Sürgősségi Osztály

Tárgy: Sürgősségi Osztály Vas. Márc. 13, 2016 11:10 am

First topic message reminder :

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Csüt. Júl. 28, 2016 2:34 pm

Tisztában vagyok én vele, hogy ez most megint olyasmi, amit egyszerűen nem kellene megtennem, ám valahogy képtelenségnek érzem jelen pillanatban, hogy távolságot tartsak. Egyébként is elegem van a kellből a mai napra, meg úgy, az elkövetkezendő egy évre biztosan. Jó lenne, ha a változatosság kedvéért azért tennék meg dolgokat, mert én úgy akarom, nem pedig azért, mert kénytelen vagyok rá. Ennek a folyománya, hogy végül engedek a késztetésnek, és magamhoz húzom, épp annyira önző a mozdulat, mint amennyire a könnyeit szeretném felszárítani.
A csók olyasmi, ami már érzékenyebb terep, nem is próbálom átvenni az irányítást, nem szeretném megijeszteni, vagy hogy azt gondolja, megint csak a farkam után mennék, és ledönteni szeretném, erről ugyanis szó sincs. Már semmit sem tudok, ellenben nem is akarok, épp ideje lenne nem túlgondolni mindent, hanem pusztán sodródni, meglátni, hová jutunk, ha nem készítjük ki egymást a saját magunk jövőképével, amik még véletlenül sincsenek köszönőviszonyban egymással. Talán sokkal kevésbé fog fájni később, ha már tudjuk, hogy nem működik együtt, de legalább megpróbáltuk. Nem értek hozzá, ó ha tudná, mennyire fogalmam sincs a kapcsolatokról, még annyi sem, mint neki. Egyszerűen mindig menekültem előle, de franc tudja, talán ideje változtatni, pláne úgy, hogy időközben két lányom is lett a semmiből. Túl sok ez nekem, de nagyfiú vagyok, valahogy majd megbirkózom vele.
- Igen, remélem, hosszabb már nem lesz, túl sok ennyi történés egy ügyeletre. Üzentem neki, igen, remélhetőleg be is talál valamikor, de ez most már a legutolsó, ami érdekel. Amy meg a baba jól vannak, Te is jól vagy, minden oké. – Legalábbis fizikailag. A lelki magasságokat nem boncolgatnám, mert félő, belefájdul a fejem. Sem most, sem máskor nem vágyom erre, eleget bántottuk már egymást, ideje lenne elkezdeni másként viselkednünk…
- Ajánlom is. – Mosolyodom el erőtlenül, s már egy ideje formálódott bennem, hogy írok neki egy üzenetet, vagy küldök virágot, és megkérdezem valamiről, de azt hiszem, jobb lesz így, addig mindenképp, amíg ez a csendes békesség lebeg körülöttünk.
- Chloe… ha meg tudod mutatni a jó oldalát, benne vagyok. – Meglehetősen komolyan nézek rá, és bízom benne, hogy nem kell megmagyaráznom, vagy épp kimondanom azt az általam gyűlölt szót, s érteni fogja, mire gondolok. Hajlandó vagyok adni ennek egy esélyt, mert hiszem, hogy nem élnének annyian kapcsolatban, ha csak fájdalommal járna. Kell, hogy legyen benne jó is, ami mondjuk nem a szex, mert nyilván arra nem kérhetem, amíg ő maga nem érzi úgy, hogy már képes lenne rá.
- És most eszünk… te is, mert fogadjunk megint kikészítetted magad. – Lépek el tőle, és a kis hűtő elé sétálok, hogy kibelezzem a drágát, és felmutassam a lehetséges választékot, de ha csak sima szendvicset akar, azt is össze lehet ütni, én mára bolognai spagettit hoztam, már mindennel próbálkozom, hátha van olyan kaja, ami esetleg Dia kedvence, Michelle ugyanis nem árulta el. Hiszem, hogyha beletrafálnék, annak nem tudna ellenállni. Nos, ez sem nyert igazából, de ez részletkérdés, én legalább szeretem. - Mit kérsz? – Pillantok rá kérdőn, és a válasza szerint cselekszem.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Csüt. Júl. 28, 2016 8:09 pm

Joel and Chloe

Az érzelmek kavarodása, az elmúlt hetek eseményei ingadozóvá tettek, bizonytalanná. Kifordultam önmagamból, és kezdtem úgy érezni, hogy szétesek. Apró rétegenként hullik le az álcám, és nem marad egy felületem se, ami védene a külvilágtól, a rám zúduló tehertől. Az érzelmi hullámvasutazás elsősorban Joel esetében volt kiemelkedő, mert az egyik pillanatban édes szavakat suttogtunk egymás fülébe, a következőben meg egymás torkának estünk. Elbúcsúztunk, hogy aztán ismét egymásba gabalyodjunk, és őszintén kezdett kiszipolyozni, hogy megfeleljek a családomnak, egy olyan pasinak, akinek nem vagyok elegendő, a barátaimnak, és a beosztottjaimnak. Túl nagy fába vágtam a fejszémet? Nem kellett volna megnyitnom az éttermemet? Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, miközben most egyetlen kar tart össze, és óv a világ bajai ellen. Meddig tart ez a törékeny varázs? Mikor leszünk ismét egymás ellenségei? Nem akarom, egyszerűen már félek is bármit tenni, mert tudom, hogy rosszra fordulhat. Ekkora szakadékot még én sem leszek képes megugrani. A hallgatást választom, és a csók után nyugszom meg egy kissé, mert a mai nap zárását egyúttal az életem lezárásával együtt képzeltem el. Megsimogatom az arcát, és a szemébe tekintek. A fizikai valómra célzok, hogy jól vagyok, bár az előbbi csoda elillanni látszik, és a fáradtság ólomsúlyként nehezül rá a vállaimra. A kelleténél jobban koccannak össze a fogaim, de megpróbálkozok én is egy halovány mosollyal. Csend, és nyugalom ölel körbe, de belül feszült vagyok. A több napi idegeskedés a gyomromat marja belülről, és erősen leszorítom, mielőtt hangosan korogna. Már éppen valami hülyeséget mondanék, amikor Joel szinte mellbe vág a kérdésével. Majdnem visszakérdeznék, hogy tessék, de tudom, hogy milyen érzékeny erre, így pár másodpercig elhallgatok. Mielőtt azonban megadhatnám neki a várva várt feleletet, máris a hűtőhöz siet, és ott kezd el kutakodni.
- Igen…nem sokat ettem az elmúlt napokban. – vallom be, bár nyíltan nem mondom ki neki, hogy mióta otthagyott a konyhában szinte alig ettem, és ha mégis az szinte rögtön ki is jött belőlem. A depresszió felé tartottam, és ezen egy kutya sajnos nem fog segíteni. A sok gyógyszerre gondolok, mely most valószínű álomba ringatna, de nem örökre. A lehetőségek felsorolása után végül az olasz étel mellett döntök.
- A spagetti tökéletes lesz. – meghagyom neki, hogy intézkedjen, így csak az egyik tálcáról elemelek két használatlan üvegpoharat, és megtöltöm őket vízzel. A levegőben lóg az előbb megkezdett téma, és gombóc nő a torkomban tőle. Én mutassam meg neki, hogy milyen a jó oldal? Erősen szorítok rá a pohárra és a benne lötyögő színtelen folyadék felszínét nézem. A mikróban melegíti meg a vacsorát, vagy inkább késő esti pótétkezést, mert a pihenő falán lógó óra szerint éppen most van éjfél. Lepakolok az asztalra, és kikészítem az evőeszközöket. Lehuppanok az egyik székre, és összekulcsolva az ujjaimat az asztallap tetején fektetem el.
- Próbáljuk meg, de nem garantálhatom egyedül vállalva a felelősséget, hogy minden jó lesz. Kezdjük kis lépésekben, például randizzunk elvárások nélkül. Tiszta lappal futunk neki, és elfelejtjük a sérelmeket. Mondjuk, menjünk el piknikezni, vagy sétálni. – pillantok fel rá, miközben leül velem szemben, és elém tolja a gőzölgő tésztát. A nyál is összefut a számban, és hirtelen kapom fel a villát. Feltekerem a szósszal átitatott pasztát, és bekapom. Meg se ízlelem igazán, mert elönt a farkasétvágy, és falni kezdek, mint egy ragadozó nagymacska, aki most terítette le az áldozatát. Maszatos leszek, de kevésbé izgat, mert magával ragad a spagetti, és a paradicsom világa. A gyomrom háborog, túl sok lesz egyszerre, nem kellene ilyen sok idő kihagyás után ennyit befalnom, de nem tudok megálljt parancsolni. Amint leér a szilárd táplálék, máris érzem, hogy a rosszullét kerülget. Nem, nem fogom kihányni. A szám elé tartom a kezemet, és elsápadok. A villát is leteszem, és a tekintetem találkozik az övével. A szervezetem tiltakozik, de olyan finom, hogy nem jöhet vissza. Kis kortyokban öblítek le egy kis vizet, hogy az inger elmúljon.
- Három napja lassan nem ettem semmit. – bukik ki belőlem, és leeszem a ruhámat is. Úgy nézhetek ki, mint egy maszatos kislány.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Pént. Júl. 29, 2016 11:24 pm

Választ nem kapok, jobbnak is látom valami másba kezdeni, mert ilyen fajsúlyú dolgokkal kapcsolatban nem szeretek várni, egyébként halálosan türelmes tudok lenni, bár mostanában ez sem igaz. Chloe miatt is feszült vagyok, de aki totálisan az idegeimen táncol telibe, az naná, hogy az én drágalátós leányzóm… Mindenesetre ez most nem tartozik ide, ugyanakkor nem tudok mit kezdeni azzal, hogy nem válaszol, hagyjuk is, átmenetileg legalábbis, bár a nem válasz is határozottan felelet a kérdésemre. Amolyan mész te a picsába jellegű.
- Akkor ezen most változtatunk, mert nem kellene megint kórházban kikötnöd. – Mást nem is mondok, sejtem, hogy a lelkiállapota a ludas, ahhoz meg túl sok közöm van, következésképpen nem fogok beleugatni úgy az egészbe, még a végén megkapnám, hogy hát de az én hibám, és miattam nem evett, meg került ilyen szar állapotba. Arról beszélhetnénk, hogy mennyire kell ehhez gyengének lenni, de az tényleg nem célom, hogy megbántsam, remélhetőleg idővel majd megerősödik.
- Akkor a spagetti hamarosan előáll. – Kezdem is megmelegíteni, egyedül a sajt az, ami frissen kerül rá, mert van benn, plusz reszelőt is hoztam már be, mert a mikrózott szottyadt sajtot én nem bírom, szeretem, amikor azon melegében olvad rá a szószos tésztára. Ezt az időkeretet találja meg arra, hogy végül megválaszolja a kérdésemet, ami mondjuk inkább kijelentés volt, de na, ki kellett mondanom, mégis mit veszíthetek? Túlságosan nagy dicsfényben nem állok előtte, hisz több esetben elég nagy farok voltam, szóval nincsenek afféle illúzióim, hogy csuklóból igent kellene mondania bármire, van, hogy a szerelem egyszerűen nem elég.
- Nem is mondtam, hogy egyedül kell vállalnod. Rendben… Elvárások nélkül. Erre te képes vagy? Nem kekeckedésből kérdezem, tényleg érdekel, nekem általában nincsenek, mert senki sem érdekelt eddig annyira, hogy bármiféle jövőkép kialakuljon bennem, csak azért, valamit csak remél az ember ilyenkor, nem? Totál suta vagyok ezekhez, abszolút nem vagyok járatos a témában. – Én meg a romantikus randizás. Na hát az legalább húsz külön fogalom, de egy piknikbe nem halok bele, nemde? Sétálni meg szeretek. - Egyszer majd elmehetnénk teniszezni is, nyilván nem egy álomrandi, de elég gyakran űzöm. – Mondjuk lehet Raoul kibukna, ha egy nő miatt ejteném a szokásos partinkat, nem is lenne túl szép tőlem. Közben kész a tészta, szóval tálalom is, de arra azért nem számítok, hogy ilyen szinten neki fog esni.
- Lassabban, így ki fog jönni az egész. Megvárom, míg megeszed, eskü. – Én jóval szolidabban tolom magamba a kaját, bár éhes vagyok, de ilyenkor már ritkán eszem, viszont ez a pisztolyos fiaskó kissé kikészített. Nem is kicsit, nagyon… Úgyhogy most kivételt teszek, bár Chloe igencsak leköröz tempó tekintetében.
- Erre a béke megőrzése érdekében nem mondok semmit, bár megérdemelnél egy szolid hátsón billentést. – Semmi negatív felhangja nincs a szavaimnak, a tekintetemben is játékos fény csillan, sosem bántanám, de az ilyesmi nem is nagyon fáj, futó, könnyed érintés, de tudom jól, neki még ennyi is sok lenne most, nem is tenném hát meg.
- Kismalac. – Vigyorodom el, és kap papírtörlőt, de egyébként felettébb szórakoztatónak találom a dolgot. Azt hiszem, a húgomon kívül soha egyetlen nőt sem láttam ilyen pofival. - Alig várom, hogy vízszintesbe érjek... - Nyújtózom egyet, mikor már magam is befejezem az étkezést, és be is vágom a tányért a mosogatóba, az bizony megvár.
- Elég szűk az ágy, és eszemben sincs rád erőszakolni magam semmilyen értelemben, szóval aludj csak rajta, én majd alszom szivacson. – Nem mintha nem bújnék össze szívesen, egészen kedvemre való lenne, de próbálok a lehető legóvatosabban bánni vele.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Szomb. Júl. 30, 2016 11:18 am

