Nappali (Mimi's)

Valahogy nosztalgikus, ahogy a rácsokba kapaszkodom, még akkor is, ha ezúttal börtöncella helyett egy liftben állok, baszott részegen próbálom magam embernek mutatni, ahogy félig sminkelt fejjel, a szokásosan szűk bőrcuccokban szédelgek. Megint eljutottunk arra a pontra, hogy a vízipipát fű követte, és azon a ponton valahogy elvesztettem a fejem, nekiestem Jimnek, aki meg a dobszerkónak… de már minden homályos. Azér’ bekaphatja.
Mi a szart keresek megint a sitten? Amúgy is mindegy, rocksztár lettem, ami valahol azt jelenti, hogy most már számítok pár millió embernek, egy-két éjszaka után kihoznak… és lám, már tárul is az ajtó, én pedig kitámolygok a kísértetiesen ismerős folyosóra. A lábam szinte magától visz, habár néha neki a falnak, de végül megtalálom a jól ismert ajtószámot, és egy fáradt vigyor kúszik az ajkaimra. Egy ökölcsapás, majd még egy, és már realizálom is, hogy a kulcs tulajdonképpen az oldalamon lóg.
- Faszom. – morgás, vacakolás hallatszik, sehogy sem tudom lerángatni azt a szar kulcstartót az övemről. Pedig azért kaptam ezt a szarságot, hogy el ne hagyjam, erre basszameg, hozzám nőtt, és a gatya előbb jött le, mint ez a fos. – MIMIIIIIII.
Elegem van már ebből a sok szarságból, szóval tovább verem az ajtót, amely pár évezred után váratlanul kitárul. Ezzel persze elveszítem a támaszkodási pontom, egyenesen a lányra zuhanva, aki jobb esetben számít erre, és megtart. Szaggatott kuncogással reagálok, a fülébe lihegek. Pár hónapja már tart a turné, amiről meglógtam, ergo feltételezem rég látott.
- Szia kislány. – a kecó épp ugyanolyan, mint eddig, sehol egy árva lélek, én meg a pizsamás lány vállán támaszkodom. – Egyszer megjöhetnék arra, hogy foglalt az a kanapé.
Újabb dörmögős röhögés, aztán valahogy eljutok a nappali azon felébe, ahol elvetődhetek az említett fotelen. A holdfény úgy világít a pofámba, mintha még mindig a pajtában aludnék, az orromban még a lány illata terjeng, és megint tizenháromnak érzem magam, ahogy nyöszörögve az oldalamra fordulok. Kérdés nélkül halászom elő a cigarettám, mindenkinek jobb, ha a szokásos nikotin adag bennem van.
- Jim baszódjon meg. Faszfej. Vágod? Szétbasztam a dobját. – kissé tébolyodott kuncogás, és egy jóleső sóhaj tör fel belőlem, de valahogy forog a világ, oszt nehéz megmondani, hogy most tulajdonképp hol is áll a lány pontosan, akárhogy is próbálok hunyorítani. – Faszomat dülöngélsz?

Fejjel előre estem a párnámra, és talán úgy tíz percre el is bóbiskoltam, mire megzavart a szél csapkodása, no meg a gallyak recsegése. Tudtam, még nem aludhatok, elvégre hátra volt a sminklemosás, zuhany, és talán egy almát is elmajszolhattam volna, ha fenn nem akadok az egyik cserépben. Mikor hangosan káromolva szorítottam rá a kislábujjamra arcomon már fájó grimasz virágzott, és határozottan vissza akartam mászni a védelmet nyújtó takaró alá. Fogalmam sem volt, miért rendezem újra a lakást reggelente, de határozottan le kellett állnom ezekkel a fura hobbikkal. Egy méla sóhajjal gereblyéztem össze büszkeségem maradékát, hogy rendbe szedjem nyúzott képem és csapzott hajam, majd két korty citromfűtea után kezdtem el emberként érezni magam. Alvás előtt azért még belelapoztam az egyik tankönyvbe, amolyan ismétlés gyanánt, ugyanis a kiemelt szövegrészt már betéve tudtam, de ez nem jelentette, hogy az anyag tökéletesen a fejemben volna. Legalábbis, nem ide tettem azt a bizonyos lécet. A sokadik bekezdés után nehezedett el a szemhéjam, majd bicsaklott félre a fejem, és úgy nyomott el az álom, hogy a pulcsim melege finoman és puhán ölelt körbe. Ha rajtam múlt volna, késő délelőttig ki sem szállok a csipkés huzat alól, de persze az élet nem volt hozzám ilyen kegyes.

- Uh? - fájón hunyorgom bele a félhomályba, míg valami hangosan puffan az ágyam mellett és a szél már-már orkánerejűre nő. Eleinte azt sem tudom, hol vagyok, aztán megint utolér a dörömbölés, ami frissítőbben hat, mint egy liter kávé, feketén. - Te jó ég... - nyögöm, de talpam már a hideg parkettát éri, ahogy szinte futva sietek az ajtóhoz. Útközben persze majdnem megint orra bukom a levendulában, de mielőtt ez megtörténhetne csúszom balra, majd a levegőben kapkodva tartom meg az egyensúlyom és markolok rá a kilincsre. Zár elfordít, fa óvatosan kihúz, és már meg is pislantom a hajnali zaklatóm. Na, nem mintha ne tudnám, ki lehet az ilyenkor, még ha jó ideje nem is találkoztunk már. Arra, hogy rám zuhan, nem teljesen vagyok felkészülve, de azért reflexből kapom el, és örülök, hogy nem sikerül közben el is ájulnia.
- Úristen, Elijah, szerinted miért adtam neked kulcsot?! - panaszkodom, ahogy lábbal berúgom az ajtót, és megpróbálom eltámogatni a kanapéig. Szerencse, hogy nincs messze, de legalább közben sikerül teljesen felébrednem. [color:33a5=#violet]- Tessék, már foglalt is - vetem oda sértetten, mert pont ő ne cseszegessen azzal, hogy nincs az életemben férfi. Majd lesz. Vagy nem, sóhajtok, aztán lehajolok, hogy visszarángassam a nadrágját.
- Hányszor mondjam, hogy itt nincs cigi? - húzom ki az ujjai közül a csikket, majd szorosan a dereka mellé ülök, hogy az arcáért nyúljak. - Mi a jó eget sikerült benyelned már megint? - csóválom meg a fejem, ahogy lehúzom a szemhéját, hogy közelebb nyomakodva vizslassam az íriszét. Na, nem mintha rendesen rálátnék, de azért meghalni nem fog. Még.
- Azt hittem, még tart a turné - engedem el, és el is lépek, hogy töltsek neki egy pohár hideg vizet. Mikor visszatérek még mindig ugyanabban a pózban fekszik, ezért a halántéka alá kell nyúlnom, hogy kicsit magam felé döntsem a fejét. - Ezt idd meg - utasítom, mintha csak a betegem volna, és ha úgy vesszük, nem is járok messze az igazságtól. Elvégre mindig én voltam az, aki rendbe rakta a sebeit és begyógyszerezte, ha nagyon vacakul sikerült kicsinálnia magát.
- Ő a faszfej, amikor te tetted tönkre a dobját - emelem fel a szemöldököm, majd az üvegpohár a tőlünk fél méterre álló asztalon végzi. - Nem dülöngélnék, ha néhanapján józanul jelennél meg a lakásomban - huppanok le ismét mellé, miközben előkotrok egy plédet, mert innen egy ideig túl messzire úgyse jut. Hanyagul rádobom, majd fél percre rá gondosan eligazgatom, hogy ne fázzon meg. A gondolattól sikerül elhúznom a szám, így a takaró sarkát felhajtom, mintha nem is érdekelne, majd megint le, mert hát azért mégis érdekel...
- Szerencséd, hogy a szomszédom úgy alszik, mint akit fejbe vertek - morgom az orrom alatt, ahogy arcát bámulom és azon agyalok, tulajdonképpen miért is vagyunk mi ketten jóban. Persze, szomszédok voltunk, meg hát a gyerekkori barátom, de közben olyanok vagyunk, akár a tűz és a víz. Ő kicsapongó, öntörvényű és veszélyes, bennem meg az a legvadabb, hogy tűt döfök emberek vénájába. Igazán drámai.
- Szükséged van még valamire? - kérdem, míg odakinn megadja magát a vihar az esőnek. Ez legalább kicsit lenyugtat.

Belekapaszkodom a kócos tincsekbe, a levendula illatba, és abba a nyafogó, álmosságtól recés hangba, ami fogad. Nem lepődöm meg, hogy felkeltettem, szokásához híven nincs élete, amit az én szokásomhoz híven ki is használok. Finom lihegése elárulja, hogy sietett elém, amit egy jóleső morranással díjazok, a szavak így állva kezdenek nehezemre esni, inkább arra koncentrálok, hogy ne nyomjam minden súlyom Mimire, ami egyébként egyáltalán nem jön össze. Whatever.
Eljutok a fekvő helyzetig, és arra eszmélek, hogy a lány a gatyámmal szórakozik, ami egyébként nem szokatlan tevékenységük, de általában az ellenkező irányba rángatják.
- Jó van má’, összepréseled a farkam. – nyavalygok, miközben próbálok nem lefolyni a kanapéról, de minden forog egy kissé, és nehezebben megy, mint általában. Lehet, hogy ferde a szoba?
- Hé! Ne már, baszki. Kell az a faszom nikotin. – kapkodok az ellopott cigarettám után, nem fair, hogy részegen baszogat. Bambán pislogok a félhomályba, ahogy nekiáll ide-oda húzogatni a szemhéjam. – Még nem döglöttem meg, doki.
Röhögök fel, és elkapom a kezét, egyenként bontogatva ki ujjait, de sehol a csikkem. Morogva engedem el, fektemben vonom meg a vállam.
- Ja, még tart. A’sszem holnap utazunk. – ja, hogy az már ma. Halál mindegy, kétlem, hogy nélkülem mennének. Előbb-utóbb felbukkan valamelyik hülye, hogy összeszedje a hullámat, és felrugdosson a színpadra. Eltűnik, majd ismét felbukkan, hogy valami szart traktáljon belém, de lenyelem, mert másképp úgysem száll le rólam.
- Az má’ utána volt. Tudod, hogy mindig felbasznak a szaros fűvel. Legközelebb lenyomom a rühes torkán, azt nem pofázik nekem többet.
Így is csak azért él, mert ő a legrégebbi tag, már kis szaros koromból ismerem, együtt rohadtunk a sitten, szóval sok dolog szól mellette, még akkor is, ha mostanában lapátolja a szart az életembe.
- Mi a faszt csinálsz? – röhögöm ki, ahogy ide-oda hajtogatja a nyüves paplant, amit végül amúgy is lerúgok, mert rohadtul melegem van. Még a felsőm is felhúzom inkább, de csak félig sikerül megszabadulnom tőle. Így is izzadok.
- A többit majd fejbe verem én. – elnyomok egy ásítást, a szemhéjaim kezdenek elnehezedni, és ezúttal nem a festéktől. Talán nevezhetném ezt a helyet a második otthonomnak, azután a lepukkant lakókocsi után, mert ezer éve már, hogy megfordultunk a banda kérójában. Elbaszott jó ez a turné, de a hátam már halott.
- Kéne egy bébiszitter, hogy kitörölje a seggem… - nyöszörgöm, de azért felfut egy pimasz kis vigyor ajkaimra. Hálátlannak tűnhetek, de köztünk az ilyen szívességek alapvetőek, én is bármikor megtenném érte. Nem kell azt mondanom, hogy kösz, neki se, hogy máskor is. Ezek a dolgok egyszerűen magától értetődnek. – Még mindig rezidens vagy?
Utalok rá, hogy már elég régóta gürcöl ahhoz a nyüves kórháznak, hogy rendes orvost csináljanak belőle. Nem mintha nem lennénk mindketten így is elég elfoglaltak, de tudom, hogy ez olyasmi neki, mint nekem a színpad.

