Életem legborzasztóbb éjszakáján vagyok túl. Még az sem tudott felvidítani, hogy a diákjaim olyan lelkesedéssel dolgoztak az óráimon, mint még soha. Hogy kedves üzeneteket írtak Oliver-nek, a mielőbbi felépülése érdekében. Mert bizony tudják, hogy miért vagyok olyan gondterhelt az elmúlt hónapokban. Gyerekek, aki egy kicsit is ismeri lelkük mélyét, azok nagyon jól tudják, hogy előttük nincs titok. Begubóztam szobám mélyére és ordítva bőgtem. Nem hazudok, ez tényleg így volt. Aprócska lakásomban visszhangot vert jajveszékelésem. Egy világ omlott össze bennem, amikor a szemébe néztem. Belenéztem a zöld íriszekbe és összetört a szívem. Ez pillanatra remény gyúlt bennem, lassacskán parázslott fel, de a kegyetlen valóság egy pohár vizet löttyintett rá. Fogalma sincs arról, ki vagyok. Semmire nem emlékszik az ég adta egy világon. Bármit is tehetnék, fényképeket vihetnék be neki, akkor sem tudná, mi közünk egymáshoz. Nem akarok erőszakos lenni, azt akarom, hogy magától eszméljen rá a dolgokra. De képtelen vagyok megülni a fenekem… A kórház folyosóján baktatok lehajtott fejjel. Vállak ütköznek nekem, ingerült szavakat taszít el a fülem. Senkire nem vagyok most kíváncsi. Lelassítom lépteimet, ahogy egyre csak közelebb kerülök a szobájához. A levegő a tüdőmbe reked és akkor sem szándékozik távozni, mikor az orvosa gyors léptekkel igyekszik felém. Elbújnék, valami rejtekhely után kutakodom a szememmel, de már késő. Előttem áll és gyengéd pillantással néz szemeibe. Jaj, csak ezt ne… -Egy hete tért magához és téged még csak most látlak itt? – Igyekszik kedves hangot megütni, mégis valami vádlót érzek ki belőle. – Szüksége van arra, hogy emlékeztessék a múltjára és erre te vagy a legalkalmasabb. – Naná, hogy én vagyok, de ha egyszer nem vagyok képes rá?! Valahányszor elindultam a kórházba, útközben meggondoltam magam. Nem tudok úgy besétálni a kórterembe, hogy azzal kell szembenéznem, nem ismer. Pedig olyan szépen indult a kapcsolatunk. Mint a tündérmesében… de jelen pillanatban egy rémálomban élek. -Nem olyan könnyű ez Derek. – Sóhajtok fel fájdalmasan. Ha olyan egyszerű lenne, most tele lenne a kezem mindenféle emlékkel. Ezzel szemben csak egy doboz fánk van nálam. -Érdeklődött felőled. – Szólal meg csendesen. Ez némiképp egy kicsit feltölt, de valahol tudom, hogy csak az a lány érdekli, akit ébredése pillanatában látott meg. Úgy tűnik, sikerült mély nyomot hagynom benne. A Derekkel való beszélgetés cseppet sem erősített meg abban, hogy itt a helyem. Csak még ingatagabb lábakon állok. Még több kérdés és kétely forgalmazódott meg bennem. Ahogy a kórterem ajtajában állok, könny szökik a szemembe. Az ágyon ül, a tévét kapcsolgatja. Néha elmosolyodik valamin, amitől apró gödröcskék jelennek meg szája sarkában. Hevesebben ver a szívem, a torkom száraz. Ujjaim a kilincs köré fonódnak. Most jött el az ideje, hogy megismerjük egymást. Újra… Belépek a szobába, bájos mosollyal ajkaimon. Próbálok minden érzelmet eltűntetni az arcomról, de piszkosul nehezemre esik. -Szia Oliver… Grace vagyok. – Mutatkozom be halkan, félénken. – Hoztam neked fánkot. Porcukor van a tetején. A kedvenced… - Jegyzem meg halkan és leülök a fotelba, melyben az elmúlt néhány hónapot töltöttem. Egész más most minden. Magához tért, hál’ isten jól van a körülményekhez képest. Akkor lennék a legboldogabb, ha az emlékei is visszatérnének. Egyelőre viszont kezdjünk mindent a legelején. -Hogy érzed magad? Fáj valamid? – Érdeklődöm aggódva. Ajkamat rágcsálom, miközben várom a válaszát. Nem tudom, hogyan kezdjek bele a dolgokba. Durr bele és közöljem vele, hogy gyakorlatilag egy pár vagyunk, bár ezt sosem tettük hivatalossá. Amikor megtehettük volna, megtörtént a baj. Vagy várjak egy kis ideig, amíg Ő kezd el érdeklődni? Borzasztó nehezemre esik, hogy ne bújjak karjai közé. Hogy ne csókoljam meg ajkait. Félek, hogy elijeszteném… így marad a távolról csodálás némi fájdalmas pillantással.
Odakint ordít a szép idő, a szeles Seattlere a Nap ezer sugarával szórja a melegét. Én idebent nyomom az ágyat, még mindig, zöld színben ragyogó tekintetem a falon lógó tévét bámulja. A tévé alatti kis szekrényen fényképek állnak. Aprócska gyerek a kórház gyerek-intenzív osztályán. Aztán egy kicsit nagyobbacska baba, fogatlan mosollyal néz a kamerába. Későbbi képen fintorog a zöld pürét ízlelve, másikon lelkesen csócsálja a türelmesnek tűnő retriever farkát, aztán egy másik képen totyogva jár, labdát kerget, majd kismotoron ül, medencében lubickol...Mind ugyanaz a gyerek. Csak én nem emlékszem rá, ki lehet. Persze, tudom, hogy ki, hiszen elmondták a nővérek. De én nem tudom. Semmit nem jelent a számomra. A távirányítót nyomkodva gyermeki lelkesedéssel, de mélyről jövő csalódással tájékozódok a világ dolgairól. Celebházasságok, szakítások, válások...Divat. Zene. Filmek. Sorozatok. Annyi minden változott! És még egyetlen épkézláb orvosi szaklap nem jutott a kezembe! Istenem, vajon azóta feltalálta már valaki a mesterségesen előállítható szerveket? És a magzati sebészet merre fejlődött? Van előrelépés a méhen belüli műtétek terén? Akaratlanul is elfog a kétségbeesés, talán már nem is vagyok jó orvos. Talán szakmát kell majd váltanom. Hiszen ki tudja mi mindent felejtettem el eddig. Az orvosaim persze azt mondják, ettől ne féljek, szerencsére nem felejtettem el mindent, a memóriám nagy része ép, csak...nem minden része. Az agy csodálatos, de bonyolult szerkezet, misztikus és lenyűgöző. De hiába a biztatás, ha én rettegek a következményektől. Hiszen két év hosszú idő, én pedig semmire nem emlékszem belőle. a balesetre sem. Semmire az ég egy adta világon. Azt mondják a kollégáim, hogy a baleset előtti több, mint fél év kiesett a memóriámból. Emlékszem mindenre. Az orvosira, arra, hogy elkezdtem itt dolgozni, a betegeimre, a családomra...de semmi többre. Hiába erőltetem magam, hiába kérdezgetnek...És teljesen össze vagyok zavarodva. - Atya ég! Ez borzalom! - kapcsolok el gyorsan egy mosószer-reklámról, arcom vonásait fintorba vágom, feléledő undorral legszívesebben a képernyőbe vágnék valamit. - Hogy mondod, Életem? Baj van? Fájdalmaid vannak? - szólal meg a fülemhez tartott készülékben nagyanyám, majd megint hallom, hogy szipog, miközben a keze alatt edények koccannak össze. Főz. Megint főz, hiszen tudom, estére hoz nekem vacsorát, én pedig egy mukkot sem szólhatok ellene. Úgyis tudom, hiába az unszolás, hogy luxusellátásban részesülök, ne jöjjön....nem számít. Én pedig nem tudom összetörni a kis szívét azzal, hogy kegyetlen módon elutasítom az egyetlen dolgot, ami megnyugvást hozhat számára az elmúlt hosszú, gyötrelmes hónapok pokláért. Sejtésem sincs, mint mehettek keresztül miattam. Hát hagyom, hogy az anyám és a nagyszüleim úgy gondoskodjanak rólam, ahogy kedvük tartja. Ennyit megtehetek értük, nem? Nagyikám naponta háromszor menetrendszerűen megjelenik, hogy megetessen. Mintha attól tartana, hogy az engem ért balsors nem egy részeg sofőrnek volt köszönhető, hanem annak, hogy lemaradtam az az napi vacsoráról. - Nem, Nagyi, nincs semmi bajom, csak a tv-ben láttam egy borzalmasan visszataszító reklámot. Úgy érzem magam, mint egy ősember akit kiolvasztott a globális felmelegedés, és most döbbenten nézi, hogy hová tűntek a mamutok, a kardfogú tigrisek és a bölénybőr ágyékkötők. - berzenkedek, miközben újabb csatornára váltok át. Nagyapám átveszi tőle a telefont, és hosszadalmasan magyarázatba kezd, miért is nem helytálló az érzésem, hiszen két év az szinte semmiség, majd élénken érdeklődik, mit hozzon be nekem, egy jó kis Verne regényt vagy inkább egy képregényt, aztán meggondolja magát, és közli, nem is érdekes, behozza mindkettőt. Percekkel később kezdünk csak búcsúzkodni. - Akkor este látlak benneteket...Igen, anya is volt ma már bent, de tudod, ment vissza a galériába, elvileg később benéz még, de szerintem csak holnap jön. ...Nem, Anyóka, hidd el, a legjobb helyen vagyok a házatok után, mindenki nagyon kedves és társaságom is akad bőven. ... Rendben, pihenek is. Én is szeretlek. Csókolom a szívedet. Mélyet sóhajtva meredek újra a képernyőre. Kapcsolgatom, de nem látom már mit nézek, az elmúlt egy hét eseményein rágódom. Nehezen fogtam csak fel, mi is történt velem az elmúlt hónapokban, először azt hittem csak egy rossz vicc. De aztán kiderült, nem az. A testemen található már halovány, de nagyon is jól látható hegek is bizonyítják, hogy nem tréfálkoznak velem szeretteim, ez a valóság. Akaratlanul túrok újra barna tincseim közé, ujjaim begyével kutatom fejbőrömön azt az árulkodó kis jelet, a heget, ahol a neurológus felvágta a bőrömet, hogy koponyám alá férkőzve elállítsa a vérzést, ami veszélyeztette azt, hogy életben maradjak. Hogy valaha felépüljek. Neheztelek rájuk? Azokra, akik akkor éjjel a megmentésemen fáradoztak? A neurológusra, aki a legkritikusabb szervet próbálta gyógyítani? Nem. Egyáltalán nem. A dolgukat végezték, legjobb tudásuk szerint. Neheztelek-e azokra, akik miatt megálltam? Nem, természetesen nem. Állítólag olykor bejöttek érdeklődni, és olyankor hoztak egy képet a kisfiukról. Rólam nevezték el. A gondolatra mosoly húzódik a számra. Van egy gyerek a világban, akinek a születése önmagában véve sem volt egy sétagalopp, de végül sikerült túlélnie a nyakára tekeredett köldökzsinórt. Aztán alighogy megszületett, egy részeg sofőr belehajtott a kocsijukba, felborította azt, és túlélte. Aztán a műtőbe került, és sok műtétet átvészelve ezt az időszakot is túlélte, s most egészséges, boldog kisgyerek. Mindent túlélt. És ez a szerencsegyerek az én nevemet viseli. Én pedig - bár nem emlékszem semmire, állítólag rám zuhant az autó - ugyanezen az éjszakán kómába estem, és hónapokig műtöttek, gyógyítottak, abban reménykedve, hogy egyszer majd kinyitom a szemem. S amikor kinyitottam... Hirtelen meghallom az ajtózár kattanását. Fejem érdeklődve kapom oda. Ismerősnek ható barna szempár néz rám. A lány, akit láttam azon az estén amikor magamhoz tértem. Azon az estén először azt hittem, ismerem, de rájöttem, hogy tévedtem. De nem tudtam kiverni a fejemből, volt a pillantásában valami furcsa. Márpedig érdekelt, miért nézett rám úgy, ahogy senki más a szobában. S most, mikor már azt hittem, nem jön többé, itt van. Az ajtó becsukódik mögötte, a folyosó zajai elhalkulnak. Nagyot nyelek, hirtelen gombócot érzek a torkomban. A hangja ismerősnek hat, a szívem nagyot ugrik, mikor megszólal, furcsa érzés kerít hatalmába. Tekintetem nem veszem le róla, miközben közelebb sétál az ágyamhoz, átszelve az intenzív osztály elkülönített szobáját. Már rég nem ide való vagyok, de a főorvos nem engedi, hogy lekerüljek az általános sebészetre vagy a neurológiára. - Szia Grace, én...- kezdenék a bemutatkozásba, mire rájövök, hogy ezt már rég tudja. Ijesztő olyannal beszélgetni, aki elvileg ismer, aki tudja az életedet, de te nem tudsz róla semmit. - Köszönöm, nagyon kedves tőled. - mosolyodok rá, miközben leül a fotelba. Fánkot hozott, ami a kedvencem. És valóban, a porcukros fánkkal jóformán egy gyilkosságra is rá lehetne venni. De ezt ő honnan tudja? Érdeklődve pislogok rá, miközben kikapcsolom a tv készüléket. Illetlenség lennem, ha tovább hagynám, hogy menjen, miközben látogatóm van. Hogylétem felől érdeklődik, és feszültnek tűnik, idegesnek. Szemöldököm kissé összeráncolom, szemeim összeszűkülve vizslatják a lányt. Szép. Nagyon szép. A tekintete kedves és meleg, az arca bájos, a szája csókolni való, ahogy ajkába harap mellkasom táján fájdalmas sóvárgásszerű érzés parázslik fel, majd huny ki. A haja csillogó és puha, gesztenyére emlékeztet. Illik hozzá. Megrázom a fejem. - Nem fáj semmim, csak most újra kell épülnie az izmaimnak. A járás még nem megy igazán jól, a sok fekvéstől eléggé elsorvadtak az izmaim, de majd járok fizikoterápiára, és rendbe jövök. De a kezem...nézd! - emelem fel jobbomat, majd hirtelen felkapva az ágyam mellett álló asztalról egy papírpoharat megpróbálom a szemetesbe hajítani. Természetesen elvétem, így a pohár és annak tartalma gyönyörűen nekirepül az ajtónak, beterítve a padlót és az ajtó egy részét a maradék forró csokimmal. Az éppen belépő takarító rosszallóan néz rám. Én kissé bűnbánóan pislogok rá, mire elmosolyodik, megcsóválja a fejét, és néhány mozdulattal eltünteti a rendetlenséget, kiüríti a szemetest és otthagy bennünket újra. Halkan nevetek fel, majd Gracere nézek. - Oké, ez nem ment túl jól, de tegnap már beletaláltam a narancshéjjal, esküszöm. - mosolygok, majd lassan leolvad arcomról a mosoly, a pillanatnyi erőltetett derű szertefoszlik, mint a köd a hajnali napfény első sugaraira. Furcsa őt újra itt látni. - Láttalak. - mondom halkan, majd elkapom róla a tekintetem, kifelé bámulok az ablakon. Nézem a szomszédos háztetőn megcsillanó sugarak táncát, egy aprócska madár pihegését, amely pillanatnyi megállójának választotta szobám ablakának a párkányát. - Láttalak, aznap este. Mikor felébredtem. A kollégáim, orvosok, nővérek jöttek, hogy megvizsgáljanak, hogy extubáljanak, és elmondják mi történt velem, és...és te ott voltál. Az ajtóban álltál. Emlékszem rád. - mondom halkan, majd újra rápillantok. Tekintetem kérdő, figyelő. - Láttalak, de nem tudom, honnan ismerhetlek. Talán te is a kórházban dolgoztál? Kollégák voltunk? Vagy a családhoz tartozol, akit megmentettem? Ezért vagy itt? - kérdezem, és lázasan kutatok a válaszokért, amiket nem lelek. Tőle várhatok csak segítséget. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna, de kiesett sok idő, talán...talán akkor találkoztunk. Bárcsak emlékeznék! Olyan sok mindenre kellene emlékeznem! Vajon fogok még valaha? Visszatérhetnek azok az emlékeim, amik kitörlődtek? Hiszen láttunk már ilyet! Vagy ne reménykedjek? Csak engedjem el, és lépjek túl rajta? De azt hogyan tehetném, ha azt sem tudom pontosan min is kellene túllépnem? Még Tristant sem tudtam elérni normálisan, hogy legalább őt kikérdezzem! Annyi kérdésem lenne, de egyre sem kapok választ. Például arra, miért érzem ilyen nagyon furán magam a jelenlétében. Van benne valami megnyugtató, hogy itt van. Nem tudom miért, csak ezt érzem. A világ, mintha egy pillanatra megállt volna, és nem forogna olyan sebesen, mint eddig. Csend van és nyomasztó nyugalom. Elmém falán belül észrevétlen kaparászik elveszett lelkem darabja, kristálykalickájának rácsain keresztül nyúl ki, s próbálja kinyitni emlékezetem szobáinak ajtaját. Ő ott bent tudja a teljes igazságot, látja a teljes képet. De a kifelé vezető út el van zárva előle, hiába zokog tehetetlen kínjában, nincs esélye, hogy figyelmeztessen arra, amit tudnom kellene. Az élet kegyetlen tud néha lenni. De legalább élek, mondhatni egészséges vagyok, és nem is harminc év telt el, csupán kettő. Az idő alatt, az alatt a néhány hónap alatt, ami kiesett meg csak nem történt velem olyan nagy dolog, ami miatt aggódnom kellene, nem igaz?
