Pine Forest

Francois & Sun

Más volt itt az ősz mint Európában vagy éppen fent északon, már közelebb a sarkvidékhez. Itt színes volt a világ, mintha valaki az arany, a bordó és a barna millió árnyalatába öltöztette volna az erdőket. Szerettem azokat a napokat, amikor odakint még csalókán sütött a nap, beszökött a maszatos üvegeken és elhitette velem, hogy még visszatér kicsit a nyár, de a meghajló lombok, a szélnek ellenálló zörgő, levelüket levetkezett ágak már a hidegebb idővel kecsegtettek. Pár napja Sophie járt nálam és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk túrázni megyünk. Sophie a tördelő szerkesztőm, akit többnyire hirtelen szőke hajáról, és negyvenes évei közepének dacára kellemes simaságú arcáról lehetett megismerni, aminek többnyire köze volt tetemes súlyfeleslegéhez. Ó, el sem tudom mondani mennyire finom krémes almás rácsost tudott sütni. Szinte függővé vált tőle aki megkóstolta. Mindig mosolygó piros pozsgás arca volt, az ajkait püspöklilára festette, és ha nem onnan olvastam volna le a mondanivalóját, akkor is oda téved volna a tekintetem mert szinte magára vonzotta. A nevetése szép volt, bár a hangját nem hallottam, de a ritmusa karistolta a tarkómat és arra késztetett gyakorta, hogy én is vele nevessek. Azt mondta jót fog tenni nekem ez a kirándulás, hiszen mostanság ki sem mozdulok itthonról, nem igazán jó, hogy örökké a munkába temetkezem, még akkor sem ha szeretem ezt csinálni. Azt mondta túlságosan csendes tevékenység, amivel engem megint nevetésre ingerelt, hiszen tulajdonképpen az egész életem ebben a furcsa és vibráló zajtalanságba telik. Sokan, sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem rossz? Én pedig nem értem a kérdés. Ebben élek, miért lenne rossz? Másképpen kell az emberekhez fordulnom, ahogyan nekik is másképpen kell hozzám, de ettől én szeretném azt gondolni, hogy ugyanolyan vagyok mint ők. Nem több és nem kevesebb. A kirándulás napján bár fújt egy kicsit a szél de alapvetően gyönyörű idő volt, és még eszembe is jutott, hogy valóban mennyire igaza volt az én sokat tapasztalt barátnőmnek, hogy ezt az egész javaslatot megtette, amikor vibrálni kezdett a zsebembe a mobilom. Üzenetem érkezett. Bár telefonálni klasszikus módon nem tudtam vele, de üzenetet fogadni és küldeni azt annál inkább.
“Kisvirág! Ne haragudj, de az éjjel behúzta a görcs a lábam. Most itthon szenvedek. Menj nélkülem, aztán várom az élménybeszámolót.Ne felejts el óránként csekkolni.”
Csalódottan húztam el a számat, és látható volt az arcomon, hogy nagyon érzékenyen érintett a dolog. Már annyira rákészültem. Dupla adag szendvicseket pakoltam, meg egy pakli kártyát is. A hátizsákom, már az előszobában várt indulásra készen, és én lebiggyedő ajkakkal néztem. Legszívesebben visszamondtam volna az egészet, de az igazat megvallva amennyire nem akartam menni eleinte, most már annyira beleéltem magamat. Valóban keveset mozdultam ki mostanság, és még akkor is ha helyenként ez azért lehetett mert féltem a világban a magam kis csendességével közlekedni. Apa egyszer azt mondta nekem, hogy én nem illek ide. Sokkal inkább illenék valamelyik zeneművének kis félhangjai közé. Először keserűen állapítottam meg, hogy én csupán egy felet érek, mire apa azt mondta, hogy ne  butáskodjak, a fél hangoknak megvan az a sajátos tulajdonságuk, hogy arra mindenki felkapja a fejét, mert különleges, mert nem illik oda.
“Jobbulást Sophie, és sajnálom. Holnap meglátogatlak, és viszek sajtkrém levest. Ellenvetés nincs. Csekkolást nem felejtem.”