Joel and Chloe

A téma mindkettőnknek nehéz, de most nem én hoztam fel először, és félek, hogy rossz irányba terelem, amikor elmondom az érveimet. Igent nem mondanék a kapcsolatra, mert nem tartunk ott, és bármennyire is igyekszem, túlontúl sérült vagyok ahhoz, hogy egyenlő partnernek tekintsem magam Joellel szemben. A kis lépések, a randizások ésszerű kompromisszumnak tűnnének, hiszen lemondani nem tudok róla, és távol maradni sem szeretnék.
- Veled kapcsolatban hiába állítanék fel elvárásokat, mert minden alkalommal megdőlnek, és hiába terveztem régebben, és ringattam magam álomvilágba, akkor sem jött össze. Nem tudom, hogy mi lesz holnap, vagy azután…túl sok hullámvölgyben volt részünk az elmúlt négy hónapban, és emiatt csak óvatosan mennék előre, és szívesebben élem meg a jelent, mint mást. – harapom be az alsó ajkamat, majd az elém kerülő ételre fókuszálok. A szétolvadt sajt illata csapja meg egyből az orromat, és nagyot kell nyelnem ettől. A villát villámgyorsan kapom fel, és kezdek neki a falásnak. Nem szimplán eszem, hanem zabálok. Három napja nem láttam normális ételt, és fel se fogtam eddig, hogy mennyire éhes voltam. A gyomrom kezdett összeszűkülni, és ez nem tett jót nekem, azonban a fizikai szükséglet most nagyobb úr a józanésznél, és csak cselekszem, de nem gondolkodom. A végén sikerül leennem magam, mint egy kismalacnak, miközben Joel olyan jól szórakozik rajtam. A spagetti majdnem visszajön, így lassan leöblítem egy kis vízzel, és mélyeket lélegezve odalent tartom, és hagyom megemésztődni.
- Már ismersz.. – halványan mosolyodom el, és megköszönve a papírtörlőt felitatom a szám széléről a paradicsom szószt, aztán a tekintetemmel követem a kedves doktor urat.
- Az alvás remek gondolat.. – a pillantásom lesiklik a lábszárára, és onnan felemelve a fejemet szinte végigkísérem a nyújtózkodási mozdulatsorát. A köpeny, és a zöld műtős felső alól kikandikál a kockás hasfala, és majdnem félrenyelem a vizet is. A mellkasomat püfölve nyerem vissza a lélekjelenlétemet, hogy válaszolni tudjak a felvetett ötletére.
- Miattam nem kell a szivacson aludnod, talán elférünk mindketten azon az ágyon… - pír lepi el az arcomat, ha az jut az eszembe, hogy Kubában hogyan estünk egymásnak. Nagyon távoli emléknek tűnik már az április, így megrázom a fejemet, és visszatérve a jelenbe felállok, és a mosogatóba pakolok bele. A félelem ott munkál a belsőmben, de nem akarom a felszínre engedni. Legutóbb is belekezdtünk valamibe, és csúfos veszekedés lett a vége. Megvárom, hogy megágyazzon, és miután leveszi a köpenyét, és bebújik az ágyba, csak utána merek én is befeküdni mellé.
- Gyakran szoktatok itt aludni, mármint, ha ügyelet van? – érdeklődöm őszinte kíváncsisággal, mert az orvosi sorozatokból kiindulva a pihenők éppen azok a helyszínek, ahol a nővérek és az orvosok egymásnak szoktak esni. Nem akarok belegondolni abba, hogy ez a valóságban hogyan működhet, és ha létezik is, akkor Joel hányszor esett bele ebbe a csapdába. Oldalasan fekszem el, a fenekemet a combjának nyomva, neki háttal helyezkedem el. A felkarjára fektetem a fejemet, és a derekamra húzom az egyik kezét, hogy így öleljen át.
- Tudod, néha beszélsz álmodban…motyogsz.. – teszem hozzá félkómásan, és egy ásítás után csak azt veszem észre, hogy a szemhéjaim elnehezülnek, és elnyom az álom, mielőtt Joel bármit is hozzáfűzhetne.

Az alagsorban futok, menekülök, ahogyan a lábaim bírják. Tudom, hogy a nyomomban van, és nem enged el, mert ezt élvezi.
- Chloe ne menekülj előlem, úgyis elkaplak, és akkor az enyém leszel. – egy pillanatra tekintenék csak hátra, de ekkor egy erős valaminek ütközöm neki, és amikor a tekintetemet ráemelem egy ördögi mosoly kúszik a látóterembe az ismerős barna szempárral együtt.
- Megvagy. – mondja elégedett hangsúllyal, aztán lefog, és elkezdi kigombolni a kék felsőmet.
- Engedj el….nem…nem….hagyj békén. – ütöm, ahol érem. A szívem a torkomban dobog, és verejtéktől ragacsosan pattannak fel a szemhéjaim. Az alagsor eltűnik, és Joel kezét püfölöm, miközben próbál magamhoz téríteni.
- Elkapott… - lihegek bele a sötétbe, és a kék szempárt figyelem. Reszketve tör rám a sírás, és fogalmam sincs, hogy mikor fogok megszabadulni ettől az érzéstől. A nyomomban van, még nincs vége.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Szer. Aug. 03, 2016 2:31 pm

- Ez világos. De ha jobb neked úgy, hogy sehová sem megyünk, szólj, és akkor maradjunk ennyiben, mert nem célom még többet gyötörni egyikünket sem. – Atya ég, fogalma sincs róla, milyen nehéz ez nekem, már eleve előhozakodni is vele, megszoktam, hogy az ölembe hullanak a nők, és sosem akartam másként létezni. Most meg… még élek efféle javaslatokkal, és még sikert sem mondhatni, hogy aratnék vele. Már most simán elkönyvelhetnénk, hogy nem megy ez nekem, de basszameg, nem létezik, hogy csak rosszul süljenek el a dolgok.
- Azért ezt én túlzott bizonyossággal nem merném állítani. – Sok minden van, amit még nem tudok vele kapcsolatban, de ez nem zavar, mert egyébként sem szükséges mindent tudnom róla, az csak megölné az izgalmakat, vagy… tudja a görcs, mondom, hogy gőzöm sincs a páros létezés fogalmáról.
- Minden oké? – Pillantok rá kissé tanácstalanul, minden más nő esetén készpénznek venném, hogy megbámult, de vele kapcsolatban most fogalmam sincs semmiről ilyen téren. Mindenesetre megválok a műtős göncöktől, meg a köpenyemtől, így csak egyszerű fehér póló és nadrág marad rajtam. Egész kényelmes alváshoz is.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Úgy értem, lehet, hogy ilyen téren kisebb lépésekben kellene haladnod, mégiscsak férfi vagyok, akik úgymond az ellenségeid most… – Mindenesetre, ha továbbra is komolyan gondolja, akkor nem fogok még egyszer rákérdezni, és megágyazok az ágyon, egy személyes kis semmiség, de tűrhető a kényelmi faktora, percek múlva már be is mászom a falhoz, nem azért, mert tahó vagyok, hanem mert úgy gondolom, hogy jobb neki, ha az egyik oldalán szabad tér van, mintha még rajtam kívül falnak is ütközik.
Addig oké, hogy befekszik mellém, de hogy hogyan csináljam a nem hozzáérést, az már művészet, de komolyan. - Ha eltalálok idáig, akkor itt alszom, nyugisabb, mint a többi, mert csak a nőgyógyászat dokijainak van hozzá kulcsa. – Van sok közös pihenő, ha nagyon kivagyok, általában ott döglöm le, de összességében általában fontosabb a kipihentség nálam, mint minden egyéb, az ügyeletek alatt ritkán kufircolok. Pláne mostanában.
Oké, a jelek szerint megoldja helyettem a hogyan feküdjünk kérdéskört, és hála az égnek, hogy mérhetetlenül kimerült vagyok, így nem kell azon főjön a fejem, hogy esetleg meredezik valami, aminek nem kellene.
- Még mindig jobb, mintha horkolnék. – Vigyorodom el, de én is bealszom pillanatokon belül…

Az első kétségbeesett engedj el-re felpattan a szemem, és próbálom magához téríteni Chloet, meg két tenyerem közé fogom arcát, hogy ne vergődjön annyira, nem tesz jót, de hiába a finom mozdulat, a halk, óvatos ébresztgető szavak, hadakozik ellenem. Egy ízben a körmével sérti fel alkaromat, de nem foglalkozom most a felsejlő kövér, vörös vércseppekkel, az elmúlt időszakhoz képest ez igazán semmiség.
- Chloe… nyugalom, nincs itt, ő nincs itt, börtönben van, Joel vagyok. Tudom ugyan, hogy nem vagyok sokkal jobb nála a szemedben, de én nem foglak bántani. – Úgy legalábbis semmiképpen sem, ahogyan David tette. Felkanalazom a helyzetéből, és az ölembe emelem, hátamat pedig a falnak vetem. Rettenetes vagyok ebben, de azt meg tudom tenni, hogy hagyom, sírja csak ki magát az ölelésemben, bízom benne, hogy több, mint a semmi…