Valahol, a lelkem mélyén éreztem, hogy nem kellene bejönnöm. Ezt a helyzetet képtelenség sírás nélkül kibírni. Újra könnyek szöknek a szemembe, de visszanyelem őket. Nem akarom megijeszteni, bár az elmúlt napokban annyi síró nőt látott, hogy az én látványom semmiség lenne számára. -Szívesen. – Válaszolom kurtán. A hangom elcsuklik egyetlen szó kiejtése után. Mi lesz így velem?! - Ez a kedvenced. Sokszor ettünk ilyet a szemközti kávézóban… – A túl sok információ egyszeri adagolása olykor leállíthatja a rendszert. Azt pedig senki sem akarja. Apránként, lassacskán kell feleleveníteni az emlékeket, ahogy az aprócska patak is teszi, mely ez idő után hatalmas folyóvá duzzad. Ha túl gyorsan teszi, óriási kért okoz, ha azonban lassan, kimérten, csodálatos látványt nyújt. -Később tehetünk egy kört a kórházban. Segítek majd, rám támaszkodhatsz. – Mosolygok rá, bár lelki szemeim előtt megjelenő kép nem túl kecsegtető. Még így is jóval erősebb nálam, hogy a kóma miatt veszített néhány kg-ot a súlyából. Nagy szemekkel nézem, ahogy a pohár a kuka felé közelít. Magamban visítva drukkolok, épp hogy nem pattanok fel a fotelból. Aztán a műanyag a padlón koppan, de a bíztató mosolyom nem tűnik el ajkairól. -Csak néhány centin múlt Oliver. Ha sokat gyakorlod, távolabbról is menni fog. – Keze után nyúlok, ujjaimat az övéi közé bújtatom. Jól esik bőrének ismerős tapintása, a pillanat tört része alatt rebbenünk szét, ahogy a takarító nő belép az ajtón. Végignéz rajtunk, majd a rendetlenségen. Egyelőre azt találgatja, melyikünk szórja szét folyton a szememet. Egy cseppnyi érzelem sincs az arcán, amikor feltörli a rumlit és egyedül hagy minket. Oliver mondatai villámcsapásként érnek. Érzem, ahogy kiszáll belőlem az élet. Pontosan egy hete voltam utoljára a kórtermében. Akkor is csak azért léptem át a küszöbét, mert a közeledő orvos belökött az ajtón. Nem voltam képes huzamosabb ideig itt lenni. Erre a találkára is egy hetet győzködtem magam. -Tulajdonképpen itt dolgozom. – Kezdek bele csendesen és próbálok nyugodt maradni. Ujjaimat összefűzve, kezemet az ölemben pihentetve enyhítem idegességemet. Nem hazudhatok neki élete végéig. Vajon a szülei meséltek rólam? Vagy hagyták, hogy homályba vesszek? - Önkéntesként felolvasni szoktam a kómában lévő betegeknek, beszélgetek az intenzíven fekvőkkel és boldogítom a lurkókat. – Mosolygok, ahogy eszembe jutnak az apróságok. Ők jelentik számomra a nyugalom szigetét. -Egyébként tanító nő vagyok a helyi iskolában. – És lelkiismeret furdalás gyötör, amiért elhanyagolom őket. Túl sok minden történt, kell időt szánnom magamra. - De beszéltem a családdal. A kisfiút Olivernek nevezték el. – Igazán szép gesztus volt a szülők részéről. Sokáig gyötörték őket az este eseményei, nehezen dolgozták fel, hogy egy ember életet kapott, egy másik pedig szinte majdnem elveszett. -Nézd Oliver, valamit el kell mondanom. Az orvosok azt tanácsolták, segítsek az emlékeid felkutatásában. – Most már bánom, hogy képeket ne hoztam. Igaz, nincs túl sok belőle, de ami van, azt is hét lakat alatt őrzöm egy faládikóban. - Hosszú időn át voltál kómában. Minden nap itt voltam melletted, felolvastam neked a kedvenc könyvemből, olykor viccet meséltem és senki nem nézett bolondnak, mikor egymagamban kacagtam. Itt voltam, mert fontos voltál… törődtem veled, mert a balesett előtt te és én olyan jól megvoltunk együtt. – Ajkamba haraptam, némi idő kellett, hogy folytatni tudhassam. -Azt ígérted, elviszel a tengerhez. – A csónakházban tett ígérete még most is a fülemben cseng. Mekkora lelkesedéssel terveztük életünk első, közös kirándulását. - Nem emlékszel a csónakházra? Ott csókoltál meg először… – És eddig sikerült sírás nélkül kibírnom. Kövér könnycsepp buggyan ki szememből, de gyorsan le is törlöm kézfejemmel. Mély, tisztító levegőt veszek, hogy elkerüljem a sírás cunamit. Rápillantok, rosszul esik, hogy hitetlenkedve fogadja történetem. Darabokra töri a szívem némaságával. A torkom összeszorul, a mellkasom mintha egyre csak zsugorodna. A bordáim között lévő húscafat pedig mintha apró, ezernyi szilánkra hullana szét lelkem tükörsima márvány padlóján.
Ügyetlen magabiztossággal birtoklom az alattam heverő magasított ágyat. Testem belesüpped a műanyaggal borított matracba, átmelegíti a rajta feszülő fehér lepedőt, lábaimat a vékony, könnyed takaró alá rejtem, míg beér a nő. A nő, akinek az arcára van írva, hogy alig bírja megállni az érzelemkitörést. Mint ahogy sok más ember aki az utóbbi napokban ide betért. Látok. Nem vagyok vak, és ostoba sem. Más dolgom sincs egész nap, mint figyelni az emberek reakcióját, mikor bejönnek. Látom rajtuk a csodálkozást. Az értetlenséget. A megkönnyebbülést. És leginkább azt. Megkönnyebbültek, főleg azok, akik azon az estén elláttak. Látom rajtuk, mit éreznek, nem tudják titkolni, hiszen orvos vagyok. Tudom, sejtem mit élhettek át velem kapcsolatban. Tristan miatt főleg, hiszen tudom min ment keresztül mikor ellátta Sadiet, és a lány lebénult. És a családom? Anyám? Nagyszüleim? Mindenki boldog, mindenki örül, annak ellenére is, hogy az emlékeim egy része elveszett. Hiszen csak néhány hónap, hol van ez harminc évhez képest? Még mindig tudom a szakmám minden trükkjét, még mindig tudok gyógyítani, diagnosztizálni. Emlékszem a szeretteimre. De ahogy rá nézek...valami, odabent, valami megmagyarázhatatlan érzés motoszkálni kezd, és nem hagy nyugodni. Ahogy elcsuklik a hangja rápillantok, és nem értem. Csak némán nézek rá. Ettünk a kávézóban? Mi? Együtt? Először ki akarom javítani. Nem, biztos összekever valakivel. Biztos csak tévedés, hiszen én... Odabent, elmém elzárt, elfedett részlegében a kristálykalickájában raboskodó énem vadul rázza a rácsokat, ordít, jajveszékelve követeli, hogy eresszék ki. Hiszen ő tudja, hogy mi az az apró kis darab, ami mindent helyre ránthatna. De senki nem hallja. Én pedig hallgatok. Biztos abban az időintervallumban volt, amelyik kitörlődött. Hogy nem emlékszem rá? Persze, tudom, orvosilag értem, hogy miért nem emlékszem, de ezt megemészteni nem könnyű. Nem emlékszem a pillanatra, amikor ott voltunk, nem emlékszem a nagymamám születésnapjára, amikor hatalmas masnival a tetején megpillantotta az ajándékát, a szíve-vágya tűzhelyet, nem emlékszem a karácsonyra, amikor megkaptam azt a klassz rollert, nem emlékszem anyámmal az új galéria megnyitójára, és nem emlékszem arra az estére sem, amikor a baleset ért. Vajon mindent jól csináltam? Mindent megtettem? Én hibáztam? Elkerülhető lett volna a baleset? Kérdések milliói kavarognak a fejemben, de nem tudok felidézni semmit. Egy hangot, egy képet...semmit. És szomorú vagyok, elkeseredett. Mert én akarok emlékezni. De nem megy. Próbálok jópofát vágni hozzá, ez a legtöbb, amit tehetek. - A séta még nem megy, a fizikoterapeuta szerint még ne mászkáljak, de ha van kedved, tolókocsiban szívesen veled tartok, ha sétálni vágynál. - mosolygok rá szelíd zavarral. Nem hinném hogy jól járnánk, ha végig kéne cipelnie a kórházon, hiszen elnézve olyan kis törékenyke. Vékony, mint a nádszál, talán el sem bírna, és nem hinném, hogy túlzottan komfortos lenne számára. A kínos csendet elkerülendő - kis bohóckodást kezdeményezek a papírpohárral és a szemeteskosárral, ami persze balul sül el. Nem tudom miért csináltam. Ösztönösen próbálom talán megnyugtatni őt is, ahogy mindenkit. Folyvást bizonygatom, nem kell aggódniuk, hála a modern orvostudománynak, néhány hetes terápia és jobb leszek mint újkoromban. A hegek nem látszanak, az oedémák felszívódtak, a csontok összeforrtak, az izmok, idegek regenerálódtak, hála a hosszúra nyúlt téli álomnak. Csak a fejem nem egészen ugyanolyan, mint régen. Csak a lelkem roggyant meg. Mintha ezer éves lennék. Ami történt, azt az idő sem tudta meg nem történtté tenni. Azt hiszem a személyiségemben nem esett nagy változás, leszámítva, hogy most már kezdek zsémbessé válni olykor, és olyankor előjön bennem a nagyapám vére, habitusa és borzalmasan hisztissé válok. De most aránylag nyugodt vagyok. Kis keze hirtelen ér az enyémhez, ujjaim közé finom bőrbe bújtatott vékony kis ujjacskák furakodnak. Ösztönös az érintés, ahogy megszorítom. Érdekesek néha az emberek, én vagyok aki kómában volt, aki megsérült mégis mindenki mintha tőlem várna vigaszt és megnyugvást. Megadhatom ezt mindenkinek igénye szerint? S közben nem veszik el az, amire nekem lenne szükségem? Megszorítom a törékeny nő ki kezét, mintha biztatni akarnám, hogy minden rendben. De hogy hazudhatnék ennél nagyobbat? Hiszen nem emlékszem rá. Nem emlékszem semmire vele kapcsolatban, pedig talán barátok voltunk. Vagy kedves ismerősök. Talán szakmailag kötődtünk, vagy egy beteg kapcsán. Hiszen azt mondja, átjártunk a szemközti kávézóba fánkot enni. Emlékszem a fánkra, és a kávézóra is, szerettem a sarki asztalnál ülni, ahonnan látni lehetett a szemközti virágos standot, és szerettem a lattéjukat. Csak rá nem emlékszem. És én nem tudok semmit. Hogy hazudhatom neki mégis, minden rendben? Hogy majd minden rendbe jön? Az ébredésem is felért egy csodával, nem biztos, hogy valaha visszakaphatom azokat az emlékeket, amiket elveszítettem. Nem kerülgethetem a forró kását. Tudnom kell. Miért volt itt pontosan? Miért volt itt akkor este, mikor felébredtem? Miért nézett rám úgy, és miért néz rám most is így? Tettem ellene valamit, amiért bocsánatkérést vár? Meg kellene kérdeznem, de egy ilyet nehezen tud az ember úgy megfogalmazni, hogy érthető is legyen, mit akar kihozni belőle. Hiszen még én sem tudom pontosan, mit is várok el. Hisz hiába emlegetnek nekem mindenféle dolgot, amit tettem, amit mondanak, semmit nem jelent. Hisz nincs meg a kapocs, ami az agyamban a limbikus rendszert összeköttetésbe tudná hozni a hippocampussal vagy az agykéreg entorhinalis részével. Kétségbeesetten kapálózok, és kérdezem tőle, amit tudni szeretnék. A válaszát csendesen hallgatom. Kezem akaratlan markolja a takaró hűs anyagát, tekintetem minden arcvonását árgus szemekkel figyeli. Árulkodó jelet, egy rándulást, a szemek táncát, amely leránthatná a leplet zavarodott lelkem titokzatos forrongásáról. - Ez kedves tőled, biztosan nagyra értékelik. - mosolygok rá, és hálás vagyok. Neki, a világnak, hogy még vannak olyan emberek, akik ekkora szívvel élnek, hogy gondolnak azokra, akik segítségre szorulnak. Érdeklődve pillantok rá. Vajon hozzám is bejött felolvasni? Ült az ágyam mellett, és beszélt hozzám? S ha megtette, miért? Kötelességtudatból? Vagy mert ismertük egymást? De nem kérdezek semmit, csak hallgatok és hallgatom. Úgy tűnik mintha rettentően szeretne valamit kibökni, de nem tudja hogy kezdjen bele. Oliver említésére a szekrényen sorakozó fotókra pillantok, halovány mosoly sejlik fel szám jobb sarkában. Most normális esetben enyhe egoizmussal kevert boldogságot kellene éreznem, hálát és büszkeséget. Hiszen nem mindennap neveznek el az emberről egy babát, akit a világra segített. A kisfiú gödröcskés arca láttán agyam kétségbeesetten kutat az emlékek közt a vonásokra. Azokra, amelyeket már akkor fel lehetett fedezni rajta. De semmi. Teljes a sötétség, nincs ami kiemelje a fényre. Nem érzek semmit, csak zavart és sajnálatot és...gyászt. Tettem valamit. Valami jót, amire nem is emlékezhetek. - Igen, hallottam. Azt mondják ők is bejöttek látogatni, eléggé rendszeresen. - bólintok alig észrevehetően, majd sóhajtok, mikor azt mondja el kell mondania valamit. Aggódva figyelem, ahogy ölében tartva kezeit nekikészül. Mintha valami súlyos titoktól akarna megszabadulni. Kissé megrémít a gondolat, talán azt akarja elmondani, hogy azon az estén megöltem valakit. Hogy a babák ikrek voltak, csak senki nem mondta el, hogy Oliver ikertestvérét talán az én hibámból kellett eltemetni. - Az emlékek felkutatásában? - kérdezem, majd sóhajtva bólintok, nagyot nyelek. Szívem kicsit hevesebben kalapál, de ez még teljesen normális érték. - Rendben, hallgatlak, folytasd kérlek. És kiderül az igazság. Hát valóban itt volt. Nálam is. Minden nap. Akaratlanul is gyengéden, kedvesen és hálásan pillantok rá. Hát erről van szó? Hogy bent volt felolvasni? Nem értem miért van ilyen zavarban, ha van kedve hozzám bármikor bejöhet, amíg itt vagyok. Alig észrevehetően bólogatok, kedves mosollyal nézem a nőt, aki ennyit fáradozott értem ennyi éven át. Áldozatot hozott értem, mert fontos voltam neki. Nézem, ahogy ajkába harap, s tudatalattimban a vadászösztön éledve követelné, hogy lecsókoljam azt a harapást a puha ajkakról. Persze nem mutatom ki, hisz ez olyan ösztönös dolog, mint a levegővétel vagy a tény, hogy hirtelen mozdulatra a szemhéjunk lecsukódik, hangra összerezzenünk. De azt mondja, azért jött, mert fontos voltam. Nem, tudom miért, de fontos. Önzetlensége hallatán hálás sóhaj szakad fel mellkasomból, és már dicsérném kitartását, kedves odaadását, amikor mond valami olyat, amitől megfagy a levegő, tüdőmben reked lélegzetem. Szemeim hatalmasra tágulnak, alig hallhatóan nyögök fel. - H...hogy? A kérdés döbbenetből fakad. Megcsókoltam? Egy csónakházban? Hiszen utolsó emlékeim szerint nem volt semmiféle kapcsolatom senkivel. Kerestem az igazit, és épp letettem arról, hogy a nővérek szoknyája alá akarjak bejutni. Meguntam az állandó vadászatot, szerelmet kívántam, órákig tartó csókolózást, romantikát, rajongást. Nőt, aki értékeli, hogy szeretek lovagias lenni, aki nem használja ki már-már naivnak ható férfi mivoltomat, s aki a bájosan édes érzések mellett boldoggá szeret és forróvá izzasztja az ágyamat is. Nagy elvárásaim voltak. Leendő nőmnek határtalanul imádnia kell engem, és azt, ahogy imádom, akinek legszebb álma közt szerepel egy nagyszerű vasárnap a nagyszüleimmel, kellemes csütörtök esti vacsora az anyámmal, és módfelett gyerekcentrikus, vagyis első körben is minimum a két poronyt kívánalma, legjobb, ha engem kívánva apukává tenni. Semmi csalás, semmi taktikázás, semmi csűrés-csavarás, szerelem kellett, a nagybetűs. S most azt mondja, hogy ő, éppen Ő lett volna számomra az a nő, aki megfelelt volna? Lelkiismeret-furdalás gyötör, szívem félrekondulva sajog egy nagyot. Szemöldököm összeszalad, homlokom ráncba fordul. Sajnálattal pillantok le a lányra. - Óóóó...- formálom a helyzet felismerésére a hangot, majd újra sóhajtok, mikor felfedezem, hogy sírás kerülgeti, könnycseppet morzsol szét kézfejével halovány orcáján. - Óóóó...Grace én...- nyögöm, és kissé oldalra billentem a fejem. - ...úgy sajnálom. Na, ne sírj, gyere....gyere ide, ülj az ágyam szélére. - kérlelem, kezem nyújtom felé. Van az a pillanat, amikor az ember hitetlenkedhet, de azt hiszem ezt így nem lehet megjátszani. Tudom, hogy alig tudok róla valamit, de miért hazudna ilyesmit? Ezt a fajta érzelmet hazudni nem lehet. Ha hajlandó mellém ülni, arrébb csúszok, hogy mellém kucorodhasson, majd gyengéden átfogom a vállát, és a fejét a mellkasomra húzva hátra dőlök. Haját simogatom, fejéhez szorítom arcomat. Nem emlékszem rá, de ő igen, részemről a legnagyobb tahóság lenne, ha érzéketlenül figyelmen kívül hagynám, hogy mit érezhet. De mit érezhet? Mit érzek én? Semmit nem tudok. Együtt jártunk? Kavartunk? Csak szexeltünk? Vagy randiztunk? Miért voltunk a csónakházban? Hányszor csókoltam meg? Halkan szólalok meg, ha karjaimban van, nyugtatón ölelem magamhoz, csendesen suttogok hajára, orromba szívom samponjának illatát. Jó érzés megölelni, mellkasom mélyén szívem sajdulva ver. Bárcsak többet is adhatnék számára, ami megnyugvást hozhatna neki. - Bárcsak emlékeznék! Hidd el, nincs nagyobb vágyam, mint hogy emlékezzek! Megértem, hogy csalódott vagy, és megbántottnak érzed magad, hidd el, én is ezt érzem. Állandóan a kirakós hiányzó darabjait keresem, de sehogy nem tudom felidézni. És megértem, ha búcsúzni jöttél. - sóhajtok egyet, majd gyorsan folytatom. - Hálás vagyok, hogy törődtél velem, és bejöttél. Komolyan, egy életen át hálás leszek. Ki tudja, talán épp miattad ébredtem fel? - halkan nevetek fel, majd ha még ott van mellettem, kissé elfordítom a fejem, letekintek rá, bal kezemmel álla alá nyúlok és felém fordítom az arcát. Elmerülök a csokoládészín szempárban, próbálom emlékezetembe vésni a vonásokat, amik talán sokat jelentettek nekem. Nagyon szép. - Sajnálom, hogy nem emlékszem a fánkozásokra, a csónakházra, és arra a csókra. Biztosan nagyon jól csókolsz, és őszintén mondom, nálad szebb nőt még életemben nem láttam. És megértem, ha azt mondod, nem érte meg a befektetett munka egy olyan emberbe, aki még csak nem is emlékszik rád, pedig te kitartóan jöttél hozzá. És nem ígérhetek neked semmit, nem ígérhetem, hogy az emlék egyszer visszatér, és minden ugyanolyan lesz majd, mert ez hazugság lenne. Talán sosem kapom vissza azt, amit elveszítettem. Én pedig nem hazudok. Nem emlékszem rád. De...de ha szeretnéd és...nem is tudom. Ha menni akarsz, megértem, nem erőszakoskodok. De ha lehetséges lenne, én...én örülnék, ha maradnál. Nem tudom miért, ne is kérd, hogy választ adjak rá, de amennyiben úgy gondolod, hogy szeretnéd, vagy ilyesmi, akkor...akkor kezdhetnénk elölről? Nem tudok többet adni ennél, pedig hidd el, mindennél jobban szeretnék többet, biztosabbat mondani. Mármint, ha úgy gondolod, hogy szívesen megismernél újra. Mert én...én szívesen megismerném azt a nőt, aki két éven át minden nap bejött hozzám, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak. Már, ha nincs jobb ötleted. Ha vannak esetleg képeid, vagy bármi...esetleg elhozhatnád. Na, mit szólsz? - nézek rá kérdőn, és kissé szorongva simogatom meg haját, ha engedi. Magamért teszem ezt a lehetőséget? Nem igazán. Kétségtelenül vonzó nő, ezt elismerem, de nekem jelenleg negyedannyit sem jelent, mint láthatóan én neki. Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél. Vajon ez erre a helyzetre is vonatkozik? Szerelmes voltam belé? Ha igen, miért nem emlékszem? Nem voltam? Akkor mi ez a furcsa nyomás, szorulás a mellkasomban? Nem tudok választ adni, nem tudok semmi többet ajánlani ennél. Ha szeretne, én adok egy esélyt. Ha nem...azt is elfogadom. Mi mást tehetnék?
