Szeretném, hogy egyértelműbben adja tudtomra a szándékait és nem azért, mert nem lennének velük kapcsolatban egészen pontos ötleteim és sejtéseim és igen, arra a revansra is kíváncsi vagyok. Végül elérem és ezt szemtelenül élvezem is. Vele mozdulok, egyre csökkentve a távolságot a hálóig és bár egy egészen röpke másodpercre kizökkent, nem kell sok idő ahhoz, hogy visszataláljak a megadott ritmushoz. Nagyon is izgató a nyakára ejtett forróságra adott reakciója, a szinte tapinthatóan fellobbanó türelmetlenség szikrája. Cserébe belém rekeszti a soron következő légvételt, ahogy az alhasamnál időzik a tovatűnő pillanat erejéig. Minden bőrömet érintő simítása tovább borzolja az érzékeimet és egyre inkább nyirbálja a kordában tartott türelmemet. Ami nagyjából idáig tartott.. Szemérmetlenül érintem immáron direkt módon, mellőzve a finomabb és lassabb ráhangolódást és ezzel együtt szavak nélkül vallom meg; akarom. Őt, itt és most, egyre inkább, minél előbb. Nem vágyom elvenni máris a kezem, mégis megteszem, ahogy megszabadít a ruháim egy részétől. Birtoklón viszonozom az ajakrablást, kihasználva a nagyon is bepörgető, visszafojtott nyögése alatt lopott másodpercnyi időt miközben ujjaimat a nadrágja anyaga alá csúsztatva fonom köré. Az irányítást végül hamar visszaköveteli és ezzel együtt minden maradék oxigént is, ami korábban a tüdőmben rekedt. Mégis rohadtul megéri, tudva, mivel sikerült kiváltanom belőle és még ezerszer akarom ezt az önzését minden megnyilatkozásában. Eszemben sincs elereszteni, feltett szándékom tovább folytatni a kényeztetését és az sem billent ki, amikor a hátam az ajtófélfának feszül. Valahol halványan érzékelem, hogy megoldja a melltartóm kapcsát, azt viszont már sokkal inkább, ahogy a kezei a farmerem alá feszülnek. Felé tolom a csípőm, az anyagon keresztül a kezemnek és az ölének feszülve. Ez alkalommal az én sóhajba fojtott nyögésem hal el az ő ajkain, megérezve az ujjait a fehérneműmön. Nagyjából már azzal elérte, hogy benedvesedjek, amikor kilátásba helyezte a karperecek rajtam való használatát, azóta minden egyéb, amit idáig műveltünk, csak tovább fokozta a vágyamat. A helyváltoztatási szándékát megérezve, finoman és a kelleténél talán kicsit lassabban hagyom abba a megkezdett kényeztetését és engedem el. A kezeimet azonban nem húzom el azonnal, előbb még a felsője szegélye után nyúlok, elkezdve feltolni rajta az anyagot. Hacsak nem akadályoz meg benne, akkor rövid úton szabadítom meg tőle, közvetlenül ezután pedig gondoskodom a kikapcsolt melltartóról is. A pántok lesöprése és az anyag elszórása után türelmetlenül törleszkedem vissza hozzá, átkarolva a nyakát. Alsó ajkát finoman harapom be és szívom is meg kicsit, akaratosan és szemérmetlenül kiélvezve az ízét. A kezeimet folyamatosan a bőrét érintve csúsztatom le rajta, a mellkasán és hasán húzva végig és hagyva ott ujjaim és érintésem nyomát, amíg elérek a nadrágja korcáig, amit az alsójával együtt fogok össze, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy attól is megszabadítsam, megfeledkezve az iménti fordulási szándékáról.
Az érzékeny, izgalomtól ránduló bőrére tapasztom a kezem és szándékosan provokatív közel vezetemet az ujjaimat a nadrágszéle alá furakodva. A megkönnyebbülést nem adom olyan könnyen, mint amennyire a finom remegésen keresztül is érzem: szeretné magáénak tudni én pedig vele együtt élvezni. A válaszreakciója a ruha után nyújtózkodásom megkezdésekor fizikai fájdalomként idézi elő első ízben a gerincembe maróan kapaszkodó akarást. Baromi nagyot hazudnék, ha mást állítanék s nem ezt vártam volna a dobozának megtalálása óta.. A másodperc töredékéig tart, időben pont elegendő ideig ahhoz, hogy összeszedjem magam a kiszemelt ruháinak lefejtéséhez, földre szórásához a nagy nehezen egyben tartott kontroll felhasználásával. A felsője leejtésekor csak a töredékével rendelkezem ennek, ahogy a száját kóstolva szégyentelenül hozza ismét a tudomásomra mire vágyik. Szégyentelen közvetlenséggel és az övéhez hasonlóan válik majdnem semmissé a távolabb maradási tervezetem alapja. Vajmi kevés választ el tőle. A közénk feszülő anyagok, a hely és a vele járó bosszankodás, hogy az oldalam ahhoz még érzékeny, ami egyből a gondolataim közé pofátlankodik mindkettőnk megsegítésére.. A nyelvéről, a gyűrhető hússal szolgáló ajkairól vigasztalódom nagy étvággyal, nem csak a levegőkészletét készülvén lecsapolni, hanem a türelmének maradékát is. Nem okozok fájdalmat ahogy az ajtófélfa újkeletű beépülésévé avanzsálom, miközben neki dőlök és az ügyesen vezetett kezének munkájaként szorosabbra nem fogom a tartásom a rohadtul idegesítő kapocs megoldásakor. A ruganyos és feszes bőr dögönyözésénél válik ennél is nyilvánvalóbbá hova táncoltatta az idegeimet, melyik határra, amin csak éppenhogy nem lépek túl a mélyebbre nyúlásnál. A légzésem itt-ott szakadozottá válik, aminek ritmusát a levegőcsórás sínyli meg a gondoskodása nyomán. Mindig van az a pont, amikor irányváltoztatás előtt egy kicsit, tényleg csak egy kicsit jobban odasimul a keze.. Oh, bassza meg. de a kitapintott vágy hatására, a tudattól milyen fogadtatás vár rám odalent megint megnövekedik bennem a sürgetés. A sóhajba forduló hanggal karöltve annál is jobban, nem utolsó sorban komoly elégedettséget húz a képemre még jelen pillanatban is, hogy hosszan időzök el az adott szekundumban ért szájfelén, üstökét mindinkább feltornázva a fatámaszra a háta mögött. A vékony, átitatott fehérnemű textíliáján keresztül tolakodok hozzá. Finom és kurvára többet akarok. Odébb. Az ágyon. A paplan és a lepedő közé süllyesztve, egészen a matracnak szorítva, mikor ráengedném a súlyom egy részét.. Jelzem, nagyobb, másfajta mozgásra kérem és nagyon is érzem a lassan feloldódó ellenállását, amit a kínzásomba forgat át s miért cserébe dacosan az utolsó másodpercben a francia szabás alá bemocskolni a kezem.. A hirtelen nyálképződésem nyelésre késztet és ennek köszönheti a lehetőséget, hogy végül visszább fogva magam adom át a lehetőséget nem csak a nyugodtabb légvételre, de a pólóm eltávolítására is, melyhez készséges közreműködéssel járulok hozzá. A pántjait lerázva magamba szívnám a tenyeremként ismert látványt, de a törleszkedő hozzáállása és a szomjas csók áthelyezik a figyelmem. A derekán fektetem át az alkarom, a ballal a tarkón felé szántanék, belegabalyodva a félhosszú szálak közé, míg rá nem jövök a pontos szándékára az izmaim sorra készenlétbe állító simításával.. Figyelmeztető morranással kísérve váltok irányt, veszem ki a farzsebében csüngő fémet és ragadom meg az egyik csuklóját két ujjam köré akasztásával, majd szélre húzom: a-a, nem úgy van az. A zárról időben gondoskodtam, nem kell babrálnom most vele, csak az elrabolt kacsón csattan, amennyiben nem makacskodott Jacks. A másikon nem most fog csattanni, később, nem sokára, ha a terelő mozdulatomra, a lábai közé lépő orientálással megadja magát és végre az ágyig ütközünk, ahová felhajtva a hajlékony gerincét, egészen a fejtámlához közeli helyezkedést mutatom meg a számára. A nadrágjaink mindkettőnkön rajta vannak, de szabad kezei a kis láncszemek csörrenése után már csak egyikőnknek lesznek.. ..és miután róla lenyúztam nem fogok egyelőre neki látni a sajátomnak, essen bármennyire is nehezemre.