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Szer. Aug. 03, 2016 6:25 pm

Joel and Chloe

Bizonytalan és törékeny. Ez a két szó jellemezné a legjobban a kettőnk viszonyát. Nem szerettem volna elkapkodni semmit sem, mert sohasem tudhattam előre, hogy mi lesz az utolsó pillanat vele. A veszekedésekkel torkig voltam, de szerintem ő sem díjazta, ha egymásnak estünk. Minden lépése előtt rákérdez, hogy biztos vagyok-e benne, mert ha nem, akkor most zárjuk le. Hát nem látja, hogy mennyire elveszett vagyok nélküle? Nem mondok inkább semmit arra, hogy itt és most fejezzük be, ha nekem nem felel meg. Nem azért küzdök saját magammal hónapok óta, hogy csak úgy elengedjem. Talán én várok el túl sokat tőle? Megváltoztatnám, ha arra kérném, hogy legyen velem? Képes lenne rá? Kavarognak a gondolatok a fejemben, de bemászok mellé, és egy utolsó mozdulattal a derekamra húzom a karját. Nem kell a bonyodalom, csak a közelsége, a tudat, hogy mellettem van. Elmosolyodom félálomban a horkolásra tett említésén, aztán elnyom az álom.
Álmok. Életünk meghatározó részét képezik, de mi van akkor, ha a saját életünk ad nekik táptalajt, és amikor az agyunk pihenésre vágyna, még akkor is meg kell küzdenie a rémálmokkal? A rossz sohasem alszik, és csak arra vár, hogy lecsaphasson. Félelem munkál bennem, a szívem úgy verdes a mellkasom fogságában, mint egy ijedt kismadáré. Nem tudom, hogy az álom, vagy a valóság oldalán állok-e, amikor felnyílnak a szemhéjaim, és sírva kérlelem a fölém tornyosulót, hogy engedjen el. David beitta magát a bőröm alá, és még akkor sem enged el, amikor már egy rács választ el tőle. A hang csak később jut el hozzám, mint ahogy kellene, de végre meglátom Joel arcát, és ahogy csitítgatni próbál. A sírás az elsődleges védekezésem, és nem is ellenkezem, mikor felemel, és az ölében kötök ki. Magzati pózba kuporodva veszek el a nagy karok között, és csak az én zokogásom töri meg a csendet a kis pihenőben. A felsőm már elázik a sok elejtett könnycsepptől, miközben kicsit ringatózva kapaszkodom meg Joel alkarjában. Néhány nehéz perc után csillapodik a sírásom, és már csak pityergek. Hosszú, nedves szempilláim alól tekintek fel a mélykék szempárba, és harapom be az alsó ajkamat.
- Lerángatta rólam a ruhát, és…. – innen nem tudom folytatni, mert mindketten tudjuk, hogy milyen szörnyűség következett. Nem akarom feleleveníteni az emlékét, így csendben maradok. Szorosan a mellkasához bújok, és a biztonságot jelentő illatot beszívva egy kicsit megengedem, hogy átvegye felettem az irányítást az iránta érzett temérdek káosz, mint a szerelem, a ragaszkodás, a bizonytalanság, és a csalódás. Lassan megnyugszom, és a fehér pólójába fúrva az arcomat motyogok, még abban se vagyok biztos, hogy ő hallhatja-e.
- Szeretlek. – hunyom le a szemhéjaimat, és nemsokára abban a biztos tudatban térek vissza az álmok földjére, hogy ma este már tényleg nem bánthat David, és egyetlen férfi sem.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Csüt. Aug. 04, 2016 10:25 am

Választ erre sem kapok, de megszoktam már, hogyha valamire nem akar válaszolni, nemes egyszerűséggel úgy csinál, mintha meg sem hallotta volna. Ez is egyfajta válasz, lássuk be. Éppen ezért nem kardoskodom. Találkozgatunk, aztán majd meglátjuk. Nem akartam, hogy ez az egész tőlem függjön, és egyszer nagyon komolyan át kell majd beszélnünk ezt az öngyilkosságos témát, mert nem vágyom olyan életre, amiben mindig attól kell rettegnem, hogyha akarva-akaratlanul megbántom, összeomlik, és nem lát más kiutat. Akármennyire is kedveljek valakit, rohadt lélekölő lenne bekerülni ebbe a mókuskerékbe.
Az éjszaka nem túl sokáig halad nyugodalmas, békés kis medrében, mert egyszer csak Chloe motyogására, fészkelődésére riadok fel, ami elég gyorsan eldurvul sajnálatos módon. Igyekszem csitítani, de amíg alszik, addig meglehetősen reménytelennek látom a helyzetet, márpedig ennél erélyesebben eszemben sincs fellépni ellene, az kéne még neki… Szerencsére hamarosan felnyílnak kékjei, bár abban nem vagyok tökéletesen biztos, hogy tudja hol, és kivel van éppen. Annál több nem telik tőlem, hogy tartom, és próbálom a jelenlétemmel meggyőzni arról, hogy David már nem bánthatja.
- Már soha többet nem fog ilyet tenni. – Simogatom meg az arcát, haját, próbálom a rossz emlékeket egy falatnyi gyengédséggel elűzni, de ötletem sincs, ez mennyire lesz hatásos, ha egyáltalán az lesz. Lassacskán megnyugszik, szóval valamelyest van értelme a dolognak, bár felötlik bennem, hogy így nem lesz számomra túlságosan pihentető az éjszaka, de üsse kavics, nem én vagyok az, akinek a lelke darabokban van. Egy kis beállt hát igazán nem lehet probléma ahhoz képest.
Hallom, amit mond, bár a falnak döntött fejem, és lehunyt pilláim ezt nem árulják el, és nem is biztos, hogy szeretném, hogy tudja, eljutott hozzám az az elmotyogott, túl sokat jelentő szó. Szerettem volna, ha nem érdekel egyáltalán, ha el tudok sétálni mellette, nem tudomást venni róla, és élni tovább az életemet, de akármennyire is igyekeztem, be kellett látnom, hogy határozottan nem egyszerű így cselekedni. Csak pár perc némaság, és ismét egyenletessé váló szuszogás után nyílik suttogásra a szám, és mondok olyasmit, amit sosem hittem volna, hogy valaha bármelyik nő képes lesz elérni nálam.
- Én is, Csipkerózsika, én is. – Ezúttal tovább tart elaludnom, de kisvártatva azért csak sikerül, még ha ülve, oldalra bicsaklott fejjel is, de végül elalszom, és talán reggelig már nem is ébredünk meg ismét. Akkor aztán egy gyors vizit és műszakátadás után elviszem reggelizni, ha tetszik… ha nem.

//Köszönöm szépen! <3333//

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Szer. Aug. 10, 2016 10:25 pm

játék vége

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Vas. Aug. 28, 2016 10:49 am

Sleepless

Öt bögre zöld tea után is úgy érzem magam, akár egy zombi, amit kócos hajam és gyűrött köpenyem is méltán bizonyít. Persze hajnal három felé az ember lánya mégis mit vár?
Vállam a vékony üvegfalnak döntöm és próbálok túllendülni az álmosságon, ahogy a neon csöndes zümmögését hallgatom. Közben azon merengek, vajon hová lettek a többiek, akikkel elvileg a ma éjszakát leügyelném. Bár ez a "többiek" csupán két kemény főt számlált: egy nagyravágyó apuci kedvence ficsúrt, meg az ő legjobb haverját, aki örömest kukucskált a nővérek szoknyája alá. Tudom, gyermeteg, de a kertvárosi magánkórház egyik főorvosának porontya kivételes bánásmódot érdemel, míg én falazhatok utánuk, ha épp nincs kedvük vért venni vagy beállni a műtő sarkába. Ilyenkor kedvem volna megint panaszt tenni, de hát az első alkalommal is csúfos kudarc lett a vége, a másodiknál pedig garantáltan eláshatom a rezümémet. Inkább nem is foglalkozom efféle bosszantó dolgokkal és helyette a kétszárnyú ajtót figyelem, hátha bármelyik percben berobbanhat rajta egy súlyos eset, én pedig alig várom már, hogy kézbe ragadhassam a problémát. Csak hát a sorsom szeret borsot törni az orrom alá, így a bonyolult feladványt egy sírásra álló száj, no meg az enyhén vérző kobak váltja.
- Nem is tudom, hogy történhetett... - találkozik tekintetem az anyuka zavart hebegésével és habogásával, amit majdnem egy kertkapu méretű ásítással viszonozok, de aztán inkább a kislány buksija felé fordítom a figyelmem. Úgy tűnik, nem kell varrni, de azért biztosra kell hogy menjek, így sajnos le kell borotválnom egy picit a szalmaszőke tincseiből. - Csak a hangos huppanást hallottam, aztán... - szorul el a torka, majd erejét vesztve huppan rá a betegágy melletti műanyagszékre.
- Nincs semmi baj, csak egy kis karcolás - kukázom a véres vattát, amikor már biztosra veszem, hogy tényleg nem igényel a művelet öltést, pedig szívesen gyakorolnám többek között azt is, de hát... - Azért a biztonság kedvéért nézzünk meg egy...
- CT-t? - kapja fel a fejét, mintha valami undok kórságot említenék.
- Nem - rázom meg a sajátom, de azt már nem fejtem ki neki, miért nem jó ötlet röntgensugarakkal dobálni egy ötéves gyereket, mert még a könnyeivel együtt moshatnám fel őt is a padlóról. Plusz indokoltnak sem mondhatnám az esetet, elvégre papírforma szerint sorjáztam végig a reflexeit, koordináció készségét és a kötelező egyen kérdéseken is túl voltunk, de semmi. Tényleg csak egy nudli karcolás az egész, de azért az éjszakára benn tartom őket megfigyelésre.
Igen, a nőre is ráfér egy kis nyugtató, amit gyógyszer helyett egy bögre forró kakaóban kap kézhez.
Aztán kicsit dumcsizunk, mert épp nincs semmi dolgom, ő meg hálásan simizi tovább a gyerek hátát, aki jobban viseli a témát, mint a felnőttek.
Hajnal négy felé járhat, amikor betámaszkodom a nővérpulthoz, majd homlokom keményen koppan a fehérre kent fa felszínén. Hideg, kellemes és egészen andalító, még így álló helyzetben is. Orromban a vágott virág illatával görnyedek rá, így kicsivel később realizálom a köveken surranó léptek, meg az orvosi köpeny libbenésének a hangját. Ó, csak ne Mr. Szadista legyen, kérve kérlek...