Amikor a nyakamba morog megforgatom a szemem és egy pillanatra felbámulok az üvegtetőre. Most már határozottan ránk telepedett a vihar, ami kora tavasz lévén magában hordozza a park cseresznyefáinak illatát, meg a nedves gyep cuppogását, ahogy meglazul alatta a föld. Legalább így délután nem kell öntöznöm, na, nem mintha nem tenném meg amúgy is szívesen minden áldott nap, csak hát... Aztán realizálom a nem várt vendégem, aki lustán terül el a kanapén. Egy ideig méla rosszallással vizslatom, de aztán erőt vesz rajtam a kötelesség és helyre rántom a nadrágját.
- Ha nem a gyerekosztályon vásárolnád a gönceidet, akkor talán elférne benne mindened - sóhajtok, amikor már nagyjából egy szintben van a derekával, bár a kijelentésem csak félig hülyeség, elvégre jó másfél fejjel így is magasabb nálam, és a bokájáig alapesetben azért leér a cucca. De ez nem változtat a tényen, hogy a bőrének már nem marad hely lélegezni, míg felül úgy néz ki, mintha magára húzta volna a szomszéd néni egyik ötvenéves, molyrágta felsőjét. Nem, mintha a stílusát eddig nem sikerült volna megszoknom, mérem végig a rajtam lógó vastag, kötött pulcsit. Az enyémmel mondjuk mindenképp ellentétben áll. Drámai, ellentétben.
- A francokat kell... - motyogom az orrom alatt, ahogy rádobom a csikket az asztalra, hiába vernyákol érte, mint egy pisis. Két fokkal makacsabb vagyok nála, és ezt ő is tudja. Inkább csekkolom, mennyire van vacak állapotban, de ha idáig eljutott és nem hányta ki az epéjét, akkor túléli. - Nekem is ez a bajom, ugyanis ha így folytatod, csak idő kérdése - hallottak egy kekeckedő horkantást, és hagyom, hogy a kezemben matasson a cigije után. Nyilván nyomát sem találja, amit egy elégedett félmosollyal jutalmazok, ami hamar leolvad az arcomról, ahogy válaszol a kérdésemre.
- Ó, máris? - Nem akarom, de azért kiérződik hangomból a csalódottság, ezért gyorsan felpattanok, hogy inkább a pohár vízzel vacakoljak, amit megszokásból, vagy fene tudja, de azért sikerül lenyelnie. Ettől kicsit majd jobban lesz, és mivel ma nem kell bemennem, végszükség esetén úgyis kéznél vagyok. - Igen, tudom - bólintok rá az eszmefuttatásra, és titkon örülök, amiért nem nyom keményebb szereket mellé. Napi szinten látom, mit művel az emberrel és nincs kedvem egyszer az ő habzó száját törölgetni, amikor behúzzák a sürgősségire. A gondolat eléggé lehangoló ahhoz, hogy egy ideig a kezemmel babráljak, de aztán hamarost átveszi helyét a pléd.
- Úgy viselkedsz, mint egy tízéves - kócolom össze a haját, bosszúból, amiért rugdalja a vendégszeretetem. Végül beletörődöm a sorsomba és megfogva a felsőjét segítek, hogy lehúzzam a fejéről. Mondjuk idebenn szerencsére nincs olyan hideg, csak én vagyok mindig fázós. - Jó-jó, majd te fejbe vered, persze - adok neki igazat, bár szinte oda sem figyelek, mert úgyis csak félkómás hablatyolás az egész.
- Szerintem bármelyik gruppi szívesen kitörölné a seggét, Mr. Moore - cukkolom, de azért elfordulok az erkélyajtó felé. Bukón van, de így is azon agyalok, vajon becsukjam-e. Egy szál semmiben még akkor is megfázhat, ha nem olyan kényes, mint én. Mondjuk nem felejtem el vállon ütni, hála a hülye vigyorgásának, amivel a helyzetet kezeli. Elkényeztetett rocksztár. De a legrosszabb, hogy ebben nekem túlságosan is sok közöm van. - Persze - vonom fel a szemöldököm. - Tudod, nem fél év alatt lesz valakiből sebész - adom a tudtára, de a kórházról hirtelen más ugrik be.
- Ha ezt a fanjaid látnák... - mérem végig elkallódott alakját, bár nem ide akarok kilyukadni. - Mi lenne, ha feltolnám Instára? - kuncogom, noha nyilván nem tenném meg. - Nemrég rábeszéltek, hogy csináljak, képzeld! - Már Instagramot. Mondjuk más nem nagyon van rajta, mint képek növényekről, a parkról, közös a barátokkal meg a reggeli bögre teámról. Ó, és persze...
- Ja igen, lett egy macskám is - közlöm, amikor az állat a mellkasára huppan, és kényes nyávogással bámul a fiú képébe. - Úgy hívják, Gyopár. Mivel fehér a bundája - simítok végig a fején, így a karomhoz dörgöli magát, majd megállapodik a zenész könyökénél. - Úgy tűnik, kedvel téged. Pedig Mike-ot nem csípte... - biggyesztem le a szám, és kicsivel később esik le, hogy elejtettem egy olyan infót, ami totál félreérthető. Jaj, csak hagyja elúszni, vagy inkább aludjon el, bármi, de ne álljon le cseszegetni...

Felvont szemöldökkel nézek fel a lányra, azt hittem, már kinőttünk abból, hogy egymás stílusát fikázzuk. De ha már itt tartunk, megmarkolom a pulcsiját.
- A szomszéd nagyi kötötte? – beleszagolok, de már nem áraszt magából öreg szagot, helyette átvette Mimi szokásos virágillatát. Megrögzött növénymániákus, lassan azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy füvezik. Persze elküldeném a faszba.
- Ja, igazad van, már úgy is halál nyugodt vagyok. – forgatom meg a szemeimet, ismerhetne annyira, hogy tudja, az elvonási tüneteim mindenkire nézve veszélyesek, és az agresszióm mélyről jön. Kell a nikotin.
De persze hiába pofázok, már rég megszabadult tőle, és kényelmes kis mosolygással nézi végig a szenvedésem. Ezt nektek gyerekkori barát.
- Azért ne dramatizáld túl. Előbb-utóbb úgy is meghalok. – emiatt aztán nem fogom visszafogni magam, úgyhogy a jól begyakorolt orvosi fenyegetést is eleresztem a fülem mellett. Ő tudja a legjobban, hogy nekem aztán nem fog a lelkemre beszélni.
- Ja, elég szűkös a beosztás az idei turnén. – közben a fülem vakargatom, mert viszket a piercingem alatt, de legalább még megvan. Egyszer már kitéptem egy srácét, és kurvára nem volt szép látvány.
Azért természetesen kiszúrom a csalódottságot hangjában, de csak elvigyorodom.
- Ez van, ez egy ilyen meló. A tiéd se jobb. – elvégre ha épp nem turnézunk, egy hegynyi szabadidő szakad a nyakamba, ezért követek el annyi hülyeséget, amikből aztán dalok születnek. Mer’ halálra unom magam.
- Minden tízévest vetkőztetsz? - vonogatom a szemöldököm, miközben segít megszabadulni a tapadós felsőmtől, ami már szinte rám ragadt a sok izzadságtól. A koncertezés oda tudja baszni az embert. Halkan felnevetek, ahogy már fel sem veszi a fenyegetést, holott tudja, hogy simán megverném akármelyik szomszédját, ha bepofázna. Nőt, gyereket, meg öreget nem, de egyébként bárkit.
- Általában azért nem a hátsómra mennek. – röhögök fel, meglepő, hogy ennyire ismeri a járást. Vagy ez ennyire egyértelmű volna? Nem mintha minden rocksztár kefélné a rajongóit, én is csak a szexieket. Tudom, hogy zavarja, ha ismeretlen kurvákkal fekszem le, de annyira nem érdekel, és ő sem mondja ki. Lehet, hogy régóta vagyunk haverok, de attól még léteznek magánügyek. Megmondhatja a véleményét, de legfeljebb körberöhögöm és továbblépünk, változtatni semmin sem fog.
- Honnan tudnám? – a karjaimat hátranyújtom, és a fejem alá rakom, hogy viszonylag kényelmesebb helyzetből bámuljak az ablaknál álló lány után. Faszomnak sincs kedve aludni egy ekkora koncert után… még bennem van a ritmus, a tombolás, a sikolyok. Az a furcsa lüktetés, amit a színpadon érzek.
- Láttak már félmeztelenül. – közlöm, minthogy ez teljesen természetes dolog, de sejtem, hogy nem erre célozgat. Nem mintha titkolnám, hogy van szexuális életem, szóval az sem érdekelne, ha tényleg feltöltené. Persze idegesítő lenne, ha ezt egy egyéjszakás ribanc tenné meg, de Mimi azzal szórakozik, amivel akar. Én aztán telibe szarom.
- Fogadok, hogy teli van a növényeiddel. – kap egy dörmögős nevetést, mert úgy is tudom, hogy igazam van. Ismerem már ennyire. A macska feltűnése mondjuk belém fojtja a nevetést, meglepett bámulok szőrös, fehér képébe. Imádnivaló kis dög, úgyhogy megvakargatom a füle tövét.
- Szia, te kis gyökér. – még hasonlóan is hangzik, meg növény növény, szóval ezzel a becenévvel már meg is barátkozhat, máshogy úgy se fogom hívni. Simogatom azt a puha kis bundáját, ahogy mellém telepszik, miközben Mimire pillantok. – Én is bírom ezt a kis szőrcsomót. Ki a faszom az a Mike?
Elég random jött fel a csávó neve, és még nem is említette korábban, szóval pasi szagot szimatolok. Lehetséges volna, hogy mégsem egyedül öregszik meg?
- Pedig már épp elkönyveltek macskás öreg néninek. – ugratom, ahogy letelepedik a kanapéra, hogy együtt kényeztessük ezt a dögöt. Uralkodói dolga van a kis szemétnek, habár azért felszisszenek, ahogy a karomon gyurmázik a körmével, és orron pöckölöm, mire panaszosan nyafogni kezd. – Te kezdted, kis görény.

- Hé, ne nyújtsd ki! - ütöm el a kezét, ahogy a felsőmet markolássza, noha ezt a piszkálódást most én kezdtem, de a világért sem vallanám be neki. - Szerintem nincs vele semmi baj - pöckölök rá az orrára, amikor elkezd szagolgatni, bár passzolom, mit érezhet rajta. A parfümöm nem itta be és a teát se öntöttem kivételesen magamra. Azért eltolom, nem mintha ne érezné magát így is elkényelmesedve és úgyis tudja, hogy nem fogom kidobni, bármit is tesz. Jó, persze van egy határ, de ha ettől tartanék, nem lógna a gatyáján a pótkulcsom.
- Azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, tüdőrákod van - horkantok, mert egyáltalán nem tetszik, amiért ennyit dohányzik. Persze ezerszer végigrágtuk már a témát, sőt, egyszer még elfeketedett tüdők képeivel is kitapétáztam a szobáját, bár szerintem előbb tetszett neki, mintsem elborzasztaná. Feladni mondjuk úgysem fogom, fintoroghat, amennyit kedve van. Plusz ő is tudja, hogy az én lakásomban nincs cigi, meg fű, de még csak egyéb hívatlan vendégek se. Ez van; házirend.
- Azért én örülnék, ha utóbb történne meg a dolog és nem invitálnád be minden hétvégén... - forgatom meg a szemem, viszont nem akarok ezredjére összeveszni vele emiatt, így hát egy halovány sóhajjal fogadom a ritkás időbeosztását. Persze az enyém sem szebb, amit végül meg is jegyez, de nem firtatom. Ahogy azt sem, akkor toppan be, amikor épp kénye-kedve, és egy normális találkozót sem tudunk összehozni. Jobban tetszett, amikor egy csóró senki volt, valahogy közelebb éreztem magamhoz, most meg mintha sutyiban tudnánk csak váltani két mondatot. Lenyelem a keserűségem, ezeket a dolgokat már apránként megszoktam, meg hát persze ettől függetlenül örülök a sikerének. Nem hiába volt ez az álma.
Ettől kicsit ostobán is érzem magam, elvégre ez mind szimpla önzőség a részemről.
- Nem, csak téged. - És tényleg, általában mindig sikerül hasonló helyzetekben kikötnünk. A szemöldökvonogatását félbeszakítja az, ahogy áthúzom fején a lehasznált anyagot, majd a kanapé mellé dobom. Valahol kiábrándító lehetne az egész, ő meg vidáman körberöhögi.
- Uh, ezt nem akarom tudni, Elijah! - fintorgom, mert a szexuális életét azért csak ne ossza meg, pláne hajnal ki tudja, hány órakor, félig beszívva és erősen aznaposan.
- Mondjuk még elég friss, csak pár kép van fenn - csivitelem, és valamiért feldob az egész, elvégre nehezen veszem rá magam, hogy efféle dolgokban részt vegyek. Most viszont változtatni akartam kicsit, kilépni a komfortzónából, fene tudja. Az meg külön vicces, hogy neki is megmutathatom, bár esélyesen úgyis eltrollkodná az egészet. - Teljesen rontanád az összhatást, szóval nem teszlek fel - húzom fel az orrom, és direkt nem reagálom le a megjegyzését. Már nyelvem hegyén is volna egy újabb csípős okítás, ha elő nem hozakodik pár aprócska ténnyel. Ettől aztán arcom egyből kigyúl, míg számmal hülyén csücsörítek, próbálva elnyomni a vörös foltokat. Ami azt illeti, a feedem háromnegyede csak növény...
Talán mégse kéne megmutatnom neki.
- Ne hívd gyökérnek! - pirítom le, de azért mosolyogva figyelem, ahogy elkezdenek összehaverkodni. Tudtam én, hogy csípni fogják egymást, de azért ez a Mike-os dolog eléggé visszavesz a hangulatból. Kissé el is fordítom az arcomat, hogy végignézzem, amint az erkély üvegajtaját az eső veri, csak hát örökké nem kerülhetem ugye a témát, pláne mert ha kell, ha nem, úgyis kihúzza belőlem.
- Mike... - döntöm oldalvást a fejem, majd nagyokat pislogok Gyopár bundájára. - Az egyik rezidens odabenn, és csak azért jött fel, hogy kölcsön adjak neki egy könyvet. De igazándiból nem kedveljük egymást. Elkényeztetett, minden munkát a nyakamba sóz és... - árad belőlem az elfojtott szidalom, de aztán az eszmefuttatás felénél el is akadok, hogy íriszem a sajátjába fúrjam. Nem érdekel a srác, tényleg. Fárasztó és ostoba, nincs is kedvem tovább beszélni róla, így ujjaim a macska szőrébe vesznek, majd egy hirtelen és elárvult ötlettől vezérelve telepszem rá a kanapéra, míg karommal kissé beljebb tolom, hogy kényelmesen elférjünk rajta.
- Azt hiszem, mégis macskás öreg néni leszek - duruzsolom, nagyra nyílt szemekkel bámulva az üvegtetőt. Szemem sarkában a neon pislákol, és még szitkozódni sincs időm, de már tudom, hogy két másodperc múlva levágja magát a biztosíték. - Remek... - morgom, aztán lábam durván a kanapéba csapom, amolyan gyerekes bosszúként.
Így hát fekszünk a sötétben, amit félig-meddig a Hold fénye, és a mellettünk, távolban elterülő park fényei törnek meg. Mondjuk békésnek békés.
- Mindjárt felállok - mondom, de aztán elfordulok balra és lábam átcsapom a fiú derekán, mintha egy óriási párna lenne. Közben vidáman karolom át a nyakát is, hogy alaposan satuba fogjam, mint régen. - Ezt azért, mert felébresztettél, te részeges disznó! - nevetek a fülébe, ahogy próbálom megfojtani.