A türelmetlenség egyre nagyobb részt követel magának önuralmam megmaradt darabkáiból, ahogy tovább játszik az érzékeimmel. A pofátlanul mélyebbre vezetett ujjai, ajkaim totális elbirtoklása, a levegőtől való megfosztás, amikor a gerincem az ajtófélfának feszül, ahogy nekem dől. Válaszul törleszkedőn tolom felé a csípőm, érintem szégyentelen természetességgel ott, ahol vágya szó szerint kitapintható és nem tagadom meg tőle annak tovább fokozását. A bőrömbe feszülő ujjai tökéletesen adják tudtomra a kiváltott hatást, fokozva a szakadozóvá váló légvételeivel. Kihasználva a kínálkozó alkalmat szívom meg újra, ez alkalommal birtoklóbban az alsó ajkát, önzőn magamnak követelve ízét, hogy aztán a csók végén enyhe fájdalommal kísért harapással búcsúzzak, ahogy a combjaim között érzem meg érintését. Vággyal átszőtt, mélyről jövő sóhaj szakadna le ajkaimról, ha nem követelné azokat ismételten magának. Csak lassan, nem szívesen engedem el, ahogy a mozdulást, helyváltoztatási szándékát jelzi. A pár lépésnyire lévő ágy túlságosan távolinak tűnik, a röpke elszakadás pedig végtelen türelem játéknak. Kelletlenül vetek véget a kényeztetésének, nem számolva az idő elnyújtásának közvetlen következményével, ahogy búcsúzóul határozottabban és sokkal közvetlenebbül furakszik a fehérneműm alá. Fájdalmasan rándulnak és feszülnek az izmok az alhasamban, megkönnyebbülést követelve, míg gerincemen érzékeket felkorbácsoló borzongás szalad végig. A mellkasomban rekedt és kiengedni vágyott levegő végül kéjes nyögésbe fulladva gördül alá ajkaimról, ahogy lehunyt pilláim alatt élvezem ki érintését és annak eljövendő ígéretét. Vadul csillogó, leplezetlen ösztöntől túlfűtött tekintettel pillantok rá, ahogy egyre feljebb gyűröm a pólója anyagát, egészen addig, míg át nem veszi a mozdulatsor befejezését, megszabadulva a feleslegessé vált anyagtól. Közelebb akarom magamhoz szó szerint magamban érezni, azt, hogy a meztelen bőr bőrnek feszüljön, ízét a számban és az ajkaimon, elveszni az érintésében. Újra az ajkai után hajolok vágytól túlfűtött türelmetlenséggel, míg ujjaim felsőtestének finom részleteit fedezik fel újra a hasfala és végül a csípője szélének bevonásával. A nadrág korcába akasztom ujjaimat, amikor elenged és a csuklóm köré fonódik érintése. Megakaszt, mi több, kibillent azzal, ahogy elhúzza a kezem és csak akkor értem meg miért, mikor a farzsebemhez nyúl. Elhajolok annyira, hogy lássam mit csinál, azt pillanatot, amikor a karperec apró kattanásokkal kísért hanggal köti béklyóba az egyik kezemet. Szaporábbá válik a szívverésem és a mellkasom is valamivel sűrűbben emelkedik a gyorsabb légvételek okán. Vele mozdulok, ahogy a lába az enyémek közé furakodásával jelzi az ágy felé terelést. A bútort elérve a paplanra fekszem, egészen a fejtámlához közel helyezkedve, minden ellenkezés nélkül engedve akaratának. A párnákat arrébb gyűröm az útból, majd előbb az egyik, azt követően pedig a másik kezem is oda és úgy teszem, ahová és ahogyan mutatja, ezen a ponton adva át neki véglegesen is a teljes irányítást. Ez pedig éppen annyira felizgató, mint amennyire idegen is egyszerre. Ha/amikor a másik csuklóm is béklyóba fogja, drasztikusan leredukálva ezzel a szabad mozgásom, akkor szólalok meg, kissé rekedtes, elfúló hangon. - Lehet szorosabb. – a karperecek szorítása fogása a kezeimen és a megjegyzés inkább kérésként hangzik el; legyen szorosabb. A nadrágom lefejtésekor, megemelem a csípőm, hogy megkönnyítsem a dolgát, az anyagtól való megszabadulás után pedig felhúzom mindkét lábam úgy, hogy a talpaim az ágyneműre simuljanak. A vágytól, a várakozástól és attól, hogy a kezeim nem mozoghatnak szabadon, enyhe pír ül ki az arcomra, tökéletesen elárulva azt, hogy mennyire sóvárgok utána.
A számra mart önzésért cserébe mire számított? Nem fogok felbuzdulni rajta és utána hajolni, hogy közvetlenül vegyem el a megnyílt torkán át kiszakadó sóhaját? Nem, pontosan ezt várta. Tudja bizonyos keretek között mozogva hatványozó hatással van rám a fájdalom, a szorosabb fogás, a nagyobb nyomás kifejtése egy-egy mozdulatban. Durva és gyengéd egyszerre. Csak a számlát egyenlítem ki azzal, hogy a nadrág alatt várakozó anyag alá fúrom a kezem. Az önkénytelen változást a testtartásában végigkövetem a tekintetemmel, a nyakától kezdve, a mezítelen kulcscsontján át a hasfaláig kígyózó, alig látható vonalat figyelve a megoldott nadrág alá, ahova nagyon is el akarok jutni és abból ahogyan reagál: komolyan rajta van az ügy támogatásán. A megragadott pólóanyag felgyűrését a könyökömhöz érve meggyorsítom ujjainak hamari lerázásával a karjaimról, amik a derekán és a lapockájának feszülve találnak ismételten kényelmet maguknak. Kizárólag rövid időre szólóan, ahogyan a puha ujjbegyeinek útja a nadrágomtól való megfosztás felé tartanak, aminek nem azonnal akarok engedni, semmiképp se most. Ez még nem az az idő. Rohamosan fogy a türelmem, de nem válok kapkodóvá és erélyesen irányítom a törzsétől távolabb a tervbontó kacsóját. Érzékelem a másodpercnyi megtorpanást, a nem csak arcán, de a testén is végigfutó zavart, ami eléggé bejön amellett, hogy kíváncsian figyeli a bilincs ráhelyezését. A benne lévő kulcsot ezután a farzsebembe süllyesztem és a megszokott irányadó módszeremhez folyamodok, ami lám.. Most már hatékonyabban működik a figyelmének intenzív felkeltése után. Az egyik párnát én tolom el az útból, a többiről előbb gondoskodik, előbb ért el hozzájuk. A csuklója köré fonom a kezem és nem kell nem kell messzire nyújtóztatnia a vezetésem után a másikat sem, amivel megismétlemn a mozdulatot a másik karperec vason való átvetését követően. A lánc hossza egymáshoz közelebbi, fej melletti, állának magasságában lógó kézfejtartást, ennyi szabadságot fog meghagyni a számára. Az ágyvég korlátján, pedig arra húzza tovább fémet karcolós hangjával a rákattintottat amerre kívánja - vagy amerre az uralma alól kitörő mozgások fogják megadni az irányát.. Soha nem került addig a beszélgetésig szóba az ötlet, így nem húztam koccanásig a fémet, tudná mozgatni a kezén, ha akarná, de úgy fest másként szeretné. Elmozdulni készültem, hátrálni: pont időben csípett el a kéréssel. Úgy döntöm a fejem, hogy futólag megtalálhassam a tekintetét. Pokolian száraznak érzem a torkom és a szám.. Készségesen igazítok az újdonsült ékszer fogásán és az arcélére kenem fel az ezt értékelő csókot, mielőtt a nadrág övtartóinál fogva húznám lejjebb a zavaró darabot, hogy ne akadjon meg az utolsó lerántásnál, amihez kénytelen vagyok eltávolodni, amíg megteszem. A felvett pozíciója pedig fájdalmasan ugrasztja meg az ádámcsutkám. Igen, nagyon is odaragadt a pillantásom és egy teljes másodpercig nem is akarok elszakadni tőle, hogy a vágytól izzó szempárjába akaszkodjak. Azt megteszem, amikor visszamászom hozzá. Felhajtom a lábát, vádliját egy a térdhajlatába nyalt csók után engedem rá a vállamra. Hálás lesz még a támaszért, amíg a bőrét a tenyeremmel gyűrve és a kóstolását lusta, annál alaposabb araszolással folytatom a belső combok találkozása előtt szándékosan elidőzve, megállva. Nyelnem is kell. Tartom magam. Ez a közlemény férkőzik személyes teret nem ismerően közel szemérméhez a meleg leheletem képében, de nem marad sokáig egyedüliként. Jobb kezemmel határozott gyorsasággal tükrözöm a mozdulatsort, de ezúttal a hátsója alá vezetem a tenyerem és további játszadozás nélkül emelem meg, hogy még egy valami nélkül adjam meg neki az enyhülést: ez pedig a gyengéd ismerkedés. Tolakodóbb és közvetlenebb, ha akarnék sem tudnék lenni a nyilvánvaló célommal, ami arra irányul, hogy magáról teljesen megfeledkezve, nem kevésbé fájdalmas hirtelenséggel ránduljanak össze a tagjai és élesen, visszhangzóan csörrenjenek a fémszemek a háta mögül ennek jelzéseként.
Egyik kezem a másik mellé kerül, ahogy engedelmesen emelem azokat az irányítása alatt a fejtámlául szolgáló korláthoz. Hidegen és mereven fog rám a bilincs, hagyva némi mozgást, de jobb szeretném, ha szorosabb volna. Mielőtt azonban még ráhúzna mindkettőre a rövid lánc felé a kérésem szerint, egymásnak szembe fordítom a csuklóimat, hogy az ujjaimat a szélesebb fém részre tudja majd fonni. A pillantását elkapom és megtartom a szemkontaktust; igen, akarom, vágyom arra az igazításra, a szűkebbre szabott mozgásra a fém karperecekben. Belemozdulok az arcélemre ejtett csókba, felé fordítva a fejem és törleszkedőn emelkedek meg kissé, arcának ívén végighúzva a sajátomat, hogy még mielőtt elhajolna, ajkát a magaménak vételezzem újra. Ráérősen, izgatottan kóstolom csókját, nyelvét és alsó ajkát elbirtokolva, kicsit tovább nyújtva a továbbhaladásának pillanatát. Ízével a számban helyezkedek vissza a lepedőre, ujjaim pedig a bilincsre telepednek, ahogy kapaszkodva fogom meg őket, amennyire a fém engedi a csuklóim körül. A lánc halkan csörögve húzódik a fémkorlátkörül, tudatva minden mozgásomat. Várakozással és vágyakozással telve figyelem végig, míg lefejti rólam a nadrágot és akkor is, mikor megfürdet a vágytól egészen sötétbe forduló kék tekintetének kereszttüzében. Finoman húzódnak az izmok az alhasamban, már csak attól is, ahogy szemügyre vesz, az érzést pedig csak tovább fokozza, mikor a lábamat érinti és csókja a térhajlatomat éri. Pokolian élvezem a tekintetét magamon, azt ahogyan megmustrál, hazudnék, ha bármi mást állítanék. Egy pillanatra belém reked a levegő, ami végül zárt ajkak mögé rejtett apró, hanggal kísért sóhajban távozik. A légzésem úgy válik szaporábbá és felszínesebbé, ahogy egyre inkább feljebb araszol a bőrömön, a combjaim pedig az általa adott tempóban nyílnak meg előtte, miközben a vádlim a vállán talál támaszra. Forró leheletének lecsapódására ki ívbe hajlítja a gerincem, a láncok pedig karistoló hangot hallatva újra neki feszülnek a fémkorlátnak. Szorosabban kapaszkodok a hideg fémbe, belső combomon pedig apró reszketés fut végig, már csak annak a gondolatától is, amire készül. Önkéntelenül harapom be alsó ajkam és újabb halk sóhajok szakadnak fel a torkomból. Az emelő mozdulat hirtelen és nem várt, mire azonban feleszmélnék, alhasam minden izma felajzott fájdalomtól feszül meg, ismét enyhe ívbe húzva a hátam és ezzel együtt béklyóba fogott kezeim is mozdulnának. Hangosabban rándulnak el egymáson a fémek, erélyesen belenyomódva a bőrömbe emlékeztetőül; a kezeim nem a saját akaratom szerint mozognak. Hacsak nem szorítja le a csípőm, úgy elébe megyek közvetlen tolakodásának minden egyes mozdulattal, vágyva, hajtva azt az enyhülést és egyetlen gondolat tölti ki elmém, többet akarok ebből, belőle...
