Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Hegyi út Vas. Okt. 16, 2016 1:05 pm
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Szer. Feb. 15, 2017 3:37 pm
Chloe and Joel – Let’s drink!
Két hete jöttem ki a kórházból, már attól jobb lett a kedvem, hogy a fogaimat nem húzta össze semmi. A nőgyógyászati problémáimat egy díszes dobozba zártam el több okból is. Nem akartam párhuzamot vonni a lehetséges meddőségem, és Joel lelki állapota közé. Nem érdemelte meg, hogy még jobban kitoljak vele. Az én jövőm volt a tét, bizonyosan megviselte, engem is, napokig látni se akartam, de rájöttem, hogy éppen annyira hibás vagyok a történtekért, mint ahogyan őt tettem meg bűnbaknak. A hab a tortán a testvére elvesztése volt. A gyász újult erővel tört éket közénk, és lehetetlenítette el a kapcsolatunkat. Hány akadály, hány baljós esemény kell még, hogy nyugodtan élvezhessük a felhőkön áttörő napfényt? A vihar elpusztítja az összes létező növényt, virágot, melyet ketten ültettünk. A metafora nem a legjobb hasonlat, de érzékeltetni szerettem volna, hogy mennyire messze kerülünk a boldog happy endtől. A hormonkezelések által a hangulatom javult, de a több heti némaság után, kissé érzéketlenné váltam. Étienne halálhíre megviselte az egész Roux családot, nem is mertem zaklatni őket. A lányaival értekeztem néha, vagy a húgát próbáltam elérni. Betolakodónak éreztem magam egy idegen közegben, ahol lelki megnyugvást nem hozhattam számára, és a testvérei számára sem. Mi volt hát a megoldás, hogy egy kis intimitást csempésszek a viszonyunkba, mégse bántsam meg, egyszerre legyek megértő, és gondoskodó? Fura ötleteim támadnak, apa nem is tanácsolta, hogy nekivágjak, de szó szerint szartam rá, hogy ők mit akarnak, és én, mit szeretnék. Markkal egyeztettem le a terveimet, hogy mozgósítsa Joelt. A két nap elegendő lesz, nincs abban a helyzetben, hogy többet engedjen meg magának, vagy távol legyen a szeretteitől. A saját nyomoromat félretéve Amyvel, és a kis Kimmel vágtam neki a közeli hegyeknek, hogy az egyik pihenőhelyen töltsük majd az éjszakát, de csakis kettesben Joellel. - Biztos vagy benne Chloe, hogy ez jó ötlet? Mark meg volt rémülve, amikor beavattad. – kimérten tekintek előre, aztán mosolyogva pillantok hátra az alvó szépségre. - Igen Amy, így kell lennie. Senki nem bír vele, hálni jár belé a lélek. Nem vagyok pszichológus, de mit érek el vele, ha babusgatom? Ott van Adrian, nem értem el, Marknak ti vagytok most a legfontosabbak…bocsánat, még szokatlan a beszéd. – köszörülöm meg a torkomat. Hétfőn kell visszamennem a szájsebészetre, hogy ellenőrizzék az álkapcsomat, aztán ott van még a fogdoki is. Az arcomon nem maradt heg, de a kulcscsontom miatt gyógytornára vagyok utalva. A napjaim nagy részét rendelőkben, vagy valamilyen steril szobában töltöm, de mégsem kell éjszakára bent maradnom, és ez már haladás. Az elmúlt hetek rólam szóltak, de már szabadulni akartam a poklomból. - Nagyon szereted, ugye? – ő is hátranéz, és az a tipikus mosoly bújik meg a szája szegletében. - Olyan nagy már…mármint érted. Legutóbb még a hasamban volt, most meg itt van. Örülök, hogy te is az élete része vagy már. – könnyesedik be a szeme a barátnőmnek, és előrefordulunk, nehogy felkeltsük Kimet. Nem beszéltem a problémámról Amynek, túlontúl friss volt a seb, és nem álltam készen, hogy megosszam vele…talán meddő leszek. Közeledünk a célunk felé, már látom a havas háztetőt, és a lehetőséget arra, hogy megmentsem Joelt. Sokan nem értettek volna egyet azzal, amire készültem, egyenesen hülyeség volt, mert alapvetően nem old meg semmit, mégis bíztam benne, hogy segíthetek. - Szeretem Amy. – szállok ki, és a fekete szövetkabátomban sétálok át a csomagtartóhoz. Kiemelem a két vastagabb szatyrot, pontosabban cselekednék, de a barátnőm beelőz, és behozza helyettem. A tűzrakással bajunk lesz, és a fiúk csak másfél óra múlva érnek ide. - Hozok fát. – sóhajtok egyet, és elindul a hajsza, hogy időben készen legyünk.
***
Mark fogja visszavinni a lányokat is, ezért a másik kocsi marad nekünk. Féltve várakozom a küszöbön, amikor meghallom a kocsi farolását, és megpillantom a két jó barátot. Joel szótlanul száll ki, én nem mozdulok, csak akkor kapom fel a fejemet, amikor Amy a kislányával együtt ad egy puszit nekem, és sok szerencsét kíván. Mark int, és segít kipakolni Joelnek a kocsi mellé. A szél kegyetlenül csiklandozza az arcbőrömet, és acélosan csillannak meg a kéklő lélektükreim. - Joel…üdv. – mérem végig. A torkomban dobog a szívem, a szám kiszárad, és a beszéd nehézkesen megy. - Gyere be. – közlöm vele a tényeket, és ha megindul mögöttem, akkor kitárom előtte az ajtót, és a benti helyiségbe lépek. Két embernek ideális egy éjszakára, semmi flancolás, és ha van kedve, akkor még síelhet is, hiszen a közelben van a felvonó. - Beszélgetni fogunk…őszintén, minden teketória nélkül. – bökök a tetemes mennyiségű alkoholra a fából faragott ládán, ami a dohányzóasztalt helyettesíti. - Nem a szerelmed leszek, nem az összetört lány, akinek helyre akarod hozni az életét. Simán egy barát leszek, akinek kiöntheted a lelkedet Joel Émeric Roux. Tombolhatsz, dühönghetsz, de addig nem megyünk innen sehová, amíg nem beszélsz. – fűzöm össze a kezeimet a melleim előtt, és az ajtófélfának döntöm a vállamat.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 27, 2017 9:48 pm-kor.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Feb. 16, 2017 12:06 pm
Ami azt illeti, még jól is jött, hogy a hírek után napokig nem akart látni, mert én meg senkit a világon nem akartam. Illetőleg, most hazudok, mert szerettem volna, ha csak egyszerűen az ölébe fektethetem a fejem, és nagyokat hallgatok, míg odabenn valamennyire feloldódik a gyász okozta sokk. Meg beszélni nem akartam. Senkivel. Pillanatok alatt zárkóztam be a saját kis világomba, és sokszor annak a nyolc éves kisfiúnak éreztem magam, aki Elroy temetésén sírt a koporsó mellett. Étienné mellett csak odabenn sírtam, próbáltam tartani a lelket anyában és Angieben, miközben magamban sem voltam képes. Megtörtént, amitől mindig is rettegtem, elveszítettem, elveszítettünk még valakit. Abba már bele se mertem gondolni, mit érezhet anya vagy apa. Két fiút eltemetni idő előtt borzalmas csapás. Chloet nem terhelhettem a saját problémámmal, volt neki elég, jobb volt így, neki sem szerettem volna lelkiismeret furdalást okozni, hogy nem képes úgy mellettem lenni ebben az időszakban, ahogy esetlegesen szeretné, vagy egészséges lelkiállapotban tenné. Ellenben én sem volt képes bemenni és mindennap megkísérelni felvidítani. Megritkultak a látogatásaim, az egyetlen, amivel tudatni voltam képes, hogy nem felejtettem el, hogy mindennap küldtem neki egy csokrot, mindben volt levendula, legalább egy, de a többi virág változatos volt, nehogy unalmas legyen. Idézeteket írattam rá erővel, lélekkel, gyógyulással kapcsolatban, ilyen motiváló dolgokat, reménykedtem, hogy rajtam is segít majd, amíg keresgélem őket, de nem így lett. Egy sötét veremben vergődtem, és minden kezet ellöktem, ami le akart értem nyúlni. Ordíthattak is velem, nagyjából bármit, én a világon semmire sem reagáltam, nemes egyszerűséggel nem bírtam, nem akartam. Féltem kinyitni a csapot. Elroy temetése óta a lelki fájdalmammal – ami valljuk be, nem volt olyan sok – igyekeztem egymagam megbirkózni odabenn. Jelenleg szintén ez volt a műsor, noha egyelőre fogalmam sem volt róla, milyen sikerrel. Egyelőre borzalmasan éreztem magam, holott már egy hónap is eltelt azóta. Mégsem lett könnyebb semmi, mintha jeges marok szorította volna a szívemet. Sosem tartottam magam túlzottan érzelmes embernek, vagy olyannak, aki kimondja, ami benne zajlik, mert nem volt szükséges, mert az érzelmek, a velük való manipulálás, a mindent kimondani kényszeres érzése a nők sajátjai. Én elvoltam a magam csendes, komor kis világában nélkülük, de most betöltötték a teret, és ordítani lett volna kedvem, hogy hagyják abba végre… de rohadtul nem akart elmúlni semmi. Mark üzenete, hogy húzzunk el a hegyekbe, és basszunk be mint az albán szamár, valahogy jókor jött, nem vagyok alkoholista, keveset iszom a munkám miatt, de most úgy éreztem, hogy ez kell, hogy talán jobb lesz tőle, bármilyen ostoba gondolat is lehetett. A magam részéről inkább ez, minthogy itthon üljek. Vissza kellene mennem dolgozni, mielőtt kiraknának a picsába, egyszerűen elmegy mellettem az élet, de erre még gondolni sem tudok, most képtelen vagyok életeket világra hozni, annyi örömet látni, valami új kezdetében segédkezni, holott a fejemben minden sötét és zavaros. Egy hónapot adtam magamnak kezdetben, amíg fizetés nélküli szabadságon vagyok, abból három hét telt el, eleve annyi ideje kellett volna visszamennem dolgozni, de a gondolatától is rosszul voltam. A kocsiban egy büdös szót nem szóltam, a kézrázás megvolt, de a szokásos futó ölelés elmaradt, csak beültem, és irány, vigyen, ahová akar, remélem, a piáról is gondoskodott, mert részemről határozottan elfelejtődött a dolog. Ha a lányok nem vásároltak volna be néha, üres lenne a hűtő. Igazság szerint alig eszem, arra még elég, hogy képes legyek kimenni legalább egy zuhanyra, de hetek óta nem futottam például, de gondolni sem bírok rá. Arról nem beszélve, hogy nincs az az isten, hogy bármit főzzek. Egyszerűen életképtelenné avanzsáltam, és az a nagy helyzet, hogy egyelőre nem érett meg bennem a gondolat, hogy kimásszak ebből a gödörből. Azt a pillantást, amivel akkor illetem, amikor rájövök, hogy nemes egyszerűséggel átbaszott, nem teszi zsebre. Ennyit a piálásról, igaz? Ennek fényében tartom majd magam a jó szokásomhoz, és továbbra sem fogok hozzászólni. Mármint alapvetően minimális kommunikációs formában léteztem, ha muszáj volt, beszéltem, de hogy velem most nem lehetett normális társalgást folytatni, az is teljesen biztos. Chloeval semmi bajom nem volt, de kifejezetten örültem a pasis piálásnak, és most cseszhetem. Marktól nem köszönök el még egy intéssel sem, ellenben Amynek és Kimnek adok egy-egy puszit, meg biccentek, aztán odalépek Chloehoz, ő is kap, újsütetű szokásom szerint a homlokára köszönés helyett, fogalmam sincs, mikor csókoltam meg utoljára, de nem meglepő, hogy az állkapocstörése okán nem került rá sor, s most nem tudom, hogy van ilyen téren, meg úgy egyáltalán, de egyébként sincs kedvem csókolózni. Semmihez sincs, szóval ez nem újdonság. Belépek a házikóba, s mivel Mark a kezembe nyomott egy üveg whiskyt, ideje is belekezdeni, mert közel sem vagyok abban biztos, hogy képes leszek ezt az egészet végigcsinálni. Beszélgetni, hahhh. Ezen a ponton azért a magasba szalad a szemöldököm, na ez az, ami nem fog menni. Addig legalábbis biztos nem, amíg nincs bennem legalább ez az üveg. Elkezdem hát kinyitni, de akkor mutat a rengeteg piára a faládán. Na ez már olyasmi, amivel tudok mit kezdeni. - Szuper. Akkor remélem, hosszútávra készültél. – Csendesen jegyzem meg, talán inkább illik be morgásnak, mint bármi egyébnek, ha poharat nem látok, akkor gond nélkül húzom meg csak úgy az üveget, s felé fordulva nyújtom át neki, ne csak én iszogassak, nem igaz? Abban mi a pláne? Meg aztán, ne álljon nekem ott az ajtóban, mint valami hajcsár rabszolgatartó… Azt még nem tudom, hogy enyhül-e majd a hozzáállásom, ha leittam magam a sárga földig, de majd meglátjuk.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Feb. 16, 2017 11:16 pm
Chloe and Joel – Let’s drink!