- Te kezdted. – röhögöm körbe, felvonom szemöldököm, ahogy végigmérem. – Amúgy meg nem t’om, mit aggódsz, ki se látszol belőle.
Nem mintha zavarna, hogy zsákokban mászkál otthon, minden joga megvan hozzá. Más csajoknál beszólnék, hogy nem látom, amire szerződtem, de nem azért vagyok itt, hogy lefeküdjek vele. Nem basznám el a kapcsolatunkat ezzel, meg amúgy is ezer éve ismerem, olyan, mintha a húgom lenne. Elég elbaszottnak kéne lennem azért ahhoz. Az orrpöckölés meglep, szóval felhorkanok, de azért abbahagyom a szagolgatást.
- Az azért elég nagy szopás lenne. – vigyorodom el, de ettől függetlenül nem fogok beszarni, vagy eldobni a cigit. Ha ez nem lenne, már rég megint a sitten rohadnék, ezer százalék, hogy kinyírtam volna már az összes bandatagot. Pedig olyanok, mintha a tesóim lennének, már hozzájuk szoktam. Egyszerűen csak elszáll az agyam néha, és olyankor már nem érdekel semmi.
- Egyszer élünk. Az legalább legyen teljes. – mormogom, bár félig már a párnába. Amúgy is ismer már, ahogy az elveimet is, tudja, hogy úgy élek, ahogy akarok. Már rég nincs senki, aki visszatarthatna, az életemnek azt a részét már a sitten lezártam. Onnantól kezdve nem volt visszaút, egyikünk részéről sem, és ezt megmondtam a faternak is. Ne várjon tőlem semmit, én se várok többet. Tulajdonképp pont ezt várom, habár sejtem, hogy anyám még párszor megpróbálja majd a nyakamra sózni.
- Tudtam én, mindig is a testemet akartad. – röhögök fel, ez még viccnek is röhejes, elvégre ő talán az egyetlen, akihez soha semmi közöm nem volt szexuálisan. Még részegen se pippantott le, vagy ilyenek. Feltételezem, eléggé kiábrándító volt, hogy látott felnőni, gyakorlatilag pelenkázhattuk volna egymás seggét. Azért vicces, hogy még mindig ennyire prűd.
- Látod, ezért nincs pasid. Nőj fel végre, és kapj rá egy farokra! – nevetem ki, habár igyekszik inkább elterelni a témát a médiával, meg egyéb szarságokkal. Nem mintha annyira erőltetni akarnám, tőlem beközölhetné, hogy aszex, azt is megérteném.
A növényekkel betaláltam, ez egészen egyértelmű, nem mintha eddig lettek volna kétségeim felőle. Sosem változik ez a lány, az arcán ékeskedő vörös foltok most is elárulják.
- Kösz. Még azt hinnék, füvezem. – nem mintha a sok rohadék így leszállna rólam. Mind azt hiszi, hogy a rocksztárok csak betépve léphetnek fel, megkúrnak mindent, ami szembe jön, és szétbasszák az életüket. Az utóbbi mondjuk áll, de nem igazán érdekel, mit gondolnak.
- Pedig jobban illik rá. – emelem fel a dögöt, hogy a pofájába bámuljak, aztán a levegőbe harapdálok, és rámorgok. A szeme se rebben a kis rohadéknak, imádom.
Érzékelem a pár pillanatnyi szünetet, amikor csak az eső kopogását hallani, meg a finom dorombolást, amit gyökér ad ki magából. Hogy a faszomba csinálja? Megpróbálom utánozni, de csak valami gurgulázás tör fel a torkomból, miközben a lányt hallgatom.
- Ja, szóval a lakásodra kellett jönnie egy könyvért, mi? – felvont szemöldökkel pillantok Mimire, ez azért még tőle is erős. – Egyértelműbbé nem is tehette volna, hogy meg akar kúrni.
Felröhögök, biztos ez az intellektuel módszer, én általában még ennél is egyenesebb vagyok, de hát ilyen ez a rock szakma. Viszont a hanghordozásából leveszem, hogy nem érdekli a fazon, szóval megvonom a vállam.
- Ha rád száll, dobj egy smsest, és lerendezem a faszit. – keményebb vagyok, mint amilyennek kinézek, meg tapasztalatom is van bőven, kétlem, hogy problémát jelentene egy rezidens. Én aztán leszarom, hogy életeket ment… ha tudná, mennyi emó él csak értem, befogná, lol.
- Há’ legyél. – vonom meg a vállam, akkor sem ítélném el, ha tényleg így végezné. – Bár egyszer azért próbáld ki a szexet, mielőtt önjelölt apáca leszel.
Valahol abszurd, hogy még szűz, máshol meg tudom, hogy ez Mimi, és nem ítélem el érte. Nem mintha nem lenne vonzó lány, vagy nem lett volna rá lehetősége. Igazából örülök is, hogy nem feküdt le azzal a sráccal a középsuliban… és nem is bántam meg a felfüggesztés után sem, hogy nyomokban sem hagytam meg a csávesz fogait.
- Még a villany is önműködő, modern egy kégli. – röhögök fel, nekem aztán halál mindegy a sötét, pláne, hogy a holdfény mellett szinte mindent látni a félhomályban, még ha el is tart pár pillanatig megszokni. Ki is használja ezt a pár másodpercet, mire felfogom a veszélyt, már a nyakamban is lóg, én meg nevetve-köhögve próbálom lerázni.
- Nem t’om ki a faszom mondta, hogy „Rám mindig számíthatsz, Elijah”! – préselem ki a fogaim közül, az idézésnél még magas hangon nyávogok is, habár közel sem járok a lány hangjához, de azért nevetségessé teszem a szavakat, amelyek egykor támaszt nyújtottak. Elkapom a karját, és puszta erővel lehámozom a nyakamból, hogy tehetetlenül vergődhessen az ölemben. – Tervezed is megtartani ezt az ígéretet?
Nem mintha be akarnám hajtani rajta, amit gyerekként mondott, talán már egyáltalán nem is emlékszik rá. Könnyen lehet, hogy ez csak bennem maradt meg, mert akkoriban a világomat jelentette, hogy bárki is törődik velem.

- Már megszokhattad volna! - vágom rá, alattomos mosollyal a szám szegletén. - Elvégre tesire is mindig lenyúltam a vadiúj felsőidet - kuncogom a tenyerembe, de a tény, az tény marad. A gimiben nagyjából válogatás nélkül hurcoltam magammal a cuccait, mert azokban valamiért könnyebben ment a kosár, meg az atlétika. Olyasmi volt ez, mintha egy buta kabalával vérteztem volna fel magam, noha cseppnyi mágia sem szorult azokba a nyamvadt bandás göncökbe. Az emléktől nosztalgikus érzés fog el, bár így is van tőle két-három felsőm a szekrény alján, amiket általában a nagytakarításhoz, vagy a szemétledobáshoz hordok, de akkor is furcsán megbámul a gondnok. Tény, stílusban egyik sem az én ízlésem, sőt, az agyonmosottat már a moly is kirágta, de valamiért nem akaródzik kidobnom; azt sem. Talán majd a következő rostánál. (Bár mindig ezt mondom...) Egy orrpöccintéssel terelem a figyelmét a kötött anyagról, majd szemöldököm vonogatva fogadom a tőle már jól megszokott nihilt. Van pár téma, ami kiakasztja közöttünk a biztosítékot, és ez is ide sorolható. Hiába mondom el neki vagy százszor, hogy kevesebbet kéne dohányozni, néha nem ártana normális időben aludni, vagy megválogatni az ágyasait, oda se hederít. Mondjuk mit várok, régen sem érdekelte.
- Találhatnál más kontrollt - bököm meg a homlokát, majd ujjbegyem ott hagyva hessentem félre a szemébe lógó egyik fekete tincsét. Kicsit szórakozom vele, mert viccesen kunkorodik, de aztán egy halk sóhajjal hagyom, hadd fojtsa bele magát a párnámba. - Enélkül is teljes lehetne... - motyogom az orrom alatt, félig elharapva a mondatot, mert fáradt vagyok én ehhez a kora hajnali csevejhez. Pláne úgy, hogy hónapok óta színét is alig láttam. Inkább rendbe szedem a cuccait, majd fintorogva forgatom meg a szemem a gyenge beszólásán.
- Évek hosszú sora óta lógok veled csak azért, hogy megkapjam. Pontosan - húzom el a szám, aztán csak jobban, ahogy elém dereng, miszerint sose nyúlna hozzám úgy. Mert nem vagyok több a hülye kishúgánál, a teljesen átlagos szomszéd lánynál, meg a rongyosra szokott gyerekkori barátnál. Valószínűleg, ha egy szál semmiben lejtenék szambát, is csak egy olcsó sör mellett röhögne. Mondjuk az tényleg röhejes lenne, de ezt most napoljuk.
Bár különféle farkakról se lenne kedvem diskurálni, ezért hát nem is csak az instás telibe trafált megjegyzésén pironkodom, hanem a biztatásán, miszerint végre le kéne feküdnöm valakivel. Ez azért kissé fejbe vág, de összességében elég vacakul esik, amit nyilván nem szeretnék kifelé közvetíteni.
- Semmi sincs ingyen, Moore - pirítom le, na, nem mintha eddig bármi komolyabbat behajtottam volna rajta, vagy egyáltalán számon tartanám. De azért keménykedek kicsit, hadd tudja, kinek a lakásán lébecol. Kelletlen témáinknak aztán Gyopár vet véget, ahogy aljas mód behódolva az ellenségnek udvaroltatja magát hol nekem, hol pedig neki. Kedvem volna kioktatni arról, kivel is paktál, de aztán beugrik, miszerint ezt már pont, hogy a gazdája szúrta el attól a perctől fogva, amint talpra állt. Fene.
- Mi? - ocsúdom fel, mert kissé elszakított Mike-tól a párosuk, ahogy idiótán kommunikál a macskával, ami furamód egészen... aranyos? Pfúj, Mimi, pfúj, nem! - Dehogy akar megkúrni, csak kellett neki a vizsgára a könyv, mert egy betűt se tanult rá és nem szereti a könyvtárat. Ennyi az egész. Én meg ugye közelebb lakom, szóval kölcsön adtam neki - vonom meg a vállam, mert még a feltételezés is abszurd, hogy egyáltalán tetszenék neki. - Még csak hozzám sem érne, Elijah - vakargatom meg a macsek fejét, majd némán hallgatom a felajánlkozást.
- Ne keveredj többet miattam balhéba. Most már vannak ennél fontosabb dolgok is - lehelem, elvégre nem csak arról szól a hírnév, hogy felismerik az utcán és sikítozó lányok autogramot kérnek tőle. Ennél azért kicsit komplexebb, még ha néha szarik is bele. Ha ő nem, hát legalább nekem figyelnem illik rá kettőnk közül. Inkább elfekszem mellé, és a plafont bámulom. Sokkal vidámabb...
- Ne piszkálj, te is tudod, hogy még... nem találtam meg azt, akivel szeretnék... tudod - mormogom, ami egy hihetetlenül nagy kamu, és ettől csak még vacakabbul érzem magam, sőt, a helyzet mondhatni kellemetlen. Ezt pedig még a hirtelen jött sötétség, vagy ismét vörösbe fúló arcom sem tudja teljesen elmosni, így egy idióta ötlettől vezérelve csavarodok rá, hogy alaposan megfojtsam, ha már neki nem sikerült elintéznie magát a párnámmal.
- Ráadásul még a príma kis lakásom is leszólód, te, teee! - szorítom a nyakát, meg a derekát, na, nem mintha bármit is elérnék vele, de legalább vicces. Amikor az ölébe húz már nem küzdök ellene olyan hevesen. Nem is azért, mert elfáradnék, vagy a közelsége tehetne róla, inkább csak a szavai. Egy pillanatig elmerengek, de az emlékek olyan vadul csapnak képen, hogy szinte ráesem a mellkasára. Hallom, ahogy pihegve ver a szíve és lassan szívja be a párás levegőt, míg hajam szinte az arcába csavarodik, ahogy elernyedt izmokkal kifekszem. Onnan kettőt pislogok, és már nem a kanapémon fetrengek, hanem a régi szobám legközepén.

Nyár ellenére sötét van, a tárt ablakokon át pedig hallom a hosszúra nyúlt fűben ciripelő tücsköket. De ez a fajta nyugalom messziről elkerül, ahogy íróasztalomon törökülésben kémlelem a szomszédos ablakot. Egy apró fénysugár sem mutatja, hogy a fiú ott lenne, pedig tudom, hogy másként nem lehet. Hallottam a kiabálást, meg azt, ahogy becsapódott az ajtó. És különben is délelőtt már megbeszéltük, hogy este beizzítjuk a walkie-t, amire hiába nyomkodom, nem válaszol. Az aggodalom hamar fülön csíp, aztán már csak azt veszem észre, ahogy dübörgő léptekkel rohanok a földszintre.
- Bemászom Elijah ablakán! - kiáltom, és már húzom is a szandálom, míg apám, álmos fejét kidugva pislant rám a konyhaajtó mellől. Már a csatom kapcsolom be, amikor narancssárga papucsába mellém csoszog, hogy megtámaszkodjon a fejemen. - Ne már, nehéz vagy! - nyüszítek, de nem hatja meg.
- Miért mászol te be egy fiú ablakán éjjel tízkor, Elfaba? - kérdi, a hülye becenevén, amit nekem adott, mire csúnyán fintorgom, de legalább elenged addig, míg talpra szökkenek.
- Azért, mert nem jelentkezik, pedig tudom, hogy ott van! - jelentem ki teljes elánnal, míg ő leveszi a szemüvegét, majd az ujjlenyomatos lencsét belekeni a gyűrött ingébe. Nem kell kérdeznem, tudom, miszerint megint éjfélig fog dolgozni, de erre most nincs idő. Meg is indulok, csak hát elcsípi gatyám kantárját, és hiába kardoskodom, stabilan tart, majd a konyha felé kezd el rángatni vele.
- Lehet, hogy Elijah ma nem kíváncsi rád, kislányom - puhít, mire egy felháborodott sikkantást hallatok, aztán beérünk, ő meg szabad kezével kotorni kezd, aminek a vége egy zacsi duplacsokis cookie lesz. - De a süti mindent megold - vigyorog le rám, ahogy zsebembe próbálja tömködni az édességet, ami így nagyobb falatokra törik, de hát alapból sem volt túl kerek.
- Akkor mászhatok? - kapom fejem az ajtó felé, ő meg fáradt sóhajjal húz tovább, egészen a feljárónkig. Végül a magnóliabokor mellett cövekelünk le, és mutatóujját szorosan a szájához préseli. Követem példáját, és béna cigánykereket vetve kommandózom vele a sötétben, át a szomszédig. Mikor a fiú ablaka alá érünk tart bakot, onnan meg könnyen felkapaszkodom a futónövényen.
- Köszi, apu! - kiáltok le, ő meg hangos pisszegésbe kezd, majd zsebre vágott kezekkel bámul az ég felé, és biztosra veszem, hogy anyut kérdi, mégis hol ronthatta el. Legalább az ablakon betalálok, majd hangosan puffanva terülök ki a srác szőnyegén. - Ugh! - bámulok körbe, amikor pedig kiszúrom az ágyban virrasztó fekete kupacot mászom mellé, bebújva a takarója alá.
- Szia, Elijah. Apu szerint nem akarsz látni, de hoztam sütit - horgászom elő a nyamvadt édességet, majd egy marékkal a számba tömök, hogy lássa, teljesen korrekt. Nem kérdezek rá, mi történt, de a sütiket megkapja, meg egy mocorgós ölelést is, ahogy átkarolom a mellkasát. Egy ideig csak a légzésünk hallatszik, majd picit elengedem, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek, és megragadva a kezét szorítsak rá.
- Rám mindig számíthatsz, Elijah! - jelentem ki határozottan és megfellebbezhetetlenül. - Ígérem! Örökkön örökké, míg a világ világ és a fű nő, meg ökörszemek szállnak a szélben és... - hadarom, miközben a kézfejét rázom, csak hogy nyomatékosítsam a dolgot. - Én sose foglak elhagyni, rendben?