Nagy vigyorgások közepette nyomtam rá a küldés gombra, és a kabátom után nyúltam, hogy a magamra vegyek, és a hátamra kanyarítsam a zsákomat. A busz lassan zötyögött velem, és egész úton arra gondoltam, hogy mennyi képet fogok csinálni a kirándulásról, amit majd elküldök a papának Dublinba. Két nap múlva indul a koncertsorozata, olyankor nagyon magába tud fordulni, nem igazán lehet vele beszélni. Ráadásul nekem is be kell fejeznem egy kéziratot, szóval nem fogok én sem unatkozni. Ez valóban ilyen utolsó utáni lehetőség volt a kikapcsolódásra. Két órás gyaloglás várt rám amikor a buszról leszálltam, és az erdő fái felé vettem az irányt. A fenyvesek alján már az ősz csókolt színeket a többi fára, mögöttük az örökzöldek méltósággal terültek el, hívogató, harsány színekkel. Magasabban még köd gomolygott. Követtem a turista jelzést, az egyetlen tájékozódási lehetőségemet, és haladtam befelé, a magasabb sziklák felé. Úgy terveztem, hogy ott az első magaslati ponton állok majd meg, és költöm el a reggelimet. Mintha apró kis makettre pillantanék le az alattam elterülő világra. Közben pedig elküldöm az első óra üzenetét Sophie-nak. Ez volt az úgynevezett csekkolás. Mivel nem érzékelem magam körül úgy a veszélyt mint mások, ha kirándulni mentem, vagy olyan helyre, ahol több órát kellett távol lennem, mindig küldtem időnként üzenetet, amelyben tudattam az éppen arra kijelölt személlyel, hogy jól vagyok, semmi gond.Egy időben nagyon nehéz volt azt megszoknom, hogy nem tehetek egyetlen lépést sem anélkül, hogy ezeket a jelzéseket el ne küldtem volna, később már rájöttem, hogy ez szükséges volt ahhoz, hogy a szeretteim, vagy azok akik aggódnak értem tudják: minden rendben velem, nem kell aggódniuk. Ha azt lehet mondani, még mindig valamiféle köldökzsinórral kapaszkodtam a világba, kivált azóta amióta teljesen elveszítettem a hallásomat. Az erdő látványába belefeledkezve kapaszkodtam felfelé, és az első sziklát elérve fogyasztottam el néhány szendvicset, küldtem egy üzenetet Sophie-nak és indultam tovább. A Tűlidérc felé igyekeztem, amely a fenyves ezen, északi részének legmagasabb pontja volt, és onnan kapta a nevét, hogy az idő által hófehérre csókolt szikla hatalmas lidérccé csipkézett köveivel magasodott a világ fölé. Egy kissé meredekebb szakasz következett, amelyet nem volt egyszerű megtenni, ugyanis kissé csúszós volt, és földszagú, az évek óta rétegezett levedlett fenyőleveleknek és az idő által érlelt természetes komposztnak hála. Ahogyan így felfelé araszoltam magam mellett az egyik domboldalban, egy kisebb sziklacsoportosulás között megpillantottam azt a lila virágot, amely mosolygó kis bólogató fejével a nyár utolsó hírnöke volt. Ezerszépség. Így nevezte apa, ahányszor elvitt magával kirándulni, és megláttuk ezt a növénykét. Utolsó erdei virágok egyike, amely nyár végén nyílik és kizárólag az erdei fenyők rejtekében, vagy sziklák repedéseiben található. Valami különös indíttatástól vezérelve váltottam irányt, és másztam felfelé a meredek domboldalon. Az volt célom, hogy leszedjem a virágot, és lepréseljem, ajándékba az édesapámnak. Az otthon egyetlen apró kis misztériuma. Elszámítottam azonban magam, és amikor a sziklákat elérte a kezem vettem egy nagy lendületet, de már csak arra volt lehetőségem, hogy a hátamat két repedés között megvessem, és a zsákom beakadt, a telefonom pedig kiesett az oldalsó kis zsebből, bucskázott lefelé a meredek hegyoldalon. Kétségbeesetten sóhajtottam a sziklák közé szorulva. Ha megmozdulok és rosszul lépek lecsúszok. Ha nem mozdulok meg, akkor fogalmam sincs hogyan fogok innen kiszabadulni. Egyre nehezebben vettem a levegőt, egyre kétségbeesettebben forgattam a fejem, de hiába. Nem hallottam semmit. Egyedül voltam a saját csendembe burkolózva, és nem tudtam mit csináljak. Csak Sophie-ban tudtam bízni, hogy ha fél óra múlva nem érkezik meg az utolsó csekkolás, akkor ösztönösen bajt fog érezni. Ilyenkor kifejezetten jól jött a túlaggodalma. Ujjaim a sziklára simultak, és vártam, nem tehettem mást.
Fél óra múlva egy hívás futott be a légimentő szolgálathoz, egy bizonyos Sophia Trevisor jóvoltából, aki arról tájékoztatta őket, hogy egy fiatal lány miatt aggódik. Eleinte nem nagyon értették miért, amikor is a hölgy közölte, hogy az a bizonyos lány nehezebben tájékozódik mint az átlagemberek, ugyanis nem hall semmit. Kérte a segítségüket, és a kutatás megindítását a Pine Forest északi oldalán. Kis türelmét kérték ugyanis jelenleg nem volt szabad pilótájuk egy másik mentés miatt ugyanis terepen vannak, de ígéretet tett a központos, hogy kerít valakit, aki megnézi a Tűlidérc környékét.