Bólintás nélkül kattan a fémkerék fogsora ahogyan a csuklóját szorosabban zárja magába kérésére a karperec. Csak szorosabban, különben a bőrét kidörzsölné, horzsolt nyomot hagyhatna maga mögött a viselete és nem hiszem ezzel számolt volna – pontosabban: nem vagyok benne biztos. Egyetlen pillanatra támaszkodnék meg a matracon, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, de a törleszkedése inkább a stabil helyezkedés felé terel, amihez épp úgy visszahajolok, odázva a nadrágtól való megszabadulást, mint ő tette az arcára nyomott csóknál - szinte koccanásig tolom hátra az üstökét.. Alkaromat a dereka mögött átvezetve tartok ellent az emelkedésének és biztosítom a fogásomat, hogy közelebb pakoljam az ágyvéghez. Rövidesen úgyis lejjebb és lejjebb fog csúszni, el fog távolodni tőle, mint jelenlegi háttámaszától, kezdve a soron következő anyag letolásával, amennyiben nem feszül meg, húzza magát vissza a karcosan hangzó korláthoz a kezdeményezésemnél. A számba harapásomnál vándorol az érintett farmer alá a tenyerem, hogy könnyítsek a lefejtésen és már egészen döntött fejjel húzódok el, utoljára szívva meg a száját. A szabaddá tett, lecsupaszított valójának látványát rövid időre a magamévá teszem, megakadva a nemrég kóstolt ajkán, ugyanakkor mindenféle álszentkedést nélkülözve, gyorsan haladok tovább róla a keblére, a combjainak közére, ahonnan nem szakítom el a tekintetem a következő megmozdulásomnál. Nem szakadok el tőle, egyedül a csörrenő hangra kapom fel a fejem, de a széttárással, a lábemeléssel vagy a bőrének kényeztetésével nem állok le. Az engedelmesen rám eresztett jobbján végigsimítok, a bal térdhajlatát érő csókot, pedig a hallhatóan szaporább lélegzetvételei miatt jobban megnyomom, ezzel együtt őt is egy kicsit feljebb, gerincének homorítására kényszerítve. A kezemben tartva tökéletesen kiérzem a rajta végigfutó remegést. Nem sokon, azon a megállásnyi időn, a hátsója alá markoláson múlik csupán, hogy ne döntsek másként és akarjam sokkal, sokkal közvetlenebbül érezni. Nehéz megállnom, sokáig nem is fogom, ahhoz túl régóta vártam arra, hogy végre hazaérjen és a hátra hagyott meglepetést kipróbáljuk. A hangján, a csípő játékán felbuzdulva, akárcsak a nemrég megejtett emeléssel, most is határozottan ragadom meg, hogy kicsit kibillentsem az egyensúlyának megtartásából, valamint, hogy az érzékenyen ránduló mellkasának erőteljesebb okot adjak egy megzuhanásra.. Aligha fogom tudni eltüntetni az arcomról a kaján elégedettséget, ahogy a fémek súrlódása hallatszani fog emlékeztetőül arra, hogy önként mondott le a szabad mozgás jogáról. A medencéjét lefogom, hozzászegezem az ágyhoz, hogy még jobban az eszébe juttassam mire vállalkozott. ..és arra is fogom, hogy milyen aljas húzás volt tőle előre itt hagyni a csuklóját megkötő tárgyat: ő is várni fog. Az égő, meg-megfeszülő izmai előre vetítik a szekundumot, mikor válik legigényeltebbé a mélyre vezetett dögönyözés és pont azelőtt fogok megállni, hagyva, hogy az arcomra kiíródjon miért nem kapja meg, amire jelenleg a legjobban vágyik.. A határait feszegetem, finoman, akként kezdek bele és fogom folytatni később, de semmiképp sem fogom átlépni őket. (…) A tarkójára hajolok, egészen bele a hajába, aminek babrálásába kezdek az utolsó hosszabban kifújt leheletemet követően. Félresöpröm őket az útból, a nyakának egyik felére, hogy a nyirkos bársonyfelületre csókot ejtsek, mielőtt feljebb egyenesednék mögüle a nadrágom után kutatva, ugyanis a hátsó zsebében hagytam a kulcsot. A dereka, a csípő becéző simítást kap, feneke pedig dicsérő gyűrésben részesül. A levegőből nagyokat kortyolok és kelletlenül, de nem lomhán vergődök le az ágyról, hogy a kartávon kívül lévő ruhadarabból kihalásszam a zárnyitót és ismét szabadon mozoghasson Jacks. A bilincset gyorsan rázom le a kezéről és csak az ágy szélére dobom, érdektelenül arra nézve, hogy lekoppan-e a földre vagy se. - Kérsz vizet? – egy szusszra darálom le a kérdést, mielőtt futólag eloroznám a száját. Nekem kell, a kérdés csak az, hogy neki is hozzak-e vagy elég csak magamnak kiugranom érte a konyhába.
A fém kéretlenül váj a bőrömbe, de nem attól, hogy túlságosan szoros lenne a bilincs fogása, sokkal inkább amiatt, ahogy a láncokat összefogó és a zárat magába foglaló vastagabb részre fonom az ujjaimat és feszítem ezáltal a kezemet a béklyókba, szándékosan. Minden egyes érintése és mozdulata, amivel egyre érzékenyebbé hangol, a korlátozott mozgás lehetősége és egyáltalán annak tudata, hogy minden irányítást az ő kezébe adtam, így vezetem le. Újra és újra feszül a rövid láncsor, csikorgó aláfestő hanggal kísérve a játékot, olykor hirtelenebb rántással tarkítva a szólamot, amihez a torkomra forrt és végül mégis az ajkaimról leszakadt, visszafojtott, halk sóhajok adnak kiegészítést. Azóta, hogy a zár kattant a csuklóim körül, még csak eszembe sem jut ellenkezni, helyette nagyon is engedelmes vagyok – elvégre ez pont erről szólna, nem?! –, mindegy hová vagy hogyan mozgat rövidre szabott mozgásteremen belül, csak hagyom megtörténni, nagyon is készséges utómozdulatokkal egészítve ki a tetteit. Az ágyon előbb lejjebb csúszok, amikor erre ösztönöz, a csípőmet megemelem a nadrágom lefejtésekor, ezzel segítve őt, a lábamat a vállára illesztem, mikor odahúzza, a combjaimat pedig szélesebbre nyitom előtte, ahogy közéjük helyezkedik és közben pokolian élvezem az egészet. ..mert van valami mélyről jövő és egészen elemi módon izgató a kiszolgáltatottság ezen formájában. Ami pont annyira ijesztő, mint amennyire beindító. A pimaszkodó játszadozás részemről eltűnik és annál őszintébben mutatkozik meg minden egyes remegés, szapora légvétel, ajkaim között kiszökő, csendes nyögés. Mintha nem csak a testem csupaszította volna le.. A szándékosan újra és újra a vágyaimat feltüzelő és éppen csak a határaimat feszegető, de azt egyszer sem átlépő izgatása kegyetlen körjátékká lesz végül. Leszorított csípőm a korlátozott mozgásban besorol a béklyóba fogott csuklóim mellé és míg a fém ismétlődőn karistolódik el egymáson egyre többször, tökéletesen tudatában vagyok – ha nem látnám a kaján elégedettségét, akkor is így volna –, annak, hogy mennyire az övé az irányítás. Én adtam a kezébe és koránt sem riad vissza attól, hogy használja. Alig valamin múlik csak, hogy nem jutok el arra a pontra; kérjem, hogy hagyja abba. Alsó ajkamba harapva veszem elejét az ingernek és kivárom, amíg másképpen nem dönt a folytatást illetően. A csuklóim ismét a karpereceknek feszülnek, a fém pedig megint tompa fájdalommal nyomódik a bőrömbe, amikor átfordít és eléri, hogy a térdeimre helyezzem a súlypontomat. Ahhoz, hogy a matracon támaszkodhassak meg a kezeim túl magasan vannak a fejtámlához láncolva, de ahhoz pedig túl alacsonyan vannak, hogy a felegyenesedést követően a falnak illeszthessem a tenyereimet, biztos pontért az egyensúlyom megtartásához. Neki kell majd átvennie ezt a szerepet és szinte a karjai közé olvadok, amikor végre megadja azt, amitől eddig szándékosan megfosztott. A hosszas – vagy nagyon is annak érzett –, várakozás meghozza a maga nem várt, de nagyon is szívesen fogadott eredményét; egymás után, szünet nélkül szakítja át a korlátaimat többször is, mielőtt ölem forró lüktetése csillapodna és a remegés elszállna a tagjaimból. Ahogy a hajamat sepri félre, a bőrömet még cirógató leheletének érzésével döntöm enyhén oldalra a fejemet, ezzel segítve elő a mozdulatát. Jól esőn borzongok a puhán ejtett csókba, érintéséi után még egyszer engedve ugyanennek érzésnek, ahogy a sarkaimra ülök, amíg előszedi a kulcsot és leveszi a bilincset. Ösztönösen fogom át előbb az egyik majd csere után a másik csuklóm, végigdörzsölve a fémkarperecek által hagyott, bőrömbe nyomódott mementókat. A kérdésre felé fordulok, a válaszra azonban nem marad időm, legalábbis nem azonnal, ahogy a futó csókja viszonzásra talál ajkaimon. - Aha, kösz, de jövök én is. – az ágyról lecsusszanva az ő pólója után nyúlok és magamra veszem. Hosszabb, mint az enyém és nem szándékozom más ruhadarabot is felölteni. A combjaimban az izmok még lágyan reszketnek mint egy kiadósabb edzés után, jelezve, hogy valószínűleg számolhatok majd némi izomlázzal is később. Nem maradok le sokkal mögötte. A konyhába érve a pultnak dőlök háttal, jobb sarkamat a konyhabútornak illesztve, míg a bal lábamra helyezem a testsúlyomat. Ha előszedte a vizet közben, akkor érte nyúlok. Letekerem a palack kupakját, mielőtt azonban beleinnék a tekintetem a kézfejem felett maradt, most még vörös, vékony csíkra téved. - Csináltad már így korábban, igaz? – át se gondolom a kérdést igazán, mire kiszalad a számon és felpillantva fordítom a fejem az irányába. A nyitott vizesüveg a kezemben pihen és amíg nem válaszol, addig nem is szándékozom beleinni. Függetlenül attól, hogy mit reagál a kérdésre, igazából már ott motoszkál a koponyám mögött a következő is. - Miért nem mondtad soha, hogy érdekelne vagy tetszene vagy használjuk? – ráncolom összébb a szemöldökeimet és a palackot a számhoz emelem, hogy belekortyoljak a vízbe. Amíg teljesen másra vonatkozóan meg nem jegyeztem viccből, hogy megbilincselhet, amire aztán a reakciója igen egyértelműen elhúzta az elképzelést egy egészen más irányba, meg se fordult a fejemben a dolog. Ahogy a kérdés végére érek egy újabb gondolat fogalmazódik meg bennem. Úgy tűnik, egymást húzzák elő a kérdések az elmémben. - Oké, ez eddig sosem volt téma.. de van még olyan, amit esetleg kipróbáljunk vagy tetszene? – leginkább kíváncsisággal az arcomon figyelem a vonásait és azon gondolkozom, vajon fordított esetben van-e olyasmi, amit én szeretnék..