Lehunyom a szemem, beszívom a levendula illatát, majd egészen halkan suttogom a késő tavaszi levegőbe:
- Míg ökörszemek szállnak a szélben és nő a fű, Elijah - préselődnek ujjaim szorosan, a karomon nyíló virágfejekre. - Ígérem.

- Ja, kénytelen voltam nudizva kosarazni. – röhögök fel a röhejes emlékképen, pláne, hogy ez már jobbára a börtön után volt, némileg kigyúrtabb és rosszfiúsabb voltam, ami meglehetősen népszerűvé tett az idióta tini csajok között. Egyébként állítólag az is sok pletykát képezett, hogy a cuccaimat Mimi hordta, de hát ki nem szarta le.
- A’sszed ezt – mutatok végig magamon, megragadva a pillanat drámai jellegét, bár fura, hogy közben birizgálja a séróm – bármivel lehet korlátozni?
Elnyomok egy dörmögős nevetést, aztán egy legkevésbé sem visszafogott ásítást is, amihez természetesen eszembe se jut felemelni a tenyerem vagy a szám elé tenni. Még véletlenül se. Nem elég, hogy elkobozta a cigimet, megint kezdi a szentbeszédet.
- Lófaszt. – nem baszom fel magam, mert mégiscsak Mimi az, meg veszekedni sem kezdek el, egyszerűen belesűrítem a véleményem ebbe az egyetlen szóba, és ezennel lezártnak is tekintem a témát. Ahogy elnézem, nem vagyok egyedül ezzel. Mindketten tudunk makacsak lenni, ha valami komolyabbról van szó.
- Végre megértettem, mit keresel még mellettem. – amolyan félmosoly kanyarodik fel az arcomra, ahogy végiggondolom az éveket, nem emlékszem, hogy valaha is említette volna, akár egy pillanatnyi ingadozását sem. Habár egyszer, pár évvel ezelőtt keményen összebalhéztunk ezen. Jim annyit mondta, hogy nem látok a szememtől, hogy végül rákérdeztem. Eléggé kiakadt, de nem csodálom.
- Tényleg? Pedig mostanában minden kezdi elveszteni az értékét. Kb. ilyen, ha megmászod a ranglétrát. – mélázva bámulom az üvegplafont, ahogy elgondolkodom rajta, mekkora balhék voltak régen, ha összetörtem egy gitárt. Most meg már a kisujjam pöccintésére hoznak egy másikat, szinte mindennapossá vált.
Nem mintha annyira gondolkodós fajta volnék, szóval hagyom magam elterelni a kis dög által, meg a hosszú évek után először emlegetett férfinévvel… Mimi életében nem épp a kapcsolatok töltik be a fő szerepet. A’sszem túlzottan kötődik a már meglévő ismeretségeihez. Lehet, hogy pont én baszom el az életét. Persze ha ezt kívánná, eltűnnék belőle.
- Vagy úgy. Szóval meg akart kúrni. – húzom fel a szemöldököm, mert amit itt össze-vissza hadovál, az kezd nevetségessé válni. – Kevés csávót ismerek, aki ne akarna lefeküdni veled, Mimi. Nem tudom, honnan veszed, hogy nem vagy vonzó. Inkább csak szerencsétlen.
Nem mintha terápiát akarnék tartani neki, de ideje volt már rendbe szedni egy kicsit a tévképzeteit. Vonzó kis csajszi, egyszerűen csak nehezen megközelíthető, pláne, hogy a jelen példa szerint észre sem veszi, ha épp le akarják vadászni.
- Fontosabb dolgok, mint a barátaim? – viszonzom a pillantását, arcomra pedig kiül az értetlenség, nem értem, mi a faszt akar ezzel, vagy egyáltalán miről beszél. Ennél baszottul nem lesz semmi se fontosabb.
- Ha még mindig a felfüggesztésen görcsölsz, lazíthatnál végre. Sose végeztem volna el a középsulit, te is tudod. Amúgy se lett volna jó semmire. – nem hazudok, sose bántam meg, hogy eljöttem onnan. Egyáltalán nem érdekelt egyik tantárgy sem, a tanárok röhejesek voltak, a diákok idegesítőek, és a faszom kivolt az egésszel.
- Ja, vágom. Még várod a szőke herceget. – röhögök fel, és bár tudom, hogy ez nem esik neki valami jól, nem tudok nem őszinte lenni, még vele sem. Nem fogok szépen hangzó hazugságokat hozzávágni, csakhogy jobban érezze magát. Akkor már inkább lásson tisztán.
Talán emiatt mászik a nyakamba, talán csak poénból, mindenesetre befogom, és röhögve dulakodunk, mielőtt felidéznék egy közös emléket. A régi barátok mellékterméke az örök nosztalgiázás. Habár meglep, hogy emlékszik, sőt, szó szerint idézi az akkori szavait. Életem egyik legnehezebb napján volt mellettem, és ez nem olyasmi, amit valaha is elfelejtenék, így reflexből karolom át derekát, és arcomat vállába fúrom.
- Te is számíthatsz rám, kislány. – borzolom össze amúgy is szanaszét álló hajtincseit, ahogy kimondom a nyilvánvalót. Ezernyi vitánk volt már, és szinte semmiben sem értünk egyet, de ennek ellenére ott van nekem, és én is neki. Sosem hittem az örökkében, de Mimi egy biztos pont az életemben, és azt hiszem, benne bízom meg a legjobban. Ez jár a fejemben, ahogy szempilláim elnehezednek a sötétségben.

- Képzelem, mennyire bánta az egód - horkantok fel, ahogy teszi itt nekem az áldozatot. Persze nem volt okos dolog elcsórni a cuccait, amiért kaptam bőven hideget és meleget egyaránt, de akkoriban épp rám jött a lázongás, és valamiben ki kellett fejeznem. Ez egy ilyen apróság volt a sok közül, na, nem mintha túlságosan is sokra mentem volna vele, sőt. Meglehet, ezek a dolgok löktek egyre mélyebbre abba a mocsárban, aminek a fenekén jelenleg is bugyborékolok. Kiábrándító.
- Inkább ne menjünk bele, mert rémálmaim lesznek... - csóválom a fejem, ahogy magát produkálja, és túlságosan hosszan nem is fókuszálok rá, mert még a végén más lenne a válaszom. Az, hogy beleásít az éterbe nem hat meg túlzottan, elvégre mellette nőttem fel. Láttam ennél már sokkal szebbet is, pláne, amikor összeverbuválta a bandáját. Egy csapat kifestett, őrjöngő fazon azért tud produkálni szép dolgokat. Eleinte mondjuk próbáltam őket terelgetni, de elég hamar belefáradtam. Azért örülök, hogy nem kezdünk el fölösleges dolgokon kattogni, bár hozzátartozik, hogy egyikünk sem túl kipihent most hozzá. Jobb ez így, marad idő másra.
- Na, persze. Már csak azt nem értem, hogy te, mit keresel mellettem - vetem fel a problémát, ami hibás elemként lubickol közöttünk. Mert ugye, ha ő ennyire tökéletes, hogy jövök a képbe én? Bár most csak mókázom, kár lenne tagadni, hogy ne fordult volna meg ez a kérdés már ezerszer a fejemben a sulis éveink alatt. Ott persze mások is sűrűn emlékeztettek rá, hogy nem illünk egy társaságba pláne, miután kijött a börtönből.
- Nem tudom, ez milyen. Az én ranglétrám nem csillog ennyire, tudod - nevetek, ahogy megint egymás mellett súrlódik az életünk, és még mindig olyan távoli az egész. Régebben olvastam valamerre, hogy a párhuzamosok sose találkoznak, bár a messziségben úgy tűnik, mintha, de a valóság sokkal gyatrább képet mutat ennél a romantikus képzelgésnél. Meglehet, néha nekem is fel kéne buknom a felszínre, hogy lássam, mennyire reménytelen az, amit művelek.
- Huh? - pislogok, majd megint, és megint. Persze azt mondta, szerencsétlen vagyok, amin minimum őrjöngenem kellene, ugyanis baromira nem ebben áll a probléma. Egyáltalán gondolhatod azt a nem pont vér szerinti tesódról, hogy vonzó? Hát kétlem. Kezdem magam belefűzni egy újabb naiv ideába, de nehézkesen préselem vissza, ha egyszer azt mondja, vonzó vagyok. Én. Vonzó. - Aha, akkor majd adok neki egy esélyt - mondom, bár gőzöm nincs, mit. Kinek? Mi van? Nem érdekel, mert épp mélyen morgós szavak pattognak a fejemben és nehézkesen akarnak lenyugodni. Kicsit talán el is bambulok, ő meg magára veszi az egyik elejtett félmondatom, de nem baj, mert... vonzónak tart. Hú.
- Ezt majd máskor kifejtem. - Mert most úgyse lenne hozzá kellő kapacitásom. Próbálok nem úgy vigyorogni, mint egy bekattant menyét, ami nehezen megy, ugyanis hirtelen baromira jó kedvem kerekedett. Akár még teát is főznék, hogy szürcsölve merengjek A szó etimológiáján. Ejha.
- Ez nem igaz! Én szerettem volna, ha elvégzed - kaparom vissza a józanságom, mert már saját magam kezdem el bosszantani a belső monológjaimmal, amik határozottan nem tesznek jót a tudatállapotomnak. Mondjuk, miféle tudatállapotról beszélhetünk így hajnal három után? - Még, ha most úgy is látod, nem lett volna értelme. De ez is olyasmi, amivel nem fogunk dűlőre jutni - vonom meg a vállam, aztán a szőke hercegre is, mert nem szőke, és még csak herceg sem, sőt, túlontúl is elbaszott ahhoz, hogy egyáltalán lóra merjem ültetni. De ez távoli téma és nem akarok belemenni.
Inkább rávetem magam, leszorítom, küzdöm a kórság ellen, amit áraszt magából. Megint gyereknek érzem magam, amin az emlék is sokat dob, és már kapálóznék is ki az ölelésből, ha magához nem húz. Ez azért meglep, kissé le is fagyok, de aztán viszonozom a gesztust, sután lapogatva a fejét, hátha idegesíti majd annyira, hogy elengedjen.  
- Te vagy az én külön bejáratott rocksztárom, aki elveri a srácokat, ha beszólogatnak nekem, mi? - nevetek, majd a lapogatást simogatás váltja, és lapos ásítás, bár én a szám elé teszem a kezem. - Ha itt alszunk, az nem tesz jót a gerincünknek és az izmok is könnyen begörcsölhetnek, nem beszélve a... - kezdek bele, de aztán realizálom, hogy már rég elaludt, és a szobanövényeimnek magyarázok. Kapnak mellé még egy sóhajt is, majd nehézkesen ugyan, de magunkra rántom a plédet. Picit forgolódnék még, de nincs merre, meg aztán még mindig satuban tart, amiből inkább nem másznék ki, köszi. Ritka alkalmak egyike. Illetve, annyira azért nem ritka, csak hát... Ejj. Megint az üvegtetőt bámulom, majd a fejét, ami a nyakamba fúródik. Csiklandoz a lehelete és túlságosan is közel van ahhoz, semmint békés szunyókába kezdjek. Azért erőt veszek magamon, meg sokat segít a dolgon az előző műszakom is, szóval lassacskán csak-csak elalszom, igaz, ha ő nem ébreszt fel, tutira nem térek magamhoz egy jó ideig. Fény ide, fény oda.

