CenturyLink Field

- ISTENI VOLT! Ették mint a cukrot... Zseniális ötlet volt! - Peter hangja tör a dobhártyámat szaggató dübörgés utáni térbe.  

- Tudom. - veszem el a törölközőt amit felém nyújtott, és letörlöm az államon lecsorduló vért. Ízes és kellemes... Sóós.. és még mindig magával ragad.
Tovább lépkedek.. Peter a nyomdokaimban tart.

- MEGTARTJUK! Ebből még hatalmas siker is lehet.. Képzeld csak a szalagcímeket! - a levegőben  mutogat - .. Troy megint kifordítja magából a világot.. - és lelkes. Bár én is tudnék így lelkesedni, de továbbra is tartok az öltözőm fele.

- Legközelebb egy kecskét akarok. - megtorpan. Pár lépéssel később van hogy én is megállok. Felé fordulok.

- Kecskét? - a szemei tágulnak. Bólintok.  - Jó, hát... meglátjuk mit tehetek.. - elindulok - de az állatvédők...

- Nemérdekel. - és továbbra is az öltözőm felé előre tartok.

- Hát oké.. - bizonytalan. Nemérdekel... Semmi nem érdekel..  

- Most viszont hagylak pihenni... - a hangja gyengül - Rászolgáltál, fújtass egyet, aztán majd megbeszéljük...

Tovább megyek.. Nem teszek mást, előttem az ajtó, fél kézzel tolom be.
Belépek.
Szemközt nézek a tükörrel...
Színezett vigyor fűszerezi meg azt az arcot.
Tényleg bejött..
Fáradt vagyok..

Elvágódom a karosszékben, és van rá esély hogy el is alszom. Legalábbis csak x idővel később eszmélek.
Kopognak, felébredek.

- Hé, Troy, indulunk, jössz, vagy.. - Scott hangja az.

Nem beszélek csak bólintok.
Felkelek, összeszedem a kabátomat.
A többi ráér később is.

A folyosókon tartok.
Kifele, aztán ki a konténerek között...

- Troy, kurvajó volt az a véres cucc..! - vigyorog és a keze a levegőben. Todd az.. a basszussal.
Belecsapok.
Tartok tovább...
A távolban már ott a busz, alig várom hogy elfeküdjek.
A zuhany most ráér...
Most minden kurvára ráér, a lényeg, hogy otthon legyek.
És akkor fúj a pofámba az a kurva szél...

Kellemes... lehunyom a szemem. Jóó nagyot szippantok.
A zsibongás elül... A fejem kitisztulva szívja magába a messziről jövő émelyítő illatot.
Füst..  izzadás, és a bűz...
Simogatja az érzékeimet.
Elvigyorodok...
..aztán megnyitom a szemem.
Ugyanaz a kép áll ott előttem..
Ugyanaz amit itthagytam, valami mégis más.
Az orrom elé nézek.. és ott a távolban.. a zsongó.. lüktető tömeg között, ott egy aprócska fény.
Magával ragad.

Elindulok, húz magával a sugallat... és pont a lábam előtt ér földet.
Lehajolok.
Felemelem... egy kártya hever a lábaim előtt.


Végigvezetem rajta a szemem... Gyönyörű... Emlékeket fakaszt...
Elmosolydulok... megfordítom.. És ott vár a következő felirat.


"Keresed a választ,
ám magad sem tudod mire…
Nyomaszt, és kínoz,
hogy megfoghatatlan ennek
a súlyos érzésnek az eredete.

„A válaszokhoz
kezedben a térkép,
keresd meg a Kulcsok Őrét.”"


Körbenézek... a világ csak halad. Nem állt meg. Nem rántja magával a továbbiakat, egyszer csak egy kéz jelenik meg a vállamon.

- HÉ! Troy! Mitcsinálsz? - Mike lehelete az. A nyakam köré fűz a karja.

- Semmit. - fordulok rá, és a zsebembe csúsztatom a kártyalapot...


Napok telnek el... Csak néhány, mégse hagy nyugodni az a fuvallat.
A kártyáért nyúlok... megforgatom, újra a szövegre olvasok...
És akkor tűnik fel az a kicsi jel.