Meglazul a tartásom ahogy a nyakára hajolok és a finom mozdulatokkal valamelyest irányba állítom, mielőtt a nadrágom farzsebéből előkeríteném a szabadulásához elengedhetetlen fémdarabot. A zárszerkezetet ideális gyorsasággal adja meg magát, amikor belehelyezem a kulcsot és mindkettőnk megkönnyebbülésére nem kell se a jobb, se a bal csuklónál hosszabban elidőznöm a nyitás procedúráján dolgozva. Nem okozott volna meglepetést, ha az egyszerűbb kivitelezés miatt nem akarta volna az igazságot.. Látom a halványan vöröslő csíkot a bőrfelületén, majd hozzá vágom az egyik krémet a fürdőből kenje be vele a most még kicsit érzékeny felületet. Holnapra nem hiszem megmaradna bizonyítékaként az estének, így nem teszem szóvá a látott nyomokat, csak a víz felől érdeklődök kér-e. Oldalról dőlök be, hogy még a döntése előtt finoman elmorzsoljam a száját. - Oké. - a bal combjához közelebb eső tenyerem végigfuttatom rajta bólintás helyett, miközben kifordulok az ágyszélre, hogy felvegyem a nem messze lehányt alsónadrágomat. A hajoló mozdulat közben megérzem a műtött rész zsibbadását és a visszaszerzett boxer felkapása után automatikusan nyúlok oda. Nem fáj, a szám se húzom el, csak érzem és teljesen reflexszerű az ellenőrző érintés, ami a hegre terelődik. Mivel én voltam az, aki a folyadék felől érdeklődött előre megyek egyenest a hűtőhöz, hogy kivegyek neki egy félliterest, majd átnyújtsam. Én tökéletesen meg vagyok elégedve a csapvízzel is, úgyhogy nem bajlódok az üveggel. Elmarom a pulton kint hagyott pohara, de kiengedem a hideget, mielőtt feltölteném és amíg kimegy belőle a meleg visszasandítok Jacks-re. Jól látom min akadt meg a tekintete. - Ha.. – ráharapok a megkezdett mondani valómra, mert érzékelem ahogy egyszerre kezdünk bele a beszédbe. - Jepp. Te viszont nem. Jól éreztem? – a szemem sarkából továbbra is figyelek, de most már kitöltöm magamnak azt a pohár vizet, mert baromira szomjas vagyok. Inni viszont még fogok tudni, a téma tovább fűzése kivált belőlem egy kisebb, tök szolid meg kedélyes fújtatást és miként neki támasztom a derekam a konyhapultnak mosolyra áll a szám sarka, egy adag egészséges hihetetlenkedéssel. - Őszintén, nem gondoltam volna tetszene vagy egyáltalán bele mennél. Nem szereted a megkötéseket, úgyhogy alaposan megleptél vele, hogy igazából te álltál elő vele. – számomra ilyen egyszerű a magyarázat és a végére érve lehúzom a vizet mindenféle szünetet nélkülözve, míg az aljára érek. A második adagról automatikusan gondoskodom, de azt már ráérősen fogom meginni, nem egyszerre, mint aki vagy egy hete nélkülözött. Sosem? Éber figyelemmel pislogok rá, hogy mivel fog előállni és nehéz lenne megállni ne kezdjek bazsalygásba azután, hogy kifejti mire gondolt pontosan. Majdnem koccanásig sorolok mellé, hogy a kőfelületre felfektetve a poharamat beljebb toljam a háta mögött és vele szemben foglaljak helyet, a kezeim részére közvetlenül mellette elnyúlva lelve támaszt. A fejemet lassan ingatom. - Nem. A pozíciójavaslataimra elég jól reagálsz. – más szóval abszolút nincs okom panaszra az aktivitásunk tekintetében. Az ilyen segédeszközökért nem vagyok oda, legtöbbje köszönöm egyszer is sok volt. A bilincs kivétel és kiváltható mással is. Még egyszer ránézek a csuklójára. Mással, ami biztosan nem dörzsöli ki a bőrét. - Neked van, amit kipróbálnál, hm? - ismét kézbe veszem a poharamat és visszaegyenesedek egy kicsit, ne fejeljem meg ivás közben vagy épp akadályozzam őt benne.
- Minden rendben? – az ágyról való lekászálódás közben tűnik fel, ahogy az oldalán lévő heghez emeli a kezét. Az, hogy nem látszik az arcán, fájna neki, nem jelenti azt, hogy nincs is így. A pólót viszonylag gyors mozdulatokkal veszem fel és mire zsepi után nyúlok, hogy letöröljem a belső combjaimat, már nincs a szobában. Nem sokkal lemaradva mögötte érek a konyhába és veszem át a vizes palackot tőle egy halk, de hálás Kössz. társaságában. Valahol érzékelem, hogy egyszerre szólalunk meg, de a kérdés gyorsabban kicsúszik a számon, semmint, hogy megállhatnék, felajánlva a mondata befejezésének lehetőségét. Igazából nem lepődök meg a válaszán, a visszakérdezésre pedig csak egy rövid bólintással felelek. Eddig nálam ez kimaradt vagy leginkább fel sem merült korábban. A fejemet ingatva hallgatom újra. Valahol jogos, amit mond, másfelől viszont, ha nem kérdez, akkor nem tudok rá felelni, hogy oké lenne-e nekem vagy sem, legyen szó bármiről is. - Nehéz lett volna nem előállni vele, látva a reakciódat a megemlítésére a múltkor. Meg kíváncsi is voltam milyen. – vonom meg enyhén az egyik vállam miközben egy halvány mosoly is az ajkaimra szökik egy rövid időre. Abban nem teljesen vagyok még biztos, hogy mennyire szerettem vagy nem szerettem a használatát. Részben túlságosan nagyon is, ez tagadhatatlan, másfelől viszont még nem tudom mennyire akarom ezt a fajta kiszolgáltatottságot, akkor is, ha önként vállalom. Visszatekerem a kupakot a palackra, de továbbra is a kezemben szorongatom, amikor közelebb jön. A tekintetem az övét figyeli, miközben megint kérdezek, szabad kezem pedig a boxer dereka felett telepszik meg a csupasz bőrén, amikor már teljesen szembe helyezkedik velem. - Csak elég jól, hm? – vonom feljebb az egyik szemöldököm az orrom alatt somolyogva az ál-számonkéréssel a hangomban. - Igazából, ha már így szóba került... – kezdek bele a visszapasszolt kérdés megválaszolásába, de előbb lepakolom a kezemben tartott üveget és, ahogy valamelyest elhajol, úgy támaszkodok meg magam mögött a pulton, hogy aztán egyetlen mozdulattal felüljek annak tetejére. - ...olyasmi is ér, ami nem igazán kipróbálás, inkább csak, örülnék, ha többször lenne? – a végére érve a kérdésnek, kicsit megingatom a fejemet oldalirányban és bízom abban nem veszi rossz néven a szavaimat. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy ne élvezném, ahogyan együtt vagyunk, mert az baromi messze állna az igazságtól. - Már, ha nincs ellenedre. – toldom még meg a felvezetést és a kezeiért nyúlok, amennyiben, ha hagyja és közelebb húzom magamhoz úgy, hogy a csípője a combjaim közé kerüljön. A jobbját nem engedem el. - Megmutatom. – szemérmetlenül vonom a tenyerét a pólóm alá úgy, hogy az ujjai a mellemen landoljanak, egészen pontosan az érzékeny bimbón. - Szeretném, ha itt gyakrabban érintenél az ajkaiddal így... – odahajolok hozzá, hogy a száján mutassam be a demonstrációt, pontosan mire is vágyom. Alsó ajkát csókolom, szívom be előbb gyengéden, majd kicsit erősebben, hogy a végén érzékien a fogaim közé szorítsam a húst, mielőtt a nyelvem emlékét is ott hagyva ereszteném el. Mindenképpen elhajolok tőle és a kezét is elvonom magamtól, elvégre arról volt szó, hogy van-e olyasmi, ami nekem volna a kedvemre. Szándékomban áll folytatni a megkezdett listát. A combjaim mellett támasztom meg a tenyereimet a pulton a folytatáshoz. - Házon kívül is kifejezetten kedvelem és nem bánnám, ha kicsit gyakrabban vennénk fontolóra. Vagy nem vennénk fontolóra, inkább spontán módon képzelem... – eresztek meg egy pimasz mosolyt irányába, ahogy felvetem az ötletet. Tekintve mondjuk eleve a megismerkedésünk estéjét, annak a kocsmának a mosdójában vagy a kórház jótékonysági buliját, amikor szünetet tartott(unk) a szolgálata alatt… nem annyira volna azt hiszem idegen tőlünk az ilyesmi. Lazán karolom át a nyakát, mielőtt az utolsó dolgot is felvezetném, bár ennek aligha lesz köze az eredeti kérdéshez. Míg eddig a vonásaim, a hangom tartalmazott némi játékosságot, most valahogy sikerül némileg komolyabbá válnom. - Mondd, zavarna, ha olykor... – oldalra billen enyhén az üstököm és megállok egy szusszanásnyi időre mielőtt folytatnám. - ...szóval, ha olykor kimondanám, hogyan érzek irántad? – hiába volt tequilától zavaros akkor este a fejem, mikor rákérdeztem, mégis mit érez irántam – jó, oké, a kérdés sokkal konkrétabb volt ennél – és arra kértem ő is kérdezze meg tőlem, nem felejtem el mennyire nehezen bökte ki magát a megismételt kérdést is. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, így, ha nem venné szívesen, akkor nem erőltetem. Az persze más kérdés, hogy olykor nekem volna igényem a kimondására..