Szinte repülök karjai közé, ahogy maga mellé invitál. Fejemet mellkasára fektetem és hallgatom az oly ismerős szívdobbanásokat. Szipogva, könnytől ragacsos arcomat fordítom feléje. -Nem szoktam így viselkedni. Úgy értem, nem igazán vagyok sírós fajta. – Hüppögök, majd lenyelek egy újabb feltörő sírás rohamot. Iszonyatosan fáj, hogy nem ismer meg. Mintha a szívemet egy vasmarok szorítaná és minden egyes kimondott szavával, ami fájdalmat okoz, egyre szorosabban simulna köréje. Igyekszem a jó oldalát nézni a dolognak, hisz legalább életben van. Beszél, lélegzik, idővel majd járni is tud. De egy hangocska a fejemben teljes hangerővel azt ordítja, ez a kapcsolat, mi olyan szépen indult, halálra van ítélve. És bármennyire is kapaszkodom beléje, lassacskán ráébredek arra, hogy milyen sok munka vár még ránk. Ami régen összekapcsolt minket, mára eltűnt. Amilyen gyorsan összecsiszolódtunk egymást mellett, az most nehezebb lesz. Hiába akarom szeretni, az eszem azt mondja, engedjem tovább élni… nélkülem. Ami régen működött, az nem biztos, hogy most is fog. És rettegek, hogy el kell engednem. -Semmi baj Oliver. Azért vagyok itt, hogy emlékezz. – Szívem lenyugodni látszik mellkasomban, azonban háborgó lelkemnek kell némi idő. - Ha nem ismernélek, akkor is itt lettem volna. Egyébként szeretném, ha elolvasnád majd a könyvet, amiből felolvastam neked. Igazi klasszikus, legalábbis számomra. – A Gyűrűk ura trilógia és a hozzá kapcsolódó egyéb kötetek minden ember otthonában helyet kaphatna. Olyan fajta világot fest elénk, ami elsöpri a szürke hétköznapok unalmát. Kibontakozom öleléséből, az ágy végébe csúszok és törökülésbe helyezkedem. Néhány pillanat erejéig csak némán figyelem arcvonásait. Olyan sokat változott. Annyira hiányzik az az ismerős mosolya, amitől elolvadtam. A kedves szavai, amitől mindig különlegesnek éreztem magamat. A csipkelődései, amivel az őrületbe kergetett. Bókjától elpirulok, félénken elmosolyodom, de aztán le is lohad boldog mosolyom. Mégis mi a francról beszél? Eszem ágában sincs elhagyni. Zűrös idő elé nézünk és újra kell építenünk a kapcsolatunkat, de kitartok mellette. -Nem megyek sehova Ollie. Együtt kitalálunk valamit. Ha kell, teleragasztom a lakásod képekkel, hogy emlékezni tudj. Elviszlek azokra a helyekre, ahol jártunk már. A barátaidat is örömmel belerángatom ebbe az őrült projektbe. – Ha kell, bármit megteszek azért, hogy emlékezzen és bár kicsi az esélye, hogy visszatérnek az emlékei, talán néhány kis foszlányt sikerül visszacsempészni elméjébe. És ha csak egy aprócska is visszatér, már megérte az egész. Ötletétől kutakodni kezdek kabátom zsebében. Csak reménykedni tudok, hogy a telefonom memóriakártyája még őrzi azt a képet, amit néhány héttel azután készítettünk, hogy megismerkedtünk. Lázasan görgetem a képeket, talán még a nyelvem hegye is kilóg a nagy keresésben. Amikor pedig végre rábukkanok, megnyugvás tölt el. -Nézd csak… – Adom kezébe a telefonom. - …ezt a képet talán épp Tristan készítette rólunk. – Elmosolyodom, ahogy felvillan előttem, mekkora könyörgés kellett ahhoz, hogy Oliver egyáltalán eljöjjön belünk ebbe a klubba. Ahhoz pedig még több, hogy rávegyük, karaokezzon egyet. -Nem akarom magam rád erőszakolni, csak segíteni szeretnék. Azt se akarom, hogy úgy érezd, muszáj velem lenned vagy kötelező a társaságom. Ha túl soknak érzed, szólj és visszavonulok. – Bődületesen ostoba szavak ezek tőlem. Ha tehetném, éjjel-nappal itt lennék mellette, de vadidegen vagyok a számára, talán egy kicsit idegesítő is. Azt pedig nem tudnám elviselni, ha arra kérne, többé ne látogassam meg. Abba belepusztulnék… -Akkor bemutatkoznék. – Feléje nyújtom remegő kezem. - Grace Emmeline Hamilton vagyok. 27 éves vagyok és tanítónő a helyi általános iskolában. – Kezdetnek ennyi elég lesz. -De ha bármi kérdésed lenne, akkor kérdezz. Mi a kedvenc kajád, mit nem szeretsz… – Még szerencse, hogy jó megfigyelő vagyok és szinte mindent tudok róla. Majdnem mindent…
Oliver Storm
Avataron : Jensen Ackles Kor : 44
Tárgy: Re: 303-as kórterem Pént. Ápr. 01, 2016 1:02 am
Gracie & Ollie
It's in the stars. It's been written in the scars on our hearts. We're not broken just bent, And we can learn to love again...
Nehezen esik le a dolog. Őszintén? Nem is jutott eszembe, hogy valaha komolyabban közünk lett volna egymáshoz. Hiszen lényegében...jesszusom, hiszen olyan gyönyörű! Miért éppen én kellenék neki? Persze, nincs bajom a kinézetemmel, eléggé elviselhető vagyok, de ha én tízes lennék, ami nem vagyok, akkor ő legalább százhúszas azon a bizonyos képzeletbeli mércén. Miért is jutott volna eszembe ilyesmi? Mindenre gondoltam, csak arra nem, esetleg érezheti irántam valamit. Kérdések záporozzák elmém falát, tudatosan erőltetem magam, hátha eszembe jut bármi. Bármi, ami hozzá köthet. Vagy bármi abból a kieső időszakból. De teljes homály. Lázongani szeretnék, felképelni magam, mikor sírva karjaimba omlik. Mint egy riadt kismadár, úgy reszket ölelésemben, a könnyeiben benne van minden fájdalma, ahogy reszkető keze mellkasomon markolja a kórházi ruha gyűrt anyagát. Ordítani tudnék kínomban. Nem akarok neki fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy fájjon neki, ahogy azt sem, hogy szenvedjen miattam. - Semmi baj, megértem. - mondom csendesen, és próbálom nem mutatni, hogy én is a határán álltam egy kiadós sírásnak. De még képes vagyok kitartani, azt hiszem most neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Ajkaimon bátorító, együttérző mosoly jelenik meg, de odabent megfagyok, ledermedek. Elképzelni sem tudom mit élhetett át az elmúlt két évben. Vajon már akkor szeretett, mielőtt a baleset bekövetkezett volna, vagy csak azután döbbent rá, hogy megtörtént? Bűntudat gyötör, amiért nem tudom számára megadni azt, amire vágyik. De mire is vágyik pontosan? Hiszen még ezt sem tudom megmondani pontosan, hogy mit is szeretne tőlem, mert fogalmam sincs, milyen kapcsolat állt fent köztünk. Sötétban tapogatózva nyújtom ki a kezem, de ne találok kapaszkodót felé. Senkihez. Döbbenetes, milyen rossz érzés szembesülni ezzel a ténnyel. Valahol pedig belül tudom, érzem, hogy a legjobb az lenne, ha feladná. Hisz nincs ami hozzám kösse, megérteném, ha menni akarna. Már felébredtem, jól vagyok, túléltem. Másoknak ennyi sem adatik meg. Talán ez egy jel, hogy tovább kellene lépnie. Újrakezdeni valaki olyannal, aki valóban újra kezdené vele, nem csak egy megtört lélekkel vívódnia, és állandóan reménykednie, hátha visszakaphatja azt, aki egykor én voltam. Tudom, hogy a személyiségem nem változott ennyi idő alatt, ahogy azt is tudom, hogy valószínűleg a valódi énem mutattam neki akkor is, és kellettem, ahogy elmondása szerint ő is nekem. De vajon ez most is elég lesz? Vajon elég erőt ad a múlt, ami csak az övé ahhoz, hogy megpróbáljon felém nyitni újra? Van-e benne elég hit ahhoz, hogy kitartson mellettem akkor is, ha lehet, hogy ezúttal vakvágányra futunk? S nekem? Nekem mire lenne szükségem? El tudnám viselni ezt a nyomást, hogy folyton azt látnám rajta, mindig csak várja és várja, hogy egyszer beugrik minden? A csónakház, és a fánkozás, a randik, vagy az első beszélgetés? Nem tudom. Csak azt, hogy talán érdemes lenne megpróbálni. Hisz ha nem próbálnánk, talán sosem tudnánk meg, hogy ami volt, tényleg igazi volt-e. Ha nem próbálnánk meg, talán egy életen át gyötörne a kétely, helyes döntés volt-e akkor abbahagyni ezt a dolgot, amikor nehézkessé vált az út, és nem kitartani addig, amíg lehetséges. ki tudja? Talán már holnap úgy kelek fel, hogy emlékszem, nem igaz? Ölelésemben megnyugodni látszik, míg halkan beszélek könnyei is nagyrészt elapadnak, bár tagadni sem tudná a tényt, hogy az előbbi percekben keservesen sírt a karjaimban. Kicsit nehezen viselek ennyi érzelmet így hirtelen, de kibírom. Világéletemben előrébb helyeztem mások érzéseit, igényeit, mint a sajátomat, annak ellenére hogy nagy adag egó szorult azért belém is. Az ágy végébe ül, én pedig hirtelen nem tudok mit kezdeni a kezeimmel. Tétován piszkálgatom az infúziós csövet, persze csak óvatosan, hogy ki nem mozduljon. Olyan távolinak tűnik most, pedig csupán karnyújtásnyira van tőlem. Nevetségesen gyerekes vagyok, ez már komolyan klinikai eset. - Mindenképp elfogom olvasni. Biztos nagyon izgalmas, érdekes olvasmány. És köszönöm, nagyon rendes dolog tőled, hogy segíteni szeretnél, annak ellenére, hogy a sikerre nincs semmi garancia. Orvos vagyok, tudom jól, hogy sajnos az ilyen esetekben nem mindig sikerül visszahozni az elvesztett emlékeket. Remény persze mindig van, de azért ezzel is jó, ha tisztában vagy. - mondom, majd elmondom újra, mennyire sajnálom, hogy nem emlékszem rá. És igen, bevallom, valóban, nem láttam még nála szebb nőt életemben. Nem csodálom, hogy megtetszett, mert most is nagyon csinosnak találom. Már akkor megakadt rajta a szemem, amikor magamhoz tértem, és azóta sem tudtam kiverni a fejemből, nem véletlenül nyaggattam Dereket, és mindenkit, akit csak értem, hogy mondják meg, ki ő és merre találom meg. Pedig akkor még nem is tudtam a közös múltunkról. A bókomra elpirul, és aztán kedvesen, de határozottan közli, nem megy sehová. Megnyugtat vele, és idegessé is tesz. - Oké, oké, nem is zavarnálak el, csak...akartam, hogy legyen választásod. - mondom csendesen, de aztán elmosolyodok. - De bevallom, azért nagyon örülök, hogy maradsz. kisfiús zavarral mosolygok, és valóban, mintha először mondanám egy lánynak, hogy tetszik nekem. Idétlennek érzem magam, de mégis, a hirtelen sokk után amivel a két évnyi kóma utáni ébredéssel szembesültem, valahol kicsit mintha először emelkednék a vízfelszín fölé, hogy levegőt vegyek. Eddig fulladoztam. Nem tudtam merre indulok, mihez kezdjek. Még egy ideig bent kell maradnom, de fogalmam sem volt mi vár majd odakint, mihez fogok kezdeni. Most először érzem azt, hogy van valami, amiért talán érdemes lenne mozdulni, valaki, akiért érdemes lesz erőfeszítéseket tenni. Talán nem kapom vissza az emlékeim, de miért ne gyárthatnánk újakat? Amikor a telefonjáért nyúl, érdeklődve pislogok. Előszörnem tudom, mire készül, de látom, hogy valami fontos dologról lehet szó, ha ennyire koncentrál. Talán egy számot keres a telefonján? Egy dalt? érdeklődve húzódok közelebb hozzá, majd mikor felém nyújtja a telefont, érdeklődve fordítom magam felé. Ami azonban a képernyőn fogad, az szinte letaglóz. Nagyot nyelek, még a szám is eltátom. Ez ÉN vagyok. Határozottan én, méghozzá Garceszel együtt. És ahogy ránézek...Hosszú másodpercekig meredek a képernyőre. - Wow. - nyögöm aztán szemöldököm felhúzva. - Hát...mi aztán...én...mármint...Wow! Nem találom a megfelelő szavakat. Hogy lehetne leírni, amit egy képen át is érezni lehet? Egy színevesztett, néhány éves fotón hogy látszódhat az az érzelem, amit olyan ritkán látni? Hát valóban szerettem? Mert ismerem minden nézésem, és ez bizony a fülig szerelmes nézésem, tudom jól. De akkor hogy lehet, hogy mégsem emlékszem rá? Miféle csúf játékot játszik velem az élet? Kábultamban alig fogom fel amit mond, de aztán felpillantok a képről, a képernyőről, és a szemeibe nézek, megrázom a fejem. - Ne viccelj, nem, szó sincs kényszerről. Egyáltalán nem, csak...inkább én nem akarom, hogy úgy érezd, muszáj velem maradnod, csak mert magamhoz tértem, sosem láncolnálak magamhoz a boldogságod árán. De nem, egyáltalán nem kényszerként tekintek rád, inkább ajándékként. És nem szeretném, sőt kérlek rá, hogy ne vonulj háttérbe, ha még van erőd kitartani, akkor...akkor kérlek, gyere még, és ha kiengednek, akkor se tűnj el. Szívesen megismernélek újra. A személyiségem nem változott, talán kicsit frusztráltabb vagyok, mint szoktam, de elvileg ez majd csökkenni fog, vagy nem, nem tudni. Szóval...nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi éven át türelemmel vártál, kitartottál mellettem. Kevesen tették volna meg ezt. - hajtom le a fejem. Hát igen, nem is tudom hogyan fogom ezt meghálálni neki, egyáltalán képes leszek-e rá valaha? Zavartan gyűrögetem a takaró szövetét, kissé feszengve sóhajtok. Megakadok. Hogy tudnám megfogalmazni mi minden jár a fejemben? Hogy mennyire meg vagyok rémülve attól, hogy talán nem kapom vissza az állásom, az életem? Hiszen azt sem tudom mi minden tűnt el pontosan az agyamból, talán újra kell tennem a szakorvosi vizsgámat, talán a kezem sem úgy működik, mint kellene, úgy tudom az is eltört, ahogy sok egyéb csontom. Jesszusom, hiszen meghaltam az asztalon, percekig küzdöttek érte, hogy visszahozzanak az életbe! Még járni sem tudok! Hónapokig kell járnom talán rehabilitációra. És látom rajta, hogy nagy elvárásai lennének velem szemben. Vajon fogom-e tudni teljesíteni őket, képes lesz elfogadni valaha, hogy ami volt, elveszett? Ez csak erősebbé teszi benne az elhatározást, hogy újra megismerjem, hogy elfogadjon sérültnek, olyannak amilyennek érzem magam, vagy éppen ez fog közé és közém éket verni már az előtt, hogy elkezdődhetett volna ez a végtelen történet? Amikor felém nyújtja a kezét, kicsit nem értem először mire akar kilyukadni, értetlenül húzom össze szemöldököm, ahogy ránézek. Mi van? Bemutatkozni? Minek? Hiszen ismerjük egymást...de aztán leesik, mire is megy ki a játék. Derűs felismerés csillan a szememben, és valahol csodálni kezdem őt. Ugyan mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy ezt véghezvigye? Mennyire határozottan kell hinnie abban, hogy...nem is tudom. Hogy lehet még második esélyünk? Valamiért az a kép nem megy ki a fejemből. Tristant mindenképp ki kell kérdeznem erről. A legjobb barátomnak biztos mesélnem kellett róla, rólunk, és látott is minket együtt, szóval...igen. Vallatás lesz. Majd. Most azonban a felém nyújtott kezet megfogom, és finoman megrázom. Mosolyom levakarhatatlanná válik. - Szia Grace Emmeline Hamilton, a nevem Dr. Oliver Storm. Én nemrég még 33 voltam, de gyorsan ugrottam kettőt, most szégyentelenül 35 éves vagyok, papíron gyerekorvos, ezen belül gyerek, csecsemő, koraszülött, és magzati sebész, de jelen állapotomban inkább mondanám magam c-vágányos orvosnak. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. - rázom meg a kezét, majd ha engedi, kezét ajkamhoz emelem és apró kis kézcsókot lehelek kézfejére. Nem tudom másként kifejezni a hálámat, amiért ennyire próbálja levenni a vállaimról a terhet annak ellenére, hogy tudom, neki ez talán nem kis fájdalmat okoz. Azt kívánom, bárcsak segíthetnék neki valahogy, de tudom, hogy a jelenre szabad csak koncentrálni, a jövő úgyis rejtelem, a múlt pedig homály. - Ami azt illeti, lenne kérdésem...- pillanok rá, miközben visszahanyatlok az ágyamra. - Azt mondtad, tanítónő vagy az egyik suliban, ugye? Mesélnél a tanítványaidról? Ha nem lett volna világos...rajongok a kölykökért! - mosolyodok el, és Őt nézem. Nem akarom, hogy rólunk meséljen, nem tudom, mit kérdezzek róla. Mégis, valahol el kellene kezdenem megismerni, nem? És mi a legnagyszerűbb módja? Ha olyan témát választok, ami kapcsolódik hozzá, és fontos lehet neki, nem? Végtére is, minden történet kezdődik valahol.