Előhúzom a laptopot, keresni kezdek.
eN. O. iX!
És be is hozza az első találatot.


- Hé, Peter! Keress meg nekem valakit! - megáll ahogy érte nyúlok. Értetlen szemeket mereszt, de közelebb húzódik.
És biccent.

Adott este már a kocsimban ülök.
Nem kell testőrség, és nem kell a kirakati szöveg.
Csak az épületet nézem.
Kietlen és hideg. Épp a kedvemre való... Ajtó nyílik előttem, kiszállok.
Az utca üres... Közlöm hogy várjon meg.
Nyílik az ajtó.. hangosan nyikorog.
Magával ragad a tér hangtalan sötétje.
A homály...
És elindulok...

1 emelet.. 2 emelet... 3 és 4.
Az ötödiknél megállok.
És máris ott az a barna ajtó.

A félfának dőlök, felmérem az ívét...
Csodaszép...
Az illat... a törekvés... És ott az a csengő is, rárepülök.
Csak egy pillanatnyit nyomom meg.
Egy egész rövidet, és várom hogy eltöltsön az érzés.
Aztán már csak a neszt figyelem.
Mozog...
Valami mozog odabenn.
És alig várom hogy az orrom elé lépjen...

A fekete kanapén ücsörgöm, a nappali levendulaillatos homályában, melyet a közeli állólámpa és a polcokon égő illatos gyertyák fénye idéz meg, miközben a laptopom fölé hajolva gépelek. A virtuális jósdám látogatói közül sokan írnak rám privátban további ügyes-bajos kérdéseikkel, én pedig nem vagyok rest felvenni a kapcsolatot a láthatatlan birodalmakkal útmutatás reményében.
Miközben legkedvesebb elfoglaltságomat űzöm, a háttérben halkan búg a zene a lejátszóból.
A billentyűk szaporán kattognak az ujjbegyeim alatt, de a tevékenység rögvest megakad, a csengő félbeszakítja a gondolatmenetemet. Felkapom a fejem a zajra, mely kurtaságával illetlenül hatásvadászó. Tudom, hogy nem a barátaim döntöttek egy kis éjszakai meglepetés látogatás mellett. Ők fene türelmetlenek, és bevett szokásuk hosszan rátapadni a csengőre. Ez valaki más lesz. Remélem nem megint az a patkányképű főbérlő talált ki valami átlátszóan kamu okot, hogy beugorhasson hozzám így jóval éjfél után. Kellemetlen egy alak. Nem nehéz kitalálni az őt vezérlő alantas szándékokat. Épp csak nem habzik a szája egy fiatal, csinos, egyedülálló nő látványára.
Nyomok egy entert, hogy a nagy műgonddal megfogalmazott üzenet ne maradjon elküldetlenül, aztán a laptop fedelét lehajtom.
Felkelek a kanapéról, és mezítláb csattogok végig a lakáson a bejárati ajtóig. Kikukkantok a kukucskáló lyukon. Macskazöld szemeim nyomban összeszűkülnek. A hitetlenség ki sem fejezi azt az izgatottságtól nehéz, szinte már terhes és nyomasztó érzést, ami hirtelen megszáll.
Nagyon jól tudom, hogy ki szobrozik a küszöböm előtt. És igazából örülnöm kéne, mert az, hogy Ő itt van, ugyanolyan lehetetlen esemény, mint kriptonitot találni.
Bármelyik lány maga alá pisilna örömében, de ez a srác a frászt hozza rám azzal, hogy megjelent. Hogy a francba ne, amikor világhíresség. Még a végén rám hozza az őrült rajongók hadát, a tömeget pedig iszonyatosan gyűlölöm. Jobb lesz ezt lerendezni, mielőtt ellepi az üvöltöző idióták csordája a folyosót.
A zár kattan, hallhatja, amint elfordítom a kulcsot a helyén, aztán az ajtó résnyire nyílik előtte. Az ajtóláncot nem veszem le.  Nem érdekel mekkora világsztár, felőlem maga lehet Drakula gróf is. Talán épp ez az, amiért meg kell győződnöm az ártalmatlanságáról, és persze arról, hogy mit keres itt éjnek idején? Pont nálam?
- Helló! Segíthetek valamiben? – nézek nyílegyenesen, metszőn a szemeibe a rés túloldaláról. Az arcomat csak részben láthatja, az ajtó nagyrészt eltakarja.