Olyannyira nem tűnik fel az automatikus kézmozdulat, hogy gondolkodás nélkül hümmentek vissza a vállam felett a kérdésre és egy csak másodperccel később esik le, már a szobaküszöbhöz érve minek apropóján tette fel Jacks. - Jah. Minden okés. – elcsípem a pólóm kölcsönkobzásával járó utolsó átbújást és gyorsan vetek még egy utolsó pillantást a fedetlen részekre, mielőtt a lábam újbóli lendítése bekövetkezne a konyha felé irányítva a figyelmemet. Konkrétan a vízre, amiből egy üveggel kiveszek a hűtőből, hogy a mögöttem érkezőnek passzoljam és a halk köszönetére csak egy laza oldalba bökést adjak nincs mit-ül neki. A saját szomjoltómmal ezután foglalkozom az előkészítésének szakaszáig a könnyen kibukott kérdés miatt. Engem nem feszélyez, de a csendes megejtett bólintás nem tudom megállapítani őt igen-e vagy se, minden esetre szinte kötelező jelleggel költözik a pofámra némi önelégült máz. - Szóval én voltam az elsőd, huh? – kap egy szemöldökdobást is a pohár pereme felett. Vérszívás egy cseppnyi sincs a megjegyzésemben, könnyen kezelem a témát és első sorban ezt lobogtatom meg az orra előtt, az egy másik asztalra tartozik, hogy kihagyhatatlan volt ez a ziccer attól a pillanattól kezdve, hogy bevillant a lehetősége. Sorry, I’m not sorry. Egy másodpercre sandábban nézek rá a nagy fejingatást látva, de a válaszában nem tükröződik, így nem foglalkozom vele ellenben a vállvonással és a mosolyszökedékkel. - ..és mi az ítélet? – nem éreztem rajta kényelmetlen ellenállást, kelletlen feszültséget. Azt hiszem. Viszont nem derült ki a szavaiból, hogy felkerül-e a menüre vagy se a bilincs. Hazudnék, ha azt mondanám nem örülnék neki, de ahogy eddig is, túléltem nélküle. A döntés rajta áll a kíváncsiságát végül milyen módon elégítette ki az elsője.. Ahogy a pohár a lapfelületre kerül szembe fordulok vele és kényelembe helyezkedem alig fél lépésnyi térrel operálva kettőnk között. A kézmelege nyomán megkövetel egy azt kiélvező, hosszabb levegővételt és fejdöntést, a számonkérésre szánt választ meg a képemen: mit gondol, ki kell mondanom a nyilvánvalót? - Elég jól. – nyomom meg az első szót a halkabbra vételezett dünnyögésemben és visszadobom a feldobott labdáját. A vizem erre a rövid időre visszaveszem, de a felhuppanása végén már újfent az konyhapulton köt ki alig két korttyal az alján. A megnőtt távolságot ízlés szerint redukálom nulla közelire, ahogy a tenyeremet a térdei felett pihentetem meg és kissé értetlen tekintettel vizslatom az övét, néma kéréssel, hogy fejtse ki bővebben, mire gondol, mert ez, így túl ködös. Bólintást ettől függetlenül kap, bár eddig is bármikor szólhatott volna az igényeiről. Vagy rájuk vezethetett volna, elvehette volna.. Ahogy én szoktam általában az adott szituációban, amibe belegabalyodunk. - Mondd. – a combjai közé vezetés ellen nincs rossz vagy tiltakozó szavam, úgyhogy könnyű dolga van az odaterelésemmel. A szabadon hagyott balommal, pedig komfort után kutakodva állapodok meg a combtövénél, a póló szegélye alatt és várom miért tartja kézben a jobbomat, amire egyszer rápislogok ennek eltéveszthetetlen jeleként, majd vissza a mélybarnáiba, félre döntött fejjel. A következő felszólalása, ahogy megérzem a húzó erejét átdöntöm a másik irányba az üstökömet és készségesen asszisztálok a demonstrációjában, finoman még alá is tartok a keblének, feljebb emelem. Egy kisebb, de nem telhetetlen morranásszerű hanggal hagyom a következő mozdulatsor után elhajolni. Az eleresztett kezem, pedig a bal mintájára vándorol a lábára és figyelem az arcára is kiülő tovább előhírnök jeleket. - Aham. Aham. – ütemes bólogatás adom a beleegyezésem, de a végéhez érve, még mielőtt tovább sorjázhatná magamhoz ragadom a szót röviden. - Ezeket egyébként eddig nem mondtad, mert..? – a mondat befejezést az ő reszortjának tekintem, mert nem rémlik úgy nagyjából.. Bármit elutasítottam volna ilyen téren, ami eddig javaslatra került. Sőt. A mostanában inkább a lakáshoz kötő események meg rajtunk kívül állóak voltak. - Igen? – a derekára fészkelődök át a szusszanásnyi szünetében. Érzékeltem rajta a változást, innen ered a rákérdezés és meredek lenne azt mondani számoltam a folytatással.. Akárcsak egyetlen egyszer is ezidáig, amitől elég idiótán érzem magam most, hogy szóba került a dolog. Valahol azt hittem vagy nagyon-nagyon reméltem letudtuk ezt a kört azon az éjszakán, amikor hajnalok hajnalán beállított és ez adott egy jókora megkönnyebbülést. Mégis hogy a francba kéne megfogalmaznom mennyire nem áll a számra? Képzelem milyen hülyén venné ki magát, ha csak ő mondaná.. - Ne vedd rossz néven, csak.. – kezdek bele megelőzve a kínos csendet a szekundumnyi lefagyásom után. - Nem mondtuk, mondtam családon belül se soha. Nekem eléggé idegen. – köntörfalazhatnék, körbe járhatnám valami bazi nagy finomításon áthányatva a mondani való lényegét, de tudjuk mennyire lenne sikeres az én számból, úgyhogy egyenesen kimondtam inkább. Az alkarjaimat elfektetem a derekán – így jobban megy részemről a tisztázás. - Nem tudom zavarna-e, de határozottan szokatlan lenne. – talán ezzel tudom a legjobban megfogalmazni és remélem.. Kevésbé jövök ki idiótán a helyzetből, mint ahogy fejben már lejátszottam a padlófelmosásos verzióját..
Az elsőd kijelentés olyan élesen éri a hallójárataimat, hogy a tekintetem rögtön rákapom. Nem a hangja vagy a kérdés és annak hangsúlya miatt, inkább annak okán, hogy realizálom; talán fogalma sincs mennyi mindenben első a számomra. Előtte még sosem költöztem össze senkivel. Legalábbis nem azzal, akivel az ágyamat is megosztottam volna. A párszori ott alvás nem ez a kategória, az ideiglenest pedig sosem vettem hosszabb távú becuccolásnak. Aztán persze a helyzet megváltozott – és szó sincs arról, hogy ne tetszene, ahogyan alakultak és ahogyan vannak most a dolgaink – és a lakóhelyek egyesítése csak az egyik a sorban, amit előtte mással még nem műveltem. Sosem éreztem még senki iránt úgy, ahogy iránta. Sosem adtam fel magamból annyit még, mint miatta. Soha nem kellett olyan kompromisszumokat kötnöm, mint amiket érte kötöttem. Korábban egyszer sem számoltam be senkinek arról hol vagyok, mikor érek haza vagy épp miért kések, ha arról van szó. Igazán kapcsolatban sem voltam még, legalábbis nem olyanban, mint ez. Egy-két-három vagy akármennyi alkalom, közös és kellemes időtöltés még nem igazán nevezhető annak. Nem tekintem annak. Még sosem mondtam ellent egy felettesemnek valaki más kedvéért… Úgyhogy van azon a listán bőséggel még amik az elsőknek tekinthetők vele kapcsolatban. Vagy éppen miatta, érte, kettőnkért történt meg. Ez a tapasztalat újabb „bejegyzés” az elsők között. Lassan és nem is túl látványosan szaladnak feljebb a szemöldökeim a homlokomon a kérdés kapcsán egy pimaszkodónak is elmenő mosolykezdemény társaságában. - Igen, te voltál. – rázom meg kissé az üstököm, annyira azért ne legyen büszke magára de nem kommentálom a továbbiakban. Az elégedett(nek tűnő) képe éppen eleget elmond. Nem számoltam azzal, hogy rögtön rá is kérdez, miként is vélekedek a legújabb tapasztalásom kapcsán és emiatt nem is érkezik olyan gyorsan a válasz a részemről, mint érzésem szerint kellene. ..és a legkevésbé sem megfontolt, amit végül sikerül mondanom; - Mindig ilyen lesz? – egyelőre nem fejtem ki, hogy mit is értek ilyen alatt. Hagyom, hogy értse, ahogy akarja vagy rákérdezzen, ha éppen arról van szó. Mindegy miként is dönt, a lényeg, hogy egyelőre passzolni, de legalább nyújtani kívánom a válaszadást lehetőségét. Egyszerűen csak több idő kell. Az ál-számonkérésemre adott dünnyögése szélesebb és elégedett vigyort csal a képemre. - Aha.. elég jól, értem én... – halkabbra veszem hozzá hasonlóan én is a hangom és szándékosan nyomom meg ugyanazt a szót, amit ő is miközben szemtelenül kacérkodom az ajkaival, ahogy közelebb hajolok hozzá mielőtt elhajolna a szomjúsága okán és felülnék a pultra. A felszólításra – és egyébként is terveztem – hosszasabban kifejtem, hogy mire is gondolok. Nem újdonságok kipróbálása, hanem a nem bánnám, ha többször terítékre kerülne, amit felsorolok és részben demonstrálok is. Abban a pillanatban kelti életre újra minden finom hangolású érzékem, ahogy készséggel asszisztál a bemutató alatt. Le se tagadhatnám a testem reakcióit; a megszaporodott légvégteleket, a csípőjét enyhén szorosabbra fogó combjaimban végigfutó izmokat, vagy az öntudatlan nyelési ingert, amit kivált. Szégyentelen mennyire oda vagyok minden egyes érintéséért... A beleegyezést ugyan megkapom, nem csak szavakban, de bólogató aláfestéssel, viszont mellé a kérdést is, aminek a megválaszolásához nem fogok tudni észérveket támasztani. - ...mert most említettem meg őket. – nem volt se létkérdés, sem pedig olyasmi, ami nélkül ne érezném teljesnek az együttléteinket, szóval eszembe se jutott felvetni őket. - ..és korábban nem került szóba. – vonom meg a vállamat lazán. Annyira nem volt fontos, hogy bármikor is reklamáljak érte vagy kérjem. Most felmerült, hát jeleztem. Időzítésben nem vagyok valami jó, de ezt ő is tudja. Nem..?!? Van még valami, ami a felsoroláshoz hozzátartozik, de a témát tekintve egészen máshová vezet, így pedig nem a legkönnyebben nyögöm ki végül. ..és úgy látszik nem is ok nélkül aggódtam szóvá tenni… Nem akarom rossz néven venni. Tényleg nem. Mégis sikerül. Abba sem akarok belekezdeni, hogy az én családomban sem volt szokás, anyám meghalt mielőtt még kimondta vagy hallhatta volna, apám pedig… nem emlékszem, hogy valaha is mondta volna vagy én neki. Utólag tudom, hogy én szerettem volna, ha hallja tőlem, de képtelen vagyok felidézni, hogy valaha is kimondásra került-e közöttünk… Nem akarom ezt a képébe törölni, valahogy feleslegesnek ítélem, főleg, hogy nem titok előtte a múltam. Tudomásul veszem a szavait – cirkuszt egészen biztosan nem fogok csinálni, az baromi idegen volna tőlem, meg amúgy sincs miért –, így csak némi bólogatás mellett elengedem a körülfont nyakát és a tekintetem is leveszem róla. - Értem. – adok hangot is annak, hogy megértettem a szavait, majd egy szusszanást követően folytatom, lehetőleg még mindig kerülve íriszeit. - Elszaladok zuhanyozni. – nem invitálom meg, csak kijelentem és várok, amíg ellép annyira, hogy le tudjak csusszanni a pultról. Ha hagyja, akkor elindulok a fürdő felé.