A képre történő reagálása kicsit megijeszt. Ez most az a szituáció, amikor valaki meglepetésében keresi a szavakat vagy épp az ellenkezője? Irtó kínosan érzem magam, ahogy próbálok bármifajta pozitív érzelmet is leolvasni arcáról. Elveszek zöld íriszeiben és egy időre elvesztem a körülöttem lévő világot. Nem lennék képes nélküle folytatni az életemet. Ahhoz túlságosan is megkedveltem. Olyan sok mindent terveztünk, annyi mindent nem tudunk még egymásról. Egyelőre az elejétől kezdjük az ismerkedést, épp ezért is mutatkoztam be. Később aztán, hogy oltári hülyeséget csináltam és ettől fülig vörösödöm. -Nem terveztem, hogy magadra hagylak. Ahhoz túl sok időt töltöttem kesergéssel és sírással. – Vonom meg vállaimat és elmosolyodom. Maga is rájött, hogy megviselt ez az egész helyzet. HA mégsem, elég csak visszagondolnia a néhány pillanattal ezelőtti síráscunamira. - És különben is… sok mesélnivalóm van. – Vigyorgok sejtelmes mosollyal ajkaimon. Fészkelődni kezdek előtte az ágy végében és néhány centimétert közelebb húzódok hozzá. A telefont elsüllyesztem a zsebemben. Nem akarom sokkolni ehhez hasonló képekkel. Teljesen ledöbbent attól, hogy mi ketten idővel egy párrá melegedtünk. Bátorítóan szorítom meg kezét és bizsergés fut végig gerincemen. Pont, mint az első alkalommal. Sosem fogom elfelejteni. Belepirulok kedves gesztusába és mosolyom levakarhatatlanná válik. Fáj az arcom… -Azt is tedd hozzá, hogy elismert orvos vagy. Szeretnek a páciensek. A csöppségek odáig vannak érted, a szülők pedig egyenesen rajonganak munkásságodért. – Úgy érzem, elkél most néhány elismerő szó az érdekében. Csak hogy tudja, azért, mert ez a helyzet megnehezíti az életét, nem kell feladnia. Vannak még emberek, akik számítanak rá. Izgatottság lesz úrrá rajtam, ahogy munkám felől érdeklődik. Még egy olyan gyerekbolond, mint én, kevés van ezen a bolygón. Oliver pedig azon kevesek egyike, aki szintén imádja a kölyköket. Többek között ezért is szeretem. -A Seattle Publoc School-ban tanítok. Jelen pillanatban apróságaim vannak. Most kezdtük az első osztályt és még meg kell szoknunk egymást. – Erős túlzás, hogy az elmúlt néhány hónap zökkenőmentesen zajlott. Borzasztó nehéz egy gyereknek az óvodából átszokni az iskola állította követelményekre. Néhányuknak a mai napig nem megy. - Caleb tegnap megette a zsírkrétát, Khloe pedig megitatta az egyik kisfiút vízzel… amit a wc-ből merített ki műanyagpohárral. – Halkan kuncogok, vállaimat rázza a nevetés és napok óta először érzem azt, hogy újra ember vagyok. -Kérdezgettek rólad. – Kicsit elérzékenyülök, ahogy eszembe jut kíváncsi tekintetük, együttérző pillantásuk. Még gyerekek, mégis annyi szeretet van bennük. - Azt mondták feltétlen mondjam meg, hogy jobbulást kívánnak. – Meg is sértődtek volna, ha nem adom át ezt az aprócska, ám de számukra oly fontos üzenetet. Az órára pillantok. Eszembe sincs még menni, csupán a gyomrom jelzi, hogy éhes. Az érintetlen fánkos dobozra vándorol szemem. Összefut a nyál számban, ahogy megérzem édes illatukat. Anélkül kúszok át az ágyon, simulok Oliver-hez, hogy ezt előre bejelentettem volna. Minden annyira megszokott vele, mintha nem is történt volna semmi. Felnyitom a tetőt és kiveszem az első fánkot, ami a kezembe akad. Beleharapok és az ízorgia, ami nyelvemet érinti, kibukik ajkaim közül. Elismerően hümmögök, Jackie ismét pompásat alkotott. Visszaülök a helyemre, a porcukor csiklandozza felsőajkam. Nagyjából úgy nézhetek ki, mint aki most szippantott egy hatalmasat a márványlapról, egy elit buliban. Ettől nevetnem kell, ami nem nyújt szép látványt. Hiába, sosem változom meg… -Ne haragudj, éhes voltam. – Simogatom meg korgó hasamat. - Egyél, neked hoztam. – Nyelem le az utolsó falatot. - És mi jó történik a kórházban? Vannak látogatóid? Kedvesek a nővérek? – Faggatózom, miközben egy újabb fánkért ácsingózom.
Oliver Storm
Avataron : Jensen Ackles Kor : 44
Tárgy: Re: 303-as kórterem Hétf. Május 23, 2016 3:50 am
Gracie & Ollie
It's in the stars. It's been written in the scars on our hearts. We're not broken just bent, And we can learn to love again...
A bemutatkozást az első pillanatokban nem értem. Miért mutatkozik be, mikor azt hiszem több időt töltött el velem, mint én vele? Aztán mikor leesik, mosolyogva felelek, majd fogom meg a kezét, hogy kézcsókot adjak a finom bőrére. Hiszen egy úriembertől így illik, nem? Még akkor is, ha történetesen minden vagyok, csak épp úriember nem. Hiszen egy kórházi köpenyben fekszem előtte, és ha a takaró nem lenne rajtam, többet mutatnék magamból, mint ami illendő lenne. Valahogy kicsit úgy érzem, mintha ez lenne az első randink, és én elfeledkeztem volna róla, másnapos lennék és elfelejtettem volna borotválkozni. Ő mégis megértő és elnéző velem, pedig ha nekem ez a helyzet és szituáció nehéz, neki százszor az. Nem teszek úgy, mintha minden rendben volna, még én magam sem vagyok biztos semmiben. Hiszen annyira hirtelen ez az egész most mindannyiunk számára. Mégis, mikor kezet csókolok neki és elmondom a magam kis bemutatkozóját, úgy gondolom, nem szabadna elsőre elutasítani minden lehetőséget. Hiszen ő talán emlékszik rám, és én nem őrá, de...oka volt annak, hogy itt volt két éven át minden nap, az ember nem tesz ilyet hóbortból vagy szeszélyességből. S hinnem kell benne, hogy nem véletlenül tértem én is magamhoz ennyi idő után. Statisztikailag mennyi esély volt arra, hogy azok után, hogy rám zuhant egy egész autó és a felismerhetetlenségig összezúzott, így össze tudnak rakni? Hogy egyáltalán életben maradok? Szinte semmi. Meg kellett volna halnom, legalábbis azok alapján amit tudok. És sokat tudok. Nem élhettem volna túl, ha ott rögtön az úton nem is, de akkor, amikor kiszedtek a tűzoltók, vagy a mentősök kezeltek, meg kellett volna, ha akkor sem, akkor a kórházba vezető úton, ha ott sem, akkor a műtőben, s ha ott sem...miért éltem mégis mindent túl? És miért így így? Alig látható hegek maradtak csupán, a lában sem deformálódott el, elvileg használni is fogom tudni, a kezeim is működnek, az elmém is nagyjából ép, tudom a nevem, tudom, hogy milyen iskolákat végeztem el. Az élet olyan kiszámíthatatlan, a sors pedig néha kegyetlen tud lenni. De ki tudja? Talán ez csak méginkább megerősít dolgokban, nem? Van idő agyalni azon, mit veszíthettem volna, ha valóban meghalok, és most mit tehetek másként. Szerethetek jobban, erősebben, tehetek többet, aludhatok kevesebbet, lehetek kedvesebb, jobb, vagy épp önzőbb és meggondolatlanabb. Rajtam áll, mihez kezdek majd ezzel. Látom rajta, hogy a kézcsókra elpirul, de örülök, hogy mosolyog. Mintha most először látnám igazán mosolyogni, pedig már előtte is nevetett, mégis...ez most más. Nem tudom miért. Csak más. Eszembe jut, hogy nem fair vele szemben, de tudom, hogy időt kell adnom magamnak, hogy felfedezzem. Olyan sokat tett értem, miért ne adhatnék esélyt arra, hogy újra megismerjem? Ha egyszer megszerettem, biztos nem ok nélkül történt, nem vagyok az a fajta aki kényszerből van együtt egy nővel. Kedves szavaira elnevetem magam. - Ez nagyon kedves tőled. Tény, hogy a munkásságomra mindig is büszke voltam. Azt hiszem azért van így, mert tényleg szeretem a gyerekeket, még akkor is, ha ezt csak fájdalommal tudom nekik kimutatni. - bólintok csendesen. Talán vitáznom kéne vele, hiszen a munkám része, hogy kedves és türelmes legyek, az emberek az empatikus orvosokat kevésbé hibáztatják ha valami balul sül el, mint azokat akik arrogánsak és lenézőek. És persze, egy gyerekkel az ember nem is tud más lenni, mint megértő. Mégsem vitázok. Mert értem, hogy mit akar mondani ezzel, azt hiszem. Kedvesnek és törődőnek gondol, és ez valahol nagyon jól esik. Örülök, hogy ilyen embernek lát. Furcsa így lenni együtt valakivel. Furcsa vele is együtt lenni, a sötétben tapogatózom. Annyi kérdésem lenne hozzá. Hogy hogy indult köztünk ez az egész? Én mentem oda? Ő nyitott felém? Hogy találkoztunk először? Nekimentem a folyosón? Összeakadtunk a közértben? Én voltam az iskolájukban a kirendelt gyerekorvos? Mégsem teszem. Nem kérdezek rólunk. Róla kérdezek. Hogy meséljen magáról. Nem gondolok arra, hogy talán ez majd előidézheti az emlékezetem visszatértét. Inkább arra gondolok, amim van. Lehetőségem. Talán nem a legjobb. De jelenleg ez a legtöbb, amit jelenleg adhatok. Lehetőséget, hogy újra esélyt adjak annak, ami elvileg egyszer a miénk volt. Nem érzek semmit, csak a tudatom mélyén zokog az az énem, akit a baleset rabként tart fogva, akibe beleszorult minden emlék, amit Grace-el töltöttem. Aki bolondul ezért a nőért, és szíve szakad meg, amiért én idekint mindebből a csodából semmit nem érzékelek. Csak azt a megmagyarázhatatlan hiányt, amit még nem tudok hozzá kötni. A munkája felől érdeklődök, és hátradőlve hallgatom a meséjét. Szemem előtt megelevenedik, és hirtelen arra leszek figyelmes, hogy szívből mosolygok. Megfeledkezve magamról hallgatom, és még mintha a Nap is besütne. A gyerekek sztoriján én is hangosan felnevetek. - Hihetetlenül kreatívak tudnak lenni néha, az biztos. - vigyorgok, majd kicsit közelebb hajolok. - Elmesélek egy sztorit, ha nem bánod. Egyszer volt egy kisfiú betegem, akit azért hozott be az apja, mert szerinte a gyerek nagyon szófogadatlan volt, és sok olyan dolgot csinált, amiben megsérülhetett volna. A gyerek folyton fára mászott, és kiült a tetőre, hogy onnan nézelődjön, és túl gyorsan bicajozott, és nem átallott az ebadta fiú létére olykor verekedni is az iskolában. Szóval a lényeg, hogy apuka behozta a kisfiát néhány horzsolással a térdén és a könyökén, hogy aztán majd én jól ráijesszek, hogy milyen veszélyes dolgokat csinál, és hogy ha nem fejezi be, a műtőasztalomra kerül. "Majd ha nekem nem hiszel, a doktorbácsinak fogsz. Ugye doktor úr, hogy az okosabbakra hallgatni érdemes, és szót kell fogadnunk nekik? Hányszor kell még elmondanom ezt neked? " kérdezte tőlem és a gyerektől, de mire válaszolhattam volna, a gyerek teljesen ártatlan képpel felnézett rá, és azt mondta: "Akkor te miért nem hallgatsz anyára, amikor azt mondja, hogy ne pisilj a mosdóba, és legalább moss utána kezet?" Ugye mondanom sem kell, hogy apuka és a gyerek tíz másodpercen belül sehol nem volt, a leletet is anyukának kellett átvennie. - röhögök, aztán elhallgatok. - De talán ezt már meséltem. Szomorúan gondolok arra, talán nincs is már olyan dolog, amit ne mondtam volna el neki. Meddig lesz képes vajon kitartani, hogy ne unja el magát mellettem? Egy sztori ezredszerre már nem igazán mondható izgalmasnak, nem? Ki tudja hányszor hallotta már? Mikor azt mondja, a gyerekek érdeklődtek felőlem, kíváncsian pislogok rá. - Kérdeztek? Rólam? Tényleg? - kérdezem, és elképzelem ismét a csapatnyi apróságot az osztályteremben. Szoktak iskolalátogatásra hívni, ezeket a napokat mindig nagyon szeretem. Sokszor volt, ha pályaválasztási nap volt valamelyik iskolában, ahol korábban jártam ezen kereteken belül, akkor felkerestek, ha valamelyik osztályban nem volt orvos, hogy a gyerekek erről a szakmáról is értesüljenek. Sőt, olyan is volt, akit én tereltem az orvosi pálya felé. A srác mielőtt találkozott volna velem link volt, keserű és céltalan. Okos volt, de nem tudott mit kezdeni az energiáival. Most gyakornok...vagyis, két éve még gyakornok volt, és úgy tűnt akkor nekem, hogy nagyon is tehetséges orvos lesz majd belőle. Vajon mit mesélhetett Grace rólam? Találkoztam a csemetéivel már? Vagy csak futólag? A jókívánságukra mosoly kúszik ajkaimra, szemeim is megtelnek hálával. - Ó, de édesek. Ez nagyon kedves tőlük. Kérlek, add át, hogy én is minden jót és szépet kívánok nekik, és köszönök minden aggódást, de ők csak játsszanak és tanuljanak, én jól vagyok. De tényleg köszönöm. Hihetetlenül édesek lehetnek, és Grace...igen, ő pontosan az a tipikusan álomtanítónéni. Nekem egy morcos, szigorú tanítónéni jutott, féltem tőle, mint a tűztől, de Grace, azt hiszem csodálatos tanár lehet. Nem tudom feltételezni róla, hogy túl szigorú lenne vagy épp durva. Egy olyan ember aki két éven át felolvasott ez zöldségnek? Nem, nem lehet olyan. Érdeklődve figyelem, ahogy mozdul, és mikor elindul felém, hirtelen nem is tudom mit gondoljak. Először őszintén megrémülök, mosolyom lefagy az arcomról, hiszen olyan mozdulatokat tesz, mintha meg akarna csókolni, én pedig nem akarom. Vagyis persze, akarom, de...de mégse. Nem lehet, én nem vagyok egy csóklopó. Már nem. Azt hiszem. Amikor közel ér, kicsit hozzám simul, még a lélegzetem is elakad. Szívem hevesen dobban, és orromat megtölti a samponjának az illata, és...aztán elhúzódik, és olyan kéjes elégedettséggel harap abba a fánkba, hogy egy pillanat erejéig még a szám is tátva marad. Ha valaha látott már valaki üdítő reklámot, azokból az erotikusabb fajtákból, akkor tudja miről beszélek. De ez...ez nekem olyan, mint másnak tíz óra kemény pornó. A hangja, ahogy megnyalja a száját, ahogy lehunyva a szemét még nyög is hozzá. Csodálja valaki, ha két év cölibátus után hirtelen az összes vér az ágyékomba tódul, én pedig jobbára csak reménykedni tudok benne, hogy mindebből a nő semmit nem vesz észre? Arcom pírba borul, amikor visszaül, és inkább törökülésbe ülök, és a hátam mögül a párnát az ölembe ejtem, és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. - Így kicsit kényelmesebb. - motyogom zavartan, és mosolyogva nézek rá. Viccesen néz ki a jó adagnyi porcukorral az orra alatt. Bocsánatkérésére csak legyintek. - Ugyan, egészségedre. Örülök, ha ízlik. - mondom, és unszolására megfogom a dobozt, és közénk ejtem, a takaróra. Mi értelme a kajának, ha folyton egyedül eszek? Utálok egyedül enni, és ha Grace éhes még, jobb, ha együtt pusztítjuk el, nem? Mindenki nyer. Kiveszek egy fánkot. - Egyél csak te is, kell az energia. - mosolygok, és én is beleharapok a csodás illatú fánkba. A szám megtelik boldogsággal, és mosolyogva pillantok a nőre, de észreveszem, hogy még mindig porcukros egy kicsit a szája széle. Így míg a kórházról és a nővérekről kérdez, gyorsan lenyelem a számból a falatot, és magamhoz intem. - Gyere közelebb egy kicsit. - mondom, és a szemem le nem veszem arról a porcukorhalomról a szája felett, amit nem sikerült még eltüntetnie. Még az orra hegyén is van, de az nem olyan vészes. Ha közelebb hajol, én is közelebb hajolok, és jobb kezem az arcára simítom, hogy hüvelykujjammal gyengéden lesimítsam az édességet. - Nem mernek gonoszak lenni, lévén, a kezem messzire elér, és híres vagyok arról, hogy nem hagyom megtorlatlanul a bűnöket. Ráadásul nem maradok itt örökké. De köztünk szólva, azért elég szigorúak. Nem engednek ki, és folyton nyaggatnak a mérésekkel és az ellenőrzésekkel. De ez a dolguk...