És neszez...

A hang feltüzel.. a test közeledik, az ajtó lassan tárul meg.
De alig egy résnyire.
Mégis megjelennek azon túl azok az igéző szemek.
Vagy talán csak az egyikük...

Elvigyorodom.. bal kezem a farzsebemre matat, és lassan kihúzom, csak érzéssel, a korábban mélyére rejtett tartalmat.
A szemei elé emelve állok meg.

- Te vagy NOX?

Troyból, még így, az ajtó nyújtotta védelmen át is démoni vonzerő sugárzik. Az emberalkotta féle.
Csak annyira bámulom meg, amennyire egy magamfajta nőtől illendő.
Figyelem, ahogy matatni kezd a farzsebében, és a tekintetem elé emeli a számomra jól ismert kártyalapot. Néhány napja hagytam ott egy padon a koncertjénél.
Sejtelmes, valahol elégedett mosolyra görbülnek az ajkaim.
- Nocsak… Nem gondoltam, hogy pont TE fogod megtalálni. Különös játéka ez a világegyetemnek. – búgom az ajtórésen keresztül.
Így már érthető a felbukkanása. Vagyis csak részben. A nevemet aranyszínű tollal ráfirkantottam az összes kártyámra. Nyilván észrevette, és szörfözgetett kicsit a guglin. Így eljuthatott a weboldalamhoz, deee… az valahol rejtély, honnan szerezte meg a címem. Persze nem lehetetlen, de igényel némi utánajárást.
- Igen, én vagyok Nox. – felelem, ne hagyjam kétségek közt.
A tekintetem, mintegy felderítve Troy mögött a folyosó sötétjét, gyorsan szétpásztáz. Meg akarok győződni arról, hogy egyedül van.
Ismét a szemébe nézek.
- Gondolom elég komoly indokkal jöttél, ha már a lakcímemet is képes voltál kideríteni. – arra felesleges rákérdeznem, hogy a kártya miatt jött-e, mert azt egyértelművé tette. Biztos vagyok benne, hogy a kíváncsiság űzte idáig. Hogy vajon mit is jelenthet ez a lap. És mivel ezek a dolgok tiszteletet érdemelnek, nem az ajtórésen keresztül fogok róluk diskurálni…
- Esetleg bejössz? – tudakolom. A jómodor megkívánja az érdeklődést.
Ha a válasz igen, elhúzom a biztonsági láncot, ami halkan csörren és fémesen kattan, majd kitárom a vendégem előtt az ajtót.
- Bújj be. – döngöm barátságosan, távol attól a kiéhezett nyáladzástól, mint amihez hozzászokott a nőktől.

Elmosolyodok.

- Ő talált meg engem.. - a szemöldököm a magasba szökik, de aztán hagyom, hadd engedjen a vonzerőmnek.
Odabentről édes.. émelyítően lágy, ellazító illat csap meg.
Lehunyom a szemem.
Mélyre szívom... hagyom hogy csiklandozza minden érzékemet, és csakis akkor, csak azután nyitom újra meg.

- Ha beengedsz.. - csúszik félre a fejem, és már siklik is a lánc.
Belépek.

Odabenn... a csalogató illat mééég intenzívebb.
Körülnézek.. és ahogy elindul, végignézve a hátán követem.
Bárhová...