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Hétf. Aug. 29, 2016 11:49 pm

Nem érzem magam Mr. Szadistának, de ha hallanám a kisasszony gondolatait, bizonyára nagyon jót derülnék rajta és még a végén rájátszanék arra a szadizmusra. Csak a vicc kedvéért, hogy aztán elmondhassam mennyire nem az vagyok, aminek ebből tűntem. Nem, mintha ezt a humort rajtam kívül bárki is értékelné itt. Még énrám is a gyakorlókórházamból maradt meg - dafke nem itt voltam rezidens, hanem egy másik kórházban, hogy ne kelljen apám szárnyai alatt tanulnom - ahol én voltam a szenvedő alanya a felettesem minden viccének. Esetenként azt mondtam volna neki, hogy még egy ilyen humor és fejeden a dudor, de ilyen gyerekességre gyakornok ne vetemedjen. Utólag visszanézve pedig tényleg poén volt azért az öreg 1-2 cselekedete.
Megtámaszkodom a pulton jobb alkarral, kicsit féloldalasan helyezkedem, hogy bal kézben fogott kórlapomat - hiába a tabletek kora, nekem akkor is a papír alapú kórlap a kórlap, ebben használhatatlanul és megfellebbezhetetlenül régimódi vagyok - kicsit szintén a pultra támasztva mélyülhessek el Mrs. Anderson törésgyanús bokájának minden adatfelvételében. Fél szemmel az utolsó vonás után odapillantok a fát párnaként használó rezidensre.
- A pihenőbe is vitessünk belőle? Elég kényelmesnek tűnik?
Réveteg kérdéseimet tettetett elgondolkodás követi.
- Bár meg kell mondjam, nem tudom hogy volnánk képesek az anginba gyömöszölni az egész alkalmatosságot. Van ötlete?
Természetesen a kérdés költői. Mosolygok mellé, bár a hangom karcos - erről nem tehetek már, a régi alkohol és dohányfüstterhes korszak eleget adott a mélységének -, ettől még nem vagyok morcos hangulatomban. Remélhetőleg Miss Bluebell sem érzékel majd annak. Vagy ha mégis? Hát majd magyarázkodom.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Kedd Aug. 30, 2016 6:54 am

Sleepless

Fejben még mindig odahaza járok. Olyasféle apróságokon merengek, mint hogy ne csámborogjon át a macska az alattam tulipánhagymákat szellőztető szomszéd szintjére, ugyanis, míg az állat nem az én felügyeletem alá tartozott, hobbija volt az alsó lakók totális kikészítése. Nem is értem, miért válik kezesbáránnyá, amikor Mrs. Poppy és én rápirítunk, de amíg nem az én növényeimet tépkedi, addig végül is nagy ellenségeskedés nem lehet közöttünk. Rá is bólintanék, csak ugye homlokom szorosan préselődik a fehérre kent pultra, és csupán percek kérdése választana el a jó reményű álmoktól, ha az a bizonyos surrogás a fülembe nem ér, hogy megszólítson. Hangjára egyből haptákba vágom magam, mintha fél pillanattal ezelőtt ugyan nem a nővérek asztalára csorgattam volna a nyálam, majd úgy bámulom, mintha eljött volna a végítélet. Rendben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mr. Szadista nem tőlem kapta ezt a gúnynevet, hanem már az előző generációs rezidenseknek hála ragadt rá, akik voltak oly rendesek és felhívták a figyelmünk pár faksznis orvosra. Sőt, állítólag a fölöttünk kettővel járó lány egyszer bőgve rohant haza, amikor alaposan letolta az egyik vizitnél. Az, hogy ebből mennyi igaz vagy sem, egyikünk sem tudja, mindenesetre sose bíztam jövőmet efféle véletlenekre.
- Ehrm... - válaszom tömör és lényegre törő volt, ahogy ő a bakimon élcelődik. Tény, nem a sürgősségi kellős közepén kéne angyalokról álmodoznom, meg fellőni a pizsimet, de... Nincs de. - Én csak pihentettem a fejem, aztán... de nem aludtam, vagy ilyesmi - vonom meg túlságosan is gyorsan a vállam, míg ő feltesz egy beugratós kérdést, és azon filózom, vajon vizsgáztat-e. Bár akkor kérdezhetett volna valami speckóbbat is, nem? Kissé pánikolok, de azért átfutom a lehetőségeket. Na, és mi lesz, ha büntetésből nekem kell majd kicserélnem a víztartályokat?
- Talán, ha kibontanánk a válaszfalat. Úgyis csak a design kedvéért tették be - vetítem magam elé az angin képét, de aztán már azon rágom magam, hogy mi van, ha csak szimplán költői, gunyoros kérdésnek szánta, én meg jól megválaszolom. - Vagy többet nem alszom rajta. Nem mintha most aludtam volna - mint mondtam -, csak hát... - masszírozom meg a halántékomat, majd elkezdem a fényesre suvikszolt padlót bámulni. Jaj, de kínos. És, ha a jövő hónaptól elkezd rám pikkelni, így pedig kizár a műtétekről? Talán tovább kéne magyaráznom a semmit, vagy megcsillogtatni a tudásom.
- Én is rápislantottam - intek fejemmel a kórlap felé, majd fehér szandálom orrával a köveket böködöm. - Szerintem eltörte - zárom rövidre a témát, aztán ismét lesunyom a fejem.
Csak ne kezdjen el ordibálni, mert az rémesen megalázó lenne. Plusz eddig majdhogynem mindenkivel prímán kijöttem, még az egyetemen se küldtek ki vizsgáról, vagy kaptam elégtelent. Sőt, még jó-t is csak egyszer, de másnap mentem vissza javítani és az különben is Elijah hibája volt, aki pont a vizsga előtti éjjelen rángatott el egy kétes pubba, ahol... na, mindegy. A lényeg, hogy még jó pár évig nem ártana itt lennem, vagy zutty, irány Woodinville.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Hétf. Szept. 19, 2016 9:31 pm

Van valami bája az egész szituációnak. Ha jobban és őszintébben belegondolnék, akkor talán tényleg találnék abban valami igazságot, ahogy a gyakornokok gondolkodnak rólam. Ez valami örökös körfoggás, amikor én voltam az ő helyükben, akkor ugyanígy vélekedtem a szakorvosokról. Mert mind túl okos volt, annyit tudott, amennyit én nem hittme, hogy valaha tudni fogok és szuperhősnek tűntek a szememben. Egyszerre csodáltam őket és voltam rájuk elképesztően féltékeny.. nem feledtem el, ahogy a vicceket sem felejtem vagy nyelem le. Mimi éppen ebből a tulajdonságomból kaphatott az imént ízelítőt.
- Legalább az őszinteséggel tiszteljük egymást. - szalad ki a számon kissé szigorúbban annál, mint ahogy elsőre szántam volna azt. Enyhe torokköszörülés után kerül mosoly ajkaimra megint.
- Tudom én azt, hogy nem aludt, itt nem is lenne annyira kényelmes, mint egy pihenőben. - teszem hozzá maximális enyhültséggel. Eddig se haragudtam én, nem vagyok igazán az a fajta, akármennyire is mást suttogjanak rólam a hátam mögött, vagy súgjon a zord, skót küllemem.
- Sokkal jobb lenne a nagyobb tér, ezzel mélységesen egyet tudok érteni. És még akkor fel se kéne álljunk az ágyból, ha a viziteket meg akarjuk bizonyos kórtermekben ejteni. - fűzöm tovább, ezzel biztosítva arról, hogy nem gúnyolódni, hanem valóban humorizálni állt szándékomban. Egy nehéz napon mással aligha tudnám a feszültséget kórházba való keretek között oldani.
- Fáradt, értem én. - zárnám le, ha hagyja. Nem kell ezt túlragozni, szerintem nincs olyan homlok ebben a kórházban személyzetszinten, amelyik ne érintette volna már álomcsókoltan ezeket a pultokat.
- Valószínűleg igen. Miből gyanakodhatunk minderre ha nincs kéznél röntgen-gép? - nem bírok kihagyni egyetlen pillanatot sem a tanításból. Ez a szenvedélyem, s akkor se tudtam leszokni róla, amikor veszélybe - a tönk széléra és a szakadék mélyére - került miatta a házasságom is.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Vas. Okt. 02, 2016 10:34 am

Sleepless

Kicsit frusztrálva érzem magam és csupán félig amiatt, hogy Mr. Szadista húsvér személye rángat vissza a valóságba, ráadásul pont akkor, amikor kedvem volna homlokkal a pultnak elaludni. Mentségemre szóljon, hogy a srácok ismét jól benne hagytak a pácban és hiába keringek, ezt már sokadjára sem fogom tudni prímán kimagyarázni. Na meg, jelenleg leköt a túlélés.
- Nos... igen, azt hiszem - illetődöm meg, majd fészkelődni kezdek, mert hajnalban nehezebb elhárítani a belőle áramló méregnyilakat. De ezzel mégis mire célzott? Talán átlát a szitán és tudja, hogy megint Mike-ék helyett ügyelek? Vagy rájött, hogy múltkor véletlenül hazavittem egy ampullát és most azzal lövök rózsaszín tusfürdőt a kádba? Pedig tényleg csak merő balszerencse volt az egész, mert a köpenyemben maradt egy bontatlan csomag és el kellett hoznom, hogy kimossam. Már a köpenyt. A többi onnan történelem, bár tény, ideje volna kinőni a gumikacsából és társai.
A mosolya amúgy kissé lelohaszt, mert valami rossznak az előszelét ígéri. Mint általában.
- A pihenőben sem aludtam! - vágom rá, szinte pánikszerűen, mert ügyelés alatt nem szabad szundikálni, még akkor sem, ha jelen esetben ez nem az enyém lenne. Bár jelenleg örülök neki, amilyen penészlepény magánéletem kerekedett a napokban.
- Engem igazándiból nem zavar, hogy állni kell... - motyogom az orrom alatt és kissé lehajtom a fejem, úgy nézek fel rá. Azt hiszem, ez a letorkolásom kezdete, amit bűnbánó pislogással fogadok és nagyon erősen szuggerálom a zsebét, hogy ne ásítsak bele a monológba. Csak remélni merem, hogy emiatt nem fog kiszúrni velem a heti műtétnél, amire elvileg eddig még bejárásom volt. Jaj, csak ne húzza ki a listáról a nevem! Sebesen pörög az agyam, mi az eget mondjak mentségül, de a szavak úgy peregnek ki belőle, akár a hulló falevelek.
- Annyira igazándiból nem is vagyok fáradt - veszem lazára a figurát, mintha csak meg se kottyanna a tény, hogy a héten nem sikerült még huzamosabban hazajutnom. Hozzátenném: direkt. - Ittam egy gyógynövényes teát, ami teljesen legális és azt hiszem pár kávé is lecsúszott, meg hát ugye fel kellene készülni a műtétre - sandítok fel rá, hogy leolvassak néminemű egyetértést az arcáról, de olyan szigorúan néz, hogy inkább megint a zsebét stírölöm. - Szóval minden príma. - Ásítok, így gyorsan, tenyerem szinte az arcomban nyomom, majd ijedten bámulok fel rá.
- Oh? - Beugratós kérdés. Jaj. Ez vajon villámkérdés arra nézve, van-e értelme rezidensként itt lennem? De melyik válasz érdekli? Amit a könyv ír, esetleg az előadáson hangzott el, vagy vizit közben? Végül az első dolgot nyögöm ki, ami az eszembe jut, és később esik le, hogy talán ez neki túl pogány módszer és majd alaposan leszid érte. - Meghallgatom, mozgatásnál van-e recsegés. De mondjuk, ha csak repedésről van szó, arra még nem fogok ebből rájönni, ezért mindenképp szükséges a röntgen. - Nem pislogok. Érzem, hogy totál nem pislogok és kedvem volna bőgni. Még mondanék ezt és azt, de mintha megfagyna közöttünk a levegő, ezért nagyot nyelek, ahogy fél lépést eltávolodom. Sajna a környéken épp egy sürgős eset sincs, de még a telefon sem csörren meg, amitől hideg veríték táncol végig a hátamon. Ki fog rúgni. Tuti, hogy kivág a csapatából. Erről meg eszembe jut, hogy egyedül tőle volt eddig négyesem, amitől még a gyomrom is görcsbe ugrik, így erősen harapok a számra, ahogy várom az ítéletet.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Vas. Okt. 09, 2016 10:52 pm