Mit vártam ettől a két naptól? Csodát biztosan nem, mert ember voltam, nem tudtam, hogy az én jelenlétem mennyit fog segíteni Joelnek, de meg kellett próbálnom…már csak abból az okból kifolyólag, hogy egy párt alkottunk, és a barátnője voltam, vagy valami hasonló. Nálunk ez sem a megszokott módon történt, egy csúnya este kellett hozzá, hogy rájöjjünk ez a huzavona nem fog működni már…meg kell próbálnunk a kapcsolatosdit, mert nem létezünk a másik nélkül. Hova tűnt a tűz, az egymást felemésztő vágy? Elvesztettem a kezdeti őrjöngést, már sokkal mélyebben voltam benne, mint hittem volna. Belakta a szívemet, és ha bevallom, akkor már régen nem a testiség vonzott hozzá. Eleinte még a kinézete bolondított meg, de azóta? Nekem ő kellett, az összetört kisfiú, aki éjjel a karjaimba menekül, a férfi, aki az asztalra csap, ha már elég volt az önpusztításomból, és az a társ, aki mellettem van, ha én nem akarom, akkor is. Elértünk arra a pontra, hogy a barátja legyek. A megértés, és a szeretet helyett egy keményebb oldalam mutassam meg. Mindig is úgy tekintettem magamra, mint az összetört félre, de azt hiszem, hogy az elmúlt hat hétben fordult a kocka. A sok rossz miatt érzéketlen lettem, de közben erősebb is. David? Néha kísértett, kiölt belőlem valamit, de olyan távolinak tűnt a nyár, mintha egy másik életben történt volna velem. A karácsonyi szerencsétlenség többet vett ki belőlem, és az a levél, amit anya hagyott rám. Másképpen értékeltem át a kettőnk közötti viszonyt is, mert most már egy olyan titok nyomta a lelkemet, ami más színben tűntette fel az apámat is. Nem meséltem neki a levélről, ahogyan Joelnek sem. Meghagytam abban a hitben, hogy anya lelket próbált önteni belém, de a valóságban ennél sokkal többet kaptam tőle.
A megérkezésük kellemetlenséggel tölt el, mert félek, hogy balul sül el minden. A kocsi közelében várakozom, Amyék váltóban lépnek le, és az is észrevehető, hogy nem rajong éppen a barátjáért, de ezt majd tisztázom vele én. Intek Marknak, és megvárom, hogy felérjen a lépcsőn. Egy homlokon csókolást kapok, ez minden, amire futja. Nem hibáztatom, én se vágyom többre mostanság. Csók? Milyen íze van az ajkainak? Nem merem megkockáztatni. Az ajtóban maradok, és úgy igazítom útba. A faládán sok üveg áll, nem tagadtam meg tőle. Nem mintha ezt tanácsolták volna, de se Mark, se Adrian nem vette a kezébe az irányítást. Megtettem helyettük én. Nem szól semmit, csak az üveg whiskeyt fixírozza, és bontja fel, lehuppanva a kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra. - Úgy készültem, ne aggódj. – fűzöm össze a kezeimet, de még kabátban is fázom. A meginvitálásra számítottam, de nem veszem el egyből a kezéből. Ellenőrzöm, hogy becsuktam-e az ajtót, és a kandallóhoz sétálok. A két tenyeremet fölé tartom, és kibújok a kabátomból. Érzem, hogy engem figyel, de nem nyit, és nem is gond egyelőre. A vajszínű kardigánt összefogom elől, a kabátomat meg ledobom az egyik fotel karfájára. A táskám felé tekintek, ott van a barnakötéses fotóalbum. Szótlanul távolodok el tőle, és csapom a hónom alá a féltett kincset. Némi idő kell, hogy leüljek mellé, és némán átvegyem az üveget. Nagyot kortyolok belőle, és átnyújtom neki. A torkomat égeti a szesz, a gyomrom felforrósodik tőle…olyan régen ittam már. Nem jellemző rám ez a fajta viselkedés, de a mai nap kivétel. Kinyitom a régi könyvet, és felkavarva a port egy bizonyos oldalon állok meg. Nem nézek felé, csak magam elé bámulok, és lassan simítok végig az egyik képen. - Hmm…ha én cuki voltam, akkor te igazán…megnyerő. – ráfüggesztem a világoskék szivárványhártyáimat, és feltartom az albumát. - Ő itt Elroy? A bátyád Joel? – mutatok rá az egyik közös fotójukra. Tudom, hogy kiborulhat, nekem ronthat, de mit veszíthetek? Ki fogja áttörni a falat, ha nem én? A legfájóbb pont…az a kevés információ, amit róla kaptam. - Hasonlít az anyukádra. – a kezem alá fektetem, és magam felé fordítom. Nem kell részt vennie, ha nem akar, de valahol el kell kezdenünk.
A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 19, 2017 12:27 pm-kor.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Szomb. Feb. 18, 2017 12:37 pm
Aggódni… nos, az sem fér bele most a repertoárba, igazság szerint semmi, szánalmasan üresnek, semmilyennek érzem magam, és ingerenciám sincs kikeveredni ebből az állapotból. Fogalmam sincs, mit szeretne ezzel az egésszel elérni Chloe, de esélyesen nem fogja, vagyis… fogalmam sincs. Rendkívül kiszámíthatatlannak érzem magam, még én sem vagyok képes igazán megfejteni, mit miért teszek, vagy épp nem teszek. Még a kabátomat sem vettem le, holott kifejezetten nem vagyok fázós, és már a kandallóban ropog a tűz. Vajon Chloe meg Amy gyújtották meg? Okos gondolat volt, nem biztos, hogy én képes lettem volna rá, mint ahogy semmi lényegesre nem voltam mostanság. Ha rajtam múlt volna, enni sem eszek, de a lányok olykor belém diktáltak ezt-azt, még Dia is próbált konyhatündérkedni olyakor, ami meglepett ugyan, de egyelőre nem voltam képes a pozitív vetületét felismerni. Finoman szólva sem láttam tovább az orromnál. Ugyan Chloe felé nézek, de inkább csak kifelé a fejemből, mint konkrétan rá. Tudom, hogy kellene érdeklődnöm arról, hogy van, de képtelen vagyok rá jelenleg, mert egyszerűen nem hiszek abban, hogy az ő fájdalmát is el tudjam viselni. Most nem megy, most kibaszottul gyenge vagyok, olyannyira, hogyha csak egy évvel ezelőtti énemmel látnám önmagam, lehetséges, hogy egyszerűen lekevernék egy sallert a hülye tök fejemnek, és magamra rivallnék, hogy szedd már össze magad, te barom. Iszik, aztán megint nálam az üveg, ismételten lehúzom, most csak így tűnik elviselhetőnek a mindenség. Láttam valami barna cuccot nála, de az sem érdekel. Nem hiszem, hogy tud olyat tenni, amivel kirángathat ebből az állapotból. Mit is mondott? Baráti minőségben van jelen? Nem gond, ezen úgysem segítene semmilyen női praktika, még a szex sem, noha tudom, arról még szó sem lehet, nem bánom, én sem tudnék most még ennek sem megfelelni. A tudatom mélyén motoszkál, mi van a kezében, de aligha hittem valaha, hogy kokettálni fog bárkivel a családból, hogy azt az albumot megszerezze az anyámtól. Öröm az ürömben, hogy megint mind a szíve csücskei vagyunk, felteszem, félt minket, és ezért van, nem keresem az okokat, rettenetesen hiányzott, és ha nem menekülhetnék olykor az ölelésébe, akkor szörnyen rosszul tudnám magam érezni. Még ennél is szörnyűbben. Következésképpen ez legalább ól alakult. Oldalt sandítok, az a kezem, amelyik nem az üveget tartja, ökölbe szorul, minden porcikám megfeszül, látszik az ütőér a nyakamon, ez vámpír tutira felizgulna a látványtól, annyira ínycsiklandozón nézhetne ki számukra, ha ugyan lennének. Minek gondolok én össze ennyi ökörséget? Sejtem. Igazság szerint inkább gondolok ilyenekre, minthogy a múltamba tegyek jelenleg kirándulást, ahhoz valahogy abszolút semmi kedvem, és csak mélyebbre süllyedhetek tőle. Ennek szép emléknek kellene lennie, mosolyognunk kellene rajta, és nem az én savanyú, citromba harapott képemmel szembesülni. Nem vagyok hajlandó ránézni Elroy képére. Tudja nagyon jól, hogy ő az, találkozott már az összes testvéremmel, azaz, Étiennere végül nem került sor, mert Chloe állapota nem engedte, de ahhoz viszonyítva, milyen kicsi vagyok azokon a képeken, tudhatja, hogy nem róla van szó. Nem ő volt a legidősebb bátyám sosem. Most Ralf az… Inkább iszom, de most több csúszik le, akár válasznak is értelmezheti, lévén valósággal süt belőlem a feszültség, és képtelen vagyok egyáltalán odanézni. A rajongásig felnéztem Elroyra, és soha nem enyhült a hiánya, a múltkori álom okán is kiborultam, képzelheti, most még súlyosabb a helyzet. Csak azt remélem, hogy odaát Étienne meg Ő már egymást átkarolva figyelnek lefelé. A kurva életbe. Erre a gondolatra megint innom kell, de utána visszanyújtom Chloenak, ne csak én igyak. Nem akarok tuskó lenni, már az alapnál jobban. Igaz, szerintem senkitől sem várható el, hogy úgy gyászoljon, mint bárki más. A következő szavaira bólintok. Tényleg hasonlított, meg hát, valljuk be, én is rá hasonlítok a legjobban, vagyis gyerekkoromban mindenki azt mondta, hogy tiszta Elroy vagyok. A többiekkel valahogy sokkalta különbözőbbeknek rajzolt minket a sors. Ettől még a jelen nem fáj kevésbé, sőt, sokkal rosszabb, mert még az is felelevenedik, amit Elroy halálakor éreztem. Egyszerűen nem látom a kiutat, a fényt az alagút végén. Csak a szemem sarkából látom az ismerős képeket, de így is megvisel. - Nem tudok ezzel mit kezdeni. Most még nem… – Felsóhajtva dőlök hátra, fogalmam sincs, mit remél tőlem, vagy ettől az egésztől, de bízom benne, hogy nem erre a fotóalbumra tette fel a szóra bírásom sikerét, mert egyelőre csak még komorabb lettem tőle, noha nem hittem volna, hogy ez egyáltalán előfordulhat.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Vas. Feb. 19, 2017 12:34 pm
Chloe and Joel – Let’s drink!
Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet, hogy kirángattam a lakása mélyéről, a szerettei kezéből. Nem állítanám, hogy jobban néz ki, mint ahogyan Mark elmondta…a temetésen még el is sírta magát, még ha tagadta is, de látszott a könnyáztatta tekintete. Nem lehettem ott, mert kórházban tartózkodtam, de ez nem jelenti azt, hogy azóta nem pótoltam a hiányosságaimat. Nem mertem mindent megosztani vele, mert féltem, hogy felidegesítem, esetleg úgy azonosítja, hogy a háta mögött cselekedtem, holott csak tiszteletemet szerettem volna leróni a testvére sírjánál. Etienne-t sokan szerették, a mentősök is kint voltak a szertartáson. Olyan groteszk, és abszurd volt, ahogyan a sírkő felett álltam, és visszarepültem a három évvel ezelőtti tragédiához, most mégsem az én rokonom feküdt a friss sírhelyen, hanem egy olyan emberé, aki az életet jelenti nekem, csak nincs tisztában vele. Nem bírtam sírni, anya levele óta a halál keze sem olyan mélyen érintett meg. Tudtam, hogy hamarosan el kell utaznom New Yorkba, mert túl sok a lezáratlan ügy, és minden szál odakötődik. Nem akartam még az orrára kötni, túl korai lett volna, így sem láttam benne a reményt jelenleg, és ez jobban aggasztott. A fotóalbum megszerzése nem ment olyan nehezen, az édesanyja még úgymond hálás is volt nekem, úgy fogadott, mintha a lánya lennék, és ez sokat számított. Külön még nem is igazán beszélgettem vele, remek asszony, rajongásig szereti a gyerekeit, és mindent megtenne azért, hogy biztonságban tudja őket. Milyen érzés lehet, ha a gyermek megy el előbb, és a szülők maradnak meg? Nem tudom, én a másik oldalon álltam. A mamámról is beszélgettünk, szinte már éreztem, hogy összeforr a lelkünk, és áttudta érezni azt, amit mások nem. Végre volt a rokonaimon kívül egy olyan személy, akinek nem kellett megmagyaráznom a veszteség érzését…neki még túl friss volt, ahogyan a fiának is, aki hozzám kötődött. A barna kötéses könyvet lapozgatom, megállok az egyik képnél, fel is mutatom neki, hogy próbára tegyem, de csak a feszültséget növelem, így a térdeimre fektetem, és egyedül lapozom tovább. Nem tartok pisztolyt a fejéhez, segíteni akarok, és mindenáron meg fogom találni a kiskaput, hogy kinyissam a kis szelepet, és szóra bírjam. Az édesanyjuk karakteres nő, amolyan vezéregyéniség, aki kitűnően bír összetartani egy ekkora családot is. A mosolyom halovány, éppen csak egy aprócska fintor, mely az arcomat színesíti meg, de amikor felemelem a tekintetem rá, ez is eltűnik. Az ökölbe szorult kéz, a whiskey bátorítása. Vajon Mark és Adrian mit tenne a helyemben? - Nem is kell készen állnod, elraktározom helyetted is ezeket az emlékeket. Megismerem őket ilyen módon, ha már nem volt alkalmam másképpen. – suttogom, és az üveget szuggerálom. Nem szabadna innom, erős hormontartalmú gyógyszereket szedek, de ma még ez sem izgat, bár a mértékre figyelek. Elveszem tőle, és a nyakát megmarkolva hörpintek fel egy nagyobb adagot. Átlapozok egy másik oldalra, a szívem facsarodik bele a gyerekkori mosolyába. Mikor fogok ismét hasonló ajándékot kapni tőle? Hosszan bámulom, mintha egy kísérleti kutatás része lenne, de a szám nem formál szavakat. Kénytelen vagyok átvedleni, így simán becsukom az értékes emlékeket őrző albumot, és felállok. A konyharészleg felé sétálok, és két feles pohárral térek vissza. Az egy kis puffot húzom oda, hogy vele szemben legyek. A tekintetem végighordozom az alkoholkészületünkön, és kiválasztom a vodkát. Gyűlölöm, már a szagától rosszul leszek, de legyűröm az ellenszenvemet, és felbontom az üveget. Az egyiket színültig töltöm, és elé tolom, a másikat meg csak félig. - Rendben Joel, így is játszhatunk. – metszőn pillantok a kékjeibe. - Tessék… - emelem fel a poharamat, és visszatartom a légzésemet. - …legyen az első Elroyért, aki miatt orvos lettél. – összerántom az orrnyergemet, és lehúzom az első shotot, aztán rácsapok a ládára, és fintorogva töltöm a másodikat. - A második Etienne miatt, aki szintén az életmentésre tette fel az életét. – nem mutatom ki, hogy a szesz úgy égeti a gyomrom, hogy attól félek kilyukad, rezzenéstelen arcvonásokkal töltöm ki a harmadik kört. - A harmadik legyen…várj, legyen az anyukámért. Igyunk arra, hogy jobb helyen vannak, és nem szenvednek… - kissé szédülni kezdek, hamar a fejembe száll a pia, így még egy-két forduló, és részeg leszek. Felhörpintem, végigmarja a torkomat, aztán a szám sarkában ragadt cseppeket a kézfejemmel törlöm le. Oldalasan fordulok el tőle, és felállok. Szünetre van szükségem, így elindulok a kabátomért, és felkapva a verandára igyekszem. Innen hófehér minden, és kell egy kis friss levegő.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Márc. 09, 2017 2:01 pm
Az egyetlen pozitív vetülete az elmúlt hónapok gyötrelmeinek az volt, hogy anya újra beszélt velem. Sokat sírt, de vélhetőleg rájött, hogy már csak három fia maradt az ötből, és ezt nem szeretné elkótyavetyélni. Vagyis, beszélt hozzám, mert én túl sok szót senkivel sem váltottam, egyszerűen nem ment, és nem akartam erőltetni. Amennyit muszáj volt, kommunikáltam, de inkább hasonlítottam egy zombira, mint önmagamra. Egyszerűen nem fért a fejembe, miért kellett istennek ezzel sújtania a családunkat immár másodjára. Tudom, hogy a halál az élet természetes velejárója, de nem ilyen korán. Ez kibaszottul igazságtalan. Ezt nem így akartam. Nem így vágytam megmutatni neki a múltam nagy részét, határozottan nem, örömteli, szép emléknek kellett volna lennie, nevetnünk kellett volna, vicces történeteket mesélni közben, még Elroyról is. Most azonban minderre képtelen vagyok, csak ülök itt sután, ismerek minden oldalt, tudom, melyik után mi következik, ezerszer láttam már. Mindegyikünknek van egy ilyen albumja, tele emlékekkel, bár sok a közös kép, amin teszem azt Angievel vagyok, az szerepel az övében is, amin többen, az mindenki kötetében benne van. Anya szeret nosztalgiázni, bár szerintem mindig sír ilyenkor, nem csodálom. Annyira bele vagyok temetkezve a bánatomba, hogy még az sem szúr szemet, hogy Chloe is iszik, holott minden más esetben az orrára koppintanék emiatt. Most csak az üveg számít, és szeretnék csak pár percre nem érezni, elfelejteni ezt a torokszorító vad fájdalmat, túllépni a dolgon, megtanulni együtt élni vele, és folytatni. Nyolc évesen egyszerűbb volt. Sírhattam Angiehez bújva titokban éjszakánként pár hétig. Elsuttoghattam, hogy mennyire hiányzik Elroy, de most mindezt nem tehetem meg. Étiennenel túl sok lezáratlan dolgunk volt, úgy ment el, hogy tulajdonképpen vissza sem engedtük egymást az életünkbe, és ez olyasmi, amit már sosem leszel képes kijavítani. - Ez nem játék. – Ennyit szúrok csupán közbe, de a vodka láttán felvonom a szemöldököm. Hát nekem mindegy, hogyha hányni akarunk, nem leszek én semmi rossznak elrontója, lévén olyan mindegy. Szerintem ennyit még életében nem ivott egyben, vagy csak nekem nem volt szerencsém hozzá. Én igen, voltak durva bulis éveim, egy ilyennek köszönhetem a lányaimat is. Ellenben, ha már Elroyra elemi a poharát, eszemben sincs nem inni, Étienne esetében szintúgy, s az édesanyja sem olyan, akit ilyen tiszteletlenséggel illetnék, akkor sem, ha nem ismertem. A legfontosabb volt annak, aki kedves a szívemnek, ez a minimum. A múltkor mondtam, hogy sajnálom, hogy nem ismerhettem, ezt nem változott. Jobb helyen vannak… nem szenvednek… honnan is tudhatnánk? Mi lehetne az anyjának jobb hely, mint Chloe közelsége? Szerinte nem szenved odaát azt látva, miket él át a lánya? Vagy Elroy szíve nem szorul össze, hogy nem ölelhette soha át az unokahúgait? Hogy Étienne nem érzi úgy, hogy túl sok lezáratlan ügye maradt? Én ebben nem hiszek, de vitatkozni sem fogok miatta. A halálban a szememben nincsen semmi jó, csak végtelen üresség, és töménytelen fájdalom, ami az itt maradottakat kísérti. Utána bámulok, és igazából nem akarok kimenni, mert részemről köszi, kabátban csücsülni a kandalló meleg előtt nekem most több mint tökéletes, de motoszkál bennem, hogy Chloe hajlamos alapesetben is óvatlan lenni, nemhogy ittasan. Úgyhogy inkább kimegyek utána, nehogy belebucskázzon a hóba, vagy valami ilyesmi. Ez nem jelenti azt, hogy megnyílnék a világ nagy dolgaira, inkább csak igyekszem elterelni a saját figyelmemet, az legalább jól jönne. Jobban, mint folyton azokra gondolni, akiket elveszítettünk. Mindenesetre én viszem magammal a whiskys üveget, jah, jobban bírom mint a vodkát, és keverni sem szerencsés, nem csoda, hogy Chloenak a fejébe szállt. - Fogadjunk nem ettél semmit. – Állapítom meg karcos hangon, mert valahogy ebben biztos vagyok, szereti elfelejteni, de jobban örülnék, ha nem lenne igazam, hogy az apja és a nagymamája tud annyira figyelni rá, hogy ne hagyják megint leépülni, ha már én ennyire képtelen vagyok mindenre.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Márc. 09, 2017 7:35 pm