Ha Troy belép az apró előtérbe, becsukom mögötte az ajtót.
- Megtennéd, hogy lehúzod a bakancsodat? Kérlek… – nem tűröm az utca fertőjét és mocskos porát az otthonom szent terében. Erre szörnyen érzékeny vagyok.
Megvárom, míg eleget tesz a kérésemnek, és bevezetem a nappaliba, amit levendulaillat áraszt el.
Mivel tetőtéri lakás, a szoba mennyezete igazodik a tető lejtőihez. Mégsem kell amiatt aggódni, hogy az ember beveri a fejét.
Az ablakokat baldachinszerűen takarják a finomszálú lila függönyök. A barátaim azt mondták olyan a lakásom, mint egy underground sztriptíz klub, amiből csak a táncrudak hiányoznak. Akkor ezért érzik mindig annyira jól magukat nálam.
- Kérlek, – intek a fekete kanapé és a fotelek felé - foglalj helyet. – muszáj elmosolyodnom. A ritka alkalmak egyike, hogy egy sztár, de legfőképp egy vámpír tesz nálam látogatást.
Ha Troy kényelembe helyezi magát, selyem és bársony díszpárnák puha ölelésében találja magát.
Körülöttünk a fekete polcokon illatos mécsesek apró lángjai járnak komótos táncot, sejtelmes félhomályba burkolva a szoba ezen szegletét.
Én is leülök. Troy-jal szemben. Nem mászok rá, nem szokásom senkire. A tekintetem az arcán nyugszik. A gyertyák fényétől árnyas derengés játszik a vonásai közt.
- Mit tehetek érted? – kérdezem. Találgathatnék, fecseghetnék, de beszéljen inkább Ő.
A zene még mindig halkan szól a háttérben.

A bakancsomat... Hülyén nézhetek. Nem szoktam meg hogy utasítanak, de ha ezen múlik az eljövendő élet..
Minden zokszó nélkül húzom le. Széttárom a kezeimet.

Elindul, és én minden lépésében követem. Megnézem.. hátulról, csak mert így esik jól, és ahogy belépek... Azonnal magávalragad a környezet.

- Csodálatos.. - vizsgálom végig, minden egyes négyzetcentiméteren, a szín.. az érzések... A hangulat az ami magába rejt, mikor azt mondja üljek le.
A célra nézek... megközelítem.
Leereszkedek..
Kellemes, puha és meleg... Vagy csak az één fejemben testesülnek meg az érzések, kényelmesen elhelyezkedem. Hátradőlök.. A szemeibe nézek.

- Tetszik itt. - térek a villódzó árnyak keltette lángnyelvekre, és ez az illat...  Még mindig felszabadít...
Mélyeket lélegzek...

- A Kulcsok Őrét keresem. - vissza a szemei mikor kérdez... Megjátszó árny játszik benne, mégis ott az az aprócska fény... Talán a remény..
Akár még az is lehet.

A nappaliba érve, hellyel kínálom, és miközben várom, hogy elfoglalja a neki leginkább tetszőt, alkalmam adódik nőies szemtelenséggel alaposabban megvizslatni.
Úgy mozog, mint egy fantom, siklik, mintha nem is lépne. Elegáns a játéka, cselekvésének módozatai.
Titkon álmélkodva rajongom a legegyszerűbb részletein is, mint egy gyerek.
Arca élettelenül tökéletes, mégis kifejezésteli. Tekintetében – holtsága ellenére - változatlanul lobog az életerő. Az előttem álló férfi pontosan olyan, mint egy csodálatosan szép és érzékeny ember.
Végül én is leülök, szemben vele. A hátunk mögött döngő zene közben vált. Ezek a dalok beleveszejtenek az éjszakába…
Valahogy Troy is így érezheti, és ennek hangot is ad.
- Örülök, ha tetszik. – mosolyodom a szemébe. Elidőzök a tekintetében, miközben várom, hogy felvilágosítson érkezése miértjéről.
Fürkészgetem árnyas vonásait…
Mohón vágyja, hogy látva lássák, és ezért eljátssza az ördögöt a festett színpadon. Sóvár szörny, akit gyötörne a névtelenség. Közelebb van benne a felszínhez az ember, a szorongó, éhes lény, mint őmaga hinné. Hát nem így vagyunk ezzel mindnyájan?
Jól ismerem a szörnyeket. Elvégre közülük való vagyok – megelőlegezem magamnak a társadalom véleményét arra az esetre, ha a külvilág ismerné valódi milyenségemet, a bennem lakó Bestiát. Troy és én… ebben a pillanatban egyenlőek vagyunk a sötétségben. Mindketten maszkok mögé bújunk, elrejtjük az értetlen világ elől az igazi arcunkat, és ügyesen összekoholt szerepeket játszunk a magunk szórakoztatására, de legfőképp… a túlélés érdekében.
A Kulcsok Őrét keresi. Hát persze…
Talán nem erre a válaszra számít, de…
- Lehet egy személy, egy tárgy, de még… egy vad félelmed is, mely elzár mindentől… A félelem egy álnok cseléd… Azt hiszed, szolgál, miközben kihasznál. Rávesz, hogy tápláld, mert nélküled nem létezhet... – felelem nem megváratva. Néhány másodpercre elhallgatok, aztán folytatom.
- Ám mégis… a Kulcsok Őre általában az, aki, vagy ami képes ajtót nyitni benned a forgószélnek... Valójában csakis Te mondhatod meg, hogy ki, vagy mi az. Én nem nevezhetem nevén helyetted. – lassan beszélek, simogató hangon, hogy jól értsen minden egyes elhangzott szót.