- mondom miközben szép finoman letörlöm a bőréről a porcukorréteget, ha engedi. Közben észre sem veszem, hogy alig centikre vagyok tőle, és csupán egy mozdulatba kerülne, hogy... Felpillantok a csokoládészín íriszekbe, elmélyedek bennük. Olyan finom az illata, és olyan szép és kedves. Egyszer egy pár voltunk. Vajon bűn az, ha sóvárgást érzek a csókja után? Semmi mást, csak kíváncsiságot, hogy milyen lehet az ajkainak az íze? Elképzelem, ahogy a tarkójára csúszik a kezem, és magamhoz húzva megcsókolom, és bevallom őszintén, ez a gondolat nagyon tetszik. De nem megyek ezzel túl messzire? Ölemben ismét ismerős lüktetés izzik újra fel, s ahogy ez eljut a tudatomig, úgy engedem el őt, mintha megráztak volna. Torkom köszörülöm, és fülig vörösödök. - Öhm...bocsi, csak...egy kis porcukor volt. - motyogom, majd visszadőlök a helyemre, de elfeledkezek róla, hogy elvettem a párnát, ezért a nagy lendülettől, ahogy hátradőlök jól be is vágom a fejem az ágy támlájába. - Au...hogy az a....- szisszenek fel és a fejem hátsó részéhez kapok. Fáj, de azért nem vészes, csak egy kis koccanás. Látszik, hogy azt sem tudom, mit csinálok, teljesen összekutyulódtam. - Ne haragudj, kicsit talán megzavarodtam. - mondom, és mivel a fájdalom a "harci kedvem" gyorsan le is lohasztotta, már biztosabban teszem a hátam mögé ismét a párnát. A franc essen belém, hogy ilyen hülye legyek. Mi a fenét művelek én itt? Totál kicsinálom magam a szemében. Mitől vagyok ennyire esetlen? Oké, régen sem voltam egy nagy csajozógép, de azért ilyen béna sose voltam. Vagy csak megszépítem a dolgokat? Vagy csak mellette vagyok ilyen? Zavartan köhécselek, és tömöm magamba a fánkot, mintha misem történt volna. - Hmm. Ez nagyon finom. - mondom, mire eszembe jut, hogy nem feleltem a kérdésére. - Ja, és...hát igen, vannak látogatóim. a kórházból sokan benéznek pár percre, a vezetők, kollégák, egyszer még a kedvenc kiszolgálóm is feljött a kantinból, hozott nekem pudingot. Kedves volt tőle. És persze ott van anyu, és a... Mielőtt a mondatot befejezhetném, azonban hirtelen kivágódik az ajtó, és NAGYAPÁM ront be rajta, karöltve drága NAGYANYÁMMAL, kezében kosárral. - Marhácskám, megjöttünk! - kiált lelkesen, jellegzetes dél-texasi tájszólással, az ajtó nekicsapódik a falnak, én pedig azt hiszem a fejlődésben is megállok. Imádom a nagyszüleimet, tényleg, komolyan. De ahogy rájuk nézek, aztán Gracere, azt sem tudom mit mondjak. Ők megtorpannak az ajtóban, döbbenten pislognak hol rám, hogy a barna hajú szépségre, látszik, hogy azt sem tudják hová tegyék a dolgot, hiszen nem számítottak rá, hogy valaki lesz bent nálam. Úgy érzem magam, mint a kamasz, akit rajtakaptak petting közben a szobájában. A döbbent csendet nagyanyám töri meg. - Ejj, hát biztosan te vagy az a híres-nevezetes Grace, Oliver barátnője. - lép beljebb, majd ha a nő nem elég ügyes, megtapasztalhatja milyen is egy igazi texasi ölelgetéses üdvözlés. - Üdvözöllek, kedvesem, én Ollie nagymamája vagyok, Ellis. Ő pedig a férjem... - A férje vagyok, a nevem George. George Benett, drágám. - mosolyog rá nagyapám is, és ha közelebb engedi, egy igen szeretetteljes nagyszülői ölelésben részesíti ő is a gyanútlan leányzót. - Anyó, Tatus, ő itt...Grace. De nem a barátnőm. Vagyis...én nem... - nyögöm fülög vörösödve, miközben a nagyi a napi szintű nagyrutinját végzi. Vagyis a létező összes kaját felsorakoztatja amit megfőzött és elhozott, aminek a negyedét sem vagyok képes megenni, így a kollégák szívesen járnak be hozzám, ha megéheznek, de nincs idejük kajálni menni, mert tudják, hogy nekem több is van, mint elég. Kétségbeesetten pislogok a nőre. Nincs menekvés, ha menni készül, nagyapám megakadályozza ebben, tudom jól. Látom rajtuk, hogy mintha megütötték volna ma a főnyereményt, innen nincs menekvés. - Méghogy nem a barátnőd! Hernyócskám, ne légy buta. Csak mert te történetesen nem emlékszel, ettől ez még nem kevésbé kapcsolat, mint ahogy azt te gondolod. Bizony, bizony, ezt nem lehet csak úgy félredobni, az ilyet az ember nem felejti el. De nem ám! - paskolja meg az arcomat nagyapám szeretettel, mire én megrázom a fejem. - De Tatus, én pontosan, hogy elfelejtettem. - mondom türelmesen, és mosolyogva, habár szívem szakad, mert tudom, hogy pontosan ez az, amivel Gracenek fájdalmat okozok. De nagyapám csak int egyet, és Gracere kacsint, majd visszanéz rám. - Tévedsz, Marhácska. Lehet, hogy az emlékeid most nincsenek meg. De nem is a fejedről beszéltem, te kis butus. Hanem a szívedről. A szívből nem lehet kitörölni az emlékeket. - mosolyog, mire nagyanyám csak bólogat. - Ez így van. Onnan nem lehet, szóval, hacsak itt mi nem mondjátok, hogy nem akarjátok, hogy közötök legyen egymáshoz, ti bizony egy pár vagytok. És punktum. - mondja, majd felemeli a két fehér tányért, amit a kosárból varázsolt elő, és varázslatos módon megtöltött nagy adagnyi krumplipürével, sült csirkecombbal és savanyúsággal. Mintha érezte volna, hogy több tányér kell...a nagyim egy boszorkány. - Szóval? Ki éhes? Egyétek addig amíg meleg, gyerekek! - mosolyog ránk, én pedig bocsánatkérőn pislogok Gracere. Nagyapám megkerüli az ágyat, és arrább tuszkolva engem mellém telepszik, két lába le se ér az ágy széléről, élénk tekintetével Gracet kutatja. Szokásos horgász kalapját le sem veszi ősz hajáról, de a szeme csillog, ahogy sokatmondóan pislog, és mosolyog. Látom rajta, hogy elégedett, szimpatikus neki a lány, ahogy nagyanyámnak is, de félek, a nőnek ez már kicsit sok lesz. Vagy veszi az akadályt? Döbbenten hallgatok. Két éve még élet-halál közt lebegtem. Néhány napja még kómában voltam. Néhány perce alig bírtam visszafogni magam egy csók utáni vágytól...Nem volt jövőm, nem volt semmim pár nappal ez előtt, most pedig hirtelen vágyaim lettek, és egy barátnőm? Nagyot nyelve mélyedek el Grace tekintetében, szemeimben esdeklés és bocsánatkérés. Nem szégyellem a nagyszüleimet, félreértés ne essék, csak néha nagyon sok tud lenni mindkettő. Külön-külön is azok,de együtt...Nagyapám fehér bajszát táncoltatva vigyorog, nagyanyám mindent látó szemeivel vizslat minket, amíg el nem vesszük a tányérokat. Hirtelen visszasírom a kellemetlen szituációt amikor hirtelen merevedésem lett és a párnával takartam magam. Azt hittem, annál kínosabb nem már nem lehet. És az emberek azt képzelik, nem érheti őket soha meglepetés. Hát én most jól meg vagyok lepve, az tuti.
Vendég
Tárgy: Re: 303-as kórterem Kedd Aug. 16, 2016 1:50 pm
You don't remember me and it's broke my heart
Vannak azok a pillanatok, amikben jobb, ha csendben maradsz. Nos, Oliver meséje a kisfiúval és az apukájával pont ez az a pillanat volt. Halkan kuncogtam a sokadik alkalommal is, valahányszor szóba került ez a történet. - Dehogyis, most hallom először. – Füllentek széles mosolyommal, zilált fürtjeimmel, porcukortól ragacsos ujjaimmal. -Tudod, a gyerekek a legőszintébb kis emberek a világon. Ha aggódnak érted, az tényleg így is van. – Bárcsak elhoztam volna azt a néhány rajzot, amit készítettek neki. Talán az idő is hamarabb repülne ebben a kórteremben. -Nézd el nekik, ők is aggódnak érted. Ez a világ már csak ilyen. Sokaknak vagy fontos, a hogyléted mindenkit érdekel. Így fogadj szót kérlek mindenkinek. – Korholom egy kicsit, hisz mindenki csak a jót akarja neki, a mielőbbi felgyógyulást. Nem minden nap talál az ember ilyen nagyszerű szakembert. Engedem, hogy hozzámérjen, hisz orromat csiklandozza az édesség morzsája és nem ellenkezem, mikor Oliver gondos, hozzáértő ujjmozdulatokkal elsöpri azokat az útból. Jól esik az érintése, szeretem hallgatni a hangját és egyáltalán most minden kedves szívemnek, amit csinál. Legyen az egy egyszerű orrfújás vagy egy nosztalgikus történet elmesélése. De egyetlen kósza pillantás íriszeibe és elveszek. Mélyen belélegzem illatát és vagyok annyira ügyes, hogy meg tudom különböztetni a fertőtlenítő szagát parfümjének markáns, férfias illatától. Elhúzódok, félek, hogy bajt tennék azzal, ha belekóstolnék ajkaiba. Elhúzódom tőle, némán majszolom tovább a fánkot, hallgatva édes hangját. Néha elmosolyodom, ahogy beszél, gesztikulál és eszembe jutnak a gondtalan hónapok, mikor az volt a legnagyobb problémák, moziba menjünk vagy vacsorázni a közeli étterembe. Az ajtó csapódásra összerezzenek, szinte majd hogy nem le is esek az ágyról. Szitkozódnék, biztos vagyok benne, hogy valamelyik nővérke az, Oliver-t nagyon sokan szeretnék megkaparintani maguknak. Vállam fölött hátra pislantok és egy idős házaspárt látok meg szemem sarkából. Apró mindkettő, ám annál nagyobb életkedv és hevessé bújik meg bennük. Oliver rám néz, olyan furcsa, megmagyarázhatatlan tekintettel, nekem meg mosoly kúszik ajkaimra. -Marhácskám?! – Tátogom halkan meglepődve, fuldokolva a nevetéstől. Beletelik néhány percbe, míg rendezem vonásaimat. Annyira édesek, hogy kedvem lenne őket megölelni. -Üdvözlöm, Grace Hamilton vagyok. – Leugrok az ágyról és abban a pillanatban kétfelől érkező ölelés kapok. Nem ellenkezem, magam is megszorongatom őket. - Azt hiszem, hogy én most… - …elsunnyogok. Vagyis, jobb lenne mennem, de olyan erővel szuggerál Ellis, hogy nem bírok megmozdulni. Még akkor sem, amikor Oliver azt mondja, nem vagyok a barátnője. Fáj, nem esik túlzottan jól összetört lelkemnek, de meg kell birkóznom vele. Mosolyogva nézek Oliver szemeibe. Egy percig sem kell szégyenkeznie nagyszülei miatt. Aggódnak érte, jót akarnak neki és ez így van rendjén. Visszaülök az ágyra és nézem, ahogy féltő gondossággal rendezgeti Ellis nagyi a párnákat az ágyon, ahogy George viccet mesél és közben le sem veszi rólam a szemét. Elveszek egy tányért, bár nem vagyok éhes. Nem akarom megsérteni őket azzal, hogy visszautasítom azt a sok finomságot, amit Ellis nagyi készített. Apró falatokban eszem, figyelek mindenkire és néha összemosolygok a nagyszülőkkel. Csacsognak, nevetgélnek, családtagként tekintenek rám. Nyilván Oliver mesélt rólam, habár én még személyesen nem találkoztam velük. Hallottam róluk megannyi kedves emléket, de még nem sikerült találkoznunk. Kár, hogy ez pont ebben a rossz időben történt meg. -Hernyócska, kérsz még egy kis krumplit? – Kérdezem vigyorogva Oliver-t. Nem bírok az adagommal. - Ellis, ez a csirke mennyei. Ha nem okozna gondot, elmesélhetné, hogyan is készül. – Mosolygok bájosan az idős nőre. Ez biztos Ollie kedvence, nem hiába sütötte ezt neki. Oliver-re sandítok, sokatmondó pillantással. Menjek vagy maradjak? Tőle várom a választ. Ha szeretne kettesben maradni a nagyszüleivel, ám legyen, eszemben sincs ezt megakadályozni. De ha nem okoz gondot, hogy itt vagyok, szívesen maradnék. Addig is, gonosz módon belenyomom ujjamat a mellettem árválkodó pite tetejébe. Hmmm… mennyei az íze. Élvezettel nyalom le az ujjam és hallgatom a kedélyes beszélgetést. Néha bekapcsolódom én is, bár többnyire csak ámulattal nézem, mekkora szeretet lakozik ebben a két pici, öreg testben. Órák múlva mégis nehéz szívvel, de haza indulok. Fel kell készülnöm az óráimra. Viszont sosem fogom elfelejteni ezt a napot.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: 303-as kórterem Kedd Aug. 30, 2016 7:41 pm
A sírással zokogással az a baj – azon túl, hogy nem emlékszem utoljára mikor is produkáltam, de még gyerek lehettem és azóta egyetlen egyszer sem, így pedig végtelen kellemetlen az egész –, hogy rendkívüli módon megerőlteti az oxigéncsere normális folyamatát a testben. A légzés szakadozóvá és egyenetlenné válik, beindítja a váladék termelődést a száj- és orrüregekben, ami szintén nehezíti a levegővételek szabad áramlását. És ez akkor igenis baj, amikor a füstmérgezés egyértelmű jelei tapasztalhatók és fontos volna figyelni és észlelni, hogy a légutak mikor kezdenek mondjuk teszem azt elzáródni. Fontos volna, hogy nyugodtan cserélődhessen az oxigén. Ezért – és, mert borzasztóan zavar a tény, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folynak – a legkevésbé sem ellenkezem, mikor már a mentőben jó adag nyugtatót akarnak beadni. Gőzöm sincs arról, hogy Hudson végül szólt-e Ronnak – ahogyan azt említette –, de mivel pontosan tudom, hogy órákig nem fognak még elengedni a kórházból, végül úgy döntök, a biztonság kedvéért megírok egy üzenetet én is, maximum kétszer tudja meg mi is a helyzet. A mentőben, oxigénmaszkban ücsörögve veszem elő a telefonomat és nem túl bő lére eresztett mondatokat pötyögök le.
Szia! A nap hátralevő részét a Virginia Masonben fogom tölteni, füstmérgezés miatt. Jól vagyok. Hosszú történet, később elmesélem. J.
Rányomok a küldésre és a zsebembe mélyesztem a készüléket. A kórházba érve kifejezetten hamar megvizsgálnak és ahogyan azt sejtettem, jó néhány órára bent tartanak megfigyelésre. Egyelőre csak az oxigénmaszk az, amihez ragaszkodnak és félóránként ellenőrzik, hogy nem kezd-e el bedagadni a torkom és a légcsövem. A füstszagot beivott ruháimtól kötelezően meg kell szabaduljak – megint csak a légzés normalizálása okán – és kórházi gúnyát kapok – igen azt, ami hátul kötős hálóingnek illik be – majd pedig a sürgősségiről átvezényelnek az egyik szobába. Remek. A szedálásnak köszönhetően a zaklatott légvételek normalizálódtak, de a könnyeim valahogy nem akarnak elállni. Mint akinél megnyitottak valami csapot, de a kényelmetlenségén túl – amit felette érzek – valahogy egyre inkább megkönnyebbülök. Ciki vagy sem, de jól esik...
