Paramount Színház

A Nyomorultak díszletmakettje teljes pompájában áll az íróasztalomon, bár egyelőre csak papírból. Éppen az imént lett készen, még a ragasztó meg sem száradt rajta, úgyhogy még egy leheletnyit ideges vagyok, hogy szétesik -e, és bizalmatlanul méregetem az alkotásomat, miközben végre lehúzhatom a kesztyűmet, amiben dolgoztam. Szimpla papírmunkához nem vagyok ilyen óvatos, de hát mégiscsak szikével vágtam, így inkább nem kockáztatnék.
Tudom, hogy nem eshet szét, mégis minden egyes másodpercét végigaggódom, mikor kimegyek a mosdóba, hogy kezet mossak a művelet után, és alig merem kinyitni a szemem, mikor visszaérek a helyiségbe. Nem szeretem irodának nevezni, mert mégiscsak egy színházban vagyunk, az "alkotóműhely" pedig túl hülyén hangzik.
Istennek hála, nem hullot darabokra, míg én kimentem, ebben a ragasztóban sosem kell csalódnom.
Meglehetősen elégedett vagyok a munkámmal. Szemügyre veszem a pontos illesztéseket, ujjaimat végigfuttatom a híd oszlopain, és a kapu cirádás elemein.
Mikor jelez a telefonom, megrezzenek, de csak emlékeztető: Billy, a szomszéd kisfiú születésnapjáról jelenik meg egy jegyzet a képernyőn, valamint felugrik egy hozzárendelt fotó is, amin Xavier és én együtt fújjuk el a kissráccal a gyertyát a tavalyi születésnapján, mindhármunkon idióta partykalap, a tortán pedig hét szál gyertya.
Szeretettel végigsimogatom a tekintetemmel a képet, és önkéntelenül is elmosolyodok, imádjuk Billyt, a szomszéd lakásban laknak, és az erkélyünk egybe nyílik a szüleiével, ott ismerkedtünk meg, mikor a fiatalember még csak öt éves volt.
Nemrég költöztünk oda Xavier-rel, ők pedig pár hónappal utánunk, és a szülőkkel nagyon hamar jóban lettünk. Intelligens, értelmes emberek voltak, nagyon nyitott életszemlélettel, akiknek nem az volt az érdekesség benünk, hogy egy férfi egy másik férfivel él, hanem az, hogy Xavier milyen remek szakács - az asszonyka rengetegszer átugrott receptért, vagy tippekért - vagy az, hogy jómagam is építész volnék, mint a férj, akivel szintén sokat cserélgettünk szakmai meglátásokat.
A kölyök, hát a kölyök pedig egy csoda volt, olyan dumával, hogy az ember majd'meghalt a nevetéstől, vagány kissrác volt, és jólnevelt, így egyáltalán nem volt teher vigyázni rá, ha a szülők moziba, színházba, vagy vacsorázni mentek néhanapján. Billy főleg Xavierért volt oda, mert tudta, hogy az ő neve szilárdan egybeforr azzal, hogy jól megtömheti a hasát mindenféle finomsággal.
Most azonban nagy meglepetéssel készülünk.
Kiskutya.
Minden gyerek életében eljön a pillanat, amikor kiskutyát szeretne, és Billynél most jött el az ideje. Már régen rágta az anyjáék fülét, akik végül beadták a derekukat, ám szívest örömest átvállaltuk az ajándék beszerzésének jóleső terhét, hozzájárulva a kölyök öröméhez.
Xavier azt mondta, értem jön ide, ám úgy tűnik, késik. Fél percenként nézek a telefonomra, hogy mikor ír, hogy merre jár, ám nem érkezik üzenet. Jó, ez persze nem is baj, nem szeretem, mikor vezetés közben a telefonját nyomkodja, nagyon aggódom, hogy bármi baja esik.
Új munkába már nem akarok kezdeni - pedig lenne még pár szín, amit be kéne rendeznem a darabból - de már tűkön ülök, bármelyik pillanatban itt lehet.
Aztán megszólal a belső telefon, és majd kiugrok a bőrömből ijedtemben.
- Winter - veszem fel, a portás az. - Itt van? Kösz, hogy szóltál! Szia! - mint egy gyerek, úgy nyitom ki az ajtót, és állok ki a folyosóra, hogy minél előbb meglássam, ahogy feltűnik a liftnél.
Igen, mindig így várom, mindig így örülök az érkezésének. Eltelhetett három év, még mindig olyan, mintha az első nap lenne. Mindig hiányzik. Mindig várom.