Nem tudom elviselni, hogy így látom. Azt hittem könnyebb lesz, hogy nem törik bele a bicskám. Ezernyi ötlet cikázott át a fejemen az ivászattól egészen a kínvallatásig, de még jómagam is meglepődtem, amikor kiszállt a kocsiból, és csak árnyéka volt önmagának. Hol az a férfi, aki megviccelt, akit feldühítettem a bárban, a neurológián? Elveszek nélküle, nem látja, hogy szükségem van rá? Nem a szakmai tudására, hanem a biztonságérzetre, a szerelmére, a biztosítékra, hogy nem távolodunk el. A halál nem lehet ürügy, nem semmizheti ki. Félek…el fogom veszíteni. Figyelmeztetett, hogy nem ismerem eléggé…valóban ez lenne az igazság? Azon az éjszakán, amikor felriadtam, és a karjai közé menekültem volna, egy másik Joel ült mellettem. Csak egy álom volt, de a halott bátyához kötődött, és most íme, a valóság jobban arcon csap, mint valaha. Nem mondhatjuk, hogy ebből fel fog ébredni, holnapra megszűnik a fájdalom. Étienne elment, és nem jön vissza többé. Csatlakozott egy másik világhoz, ahova nekünk még nincs bejárásunk, és egy darabig nem is lesz. Már nem izgat az öngyilkosság gondolata, akkor és ott olyasmiket mondott, ami újra és újra lejátszódik bennem. A tudatalattimba férkőzött, a bőröm alá itta bele magát egészen a csontomig hatolt. Nem merem beismerni, de most, hogy kijöttem a kórházból kezdtem el értékelni az apróságot. A közös időtöltést, a filmezést, a kirakózást, a tervezést. Nem ijedt meg, virágokkal kedveskedett, és most? Rajtam a sor, próbálkoznom kell, mert ha feladom, akkor meghazudtolom önmagam, és vége lesz. Nem nyerhetünk csatát, hacsak az egyikünk áll be a csatasorba. Nekem is ott kell lennem az élvonalban. Szeretem, ha nem küzdök érte, akkor elsüllyed. Nem lehet mindig a védelmező, néha nem baj, ha az élet arra kényszerít minket, hogy én legyek az erősebb. Ma az leszek, iszok, ha kell. Üvölteni nem szeretnék, mert nem érek el vele semmit, de ha arra kérne, azért könyörögne némán, megtenném. Bújhat hozzám, lehetek a menedéke, csak engedje meg. Feladom a képnézegetést, helyette marad a tömény szesz. A whiskey nem az én világom, ezért leülök vele szemben, és kis shotokat töltök. A tisztelet a halottak felé a részemről megtörténik. Tudom, hogy nem lehettem mellette a temetésen, de már tettem kitérőt, és ott a lenyomatom a síron. Nem ismerhettem személyesen, de tudom, hogy Joelnek fontos volt. Fogalmam sincs, hogy milyen, ha az embernek van egy testvére. Aggódik érte? Nem osztozkodhattam, nem voltak titkaim, melyeket egy rokonnal, egy nővérrel, vagy egy báttyal megoszthattam volna. A tekintete a semmibe réved, csak elveszi a poharat, és nyel. - Tudom, hogy nem az. – törlöm le a kézfejemmel azt a pár cseppet, ami odaragadt az ajkam pereméhez. Szédülök, és be kell iktatnunk egy kis szünetet. Szótlanul állok fel, és kapom fel a kabátomat. Nem várom el, hogy utánam jöjjön, de nekem mindenképpen meg kell töltenem a tüdőmet egy kis hideg levegővel, különben kidőlök, és semmi értelme nem volt a tervemnek. Összehúzom magamon, és a verandán megállva az ég felé emelem a fejemet. Sötétedik, lassan ránk telepszik az éj, és addig még hozni kellene fát is. Hallom, hogy nyikorog a fagerenda, és utánam jön. A kérdésre a helyzet abszurditása miatt is mosolyt csal az ajkaimra. - Valóban nem ettem, de ez nem újdonság. Amy bekészített szendvicseket, és van némi édesség is. Nem jöttünk üres kézzel, ha már az éjszakát itt fogjuk tölteni. – még mindig élvezem, ahogyan az esti szél megcirógatja az arcomat. Lehunyt szemhéjakkal, különböző színek cikáznak előttem, aztán egyszerűen felnyílnak a kis redők, és meglátom a végtelen erdőséget, meg a hóréteget. - Megszerettem a havat. Pár hónappal ezelőtt még gyűlöltem, de megbékéltem vele. A télnek is megvan a maga szépsége. Joel…emlékszel, amikor nálam aludtál, és felriadtam éjszaka? – pillantok hátra, és megfordulok. Az üveget húzza meg éppen. - Akkor éjszaka a legrosszabb rémálmommal találkoztam. – közelebb lépek hozzá, és felfuttatom rajta a tekintetemet, aztán megállapodnak a világító kék íriszek az állán. - Esküvői ruhában…a ravatalozóban sirattalak. Meghaltál, anélkül, hogy lett volna esélyem elmondani bármit is. – bátran nyúlok az arcéléhez, és elnyújtva a kezemet rajta, letörlöm a szája sarkában maradt párlatot. - Anya halála után úgy éreztem, hogy nincs mit veszítenem. Sokáig nem is változott a helyzet, aztán jött egy fuvallat, egy elmaradt vizsgálat, és felforgattál mindent. Kiforgattad a világomat minden tekintetben. Beléd szerettem, és nem bánom egyetlen pillanatát sem, de félek Joel…tartok attól, hogy sokkal nagyobbat bukhatok, mint bármikor. Megváltozott minden…van veszítenivalóm. Nem a gyerek, nem a házasság, nem is a boldog jövőképem, hanem te. Mi lesz velem, ha kizársz, ha ellöksz? Gondolkozz ezen el. – engedem el az arcát, és lehajtva a fejemet lépek el tőle, hogy elinduljak befelé.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Vas. Márc. 12, 2017 11:16 pm
Az a helyzet, hogy vajmi kevés értelmét látom jelenleg a puszta létezésnek. Tudom jól, hogy csak át kellene ezen a perióduson lendülnöm, de még nem tartok ott, hogy elfogadjam, ami történt. Sem Étiennenel, sem Chloeval korábban, sem senkivel, aki értelmetlenül halt meg a plázában, vagy netán megnyomorodott egy életre. Én lelkileg érzem magam csonkának, noha tudom, hogy ez idővel tompulni fog, de még abszolút nem tartok ott, hogy bármennyivel könnyebb legyen. Márpedig össze kellene kapnom magam, ott van anya, támogatásra van szüksége, ott kellene lennem Angie mellett is valamelyest, arról nem beszélve, hogy van két kiskorú lányom, és persze Chloenak ugyancsak kellene a támogatásom. Valahogy úgy érzem, ennyi terhet most nem bírok el, hiába szeretem kivétel nélkül mindegyikőjüket, és gyűlölöm magam a teher szó használatának okán, de ehhez kevés vagyok, talán akkor is kevés lennék, hogyha nem éltünk volna meg ismét egy tragédiát. Sajnáltatni sem akarom magam, éppen ezért kerülöm a kommunikációt. Semmi sem segít, mocsok egy érzés, de attól még így van, és valljuk be, rettentő nehéz ilyen formán nem mindenki másnak a lelkébe gázolni, de bízom benne, hogy tudják, ettől még mind fontosak nekem, csak most időre van szükségem, hogy meggyászoljam a bátyámat a magam talán ostobának ható módján. Mindenki úgy tegye túl magát a szerettei elvesztésén, ahogyan tudja, nemde? Én ezt vallom, s ha a fájdalom csökkenni kezd, úgy térek majd egyre inkább magamhoz, így kell lennie, mert az számomra is világos, hogy nem maradhatok így. - Akkor talán nem ártana beiktatni azt a szendvicset. – Elsősorban rá gondolok, de értelemszerűen eszem majd én is, kicsinálni nem óhajtom a szervezetemet, és ha üres gyomorra iszom, az semmilyen szinten nem tesz jót, márpedig eddig ez történt. Hiába, a jelek szerint az nem változik még így sem, hogy folyton kajával akarom tömni. A kérdésére bólintok, azzal meg sajnos most nem tudok mit kezdeni, hogy megszerette a havat, irreleváns jelenleg, de az eszembe ötlik, hogy mikor Nyssa kérdezte, mit kap tőlem karácsonyra Chloe, akkor felmerült a síelés gondolata. Jól mellélőttem volna, ha eddig nem szerette a havat, még jó, hogy végül nem ez lett, nem mintha a karácsonyunk úgy sikerült volna, ahogy bármelyikünk fejében megjelenhetett előtte. Arra az álomra meg naná, hogy emlékszem, olyan jól esett, mint egy hasba lövés körülbelül. Igaz, utóbbit nem tapasztaltam még, de nyilvánvalóan pocsék érzés lehet. Egyelőre nem mondok semmit, egyébként sincs kedvem beszélni, már most többet mondtam, mint az elmúlt napokban összesen. Kivárom, hogy befejezze a mondandóját, mert talán nem szükséges erőlködnöm, és elmondja magától is. S mikor meghallom, pár pillanatig azt kívánom, bár ne hallottam volna, egyszerűen túl nehéz téma ez most még pluszban, feldolgozni, hogy tulajdonképpen az a legrosszabb rémálma, hogy elveszítsen. Engem. Nekem az, hogy a szeretteimet, és basszus, túl sok van belőlük, ami a családi eseményeken csodálatos, de egy plázarobbanáskor instant szívroham. Értelemszerűen Chloe is közöttük van, nem véletlenül próbáltam ellökni, amíg képes voltam rá, de olyan jól sikerült, hogy ő meg az életétől akart megszabadulni a hatására. Ettől függetlenül a szavain nem szükséges elgondolkodnom, mert jelenleg nem csak vele nem beszélek, senkivel sem. Egyszerű, mint az egyszeregy. Annyira ösztönösen egyszerű és komplikációmentes lenne leteperni, és szavak helyett másként beszélni, és érzem, hogy ott van bennem, hogy a frusztrációm egy része az elfojtott vágyaimból is ered, márpedig én úgy kommunikálok, úgy tudom a legjobban kifejezni magam, de görcsösen tartok attól, hogy elcseszek vele mindent. Most mégsem vagyok képes azt mondani, hogy nem lököm el, mert jogosan érezheti – meg amúgy gyakorlatilag minden családtagom, ismerősöm -, hogy a hallgatásommal, bezárkózásommal ellököm. Sajnálom Chloe, őszintén, de másként nem vagyok képes elmondani, hogy nem így van. A csuklója után nyúlok, és finoman visszahúzom, de a mozdulat csak eddig óvatos, utána a tőlem tán az elején még megszokott vehemenciával szorítom az ajtófélfának, és csöppet sem óvatos csókot orozok el tőle. Megmutatom, ez még megy, csak ez megy tulajdonképpen, és nem szégyellem ezt ekképp kifejezni. Voltam már előtte gyenge korábban, és nem fogom szégyellni, hogy megvisel a bátyám halála, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit kilökdösnék az életemből, aki már bennem van, ő szó szerint megküzdött ezért, és bár rohadtul nem volt egyszerű, de az a nagy helyzet, hogy megszabadulnia tőlem éppen annyira nehéz lenne, mert most meg már elengedni nem vagyok hajlandó.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Vas. Márc. 12, 2017 11:21 pm