A kötelező jelleggel magadba tömött ebéd is ebédnek számít, függetlenül attól, hogy rohadtul nincs étvágyad, huszonnégy órán belül ez az első kajád és így is majdnem a tüdődben végzi a félrenyelés következtében a telefonban közöltek hallatán.. Nem kellett elismételnie Hudson-nak ahhoz, hogy eljussom a tudatomig mit mondott. Nem, nem azt nem hiszem el. Hogy a rohadt életbe van az, hogy nincs egy kibaszott hetem, amikor nem történik semmi és a legnagyobb problémám a szar műsor a tévében? Észre sem veszem, hogy olyannyira a markomban feszítem a vízzel teli poharat, hogy az ujjvégeim belefehérednek. Csak az azutániban fogom fel, mikor az idegtől a kelleténél jobban vágom oda az asztal lapjának az alját és az egyik nagyobb méretű szilánk a bőröm alá szalad, mire hangos káromkodásba kezdek, amivel egyúttal bontom is a vonalat. Eldarálok egy gyors, velős „kössz”-t a hírközlőnek és hagyom, hogy az asztalon pattogva álljon meg a készülék, a törmeléken. Nem, mintha akarnék jelenleg azzal foglalkozni milyen éles kanyart véve fordul ki az egyik kolléga a helyiségből, ahogy meglátja a feszültségtől görcsbe ránduló öklömet a levegőben vagy épp a cseppnyi nyugalomról sem tanúskodó arckifejezésemet, a lecsepegő vérig már el sem jut. Agyban én se, gondolkodás nélkül tépem ki az üvegdarabot és vágom a többi közé. Kell egy bő perc, hogy anélkül mozduljak meg, hogy ne akarjam felborítani az asztalt. Az ajtó bevágása sem segített semmit két napja Meg-nél.. Roppannó állkapoccsal szorítom össze a fogaimat és lépek víz alá tartani a kezemet, a rendetlenséget meg az alkarommal seprem az eztán megragadott szemetesbe. Az ing sötétkék anyagán csak egy folt fog látszani, egy sötétebb, marhára leszarom, majd felgyűröm a kérdezősködést elkerülvén. (…) A kapott sms egy jóval rövidebb választ fog kapni: egy egyszavas „Megyek.”-et. Szóltam a távozásomról, a hozzám vágott anyagdarabot is csak azért fogadtam el, amit a tenyerem köré tekertem, hogy békén hagyjanak és hadd mehessek. Baromira nem hiányzott ez most. Pattanásig vannak feszülve az idegeim, mióta a húgom beközölte a terhességét, de legalább azt sikerült elérnem, hogy ebből annyi látszódjon hulla fáradtan érek vissza a lakásba nap végén. Egy beiktatott műszak utáni futást követően. Bassza meg, aznap hányásig hajtottam magam – inkább, minthogy előtte boruljak ki..Jól van. Persze, azért van kórházban.. Az időt nem figyeltem, fél vagy háromnegyed óra telt-e el a válasz óta vagy több, kevesebb. Fogalma sincs. Valamivel összeszedettebben, higgadtabban érdeklődök a betegirányítóban merre van Jackie, majd leintem, mikor a pult mögül kilépve akarná megmutatni a kórtermet. Többé-kevésbé ismerem annyira a járást, hogy tudjam merre van a 303-as – elégszer mentem el abba az irányba.. Elég határozott lendülettel haladok a folyosón, kerülgetem az embereket és ugyanígy lépek be egy jelzés értékű kopogással az ajtón, amit egyből megakaszt a látvány. Tulajdonképpen engem. Teljesen, amikor olyan közelből látom az arcát, hogy rádöbbenjek mi áztatta el.. Zavartan állok meg. Elsőre nem is sikerül kérdést feltennem, nyelésbe torkollik a kezdeményezés és egy helyre rázó fejingatást követően mozdulok meg ismét, lépek oda ráncolt szemöldökkel. - Kikészítesz, ugye tudod? – szándékosan vagy se, nem azért mondtam, hogy erre bármilyen válasz szülessen. Se fejben, se szóban. Nem vádaskodom, bassza meg, aggódtam, ezután meg, hogy jól van.. A telefonon keresztül nem sok mindenről értesültem, leginkább, mert hamar levágtam. Végigdörgölöm a képem, ahogy az ágy mellé guggolva támaszkodom fel annak szélére, még mielőtt felnéznék rá. Ideges vagyok, de nem rá. Vagyis de, rá is, mert biztos vagyok benne a makacs feje juttatta ide.. - Mi történt? – nagyon-nagyon szívesen megkérdezném mit csinált, de.. Szakadozottan sóhajtok és feleszmélve kezdek zsebkendőkeresésbe a zsebeim valamelyikében, de egyikben sincs. Csak az odébbi asztalon, amikor körbenézek - ahogy látom elfogyott nála..
A rövid válasz smst tudomásul vétele után kerül a telefon az ágy melletti szekrényke tetejére, én meg az ágyba, az oldalamra fekve, háttal az ajtónak. A kopogás az, ami rávesz arra, hogy a hátam mögé pillantsak és mikor meglátom őt, vissza is fordulok, de csak az azért, hogy ne kitekert pózban kivitelezzem a felülést úgy, hogy az ágy szélén helyezkedek el, lelógatva a lábaimat, még mindig háttal maradva az szoba bejáratának. Ezért nem látom azt, amikor megakad és zavartan áll meg már az ajtóban – vagy a szobába lépve –, nekem is kell ez a röpke lopott időt, hogy a tenyereimmel és a kézfejemmel maszatoljam el a könnyeimet – mintha az bármit is segítene – és levegyem az oxigénmaszkot, hogy aztán a tenyeremben szorongatott, és gyűrt zsepibe temessem az orrom addig, míg az ágy mellé nem ér és le nem guggol. Hallom a megjegyzését, amire választ nem kap – azt hiszem nem is vár –, de kénytelen vagyok nyelni egyet és nagyon igyekszem visszapislogni a továbbra is feltoluló könnyeimet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A második kérdést hallva – és a keresgélést látva – csak röviden rázom meg a fejem, mielőtt levegőt vennék a megszólaláshoz. - Meg... – és el is akadok. Borzasztóan nehezen jönnek a szavak. Az ajkaim megremegnek, amin úgy igyekszem úrrá lenni, hogy összepréselem őket. Újabb mély levegőhöz próbálom juttatni a tüdőmet és amikor úgy érzem, nem fogok kontrollálhatatlan zokogásban kitörni – a sírás épp elég, nem szeretném fokozni a dolgot –, csak akkor folytatom. - Megölelnél? szünet - Kérlek. – és ahogy rápillantok, újabb megszökő könnycseppet törlök el az ujjaimmal. Ha megteszi, a kelleténél kicsit talán kétségbeesettebben sikerül a karjai közé bújnom és bár küzdök az ellen, hogy ne rázza meg a néma sírás a vállaimat, úgy tűnik, ma semmit sem tudok az irányításom alatt tartani. Beletelik némi időbe, mire sikerül annyira megnyugodni és összeszedni magam, hogy érdemben is válaszolni tudjak a korábban feltett kérdésére. Kibontakozom a karjai közül, a tekintetem pedig az ölembe ejtett kezeimen nyugszik. Újabb mély levegőt veszek és azzal a lendülettel ki is préselem a tüdőmből – segít, kell, szükségem van erre –, hogy aztán a következő legyen az, amit a válaszadáshoz használok el. Előtte azonban újra az arcomhoz nyúlok, hogy megint szétkenjem a könnyeimet. - A tűz nagyon gyorsan terjedt és egy nő... nyelés és levegő - …egy nő kiabált… bent maradt a babája. Nem... megint levegőnyi szünet - ...nem gondolkoztam, csak berohantam. Hatalmas volt a füst, de hangosan sírt, könnyen megtaláltam. Felkaptam és… csak próbáltam kijutni, de a padló és a mennyezet is elkezdett beomlani és szinte semmit sem láttam... – megint megremeg a szám sarka, de ahogy jön, úgy múlik is a dolog. Egy újabb mély levegővétel segít. - Ha hamarabb kiérek… én próbáltam... – megint elhallgatok és egy újabb könnycseppet törlök le az arcomról, ahogy röviden megrázom a fejem és végül felé fordítom a pillantásom, ráemelve így a tekintetem. - Meghalt. – megint lefelé biggyednek az ajkaim. Nem ez az első eset, hogy nem élte túl az, akiért bementem egy lángoló épületbe, de általában tudom kezelni a dolgot. Most azonban...
Nehéz megítélni, hogy az adott pillanatban minek örülnék jobban: a mostani beleegyező hallgatásának az arcára kiülő kifejezéssel vagy ha a visszaszólásával egy kiadós fejfájással ajándékozna meg. Egy teljes másodpercig másodpercig nehéznek tűnik a választás, de amikor már felkönyökölök az ágyszélre és az eszközölt helyrerázáson túl esek, gondolkodás nélkül rávágnám az utóbbit. Az oxigénmaszk használata vagy az egyébként is rühellt, idegenkedést kiváltó kórházi környezetnél sokkal jobban zavar az, ami miatt a küszöbön nem sokkal túl is megálltam, de most közelebbről is látom. Persze, így ne nyeljem le a bosszankodó mérgemet..? Nem tudom mi lenne a legjobb, amivel segíthetnék, így az egyetlen lehetségesen eszembe jutó lehetőség után kutatok és már épp emelkednék, hogy a túloldalra helyezett csomagért nyúljak, amikor érzékelem a fejrázást. Visszahelyezem a súlypontomat, nem sokkal közelebb, mint előbb voltam, csak annyival, hogy jobban rátámaszkodom az alkarjaimmal a matracra a kigáncsolt mondatkezdésnél. Látom a küszködését és egyszerűen fogalmam sincs mit mondhatnék, ami nem tűnne úgy, hogy sürgetném általa a mondatformálásban. Már, ha mondanom kellene bármit is. A kérés szokatlansága meglep, de nem húzom az időt idióta módjára, aki ledöbbenten vár a csodára. Épp most árulta el mire van szüksége, nekem nem kell ennél több. Féloldalasan ülök fel, hogy relatíve kényelmesen biztosítsak számára helyet. Ez alatt a rövid idő alatt, pedig egyenletessé teszem – senki ne kérdezze hogyan – a légzésemet, ahogy a derekán elfektetve az alkaromat húzom közelebb, míg a másik a gerinc mentén támaszkodik neki. A fejnyi magasságkülönbség miatt a fejbúbja az állam alá fészkelődik és csak a szemem sarkából tudok lenézni rá. Az első rázkódása látható. Érzem, persze, hogy érzem, miként a válla rezzen és ő is bele, de egyúttal látható is. Erősebben tartom, hogy csillapítsam a rázkódás mértékét, talán valamennyivel jobb lesz neki, ha kevesebb minden fog emlékeztetőül szolgálni a számára. Nem tudom mire, csak azt, hogy ha az eddig eseménysorozat nem érte el nála ezt a szintet, akkor most vagy valami olyan történt, ami azoknál is jobban megviselte vagy ez volt az utolsó csepp a poharában.. Ez a bizonytalanság, pedig finoman szólva ijesztő. Végighallgatom és talán a kelleténél erélyesebben sikerül szólnom elsőre.. - Ezt most fejezd be. – ..és miután kimondom koppan: kicsit talán igen. - Légyszíves. - a térdemen pihentett kezemmel az arcéle után nyúlok, ha el akarná fordítani vagy még jobban megrezzenne a szájsarka a felszólításomra. Lepődjek meg mennyire ügyes húzás volt tőlem..? - Tűzvédelmi felszerelés nélkül mentél be, csoda, hogy egyáltalán kijutottál és nem lett komolyabb bajod. – elfordított-e a fejét vagy se, az arca után kellett nyúljak-e vagy se, hogy visszakanyarítsam a tekintetét most a vállát ragadom meg. – Nem rajtad múlott, hogy mi történt a romló körülmények között. Te mondtad, hogy az épület szerkezete kezdte megadni magát. A forróság, a füst.. Jóval kevesebbet bír ki az ő szervezetük. Hé. Nem tudtál volna többet tenni vagy hamarabb kiérni, neked is vannak korlátaid. – mindezen felül viszont sejtem miért történt a kiborulás és nem tud lenyugodni. Levegőt kényszerítek a tüdőmbe és lassan fújom ki. Amilyen kétségbeesett most - nem, nem csak tűnik - nem hiszem, hogy a makacs felfogásának elég lenne néhány finom terelgetés, amibe beleköthet vagy kiforgathat akarva-akaratlanul is. Butaság volt, de.. - Ha nem lettél volna a közelben annyi esélye se lett volna, mert mire kiérnek a helyszínre lehet nem is lett volna kit kimenteniük. - a végére érve befogom, csak magamban nyomok el egy káromkodást és megigazítom a kötést a tenyeremen, hogy ne essen le, amikor újra végigdörzsölöm a képem. Képzelem: ezek mind megvannak az ő fejében is csak a tudatosításuk nem megy..
Szétesni. Csak egy kicsit, csak addig, amíg levegőt nem kapok, nemcsak szó szerint. Szükségem van rá, arra is, hogy hagyják, hogy ő hagyja. Akkor is, ha nem tud vele mit kezdeni, akkor is, ha én sem tudok. Darabokra hullani. Némán és előtte, a karjaiban, az ölelésébe bújva, majd ott maradni és megnyugodni. Összeszedni magam annyira, hogy válaszolni tudjak. Gyengének lenni. Nem sokáig, nem túlzón, de egy egészen rövid időre, ami ahhoz kell, hogy túllépjek valamin, amivel nem számoltam, hogy valaha is kell. Nem csak a saját veszteségem, hanem a lehetőség megszűnése is, hogy valaha is megéljek valamit, amire sosem vágytam korábban. Ennyi kell. Ennyi jár. Hangtalan sóhajtom hálám a mellkasának, amiért hagyta…amiért engedte, hogy egy egészen kicsikét darabjaimra zuhanjak és onnan szedjem össze magam. És amikor ez megkezdődik, akkor kezdek mesélni. Minden egyes szó nehéz és nem lesz könnyebb attól semmi sem, hogy kimondom őket. Kissé talán zavaros is, de a végén egésszé áll össze a maga kusza és darabos módján. Össze ugyan nem rezzenek az éles felszólítástól, de a szempilláim megremegnek és bár ellenkeznék, nem teszem. Nem szavakkal. Mert igen, elfordítanám az arcom, elszakítva tőle a tekintetem, ha hagyná és talán hátrébb is húzódnék, már, amennyiben hagyná, de nem teszi. Megfoszt ennek a lehetőségétől, ahogyan a keze gyorsabban éri utol arcélemet, mint amiképpen cselekedhetnék, így ha akarom, ha nem, nem mozdulok. Nem engedi. A kezeim még mindig az ölemben vannak, ahogy a vállam után nyúl. - Tudom. – sokkal erőtlenebből sikerül kiejtenem ezt az egyetlen szót, mint számítottam rá. Újabb mély levegőt veszek és végre képes vagyok gátat vetni a könnyeim elszabadulásának. - Én is tudom. – hogyne tudnám?! Valószínűleg jobban is, mint ő, mert ott voltam, mert ez a munkám és értek hozzá. Ettől azonban még nem lesz semmi meg nem történt, nem érzem magam kevésbé pocsékul, nem tudok könnyebben vagy gyorsabban túl lenni az egészen. A hangom viszont megtalálja régi önmagát, azt a csengést, amitől az enyém lesz. Itt azonban elakadok. Nem tudom mit mondjak, legalábbis nem ezzel kapcsolatban. Kell idő ahhoz, hogy lezárjam magamban, hogy az idegen gyerek halála ne annak a veszteségét juttassa eszembe, ami a sajátom. Az enyém, mert ebben nem osztozik velem, és nem hibáztathatom érte, mert előre szólt. Megmondta, hogy nem akarja. Az pedig szintén nem az ő hibája, hogy míg ő – talán – nem élt meg veszteséget, addig én nem is egyet, amikor kiderült többé lehetőségem sem lesz arra, hogy meggondolhassam magam a gyerekvállalás kérdésében. Ő megteheti, bármikor… Én nem. Ahogy az arcához emeli a kezét, akkor tűnik fel a rongyba van bugyolálva a keze. Értetlenül vonom összébb a szemöldökeimet. - Mi történt? – ugyanaz a kérdés, amit én is megkaptam és a keze után nyúlok – már, ha hagyja –, hogy egyértelmű legyen mire is célzok. Ha nincs ellenvetése az érintés ellen, akkor óvatosan leszedem az anyagdarabot, hogy szemrevételezzem az alatta feltételezett sebet. Kérdő tekintettel pillantok fel rá és bár a sírás felér egy terrortámadással az arc ellen – bedagadt és vöröslő szemek, illetve orr, összességében elég ronda látvány –, a könnyek helyét elmossa az aggodalmas pillantás, na meg persze a kíváncsiság barázdái is, amelyek a vonásimban megülnek. - Oké, mi folyik itt? – szándékosan hagyom nyitva a kérdést, mert bár tudom, hogy a fáradtság mögé temetkezett az elmúlt napokban, egyszerűen tudom valahol az agyam egy kis hátsó zugában, ahol a koponyámat kapargatja belülről a kellemetlen érzés, valami nincs rendben. A fáradtság egy dolog, az azzal párosuló gondterheltség pedig egy másik, amiben nekem is van jó adagnyi tapasztalatom. Ha olyannyira vagy elcseszett, mint az akibe beleszeretsz, mellett kikötsz, akkor felismered a jeleket. Nem tettem szóvá, mert joga van ahhoz, hogy megtartsa a dolgait magának és akkor szóljon róla, amikor – vagy egyáltalán ha – úgy érzi, hogy itt az ideje, most azonban határozottan úgy érzem, hogyha nem is telibe, de ilyen módon rá kell kérdezzek. Van rá tippem, hogy mi zaklatta fel, de nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni. Vele kapcsolatban egy életre megtanultam, hogy nem tehetem meg. Sosem úgy reagál, mint, ahogyan azt várnám…
Dwayne A. Harper
Avataron : Chris Wood Kor : 39
Tárgy: Re: 303-as kórterem Vas. Szept. 25, 2016 12:13 am
Az üzenet önmagában is feltornázta a vérnyomásomat és szétcseszte a látszólagos nyugalmamat. Az itt fogadó látvány sem javított a helyzeten, főleg tisztán látva az arcára kiülő kifejezést, a sírástól kipirosodott szemeit és ha ezekhez hozzáveszem mennyire a frászt hozza rám, hogy fogalmam sincs mitől vált kétségbeesetté a belém való kapaszkodása.. Nem, jelenleg nem tudok nyugtató szót szólni, amíg nem kapok teljesebb képet a történtekről, amik ennyire kiborították. Tartom, visszafogom a hangtalan remegését az első mocorgásig, amivel jelzi: elég volt, tovább nincs rá szüksége. Látom az önkénytelen reakciót az első megszólalásom után és hiába tartom teljesen jogosnak, a szóhasználatot a hangsúllyal együtt egyből megbánom. A káromkodás és a szájhúzás hiányzik csak, de lenyelem a rájuk sarkalló ingert, neki pedig nem hagyom, hogy másfele nézzen. Szeretne, oh, hogyne szeretne és tudom, tisztában van mindazokkal, amik elhangzanak, de ha neki nem is feltétlen kell hallania, saját defekt, hogy nekem el kell mondanom. Legalább a halkabb Tudom. elhangzásánál sikerül féket kötnöm a nyelvemre és nem megerősítést keresni egy Biztos? kérdés feltételében. Előbb-utóbb, ahogyan az arca is visszakapta a szabadságát, úgy fogja a válla is. Észre sem veszem a reflexszerű igazgatási kényszert azon a rohadt anyagdarabon, amivel pont most hívtam fel rá a figyelmét még a nehéz témából eredő pofagyűrés előtt. Értem miért érintette nehezen az eset, de én vagyok a legrosszabb ember a meggyőzés feladatára a túllépéssel kapcsolatban. Hogyne, nekem könnyű. Képmutatás lenne bármit benyögnöm. Eddig sem repestem, egyáltalán nem volt okom rá abban az esetben sem, hogy látszólag nincs komoly egészségügyi baja – hogy a fenébe ne lenne jó hír, de.. -, de a történet rám való terelése betette a kaput. Automatikusan hátrébb húztam a kezemet, azelőtt, hogy leesett volna a tantusz mire gondolt. Csak egy másodperccel később engedtem vissza, előre, hogy ha szeretné megnézhesse. Takargatni úgyse tudnám. - Béna voltam és törött üveggel megvágtam magam. Nem vészes. – nem nagy kaland. Tényleg nem. Az, hogy minek következtében szaladt a húsomba a szilánk.. Másik történet és ha most mindent sorra kéne vennem, megint visszakerülnék abba az ingerült állapotba, amibe nem akarok, de úgy tűnik kezd elkerülhetetlenné válni. Nem fáj annyira a vágás, hogy a beleépült szövetanyag eltávolításakor arcizmom rezzenjen, de a második kérdés feltételekor már igen – csak nem emiatt. Ha tovább nem akarja nézegetni a tenyerem, akkor ez lesz az a pont, ahol visszaveszem és újrakötöm a véremet magába szívott anyagcsíkkal. Könnyű lenne rávágni, hogy Semmi., bassza meg, de akarnám.. Jackie viszont nem hülye, elharapom a szó elejét és grimaszolva fordítom el a tekintetemet. Jah, máris feszült vagyok. Minden. - Mi nem? – nem fogok hazudni. Rohadtul nem is tudok. Nincs rá ingerenciám, de a széles körű meséléshez sem. Egyszerűen nem vagyok hozzá szokva, nem jön szóba az opció és hogyan magyaráznám már el miért bassza a csőröm dolgok legjava? Persze, az a fasz is biztos azt hiszi lazán a számra veszem minden szarját, kezdve azzal minek apropóján akadt össze a húgommal.. Ez pedig csak egy példa a sok közül. - Kimerült vagyok az utóbbi időknek köszönhetően, szokásosan ingerültebb is és önkénytelenül szétcsesztem a poharat, amikor olvastam az üzenetet. Egy pillanatra elszállt az agyam. Az üveg meg beleállt a kezembe. – ez folyik itt.. Ez is. Nem ferdítettem. Nem érzem úgy tettem volna azzal, hogy a most-ra konkretizáltam a kérdést. Rövid ideig úgy hiszem ennyinek elégnek kell lennie. Elég hihetőnek, de a saját arcom árul el: nem, nem az. - Megs megint összeszűrte a levet Connor apjával és.. Terhes. - nem tehetek róla, nem tudom a végén nem megszakítani a szemkontaktust. Közben érzem, ahogy megfeszül az öklöm és jobban belenyomódnak az ujjaim a sebbe, ami hamarosan fájdalommal adja tudtomra: abba kéne hagyni. Ennyit tudok mondani anélkül, hogy az idegesség ne ugrassza meg a gyomromat.