Ott helyben cseppfolyóssá válok, amikor meglátom, és rögtön magához ölel, és magától értetődően még egy csókot is kapok. Rávillantok egy ezerwattos mosolyt, és fejcsóválva hallgatom a tessék-lássék kis mentegetőzését.
- Elhagytad a telefonod? - ráncolom a szemöldökömet - Veled mindig történik valami. De lehet, hogy otthon hagytad... Mindjárt megcsörgetlek - javaslom, és lesimogatok egy gyűrődést a vállán. - Most a Nyomorultakon dolgozom... Tényleg szeretnéd látni? - megragadom a kezét, és magammal húzom a kis irodába. (Igen, igen, tudom, azt mondtam, nem fogom így hívni, de.. továbbra sem találok neki frappáns elnevezést.
Becsukom magam mögött az ajtót, és ahogy a makettre nézek, elfog a lelkesedés és a büszkeség, mint egy kisgyereket.
- Az előbb lett kész - mondom büszkén, és óvatosan lehajolok hozzá. - A hídra vagyok a legbüszkébb... Ez egy süllyesztőből emelkedő elem lesz, amit a szín szerint emelhetünk és süllyeszthetünk.. Az egyik jelenetben kőpad Cosette kertjében, a másikban pedig híd korlát, amiről Javert a mélybe veti magát. Ez pedig... - óvatosan elfordítom a forgószínpad részt - az első része viszonylag szabad, a hátsó részébe pedig felépíthető a barrikád. Ide... - tolok be egy beépített falat oldalról - Ide mozgó elemeket tervezek, de az még nincsen kész, azt holnapi projektnek fogom megvalósítani, miután beszéltem a rendezővel.. - teljesen belemerülök, ahogy lelkesen magyarázok, és egy pillnatra el is feledkezek arról, hogy időre kértük magunkat. - De miért nem szólsz rám, hogy ne beszéljek annyit? Menjünk inkább, mert nem lesz kiskutya. - forgatom a szemem tréfás ijedtséggel a gondolatra, hogy kiskutya nélkül térünk haza.
Fogalmam sincs arról még, milyen ebet válasszunk Billynek. Úgy értem, azért a harmadik emelet felvet némi problémát kutyatartás szempontjából, viszont ha már kutyáért megyünk, akkor kutyát hozunk el, nem pedig szobacirkálót. Szerencsére inkább a nagyiéknál lesz a blöki a kertvárosban, de azért jó volna megtalálni az arany középutat.
- Ja igen. - jut eszembe, mikor meglátom az asztal sarkán a telefonomat. - Megcsörgetlek, várj - választom ki a számát a gyorshívóból, és már hívom is. - Egyébként, milyen napod volt? -nézek fel közben, míg elpakolom az eszközeimet az asztalról - mert akármilyen is, remekül nézel ki.. mint mindig. - mondom őszinte vágyakozással, cseppet sem titok, mennyire odavagyok érte még mindig, évek telhettek el, és a tűz még mindig nem veszett ki kettőnk kapcsolatából. Gondolataim máris előreszaladnak estére, mikor már csak ketten leszünk, együtt befekszünk egy hatalmas kád forró vízbe, és csak ő lesz, és én, és... És... a következő pillanatban úgy belesípol a fülembe a telefon, hogy úgy kapom el, mintha megégetett volna. - Na francba... Ki van kapcsolva... Reméljük csak otthon hagytad és lemerült.
A fogashoz lépek, és leakasztom a fekete szövetkabátot a falból, szórakozottan a nyakamba dobom a bohókás csíkos sálat, ami enyhít kicsit a kabát szigorán, úgy néznék ki nélküle benne, mint egy keselyű, de a kabátomat már elfelejtem begombolni, és a sál is csak úgy lóg a nyakamban.
- Mit nézel annyira? - nevetek rá Xavierre őszinte örömmel, még mindig úgy megbolondít a közelsége, mint egy iskolásfiúét. Közben a kesztyűm után tapogatózok önkéntelen mozdulattal a zsebemben, elegáns bőrkesztyű, Xaviertől kaptam, és ugyebár kesztyűből sosem lehet elég a számomra.
Megtalálom, és felhúzom őket, majd úgy ítélem, indulásra készen állok. Megállok, és Xavierre bámulok.
- No mi az? Induljunk? - lépek hozzá közelebb, és rámosolygok. - Előre mondom, te vezetsz, mert én otthon hagytam a jogsimat. - biggyesztem el a számat bocsánatkérően, jelezvén, hogy nem csak ő hagy el dolgokat ma. - Bezár a telep. - figyelmeztetem.