..egy személy.. egy tárgy.. a vad félelem...

Csakis őt figyelem.
Mélyen a szemeibe...
Megbabonáz... Nemereszt..

- Hol keressem..(?) - kérdezem. De nem is annyira kérdésként hatott, ahogy végigsimítok a kitartón feszítő párnán mellettem.
De továbbra sem engedem a szemeit.

- Magadban. Ez belső munka. – mosolyodom rá az asztal fölött kedvesen.
Adok neki pár másodpercet, hogy gondolkodjon rajta.
- Esetleg… vessek neked kártyát? Hátha segítenek megmutatni, milyen irányba indulj el.
Ha szkeptikus is, ez nem mágia. A kártyák rendkívül érzékeny és bölcs jószágok. Szimbolikájuk behatol egészen az emberi tudatalatti szövevényes birodalmába.
Ki nem mondott válasz után kutakodva fürkészem a szemeit, aztán folytatom. Nem mintha győzködni akarnám, de jó ha tud valamit a kártyákról, és magáról a jóslásról, mielőtt túlmisztifikálná, mint általában a hozzánemértők.
- A kártyák segítenek magadra hangolódni… A szimbólumok a jelenlegi állapotodat tükrözik, a múltad azon eseményeit, amik kihatnak a jelenedre, és felfedik a jövőben rejlő lehetőségeket. Tehát a lapok, amiket húzol, mindig életed bizonyos történéseihez kapcsolódnak, melyeknek nem is vagy tudatában… Szóval… Rávilágítanak a fontos kérdésekre, és segítenek megismerni önmagadat. – elvigyorodom - Hasonlót művelnek a pszichológusok is, csak ők tintapacákat nézegettetnek veled. – türelemmel várom hogyan dönt.

"Magadban. Ez belső munka."

Elmosolyodom. Közvetlen a szemeibe.
Talán mégsem ez a helyes szempont. A megfelelő hely... a válaszok színtere.
Aztán mégiscsak tovább beszél.

"Esetleg… vessek neked kártyát?"

A mosolyom most még szélesebb. Hosszabb.. Förtelmesebb, de folytatja, nem áll le, én meg panaszos sóhajt veszek, ahogy befejezvén, mégiscsak előre merészkedek.
A térdeimen támaszkodom meg.

KAMU!
De baj nem lehet belőle...

- Lássuk! - és rábiccentek.

Úgy vélem, a beszéd az egyik legnagyobb adomány, melyben a földi halandók és a „halhatatlanok” is egyaránt osztoznak. És jelenleg… kettőnk közül valakinek muszáj; legyek én, aki cseveg.
Szavaim hallatán Troy arcán felcsillant a kajánság, vagy inkább csúfondáros derű, mely velős jellemzője lehet akár még a vámpírlétnek is.
Érzem a belőle áradó totális hitetlenséget. Ám én immunis vagyok rá.
Merész mosolyom belevillámlik a kettőnk közti sötét térbe, aztán az üveglapos asztalka alsó polcáról előhúzom legkedvesebb paklimat. Rutinos csuklómozdulatokkal keverem meg, majd kiterítem őket Troy előtt.
- Húzz egy lapot. – intek jobbommal a kártyák felé.