Neha sajnalom, hogy nem latok masok fejebe. Bizonyara nagyon jol szorakoznek Mimi gondolatmeneten es akarmennyire is tisztessegtelen legyen, megjelenne elottem a kep, ahogy a kadban fecskendovel lovoldoz. Nyilvan ez nem azt jelenti, hogy levetkoztetem a szememmel, hiszen nem is tudom mire gondolt es ha tudnam akkor sem az en stilusom lenne. Egyszeruen csak.. Sajnalom, hogy nem vagyok gondolatolvaso.
-Kar. Pedig az arra valo. Pihenni, aludni, meditalni. Mindenkit mas kapcsol ki. Van, aki jogauik odabent es egyszer az egyik kollegat taichizason kaptam. Eleg vicces volt. Mondjuk legalabb nem volt annyira kinos, mintha mason kaptak volna.
Legyintek. Olyan is volt. Janet sikerult Joellel az EN kanapemon. Vagyis az irodain. Eleg hamar megtanult repulni az uloalkalmatossag, mondanom se kell. Es a fel korhaz - ha nem az egesz - tudja mar. De azert nem ettem meszet, hogy magamtol hozzam szoba csak ugy.
-Bajban is lenne a mutoben, ha zavarna az allas. Ulve muteni meg nem sok mindenkit lattam.
Persze csak incselkedek vele, nem komolyan szivom a veret. De ettol meg hiheti azt, sokan hiszik. Amugy meg egy parszor tenyleg lattam ulve muto kollegat, de annak is megvolt a maga oka. Sem nem szep, sem nem kellemes. Megtartom hat az illeto maganugyenek. A rezidens kollegina ugysem ismerte mar az illetot.
-A hazugsagot legalabb magacska elhiszi? Egyebkent jo maganak. En faradt vagyok.
Nem szegyen a gyengeseg, legalabb egy bizonyos szintu kimutatasa nem az. Es rezidenskent en folyton faradt voltam, nehezen tudom hat elkepzelni - mindenki magabol indul ki ugye - hogy mas ne volna az.
Felnevetek oszinten, tiszta szivbol. Az exnejem mindig azt mondta, hogy van valami merhetetlenul szexi ebben a gunyoros nevetesben, s bar sose ezzel akartam hoditani es mindig kikertem magamnak azt, hogy gunyosnak tartott. Azota viszont, hogy belem plantalta ezt a hitet, valahogy megmaradt es mindig eszembe jut.
-Komolyan azt hiszi, hogy felteteleznem, hogy illegalis fubol keszult teat isznak a rezidenseink?
Nem tehetek rola, a feltetelezes is szorakoztat. Edes, ahogy magyarazkodik. Komolxan kedvelem, ha nem is latszik rajtam.
-Ez igy van. Dagadas melyik testreszen nem jelent megbizhato jelet a toresre?
Nem vizsgaztatom, eszemben sincs. De annyira a tudomany embere vagyok, hogy keszpenznek veszem: a kinos(nak tuno) helyzetbol csak az a kiut, ha az orvoslasrol beszelunk. Sose allitottam, hogy ne volnek szakbarbar..

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Csüt. Okt. 13, 2016 2:58 pm

Sleepless

Nem túl tudományos megállapítás, de határozottan örülök, amiért nem tud gondolatot olvasni. Vélhetően nagy bajban lennék, ha kivetíteném elé a pórul járt ampulla esetét, ami jelenleg az egyik gumikacsa - Mr. Harpie - fedélzetén szunyókál a kora délelőtti programjára várva, ami egy nagy adagnyi lila szmötyi pumpálása lesz a habfürdőmbe. Igazándiból már alig várom. Meggyújtok mellé két illatgyertyát és szőlőt majszolok, meg pótolom a sorozataimat. A gondolat annyira elbódít, hogy szinte lusta mosoly törne utat magának a szám felé, de szerencsére még épp időben visszaránt a fertőtlenítő jól megszokott szaga.
- Öh - zavarodom egyből össze, ahogy a különféle elfoglaltságokat sorolja a pihenő felhasználását illetően, a végére meg alaposan el is pirulok, ugyanis eszembe nem jutna ott... nos. - Maximum olvasni szoktam meg teázni - biztosítom erkölcsi feddhetetlenségemről, de azért sűrűn pislogom is közben, ugyanis lenne egy tippem, mégis melyik idiótát sikerült ott fülön csípnie. Mármint, Mike-ról abszolút el tudnám képzelni, ha üres perceiben be is jár, hát azért, hogy a női autonómiát tanulmányozza. Testközelből.
- Ülve még én sem - értek vele egyet, aztán félúton leesik, hogy esélyesen rajtam gúnyolódik, így kissé fölhúzom az orromat. - Na, nem mintha alapjáraton bárhogy is próbáltam volna már műteni, mert ugye nekünk még nem szabad és az asszisztálás is nagy falat - húzogatom a felsőm gallérját, amit csak azért vettem fel, mert eléggé megcsappant odakinn a hőmérséklet és volt, hogy egész nap a befutó mentőautó meg a pult között kellett rohangálnom. Mostanra már bánom, mert kezdek megsülni.
- Ez nem hazugság! - kérem ki magamnak, bár igenis az. - Csak épp így könnyebb túllendülni az akadályokon, mint a fáradtság - vonok vállat, de azt már nem javaslom, hogy próbálja ki. Anno, amikor a vizsgákra készültem is mindig próbáltam elhitetni magammal, hogy a helyzet rózsás.
Többnyire egy árva kóróhoz sem volt fogható, de az már más lapra tartozott és nincs mit tenni, igaza van, viszont már kínos lenne visszakozni, meg minden, ezért csak szívom a szám. A nevetése azért kissé visszaránt a valóságba, mert olyan, mintha valami rossznak az előszelét tartogatná.
- Hát isz... nem! - Újabb sűrű pislogás és a fene! Majdnem lebuktattam őket, pedig nem állt szándékomban. Tény, ami tény, sokan fordulnak bizonyos szerekhez, és nem is rejtik túlzottan véka alá, bár arra azért figyelnek, hogy a felettesek fülébe ne jusson ebből semmi. - A kedvencem a levendula és a szárított hibiszkusz! - vágom egyből rá, terelve a témát, aztán megválaszolom a kérdését, majd nagy szemeket meresztek a következőre. Kissé ki is nézek mellőle oldalra, vajon szórakozik-e rajtam, netán azt hiszi, ennyire ostoba vagyok.
- Mondjuk a bokánál, vállnál, esetleg a csuklónál? - kérdem, nem azért, mert bizonytalan lennék, inkább csak nem értem, miért kérdezget, pláne ilyesmiket. De, ha már itt tartunk, úgy érzem, most már rajtam a sor. - Állítólag a pénteki műtét meredek lesz, legalábbis ezt rebesgetik, viszont semmi konkrétum nem szivárgott ki róla. Azért lehet tudni, milyen esettel állunk szemben? - bámulok fel az arcába, ahogy próbálok informálódni, mert így legalább fejben fel tudnék készülni rá, de kicsit kiábrándító, hogy azt se tudni, most akkor egy daganattal, szervi hibával, netán szimpla mandulaműtéttel állunk-e szemben? Mert így az is kiderülne, kihez tartozik, bár úgy hallottam, Mr. Szadista vette a kezébe, ő meg híresen sokrétű, ami azt illeti. Ahogy hallgatom még bólogatok is mellé, aztán, mintha lekapcsolnák a villanyt, és egy tizedmásodperccel később már nem a pultot fejelem, hanem az előttem álló orvos mellkasát.
- Jaj, bocsánat! - kapok egyből levegő után, majd zavartan nézek körbe, mire leesik, majdnem dobtam egy tízpontos ájulást a fényesre kefélt padlón. Jesszusom...

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Kedd Nov. 08, 2016 6:15 pm

Sarah lányom jutna eszembe, ha hallanám gondolatait, s semmiképpen sem ítélkező felhanggal. Bár az kérdés volna - nem az, mert nem vagyok gondolatolvasó - hogy mennyire lenne hízelgő vagy professzionális az ötéves lányom képével párhuzamba állítani a gumikacsára lövöldöző rezidensem jelenkori énjét.
- Dicséretes, bár elég kevesen vagyunk ezzel így. Általában az aktív pihenést részesítik előnyben arrafelé. Ami annyiból szerencsés, hogy legalább helyben van a segítség, ha nemi betegséget kapnának vagy abortálni kéne egy összepihent gyereket, de attól még.. - elhúzom a számat. Nem vagyok én prűd - annyira - de azért van, amit nem fogok csak azért tettetetten elfogadottnak tartani, mert ettől kevésbé tűnhetek modernnek. A megjegyzésem éle - és tapintatlansága - tehát adott, s még csűröm is tovább, végig se gondolva, hogy már eddig se biztos, hogy a másik kíváncsi volt a mondandóm lényegi tartalmára.
- Majd elmúlik. Vagy ha nem, akkor maga üdítő kivétel, Dr. Bluebell.
Hah, tudom én a nevét, már csak az a kérdés, hogy ennek örülni fog, vagy megretten tőle. Mert tény, ami tény, ennél hivatalosabban egy magánbeszélgetésben keresve se lehetne kiejteni valakinek a nevét, mint ahogy én tettem az előbb. Abszolút ösztönből, nem valami módszeresen kitervelt kiszúrásból.
- Ne izgassa fel magát ennyire! Nem eszem embert. - nevetem el magam a végére. Persze, hogy nem műtött. Nem is azért mondtam. Egyszerűen csak csevegek vele és bár megint csak olyan ez tőlem, mint az előbb a hivatalos névkiejtés, ösztönös humorérzék, azért mégis van benne valami dicséretnek is felfogható. Hiszen alkalmasnak vélem arra, hogy műtsön. Legalábbis, ha akarja, akkor így is felfoghatja. A Mr. Szadistától ez már valami, nem igaz?
- Nem vagyok híve az önbecsapásnak és másik áltatásának sem. Bár kétségkívül hasznos tud lenni ez a hozzátartozók előtti szépítés képessége. Lehet, hogy a végén nekem kéne tanulni valamit öntől?
Nem, nem gúnyolódom, még el is mosolyodom, de hamar ellopom ennek a kedvességcsíráját azzal, hogy ráncba szalad homlokom az elejtett, s megmásított megjegyzése hallatán.
- Hát isz.. mi? - kérdezek rá, jelezve ezzel elég egyértelműen, hogy nagyon is jól hallottam a félremondást, s mint egy pitbull a koncra, le is csaptam a témára legott. Innen már csak őszinte - vagy annak tűnő - válasszal szabadul.
- Mrs. Steinberg műtétje lesz. - megadom a betegem nevét, de a pontos műtéti milyenséget nem fogom ilyen könnyen elárulni. Egyébként egyszerre plasztika, ortopédia ér- és idegsebészet, amit tudunk, azt egy műtét ideje alatt akarunk elvégezni, hogy ne kelljen sokszor altatni a beteget. Ő egyébként visszajáró balesetes, híre is van a kórházon belül. Azt rebesgetik - erőteljesen rossz nyelvek - hogy a hölgy el van átkozva. Ennyi brutális - és orvosilag elképesztően izgalmas - balesetben ugyanis egyetlen személynek - aki egészségesen él, nem kicsapongó és nem extrém sportoló - nem szabadna részesülnie.
Ösztönösen nyúlok utána, amikor borul, esélye sincs elesni akkor sem, ha mégsem tartaná meg magát. Csak akkor eresztem el, ha már biztosan érzem: megáll a lábain.
- Mondja, csak nem beteg?
Tipikusan az "eszébe ne jusson hazudni nekem" nézéssel vizslatom. az kéne még, hogy valami bacilust hozzon be ide a betegek köz!