Annyira szerelmes vagyok.
De tényleg. Pedig nem hiszek az ilyesmiben. Sosem hittem abban, hogy szerelem első látásra, meg, hogy két ember egymásnak teremttetett, blablabla, de Xavier megérkezett az életembe, és abban a pillanatban gyökerestül megrengette az egész világomat.
Amíg nem találkoztam vele, aludtam. Aludt a lelkem, belesüppedve abba a magányos csendbe, ami születésemtől fogva osztályrészem, hiába törhettem ki a bűvös buborékból, aminek foglya voltam tizenhat éven át.
És utána sem volt jobb. Jártam-keltem a többi ember között, mosolyogtam, egyetértettem, megköszöntem, de belülre nem jutott el semmi belőlük.
Nem tanítottak meg beilleszkedni a társadalomba, így sosem éreztem magam jól nagyobb társaságban, vagy oylan helyeken, ahol túl sok ember gyűlt össze túl kevés helyen.
Ám akkor jött Ő.
Premierparty volt, első társmunkám, alig múltam 21 éves, frissen kerültem ki az egyetemről, és a mesterképzést csináltam, ez volt az első premierem, ahol tevékenyen részt vettem a munkálatokban, és a színlapra is kikerült a nevem. Nagyon kedvesen fogadtak, és én is megkedveltem az embereket, s fantasztikus művészeket, akikkel együtt dolgozhattam, de a puccos premierbuli már nem volt nekem való, így kisliszoltam a személyzeti kijáraton.
Xavier ott volt. Kint állt az ajtónál, pontosan emlékszem rá, mert az jutott eszembe, hogy iylen gyönyörű férfit még életemben nem láttam, meg kellett volna rajzolni minden vonását, minden lehetséges technikával, olajfestékkel kellett volna kikeverni bőrének leírhatatlan árnyalatát, vagy szénceruzával satírozni büszke arcélét.
Talán megbámulhattma kicsit, mindenesetre megszólított, könnyedén, magától értetődően, egy cseppet sem volt terhemre a vele való beszélgetés. Könnyed humora, hozzám közel álló életszemlélete, vad szabdságvágya teljesen lenyűgözött azon az estén, és ez tart azóta is, lassan 4 éve.
Ahogy beülök mellé a kocsiba, automatikus mozdulattal nyúlok a kesztyűtartóhoz, hogy kivegyem belőle a gyógyszerem, és rezignáltan, csak úgy a markomból veszem be, víz vagy bármi nélkül. Mikor XAvier is beül, megszorítom a térdét és biztatóan rámosolygok.
- Alig várom, hogy otthon legyünk, csak mi ketten - mondom halkan, és a visszapillantóban megkeresem a tekintetét, majd hozzáfordulok, és csókot lehelek a szája sarkába, fantáziájára bízva, hogy miért várom a hazaérkezést.
Azátn kérdez.
- Mi, az állatokhoz? - halványan elmosolyodok. - Nem, ahhoz nem értünk, de szerencsére a google a barátunk, és én már felcsaptam ma. ÉS azt olvastam, hogy a legnagyobb testű kutya is vígan elvan a lakásban, ha minden nap eleget mozgatják. - görgetem a telefonomon a mentett oldalt. - Mondjuk nálam egy kutya az a németjuhásznál kezdődik, de mindegy. Kár kutyafajtákat nézegetni, nem hinném, hogy a telepen hemzsegnének a fajtiszta kutyák. Biztos segítenek majd.
Hátradőlök az ülésban, a sok beszéd még mindig lefáraszt. Kezem újra Xavier térdét keresi, megsimogatom, majd rásimítom a tenyeremet.

Halványan, de annál lelkesebben mosolyodok el, amikor rámkontrázik, a két kis szócska, " én is" jóleső balzsamként ömlik el a lelkemen, és boldog sóhajjal dőlök hátra az ülésen. A világ legboldogabb emberének érzem magam, ennél már csak akkor lesz jobb, mikor otthon leszünk, a lakás nyugalmában, egy jó forró zuhany után, lustán elheverve az ágyban, és valami semmitmondó műsort nézni a tévében... Kit érdekel, ha ott van Ő.
Átborzong az öröm a tagjaimon, pár pillanatot engedélyezek magamnak, hogy belemerüljek ebbe a képbe, aztán erőszakkal visszarángatom magam a valóságba, ami van ugyanolyanm gyönyörű, hiszen mellette ülök épp, és az ujjaim alatt érzem a testét.
Ennél nem is kell több.