A lassan érkező szóbeli elismerés után elengedem a témát. Egynek elment és szemmel láthatóan elértem vele a célomat, mert a szája sarka felfelé ívelődik, nem maradt rajta a nyugodt komolyság, aminek nem igazán örültem volna a nemrég véget ért együttlétünk fényében. Az illatát intenzíven érzem és a bőre is biztosan még mindig melegebb érintésű, ami hamar vissza fog vonzani a közvetlen közelébe, ha kitöltöttem a vizet magamnak, amiért eredetileg a konyhába indultam. Nem fordult meg a fejemben, hogy nem határozott véleménnyel fog előállni az érdeklődésemre. Az meg ennél is kevésbé, hogy amíg várnom kell rá ennyire megszaporodnak a másodpercek. Nem vagyok hülye és az is közre játszik a homlokomra gyűrődő, kisebb árkok kialakulásában, hogy ismerem annyira tisztában legyek a hosszas hallgatásának kevés jóval kecsegtető jelentésével. A kibukó kérdésre, ha eddig nem is, most látványosabb mértéket ölt a fejemben lezajlódó gondolatok, leginkább kérdések összessége. A szemöldökeim könnyen összeszaladnak, mondhatni rögtön és nem sokon múlik egy kifejezetten apró hőkölés is a reakcióját hallva, látva. - Hogy érted, hogy ilyen? – az előző kérdésemre szerintem nagyon is megkaptam a választ, hiába nem hangzott el semmi konkrétum tőle, de most nem kell két tipplehetőséget adnom neki ahhoz, hogy tudja nem fogom könnyen annyiban hagyni az aktuális kérdéskört. A képemre van írva: ez is azok közé tartozik, amiket nem fogok anélkül passzolni, hogy felvilágosítana a részletekről és megérthetném. Méghozzá egészen. Nem részletekben vagy ködfoltokkal a magyarázatban. A léhán sandítok rá és moccanok a szuggeráló tekintetének észrevételét követően. Szomjom oltom egy korttyal, de a felhuppanása utolsó fészkelődését megelőzve dőlök előre röviden, egy puha emlékeztetőért a szájáról. Rövidebben, mint a nemsokára tőle érkező kezdeményezés, aminek a folytatása az ínyemre lenne attól függetlenül csak demonstrációnak szánta, mit szeretne gyakrabban magán érezni. ..és ahogy a combtartásából érzem ezzel nem lennék egyedül. Nem zavartatom magam érte, nem is rejtem véka alá, hogy miként állnék hozzá és ahogy ő is tette, az ajakívén futtatom végig a tekintetem, csak utána találok fel a szembogarakhoz. A kéréseire aligha tudnék nemet mondani, a bőrébe is jobban belesimítok: mindkettő megvéve. - Legközelebb azért szólj, ha valami felmerül. – teljesen mindegy miről van szó, ez általánosságban igaz és nehogy pont a szex kapcsán legyen másként, miközben a közvetlenségét nem egyszer kóstoltam már, sőt: szinte ez volt az első tapasztalatom vele. Csendben figyelem ahogy elenged és baromi nehéz nem felkapni a fejem egy hirtelen fújtatással egybekötötten, igen, nem meglepetés, hogy szarul jönnek ki a szavaim hogyne, csak azok.., de már kezd elegem lenni. Sikerül megállnom, hogy akkor állítsam meg az ösztönös mozdulatot, amikor még csak éppen feljebb emelem az állam és nem tudom hogyan, de egy egészséges lélegzetvételt préselek ki a dologból. Nem hiányzik magára vegye, holott nem neki szól. Ha előttem lenne egy fal világosak lennének ki felé irányul a feléledt feszültségem, ami az állkapcsom megfeszülésében merül ki egyelőre. Egy tapodtat sem lépek odébb, hogy lemászhasson a helyéről és derekára támasztott alkarjaim tartása sem finomodik leheletnyire. - Ha tényleg ezt szeretnéd, engedlek.. – ..de ahhoz előbb fel kell néznie. A ki-mit-szeretne jelenleg nem egyezik. Képzelem, hogy nem volt egyszerű előhozakodnia vele és még kevésbé volt egyszerű benyelnie az elhangzottakat, de én sem örömmel ismertem be, hogy lényegében balfasz vagyok ehhez. Vagy hazudnom kellett volna..? Most már mindegynek érzem. Megvárom a válaszát és ha valóban el akar szaladni: szaladjon. Nincs jogom visszatartani a nyugalomtól.
Miért is hittem – jó, ha egészen őszinte vagyok, akkor nem hittem, csak reméltem – azt, hogy megúszom a könnyebb módon?! ..és nem kell választ adnom arra, amire koránt sem vagyok biztos, hogy szeretnék. Vagy legalábbis nem most, még azelőtt, hogy sikerült volna átrágnom magamban mindazt, amit gondolok és érzek és ami még túl zavaros ahhoz, hogy igazán tudjam akarom-e a későbbiekben vagy sem. Előbb kellett volna gondolkozni és később kinyitni a számat, én is tudom. Most már tudom. A pillanatnyira szabott időnél valamivel lustábban emelkednek meg ismét a szemöldökeim, ahogy igyekszem valamiképpen megfogalmazni, mit is értek ilyen alatt. ..és bár igyekszem a lehető legjobb végén megragadni, azt hiszem ez sikerül a legkevésbé, amikor végre szavakba is képes vagyok önteni, mire is gondoltam vagy utaltam. - ..hogy revanst veszel, ha valami nem tetszik vagy ..megharagszol. – nem köntörfalazok, nem ködösítek és még csak azt sem próbálom meg, hogy finoman körülírjam. Azt hiszem mindketten több, mint tisztában vagyunk azzal, nem feltétlen alélt el attól, hogy egy teljes napra itt hagytam a kis doboznyi ajándékkal, noha nem éppen az volt a célom, hogy felbosszantsam a várakozás megnyúlt idejével. A kezébe adni a teljes irányítást nem annyira könnyű, mint amilyennek esetleg tűnhet, akkor sem, ha most én magam akartam és vetettem fel. Azt pedig tudni akarom, hogyha újra megteszem, akkor mire is számíthatok. (…) Az emlékeztetőt több, mint szívesen veszem és viszonozom, majd pedig, ahogy elhajol, úgy helyezkedem el én is a pultra felhuppanva immáron. Rövid bemutatóval prezentálom és vetem fel a magam hozzátennivalóit a témához, nem túlságosan elnyújtva a kéréseimet. Kellemes bizsergés szalad végig a gerincem mentén a fogadtatás kapcsán és amikor a tekintete a számon szánt végig – a simításáról nem is beszélve –, önkéntelenül nedvesítem meg az ajkaimat. - Oké, szólok. – egyezem bele egy bólintással is a kérésbe és valahogy ahhoz is ad egy utolsó löketet, hogy felhozzak valami egészen más témát is. Amit utólag megbánok. Nagyon is… Szóvá tenni azonban nem áll szándékomban. Inkább csak eleresztem és csendesen veszem tudomásul a szavait. Nem feszegetném tovább az egész témát, ha elengedne. Ha mozdulna, ha nem kérdezne, csak hagyná, hogy lecsúszhassak a hideg felületről és megszökhessek, a szőnyeg alá seperve ezzel az elmúlt három percet. ..de nem mozdul, nem enged, a lehelete pedig meleg záporesőként landol a bőrömön. Az első gondolatom, hogy dehogy akarom, aminek a következtében, alig pár másodperc elteltével enyhén meg is rázom az üstökömet, de egyelőre nem mellékelve ehhez a tekintetem. Azt most még jobbnak – vagy legalábbis könnyebbnek – ítélem valahol lent a dereka magasságában tartani. - Nem. – halk, kissé talán érdes hangon sikerül hozzátoldanom szóban is az imént megejtett, hang nélküli válaszomat. ..és bár valahogy minden porcikámban azt érzem itt kellene féket vetnem a nyelvemnek, valahogy mégsem jön össze. - Egyáltalán nem szeretném, ha elengednél.. – a mondat közepén valamikor – nem sikerül realizálnom mikor is pontosan – újra ráemelem sötét íriszeimet. - ..de fogalmam sincs mit mondjak vagy csináljak. Visszaszívni nem tudom, azt meg egyértelművé tetted, hogy nem vennéd jó néven, amire rákérdeztem, úgyhogy… – megvonom a vállam anélkül, hogy befejezném a mondatot. Nincs is befejezése, ha jobban meggondolom.