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Szer. Nov. 16, 2016 4:08 pm

Ez az "abortálni kéne egy összepihent gyereket" kissé szíven üt, aztán fejben rágom tovább, de még mindig olyan viccesen hangzik, hogy ösztönösen nyúlok a szám elé és kuncogom a tenyerembe. Aztán persze beér a tény, miszerint most prímán arcon nevettem a felettesem. Gyorsan rendezem a vonásaimat és még a számra is ráharapok, nehogy tovább nyújtsam ezt a kínosan kellemetlen pillanatot.
- Igen, az aktív pihenés szerintem is célravezetőbb, meg hát közben tanul az ember, aminek minden percét érdemes kihasználni. - Nem nyalni akarok, bár sokszor megvádoltak már a hasonló elszólalásaim miatt ezzel páran. Egyszerűen csak tényleg szeretek tanulni, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez. Amikor egy csésze bármi mellett, no meg halk zene társaságában átadom magam az önfejlesztésnek és ez nem nyűg lesz, hanem valami olyasmi, amit csakis magamért, a saját boldogulásomért és jellememért teszek. Megeshet, ezért nem őrültem bele a vizsgaidőszakba, vagy a fene tudja. Noha nem emiatt pirulok el, bár próbálom elnyomni, mintha ugye ez olyan egyszerű lenne. Sajnos elég könnyen zavarba jövök, de erre, szerintem már ő is réges-rég rájött.
- Nos, üdíteni szeretek - kuncogom fel, pedig elég béna poén, sőt, igazándiból még annak se mondanám, így hát gyorsan elkapom róla a fejem és ismételten a papucsom fixírozásába kezdek. Azért a 'dr' jelző jól esik, de nem pörgök miatta a sarkamon, elvégre még nem érzem magam egészen annak. Legalábbis, pár év még minimum kellene hozzá, hogy őszinte mosollyal fogadhassam. - Én... nem is gondoltam, hogy embert enne, Mr. ... Dr. ... uram - hadarom, bár a fogadópultnál is látják, mennyire kínban vagyok és csak csűröm ki magamból a hülyeséget, mint ez a műtétes téma. Persze, hogy tudja, miszerint nem állhatok még oda, de attól még muszáj volt beledobnom magam egy újabb kör magyarázkodásba, mintha alapjáraton nem lenne épp elég kellemetlen a téma. Mármint, rám nézve kellemetlen, elvégre beleesünk egy ördöghurokba, amiből nem mászhatok ki egykönnyen. Másfelől pedig rémesen hazudok, mivel utálok is, így hát a szám harapdálva nézek ki oldalvást, majd túl az ablakokon, de az agyam nem a kinti színekben úszó tájra fókuszál, hanem a megoldásokra. Amik persze nincsenek.
- Csak néhányan isznak amolyan serkentő teákat - motyogom egészen halkan, és egészen az orrom alatt, de az előbbi pironkodás már a múlté, mert kezdem magam rémesen érezni. Fene. Nos, az már teljesen biztos, miszerint a megakasztott árulkodást nem tőlem kellene eltanulnia.
- Oh, értem, értem - hadarom, mert még mindig piszkál az előbbi téma és hirtelen azt is elfelejtem, miért volt ilyen fontos ez a kérdés. Próbálok fókuszálni, meg minden, de aztán csak nem kapok további válaszokat, így egy csalódott sóhajjal takarózom bele ebbe a szúrós tudatlanságba. Nos, így azért már két fokkal nehezebb lesz felkészülni rá, habár mindenképp brillíroznom kell. Bár hozzá kell tenni, a páciens neve így is túl sok mindenről árulkodik, ezért némi tippem nekem is lehet a jövőre nézve. Ami viszont a sajátom illeti, hamarost ködbe veszik, majd kiillan az orromon át és a végén csak akkor eszmélek rá a hiányára, amikor mondhatni lefejelem a felettesem. Ó, egek!
- Persze, minden rendben, elnézést, én nem akartam, csak aztán... megtörtént - pislogok egyre sűrűbben, ahogy elhúzódom, vissza a helyemre és még két centit távolabb is araszolok tán. Aztán rájövök, miszerint a kérdés aggodalmának tárgya nem én vagyok, hanem a betegek. - Nem igazán tudtam aludni a héten - vallom be töredelmesen, majd az ujjaimmal babrálok, mint aki rossz fát tett a tűzre. De hát haza nem mehettem, itt meg úgyis volt munka, ezért...
- Mostanság... nem igazán érzem túl jól magam otthon, ezért inkább a munkába fektetem a szabadidőmet. - Nem azért árulom el neki, hogy megszánjon, bár magam sem értem, miért. Talán ejnye-bejnyét várok, egy kis leosztást, amiért bután viselkedem, mivel ezt már rég kaptam meg aputól. Sőt, mondhatni nagyon is rég csevegtünk, ami csak tovább nyomja bennem ezt a csokornyi rossz érzést, és akkor még melléúszik a tudat, miszerint az apafigurát keresem benne. Ójaj, jaj, jaj, ismét elpirulnék, ha maradt volna némi vér az arcomba, így viszont csupán egy hervasztó félmosolyra futja. - Lényegtelen. Elnézést...

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Szer. Dec. 07, 2016 9:38 pm

játék vége

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Kedd Jan. 31, 2017 9:16 pm

Brad || Cat

Röhejes vagy sem, sokat ültem az ágya mellett, de szigorúan csak akkor, amikor aludt. Ha felébredt, moccanni sem mertem, vagy ha mégis megtettem és kigurultam a tolószékben a szobájából, nem szóltam hozzá egy árva szót sem. Szerencsémre egyetlen egy alkalommal sem futottam össze a húgommal, sem más ismerősével a kórteremben, az ápolók meg igen diszkréten kezelték a látogatásaimat attól a pillanattól kezdve, hogy közöltem velük az okaimat.
Bűntudat. Azért, mert ráncigáltam, mert nem hagytam nyugodtan feküdni, mert rávettem a húgomat arra, hogy tamponálja a seb környékét a felsőjének darabjaival. Felnőtt nő létemre lehetett volna több eszem. Hiába mondják nekem, hogyha nem lettünk volna ott, akkor meghal, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni ezt.
Az újévet már kórházon kívül köszöntöttem, de szinte minden egyes nap behozattam a kórházba magam. Az a jó abban, ha az ember sokakat ismer, hogy nem kérdeznek, csak cselekszenek. Még hazudnom sem kellett, hogy kontrollra mennék, vagy hasonló nyalánkságokat. Hoztak, hazavittek. Ha sokat kellett várjak, elvoltam a kórház falai között, mint valami menedékhelyen, mert a valóság ijesztő volt számomra azzal a tudattal, amellyel megkínáltak az orvosaim.
Esélyek? A számok embere vagyok, a százalék, amivel megkínáltak még csak vigasznak sem elég. De ennyi hét után túl vagyok a kezdeti sokkon, s kezdem elfogadni azt, hogy így marad. Javítani lehet rajta, szebben fog kinézni és egészen valódi lesz, épp csak nem használható. Egy fokkal jobb, mintha örökké ezt a szemkötőt kellene viselnem.
- Ma is a némát játszod?
A hozzám szóló nővér kérdésére csak a fejemet rázom. Volt időnk összetegeződni az elmúlt hetekben, nem zavar a kérdés, igaza van.
- Talán ideje volna feloldozást kérnem. Könnyebb lenne, hogyha járnék templomba, de jobb híján szembe kell néznem a problémáimmal. Félig legalább sikerülni fog.
Erősen önironikus nevetés szakad fel belőlem. Irányba állítom a mankóimat s ezzel magamat is. A gipszet még viselem egy darabig, de a tolószékben már úgy éreztem magam, mint egy magatehetetlen kripli, így köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Futóversenyen nem indulnék mankóval, de már egész kulturált sebességgel tudok haladni velük, s önveszélyes sem vagyok.
A kórterembe érve az ágy lábánál találok támaszt magamnak, a mankókat próbálom nem felborítani, miközben fogást keresek az ágy rácsos lábrészén, de csak sikerül csörömpölve földet érjenek. Felszisszenek.
- Francba! Bocsi. Khm.. felébresztettelek? Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, de.. Cat vagyok. Az őrült szőke a plázából. Marion nővére. – azt hiszem elég precízre sikerült a magam körülírása. Ha még így sem dereng neki, akkor ~~meg vagyok mentve~~ majd átfogalmazom. - Esetleg.. leülhetek itt nálad egy kicsit? Már persze, ha nem zavarlak nagyon.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Kedd Jan. 31, 2017 11:08 pm

Életem során többször voltam már kórházban, de még sosem telt ilyen vánszorgósan lassan az idő. El sem hiszem, hogy lassan az itt töltött napok, hetek végéhez közeledek, bár azt mondták, eleinte otthon sem lesz sokkal gördülékenyebb az élet.
A fájdalomcsillapítók szerencsére elintézik, hogy viszonylag keveset legyek magamnál, de külön kérésem volt, hogy amennyire csak lehet, tompítsanak el. A gyógyszerek nélkül egy nyugodt percem sem lenne, bár az orvosok állítják, hogy pár héten belül eloszlik előlem a sötétség, a szavaik nem nyugtatnak meg. Akármit mondanak, nem tudok nem számolni, sem megbékélni a gondolattal, hogy mi van, ha a vakságom mégis maradandó marad. Mint mikor gyerekként valami olyasmit látsz, ami megrémiszt, de egyben meg is babonáz a látvány, akármennyire félsz és taszít, képtelen vagy elfordítani a fejed. Mert valahol az elméd mélyén tudod, hogy ha egy pillanatra is szem elől téveszted, eltűnik, és a hátad mögött terem.
Valahogy most én is így vagyok. Képtelen vagyok megszokni a sötétséget.
De nem csak a látásomtól vagyok megfosztva, a hasi sérülésem miatt mozgás is teljesen ki van zárva. Lassan negyedik hete ehhez az ágyhoz vagyok kötözve, csak éppen csövekkel, azt is igyekszem a lehető legkevésbé végiggondolni, hogy ezek a csövek pedig tűkkel is járnak. Azon a szakaszon azért már túlestem, hogy megpróbáljak megszabadulni tőlük, de ennek az volt az ára, hogy jó pár véraláfutást begyűjtöttem, a kézfejem példának okáért már nem is használható erre a célra, a felrobbant véna helyett az alkaromba helyezték azt az izét... nem is tudom, mi a neve, de nem is kértem, hogy bárki magyarázza el, jó nekem a boldog tudatlanság.
Szóval, a napjaim úgy összességében nem túl változatosak. Olykor betéved egy-két látogató, de hiába a népszerűségi indexem, az elvárt kedélyes, csipkelődő poénkodást képtelen vagyok hozni. Próbálkoznak vele, elterelni a figyelmem, jobb kedvre deríteni, hogy milyen programokat szerveznek, ha kijutok innen, biztatni, hogy biztosan felgyógyulok, nem kérdés, de egyik sem használ igazán. Ha kérdeznek, válaszolgatok, próbálok nem annyira rezignált képet vágni, bár fene se tudja, hogy ez mennyire sikerül, hallgatom a történeteiket, és a számos zenét, illetve hanganyagot, amit behoztak. De elég rám nézni, messziről látszik, hogy közel sem vagyok a régi. És míg vissza nem kapom a látásom, nem is hiszem, hogy ez nagyon változni fog. A bizalom, ugye, nem az erősségem.
Megrándulok, mikor a hirtelen, hangos csattanás eléri a fülem, nem aludtam már, de abban a rejtélyes, álom utáni féltudatos állapotban voltam, ami mostanra teljesen szertefoszlott.
- Mi történt? – fordítom a hang irányába a fejem. Nem kérdezem, ki az, biztosra veszem, hogy valamelyik nővér ejtett el valamit, ezért is ér váratlanul, amikor idegen női hangot hallok. Már minden ápolót be tudom azonosítani, ha az ember több hétig csak a fülére hagyatkozhat, az ilyesmit hamar megtanulja.
- Nem... már nagyrészt ébren voltam – azonnal tudom, ki látogatott meg, még ha nem is adom jelét. A plázában történtek még mindig nap mint nap a fejemben járnak.
- Persze. Ahol szimpatikus – bólintok aprót. Hogy miért van itt, arra nem sok ötletem van, megkérdezni pedig udvariatlannak találom, így inkább várakozok. Nehezen jön a számra a hogy vagy, mostanra én is rühellem, ahányszor megkapom, így inkább valami más után kutakodok.
- Hallom, járni már tudsz - és itt normál esetben egy halvány mosoly az arcomra is kúszna, most már be tudom azonosítani, hogy valószínűleg a mankói borultak el az előbb, a nagy settenkedésben. De ez most késik.
Eszembe jut viszont a szemébe fúródott üvegszilánk, azért azt nehéz lenne elfelejteni.
- Hogy van a szemed?