- Ja, még én lettem lebaszva. – röhögök fel, még emlékszem, hogy az az idegbeteg vén fasz állandóan ordibált, hogy ez nem egy lebuj, csak mert rácsok közt mutáltam, még nem kell vetkőznöm, ha nőt látok. Egy faszfej volt, de azért bírtam az öreget.
- Mindig is beszari voltál. – vigyorgok a képébe, de ezt mondjuk magától is észrevette szerintem. Meg hát mellettem mindenki az, elbaszott vagyok, sötét, és irracionálisan barom. És igen, odavannak értem.
Felpillantok rá, mégis mennyire gondolja komolyan ezt a kérdést, de eléggé úgy néz ki, mint aki valódi válaszra sóvárog, szóval megvonom a vállam, és egy pillanatra elgondolkodom a válaszomon.
- Kölyök korom óta ismerlek, és mindig őszinte voltál, hűséges, és ott voltál, ha szükségem volt valakire. Ha félretesszük azt a rakás baromságot, amit azok mondtak, akiknek köze sincs hozzánk, és csak ezt nézzük, az már épp elég.
Nem mintha én nem emlékeznék, mennyien kritizálták a barátságunkat, vagy figyelmeztették a lányt, hogyan is végzi majd, ha több időt tölt velem. Sokáig leszartam, és nem is érdekelt, mit mondanak, de láttam rajta, hogy őt zavarja, még akkor is, ha el nem tántorítja. Nem mintha tökéletes ember lennék, voltak időszakok, amikor a kapcsolatunk instabil lábakon állt, és nem is érdemeltem meg, hogy bízzon bennem.
- Nyugi, egyesek szerint csak egyre mélyebbre süllyedek. – nem kell ennél többet mondanom, hogy mindketten tudjuk, kiről van szó, noha követői is vannak bőven. A társadalom nagy részének szemében továbbra is csak egy exbörtöntöltelék szemét vagyok, akinek ki sem kellett volna kerülnie onnét.
Nem hittem volna, hogy ennyire meghatja a bóknak is alig nevezhető kijelentésem, ami inkább a teljesen őszinte véleményemet takarta. Attól, hogy gyerekkori barátok vagyunk, még nem leszek vak.
- Mi van, máris elszálltál? – röhögök, és próbaképpen csettintgetek az orra előtt párat, hátha észre se veszi. Nők, komolyan.
- Tőlem. – vetem oda, mert még mindig elég furcsán viselkedik. Ennyire ritkán mondok szép dolgokat, vagy mi a faszom? Nem mintha nyálas fazon lennék, és nem is dolgozom az önbizalom építésén, egyszerűen csak ami a szívemen, az a számon. Ennyi az egész, csak kimondtam, amit gondolok.
- Mindig is ragaszkodtál ezekhez a sémákhoz… tudod mit mondtak, mielőtt ott hagytam azt a szeméttelepet? Hogy nem lesz belőlem senki… és nézz rám most. Azt csinálom, amit szeretek, és messze többet keresek, mint ők valaha. A’sszem ezt nevezhetjük sikernek. – nem mintha nem lenne a melómnak idegesítő oldala is, a média a seggemben, a hírnevem, vagy éppen az időnként túlontúl őrült rajongóim, és persze, hogy nincs megállás. Nem mintha visszakozni akarnék.
Nem megyünk bele a herceges témába, felteszem azért, mert felesleges volna vitatkoznia velem, ha egyszer igazam van. Valószínűleg csak képtelen túllépni ezen, és van, amiben, még ha akarok, sem segíthetek. Szopás, de ez van. Inkább áttérünk a dulakodásra, amiből természetesen én kerülök ki győztesen, egy kis mókussal a karjaim közt. Még hallom szavait, ahogy álomba merülök, mintha kerülgetnék tudatomat…
Még mindig elbaszott korán lehet, legalább hozzám képest, a tagok még nagyban szunyálhatnak a tegnapi after után. Nekem is hasogat a fejem, és az emlékeim is eléggé haloványak, főleg a Miminél töltött időt illetően. Ennek ellenére a legkevésbé sem ijedek meg, mikor kissé elfordulva az ölemben találom, miközben félmeztelenül fekszem a kanapéján. Egészen békésen szendereg, de képtelen lennék kimászni alóla, ha nem akarom felébreszteni. Viszont a baszott fény pont a pofámba süt, és a lány teste is kellően melegít, friss izzadságom keveredik a tegnapival, és már erősen elkélne egy zuhany.
- Hé, Mimi. – rázom meg óvatosan, de azért érzékelhetően, mire mintha kelletlenül ébredezni kezdene. Felteszem, ebben a lakásban ő azért jobban hozzá van szokva a fényhez, mint én. – Ébredjéé’.
A dolog mondjuk elég lassan működik, szóval sóhajtok, és feljebb húzom a pulcsiját – figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy alatta már csak egy bugyi van – hogy nekiállhassak csikizni fedetlen hasát. Emellett próbálj szunyálni! Hű, de baszottul rágyújtanék.
- Összetosszak valami kávét? Szarul nézel ki. – röhögök fel karikás szemei láttán, holott a félig fennmaradt sminkemben én kb. egy lidérc arcával rendelkezhetek.

Most, hogy mondja, tényleg mindig őt bántották emiatt, de ez akkoriban valamiért nem is érdekelt. Valahogy úgy gondoltam, jó kis gyermeteg bosszú ez azért, amit kénytelen vagyok elszenvedni mellette. Nyilván túldramatizáltam és a célom is az volt, miszerint ne tűnjenek fel neki a köztes érzések, de mégis... Bocsánatot azért csak nem kérek, elvégre elég jól elszórakozott, plusz - közvetve és többek között - ennek hála lett egy rakás csaja. Sőt, szerintem a fél sulin végig is ment, de ebbe már akkor sem akartam belefolyni.
- Te is tudod, hogy nem vagyok beszari, ha versenyezni kell! - csapom vállon, mert ez hülyeség. Bár tény, ahhoz, hogy a bátorságom csillogtassam kell egy alku, de minimum is egy fogadás, viszont úgy meg minden hülyeségbe belemegyek. Ezt többek között apunak köszönhetem, aki hasonló mentalitás és mániája a hétköznapi baromkodás, amibe csak akkor tud belevinni, ha van tétje. Egyszer például egész nyáron én nyírtam a füvet, mert betörtem a tőszomszéd ablakát egy golflabdával. A kerti törpéjüket kellett volna eltalálnom, mert felmenőm szerint mindig úgy néz rá, mintha bármelyik percben életre kelhetne, hogy aztán az éjszaka kellős közepén vágja át a torkát.
- Hűséges, nos, nagy erényem - felelem vidáman, bár eléggé lelombozó a téma. Naná, itt van a szomszéd lány, akit bírok mert végül is együtt nőttünk fel és úgy tapad rám, mint egy pióca. Nem mellesleg egy rakás olyan pletyka szárnyra kapott akkoriban, miszerint engem is meghúz, ha már kéznél vagyok. Többek között ezért is kezdtem el járni Erickkel, aminek a vége elég csúnya lett. Így belegondolva, mindegyik majdnem kapcsolatom zátonyra futott, ami nagyban volt köszönhető Elijah rosszfiús imidzsének. A témák közben váltakoznak, és a fejünk felett hullámzanak, de szerencsére egyikben sem merülünk el túlságosan mélyen. Na meg, nem is igazán tudnánk, mivel agyam kisüti az elejtett bók. Nem kéne neki ekkora feneket keríteni, de hát még mindig hajlamos vagyok meglubickolni a tündérmesékben és ez pont tökéletes alkalom rá.
- Ne gyerekeskedj, miért szálltam volna?! - gyűröm vissza a pironkodást, ahogy elkapom kezét és elhúzom az arcomtól. Onnan egy ideig fogalmam sincs, mibe egyezett bele, aztán már nem is számít igazán, mert vonzón... na jó, hagyjuk! Rémségesen rémesen viselkedem ma, ble!
- Nem tudom, Elijah - pislantok fel rá, ahogy büszkén meséli, miért is érte meg ott hagynia az iskolapadot. - Számomra mit sem változtál, mert régen se láttalak egy senkinek. Az meg mindegy, gazdag vagy-e vagy sem - nyújtózkodom ki, mert tényleg nem érdekel. Ha megint csóró lenne és a nappalimban csövezne két kiadólátogatás között se nézném le, vagy állnék le cseszegetni, hol és miért rontotta el. Amúgy is jó volt arra kelni, hogy énekel, meg úgy tanulni, hogy közben a gitárját pengeti. De ezt már lehúzhatom a vécén, és a lelkizés helyett átmegyek erőszakba, amint próbálom megfojtani, természetesen totális kudarccal zárva a dulakodásunkat. Könnyedén hárítja minden erőlködésem, majd úgy húz az ölébe, hogy előre tudtam, ezt a kört nem nyerhetem meg. Aztán nehézkesen ugyan, de elalszom a karjai között, ami meleg, biztonságos és nem akaródzik kikecmeregni belőle. Csak hát a reggel úgy tűnik, hamar ránk nyomul, ahogy határozott noszogatásra kelek, de nem érdekel. Inkább nyannyogva próbálok beljebb mászni a fekhelyemen, ami mozog, idióta és alvás után két fokkal mélyebb a hangja, ami alapjáraton is nagy csoda. Érzem, ahogy ismét visszaszenderednék, és még azt sem veszem észre, ahogy valami felgörgeti a pulcsim, majd matatni kezd a hasamon. Elsőre Gyopárra gyanakodnék, aztán beugrik, hogy a zenész nálam éjszakázott, ami azt jelenti, hogy...
- Mit művelsz?! - félsikítom, majd ügyesen ráesem a szőnyegre, de úgy, hogy bal lábam még mindig a kanapén van. Egy ideig elvörösödő képpel bámulom vélhető vigyorgását, majd gyorsan visszarántom a pizsimet, mert hát úristen. - Te sokkal szarabbul festesz, Moore! - kiáltom, de inkább a zavartság beszél belőlem, meg mondjuk tényleg béna a képén végigkenődött sminkkel, ami alól csak az írisze világit ki.
- Kérek! - jelentem ki, aztán elrohanok a fürdőbe, hogy megelőzzem. A hajam katasztrofális, az arcom gyűrött és remélem, nem sikerült lenyálaznom semmit. Inkább be is állok a zuhany alá, aztán egy gyors hajmosást követően húzom magamra azt a nyári ruhát, amit még a barátnőmtől kaptam, Mrs. Poppy szerint pedig tökéletes. Miért is volt tökéletes? Passzolom, aztán csak később jövök rá, hogy ja, igen, mert mondjuk a háta V-ben a seggemig vágott. Már késő lenne visszaoldalazni, meg nem pont mindegy?! Úgyse érdekeli. Szóval a ruha marad, meg a vizes tincsek, majd a hűtőből kiemelt szalonna és tojás is.
De ha már itt tartunk, a ruhatáram az elmúlt másfél hónapban gyökeres változáson ment át, hála a lányok szűnni nem akaró problémázásnak, miszerint ne öltözködjem már úgy, mint egy öreglány, hanem mutassam meg az alakomat. Bár otthon maradtak a zsákszerű cuccok, de amúgy meg... Elijah erről nem sokat tud, szerencsére. Vagyis eddig. De ciki!
- Uh, kávé! - szürcsölök a forró itókába - amolyan figyelemelterelésként -, amit pont úgy készített, ahogy szeretem: tejjel, tejszínnel és virágmézzel. Ez az! Még a szemem is lehunyom közben, majd egy elégedett sóhajjal támaszkodom az asztalnak. - Mikor kell elmenned? Csak mert ma nem dolgozom - ejtem el, majd ismét végigmérem. - Amúgy szabad a fürdő. Míg kihasználod végtelen vendégszeretetem összedobok egy reggelit - forgatom meg a szemem, vegye már észre magát, mert rémesen fest.
- A tetőn kajálunk, ott tudsz cigizni! - kiáltom még utána, lássa, ma jóságos kedvemben csípett el. Aztán megpirítom a szalonnát, ütök mellé tükörtojást, és valami idióta popdalt dúdolva terítek meg az erkélyen, ami lényegében a tetőm is egyben. Az idő kellemes, a levegő mondhatni friss, és kedvem volna megállítani, ahogy feldobom lábam a székre és őt várva hintázom előre-hátra.

- Ja, minden faszságba bele tudtalak rángatni, és csak annyit kellett mondanom, hogy fogadjunk. Legyél rá büszke. – röhögöm körbe, na nem mintha én nem ilyen lennék. Egyikőnk se bírja jól, ha megkérdőjelezik, bár Mimi legalább senkinek nem veri be a képét érte. Egyáltalán verekedett vajon valaha is? Egyetlen hajtépésre se emlékszem.
- A börtönben azért elég sokan próbáltak meg átbaszni ahhoz, hogy megtanuljam értékelni azt, aki kibaszottul igazi. – vonom meg a vállam, és ezúttal nem viccelek. Úgy ismétli meg, amit mondtam, mintha nem lenne nagy dolog, hogy annyi éven át kitartott mellettem, még akkor is, amikor egy idegbeteg roncs voltam. Hát baszottul nagy dolog.
- Css. Semmi baj. Legalább már nem sírod el magad, ha apuci megdicsér. – nevetek fel, persze megint visszatérve a múltbeli emlékekhez. Nem találkozunk eleget ahhoz, hogy a jelenlegi dolgokkal szívassam. Mostanában már nem is igazán mesél magáról, persze lehet, hogy csak nem adok lehetőséget rá.
- Tudom. – válaszolom egyszerűen, mert mi mást is mondhatnék? Annak ellenére, hogy a kisujjából kirázta mindazt, ami nekem sosem sikerült volna, nem néz le érte. Néha azt gondolom, talán ő az, aki a legjobban ismer, és mégsem annak lát, aki valójában vagyok. Gyakran fordul meg a fejemben, mi lenne, ha csak egyszer, egy pillanatra tisztán látna, nem úgy, mint a gyerekkori barátját, vagy azt az elveszett kissrácot, akinek megismert.
A gondolat ott motoszkál az agyamban még akkor is, mikor vállára hajtom a fejem, és hagyom, hogy elkapjon az álom…
Arra azért nem számítottam, hogy lefordul a fotelról, de a végső póz már annyi szép, hogy muszáj hülyét csinálnom belőle.
- Akárhogy terpesztesz, nem teszem be. – vigyorgok gonoszan, aztán felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, ha esetleg szüksége volna rá. Bár láthatóan jobban lefoglalja, hogy a pulcsiját húzogassa. Nem hittem volna, hogy még zavarba hozhatja a pillantásom, olyanok vagyunk, mintha tesók lennénk. Kiskorunkban még együtt is fürödtünk, habár kétlem, hogy még mindig úgy nézne ki.
- Hát az könnyen lehet. – vakargatom meg a sérómat, ami egyébként mintha ragadna is, gondolom megfürösztöttem némi sörben az afteren. Ez van, úgy se lát senki, csak Mimi, ő meg ennél sokkal szebbeket is látott már.
Elszalad a fürdőbe, úgyhogy én nekiállok a kávénak, egész otthonosan mozgok már a konyhájában, annak ellenére, hogy általában vele szolgáltatom ki magam. Mer’ ugye megtehetem. Azért most megpróbálom összehozni a kávéját olyanra, amilyenre ő szokta, bár jó nagy szopás. Én megiszom feketén, azt csá, az a lényege, hogy erős és keserű legyen. A lelkesedése az itóka iránt egyébként nem tereli el a figyelmem arról, hogy eltűnt a zsák, és a helyére egészen más került.
- Azta, néha nőnek is öltözöl? – röhögöm ki, de gondolom készül valahová, ha már így kiöltözött. Lehet, hogy ez valami jel, és már útban vagyok, de mondjuk leszarom. Itt is hagyhat, nekem még nincs kedvem visszamenni. Hadd szenvedjenek a kölkök.
- Majd egyszer. – nyúlok bele a fülembe, mer viszket, mint állat, aztán mielőtt elindulnék a fürdőbe, mintegy mellékesen még végigmérem hátulról is. – Akkor hova mész? Randi? Aztán meg ne lepődj, ezt könnyen lekapják rólad.
Sötéten vihorászva tűnök el a fürdőszoba ajtajában, de még hallom a megjegyzést, és a cigaretta gondolatától dudorászni kezdek. Szerencsére még megvannak a maradványai annak az időszaknak, amikor itt laktam, és bár meglepő, hogy még nem takarított el utánam, de most jól jön, hogy nem fogok női sampontól illatozni. Nem szokásom sokat áztatni magam, úgyhogy miután levakartam mindent, ki is kászálódom a kádból. A derekamra tekerek egy törcsit, egy másikat meg a fejemre dobok, és a hajamat dörzsölgetve lépek ki a tetőre.
- Baszott jó illata van. – dobom le magam egy székre, nem zavartatva magam a terpesz miatt se, a törcsit a nyakamra csúsztatom, és nekiállok ezerrel zabálni. Még mindig jól főz, szóval teli szájjal vigyorogva mutatom fel a hüvelykujjam.
- Megtartalak szakácsnak. – vetem oda, miután két perc alatt legyűrtem az adagom, és békésen gyújtok rá, mert természetesen a cigis doboz, meg a gyújtó is velem jött. – Aztakurva, ez már hiányzott. Szóval, hova is készülsz?