- Ó, hát nem ragaszkodtam én a nagytestű kutyához - mondom halk derűvel, és ujjammal lustán köröket cirógatok a térdén a nadrág anyagába. - Csak arra próbáltam célozni, hogy nincsen rossz választás. Bármelyik eb megfelelő lehet, és hiszem azt, hogy ismerjük annyira a kis Billy ízlését, hogy megtaláljuk neki a legmegfelelőbb kis dögöt, amit a hátán hord a föld! - fogadkozok tréfálkozva, és megszokásból az utat figyelem, nem mintha nem lennék totálisan meggyőződve arról, hogy Xavier remekül vezet, ez tényleg puszta megszokás.
Következő kérdésére felvonom a szemöldökömet, és kedvesen kinevetem.
- Hogy ettem- e...? hát ez meg hogy jutott eszedbe? - kérdezem őszinte derüléssel, és megcósválom a fejem. Holott tudom, hogy csupán aggódik. Aggódik értem, minden pillanatban, és soha nem akartam, hogy valakinek, akit a legjobban szeretek ezen a világon, így kelljen éreznie miattam 0-24-ben. Bár még foga van a télnek, és ilyenkor sokkal gyengébb vagyok, mint általában, tényleg nagyon figyelek arra, hogy ne kelljen aggódnia miattam, ilyen apróságon sem, hogy ettem -e rendesen. - Persze, hogy ettem - válaszoltam önérzetesen - Nem kell aggódnod emiatt.
Volt egy pár perc csönd, amíg gondolatainkba merülve néztük az elhaladó háztömböket, majd visszakérdeztem:
- És te...?
Xavier néha magába fordul. Nem tudom jól megfogalmazni, de elhallgat, és mintha befelé nézne, az, aki egész napokat, heteket tud annak szentelni, hogy felvidítsa és kinyissa a környezetét, és főleg engem, akivel folyamatosan azt érezteti, hogy én vagyok keringő világának a Napja, körülöttem forog az élete galaxisa, és pontosan tudom, és pontosan zavarba ejt, hogy a csillagokat lehozná nekem az égről- és persze ez kölcsönös.
De valamikor bezár, és akkor nagyon fázni kezdek nélküle.
Most is átremeg a tagjaimon a tél, a visszapillantó tükörben keresem a tekintetét, hogy meggyőzzem magam, hogy minden rendben, és fölöslegesen aggódok, hogy eltávolodik tőlem, vagy bármiféle probléma felütheti a fejét a kettőnk kapcsolatában.
- Minden rendben...? - kérdezem halkan, ujjaim görcsösen fúródnak nadrágja szövetébe.

Helyesel, és ezt elégtételnek veszem. Oldalpillantással nyugtázom a szabadkozását, hogy nincsen hátsó szándéka, bár egy pajkos mosolyt eleresztek, mert hát ugye lehetne, hogyne lenne hátsó szándéka, nem félek én attól... Na de majd ha hazaértünk.
- Nahát - jegyzem meg - az aztán nem jelenti azt, hogy volt időd is enni! - irtózatos pörgés van ilyen helyen ,láttam saját szememmel, főleg, ha annyira profi vagy abban, amit csinálsz, mint Ő. És hát Xavier mindent teljes bedobással csinál, szó se essék róla. Sebaj. Majd otthon összeütünk valamit, legyen már vége a napnak - na persze, nem mintha nem lenne örvendetes az úticélunk, és nem lenne szívet melengető már előre a kis Billy elragadtatottsága, de megvallom őszintén, elfáradtam, és mégiscsak az lesz a legszebb a napban, amikor végre befészkelhetem magam az ágyba - természetesen Vele együtt.
A következő kérdésemre hárít, ismerem jól, már nyitnám a szám, de akkor megragadja gyöngéden nadrágján pihenő kezem, és lágyan megcsókolja, én pedig beleborzongok a gesztusba. Ajka nyomán mintha lángra gyúlna a bőrőm, és villámcsapás cikázna végig a testemen, annyira szeretem, szőröstül-bőröstül, mindenem odaadnám érte, vagy csak a pillanatért, hogy vele lehessek. Kamaszos rajongással szeretem, és szeretni fogom, bármi történjék.
Hirtelen kizökkenek, és elfeledkezek mindenről.
- Szeretlek. - lehelem, egész lelkem ott reszket a nyelvem hegyén, és szinte fázni kezdek, mikor elengedi a kezem, hogy újra a vezetésre koncentráljon. Látom, hogy már közel az úticél, a telep feltűnik az út végén, én pedig rezzenéstelenül meredek a visszapillantóba, félprofilból szemlélve tökéletes vonásait.