A nagy nehezen kibökött magyarázatra nem lököm vissza csuklóból a Tessék..? kérdést, ami velős valójában automatikusan magához társít egy elég jellegzetes döbbenetet. Jól hallottam és pont ez a baj. A szimpla értetlenségtől mérföldes távolságban helyezkednek el a vonásaimra költöző döbbenet jelei, keveredve a nemtetszésem erős adalékanyagával. Baszd meg, jó, hogy nem tesz mellé grátiszként olyan körítést, aminek köszönhetően tisztábban menne az áthallás a téma és az erőszaktevés között.. - Remélem tisztában vagy vele ez hogyan hangzott. – ..vagy miként jön le. Jézus. Egy hangosabb fújtatással keresek más pontot a háta mögött lévő csempefalon, remélhetőleg elősegítve a lehiggadásomat, ami nem biztos akként jön le számára a gyorsan rendeződő grimaszból és a nem éppen halk vételezésű, nyugodt ritmusú tüdőtelítésemből. Nem, mintha a figyelmem ennyire kiterjedt lenne.. - Egyébként meg ne aggódj, nem lesz ilyen a jövőben. Érts akármilyen kényszeres tűrni valót is revans alatt.. – egytől tízig terjedő értékskálán mínusz kettesnek tippelném meg mennyire értem mi a baja. Megharagszom? Hogyan keveredett ez egyáltalán a fejébe..? Ha az ennyire nehezen elviselhető revansnak számít neki, hogy igen, a kezeinek rögzítése után szándékosan nem adtam meg az első alkalommal már majdnem fájdalmasan várt orgazmusát, akkor az én kurva anyám a megválasztott szenvedési módjáért.. (…) A komfortos elhelyezkedése alapján nem merült fel a lehetséges hogyan tovább-ok között a szóba hozott téma vagy az, hogy érdemes lenne némi feszültséggel számolnom, amit a mezei fogásában is érzek. Arról nem beszélve kerüli a szemkontaktust, míg én keresem. Nem, nem tolakodóan, csak lejjebb döntött fejjel olykor-olykor, amit minden bizonnyal ő maga is érzékel a karjaimon keresztül. Hol egyik, hol másik irányból megközelítve az eltartott tekintetét, mialatt türelmesen arra várok eldöntse mit szeretne: menni vagy maradni. Tisztán láttam a kurta fejrázását, a tenyeremet nem ezért vezetem a dereka két oldalára, hanem azzal a céllal kissé hátrébb dőlve szuggerálhassam az állának megemeléséért és hogy ne lefelé, a derekam környékén sepregessen a pilláival. Lehet ő könnyebbnek érzi, nekem viszont nem az a fejtetőjét bűvölni, hiába lesz még egyértelműbb a halkan eldünnyögött szó után a döntése. Finoman engedek meg egy sóhajtást magamnak a harmadszorinak is nevezhető megerősítésnél, minek a végéhez érve érdeklődőn kapaszkodhatok vissza a szembogaraiba. Legszívesebben mondanám, hogy ne vonogassa a vállát, mert nem úgyhogy vagy mindegy, de féket kötök a nyelvemre. - Nem ezt mondtam. – a különbséget nem hangsúlyozom ki, hallotta és úgy értettem ahogy mondtam; nem tudom. A kifejtésbe, felesleges részletezésbe sem megyek bele, mert.. Miért tenném? Attól nem érezné magát jobban, ha bővebb lére eresztve magyarázkodnék a defektről. Rohadt kifogásgyártásnak is elmenne.. A jobbomat az arcához emelem, hogy a fültőnél fektessem el egyszer hátrébb simítva onnan a haját. Mihez kezdjek veled? ..magammal, hm? - Nem kell semmit visszaszívnod, csinálnod vagy mondanod. Csak nekem azt, amit elfelejtettem hozzátenni: igyekezni fogok. – ..tényleg.- Valószínűleg nevetségesen béna leszek, de.. – nincs mit tenni, nem igaz?- Igyekezni fogok.
A döbbenet nem csak az ő vonásain válik otthonossá. A pillanat töredéke alatt pedig fogalmam sincs, hogy végtelenül felháborodjak, amiért szánt szándékkal érti másként a szavaimat vagy csak egyszerű értetlenséggel álljak az egész helyzet előtt. Levegőt veszek és próbálom eldönteni mégis mi a francot mondjak most neki valamivel kapcsolatban, amivel még magam sem vagyok teljesen tisztában, nemhogy vele megértessem. Újra levegőt veszek, hogy a csípőből érkező és kigurgulázni kívánkozó válaszomat visszanyeljem. Megint emelkedik a mellkasom és süllyed, azért, hogy legalább megpróbáljam megérteni, mégis honnan jött ez az egész, amikor ismer, tudnia kellene, hogy semmi olyan hátsó gondolatom nem volt – és nem is céloztam semmire –, mint ami velem ellentétben neki eszébe jutott és kéretlenül dörgölte az orrom alá. Még egyszer engedek a mélyebb oxigéncserére áhítozó tüdőmnek és ezzel együtt, ahogy a levegő távozik mellkasom ketrecéből, úgy teszem le, ami a kezemben van és illesztem a tenyereimet puhán a csípője két oldalára. - Kényszeres tűrni való…?! – nem tudok nem visszakérdezni arra, amit hallottam, de választ egyáltalán nem várok. - Te is pontosan tudod, hogy nem úgy értettem. – hiába szánom szelídnek a mondandómat, kicsit élesebbre sikerül annál, mint ahogyan terveztem, de ezzel együtt halk maradok. - ..vagy nem annak szántam, ahogy érzésem szerint vetted. – ha abbahagyja a mögöttem lévő csempe fixírozását, akkor kísérletet teszek arra, hogy megtaláljam a tekintetét. Mostanra a hangom is rendezem és kiűzöm belőle a feszültséget. Vagy legalábbis a megbántottságot, habár az érzés megmarad. - Szó nem volt arról, hogy egyáltalán ne legyen ilyen, arról sem, hogy... basszuskényszeresnek éltem volna meg akármit is. – lélegzetvételnyi szünetet iktatok be, leginkább csak azért, hogy meggyőződjek arról, tényleg figyel arra, amit mondok és nem a fejében tesz össze olyasmit, amiről szó sem volt. - Ott voltál, úgyhogy ezt is tudod. – annyira szükségtelennek ítélem ezt megjegyezni, de úgy tűnik, hogy kell, mert az előbb enyhén szólva is nagyon félrement, amit közel nem annak vagy úgy szántam, ahogy ezek szerint lecsapódott benne. Basszus - Mit gondolsz, megbeszélhetjük ezt később? ...Mert egyelőre baromira zavaros nekem is, hogy mit gondolok és érzek, pont azért, mert igen, részben baromira élveztem és kényszeres tűrni való a közelében sem volt annak, amit átéltem. – basszus. Megint. Elengedem és megvárom, hogy egyáltalán belemegy-e abba, hogy ezt az egészet most úgy, ahogy van jegelésre tegyük. (…) Persze, érzékelem, hogy arra vár, ez alkalommal az általa kezdeményezett szemkontaktus felvételére tett kísérletét fogadjam, de nem megy rögtön. Nem, egyáltalán volt könnyű eleve előhozakodni a kérdéssel és még kevésbé könnyen sikerül fogadnom a válaszát. Kicsit úgy érzem magam, mint aki túl sokat adott vagy mutatott magából pláne az előzmények fényében, így pedig kell némi idő, mire képes vagyok a kék íriszeibe nézni. Ugyan nem szólalok meg, de amikor közli, hogy nem ezt mondta, lélektükreimre kiül; csűrhetjük akárhogyan a szavakat, a vége mindig ugyanaz lesz. A tekintetemet nem szakítom el tőle, akkor is a számomra oly kedves kékségbe kapaszkodom, amikor a hajamat sepri a fülem mögé. ..és az elmúlt húsz perc leforgása alatt másodjára is eléri, hogy döbbenten pislogjak rá néhány szívdobbanásnyi ideig. - Ez most azt jelenti, hogy… – mire a mondat végére érek, rájövök, hogy a leghalványabb gőzöm sincs, mire is utal. - ...pontosan mit is jelent? – vonom összébb a szemöldökeimet és billentem enyhén oldalra a fejem, mert nem értem. Az előbb még meg voltam győződve arról, hogy nem akarja, nem venné szívesen, most meg..? - Nem tudok eligazodni rajtad. Az egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan vagy és ettől… bizonytalan vagyok és... – nem fejezem be. Hallottam, hogy igyekezni fog és tudom, hogy ez tőle nem kis dolog, főleg, ha olyasmiről van szó, ami bőven a komfortzónáján kívül van, de ezzel együtt… ennek könnyűnek kellene lennie, nem? A fun partnak, ami arról szól, hogy jó és szép és élvezzük, de én ennek most nemhogy a közelében nem érzem magam, de még azonos földrészen sem vele...