- Ami azt illeti, ez nem változott - húzom ki magam, mert igenis büszke vagyok rá. Ettől kicsit mindig úgy érzem magam, mintha lenne létjogosultságom a társaságában. Persze így is van, de ez a vakmerőség más. Amikor bátor voltam és beálltam apámmal szemben, a harcban is mindegy volt, győztesen kerülök-e ki belőle, mert közben emlékek születtek, karcolások és rengeteg nevetés. Olyankor egyikünk sem merült bele a bánatba, és ezt sikerült a fiúnál is elérnem. Noha néha pont, hogy emiatt keveredtem bajba, amiről mondjuk Elijah nem igen tud, mert azzal már kevésbé villogtam. Plusz, ha elmesélem neki, hogyan szúrtak ki velem a lányok, még utánuk megy és az nem vetett volna jó fényt az amúgy se túl klassz kis renoméjára. Meg hát, túléltem enélkül is.
- Talán jobban vigyázhatnál, hogy ne kerülj újra be! - hangom éles, de nem azért, mert elítélném a dolgot, csak gondolom, abba egyszer sem sikerült belemélyednie, vajon én hogyan is érezhettem magam, míg ő benn sorvadozott. Az alatt az idő alatt rengeteg minden történt, és ő még csak a felével sincs tisztában. Nem fogok önsajnálkozni, de az volt a leghosszabb idő, amit egymástól ilyen messze eltöltöttünk. Még a turnéi sem ennyire vészesek, mert legalább sűrűbben el tud érni.
Nem tudom, min agyalhat, meg hát egy idő után már az sem világos, én min akadtam le, de végül a fáradtság és jelenléte ad némi támpontot a késő reggel felé. Persze két fokkal nőiesebben is kivitelezhettem volna azt a lecsúszást, ő meg nyilván egyből ráharap a kínos kitárulkozásomra.
- Nem vicces... - fordulok el, hogy a pulcsim a helyére húzzam és ügyet sem vetek a felém nyújtott kézfejére. Lehet, hogy ő poénnak szánja, meg olyasminek, ami belefér a gúnyos heccelődésbe, és bár nem jár messze a realitástól; de, ha tudná... nem, ilyesmiken nem szabad gondolkodnom! Még annak ellenére sem, hogy Poppyék majd meggajdulnak az erőlködéstől, hogy végre és valahára rászánjam magam a nagy vallomásra. Persze látom magam előtt, hogyan menne. Kapnék egy sajnálkozó vállveregetést meg a tényt, miszerint nem úgy, hanem így tekint rám, aztán kicsit hagyná, hadd felejtsem el ezt az egész kis csacsiságot. Amire nincs szüksége, ami kellemetlen, ami bántón zavaró.
Inkább elfutok előtte fürödni, addig se kell elhitetnem vele, miszerint minden csodálatos. A zuhany kissé józanító, aztán magamra rángatom az első ruhát, ami a kezembe esik. Bár, egyáltalán miért van a kredencen? Ja, igen! Mert a hétfői csajos hepajnál véletlen itt felejtettem azzal a címszóval, hogy majd még meggondolom. Úgy tűnik, túl sokat nem túráztattam magam a dolgon, mert végül mégis a testemen kötött ki, nem is egy lapos, szürke délelőtti helyzetben. Fene.
- Nő vagyok, Elijah. Ha eddig nem tűnt volna fel... - vágom hozzá, majd belekortyolok a kávémba, ami most pont jól esik, bár kedvem lenne ráönteni. Helyette megiszom a felét, mélyen tüdőzöm a friss levegőt, majd intek, kaparja már össze magát odabenn. - Naná. Aki lekaphatná, az épp le se szarja - morgom az orrom alatt, amikor már megindult befelé, majd - a cigis engedményem után - kötöm le magam a reggeli összeütésével. Sok tudomány mondjuk nem kell hozzá, de azért teszek bele a pultnál nyíló bazsalikomból, és cibattát is pirítok mellé, csak úgy megszokásból.
- Még szép, elvégre én készítettem! - intek a kaja felé, mint egy profi séf, de még mindig nem veszem le a lábam a székről, elvégre ott van mellette egy üres. Helyette belekortyolok a narancslevembe, és majdnem az arcába köpöm, ahogy lazán beterpeszt. Így mondjuk faszán félrenyelem és heves köhögésbe kezdek, de közben csak legyintgetek, no para, cigányútra ment. Megesik az ilyen, hevül fel az arcom, de végül nem fulladok bele. Szerencsére nem szúrja ki, mit bénázom össze, és fejben emlékeztetem magam, hogy legközelebb erre is figyelnem kell. Illetve, pont, hogy nem...
- Ennél azért több lennék - vetem oda, aztán eszem egy falatot, majd elkerekedő szemekkel fejelnék is bele a tányéromba azzal a lendülettel. Helyette hanyagul megvonom a vállam, majd rákapva fejem bököm mellé, mintegy kiegészítésként: - Mondjuk a menedzsered vagy az orvosod, meg ilyenek - kamuzom, majd leköt a kajálás, mert abban legalább nincs hiba és totális önmegalázás. - Huh? - pislogok kettőt, míg ő vizes hajjal és félpucéran cigizik a tetőmön. Mi az, hogy hova megyek? Sehova. Ja! A ruha!
- Ööö... - nyúlok a pohárért, majd lassú kortyolgatásokba kezdek, mert addig se kell beszélnem. Agyam azért lázasan kaptat a megoldás után, de sose voltam hülye, ez csak nem okoz kihívást. - Nemrég nyílt a park mellett egy ilyen hangulatos underground kávézó. Gondoltam, tetszene, mert egy csomó kézműves sütijük. Csontvázas muffin, vérpuding, meg minden kúlság! - Ami egyébként igaz, csak eddig a pillanatig nem tűnt olyan lényegesnek, most viszont életet ment. Aztán majszolok tovább, mert ha nincs is kedve lesétálni, azért én még öltözhetem csinosan, nem?! De! Pont de!
Egyébként meg úgyse emeli meg a seggét, szóval míg lefutok sütiért is kiszellőztethetem a fejem. Tervnek legalább szolid.

- Néha úgy érzem, semmi se változott. – a kapcsolatunk, vagy akár Mimi, egy darabka a múltamból, még most is szinte ugyanúgy viszonyulunk egymáshoz, mint annak idején. Leszámítva, hogy ő felnőtt, én pedig továbbra is lázadok ez ellen, ahogy csak az erőmből telik.
- Nyugi, rock sztárokat nem csuknak le, vagy ha mégis, egy éjszaka alatt kijutok. Nekünk mindent lehet. – vonom meg a vállamat, és bár gúnyosan mondom, mégsem szánom viccnek. Tényleg így van. Persze vannak határok, de az, hogy még mindig szabadlábon vagyok, nagyban köszönhető a hírnevemnek.
Az éjjel viszont átcsap reggelbe, és nevetve állok a lány fölött. Akárhogy nézzük, szerintem elég vicces, és meglehetősen találó is. De lehet én értékelem túl a humoromat.
- Feltűnt, cica. Már 5 évesen megkérdeztem, miért nincs kukacod. – nevetek fel, tekintve, hogy tényleg megtörtént. Nem mintha az ember úgy születne, hogy tudja, neki farka van, amihez lyuk kell. Amúgy sem tekintettem soha úgy Mimire, hogy számítson bármit is, mije van… és azt se mondhatnám, hogy egyértelműen heteró vagyok, szóval még annyira se számít.
Már nem hallom, mit morog az orra alá, ahogy belépek a fürdőbe, hogy levakarjam magamról az évszázados szart. Kissé szűkös egy kád mondjuk, de egyeseknek épp az jön be. Mondjuk kétlem, hogy Mimi a macskán kívül együtt fürödne itt bárkivel is.
- Meg ne fulladjá’. – jegyzem meg, miután ledobtam magam a székre, hihetetlen, mennyit tud bénázni. Annál azért nincs ratyibb halál, ha az ember az evésbe döglik bele. Milyen szánalmas már.
- Az öribarim. – egyszerűsítem meg a dolgát vigyorogva, miközben ellopok a tányérjáról egy utsó csíknyi szalonnát. Imádom a húst.
Kicsit lassúnak tűnik ma reggel, de mondjuk nem hibáztatom, ha már egyszer csikizéssel vertem fel az igazak álmából, és még körbe is röhögtem utána. Elég szemét vagyok, lol.
- Király, jöhet! – húzódik széles vigyorra arcom, és már el is felejtem, hogy egy cukrászda miatt öltözött ki, meg amúgy is csaj, szóval miért ne tehetné meg. Tök mindegy, muffin! A cigi füstje is mintha süteményt formálna, ahogy összefut számban a nyál.
- Veszel nekem pár göncöt is? Előbb-utóbb össze kéne kaparnom magam. – szólok még utána, bár én simán lesétálnék így egy butikig, de a’sszem kissé kiakadna rajta.

Hátrasandítok a vállam fölött, vajon még mindig követ-e, de hát nem nehéz leolvasni a körülöttünk kóválygó emberek döbbent tekintetéről, miszerint: igen, sajnos, ó, hogy az a... miért pont engem?!
Megint hátralesek, szorosabbra húzva magamon a szövetkabátomat, mire felvonja a szemöldökét, majd úgy hörpint a kávéjába, mintha övé lenne a komplett sugárút. Mondjuk a város fele esélyesen, hála jogász anyjának, akinek a kapcsolati hálója úgy szövi be Seattle-t, mint pók a faágakat. És akkor a híres-neves apjáról még nem is beszéltünk ugye, de ebbe nem is kellene belemennem, ugyanis egy elvétett tipegésnek hála majdnem ráfordul a bokám a bicikliútra, amit egy hangos horkantással jutalmaz. Legszívesebben kitépném minden egyes szál szőke haját, a hülye kék gülü szemeiről nem is beszélve, amik legnagyobb sajnálatomra annyira nem is gülüek, csak hát... hagyjuk. Visszakanyarodva a tárgyra:  hófehér inge egy csomagnyi A+ vérben tocsog és ezt nem onnan tudom, hogy múlt éjszaka hirtelen vámpír lettem, hanem mert én öntöttem rá. Nos. Direkt.
- Ott vagyunk már? - A kérdés nem lep meg, inkább csak irritál, mivel már vagy hatodjára kérdi meg, holott tökéletesen tisztában van a ténnyel, miszerint egy kanyar választ el minket a lakásomtól.
- Ott! - vágom hozzá, szinte oda sem nézve, mert jobban leköt a viharra álló égbolt fürkészése.
- Tudod, Bluebell, lehetnél velem kedvesebb is - kezd bele, mire megforgatom a szemem, de azért ott mocorog bennem az az idióta kis lelkiismeretfurdalás, holott csak zsarolni próbál ez a szemét kis...
- Ott vagyunk, őlordsága - gúnyolódom, ahogy kitárom előtte az ajtót, mire leemeli orráról Versace napszemcsijét - ami ebben a rusnya őszi időben rémesen indokolt -, majd úgy kezd el bámulni, mintha leköptem volna fenséges saruját. Le is kell néznem, de nem, csak egy esőcsepp folyik végig rajta, nem a köpetem. - Bejössz, vagy mi lesz? - lököm neki az ajtót a falnak, mire hajába túr, majd letekint a... művemre.
- Nő még nem alázott meg így. - A hangja nem árulkodik szörnyűséges megaláztatásról, inkább csak mintha tetszene neki a helyzet, hogy egy gyenge idegállapotomban hozzávágtam azt a bizonyost. De nem tehetek róla, elvégre már bő másfél hete kerülöm a legjobb barátom hívásait, üzijeit, sőt, inkább a kórházban alszom, semmint véletlen összefussunk teszem azt a folyosón. Ettől laposkúszásban állok be a liftbe, amit ő guszta fintorgással vesz. Mintha még nem látta volna, röhejes. Mármint az épületet, nem pedig a kúszásom. - Ajánlom, hogy normálisan mosd ki az ingemet. Igazándiból nem is szabadna a te amatőr kezedre bíznom, ugyanis egyedi tervezésű olasz... - Itt kapcsol ki az agyam, és csak akkor térek magamhoz, amikor rázárom a mosógép ajtaját a kecskék seggéből húzott aranyszállal hímzett kelméjére, majd belövöm egy random fokra és remélem, összemegy.
- Egy óra minimum kell a programnak - ejtem, mintha csak a szavak is fájnának, amik elhagyják a szám, de ő közben már a növényeim gusztálja, teátrális fejcsóválással. - Megkínálnálak teával, de sajnos pont elfogyott a kedvenced, amit a Himaláján sodornak ripacsformára - dobok felé egy aljas fintort, mert betelt a padlás, igen. Hogy folyton helyette melózom és most még a nyakamba akarja varrni az ő műszakját is. Oké, a helyzetem épp kilátástalan és végül is jól jön a meló, de ez...
- Gyökér vagy, Bluebell. Nem csoda, hogy a kutya se néz feléd. - Újabb horkantás, amit az egyik díszpárnám követ, ahogy csupasz mellkasához vágom.
- Szívd vissza, te... te műherceg! - kiáltom, mire viszonozza szívélyes vendégszeretetem és megküld a díványon heverő kuglival.