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Kedd Jan. 31, 2017 11:21 pm

Arra, hogy mi történt, elég sután tudnék csak válaszolni, de azért megpróbálkozom vele. Már majdnem számon van, hogy megmagyarázzam mankóim eldőlését, amikor mégis másfelé csavarom a beszédet, s tanújelét adom annak, hogy a sok fecsegés nem csak a baleset stresszhelyzetében volt sajátom, hanem lényegében minden zavart, idegességre okot adó helyzetben az. Kivéve persze, ha a munkában vagyok. Ott egészen fordítva, már-már visszafelé működöm, s szűkszavú leszek a számok között.
- Akkor örülök neki, hogy nem én voltam az, aki megfosztottalak az álomtól. - is. Tenném hozzá, de nem teszem. Mert végülis él, nem az én hibám az, hogy leszakadt az emelet, s ütés érte a fejét. Sőt, a hasába sem én gyömöszöltem a fémdarabot, de ettől még nem tudok szabadulni a görcsös feloldozáshajhászástól. Kissé már beteges méreteket ölt ez bennem.
- Köszönöm! - bólintok akkor is, ha nem láthatja. Még mindig nehezen emésztem meg vakságának tényét, pedig nem vagyunk barátok, nem a rokonom, de egyszerűen - tudva, hogy a fél szemem világának nagy eséllyel búcsút mondtam örökre - túlzottan szíven talál ez az egész hematóma-dolog. (Kihallgattam az orvosok beszélgetését, nem avattak be, nem vagyok hozzátartozó. De ha én valamit tudni akarok, akkor azt így, vagy úgy, de megtudom.)
Az elborult mankót csak úgy tudom felpecázni, hogyha az ágykeretbe kapaszkodva víziló-balettet adok elő gipszelt lábammal. Kétszer vagy háromszor vissza is ejtem, mire sikerül mégis felszedjem az egyiket, aminek segítségével el tudom engedni az ágy végének rácsát, s odajutok a fotelig. Arról, hogy Bradley ágyához közelebb húzzam, kvázi szó sem lehet, de a hangorgánumommal sose volt baj, s ez amúgy is egy kicsi szoba, bizonyára hallani fogja, amit mondok neki. Ültemben veszem ülembe előre hajolva a másik mankómat is. Jobb, ha ragaszkodom hozzájuk, kevésbé fárasztó, mint vadászni rájuk legott.
- A tolószéket meg lehet unni egy idő után. Még legalább négy hét gipsz és utána ugyanennyi gyógytorna, de több is veszett Mohácsnál. - vállat vonok.
- És te? Mikor hagyhatod el ezt a szobát először, hm? - könnyebb visszakérdezni, mint válaszolni. Nem akarom kedvét szegni, így elnyomom feltörni kívánkozó, keserű sóhajom. Adamnek sírtam már emiatt eleget. Azt hiszem beleerősödtem a tudatba.
- Helyrehozható. - már legalábbis ami a küllemét illeti - fűzöm még hozzá gondolatban, de nem azért jöttem, hogy az én sirámaimat hallgassa, így inkább érdeklődöm felőle tovább.
- Mit mondanak, mennyi idő, míg a látásod maradéktalanul visszatér?

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Kedd Jan. 31, 2017 11:55 pm

A kérdésem még ösztönös volt, a felriadásomat kísérte, nem hallottam ugyanis, hogy bejött volna valaki, bizonyára még a félálom miatt. De hamar megnyugszom, kívülről nem hinném, hogy szembetűnő nyoma lenne, de a plázában történt rombolás óta az éles zajokra még mindig érzékeny vagyok. A pulzusom meg is ugrik hirtelen, de amint nagyjából felfogom, mi történt, hamar újra szelídülni kezd.
- Szerencsére sosem érzem magam teljesen ébren – egy pillanatra eltűnődök rajta, ez most vajon fekete humor-e, de inkább csak szeretném, ha annak tűnne.
- A tolószéket, valószínű, én sem úszom meg, bár nekem egyelőre megváltásnak tűnik. - Négy hét fekvés, és még ki tudja mennyi lesz ezután, a forgatások már így is jóval tolódtak miattam, hát még ha az izmaimat is egyenként vissza kell növesztenem. Ez a szívás abban, hogy a színész a testével dolgozik. Bár azt hiszem, előreszaladtam, ha a látásom nem tér vissza, akkor a munkámnak is befellegzett. Talán ez az, amit a legkevésbé tudok elfogadni. Semmi máshoz nem értek...
- Elvileg már csak pár napom van itt, aztán... nem tudom – jövök rá nemes egyszerűséggel, hogy fogalmam sincs, mi lesz utána. – Valószínűleg, otthon ugyanez. Téged mikor engedtek haza? - inkább váltsunk is témát, az talán derűsebb valamivel.
- Az jó hír – nyugtázom a válaszát, bár az arcomon nem látszik megnyugvás. Pedig az ittlétem alatt ezerszer végigpörgettem az eseményeket. És valahányszor megtettem, mindig elakadtam annál a pontnál, hogy vajon mi történt vele. Nincs értelme szépíteni, ritka borzasztó látványt nyújtott. Féltem, hogy nem ússza meg maradandó károsodás nélkül, és ha így történt volna, abban én is felelős lettem volna. Elvégre az után kezdett vér szivárogni a szeméből, miután velem megkínlódott. Erre határozottan emlékszem.
De azt mondja, rendbe hozható, ami csodálatos hír, nekem pedig szürnyű bűntudatom van, amiért nem tudok neki örülni, az egyetlen gondolat, ami képes megfoganni bennem, hogy mennyire irigy vagyok rá. Bárcsak az enyémről derülne már ki, hogy az orvosoknak igazuk van. Csakugyan láthatok még vele.
- Elvileg 4-6 hét – amiből négy már majdnem letelt, és semmi. – De szerintem ők sem tudják. Csak találgatnak, és meg akarnak nyugtatni – rádöbbenek, hogy most mondtam ki először hangosan, ami a fejemben jár, és amitől hisztérikusan félek, de eddig csak magamban tartogattam. Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen őszinte vele, talán a sérülésünk hasonlósága miatti együttérzés... bár ez hülyeség.
- Elítélhetsz érte, de rettegek tőle, hogy így marad - nyelek egyet, a hangom halk, ezt is most merem kimondani először, de a szégyenen már túl vagyok, és ha valaki, ő talán megért, bizonyára szintén keresztülmehetett ezen.
- Te hogy csinálod...? - nem tudom, érthető-e, mire vonatkozik a kérdés, miben bízott, kinek a szavában hitt, mi tartotta benne a reményt? Mit érzett? Hogy vészelte át ezt az időszakot? - Körülöttem senki sem érti, vagy talán nem akarják érteni, úgy érzem, egyedül vagyok.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Vas. Feb. 05, 2017 5:53 pm

- És ez miért szerencse? - a kérdésem nem butaságból fakad vagy naiv életszeretetből. Egyszerű megérteni vágyás a maga fásult valóságában. Mert bár megmondtam Marionnak, hogy nem fogom kedvelni a pasit, az még azelőtt volt, hogy ~~majdnem megöltem~~ megpróbáltam megmenteni az életét. Vicces egyébként, ha onnan nézzük, hogy mi lett volna velünk, ha még kedvelem is, amikor a pláza ránk robban. (Esélyesen ugyanez.)
- Maximum annyi ideig leszel tolószékben, amíg kitolnak a zárójelentésed kezedbe nyomása után a kórház elé. Az protokoll.
Nem vagyok érzéketlen vagy szívtelen, de a lába nem sérült, a gerincveleje sem - tudtommal, bár nagyon odakenne, hogyha kiderülne számomra, hogy mégis, s én tévedtem - így mennie kell. Nem elhagyni magát. De persze ki vagyok én, hogy kiosszam? Csak meglovagoltam a tényeket, ami azt illeti. Az általam ismerteket, nem mást.
- Van, aki ellásson, ha hazamész? - a kérdés nem ajánlkozó - nem is lehetne akkor sem, hogyha nem lenne a lábam ramaty állapotban - jellegű, csak érdeklődő. Folytatásául válaszolok az ő kérdéseire.
- Szilveszterkor. Nem, mintha számítana, március közepe előtt úgyse hagyhatom el a mankóimat. - és a látásomat sose kapom vissza, de a fél szem is jobb, mint a semmi, szóval örüljek neki. Vállat vonok, bár nem láthatja. A béka segge alatti kedvéért nem tudom hibáztatni, én se lennék feldobva, ha kilátástalan - hah, micsoda szóvicc - lenne a helyzetem. A remény és az orvosok szava olyasmi, aminek valaki vagy hisz, vagy nem.
- Az. - szemrebbenés nélkül hazudtam a szemébe azt, hogy meggyógyulok. Nem akarom kiejteni hangosan a megmásíthatatlant, hiszen van pár halvány százalék esélyem a műtét sikerességére. Épp csak nem bízom benne, hát nem is áltatom magam.
- Mi a diagnózis? - ez egy fokkal udvariasabb kérdés, mintha azt közölném vele, hogy nem orvos, nem tudhatja. Tény, hogy lehet igazsága, de ettől még a pesszimizmust és a picsogó férfiakat nem kedvelem. Ha beletörődött volna, az más lenne. De nem az, hanem összetört. És szar elnézni, hogy így járt, de még rosszabb tudomásul venni, hogy a ~~húgom egy ilyen pasira van rákattanva~~ mai férfiakban mennyire nem teng túl a katasztrófatúlélés génrendszere. Emelt fő. Ez az, amit nem látok rajta, s bár nincs rá jogalapom, mégis hibáztatom érte. ~~Hisz lényegében miatta leszek félvak életem végéig. Ha ezt tudom, faszom se menti meg.~~
- Nem ítéllek el, ugyanakkor az a véleményem, hogy nem marad így. Ha nem lenne esélyed a gyógyulásra, akkor nem hagynának reménykedni. Nem üres kézzel. Nyilvánvalóan elmondták volna azt is, hogy miképpen tudsz segítséget kapni vakként. Volt szó ilyesmiről? Hosszú távra?
A kérdésre nem tudok azonnal válaszolni. Érzem, hogy elszorul a torkom egy pillanatra és nem akarom, hogy hallja a hangomon. - Sírással. Sok sírással. Elfogadni a dolgokat mindig rohadtul nehéz, de hidd el nekem, ha azt mondom: nem lehetsz biztos abban, hogy vak maradsz. Engem nem kecsegtettek és áltattak semmivel.
Fel se tűnik, hogy most meg is cáfoltam előbbi szavaimat és nem is. Alakoskodó fajta vagyok, de úgy tűnik nem megy ebben a helyzetben maradéktalanul.
- Akarsz játszani? Van egy pasi a kórházban, a gondolatkísérletek a mániái. Tanultam tőle valamit, tesztelném rajtad, ha nincs ellenedre. - ajánlom. A figyelmét aligha fogom elterelni, de nem is az a célom. Inkább csak.. hogy is mondjam? Képletesen megpróbálnám felnyitni a szemét.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Hétf. Feb. 13, 2017 1:13 pm