Csak a szemeit figyelem... Mindvégig.
Aztán hirtelen döntök.. lassan rá az orrom elé került paklira és lassan előre nyúlok.
Komótos sebességgel húzom ki a számomra oly megtetsző lapot..
Kikandikál.. a kezemben tartom, majd vissza a szemeibe, mielőtt megfordítom.

Lassan.. az üvegre fektetve, egy ujjal támasztva tolom felé.
És újra hívnak a szemei.

Figyelem, ahogy ujjhegyével elém tolja a számára leginkább tetsző lapot. Megfigyelem a kezét… Valóban milyen fehér a bőre… Sejtelmes mosoly ül ki az arcomra. A vámpírok, a hatalmasan ragyogó halált is legyőző hatalmukkal, és a vér utáni kegyetlen szomjukkal a létező legbujább lények.
Titkon megigézve fürkészem csak Troyt, miközben felfordítja a lapot.
- Remek… – okosdin élénkül a mosolyom, mint aki efféle válaszra számított a másvilági birodalmaktól. - A Gyémánt Álmodó… Ő kihívóként, és nem szövetségesként van jelen az életedben jelenleg. – pillantok fel a kártyáról egyenesen bele a férfiúi szemekbe.
- Ő az anyagias életszemléletedet célozza meg. Lehet, hogy az anyagiak most mindennél fontosabbak számodra? Talán Te is egyedül az anyagi valóságban hiszel? A „dolgok” rabja lettél? A jólétet csak a földi javak jelentik számodra? – szemtelenül nyílt kérdéseim iszonyatos tisztasággal ölelik körbe Troyt, miközben pillantásom kitartóan fúródik az övébe.
Folytatom…
- A Gyémánt Álmodó figyelmeztetés is egyben… Nagyon vigyázz arra, hogy mit kérsz, mert ha megkapod, esetleg túl nagy árat kell fizetned érte. – búgom, és elhallgatok, miután felfedtem vendégem előtt a kártya jelentését.

Csak hallgatom... Minden egyes kitörő szavát, Mendemondák?? Nemhiszem. Elhiszem hogy hiszi Ő... Hogy a valóság neki rendeltetett.
De a valóság nem más csak botorság.. Kényszerű kényelmek, és egy választható, lesújtó potenciál. Minden más, határtalan... mint a képzelet, és én szerettem is neki engedelmeskedni.
Jórészt örökösen..

- Hallom hogy beszélsz, de nem mondasz semmit.. - húzódok közelebb.. Mééég közelebb, csak amennyire a lehetőség engedi, és továbbra se hagyom azokat a lágyan kéklő szemeket. Hogy fürkésző vagyok? Meglehetősen. Érdekel mi az ami benne rejlik, és mit hoz magával a Világegyetem.
Talán ha egy nyelvet beszélünk...

Hogy a szemben ülő férfi hitetlen? Nem kérdés. És még a modora is leereszkedő.
Gonosz vigyort villantok rá, miközben kényelmesen hátradőlök a fotelben.
- Nem végzem el helyetted a piszkos munkát. Gondolkodj... Mit jelent számodra az anyag és a formák világa? A hírnév? Vagy épp a névtelenség? Úgy érzed, hogy mindened megvan? Vagy hiányzik valami az életedből? – én inkább az utóbbira tippelek, máskülönben nem lenne most itt.

"Nem végzem el helyetted a piszkos munkát. Gondolkodj... "

A szavaira mosolydulok. Tetszik a feltörekvő szellem, de nem fejezi be, akad még, a szemeit meg továbbra sem eresztem.

"Mit jelent számodra az anyag és a formák világa? A hírnév? Vagy épp a névtelenség? Úgy érzed, hogy mindened megvan? Vagy hiányzik valami az életedből?"