Az este innen prímán alakul, mert többek között nem hallom a kopogást, dörrenést, meg a nagy nehezen zárba érő kulcsot, ahogy az ajtó kitárul, mivel leköt az ordibálás, meg a felettem hempergő szaktársam, aki a hajam próbálja tépni. Két érett, felelősségteljes felnőtt. Igazán csodálatos. Pláne, mert rajta még mindig nincs felső, nekem meg derékig göngyölődik a ruhám, ahogy próbálom lenyomni a torkán az egyik ciklámen párnámat. Csak akkor tűnik fel, hogy társaságunk van, amikor már persze késő. Nagyon, de nagyon késő. Pedig eddig milyen jól kerültem...

Mióta vége a turnénak, viszonylag békésebb napok következtek, pláne, hogy a tagok vagy három napig kb. csak ettek meg aludtak, a piára meg rá se bírtunk nézni. Ja, a kölyök még másnaposan is hányt, rém guszta volt. Ennek hála több időm volt, hogy azon merengjek, mi a faszt műveltem azon afteron, meg az after afterján, másnapján, vagy faszomtudjamin.
Igazából nem lepődtem meg, hogy nem jött el másnap, sőt, azután sem. Pontosan tudtam, hogy ez fog történni, csak épp belegondolni nem akartam. Talán időt kéne adnom? Ha ráerőltetném magam, ahogy korábban, azzal csak rontanék a helyzeten. Hogy hihettem, hogy ez működni fog? A fáradtság és a másnaposság kombója erősen üt.
Ja, most meg már leszarom. Nem vagyok az a típus, aki évekig rágódik megoldhatatlan problémákon… nyilván ezért mászom most meg a lépcsőt, habár a lépcsőfokok néha elmosódnak előttem. Mégiscsak ránéztünk a piára, aztán a pohár fenekére… de hát az ember előbb-utóbb visszatér a gyökerekhez. Meg amúgy is szeretek bebaszni.
A lábam persze magától ide hozott, pláne, hogy a gondolataim mostanában amúgy is gyermekkori barátom, és jelenlegi kamu szerelmem körül folytak… most akkor mi a faszt is akarok vele kezdeni? Nem mintha valaha is jó lettem volna a szavakkal. A gyökerek! Megmondom, hogy térjünk be a… izé, vissza a gyökerekhez… egyáltalán van ilyen kifejezés? Minél többször mondom el, annál elbaszottabbul hangzik.
Némi elfuserált lihegés után a lyukat is megtalálom (ebben jó vagyok), és ezzel el is intéztem az ajtó kérdést. Kiabálás, nevetés, puffanások, és egy egészen egyedi látvány tárul elém. Nem értem, honnan jön a hirtelen rám törő düh, de ökölbe szorítom a kezem, és a falba boxolok, hogy végre észrevegyenek a hancúrozás közepette.
- A’sszem baszott fölöslegesen aggódtam. – tekintetem a döbbent lányról a bájgúnárra csúszik, az a pár másodperc is elég, hogy felmérjem, mivel is van dolgom. Hányinger kerülget a hamis mosolytól, az elkényeztetett pofájától. Mr. mindenazölembehullottmertapucigazdag…  Mindig is gyűlöltem, GYŰLÖLTÜK az ilyeneket. –Nem hittem volna, hogy elfelejted, honnan jöttél.
A szavaim élesen csattannak a beállt csöndben, gyilkos tekintettel méregetem az idegent. Mimire rá se akarok nézni.
- Beverném a képed, de még el kéne döntenem, melyiket. – hunyorítok a csávó felé, aki néhol ketté válik, majd ismét összeolvad. Basszam meg, hogy mindig a legrosszabb pillanatokban baszok be. Teszek már határozott, mégis kissé imbolygó lépést feléjük, hátha betojatom a srácot.
- Leszállnál végre róla? Már elcsesztem a hangulatot. – hajolok a csávó képébe, hadd érezze az alkoholszagot az arcomból. Kurvára másodpercekre vagyok attól, hogy szétcsesszem azt a csini pofiját.

Ha rajtam múlt volna, akkor Mike nem a lakásomon tengetné drága idejét, hanem a lakóépületemtől olyan messzire, amennyire az csak fizikálisan lehetséges. De az élet igazságtalan, én pedig egy méretes idióta, amiért egy gyönge pillanatomban a nyakába borítom azt a drága vért. Hála ennek, most aztán alaposan megnézhetem magam, és a hibák sora itt még nem is ér véget, ugyanis a következő végtelenül ostoba tettem egy vaskos párnában testesül meg, amit ugyancsak hozzá sikerül vágnom. A dulakodás innen már csak úgy adja magát, és míg ő a hajam próbálja kitépni, addig én a torkán szeretném lenyomni a rojtos díszpárnát. Pedig olyan klasszul indult a reggelem, de tényleg, erre alatta kötök ki, míg ujjaim csupasz bőrén csúszkálnak, ahogy belé vájom a körmöm. Tulajdonképp majdnem le is rúgnám, ha valami hangosan nem csattanna a fejemtől alig pár méterre, és ahogy sikerül elkapnom fejem bámulok szemközt a gyerekkori barátom dühödt sajátjával. Ó, jaj.
- A-aggódni? - tátom el a szám, de nem érnek el tudatomba a szavai, mert elsőre azt kellene ugye feldolgozni, hogy egyáltalán a küszöbömön ácsorog. Másfél hétig prímán kerültem, de tényleg. Kinyomtam a hívásait, nem reagáltam az sms-ekre és chat-üzenetekre, sőt, még a banda további tagjait is bannoltam, mert... Arcom kivörösödik, ahogy tudatosítom a csoporttársammal kialakított intim szférát, és már vadul le is lökném, ha rám nem olvad. - M-miről beszélsz, Elijah, ez csak egy félreértés! - szinte sikítok, és egyből a rajtam tehénkedőre kapom dühödt íriszem, aki láthatóan gyorsabban kapcsol nálam, ugyanis rémesen jól szórakozik. De hát ehhez ért: élcelődik mások szenvedésén.  
- Miről beszélsz, cica, nincs itt szó semmiféle félreértésről - nevet, és tépés helyett inkább úgy helyezkedik, hogy ne nyomjon agyon, de azért kitartsa a hülye pózát.
- Megőrültél, Mike?! - tátom el a szám, majd néma dulakodásba kezdek, nem merve segítséget kérni a fölöttünk tornyosuló rocksztártól.
- Te vagy a pasija, vagy mi van? - mondja ezt úgy, hogy maga is nevetségesnek tartja a feltételezést, hogy egyáltalán valakinek tetszhetek. Ebben mondjuk igaza van, ugyanis a gyerekkori barátomnak semmiképp sem. - Amúgy meg nyugi van, csak szórakozunk - dob felé egy kaján vigyort, aztán kissé megemeli a szemöldökét, ami semmi jót nem jelent. - Ja, hát engem igazán nem zavarsz - mondja, majd a következő pillanatban szája a sajátomra tapad, amitől szemeim a kétszeresükre nőnek. Tudom, csak azért csinálja, hogy tovább mélyítse az amúgy is kínos helyzetet, de ez olyan megalázó, hogy minden ésszerű gondolat kiröppen a fejemből és úgy lököm el, hogy hátam a kanapéhoz lökődik, míg tenyerem szorosan a számra tapasztom. Az undor egy szempillantás alatt ér utol, míg torkom kaparni kezd, és legszívesebben megütném.
- Ne csinálj már úgy, mint egy szűzlány. Csak poén volt, haver - horkant, immáron Elijáhnak intézve a szavait, én pedig elrántom a kezem, hogy alaposan arcon vágjam. Csak remélni merem, hogy célt is ér.

Jön a dadogás, meg az ártatlan arckifejezés, vegyítve némi – talán őszinte – ijedtséggel, meglepetéssel. Mintha nem tudná, hogy akármikor beállíthatok részegen… mintha már nem is számítana rá. Szóval így állunk. Nem vagyok egy lassú ember, tudom, hogy kurvára könnyen el lehet felejteni. Feladni. Nevezzük akárhogy.
- Félreértés? – ismétlem meg fojtott hangon, legbelül tudom, hogy olyan vagyok, mint egy hisztis csaj, de nem szívtam el a cigi adagom, a pofám nem hallgat rám, a robbanás szélén állok. Egyáltalán mi a faszomnak tagadja? Hát ki vagyok én, hogy megmondjam, kivel dug a kanapén?
Idegtépő a kuncogás, amit ez a buzeráns hallgat, de a szavai alig jutnak el hozzám, annyira szétvet az ideg. A kontrol sosem volt az erősségem, érzem, hogy elindulnak a lábaim. Nem kell racionalitás, mely jogok, hogy kérdője vonjam. M’ér? Mer én vagyok a kibaszott Elijah Wood. Mindent megtehetek. MINDENT. Faszkivan. Az utolsó ér akkor pattan el, mikor ajkai Mimiére tapadnak, és bár pontosan tudom, hogy hasonló helyzetben én is ekkora faszfej lennék, ha valamelyik másik kurváról lenne szó, valahogy telibe szarom. Elkapom a srác undorítóan selymes meleg frizuját, és a rémesen megnyugtató szövege után gúnyosan mosolyogva bólogatok.
- Akkor ezt most jó haverok módjára elintézzük. – hirtelen erővel rántom le a kanapéról, de a fattya belém kapaszkodik, és együtt zuhanunk neki az asztalnak, de az én reflexeim gyorsabbak, az öklöm már második löketként végzi a gyomrában. Látszik, hogy nincs hozzászokva a fájdalomhoz, Mimi sikítása azonban megállítja a karomat. Mintha hozzám is érne, de erre nem fogadnék. Még egyet rávágok a Bepantenben áztatott ajkaira, csakhogy megmaradjon a nyomom, aztán felállok, majdnem sikeresen. Mindesetre az asztalra sikerül felülnöm. Mimire nézek. Ő rám. Végül elfordítom a tekintetem, és rágyújtok.
- Ha már kefélsz vele, verekedhetne jobban. – morgom, miközben kieresztem számból a nikotindús füstöt. Égetnie kéne a tüdőmet… azt akarom, hogy marja, de alig érzek bármit is.
- Amúgy meg faszom se tudja, haver. A pasid vagyok? – röhögnöm kell, ahogy a lányra nézek, és jelenleg lényegében telibe szarom, hogy mit érezhet. Bár egyesek szerint mást sem csinálok… máskor se. Sőt, kurvára igazuk van. Ideje őszintének lennem magamhoz. Mikor törődtem én vele? Úgy neveltek, hogy csak a saját fájdalmamra támaszkodjak. Az erősítsen. Az éltessen. Fájdalom cikázik át a tekintetemen, ezért inkább kerülöm az övét.
- Baszki, rókáznom kell. – pattanok fel, ami rettenetesen szánalmas próbálkozásnak tűnik, mellettem mintha némileg erőre kapva hisztizne a srác, ami azt eredményezi, hogy végül az ölében végzi a maradvány. Mi a faszomat ittam? Mindegy. Most már jobb. Elnézve a képét, a két másodpercnyi hallgatást végül egy egetverő röhögés követi. Undorító a szájízem.

Amikor Elijah hisztizni kezd, akkor még a volt 'barátnőin' is képes túltenni benne, és minden épelméjű tisztán látja, hogy jobb megpattanni a közeléből. De én általában mindig végigasszisztálnom, igaz, az esetek többségében nem is felém irányul a balhé. Most csak vonallá préselem a szám, ahogy habogva próbálok válaszok és megoldások után kutatni, nos, nem túl nagy sikerrel. Persze érzékelem, hogy elsősorban nem azért mérges, mert a csoporttársam zokszó nélkül még mindig rajtam tehénkedik, hanem, mert jó másfél hete nem keresem, és még az üzeneteire sem válaszolok. Közölném Mike-al, hogy jobb lenne, ha szépen befogná azt a végtelenül óriási száját, de helyette a sajátomra tapasztja, ami csak olaj a tűzre.
- Ne! - kiáltom, ahogy lerángatja rólam a fiút, noha alig pár másodperce magam is ezen ténykedtem, így pedig még csak a béna próbálkozásom se ér célt, ahogy próbálom arcon vágni. Kezem a semmibe kap, míg ezek ketten egymásnak esnek a nappalim kellős közepén. Szinte lefordulok a kanapéról, ahogy nagy csörömpöléssel pár cserép találkozik a kővel, majd kiálló gyökerek és szétszóródó föld permetezi azt a szőnyegtől pár lépésre. A látványra elszorul a torkom, de aztán tekintetem ismét az egymást cséplőkre vetem, majd újabb kiáltás hagyja el a szám, ahogy már talpra is pattanok, hogy próbáljam megállítani a láthatóan részeg rocksztárt. - Elijah, hagyd abba, nem csináltunk semmit! - próbálom elkapni ütésre álló karját; sikertelen.
- Most boldog vagy? - bámulom sötéten kavargó íriszét, ahogy félseggel elhelyezkedik az asztalomon, mint valami kakas az általa kreált szemétdomb tetején. Lábától alig fél méterre pedig Mike fetreng, bár szerencséjére az alkohol sokat elvett az ütések éléből, meg annyira azért ő se béna, hogy ne tudná megvédeni magát. Nem rohanok a segítségére, egyrészt, mert rühellem és magának köszönheti a bajt, másrészt pedig nincs olyan vészes állapotban, hogy pátyolgatnom kéne.
Arra, hogy kivel kefélek inkább visszanyelem a guszta beszólásom, míg ő tüdőzi a nikotint, csoporttársam pedig ülőhelyzetbe küzdi magát, majd lehunyt szemekkel tanulja újra a légvételt. Láthatóan nem most először verik el, de huzamosabban nem tudok foglalkozni a ténnyel, ugyanis Elijah szavai szinte a vesémbe vájnak. Magyarázkodnék, mert ott van a nyelvem hegyén.
"Ő itt a legjobb barátom, akit egy ideje kerülök, mert totál retardált módon szerelmet vallottam neki." vagy "Mike, ismerd meg a srácot, aki teljes katasztrófává avanzsálta az amúgy is nyomorult életem."
Egy sóhaj hagyja el a szám, majd megdörzsölöm a halántékom. Ezek jó válaszok lennének, de aztán átsuhan szemében a fájdalom, amit már olyan jól ismerek.
- Elmegyek az ingedért, szerintem már lejárt a mosás, de azt nem garantálom, hogy kivette belőle a vért. Maximum veszek neked egy újat - intézem szavaim a fiú felé, aki hunyorogva bámul fel rám. - Addig is próbáld meg ne kiveretni a fogad a pasimmal. - Nem forgatom meg a szemem, bár kedvem volna, amikor meg Mike kezd el hisztizni, ami akkor kap létjogosultságot, ahogy a legújabb és - hozzátenném - első barátom az ölébe rókázik. Próbálok nem kárörvendő lenni.
- A gatyád már ő állja - szaladok el a cuccaiért, aztán próbálom úgy terelgetni, hogy ne piszkítsa be a lakás maradékát, de hát túlzottan nem is akar kedves társaságunkban maradni.
- Kurván több eszed lehetne ennél - csattan végül fel, még visszafordulva az ajtóból. - Komolyan egy ilyen balhés, lecsúszott szart akarsz pesztrálni?! Csak megkúr és lelép! - kiáltja, de mit tud ő erről? Mit tud ő egyáltalán rólunk?! Hát semmit.
- Köszönöm a jó tanácsokat, Mike. De szerintem tudok magamra vigyázni - vágom rá az ajtót és nem törődöm a dörömböléssel, ami úgyis elhal egy idő után.
Inkább minden idegszálam az immáron jobb bőrben levő alakra fordítom, ahogy letérdelek elé, hogy összeszedjem a cserépdarabokat. Nem nézek fel rá, ahogy fájó sóhajjal veszem kézbe az egyik kettétört növényt. Ezt már nehezen mentem meg...
- Komolyan azt gondolod rólam, hogy bárkivel összefeküdnék, amikor ilyen csúnyán... - harapom el a mondatot, majd oda se nézve hajítom a közeli kukába a maradványok negyedét. - Ha tudni akarod, akkor ma Mike annyira felhúzott, hogy hozzávágtam egy tasak vért. Mivel pedig minden pillanatot megragad, csak hogy kigúnyoljon, ezért kénytelen voltan felajánlani neki, hogy kimosom az ingét. Aztán összekaptunk, mint általában mindig. Amikor betoppantál épp egy párnát próbáltam lenyomni a torkán, és kérlek, ne tégy úgy, mint aki féltékeny, mert mindketten tudjuk, hogy ez aztán pláne hidegen hagy! - Az utolsó pár mondatot szinte ordítom, és nem akarok ránézni, mert megrohannak az emlékek. Amikor a tejben áztunk, vagy a kanapéján és ő levest kért, amit sose kapott meg. Végül mégis felé pislantok, rábámulva a hajában pihenő apró cseppekre, meg arra a hülye szemére, ami általában olyan kék, akár a búzavirág, most mégis viharos és egészen kiszámíthatatlan.