Tudom, hogy igaza van, azt is, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt akkor és ott, azokban a percekben. Azt is, hogy a legjobb szándékom ellenére sem lettem volna képes megmenteni azt a gyereket és, hogy egy élet elvesztése sosem könnyű – akkor sem, ha a munkám során olykor megtörténik az ilyesmi –, ez, amit most lát, nem csak annak a babának szól. És azt hiszem ezt talán ő is tudja. Idő kell, hogy lezárjam és túl legyek rajta és akkor majd azt hiszem nem csak tudni fogom, de úgy is érezni, amit lehetett, azt véghez vittem, a többi nem rajtam múlt ennél az esetnél. Az, hogy itt van, többet segít és jelent, mint gondolná. Mert tényleg jött, ahogyan azt írta a rövid üzenetemre, itt van, átölelt, amikor azt kértem, elmondta, amit hallanom kellett és ettől valahogyan abbamarad végre a sírásra való inger és megnyugszom úgy-ahogy. Meglep azzal, hogy első reakcióként visszahúzza a kezét, de nem teszem szóvá, csupán a tekintetem emelem rá, míg nem hagyja, hogy megnézzem a rongy alatti sebet. - Nem fáj? – pillantok fel megint az arcára a vágás szemlélése közben. Orvos nem vagyok, így gőzöm sincs, hogy kellene-e varrni vagy sem, de mivel épp itt vagyunk a kórházban, nem tartana soká, míg ránézne valaki. Már, ha hagyná… Ahogy jelzi, vissza akarja húzni a kezét, nem tartóztatom, eleresztem. Látom a grimaszt és azt, ahogy elfordítja a tekintetét és nem nehéz felismernem a feszültség jeleit rajta. A tenyeremet óvatosan és puhán teszem a combjára a visszakérdezését követően. - Mi a baj? – sejtem, hogy több minden is, de mivel specifikusan nem tudok rákérdezni, hát marad az általános érdeklődés, az is csak finoman és halkan közbevetve, amolyan itt vagyok, ha el akarod mondani színezettel a hangomban. Amivel azonban kezdi, az valahogy kellemetlenül rántja össze a gyomromat. Oké, eddig eszembe sem jutott annak különösebb figyelmet szentelni, hogyan éli meg, amiket az utóbbi időben műveltem. Mindkettőnk munkája veszélyt hordoz magával, ő is tudja és én is, hogy ez mit jelent, így pedig valahol nagyon is természetesnek vettem azt, hogy nem aggódjuk túl magunkat. Nem arról van szó, hogy fordított esetben ne félteném én is őt, egyszerűen csak annak a tudata, hogy akár Hudson, akár az én üzenetem okán – mindegy, mert mindkettő ugyanarról szólt, azt hiszem – vágta szét a kezét, kellemetlen érzést szalajt végig a gerincem mentén. Basszus. Megszólalnék, közbe vetnék valamit – nagyon is volna mit –, de mielőtt egyetlen hang is elhagyhatná a számat, folytatja és elérkezünk ahhoz is, amiről sejtettem, hogy nem tudja benyelni. A kezemet a combjáról a sebes tenyerének kézfejére illesztem, bízva abban, hogy így talán nem akarja majd ennyire görcsösen összeszorítani az öklét. - Meg elmondta, hogy babát vár. – igen, tudtam róla, de mivel rám végképp nem tartozik az egész, inkább nem hoztam szóba. Aznap mondta el, amikor kontrollon voltam és alig húsz perccel előtte közölte az orvos, hogy nem valószínű, valaha is képes leszek még kihordani egy gyereket. Halkan szusszanok egyet, mielőtt megszólalnék, mert ingoványos talaj és nem túl kellemes téma ez, az egyértelmű. - Miért zavar ennyire? Tudom, hogy nem egy főnyeremény a fickó az alapján, amit elmondtál, de... – ...de ez az ő gyerekük. Akkor is, ha aggódik a húgáért. Legalábbis nem sokat tudok az egészről, az alapján pedig amit igen, nem nagyon tudom kilogikázni, hogy mi is áll mindennek a hátterében. Hiszen Meg nem tűnik elveszettnek, feltételezem tudja mit csinál és Connor is rendben van. Így hát kérdezek, de leginkább csak a sötétben tapogatózok, valahol pedig azért tartva attól, hogy csak idegesebb lesz az egésztől… - Ami pedig a másikat illeti… – megállok és levegőt veszek, közben pedig a tekintete után kutatok. - ...én sajnálom.
Egy nálam az ilyenféle beszélgetésekre alkalmasabb személy minden bizonnyal hatékonyabban tudott volna érvelni. Valószínűleg egy szakmája beli lett volna a legjobb a feladatra, aki a tapasztalatai alapján kizárja a kétségeit, de úgy néz ki ahhoz az állapothoz képest, amiben a kórterembe lépve találtam, így is megnyugodott. Lehet csak arra volt szüksége, hogy kiengedje magából. Őszintén nem tudom. Egy kevés megkönnyebbülést eredményezne épp a megállapítás, ha nem a kötésre terelné a szót. Igen, reflexből húzom el a kezemet, ugyanez történt volna, ha bárki más akarta volna megnézni, de megmakacsolom magam és engedem a megvizsgálását. Megingatom a fejem. - Mondtam, hogy nem vészes. - fáj, de nem olyan mértékben, hogy szót pazarolnék rá még említés szintjén sem. Pont annyira, hogy érezzem és emlékeztessen arra mi történt. Magyarán: nem, nem vészes. Gond nélkül kibírom, de a gyolcsot nem ártana visszatekernem köré, mert ha mozgatom még mindig vérzik egy kicsit. Elhúzom, kiveszem az övéből, hogy ezzel foglalatoskodjak és a kérdésemre kapott kérdésnél jutok el a csomó megkötéséig, amit a fogammal húzok meg, miközben fél szemmel lepislogok a combomra helyezett kezére. Levegőt veszek a folytatás előtt. Kell. Itt igen, ott már kevésbé, amikor új információ hangzik el Jackie-től, amiről fogalmam sem volt. Mellékes nem is hagytam Megs-nek lehetőséget a normális beszélgetésre. - Nagyszerű. - gondolkodás nélkül vágom rá. - Mikor mondta? - nem, nem neki szólt a felcsattanó él ezelőtt. Egyszerűen csak nem lennék meglepve, hogy megint mindenről én szerzek tudomást legutoljára. Tulajdonképpen hozzászoktam és nem, nem is értem minek kérdezem meg. Feltartom a kezem, hogy jelezzem: inkább mégse válaszoljon, nem vagyok kíváncsi rá. Automatikusan elkönyvelem. Nem tehetek róla, de egy kifacsart vigyor odaeszi magát a képemre. Hogyan magyarázzam el, mi zavar, miközben nemcsak nem publikus a történet azon része, hanem törvénysértő is..? Köszi húgi, hogy még mindig lehetőséget biztosítasz szemen köpni magam. Nem vettem észre, ahogy az előbb elengedtem a szorítás erejét a csitításra, csak most: ahogy egy másodpercre ismét erősebb feszül meg az öklöm. Próbálom abbahagyni.. - Nem egy főnyeremény? Az a semmirekellő egy időben rendszeresen csatak részegen állított hozzájuk, Connor elé is persze. Az ilyen patkány nem változik meg, azóta se tette. Karomat rá. A nyilvántartás szerint nincs munkája, mégis megél valamiből. Valamiből eljár ide.. - folytassam..? Nem, nem akarom és remélem, hogy ennél tovább nem akarja nyúzni a témát Jackie, mert épp eléggé célozgattam ahhoz, hogy rájöjjön miért nem akarok róla többet beszélni. Elegen vagyunk ebben a szarban és a húgom baszd meg zseniális eszére amúgy sem tudok hatni. Megmondtam előre akkor. Megmondom előre most is, hogy csak a bajt hozza majd rájuk. Hozzám viszont ezúttal már ne rohanjon, azután, amit mondott rohadtul oldja meg a dolgait egymaga. Nem veszem fel a telefont. Mély levegővel igyekszem valamennyi higgadtságot erőltetni magamra, de nem a legjobban megy. Ne hibáztasson, mert azért haragszom rá, hogy felelőtlenül, felszerelés nélkül ment be és ennek eredményeként került ide. Nem leszek álszent, lehet én is cselekedtem volna a helyében, de ez van, nem tudok mit csinálni vele. Nagyon is haragszom rá a vakmerőségéért. A sajnálatával meg nem megyek sokra. Elég nyilvánvaló, hogy a következő égő épületbe ugyanúgy bemenne. Gondolkodás nélkül. Orvosi, főnökségi, bármilyen utasítás, a szolgálati eltáv ellenére is, ami januárig tart. Nem mondok semmit, a félretett oxigénmaszk után nézek és amint megtalálom érte hajolok. Ezt sem véletlenül adták. Az arcához emelem, hogy legalább most ne kezdjen ellenkezésbe, de végül megáll a mozdulat és hirtelen fújom ki a tüdőmben lévő levegőt. A térdemre támasztom a könyököm: tartom. Nem erőltetem rá, döntsön ő használni akarja-e vagy se. Haragszom, de hibáztatni nem tudom.. Logikai patthelyzet. Remek.
Mondani mondta, hogy nem vészes, tény, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is fáj. Vagyis nem a kérdésre válaszolt, de hagyom a dolgot egy bólintással és amikor vissza akarja húzni a kezét, eszemben sincs tartóztatni. Nehéz volna nem kihallani a felcsattanást a hangjából, ami leplezetlenül érkezik a megjegyzésével és a kérdésével együtt. Rebbennek a pilláim és nyelek is egyet, de a tenyeremet továbbra is a combján tartom. Azonban hiába tarja fel a kezét, hogy ne válaszoljak, pont azért, mert látom rajta, hogy egyre inkább felmegy benne a pumpa. - Aznap, amikor kontrollon voltam és bevittek gyorshajtásért. Összefutottunk itt a kórházban. – vetem közbe makacsul, annak ellenére, hogy talán nem akarta hallani. Mégis megkérdezte, én pedig válaszoltam. Szóval jó pár napja már, és ha berág azért, mert nem említettem meg neki; szíve joga. Ettől függetlenül továbbra is úgy gondolom, hogy ezt nem az én dolgom lett volna felhozni, pont azért, mert kívülálló vagyok és nem tartozik rám. Plusz a gyerek-téma nem tartozik mostanában a kedvenceim közé. Connor apjáról azon túl, hogy börtönben ült pár éve és, hogy miért került oda, mást nem tudok. Illetve, hogy Ron enyhén szólva sem kedveli a fickót, de csak ennyi. Csendben hallgatom hát végig, amit megoszt vele kapcsolatban, a kezem pedig továbbra is ott tartom az övén, azonban egy ideig nem válaszolok az elhangzottakkal kapcsolatban. Nekem nincs testvérem, így fogalmam sincs, mennyire jogos vagy sem az, ahogyan magára veszi az egészet és dühös miatta. - Meg feltételezem ezt szintén tudja. – óvatosan ejtem ki a szavakat, félig kijelentésnek, félig kérdésnek szánva, és nyilván a végére értem a pasas munkájával kapcsolatban. Nem tűnik egy elveszett vagy buta nőnek Meg, annak meg gondolom csak van valami oka, ha így is bevállalja a gyerekei apjával való kapcsolatot vagy akármit, ami kettejük között zajlik. - És a következményeit is annak, amit csinál... – felnőtt nő, aki ráadásul jobban is érintett ebben az egészben. Persze, nem azt mondom, hogy nincs aggódni valója a húga és az unokaöccse miatt, inkább csak a reakciójának hevességét nem igazán értem, mert tudom, hogy nagyon is visszafogja magát és, hogy belül sokkal jobban emészti az egész ügy. Egy dolog ha van véleménye és egy másik, ha annyira felhúzza és emészti magát, mint, ahogyan azt – szerintem – teszi. - Nem csak arról van szó, hogy félted őket, Meget és Connort, igaz?! – gőzöm sincs, de ha nagyon rossz felé tapogatózok, majd leállít. Vagy továbbra is kizár az életének azon szegmenseiből, ahová eddig sem engedett be. Nem hibáztatnám érte, aki bezárkózik, okkal teszi. Mindig. Először nem igazán értem mit csinál, ahogy mozdul és átnyújtózik a mögöttem lévő oxigénmaszkért. Aztán persze igen gyorsan lesz egyértelmű a dolog, ahogy az arcom felé emeli, de a mozdulat minden magyarázat nélkül marad félbe. Elveszem a maszkot, amit végül kínál és nem erőltet, de egyelőre a kezemben tartom és nem emelem az arcomhoz. Az, hogy válasz nélkül hagyta a szavaimat – pontosabban a reakciója a maszk után való nyújtózkodás volt – elég egyértelművé teszi, hogy haragszik. És most nem a húga vagy Connor apja vagy más miatt, hanem rám. - Ron... – nem nézek rá, a hangom kifejezetten halk és a maszkot szuggerálom a kezemben, viszont a nevével csak akkor kezdek mondatot, ha valami fontosat akarok mondani. - ...próbálkozom, tudod?! Maradtam, veled vagyok, hozzád költöztem és ha történik valami, akkor hívlak vagy írok, amint tudok. És kértem a nővért, hogy adjon egy űrlapot, amin jelezhetem kit értesítsenek baj esetén, mivel élő rokonom nincs. Téged jelöltelek meg. – a hüppögés közepette ez is eszembe jutott, bár gőzöm sincs mit szól hozzá. - És igen, csinálok veszélyes vagy meggondolatlannak tűnő dolgokat, amit más nem, de tudnod kell, hogy... – halk szusszanás és végre ráemelem a tekintetem. - ...tudom mit csinálok. Akkor is, ha bajom esik közben. Haragudhatsz, mert esetleg féltesz, de azért nem, aki vagyok. Mert ha csak egy kis esélye van annak, hogy segíthetek valakin, ha megmenthetem, akkor megteszem és nem számít mi lesz velem. Tudom, hogy januárig nem dolgozhatok, de ez nekem nem csak egy munka... ez az életem. – és ezt neki is tudnia kell, elég régen ismer már ehhez, sosem volt titok. Nem az oltás az, amit szeretek a hivatásomban, hanem az életmentés, mindig is az volt, mindig is az lesz. - Akkor is, ha veszélyes. – az ő munkája is az, nagyon is, meg kell értenie, hogy nem tudok kivetkőzni magamból és elfordítani a fejem és ezért igen, berohanok a következő égő épületbe is, felszerelés nélkül is akár, ha arról van szó, ha úgy ítélem, hogy nem érne ki időben a segítség vagy, ha nincs jobb megoldás. Nem halálvágyam van és meggondolatlan sem vagyok, ez nem erről szól. - Év elején jelentkeztem a katasztrófavédelemhez képzésre. Ha engedélyezik a kérelmem, akkor belevágok. – amikor megírtam a kérvényt, még messze nem tartottunk ott, ahol most, így nem szóltam neki, mert nem tartozott rá, elvégre ez az én életem és karrierem. Most viszont szeretném, hogy tudja és, hogy ne akadjon ki, mert az a munka sokkal veszélyesebb, mint csak tűzoltónak lenni, de ezt akarom.