A szavai gondolatokra serkentenek. Gondolatok.. Olyan gondolatok amik betörekszenek. Nem hagyod.. nem hívod őket, mégis újra és újra tönkretesznek. Kieszik.. a lelked, ha nem állsz ellen. Ha nem küzdesz.. vagy átkozott mártír.. ha nem áldozod az Istened, örökre rabulejt.
Nemszeretek gondolkodni...

- Azt mondod rossz úton haladok..?? - kérdezem. Csak mintegy kérdés. Mint egy magába rejtett történelem, nincs alapja, és következménye sem, csak mindent átkozottul megfordít!
Nem fordíthat meg semmit sem...

A szám fél sarka sejtelmes mosolyban görbül feljebb.
Hogy rosszúton jár-e?
- Ezt nem az én posztom megítélni. És másoké sem. Csakis a tiéd… Hogy érzed? Eltértél az eredeti célodtól? Az álmodtól?
Az emberi természet már csak ilyen… Gyakran eltévelyedünk, és letérünk a kiválasztott ösvényről.
Elhallgatok, és rövid másodpercekig csak szemezek vele kitartóan, aztán kényelmesen felhúzom a fotelba a lábaimat, és két karommal átkulcsolom a térdeimet. Így vizslatom tovább kései vendégem.
- Elmondom mit gondolok… Miért jöttél… miért hagytad, hogy egy számodra röhejesen jelentéktelen jóskártya idevezessen… Mert feleszméltél. És jókora felfordulás közepén találtad magad. Azt pedig te okoztad saját magadnak… Te vagy az, aki szerint nem haladsz a jó úton, és abból jutottál erre a következtetésre, hogy lassan kifogysz a szuszból… Néha annyira lefoglal a saját táncod, hogy már senki sem tartja veled a lépést, és egyedül ropod. – magyarázom kimért, lágy hangon, szemtelenül fogva tartva a tekintetét.
- Emlékszel még rá, hogy mikor engedtél meg utoljára magadnak… édes halandó álmokat? – kérdezem, miközben a szemeit egyetlen pillanatra sem eresztem el. Gunyoros félmosolyom örökös vendégként trónol az arcomon.

"Ezt nem az én posztom megítélni. És másoké sem. Csakis a tiéd… Hogy érzed? Eltértél az eredeti célodtól? Az álmodtól?"

Álmok... Az eszembe jut egy álom... Egy mély, és feltörekvő. Egy régi... Egy pillanat, ahogy ott állok anyám sírja előtt, és egy vonóba fojtom a búbánatot.
Átkozott.. átkozott.. ÁTKOZOTT eszménykép!
Mégis a szemei amik a kanapéra fognak. Nem mozdulok. Mindez csak játék... Hiszem én, mégis csak a szemeibe bámulok..
Résnyire húznak a szemeim.

Aztán mégiscsak mozdul...

Ahogy beszél, a szemeim átjárnak minden pillanatot. Az övét, de még azt is, amit nekem szán a képben. És következtet...
Elmosolydulok... szélesen.. de a szemeit egy percig sem engedem, csak kitartóan kerítem körbe. Van már gyakorlatom benne..

- Merész feltételezés... - a szemeim újra csíkba húznak. Keskenybe, és felelőtlenbe... Vakmerő és rendíthetetlen, öntörvényű és SZABAD! A nekem tetsző.. és kijáró fogalmak, ahogy újra hanyatt dőlök a simogató nyughelyen.

- Minden álmom édes.. - már mosolygok. Kérlelhetetlenül és szelíden, továbbra is falva minden pillanatát a medrének. - szirupos és gyönyörökkel teljes... - újra mosolygom. Most már kiváltképp a szemeibe.

- Ha akarod... megkóstolhatod.. - húzódok ismét közelebb. Közel... Annyira, hogy érezze a kínálatot... Sosem lennék képes magam álcák alá rejteni.
Ha kell.. itt a lehetőség... Álljon neki!