Azt hiszem, ezért sem akartam szembenézni vele. Pedig a hiánya miatt most még inkább vágyom rá, ami teljesen letaglóz. Kócos hajamba túrok, majd a számra harapok és nem tudom, mitévő legyek. Pláne, mert legszívesebben ledörzsölném, ahogy még mindig rajta érzem Mike csókjának rémes ízét.

Nem én akartam ezt az egészet. Az idióta érzelmeit, meg azt, hogy az egész barátságunk elbaszódjon, és úgy, ahogy van, lehúzhassuk a klotyón. Akkor meg mi a faszomért állok az ajtóban, nevetségesen támaszkodva az ajtófélfán. Kivételesen még egy baszott cigire sem gyújtottam rá, hogy a kedvében járjak, de két másodperccel később már rohadtul bánom.
Persze nem csak én, hanem a srác képe is, de asszem elég nagy a pofája ahhoz, hogy átvészeljen pár öklöst. Nem mintha túlzásba vinném, totál szét vagyok baszva, miközben visszhangzik a fülemben, hogy nem csináltak semmit. Hogy a faszomba lehet semmit se csinálni? Faszom kivan azzal, hogy ilyen kurva jól szórakozik, én meg két.. vagy tököm tudja hány hete nyűglődöm. Leszophatnak mosmá’ komolyan.
- Baszottul. – nyögöm be színtelen hangon, mert egyébként kurvára nem vagyok elégedett. Mimi viszont biztosan jól szórakozik… vagyis ezt gondolnám, de látom azon az aggódó nyomorék tekintetén, hogy képtelen kiélvezni az ilyen pillanatokat. Ellenben én azért félvigyorral az arcomon nézegetem a kölyök bevert képét a cigaretta füstjén át.
Ignorálja a provokálásomat, de nem is igazán vártam tőle mást, az ilyesmiben sose volt jó. A felsője hiánya, annak holléte, és ez a romantikus film kezdete jelenet elég sokat hozzárak a hányingeremhez, úgyhogy végül már csak céloznom kell, és az eredmény a kissátán ölében landol. Szinte zene füleimnek a nyafogása, bár ugyanakkor azért baszott idegesítő is.
A végszón már tőből röhögök fel, látszik, hogy faszt se tud kettőnkről, és valószínűleg ilyesmire gondolhat Mimi is.
- Gólya mondja fecskének, köcsög! – kiáltok utána valami szállóigeszerűséget, bár nem vagyok biztos benne, hogy ezek a madarak szerepeltek a dologban. De hát faszt érdekli, a lényeg lejön, úgyhogy magamban röhögcsélek.
Közben Mimi már neki is lát a takarításnak, bár érdekes módon csak a saját lakásában nem bírja a piszkot, a mienkben viszont kényelmesen megvan, nem beszélve a szobámról, ami számára egy komplett szeméttelep. Nekem otthonos. Tekintetem az arcára fordítom, ahogy hozzám szól, tipikusan az az ember, aki magát hergeli a saját szavaival. Máskor kinevetném, de most valahogy komor és áporodott maradok. Undorító a szájízem. Már tudhatná, hogy megvan az a kellemetlen szokásom, hogy minél jobban ordít valaki, annál kevésbé figyelek rá, viszont közben felmegy az én agyvizem is.
- És ha hidegen hagy? – hagyják el a szavak az ajkaim, pedig pontosan tudom, hogy nem kéne kimondanom őket. De persze kimondom. Mindig kimondom. – Mi a faszomért kérsz számon? Nem, kurvára nem érdekel, hogy kivel dugsz, párnacsatázol, tudjafaszom. Kibaszott évszázadok óta nem látlak, nem írsz, nem veszed fel, otthon is alig vagy, a kórházból is elküldenek a picsába. Persze, hogy felbaszott, hogy közben egy ilyen ficsúrral bandázol. Mindig is rühelltük a fajtáját. Már, ha még emlékszel.
Reflexszerűen ejtem le, és taposom el a csikket, aztán berögzött mozdulattal veszek elő egy másikat. Fosom le, majd kiszellőztet, mellettem amúgy is bőven passzív dohányos már vagy 8 éve.

Rémesen néznek ki; mindketten, én meg csak állok a kezdődő balhé előszobájában, akár egy betévedt turista. Márpedig, a darab mindkét figuráját ismerem és nem épp komédiára áll a téma. Nem nehéz érzékelni, hogy a gyerekkori barátom dühös, és ez még enyhe kifejezés arra, amit az arcán látok, de hát ezzel nem jár egy cipőben. A probléma csupán annyi, hogy Mike prímán ki is használja, aminek pár öklös, meg egy béna vetődés lesz a vége. Legszívesebben mindkettőt kivágnám az ajtón, hogy végre nyugtom legyen, és megint elbújhassak úgy, ahogy ebben a másfél hétben.
- Fogd be - morgolódom az orrom alatt, ahogy meggyújtja azt a francos cigit és lebámul a vérében fetrengő srácra. - Azért még nem kéne ilyen látványosan élvezkedni más nyomorán... - Még akkor is, ha Mike-nak tulajdonképp az egyetem alatt végig ez volt a lételeme. Kicsit fura is ebben a fordított szituban látni, de azért nem rohanok a segítségére, bár a nadrágja nem érdemeli meg azt, amit kap. A maradék életkedvem is elveszi, ahogy eltámogatom az ajtóig, majd nagy nehezen rácsapom.
- Az bagoly mondja verébnek! - kiáltok vissza, míg a csoporttársam kettőt üt a fára és remélem, hamar ráun majd. - Ha már beszólsz, legalább csináld rendesen - dünnyögöm, de nem nézek a szemébe, inkább letérdelek elé, hogy összekotorjam a cserépdarabokat, meg a földet. Rossz nézni a kifordult gyökereket és az eltört szárakat. Most már tényleg kedvem volna kidobni őt innen, de az nem lesz olyan könnyű menet, mint Mike-nál. Pláne, mivel masszív lelkiismeretfurdalásom is van. Talán ezért támadom le, noha pontosan tudom, hogyan siklik majd el mellette, hogy kiragadja belőle a lényeget és alaposan a képembe vágja.
- Nem számít - hajtom le a fejem, hogy ne lássa benne a fájdalmat, inkább az egyik üvegszilánkért nyúlok, ami meg prímán elvágja az ujjam, de ő közben töretlenül folytatja. - Most is rühellem a fajtáját, talán ezért vágtam hozzá a vért! És nem én kérlek számon, hanem te engem! De neked igazándiból mikor tetszett bármelyik srác is, akire azt mondom, helyes?! Folyton leszólsz mindenkit. Sőt, lényegében erről szólt a középsuli! Egyáltalán meg fog neked felelni bárki?! - szorítom ökölbe a kezem és nem érdekel, hogy lecsöpög a vér. Az se érdekel, ha föld megy bele, képtelen lennék eljutni a polcig, hogy levegyem róla az elsősegélydobozt. Helyette felegyenesedem, majd dühösen rántom ki szájából a még meg nem gyújtott szálat.
- Megmondtam, hogy a lakásban nincs dohányzás! - vágom rá sértetten, ahogy összemorzsolom, majd még mindig idegesen túrok a hajamba. - Jó, az én hibám, hogy nem válaszoltam neked, de féltem! Nem is akartam elmondani, jobb lett volna, ha sose derül ki az egész, elvégre eddig sem tűnt fel, akkor meg nem mindegy?! Felejtsd el! Ha már úgyis hidegen hagy, kivel fekszem le... - harapok a számra, majd elfordítom róla a tekintetem. Inkább arra fókuszálok, hogy megint beivott és ilyenkor inkább vizet kéne vedelnie. Gyorsan el is lépek a pulthoz, majd remegő kézzel próbálok előhalászni egy palackot, de megcsúszik az ujjaim között és kiterül a padlón, hogy kettőnk között állapodjon meg. Rezignáltan nézem, ahogy vérnyomok tarkítják és összevizezi a padlót. Remek.
- Sajnálom... amiért nem jelentkeztem, pedig kerestél. De nem tudok változtatni ezen - markolok a ruhámba, a mellkasomnál, ahogy a lábujjaim szuggerálom közben.

- Attól, hogy te nem élvezed a pillanatot, én még megtehetem. – jegyzem meg, miközben sötéten bámulok rá a füstön át, majd megvonom a vállam, ahogy eloszlik. – Amúgy is olyannak tűnik, aki általában mások nyomorán szenved.
Ismerem én a fajtáját, de még milyen jól… apuci zsebeli, és ez már nagyjából elég is neki, hogy azt képzelje, ő a világ közepe. A legdühítőbb pedig az, hogy nagyjából igaza is van.
Ignorálom, hogy kijavítja a kissé félrement beszólásomat, és csak figyelem, ahogy elkezdi a tisztogatást. Általában ellazulna, hiszen kettesben vagyunk, most azonban látom rajta, hogy feszélyezi a helyzet. Nem mintha hibáztathatnám ezért… de azért megteszem.
- Hát faszom, bocs, hogy őszinte vagyok. Szar ízlésed van. – ordítom vissza, észre sem vettem, mikor emelkedtem fel az asztalról, de azért próbálom több-kevesebb sikerrel egyenesben tartani magam, észre sem véve, hogy mit össze nem bénázik. – Különben is, mit érdekel a véleményem? Mindketten tudjuk, hogy kibaszottul nem rajtam múlott.
Legalábbis nem úgy. A folytonos jelenlétem így visszanézve talán akadályozta, de már befutottunk egy ideje. Hónapokat voltam távol… hogy lehet, hogy végig ragaszkodott ehhez a… tévképzethez? Kétlem, hogy tényleg belém lenne zúgva. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Dühödten pillantok rá, ahogy elrántja a cigimet, mielőtt rágyújthatnék, most már szemtől szembe magasodom fölé.
- Mi a faszomtól féltél? – emelem fel a szemöldököm, ahogy kifogásokkal dobálózik. Na meg persze képtelen leakadni a kúrás témájáról, azzal is el lehet terelni a szót a valóságról. Olyan dolgokról, amikről értelme is lenne beszélgetni.
Ahogy eltávolodik, és a pulton kotorászik, szúrom ki, hogy valami nincs rendben, aztán a véres üveg már gurul is felém. Most aztán tényleg felbaszott, dühödten kormányzom magam az irányába, és elkapom a csuklóját, kicsit azért vigyázva.
- Ennyire sem tudsz magadra vigyázni? Most akkor melyikünk a részeg?! – ordítok rá megint, de aztán felsóhajtok, és kotorászok a szekrényben valami elsősegély doboz után. Mégiscsak orvosféleségnek készül, teli lehet velük a lakás… Közben azért mély lélegzettel tüdőzöm a levegőt, és szavain gondolkodva lenyugszom kissé. – Nem számít. Feltéve, hogy nem tervezed folytatni.
Ahogy megtalálom, amit keresek, ismét felé fordulok, és bénán, de az eljárásnak (asszem) megfelelően igyekszem ellátni a kezét… végül is párszor már végignéztem a másik oldalról a dolgot.
- Vagy ennyi? Dobjuk ki a gyerekkorunk a kibaszott ablakon? Többet nem akarsz látni?
Tekintetét keresem, hogy abból olvashassam ki a választ, mert nem bírok várni rá. Nem is igazán akarom, hogy válaszoljon… nem akarom a szájába adni a szavakat, amikkel elüldözhet.