Élesebben kapom rá a tekintetem, ahogy mégis beszámol róla, mikor jutott a tudomására a húgom állapotossága.. Nem, most nem utolsóként értesültem a hírről, de ez nem változtat semmin. Nem könnyebbülök meg vagy esik le valami mesebeli teher a vállamról, a rossz íz is ott van a számban, mert önmagát árulta el azzal, hogy beismerte: félreértett. Emiatt vallott, emiatt mondta el és nem fogadnék rá, hogy ha véletlenül nem kétértéleműre sikerül a megjegyzésem, akkor ugyanúgy megosztotta volna az információt. Látszólag egy része elpárolog a mérgemnek, de mérföldekre vagyok a nyugodt ember fogalmától - saját vonatkoztatásban is. Beletörődő a szusszanásom, a rövid, feszültségmentesebb idő kezdetét ez jelzi. A végét valószínűleg a saját markomba marás, addig amíg számomra észrevétlenül nem vesz rá a kifejtett nyomáson való finomításra. Miért tartok óriási hibának kettejük közt lényegében bármit is..? Felpiszkálta a figyelmem a finoman elhintett kommentárjával, ami egyikről a másikra haladva hasonlít ahhoz a próbálkozáshoz, amikor valaki az oroszlán bajszát húzogatja. Apró bólintással erősítem meg az elsőt, a másodiknál viszont előrébb dőlök egy kicsit, mintha arról lenne szó nem hallottam tisztán az elejtett mondatát. Azt akarja mondani, hogy semmi, tényleg semmi baja nincs azzal, amit szinte egyenesen elárultam Brooks-ról? Egyetlen ellenvetés sem, csak a feltételezése, mi szerint a húgom tudja mit vállal kígyóval a keblén és a sejtetés, hogy ennek elégnek kellene lennie - nem..? - Mindjárt megveregetem a vállát, hogy tudja, de hogy jelenleg megint elfelejti a saját döntésével nem csak magát teszi ki annak a sok szarnak, ami a nyakukba hullhat.. - ..és ha mégcsak annak a rohadéknak a sara lenne..- ..a drága férje visszafogadásával: nem, ne legyen ennyire önző, mert mostanában gyakrabban nyúltak a lába közé. - cseppet sem kedves vagy visszafogott, amit a saját testvéremről mondok, de ez a véleményem. Jelenleg - az idegállapotom csak arra segít rá, hogy ennyire nyersen fejezzem ki magam. Ha hozzávesszük a tényt, hogy a családja egy fővel bővülni fog.. Normális? Eszénél van? A műhelyt is viszi. Azt a kurva üzletet nem hagyta veszni a süllyedőben, ahová apánk söpredék bandája járt a csempészáruért.. Megrázom a fejem, ahogy visszaegyenesedek a pár centit lerótt görnyedésemből. A következő utalását viszont most, egyből nem értem.. - Mire akarsz célozni? - mintha ennyi nem lenne elég..- Mármint.. Mire gondolsz? - pszichókajálmányra? kijavítom magam a megfogalmazás tekintetében, mert nem szándékom odaszúrni azzal a határozott kifejezéssel. Célozgat. Számomra ez célozgatás, de őszintén fogalmam sincs mire akar. Összevont szemöldökkel figyelem, majd hagyom azon kívül látszólag a sajnálatának szóbeli kifejezését. Nem tudok mit kezdeni vele, mert hiába tudom agyban, ha egyszerűen haragszom rá. Minden ellenére. Ez a paradoxon nekem elegendő indok arra, hogy a maszkért nyúljak és átadjam. Mármint, ha hajlandó a felvételére a könnyebb légzés érdekében, aminek a célját szolgálja az ittléte. Helyette csak az ölében babrálgatja. Eldobom az agyam. ..ami viszont a nevem elhangzása után következik: egy részére nem számítottam, a másik részére nem volt szükség, a legutolsó szeletet, pedig inkább csak a meglepő kategóriába sorolnám. Szólnék, de halva született az ötlet: teljesen megakaszt, amikor egy fél szekundummal később valóban realizálódik a fejemben mit mondott az értesítéssel kapcsolatban. Az egy pont volt az i betűre, mert minden előtte elhangzót hangosan is elismernék, ha lenne rá lehetőségem. Tudom. Ernyedtebbé válik a tartásom az átformálódó feszültség hatására. Tudom.. - amikor elszakítja a tekintetét az oxigénmaszkttól. Tudom.. - amikor kitér arra miért tette, amit tett. Tudom.. - amikor megjegyzi veszélyes. Tudom, oké? Az ép kezemet a feje tetejére teszem, ujjaimat simító mozdulattal akasztom a hajába és finoman, ha csak egy kicsit is engedi, akkor lejjebb nyomom az üstökét, hogy ne nézzen fel rám ez időre. - Tudom, ezeket tudom.. Mit gondolsz, miért nem mondtam inkább semmit? Nyilvánvalóan ez is félreérthető volt, de nem mondtál olyat, amivel úgy érzem ne lennék tisztában, ne értenék bizonyos mértékben egyet. Pont emiatt nem akartam nagy feneket keríteni neki: igen, nem sok értelme van, de hagyd, hogy egy kicsit haragudjak rád, oké? - vegye nyugodtan úgy: féltettem. Így volt. Csak ennyire egyértelműen nem tudom kimondani. - Mindig szólsz. Most is tetted. Értékelem, tényleg. - matatgatok, igazítgatok a hajában, a haján. Nem tudom, nem hiszem pont most lenne helyén való akárcsak egy kicsit is megmosolyogni a papíron való nem mellesleg ijesztő felelősséget jelentő megnevezést. Márcsak ezért is ügyelek rá, hogy ennél a résznél lent maradjon a kobakja. Ezután nem inzultálom tovább.. - Mikor küldik a választ? - terelem egy fokkal békésebb mederbe a témát: a katasztrófavédelem felé. Ha elhatározta úgysem lehet lebeszélni róla, de nem is akarnám. Az egyetlen, ami zavar az még mindig a felszerelés hiánya. A hazardírozás ritkán jön ki jól, főleg a felénk járó szerencse támogatásával..
Továbbra is tartom, a húga várandóssága nem tartozik rám, nem nekem kellett (volna) beszámolni róla. Meghallgattam Meget, mert elmesélte és most meghallgatom Ront is, mert szóba hozta. Így pedig a pillantását nem tudom hová tenni, inkább elengedem a dolgot. Nem ismerem Connort apját. Bűnöző volt – talán most is az –, vannak még hozzá hasonlók páran a világon és igen, kedvelem Meg-et, de alig néhány alkalommal találkoztunk, Connorral pedig egyetlen egyszer. Ők Ron rokonai, az ő családja és nem az enyém. Nem vagyok érzéketlen, de a sorsuk utáni vagy iránti érdeklődésem jelenleg inkább Ron miatt van. Semmit sem tudok arról, hogyan, miként élnek együtt vagy külön, hogyan nevelnek gyereket, egyáltalán szinte semmit sem tudok róluk, így pedig nem tudok ítélkezni felettük. Nem, nincs bajom azzal, ahogyan élnek. Bólintott a megjegyzésemre, miszerint Meg is tudja azt, ami elhangzott, évek óta éli az életét úgy, hogy annak valamilyen szinten – gondolom – része Connor apja, és úgy hiszem, semmi jogom nincs arra, hogy akármilyen állást foglaljak velük kapcsolatban. Nem is akarok. - Nem tudom mit mondjak. – van a hangomban jó adagnyi bocsánatkérés emiatt, de tényleg fogalmam sincs. Alig ismerem a családját és persze, mellette állok, de nem foglalhatok állást és alkothatok véleményt valamiben, amire szinte semmilyen rálátásom sincs. Meghallgathatom, ennyit tehetek és szívesen teszem is. Mielőtt válaszolnék, röviden megrázom a fejem, mint egy előfutáraként a szavaimnak és fel is emelem az egyik kezemet megadóan. - Nem célzok semmire. – makacsabbul sikerül kiejtenem, mint amilyennek eredetileg szánom. Hiába az utólagos önkijavítás, leesik a tantusz magától is. Az egyértelmű – számomra –, hogy mélyebben érinti – szerintem – ez az egész, mint kellene, legalábbis az alapján, amennyi részletet tudok. Ha pedig tévedek, akkor tévedek. Csupán annyi észrevételem van, hogy túlzónak találom, amennyire bosszantja a húga élete és az, hogy mit csinál, de tény, hogy alig tudok róluk valamit. Gyakorlatilag semmit. És nem csak Megről és a családjáról, hanem arról is, hogy Ronnal miként is vannak ők ketten. Ha jobban belegondolok, Ronról sem tudok többet és ez valahol kifejezetten ijesztő... Van itt azonban valami egészen más, amit szeretném, ha tisztába tennénk, mert komolyan veszem ezt az egészet, amit művelünk, ami kettőnk között van és a jövőre nézve, úgy érzem szükség van erre. Akkor is, ha valahol tudja egy részét, nekem kell, hogy ki is legyen mondva. Azt pedig, hogy mennyire is veszem komolyan ezt az egészet, hamarosan kiderül abból, hogy ő lett az, akit szeretném, ha értesítenének, ha baj történik és a végén itt a kórházban vagy a hullaházban kötök ki. Hosszasan vallok arról mit miért teszek és nem, nem fogok változni ebben a kérdésben, jobb, ha hozzászokik, már ha eddig nem tette volna még meg. Az azonban, ahogy első körben reagál az érintésével… kevés ennél rosszabb dolgot tehetett volna. Mert nem ölelésbe von, csak a kezével kivitelezi. Van az a helyzet, amikor kifejezetten kedvelem az ehhez hasonló megmozdulásait, de itt és most nagyon nem. Nem teszem szóvá, még csak nem is ellenkezem látszólag a nyomáskifejtésére és így eléri a célját, nem rá nézek. Az egyik kezemben még mindig a maszkot tartom, a másikkal pedig az ágyon támaszkodok meg, amíg hallgatom és jobb híján az ágytakaró az, amire a tekintetem esik. Nem válaszolok a visszakérdezésére sem, sem fejrázással, sem pedig szavakkal. Amikor elenged és végre hagyja, hogy oda nézhessek, ahová én szeretnék, az első reakcióm, hogy hátrébb húzódok tőle. Az ajkaimat összepréselem és a tekintetem most a haragtól fénylik a könnyek után, de továbbra is csendben maradok.
Nem tud mit mondani rá, bár én se tudnék ahelyett az ezer keresetlen szó helyett, ami mindig a nyelvem végére tolul, ha középpontba kerül a téma és mivel gyakran kerül.. Befogom a szám. Tisztában vagyok vele, hogy neki kéne a legkevésbé szóljon. Lassan eresztem ki a levegőt és megrázom a fejem, hogy a tudtára adjam nem is kell semmit hozzáfűznie. Teljesen okés így. Viszont a kezdetleges stádiumban lévő lehiggadásom elég hamar sutba vágódik a hamari kibökésétől. Önkénytelenül moccan a szemöldökvonalam és az állkapcsom, ahogy az alsó s felső elsiklik egymáson, én meg félretekintek. - Oké. – ha ő így mondja, felőlem.. Egy biztos, nem én leszek az, aki újra fel fogja hozni. A témát egyébként se, több figyelmet kapott a tervezettnél már így is és rohadtul nem akarom, hogy a fejembe egye magát a családi perpatvar. Egy lépéssel közelebb van, megint. Meglep. Nem, megdöbbent, amikor elmondja kit jelölt meg vészhelyzet esetén értesítendő személynek. Őszintén egyszer sem gondoltam ebbe bele, aminek az az egyszerű oka van, hogy nem volt miért. Nem voltak esetek, amik megindokolták volna vagy egyáltalán az eszembe juttatták volna fordított esetben kinek, kiknek a számát hívják fel, ha valami balul sül el szolgálat közben. Mindig vele volt baj, ő került be, nem én és nem egy gyakran előkerülő téma vagy formanyomtatvány az, amit szóba hozott. Ez egy olyan szegmense a vallomásnak, amit nem tudok most külön szóval illetni. Pedig szeretném azt mondani, hogy igen, de valahol csak jobban kihúzta alólam az amúgy sem stabil talajt. Lehet ez okozta a bajt, ami szótlanságában és az elhúzódásában ölt formát, végül a szúrós tekintetében. Értetlenséget vált ki, meg egy jó adagra való szar érzést egyik pillanatról a másikra. Nem tudom hova könyvelni vagy minek betudni a reakcióját, ami hatványosítja a képemre kiülő zavartság szintjét. - Mit mondtam..? – amivel elcsesztem természetesen, mert mindig itt szoktam. Olyat mondok, amit nem kéne vagy nagyon könnyen félre érthető, sarkosabb a kelleténél. Biztosra veszem vagyis marhára szeretném, de ez is csak egy gyenge tipp, hogy itt csúsztam el, de visszapörgetve a lezajlott jelenetet nem mondanám meg mi válthatta ki ezt belőle.. Egyik kezemmel megtámaszkodom a matracon magam mellett. Elég határozott volt a mozdulat ahhoz, hogy tudjam a helyem.
Azt hiszem meglesz az ideje és helye annak, amikor még visszakerül terítékre a húga és az életének a kérdése, témája, vagy nem is tudom minek nevezzem, de most tény, ami tény, nem tudok olyasmit mondani, amivel segíthetnék, leginkább azért, mert alig van bárminemű ismeretem vele – velük – kapcsolatban. Megint végigsimítok a kézfején mielőtt visszakérdezhetne és arra adnék több, mint makacsnak tűnő és talán gyors választ is. Az pedig, hogy annyiban hagyja a dolgot, nekem is jelzés, hogy ne most feszegessük a témát. Se miatta, se magam miatt – jelen pillanatban nagyon nem vagyok abban az állapotban, hogy képes legyek rá –, ő pedig igen egyértelművé teszi, hogy ennek még nem jött el az ideje. Ami pedig ezután következik… azt képtelen volnék egyszerűen vagy röviden leírni, annyira egymással szemben áll amiről szól és ahogyan reagál rá, már csak azzal is, amit mond és ahogyan cselekszik közben. Nem tudok azonnal felelni a feltett kérdésre és bár látom az értetlenséget a vonásain, kell idő mire képes vagyok úgy megszólalni, hogy a hangom ne váljon remegőssé. Hát várok. Várok amíg le tudom nyelni a torkomat feszítő békát gombócot és képes leszek arra, hogy érdemben is hangot adjak annak, ami az imént történt. - Nem az a baj, amit mondtál. Illetve nem csak az. – javítom ki magam már most, mert volt egy része az elhangzottaknak, ami jobban megült bennem minden másnál, de nem a szavak azok, amik miatt úgy döntöttem, hogy jobb, ha kartávolságon kívülre helyezkedem inkább. - Hanem, amit közben csináltál. – nem akarok homályosan utalgatni – amúgy sem szoktam –, így pedig most egyértelműen arra a kezére siklik a tekintetem, amelyikkel az előbb még erővel tartotta az üstököm úgy, hogy ne láthassam az arcát. - Miért jó neked... – fújtatok egyet halkan – - ...miért akarod, miért hagyjam, hogy haragudj rám? – nem mintha egyébként olyan nagyon lenne arra befolyásom, hogy hagyhassam az ilyesmit vagy sem, hiszen, ha haragudni akar, akkor haragudni fog, ezt nem tudom se megakadályozni, sem pedig semmissé tenni. A szavak viszont ahogy megindulnak, úgy meg sem akarnak állni, főleg azért, mert tudni akarom, hogy ez miért kell neki. Ez azonban csak az egész csúcsa, a szavaival még nem érte volna el azt, amit végül az érintésével váltott ki. Vagy inkább azzal, amit nekem jelent(ett). - Mit művelsz velem…? – a kérdés nagyon is halkan szalad ki és nem neki szól, - nem is csak erre a helyzetre és esetre konkrétan – magamnak. És talán úgy helyesebb is lett volna, hogy miért hagyom?... Elszakítom a tekintetem tőle, róla és a szoba egyik sarkát kezdem fixírozni. Ha nem róla volna szó, nem hagytam volna, hogy bárki ilyen módon vagy céllal akassza az ujjait a tincseimbe. Félreértés ne essék, van az a helyzet, amikor egyáltalán nincs ellenemre, mi több kifejezetten tetszik, hogy ledominál ilyen módon fejezi ki mit akar, de az nem ez a szituáció volt. Neki viszont nem csak azt hagytam, hogy megtegye, azt is, hogy addig tartson az egész, ameddig Ő akarta. Ezt pedig egyelőre nem tudom miként is kezeljem.
A választ megelőző váratás nem igazán javít a kilátásokon. Sőt. Várok, persze, de tényleg nem tudom elképzelni milyen baromság esett ki a számon, ami ekkora kényelmetlenséget okozna. Vagy zavart, ami miatt épp elhúzódott és most időbe telik összeszedni a mondanivalóját. Ráadásul, ha tudnám, hogy miután elmondja sem fogom magam felvilágosultabbnak érezni.. Újabb ránc gyűrődik a homlokomra, mert tovább fokozza az értetlenségemet. Nem azzal van baj, amit mondtam. Nem csak azzal..? Követem hova céloz a tekintetével és az addig világos, hogy a mozdulatra utal. Most már világos, csak az nem, hogy mi volt a probléma. Hátrébb hőkölök, finoman hátrébb húzom a fejem és egy sima ökölbe szorító, majd kieresztő mozdulattal roppantom ki az ujjaimat a szóban forgó kezemen. - Sajnálom, de nem tudlak követni. – a fejemet is megrázom egyszer ennek nyilvánvaló jeleként és felnézek rá az ízületkönnyítés után. – Ne csináljam többet vagy..? – megemelem a vállaimat. Nem, nem értem és ezt nyíltan beismertem, ezért a kérdés. ..vagy mást szeretett volna? Jó ég, semmilyen protokollt nem ismerek vagy egyéb kimondatlan előírást, amit lehet kéne, ha így érintette. A térdemen lelek támaszt és hangosan fújom ki a levegőt, belemorran a tüdőm, amit közvetlenül az ő mondatkezdése követ. A megakadó folytatással együtt. - ..mert nem tudok vele mit kezdeni és te sem tudsz. – nincs szükségem gondolkodási időre vagy vacillálásra hogyan rakjam egymás után azokat a nyamvadt szavakat a megfelelő megfogalmazásért. Vagy udvariasabbért. Ez így kerek, egyenes. Szar, szívás, de ez van és ezért akarom, hogy hagyja.. Engedje egy rövid ideig, mert majd elmúlik. Értelmetlen szóval el kell múlnia. A másodperc töredékére összeszorítom az állkapcsom és kiegészítést akarnék hozzátenni az eddigiekhez, amikor nagyon is megpiszkálja a fülem, ami elhangzik tőle. Halk, de csak a gépek pittyegése csap zajt a kórteremben és más nem nyomja el a hangját. Van egy hosszú szekundum is mire moccanok a belefagyott állapotból. Tudom mit hallottam és mégse. Tulajdonképpen nehezen értelmezhető – ő hogyan gondolta.. Valószínűleg amúgy se akarta, hogy meghalljam.. Nagyszerű. Megvakarom az állam és más után – konkrétan víz után – a kutatva a tekintetemmel állok fel az ágy széléről. - Oké, azt hiszem elmegyek kávéért. – jah, nem fog ártani és egyből a fejembe nyilall: - Gondolom a vizet javasolják egyelőre az orvosok, hozzak? – már amennyiben nincs eleve a helyiségben egy kancsóban vagy nincs félig tele a pohara. Már ha az is van egyáltalán.. Ettől függetlenül kell, szükségem van a koffeinre, hiába van fent valószínűleg a vérnyomásom és nem ez fogja lejjebb vinni. Mást nem az a rövid út, amin kiszellőztethetem a fejem. Mást nem, ha nekem nem, neki segít. Nem tudom. Jelenleg nem értem mi van.
Kezdőlap 
Tárgy: 303-as kórterem