Nem tudom, hogy lesz-e értelme annak, hogy beszéljek. Elmondom a félelmeimet, az elmúlt hetek aggályait, és olyan formába öltöztetem, hogy felfogja a szavaimnak a súlyát. A karácsonyi robbantás megmutatta, hogy mennyire múlandó az élet, és sohasem készülhetünk fel eléggé a végére, mert véletlenül is jöhet, mint Étienne esetében. A bátyát nem ismertem, de tudtam róla, hogy nemrég tért vissza közéjük egy hosszabb kimaradás után. Joel nehezen birkózik meg azzal, ha valaki csak úgy lelép, és aztán vissza akar térni hozzá. Hónapokon keresztül ostromoltam, hogy történjen valami, de mindig egy kis aprósággal leépített, és közölte, hogy közöttünk az égvilágon nem lehet semmi. A kétely magját ültette el bennem, de azóta rájöttem, hogy ez volt az ő védelmező, és hárító mechanizmusa, nehogy fontossá váljak számára. Elkéstünk ezzel, és bár nem akarom felvenni a versenyt a szeretteivel, hiszen képtelenség lenne, de örülnék neki, ha azok közé sorolna, akik segíteni tudnak a nehéz időkben, mert nagyon jól tudom, hogy mennyire rossz, ha hasztalannak érzi magát az ember, és kizárják. Megtettem vele, én is el akartam lökni, de minden áldott nap meglátogatott, és az erején felül igyekezett egy rendezett jövőképet teremteni, ha nem is a távolit, de egy közelit megálmodott nekünk. Minden dugába dőlt, mint egy kártyavár. A sivár létezésen túl nem hinném, hogy továbblát, és bármennyire is szét akarják szakítani jelenleg, senkinek sem fog menni. Üres, nem érez, nem lát, nem hall. A beszéd nem az erőssége, és a kommunikáció mindig balul sül el közöttünk. Szerintem még nem történt meg, hogy ne veszekedtünk volna, ha az egyikünk az érzéseiről kezdett el mesélni. Nem vagyok a szavak embere, de ez most jött, és a tudtára adtam, hogy mennyire fontos. Ott van a családom, de ez a nap nem róluk szól, hanem róla, és rólam. Nem szeretnék senkit sem háttérbe szorítani, de annyira kevés idő jutott mostanában a másikra, hogy néha már kételkedem abban is, hogy párkapcsolatban vagyunk. Nem fogok az orrára koppintani, de feléled bennem a hiánya, és most már nemcsak az érzelmi vonalon, hanem a fizikai szükségletek területén is. David erőszakossága átalakult bennem. Nem állítom, hogy túltettem magam rajta, azt sem, hogy nem hagyott nyomot bennem, de az élet olyan rövid, és ha nem élvezhetem teljesen, akkor igazából nem is élek. Nem játszottam el a gondolattal, hogy majdnem ott maradtam a pláza romjai alatt? Dehogynem, sőt még utána is féltem. Hat hét bezártság megőrjít, kiszipolyoz. Fel kell töltődnöm, újra kell építenem önmagam, és mi lenne az első lépés, ha nem az, hogy megnyílok neki? Féltem tőle, mindent én léptem meg a kapcsolatunkban először. Nem nyitott, nem merte bevallani, hogy több lehet abból a szimpátiából, ami Kubában kibontakozott. Már nem jártatom tovább a számat, simán elfordulok tőle, és az ajtó kilincse után nyúlnék, de megérzem a bőre tapintását, az ujjai kapaszkodóját a csuklómnál, és visszatekintek rá ragyogó kék íriszeimmel. - Joel… - az ajtófélfának csapódik a hátam, régen éreztem hasonlóan magam. A gyomrom megugrik, és bukfencet vet, ahogyan felvezetem a pillantásomat a markáns arcélre, és találkozom a mélykék szempárral. Fölém magasodik, és lehajolva csókot csen az ajkaimról. Hevesen pulzáló szívem egy régi dal ritmusát bontakoztatja ki, és automatikusan simulok közelebb hozzá. Vadnak nem mondanám, mert benne van a visszafojtás érzete, de hezitál. Nem tudja, hogy mi lenne a jó nekem, ezért nem is tétlenkedem. A tarkójára futtatom az ujjaimat, kissé megemelkedve a talajtól, kulcsolom össze a karjaimat a nyakán, és belevonom magamat az ölelésébe. A kis pihékkel játszadozom hátul, beletúrok a selymes hajába, és elmélyítem a kezdeményezését. Elfordítom oldalra a fejemet, és összeérintem az orrunkat. - Ne félj, ha én sem félek. Joel…csináld. – szólítom fel, a saját akaratomból hoztam meg ezt a döntést, és nem éppen ilyen környezetben képzeltem el a hosszú hónapok utáni első egymásra találásunkat, de illik a lelki állapotához. - Vedd el belőlem, amire szükséged van. Legyél önző. – feléled bennem a nő, és az irányítás, ezért a tenyerembe zárom a jobb arcélét, és a balommal a dereka mentén benyúlok a kabát alá, és felvezetem a hátán a kezemet. Erős, és kiszámíthatatlan, és az enyém. Más már nem is számít.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Szer. Márc. 15, 2017 11:55 pm
16+
Nem számoltam a napokat, heteket, hónapokat, de már nem emlékeztem, mikor értem utoljára hozzá így. Valahol szomorú, aggasztó is lehetne, egy klasszikus kapcsolatot a sivár szóval illethetném miatta, de a mienkben ez nem állja meg a helyét, ez minden, csak nem klasszikus. Annyi szar történt már velünk közben, hogy kész csoda, hogy nem mentünk még a tengerbe fojtani magunkat, vagy éppen egymást. Olykor az sem tűnt volna lehetetlennek, amilyen szinten képesek voltunk egymásnak feszülni. Mindig azt gondoltam magamról, hogy értem a nőket, hogy tudom, mi kell nekik, mit és mikor akarnak. Chloe esetében ilyen téren csak a bizonytalanság jött, és most sem ez irányít, sokkal inkább az, hogy nekem nincs más módszerem arra, hogy bebizonyítsam, kell. Mondhatnám, hogy felszínes vagyok, amiért nem a szavai, a megnyugtatása kell, de mindig is így működtem, túlságosan nagy hangsúlyt kaptak az életemben a testi örömök, de az utóbbi időszakban szabályosan félembernek éreztem magam. Megértő voltam, megértő lennék most is, ha azt mondaná, ne, ugyanakkor, legbelül valósággal fohászkodom azért, hogy ne taszítson el, bármikor, csak most ne. Beszélni nem tudok, a szavak nyelvén nem, hagy tegyem a sajátomon, úgy megy. Csak úgy megy. Egyszerűen kell. Csak Ő, és senki más, rohadtul nem kell más, basszus, már Kuba óta nem. Fogalmam sincs, mit művelt velem, hogy mindezt elérte, de kétségkívül magára szabadította a még számomra is ismeretlenem énemet, és innen már nincs visszaút. Azaz, akad, de az nagyon ronda, és mély fájdalom övezi, határozottan nem szívesen lépnék rá. Pár kurta pillanat erejéig megfeszülök, amíg próbálom kisakkozni a reakcióiból, hogy vissza kell-e fognom magam, vagy zöld jelzést kapok, és elmondani nem tudnám azt a megkönnyebbülést, ami végighömpölyög a testemen a szavai hatására. - Hála istennek. – Szakad fel belőlem, mint sivatagban bolyongótól az oázis láttán. Nem fél… Nekem sem kell. Most vagyok olyan állapotban, hogy ne keressem a mögöttes tartalmat, és ne akarjam meggondolni magam szinte azonnal. Most kell, nagyon, olyan nagyon, hogy képtelen vagyok visszafogni magam, a hallottak fényében kiváltképp nem. Fogalma sincs, mennyire vágyom rá már mondhatni túl régen, fogalma sincs, mennyi kezdeményezést nyomtam el magamban, mennyi kérdést fojtottam el már a megszületésük pillanatában. Óvni akartam mindenáron, bár utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy mindezzel csak jót tettem, de ezt most nem fogom elemezgetni. Most csak a pillanat számít, most megengedem magamnak, és remélem, holnap reggelre nem fogom mocskosul bánni. Önző. Mindig azt gondoltam, az vagyok, de az eltelt egy év inkább arról igyekezett meggyőzni, hogy ez nem így van. Ellenben most valóban az leszek, de ismer, mindez nálam nem úgy működik, hogy csak elveszek, én közben adni vágyom, hogy minden egyes gyönyörcseppjét kiélvezhessem. Az ajtó becsapódik rögvest azután, hogy lábait a derekamra simítva fordulok be vele a házikóba. Már kellemesen meleg van, ruha nélkül sem fogunk fázni, nem mintha ne lenne még rajtam kabát, de az most valahogy nem érdekel. Sokkal jobban szomjazom Chloe testének látványát. A kandallóval szembeni fotelba ültetem, és hámozom le róla a nadrágját, bugyival együtt. Nagy léptekben haladok mondhatni, de mentségemre legyen szólva, tényleg régóta tart az éhínségem ilyen téren. Nem vagyok rest pillanatokon belül rántani rajta egy kisebbet, hogy kényelmesen elé térdelve találjam meg az utat nyelvemmel forró öléhez, minden cseppjét kétségtelenül kiélvezve, mintha legalábbis most ízlelném először, most kopogtatnék első ízben vágyának oltára előtt, és fohászkodnék a bejutásért…
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Márc. 16, 2017 10:20 pm
+16
Hiszünk abban, hogyha ránk talál a szükség órája, akkor képesek leszünk olyasmit adni a másiknak, amire csakis mi vagyunk képesek. Ebben a hitben mondtam igent Joelnek arra, hogy vegye el tőlem, ami kell neki. Az utolsó szóig komolyan gondoltam, hogy itt és most nem számít, se a múlt, se a jövő, mert a fájdalma mindent bekebelez. Nem akarom, hogy szenvedjen, de mindenkinek magának kell megélnie a gyászát, és ha ehhez asszisztálnom kell, akkor örömmel megteszem, és fütyülök arra, hogy jelenleg nem kapok viszonzást. Őszintén? Nem is várom, sőt taszítana a tudat, ha megint engem helyezne előtérbe. Meg kell értenie, hogy akadnak momentumok, amikor csak szimplán önzőnek kell lennie, hogy elvegye a másikból, amire annyira vágyik. Hónapok óta nem ért hozzám, csókot kaptam, de csak a homlokomra. Lassan úgy éreztem, hogy jómagam is kijövök a béketűrésből. Testvérek lennénk, a kezdeti lángolás átment volna valami másba, valami mélyebbe? Nem szeretném, ha így lenne, hogy fél év elteltével csakis a rutin vonz hozzá. Nem tudom felizgatni, már nem érzem, hogy kellenék…meghódítottam a lelkét, és bevégeztetett a feladatom. Miért áhítozom most arra, hogy mégis egy legyek a sok nő közül, akiket kihasznált? Egyszerű, mert ez is ő. Elnyomta a valódi személyiségét, elindult a változás útján, de ahhoz, hogy teljesen az enyém lehessen, tudnom kell, sőt látnom kell a legrosszabb oldalát is. Arra készülök, hogy meghódítsam.