A napnál is világosabb nem vagyunk közös nevezőn, mert csak komolyabb méreteket kezd ölteni mennyire nem is értem őt jelenleg. A visszakérdezésére ugyanannyira érzek késztetést szóban megfogalmazott választ adni, mint amennyire ő azt várna rá: egyáltalán nem. A tekintetemben ott van, hogy mondjon jobbat, mondja meg mi a fene van, ha nem erről van szó, mert az ilyen-nel nem vagyok előrébb a kifejtés ellenére sem. Pont hátralépésnek könyvelem el. Szerencse, addig se éreztem úgy egy keveset is, de tudok vagy sejtek a szőnyeg alatt tartott bajával kapcsolatban, mert gáncsvetési rásegítést nélkülözőn és kapós hatékonysággal vágódott volna az állam a földnek.. Hallgatom és figyelek a higgadtságom egy helyre összekapargatása alatt, nem kell semmit tennie a tekintetem visszatereléséhez, érzékelem a rá való szándékot. Ez már a kezeinek megérzésekor megtörtént. Ezúton láthatta a töretlen várakozásomat a teljesebb képhez, amiből elém vetett egy apró kis részletet. Egy meglehetősen zavarosat mindennek tetejében, amivel nemhogy kezdeni nem tudok semmit, de borzasztóan zavar is ennek okán. Most, pedig az egyet nem értésemet láthatja a kijelentésekor: pont ez a lényeg, hogy nem tudom hogyan értette. Pontosan ez és az idő előre haladtával csak idegörlőbbé válik mennyire nem. Bónuszként tevődik hozzá a tényállás változatlansága, miután többszörösen megerősíti hogyan nem értette, de kihagyja a hogyan igen részt.. Hosszan és lassan engedem ki a levegőmet, lenyelve a közbe szólási kényszereimet abban reménykedve valamivel kisegít végre, de egy ponton elég nehéz ehhez tartanom magamat. - Igen, ott voltam, de ahogy beszélsz róla nagyon úgy hangzik, mintha mégse és két teljesen külön esetnél lettünk volna jelen.. Nekem nagyon is úgy tűnt élvezted, mire te megkérdezed mindig ilyen lesz-e, mintha valami rohadt büntetésről lenne szó. Meg ne haragudj, de azt se tudom mit kellene higgyek, mivel fogalmam sincs mit csináltam, hogy ezzel cédulázod az egészet ilyen és revansvételre meg megharagudásra hivatkozol.. – örülnék, ha legalább azt megértené az én szemszögemből hogyan néz ki ez az egész és milyen rohadtul gáz a hallottakból építkeznem.. Légből várat kábé. Élvezte, de ezek szerint mégse..? Nem sok lehetőségem marad: megjátszotta vagy nem vettem észre. Egyik jobb, mint a másik és harmadik opcióhoz hozzá se tudok szagolni az elhangzott szavainak segítségével. Nem igazán tudok az előző kettőhöz se, mert egyik nagyobb faszság, mint a másik. Végigdörzsölöm az arcélem, hátha serkenti az agyműködésem, de nem lelek logikai kibúvót részemről. A hangom nem recsegett az idegtől, attól annál inkább, hogy mennyire zavaró mértékűen nem vágom mi van. A halasztási kérelmétől egyenest plafonverésbe kezd a kedvem.. Az elején zsigerből így érzek, a folytatást már kevésbé feszülten hallgatom. Ő se érti.. Én még kevésbé. - Oké, hagyjuk későbbre.. – ha megfeszülök se tudok mást csinálni, mint hagyni. Mondjuk semmit se, ha baromi zavaros még neki is. (...) Láthatóan nem vonom le a szempárjából kiolvasható lényeget, de igenis eljut a szürkeállományomig és magamban nem tagadom le a féligazságot. Zavarna, mert nem tudom kezelni. Egy Kössz.-t mégse repíthetek vissza válasz gyanánt, de azon sem tudok egyik pillanatról a másikra változtatni, hogy amit tulajdonképpen kér az teljesen idegen számomra és emiatt bennem nem munkálkodik a rá való igény. A ciki az, hogy egyedül vagyok vele.. A látvány ahogy döbbent koncentrálásból hirtelen értetlenség költözik a vonásaira eléggé komikusan hat. Eléggé ahhoz, hogy majdnem kinevessem – a hangsúly, pedig a határozón van, majdnem. Mélyen szívom be a levegőt és ez idő alatt újból magához ragadja a szót. - ..és..? Nem, mintha egyébként te a kiszámíthatóságodról lennél híres.. – nem védekezőleg dobom fel, hárításként az engem illető megállapításra, mert utólag visszanézve a jelenetet igazat kell adjak neki kelletlenül is. A magyarázkodást mellőzöm, mert elég egyértelmű mi, pontosabban ki váltja ki az efféle dilemmával szőtt ingadozásaimat, amiktől kétlem az ő feje jobban fájna az enyémnél.. - Az előbbi, pedig azt jelenti, hogy egy idióta vagyok, de nem szeretnék az lenni..? – a legegyszerűbben így tudnám megfogalmazni, de még így is kissé nyitva hagyom a mondat végét. Nincsen jobb okom vagy szebben összeszedett litániám ehhez, kimondatlan, de nem óvom titokként, hogy magának köszönheti, ezt egyértelműsítőn csak kényelmesebben akasztom az ujjaimat a hajába fültő felől. - Láttam, látom hogyan esett, amit először mondtam és ez nem töltött el valami jó érzéssel, ami ellen annyit tudok tenni, hogy változtatok, nem? – vállvonástól mentesen fejezem be egy nehezebb sóhajjal, de nem neheztelőn. ..szóval jah, próbálkozom.
Nem értem. Tényleg nem. Nem fejtegettem semmit úgy és annyira, ahogyan most az a szájából hangzik – nem is tudtam volna – és a cédulázás felrovását sem érzem jogosnak, elfogadhatónak vagy egyáltalán megérthetőnek. Ennél jóval kevesebbet említettem meg, a legkevésbé sem azzal a mondanivalóval, mint amit most a fejemhez vág. Mégsem vágok közbe. Akkor is tartom a szám, amikor befejezi és a mondandója végére ér. Egész egyszerűen azért, mert amíg én sem tudom miként is állok mindehhez, nem akarok jobban belemenni. Elengedem a tekintetét és elveszem a kezeimet is róla. A szavait tudomásul véve várok az ítéletére, miszerint napolhatjuk-e az egész téma feszegetését és amikor belemegy, részben megkönnyebbülve lélegzem fel a súly alatt, ami a vállaimra szökött az elmúlt percekben. Szavak nélkül, csak egy hálás bólintással teszek ezzel pontot ideiglenesen mindennek a végére. Arról egyelőre halvány gőzöm sincs, hogy meddig kerül jégre a megbeszélés, de ebben a pillanatban talán mindegy is. (…) Nem akarom befejezni a félbehagyott mondatot az unszolásként ható(?) visszakérdezés ellenére sem. Mára már azt hiszem épp elég volt a félre szaladó magyarázatokból és tartok attól, hogy megint csak oda jutnánk, ha most folytatnám. Csak az ajkaim széle rándul meg, ahogy visszakapom; velem se sokkal könnyebb. - Tudom, hogy nem. – bólogatok párat aprón az egyetértésem jeleként. Tisztában vagyok azzal, hogy rajtam sem egyszerűbb kiigazodni ékes példáját épp az imént demonstráltam, alig pár perce se. A zsák meg a foltja, eh?! Ráemelem sötétbarna íriszeimet, bízva abban, hogy jobban kifejti, miként is értette, amit az előbb mondott, de ahogy beszélni kezd, úgy szaladnak értetlenkedőbe a szemöldökeim. - Egyáltalán nem vagy idióta. – nehézfejű, az igen nem is kicsit, de az idiótától nagyon messze áll. Mindkét kezem megint a csípője körül matat, miután leolvadtak a nyakából nem sokkal ezelőtt. Az első, ami eszembe jut a hallottakkal kapcsolatban, hogy közöljem vele; nem kell olyat tennie, amit nem akar. Nem várom tőle. Aztán, mégis csendben maradok, mert a torkomra forrasztja a szavakat az a tény, hogy mindezt megtenné, megteszi miattam, értem. Változik és a kedvemért teszi. Hosszabban hagyom válasz nélkül mielőtt a kezemet elvenném az oldalától és az arcélére simítanám. Közelebb hajolok hozzá lassan, de nem szándékosan nyújtva az időt, inkább csak amilyen tempóban most jól esik és előbb orrheggyel érintem az övét majd puhán ízlelem meg újra a csókját. Egyre közelebb és közelebb húzódok hozzá – ha ez még fizikailag egyáltalán lehetséges – és, ahogy elszakadok tőle, nem hajolok el azonnal. Ujjaim még az arcélét melegítik gyengéden, amikor alig hallhatóan sikerül végre megszólalnom, ajkaira ejtve forró leheletemmel; - Köszönöm.
Több, mint jól érzékelem a folytatást piszkáló kérdésemet odázását, de elengedem a dolgot, aminek jeleként kap egy jelentőségteljes pillantást a bólogatásai közé szúrva. Igen, a szándék megvolt és van is bennem nem ennyiben hagyni, csakúgy, mint máskor. Nem szeretem több felé tördelni, későbbre tenni az ehhez hasonló beszélgetéseket, de a mai napon egynek a napolására már megkért.. Mellé fér ez is azt hiszem. Megingatom a fejem és némileg közelebb hajolok hozzá egy beiktatott mély lélegzetvételt követően. - Nem a megvitatás végett mondtam. – az arcára telepedett értetlenséget tökéletesen látom, a melléjük társuló komolyságot is, aminek egy szolidabb ellenkezője tükröződik az enyémen. Komolyan nem, huh? Emlékszem azokra a jelenetekre, ahol ezt ő sem jelentette volna ki azzal az egyértelműséggel, amivel a mostani véleményét megosztotta. Nem utolsó sorban elég jól ismerem magam: képes vagyok idióta faszságok miatt akarattal nagyobb seggfej lenni az alapbeállításomnál. A megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel mentalitás megvalósításában meglehetősen szarul teljesítések. Komoly gyakorlásra szorul. Szorulna.. Puha szusszanással kezdem meg a várakozásomat. Egyszerűnek vélem az indoklásomat, nagy számnak sem tekintem és noha nem esik nehezemre általában egyenesen kimondani, amit gondolok most egy kicsit mégis hülyén érzem magam, klisésen. Talán a mondat vége után sorra eltelő másodpercek teszik mindaddig, amíg nem mozdul és még jobban magára vonjam a figyelmem, az érdeklődésemet, amivel az arcát kutatom a közeledésének ideje alatt is. Nagyobb bizonyossággal, mint amikor csak rajtam pihentette a kezét és finoman közelebb húzom a derekát még mindig megtámasztó alkarommal. Nyugtatólag hat a léha tempó és egy jó adag megkönnyebbülést, feloldódást is eredményez, amivel jobban felé döntöm a fejem az övének fogadásakor. Szívesen, nyújtottan viszonzom a csókját és nem mozdulok el a véget érésekor. Az ujjaim egészen mélyre szaladtak a barna szálak között, az üstökének hátsó felére gyűrve a magukkal ragadott hajmennyiséget, aminél fogva előrébb döntöm és bárminemű, módú válaszadás helyett csak a homlokát illetem egy futócsókkal, hogy utána könnyed helyzetváltásként az asztalon lévő kajára hívjam fel a figyelmét. Mostanra már kihűlt, de zárásnak nagyon is megfelel az előbb lezajlottakhoz. ..és ne köszönje. Szó szerint nincsen mit.
Kezdőlap 
Tárgy: Hálószoba (Harper lakás)