- Csak... csöndes vagy. - mondom - Ugye, ha valami baj van, elmondod...?
Szeretném magamhoz ölelni, szeretném a nyakába temetni az arcom, és szeretnék elmerülni benne örökre, annyira vágyom rá, annyira hiányzott, annyira hiányzik mindig, ha nincsen velem.

- Neked? Hinni? Ne viccelj - nevetek rá fejemet csóválva - Hogy is lehetne, csak rád kell nézni, pont az a fajta vagy, akitől az anyukák óva intik a lányaikat. - csípkelődök, és végigmérem elegáns profilját oldalról, szép, mint egy görög isten, modellnek is simán elmehetne.
Aztán persze beismeri, hogy nem igazán volt ideje enni, mármint úgy normálisan, és nem mondhatnám, hogy meglepődök.
- Hát ez egy olyan dolog, ami abszolút nem lep meg - mondom ki hangosan is, amit gondolok, és fejben már azon sakkozok, hogy mi legyen otthon a vacsora, bár mindkettőnknek hosszú napja volt/van/lesz, így nem tartom valószínűnek, hogy nekiállunk még főzőcskézni, hadd pihenjen XAvier is. Majd rendelünk valami kaját.
Bár őszintén szólva, a legeslegjobban azt a részt várom, amikor beülünk mindketten a kádba, esetleg egy pohár borral, elnyújtózunk a langyos vízben, és érezzük az éteri nyugalmat, már olyan rég volt ilyen utoljára, úgyhogy el is határozom magamban, hogy ezt az estét mindenképpen kiharcolom. Kell nekem. Szükségem van rá. Mindig, és gyógyíthatatlanul. Talán sosem vágytam még ennyire életemben semmire, mint erre a férfire itt mellettem, és talán ebben része van a titokzatosságnak is, ami körüllengi egész lényét.
Újra a kezemen van az ajka, én pedig érzem, hogy szájának érintése végigszáguld forrón az idegeimen, és végigbizsergeti a gerincoszlopomat.
Rámosolygok.
Én is szeretem.
Én is szeretlek, XAvier.
Fáradtnak tűnik, nyúzottnak, és hárítja a kérdésemet, én pedig, bár nem vagyok gyanakvó típus, megérzem, hogy van valami, amit esetleg nem mond el. Mindenesetre kényszeríteni nem akarom, talán fölösleges is lenne. Úgyis eljön mindennek az ideje.
Amíg parkolóhelyet keres, próbálok a feladatra koncentrálni. Kiskutya, kiskutya, meg a kisfiú a szomszédban... Olyan boldog lennék, ha egyszer nekünk is megadatna, egy egész család. Béke, és nyugalom. Aki olyan magányos gyerekként nő fel, mint én, az - mit tegyek - ilyenekről álmodozik.
Zökken a kocsi, ahogy megáll, megérkeztünk. Nyitnám az ajtót, de Xavier rám parancsol, majd megkerülve az autót, kinyitja nekem az ajtót. Óvó, féltő szeretete láttán szinte könnybe lábad a szemem, de most nincs helye efféle érzékenykedésnek, dologra, tudjuk le.
- Köszönöm, Mister - mosolygok fel rá, ahogy kiszállok, majd lesimítom szövetkabátomat. - Oké, haladjunk. Hidd el, hogy nem fog sokáig tartani. - Gyors simítás az arcára, aztán bemegyünk a telep kapuján.

Pár órával később, otthon vagyunk, kiskutya átadva - a fajtáját ne kérdezzétek, mert szerintem a jó ég se tudja, csak, hogy nagyon helyes kis vakarcs volt - örömteli köszönet bezsebelve, Billy öröme megörökítve fotón, az idétlen partykalapot, amit a kisfiú biggyesztett a fejünkre, már a kezünkben hoztuk át.
Aztán, csak ledöglöttünk a kanapéra, ahogy bárki tenné egy iylen mozgalmas nap után.
- Rendelek valami kaját - veszem elő a telefont, míg Xavier ölébe fészkelem magam - Aztán fürödhetnénk egyet, ketten, a kádban. -sokat sejtetően felmosolygok rá, és visszafojtott lélegzettel várom a beleegyezését. - Rád is rádférne. Olyan kimerült vagy. -győzködöm, míg a közeli házhozszállítós étterem kínálatát nézem. - Kérlek, Xavier. Kérlek! - felnyúlok a gallérjáért, hogy magamhoz húzzam egy csókra.