A szavaim lendítik át, vagy a pillanat varázsa teszi, de megmozdul, és végre úgy csókol meg, mintha akarna, epekedne utánam, és nem úgy, mint egy kislányt. Fel kell nőnöm a szerepemhez, de akkor neki is szabadjára kell engednie a vadat, hogy becserkésszen. Igazi nőszemély akarok lenni, aki a nevét kiáltja, aki behálózza az álmait. Ez az egyik gyenge pontja a kapcsolatunknak, csak nem látja be. A fizikai szükségleteit nem nyomhatja el örökké, türelmessé vált, és én viszonozni szeretném, mert tudom, hogy a sötétség legmélyebb bugyrait járja át újra és újra, amióta eltemette a testvérét. Szöget ütött a koporsójába, de szeretném felhúzni, magamba olvasztani. Nem fogok sírni, nem reszketek, ha durvább lesz a kelleténél. A csókja kutakodó, és a felszálló igézet által, mintha egy tehertől fosztanám meg. Gyere Joel, légy a vesztem, mutasd meg, hogy milyen lett volna, ha nem az ártatlanságom izgat, hanem a bennem sarjadó nőiesség. Várom, hogy leteperjen, fel is kap, automatikusan kulcsolom össze a karjaimat a nyaka körül, és veszek el a pillanat hevében. A száját a fogaim közé húzom, és hamar landolok a kandalló melletti fotelban. A kabátomat nekem kell leráznom, mert a nadrágommal van elfoglalva. De jó, mindjárt magamba fogadhatom, a szívem gyorsabban, és erősebben dolgozik, mint valaha. Úgy érzem, a testem minden porcikája megtelik élettel, és megláthatom azt a férfit, aki bármelyik nőt leigázná. Azonban amint odalent benedvesedem, és megválik az alsó ruházatomtól…le is forráz. A két combom közé ékelődik, és úgy kell elkapnom a fejét, hogy ne kezdjen bele abba, amibe szeretne. - Joel…fejezd be. – kérlelem még finoman az elején, de hasztalan, mert folytatni akarja az ostromlásomat, és ezzel megöl bennem valamit. - AZT MONDTAM FEJEZD BE… - rántom meg a haját, hogy a szemembe nézhessen. Az ujjaim beleolvadnak a selymes hajfürtjébe, de a hangom határozott. - Az istenit Joel, azt mondtam önző legyél… - feléled bennem a harag, és a hat hét elfojtása, amikor nem beszélhettem. Ellököm a vállánál fogva, hogy fel tudjak állni, és belebújhassak a nadrágomba, mert a bugyim kissé elszakadt. Trappolva rázom bele a fenekemet, és lesújtva mérem végig. Az asztalhoz sétálok, és belekortyolok az egyik üvegbe. A kézfejemmel törlöm le a számról a cseppeket, és fordulok felé. A szemem már nem úgy csillog, mint az előbb. - Miért nem működik közöttünk a kommunikáció, és a szex sem? Miért nem hallod meg, amit mondok? Vedd el, ami kell…nem kértelek rá, hogy elégíts ki orálisan. Nem kell adnod, ha én akarok adni. Mikor fogod fel, hogy… - harapom be az alsó ajkamat, és nyelek még egy adag alkoholt. - Az elmúlt hónapokban pátyolgattad a lelkemet, de elnyomtad a nőt bennem. Most végre adnék, magamtól…nem kértem cserébe semmit. A kibaszott életbe… - vágom a falhoz az üveget, ami ripityára törik. Idegesen túrok bele a hajamba. - A fájdalmadban akarok osztozkodni, a legrosszabb oldaladat is látni akarom, hogy valóban működjön a kapcsolatunk. Ismerni akarom azt a Joelt, aki önzően vesz el. Veszteség ért, én enyhíteni akarom, de nem úgy, hogy megint én leszek az első. Elrontottad…érted? – a cipőmbe bújok vissza, és a kabátomat felhúzva rontok ki az ajtón, és gázolok bele a friss hóba. A mellkasom zilál, miközben egyre jobban érzem, hogy távolodok tőle…
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Márc. 16, 2017 11:04 pm
+16
Szinte reszketek azért, hogy hozzáérjek, és őszintén, a legnagyobb tévedésben van, ha azt hiszi, miatta csinálom. Abszolút nem, magam miatt teszem, mert ezt és így akarom, mert az sosem volt stílusom, és a vágyaim sem azt diktálják, hogy mindenféle előjáték nélkül vágjam be valakinek a lompost, az rohadtul lohasztó tud lenni szerény véleményem szerint. Érzem, hogy már az első pillanatban valami nem kerek, és elrántja a fejemet, és bár próbálnék a combjaiba marva ragaszkodni, de nagyjából úgy marja hátra a fejem, és lök el magától, ahogy egy kutyával sem tenné az ember, maximum az, akinek nincs szíve. Azt hiszem, ez az első olyan pillanat, amikor komolyan megfordul a fejemben, hogy ennek az egésznek az égvilágon semmi értelme sincsen. - Aha. – És ott is vagyunk, ahol a part szakad. Fingja sincs róla, hogy nekem ilyen téren mi számít, hogy mit és miért szeretek, mint ahogy láthatólag arról sem, hogy szeretem úgy csinálni, ahogy NEKEM van kedvem hozzá, és mivel ez az egész basszameg rólam akart volna szólni, nem úgy kellene történnie a dolgoknak, ahogy Ő azt elgondolta. Vagy most mégis mi a picsa van? Valamit rosszul látok? Megint kimaradtam pár jelenetből. - És azt elmondanád, hogy ki a faszom akart kielégíteni orálisan? Már bocs, de az, hogy kétszer belenyalok, mert amúgy imádom – ha esetleg még nem tűnt volna fel – az nem jelenti azt, hogy te el fogsz élvezni. Ha adni akarsz, akkor inkább szopj le, annyival is előrébb lennénk… – Nem mintha büszke lennék arra, ami kiszalad a számon, mert kurvára nem vagyok, de iszonyatosan felcseszte az agyam. És miért? A kibebaszott nagy semmiért. Mert a fejében létezik valami, ami a valóságban rohadtul nem úgy van. - Azt senki nem mondta még neked, hogy ha te határozod meg, hogy szerinted a másiknak mi kell, az valójában neked kell, és nem neki? – Jelen esetben nem nekem. Mindegy, ez már istenesen félrement, és holt biztos, hogy ebből már a világon semmi sem lesz, mert én ezt nem játszom. Most nem. Az egész kurva világból elegem van, és akkor jött ő, felcsillantva némi halovány reményt, hogy legalább hozzá menekülhetek, erre szétcseszi az egészet az első adandó alkalommal. - Ja hogy elnyomtam a nőt? Hát bocs édes kis bogaram, hogy akkora farok vagyok, hogy nem kényszerítettelek szexre minden áldott alkalommal, hogy utána álomba bőgd magad. Tényleg iszonyatosan nagy seggfej vagyok. – Lassan már szerintem az sem jó, ahogy a levegőt veszem. És mi az isten van ezekkel, hogy állandóan üvegeket dobálnak a közelembe? Az agyam elhagym. - Kurvára látod a legrosszabb oldalamat. Megint te vagy az első, Chloe. Mert neked nem jó úgy, ahogy én akarom. Mert kibaszottul soha a büdös életben semmi sem jó, amit én csinálok. És nem, kedvesem. Ezt most te kúrtad el, de olyan szépen, aminél jobban nem is tehetted volna. – Intézem hozzá az elbocsájtó szép üzenetet, menjen csak ki a hóra, ezek után kurvára leszarom. Magamra rángatom a kabátomat, és felmarok egy üveget random a kupacból, mert hogy én ezek után biztos, hogy nem maradok itt. Előbb vágom le a farkam, lassan amúgy is aktuális lenne, másra úgysem használom. - Hazamegyek. – Közlöm tényszerűen a hátának, és hát pont telibe szarom azt is, hogy milyen szinten fogalmam sincs róla, hogy a picsában vagyunk, és mennyire hideg lesz az éjszaka, egyrészt ittam, fűt a szesz, de a dühöm is olyan szinten fortyog bennem, hogy lazán elindulnék a világ végére jelenleg, csöppet sem fog érdekelni az sem, ha az első gödörbe belebucskázom, és megfagyok reggelre. Ha a barátnőmet sem dughatom meg úgy, ahogy én akarom, akkor kurvára semmi értelme ennek az egésznek. De tényleg.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Pént. Márc. 17, 2017 5:29 am
Fontos részét képezné a kapcsolatunknak az, hogy tudjunk kommunikálni, de állandóan félresiklik valami, és ez akkor tudatosul bennem is rendesen, amikor felhúzom magam, és az arcomba kapom a választ. Neki ez kell, és nem az, ami az én elképzelésem szerint kellene. Nem tudom, hogy hol rontottam, hogy hol ragadtunk meg, de kurvára kezdek egyetérteni vele, hogy valami félresiklott, és ebben éppen akkora részem van, mint neki, ha nem több. Az alkohol kihozta belőlem a legrosszabbat, nem kellett volna innom, nem kellett volna belemennem ebbe az egészbe, sőt Marknak lett igaza végül. Nem állok készen pasiként viselkedni, és barátnak is ócska vagyok. Mit is vártam a mai estétől? Megfejtem őt, segíthetek a gyászában? Istenesen nem megy, ahogyan hetek óta ez a valami, ami közöttünk zajlik..valahogyan az sem. Virágok, üzenetek, finomkodások. A kórházban töltött másfél hónap leszívott rendesen, és megígértem, hogy talpra állok. Ezen vagyok, de lám még igen sok lépést kell tennem felfelé, hogy ne bucskázzak le a lépcsőn folyton. Hallgatok, mást nem tudok tenni, amikor visszabeszél, mert sért, és bánt, de pont előtte taszítottam el magamtól. A gyűlölet szikrája lobban fel a mélykék íriszek mélyén. Milyen jó, hogy arra törekedtem, hogy kiváltsak belőle valamit, csak nem éppen erre gondoltam. - Nekem kell? – nyelek vissza egy nagy adag levegőt. Azt se tudom, hogy mit akarok, nemhogy a szex bármely területén nyilatkozni tudjak. - Nem úgy értettem, hogy térdre kényszeríts…nem jó ez… - mutatok rá, aztán magamra. Megrázom a fejemet, mert ismételten nem értette meg, hogy mire céloztam. Egyszer közel enged, máskor meg úgy kezel, mint a testvérét. Nem éreztem, hogy szeretne…vágyakoztam, de most…hát talán örökre lehúzhatjuk a rolót. Most tettem fel az i-re a pontot, és az agyam zakatol erősen. Nem ártana egy kis szünet, ezért fel is öltözöm, és magára hagyom. A verandán állok meg, az üveggel a kezemben, és tudom, hogy mennyire nem tesz jót a hormonkezelésemnek, a holnaputáni vizsgálatoknak az ivászat. Benyakalom a felét, és csak akkor rezzenek össze, amikor utánam jön…hiszem ezt, de csak közli, hogy hazamegy. - Csodás… - morgom az orrom alatt. Nem mozdulok, tisztában vagyok vele, hogy besötétedett, fogalma sincs, hogy merre vagyunk, de még túl intenzíven él bennem az előbbi veszekedésünk utóhatása. Halálra ítéltem a megmaradt jót is, és talán más horgonyra lenne szüksége, mert ehhez kevés vagyok. A whiskeyt meglöttyintem, de már attól is felfordul a gyomrom, ha rá gondolok. Az étkezésnek megint lőttek, és visszasétálok a házba. A kandallóban barátságosan pattog a tűz, de a helyiségben, és a szívemben jelenleg a káosz uralkodik. Szédülök a bevitt piamennyiségtől, nem vagyok hozzászokva, hogy ennyit igyak egyszerre, de a szédülés ellenére megtalálom a mobilomat, és nem ügyelve az etikett szabályaira…már tárcsázom is Markot. - Szia…bocsi, hogy ilyenkor zavarlak, de értünk kellene jönnöd. Nem…nem akarok róla beszélni. Összevesztünk. Mark nem vagyok alkalmas erre a szerepre, neked kellett volna maradnod. Öhm…kiment sétálni. Meg fogom keresni, csak indulj el, rendben? – nyelem vissza az epémet, és amint