Miért szerencse? Megakadok a kérdésén. Hát nem nyilvánvaló? Alvás közben legalább legitim a vakságom. De egyetlen okot sem tudok mondani, ami miatt megérné ébren maradni, már ha ebben az örök sötétségben van egyáltalán olyan, hogy ébren. Az elején minden nap azt hittem, másnap majd könnyebb lesz, majd hozzászokok, és elmúlnak a rám-rámtörő szédülések, rosszullétek, amikor a gyomrom is összeugrik, mintha csak zuhannék, akár egy elfeledett rémálomban, csakhogy gyerekként kinyitottam a szemem, és vége lett, most viszont... De messze nem ez a legrosszabb. Hanem ami a fejemben zajlik.
Pedig minden nap próbálok a logikára támaszkodni, azzal kelek, hogy az orvosok szerint el fog múlni, egészen biztosan, és egy ideig működik is, de aztán megérkeznek a kétségek, és túlságosan könnyű belecsúszni a szakadékba. Olykor azon kapom magam, hogy elkalandozok, mintha csak hosszú időre lehunytam volna a szemem, ha az ember tudja, hogy bármikor kinyithatja, nagyon is kellemes, de amint megszületik a vágy, hogy kinyisd, és nem tudod... a pánikszerű zsibbadás, ami végigfut rajtad, mintha csak bezártak volna, megőrjít ez a kiszolgáltatottság. Hogy is lehetne ezt elmagyarázni?
- Biztos volt már, mikor úgy érezted: a várakozás felemészt, és azt kívántad, bárcsak ugorhatnál az időben – ennyit mondok csak, és a karjaimra támaszkodva kicsit feljebb húzódok az ágyon, valamiféle egyszerűbb ülőpozícióba átmanőverezve magam, a hasi műtétem nyomait még mindig kímélni kell, de a mozgásoknál jelentkező, mostanra azért rengeteget enyhült fájdalom utasítás nélkül is a tudtomra adja.
- Vakon nem fogok szaladgálni – ami azt illeti, a lakásból sem tervezek kimozdulni, jelentem ki magától értetődően, bár a szavaim egy árnyalatnyit nekem is determináltabbá változnak, miután az övéből is valami hasonlót érzek.
Bólintok a kérdésre, persze, biztos lesz, aki ellát – már a szó is undorít. Nem akarok rászorulni, hogy bárkinek is el kelljen látni. Se Nyssának, se... rádöbbenek, hogy nem is nagyon jut eszembe más jelentkező, de remélem, tudja, hogy neki sem fogom megengedni. Ha máshogy nem megy, majd fogadok egy ápolónőt.
- Örülök, hogy rendbe jön a lábad – is, mi mást mondhatnék. Persze, viccelődhetnék, hogy jobb legyen a hangulat, mint az a lovagias, eszményi férfitől bizonyára szintén elvárható, mint ahogy a plázában a saját sérülésemnél is jobban érdekelt, hogy Mariont megnyugtassam. De ez most a legkevésbé sem menne. Pedig érezhetően az ő kedve sem sokkal rózsásabb az enyémnél, az okát azonban nem igazán értem, ahogy azt sem, miért ennyire kimért, kedvetlen, már-már ellenséges a hangja. Talán engem hibáztat a húga sérüléseiért? Elvégre valóban miattam tört el a karja, ahogy – ha jobban belegondolok – a bokáját is alólam kellett kiműteni az elején. De ha így van, nincs túl sok fogalmam, miért van itt egyáltalán, és ez egyelőre a szavaiból sem derült ki. Ha a diagnózisomra lenne kíváncsi, azt egyszerűen megkérdezhette volna Mariontól is.
- Nyilvánvalóan – ismétlem meg az egyik kiragadott szavát. – Nem akarok erről beszélni – hárítom végül a témát, mint aki meggondolta magát. És valóban. Az én hibám, bele sem kellett volna menni, nem tudom, miféle bolond késztetés vitt rá, hogy megnyíljak ennek a nőnek, hisz’ nem is ismerem, talán pont ez, talán a pillanatnyi, felülkerekedő vágy a megértésre. Hülyeség.
Azt mondja, nem ítél el, mégis, azt hiszi, nem szüremlik át a szavain? Végül is, mit mondhatna mást, nem igaz? Honnan is tudhatná, milyen, ha fél szemére is, de lát. Az viszont világos: mégsem vagyok túl azon, hogy ne érdekeljen mások véleménye.
- Teljesen mindegy, mit mondanak. Nem létezik száz százalékos esély: sem erre, sem arra – utalok a kecsegtetésre és áltatásra, bár gyakorlatilag minden másra is, az előbbivel annyira betalált, hogy észre sem veszem a szavaiban rejlő disszonanciát. A sajátomban lappangó, halvány ingerültséget már annál inkább. Nem is válaszolok rögtön a kérdésre, pedig meglep, amit mond, és nyomban fel is kelti a kíváncsiságom. Játék és gondolatkísérletek, olyasmi, ami sosem hatástalan rám. Azonban van valami, ami előbb formálódik meg bennem.
- Miért jöttél? – teszem fel a kérdést, mert egyre jobban zavar, hogy nem értem. És most már inkább tippelgetni sem akarok. Nem elküldeni akarom, a társaság, még ha nem is ismerném be ~~és ha nem is mindig a legfelemelőbb~~, jól esik.

Tárgy: Re: Sürgősségi Osztály Pént. Márc. 03, 2017 8:26 pm

..ha gyűlölsz, azt őszintén tedd..

- Volt. Akkoriban tanultam meg, hogy ne várjak semmire, amikor a nagy várakozást csupa csalódás követte. - jegyzem meg csendesen. Talán nagyon beletörődöttnek és megtörtnek hallik a megjegyzésem, de semmi köze a plázásban történt eseményekhez. Nem a sérülésem mondatja velem, vagy a kárházi tartózkodásom, esetleg az előttem álló rehabilitáció. Csak az, hogy ilyen vagyok, így szemlélem a világot és nem óhajtok alakoskodni sem előtte, sem más előtt.
- Egy szóval nem mondtam, hogy szaladgálni fogsz, vagy egyáltalán szaladgálnod kellene. - a beszélgetés hangulatában beállt változást nem vagyok süket észrevenni, de nem foglalkozom vele. Ajkaimon mosoly játszik akkor is, ha nem láthatja. - De amit mondtál, az egyértelművé tette számomra: hiszel abban, hogy látni fogsz. Ha nem tennéd, akkor most nem mondtad volna, hogy vakon nem szaladgálsz. Akkor a fogalmazásmódod tartalmazott volna a jövőre nézendő logikát, s nem hordozta volna a várakozást. Hiszen örök életedre nem függesztheted fel a szaladgálást, ha érted, hogy mire célzok ezzel.
Nem vagyok abban biztos, hogy az agya éppen úgy forog, mint az enyém, sőt. Mondjuk, hogy biztos vagyok abban, hogy nem. Mégis szeretem felhívni a figyelmet arra, hogy a dolgoknakm van másik nézőpontja is, s az a másik a pozitívabbik jelen esetben. Ha észreveszi, ha nem, úgy nyilatkozott. Vagy csak nagyon hülye és azt hiszi, hogy egész életében ülhet a lakásban akkor majd, hogyha vak maradna. Utóbbit nem hiszem, ezért nem is gondolok vele. Akármit is érez velem kapcsolatban, idiótának nem nézem, egyáltalán.
Felrartom kezeimet, mintha megadásom mutatnám. - Rendben. Bingó. - elhúzom a szám. A reakciójából egyértelműen kisül, hogy akármit is mondtam az idegenül törődés égisze alatt, az totálisan süket fülekre talált. Érdességem megint vizsgázott és megint én maradtam alul. Nem mondom, hogy nem zavar, de azért basszus! Egy hangyalábnyit jobban idegesít annál, mint amennyire idegesítenie kellene így ennyi év és rossz tapasztalat után.
Akarok neki mondani valamit, de aztán a kérdéssel teljesen megakaszt és kizökkent a gondolataimból. Dacosan pattannék fel, hogy egy "lószarért" kíséretében távozzam, de nem vagyok mostanában a gyors mozgás kivitelezni tudó személye, így kénytelen vagyok a magam megmakacsolása helyett - helyhezkötöttségem okán - kicsit elgondolkodni a normális reakciókon. Azokon, amiket elvárna mindenkitől a társadalom.
- Hogy lássam: élsz-e még. - ez így kezdetnek nem rossz, bár érzem én, hogy a mögötte hagyott csend nem teszi majd könnyen emészthetővé és kedvessé. Idegesen szusszanok egyet. - Mondhatnád erre, hogy láthatom, hát húzzak el, de tudod mit? Rohadtul nem megyek sehová.
Mellkasom előtt gyerekesen fonom össze karjaimat. A félreértett kedveskedésem nyersséget csal elő belőlem, s az ő vaksága mindemellé még úgy is érezteti, hogy nincsenek tabuk, hát elengedem magam. - Nem ismerlek. Nem is kellett volna törődjek veled a plázában, de én mégis megpróbáltam. Nem azért, mert a húgom mesélt rólad nekem, hanem azért, mert szarul néztél ki és segíteni akartam rajtad. Azért, mert kurvára nem csinálok semmi jót az életben, hát tudat alatt kompenzáltam. - azt nem jegyzem meg, hogyha Marion nem kedvelné, akkor nem erőltettem volna ennyire a dolgokat. Fedje csak balladai homály. - Jól akartam csinálni, önzetlen szerettem volna lenni és mágis minden egyes pillanattal egyre többet rontottam a helyzeten. Szarul sült el. Megvakultam a fél szememre a kibaszott semmiért. - egyrészt káromkodom, de nem tűnik fel, másrészt pedig elvékonyodik a hangom, mint amikor sírni készülök, s bár ezt észreveszem, mégsem hagyom abba a beszédet. Sok bennem a feszültség, s bár nem Brad az oka, mégis rajta töltöm ki, mert ő verte be viselkedésével a képzelt koporsómba az utolsó szeget. - Mármint persze, élsz. De ahogy itt vegetálsz, s nyalogatod a sebeidet halál gázul néz ki az egész. Ennyi erővel hagyhattalak volna meghalni is, hogyha ennyire nem tudod megbecsülni az életed. Lehet, hogy vak maradsz. Benne van a pakliban. Na és? Nincs családod? Nincsenek olyanok az életben, akik fontosak neked? Szedd össze magad és lépj tovább. Élsz, nem? Szarabb is lehetne ennél, de akkor is élnél. Találj egy kurva célt és menj afelé. S egyébként meg alap dolog, hogyha valaki meglátogat, az törődik veled. Nem kell minden lótúrón megsértődni. Az én stílusom ilyen. De idegenként is az ágyad mellett töltöm az időm, hát ez csak elég ahhoz, hogy túlláss a sérelmeiden. Én kérek elnézést, hogy zavartalak. Máris megyek.. - a végére kmegkeseredik indulatos hangom, lemondóvá válik. Nem remélem, hogy érteni fogja a mitet és a miérteket. Nem hiszem, hogy át fogja érezni, hogy tényleg kedvességből jöttem ide. És bár nem kellene, de mágis zavar. Éppen ezért kezdek a mankóm után nyúlni, hogy feltápászkodjam. Lassan megy, hát bőven van ideje szavakkal megakasztani és maradásra bírni esetleg. Ha akar egyáltalán.

» Intenzív Osztály
» Sürgősségi
» Sürgősségi ellátó