Mindeddig én beszéltem. És ő meg csak hallgatott jobbára.
Mereven figyelem, le nem venném az arcáról a tekintetemet, miközben leplezetlen érdeklődéssel, perverz gyönyörűséggel hallgatom a szavait. Most bezzeg megered a nyelve, ahogy elkalandoznak a gondolatai. A hangja egy mindent letaroló szenvedély ígéretét hordozza magában.
Gúnyos mosolyom a sötétben is jól látszik, aztán egyszercsak kurta kacajt hallatok.
- Hízelgő az ajánlatod… - döngöm. - De inkább egy másik életemben élnék vele…
Nem vagyok könnyű céda, akit bárki levehet a lábáról. Legyen szó akár egy bűverővel bíró rock sztárról.
Témát is váltok, mert nem látom értelmét a további lélekboncolgató bájcseverészésnek.
- Ha pszichológus lennék, most megkérném az árát. – búgom. Mosolyom nem halványodik. - Nagyon későre jár…

Elmosolydulok.. És FELNEVET!
A hangja megannyi gyöngyöző kacagás összessége.. Mégis csak egy kurta sóhajjal hunyászkodom meg.

- Ha nem... - hagyok nyitottan a kérdésben, és újra vissza, hátra merészkedek. Ám továbbra is csak őt figyelem. - Lehet behajtom rajtad.. - vékonyodnak a szemeim, egy páratlan mosollyal körítve, mert ha nem.. Hát semmi sem megkövetelt, de talán veszíthet vele, mégsem vagyok hajlandó megadni ezt az ábrázatot.
Még akkor sem amikor megint beszél.
Elmosolyodom.

- A vámpírok korán nyugovóra térnek, nem tudtad? - a szemöldököm emelkedik. - A későben tombol az élet tüze. -  tovább tartok a szemeibe, de ha menni kell.. Ha feláll, csak akkor adom meg ezt a tisztességet.

Hogy behatja rajtam?
Nem válaszolok. Talán arra számít, hogy eszeveszett vágyódást érezzek iránta. Ezt meghagyom az eszelős rajongóinak.
Kevély kihívással állom a pillantását, miközben arcomon okos, és egyben gonoszdi félmosoly tündököl.
Az olyan férfiak, mint ő, bármikor bármilyen nőt megkaphatnak. Biztosan nem törik össze a kis lelkivilága, amiért ez az egy kikosarazta. Lefogadom, könnyűszerrel megtalálja a módját a vigasztalódásnak.
Szavaira vigyorra húzódnak az ajkaim.
- Lehet… De nem sokára felkel a nap… - vonul feljebb a fél szemöldököm, és aztán csak a szemeiben gyönyörködöm. Abban, ahogy kisugárzásában is megformálja a túlvilágit.
Azonban kénytelen vagyok megtörni a röpke, de meghitt, varázslatos csendet.
- Kikísérlek… - döngöm, se ezzel felkelek a fotelből. Megvárom, míg ő is felegyenesedik, aztán elindulok a bejárati ajtó felé.

" ..nemsokára felkel a nap."

Való igaz... Ésmert a vágyódás amúgy is mindig előre hajt, ezúttal sem tervezek itt több időt eltölteni.
Felkel.. és magam is követem.
Hagyom hogy előre menjen, és egy elfojtott mosollyal lépek a nyomába a háta mögött. Hogy volt e értelme ennek a vendégségnek?? Korántsem vagyok határozott. Korántsem vagyok meggyőzve arról... hogy nem tartogatnak nekünk még szerepet az égiek.
És én hajlamos vagyok engedelmeskedni...

A bakancs.. és a hasonló kicsinyességek, kinn várakoznak az ajtó előtt. A magamévá teszem.. aztán tárul az ajtó.. már ha ígyvan, és még a kifelé lépkedés előtt megállok. Épp az ajtókeret ívében akadva meg.

- Egy élmény volt. - áll a tekintetem a szemeibe. Hogy ígyvan? Kétséget kizáróan. Sose mondanám azt hogy bármi is hasztalan, hisz a látókör mindig is formálható. Az intuíció felfoghatatlan fogalom...
Azzal ha nincs más.. ha nem akadályozza hogy menjek, hátrahagyva a gyönyörű lányt, kilépek az ajtón.

Kivéve ha van...