elhangzanak a varázsszavak, már bontom is a vonalat. Nem hiányzik, hogy bántódása essen, azt már biztosan nem élném túl. Imbolyogva merülök el két kézzel a táskámban, és kutatok a zseblámpa után. Éljen Chloe, ez is egy szép eredmény tőled. A fejem nem tisztul, sőt mondhatni csak rosszabb lesz. A kis világítóeszköz a kezembe kerül, és némi harc árán, de felhúzom a cipzárt, és a fejemre igazítva a kapucnit látok neki a keresésének. Az elején még tudom követni a lábnyomait, de az erdő széléhez érve kissé már nehezebb lesz a feladatom, de nem adom fel. A szórt fény útirányt ad, de a kinti körülmények libabőrt csalnak a felső hámrétegemre. - Joel…merre vagy? Hahó… - kiáltom el a nevét immár nem is tudom, hogy hányadik alkalommal. Nem akar látni, felfogtam, de attól még az életével sem kellene játszania. Mark hazavisz bennünket, és utána nem fogom keresni. - Joel… - kiáltom el magam, mire az egyik fa törzsénél feltűnik valami. - Itt vagy? – világítok rá, de amivel éppen farkasszemet nézek az nem ő, hanem…egy hatalmas medve. Elkiáltani sincs időm magamat, mert azonnal észrevesz, és a nyomomba ered. Loholva szaladok, néha hátrapillantok a vállam felett. - Segítség… - kanyarodok el, de megcsúszik a lábam, és egy lejtőn gurulok le. Egy hatalmas hókupacra érkezem meg, eleinte kettőt látok, és a hideg minden porcikámba beleivódik, aztán elterülök. Nem merek lélegezni sem, nehogy utánam jöjjön a vadállat, de úgy tűnik, hogy minden csendes körülöttem. Megpróbálok felállni, de abba a lábamba mar a fájdalom, ahol meglőttek még nyáron. Összecsuklok, és a hófehér területen maradok a sötét erdő közepén…
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Pént. Márc. 17, 2017 10:26 am
Értem, hogy mire célzott. Ő nem érti, hogy nekem úgy lett volna jó, pontosan úgy lett volna rá szükségem, ahogy elkezdtem. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy mivégre hátrál ki a helyzetből, ha előtte közölte, hogy legyek önző, és vegyem el, ami kell, s amikor megteszem, ellök magától, mint valami pestises, szánalmas férget. Életemben soha nem volt még egy nő, aki mellett ennyire semminek éreztem magam, és ez valahol elkeserítő. Miért pont az a nő teszi ezt, aki annyi közül elérte, hogy fontossá váljon? Vagy ez volna a büntetésem azért, mert korábban mind csak ágytornára kellett? Szívás az egész. Jelenleg úgy érzem, hogy jobban jártam volna, hogyha még Kubába sem repülök el vele, és hagyom, hogy Amyvel menjen. Szerintem is csodás. Csak azért nem zuhanok két pillanat alatt mély letargiába, mert részeg vagyok, és mellesleg kibaszottul mérges. Egyszerűen fogalmam sincs már, mi az, amit adnom kellene magamból, hogy az jó legyen. Ha figyelek rá, ha óvatos, előzékeny, kedveskedő vagyok, nem jó, a szex szóba sem jöhetett egy ideig, megtettem, hogy háttérbe szorítom az ilyen irányú vágyaimat, és még csak félre sem keféltem, de úgy tűnik, még így is egy geci vagyok. Más ötletem nincs a hisztériára, amit levágott odabenn. Maximum az, hogy valójában nem kész rá, és inkább az én fejemre borítja a bilit, minthogy ezt beismerje. Viszont ez rohadtul nem volna igazságos. Most meg… nem, egészen abszurd, hogy ő akarja megmondani, én mit és hogyan szeretnék tőle, vele tenni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy nőnek az lesz a baja, hogy nem dugom meg se szó, se beszéd. Az biztos kurvaisten, hogy egy jó időre elegem van a nőkből. Ez még kellett a gyászidőszakom tetejébe. Milyen jó, hogy amúgy nőgyógyász vagyok, igazán remek, mondhatom. Mikor fogja fel végre basszus, hogy nekem jó úgy, ahogy van? Hogy nekem nem kell megfelelnie? Hogy csak vele akarok lenni? Most éppen egyszerűen szavak, gondolatok, akár szex nélkül is. Hogy már attól is sokkal könnyebb lenne, ha némán az ölébe hajthatnám a fejem, és megfeledkezhetnék a világ mocskáról. És most mi van? Dúvadként trappolok a hóban elmebeteg módjára, és nincs egy tiszta gondolatom sem. Azt sem nézem, merre megyek, holott relatíve hamar elterelődök az autók által kijárt útról, forrongó indulataim nem akarnak csillapodni, holott már a nyakamba zúdítottam egy jó adag havat, egyszerűen felrobbanok. - Hülye picsa… – Hasonló válogatott jelzőkkel illetem, és egyszerűen el sem hiszem, hogy van nő, aki ilyen szinten képes felcseszni az agyam. Éééééés ráadásnak szinte kivétel nélkül mindig akkor képes ezt eljátszani, amikor már igencsak témánál vagyok gondolatban. Megőrjít. Ennek ellenére imádom, néha pont ezért, de ma… nos ma nem vagyok képes rajongani a gondolatért, hogy elvett tőlem, tőlünk valamit, amire talán már mindkettőnknek szüksége lett volna. Nem térek magamhoz, indulatosságomban egyszer megfordulok, hogy visszamenjek kiosztani, és gondolatban már ledobom a kanapéra, hogy egy büdös szó és érzéki gesztus nélkül meghúzzam, de csak két méterig jutok. Nem, nincs értelme. Így nem, de tulajdonképpen lassan már sehogyan sem. A francba is. Talán túlzottan akarom, hogy legyen, és lazábban kellene felfognom, elengedni a megfelelési kényszeremet, ami egyébként sosem volt rám jellemző, de Chloe mellett túlságosan figyelnem kellett eddig arra, hogy ne csesszem el. Nevetséges, hogy pont így megy félre az egész. Hallom a hangját, de még túlzottan élénken van a felszínen a dacos, sértődött kisfiú, és nem válaszolok. Aggódjon egy kicsit, néha értem is lehet basszameg. Ököllel csapok az egyik fába, felhorzsolom a bőrömet, és sokra nem megyek vele, a feszültségem nem párolog el, de legalább nem vérzik. Épp visszafordulnék, amikor meglátom azt a kurvanagy medvét, és megfagy az ereimben a vér. Nagyjából öt méterre van tőlem, de nem lát meg, mert Chloe kiabál, és felé indul. Basszamegbasszamegbasszameg. Mi az édes faszomat csináljak? Ez a nagy dög mindkettőnket fel fog zabálni. Meg a medvék kurva gyorsak, ráadásul fára mászni is tudnak. Ezt nem hiszem el. Most komolyan egy medve gyomrában fogjuk végezni? Nyilván nem hagyom, hogy elkapja… Nem mintha tudnám, mit csináljak, csak annyira futja, hogy elindulok egy irányba, nem a medve felé, inkább megkerülve, és bízom benne, hogy Chloenak lesz ideje visszafutni a házhoz. Esetleg csapok némi zajt, hogy magamra tereljem a figyelmet, de én is maximum ordítani tudok. Öröm az ürömben, bár nem mondhatni, hogy kicsattanó lenne, hogy pár méterre tőlem meglátom Chloet lezúgni a lejtőn, ezt a pillanatot használom ki arra, hogy felkapjak egy követ, és elhajítsam amilyen messze csak tudom, ezzel elterelve a medve figyelmét. Szerencsére beválik, bár nem tudom, mennyi időre, utána a lehető legcsendesebben learaszolok a lejtőn, és odacsúszom Chloe mellé, de tekintettel arra, hogy a közelben ólálkodik egy medve, nem szólok semmit, csak elfekszem a hóban – rohadtul meg fogunk fázni szerintem -, és a szám elé teszem a mutatóujjam, hogy ha valamikor, hát most maradjunk rohadtul csendben. Elméletileg, hogyha halottnak tettetnénk magunkat, akkor elveszíteni a medve az érdeklődését. Elég hideg van, a szívverésünk valószínűleg lelassul majd, ha képesek leszünk megnyugodni, de jobban örülnék, ha az a dög nem jönne erre, mert más ötletem nincs, miként úszhatnánk meg. Nem vagyok egy vadonban túlélni képes típus, rohadt gyorsan futok, de szerintem a medve még engem is lekörözne, nemhogy Chloet a sérült lábával. Ahogy láttam, összecsuklott az előbb, szóval esélyesen nekem kéne visszacipelnem, de előtte jobb, ha várunk pár percet, hogy elcsendesedjen a környék. Arra viszont kétségkívül készen állok, hogyha a medve felbukkanna, akkor a testemmel védjem, mert az biztos, hogy nem hagyom, hogy csak úgy széttépje.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Pént. Márc. 17, 2017 3:12 pm
A vénámban áramló legutolsó vércsepp is azt kiáltaná, hogy bűnös vagyok. Eltaszítom, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám. A fejemben olyan sok megoldás keringett arról, hogy miképpen oldjam a benne tomboló feszültséget, hogy megfeledkeztem a saját problémáimról is. A legutóbbi találkozónk sem sikerült a legjobban, mondhatni elküldtem, mert rossz hírrel érkezett hozzám. Műteni kellene, meg gyógyszerekkel tömni, mert a petefészkemen újabb ciszták alakultak ki. Elfojtottam, a belsőm legmélyebb részébe zártam el az ebből következő mérhetetlen fájdalmat, mert tudtam, hogy az én bajom most sokkal alsóbb rangú…elvégre elveszítette a bátyát. A halállal nem vehetem fel a bokszkesztyűt, amikor nekem csak a jövőm a tét…elkalandoztak a gondolataim, és előrevetítettem egy közös képet, egy darabkát a kavargó elképzelésekből.
A verandán ülök, a nyikorgó hinta óvatosan nyekereg még egyet, mielőtt megállna, és a talpam hozzáérne a földhöz. A kocsi kerekei tompán marnak bele az aszfaltba, és a szívem neki lódul. Két hete nem láttam már a férjemet, mert konferenciára kellett utaznia Európába. Kislányként szökkenek az ismerős jármű felé, hogy kitárva a karomat várjam őt. Tizennégy éjszaka álmodom arról, hogy megérkezik, és óvón zár az ölelésébe. Minden percben, még a távollétében is kedveskedik nekem, érezteti, hogy fontos vagyok neki. Kék íriszeim várakozóan tekintenek végig a közeledő alakon, és már az ajkaimon van a szó, de mégis bent reked. Egy igazgyöngyre emlékeztető könnycsepp gördül le az arcom jobb oldalán, és remegve nyújtom ki felé a kezemet. - Joel…végre itthon vagy. – a szívem megnyugszik, rám talál a biztonságérzet. Hazaérkezett. Az utolsó pár métert futva tesszük meg egymás felé, és mire rájönnék, hogy két lépésre vagyok tőle, akkor felemel, és velem együtt forog körbe a tengelye körül. - Csipkerózsika…annyira hiányoztál. – lágy puszival fojtja belém a szót, és bársonyos bőrömhöz bújva olvadunk össze. A légzésünk eggyé válik, és pihegve, rákvörösen veszek el a nyakszirtjénél. - Mondanom kell valamit… – suttogom bele a sós permetes hámrétegbe, ahogyan végigpuszilom a pulzáló ütőerét. - Jól vannak a lányok? – bólintva adom a tudtára, hogy semmi baja a gyermekeinek, de pont ez az a téma, amitől annyira félünk. - Terhes vagyok. – nyögöm bele a hallójáratába, mire megmerevedik, és sürgetve kutatja a pillantásomat. Félve nézek rá, hiszen tudom, hogy nem terveztük már…de összejött. - Babánk lesz? – örömkönnyektől sírva helyeselek, és a világ legboldogabb asszonya leszek hirtelenjében. A boldogság árát megfizettem, nehéz utat jártam be, de itt vagyok.
A jelen úgy csap arcul, mintha egy üveg tequilával öntöttek volna le. Fázom, és a nevét kiáltok, de válasz nem érkezik. Nem tudom, hogy mi lesz velünk, de a fejemben létező fantazmagória már nem fog valóra válni. Gyerekem? Soha nem lesz tőle sajátom. Az alkohol érdekes dolgokra képes, főleg amikor a zseblámpa egy barna óriásra vetül. Nem marad időm azon tanakodni, hogy felmásszak-e a fára, vagy megtaláljam Joelt. A túlélésre megy ki a játék, és már rohanok is, ahogyan a két lábam bírja. Nem állok meg, néha hátratekintek, és ennek következtében észre se veszem az előttem lévő lejtőt. Lebukdácsolok rajta, és arccal a hóba érkezem. A tüdőm megtelik a fojtogató hideggel, és a kabátom aljáig hatol a csontot érő verem. Nem tudom, hogy utánam jött-e a fenevad, de hirtelen a semmiből terem mellettem Joel. Hol volt, miért nem láttam eddig? A próbálkozásom a felállásra sikertelen, és nemsokára az is feltűnik, hogy mozdulatlan marad. Követem a példáját, valószínű ő is látta a medvét. Kis idő telik el, ahogyan fekszünk egymás mellett, de egyikünk se nyújtja ki a kezét a másik felé. Végül némi kárhozott perc elteltével felülök, és lerázom magamról a havat. Bugyi sincs rajtam, tartok tőle, hogy egy felfázás végzetes lehet számomra. A kezeim kesztyű hiányában átfagytak, az arcom érzéketlen, a nyálam is odafagyott a szám szegletébe. - Felhívtam Markot, érted jön, ha haza akarsz menni. – nyögöm ki vacogva, és nem törődve a lábamba maró fájdalommal a közeli fába kapaszkodva állok fel, de le kell hajolnom, mert hasogat az alsó lábszárrészem. - Fel kell másznunk? – suttogom, ha a medve még a közelben lenne, de talán szerencsénk van. A hó is rákezd, és nagy pelyhekben hull alá. Bicegve indulok meg, de két lépés után esélytelennek látom, hogy nagyobb távot megtegyek segítség nélkül. Leülök, és felhúzva a térdeimet, rájuk fektetem az arcomat, és megengedem, hogy elkapjon a sírás, de csak csendben.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Szer. Márc. 22, 2017 2:40 pm
Nem mondom, hogy pont egy medve kellett ahhoz, hogy felrázzon, mert hazudnék. Mondhatni, be vagyok szarva, mert rohadtul nem volt terítéken, hogy medvevacsik leszünk. Abszolút nem tetszik ez az előre vetített kép. Éppen ezért próbálom kieszközölni a csendet, ami most az életünket jelentheti. Hála a magasságosnak úgy tűnik, ő is rájött, mennyire elbaszott helyzetben vagyunk jelen pillanatban. Nem mintha előtte ne lettünk volna abban, de tipikus példája ez annak, miként lehet valami nemes egyszerűséggel még rosszabb. Tanítanunk kellene, szerintem sikert aratnánk vele, már ha lenne olyan barom, aki mindent el akarna cseszni az életében. Murphy bácsi szerintem megirigyelne. Hogy időközben hány perc halványodott el a semmibe, nem tudom, csak azt, hogy mikor Chloe mozdul végül, mér relatíve nyugodt voltam, magam mögött hagyva a korábbi leforrázottság okozta agybajt. Közel sem voltam jól, de nem akartam bármelyik másodpercben felrobbanni. Felemelkedem, de körbenézek, nem hallok semmit, talán elterelődött a medve figyelme, nagyon remélem, máskülönben ötletem sincs, miként fogjuk megúszni ezt az egészet, kiváltképp úgy, hogy Chloe megütötte a lábát a jelek szerint. - Nem haza akartam menni, veled akartam lenni. Hogy egy kicsit jobb legyen. – Ez az, ami nem sikerült, mert csak még pocsékabb kedvem lett, noha nem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges. Az, hogy jelen pillanatban mit akarok, még saját magam előtt is rejtély, egyelőre nem sikerült eldöntenem, de tény és való, hogy ha úgy tíz perce futottam volna bele Markba, gondolkodás nélkül vágódok a kocsijába, és húzok haza. - Neked nem kell felmásznod. – Szögezem le, mert dögöljek meg, felviszem azon a domboldalon, akkor is, ha ez az utolsó alkalom, ha hozzáérek. Nem fogom itt hagyni, akkora geci sosem tudnék lenni. Akkor sem, ha jelen pillanatban az érzéseim nem a legpozitívabbak az irányába. Észlelem, hogy feladja, és elkezd pityeregni, de annyira jó arc sem vagyok, hogy most elkezdjem vigasztalni. Annyira futja, hogy a térdei és a karjai alá nyúlva megemelem, és elkezdek vele felfelé trappolni a domboldalon. Nem olyan nagyon meredek, szerencsére a lábaim mindig lelnek kapaszkodót, és nem csúszok meg. Mit tesz a sok edzés… Vagyis, mostanában az ugyanúgy kimaradt, mint minden más, de attól még a fizikumom nem romlott, ahhoz kicsit tovább kell semmit tenni. Igaz, a szesz némileg dolgozik bennem, de jelenleg jól jön, hogy melegít némileg belülről. Kérdés, meddig tart ez ki, a másik meg, hogy vajon visszatalálok-e abba a házikóba. A nagy rohanásban eleinte gőzöm sincs arról, merre kellene mennem pontosan, de idővel szerencsére sikerül kiszúrnom, Chloe korábbi lábnyomait, a sajátjaimat esélytelen lenne, nem arra indultam. Mivel ő nem fújtató bika módjára közlekedett, valószínűleg úgyis több értelem szorult a bejárt útvonalába, mint az enyémbe, legalábbis remélem. Nem beszélek, nincs kedvem sem, illetve még a medve miatt is aggódom, jobb szeretném szépen bezárni magunk mögött az ajtót, és elfelejteni ezt a kis incidenst. Perpill úgy érzem, hogy az a csók óriási hiba volt, maradnunk kellett volna a piálásnál. Jó pár perc, talán fél óra is eltelik, mire megpillantom a házat, és jelenleg másra sem vágyom jobban, mint leülni a kandalló elé, és kiolvadni. Újabb két percet követően behúzom magunk után az ajtót, és bekulcsolom, ezzel jelezve, hogy egy darabig nem lesz kimenetel, eleget fagyoskodtunk. Chloet leteszem a fotelba, amit közelebb tolok a kanapéhoz, és keresek neki egy takarót, hogy betakarjam vele, lévén mégiscsak nőből van, kevésbé bírja a szélsőséges időjárást, mint mondjuk én. Utána már semmi egyéb tervem nincs, pusztán lecsúszni a földre a fotel oldalának dőlve, és ott élvezve a tűz melegét. Fogalmam sincs, hogyan tovább, s ha eddig nem volt kedvem beszélni, most aztán még úgysincs.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Márc. 23, 2017 10:33 am
Soha nem gondoltam volna, hogy az ötletem ilyen rosszul sülhet el. Egy laza iszogatás, egy kis jégtörés…erre összeveszünk, és belesétálunk a halálos csapdánkba. Szerettem volna, hogyha ez csak egy rémálom, de sajnos a hóban feküdni, összekoccanó fogakkal nem éppen arra lenne jellemző, hogy egy másik dimenziós síkon fekszem, és ha felébredek, akkor majd minden rendben lesz. Hosszú hónapok óta semmi sincs a helyén, és amihez hozzányúlok, pusztulásra van ítélve. Szeretem Joelt, nem akartam megbántani, de ha éppen adni akarok magamból, és önszántamból teszem, akkor vegye el. David így működött, elvette, és nem kérdezett. Nem illene már ennyi idő után összehasonlítani őket, de a tudatalattim elrejtett zugaiba beleivódott, hogy egykor máshoz tartoztam. Két évig voltunk együtt, és az nem illan el csak úgy. Udvarolt az elején, még nem látszódott rajta, hogy mekkora gyökér. Joelt mondhatni én vonzottam be, én akaratoskodtam, vagy finoman szervezkedtem, hogy velem legyen, de sokáig ellenállt. Most képes lennék mindent eldobni? Mennyi minden történt nyár óta, és igazából azt sem ünnepeltük meg, hogy együtt vagyunk. Egyetlen normális randink volt, ha az mondható annak, amikor az egyik parkban piknikeztünk. Csendesen fedeztük fel a másikat, és haladtunk kis lépésekben…már olyan régen volt, mintha egy előző életben lettünk volna. A karácsony sem hozott enyhülést, a másfél hónapos kórházi bent tartózkodásom sem. Megígérte, hogy elvisz Franciaországba, együtt fogunk főzni..ez mind álom marad? A hóban, a fehér hidegmező közepén fantáziaképek rohannak meg. Most lenne itt az ideje, hogy elengedjem? Nem működik közöttünk semmi? Kapcsolat. Ízlelgetem a szót, és más megvilágításba helyezem. Végül megtöröm a csendet, és az elhatározásom szavak formájába öltöztetem. Menjen haza Markkal, jobb lesz mindkettőnknek. Pár lépést tennék, de összecsuklok, a lábam nem bírja az iramot, és megint közel állok ahhoz, hogy összeomoljak. Nem tehetném. Előtte már nincs jogom sírni. A bátyát gyászolja. Mélyeket lélegzek, a térdeimen pihentetem a két karomat, amikor alám nyúl, és felemel. Hallom még a fülemben, hogy velem akart lenni. Elrontottuk.
Egész úton, némán bújok a karjai közé, és felkészítem magam a búcsúzásra. Találni fog egy olyan nőt, aki szeretni tudja, aki nem én vagyok. A könnyek megfagytak a szemem sarkában, és képtelenség letörölni már. A testem minden porcikájában reszketek, és fázom. Nemsokára feltűnik a ház sziluettje, és felérünk a lépcsősorhoz. Időbe telt, hogy kijussunk az erdőből, figyelnünk kellett minden kis rezdülésre, de amint beérünk, már szinte csábít, hogy a kandalló közelébe kerüljek. Az egyik fotelba helyez le, és hagy magamra, de csak pár percre, mert hozza is a takarót. A bezárkózással van elfoglalva, én meg dideregve a kis asztalon felejtett mobilom után nyúlok. A kijelzőjén már egy boríték ikon fityeg. Megnyitva majdnem elnevetem magam:
„Chloe attól, mert veszekedtek, még nem fogtok szakítani. Kerítsd elő Kim keresztapját, mert megfojtlak. Tudod, hogy szeretlek, de kapcsolatok terén analfabéta vagy. Ha nem akarsz szexelni, ne tedd. Nem azért van veled, mert a testedre hajtana, te mamlasz. Mark bealudt, mert nem engedtem el. Ketten kell, hogy ezt lebokszoljátok, rendben? Április 15-én fogjuk megkeresztelni, ott a helyetek. Húsvét, meg Kuba ünneplés. Legyél önmagad, legyél az a lány, akibe beleszeretett. Imádlak, Amy”
Könny szökik a szemembe, és egy halovány mosolyra futja, amikor ledől a fotelem mellé, és a tűz narancssárga lángnyelveit figyeli. Becsúsztatom oldalra a fotel mélyére a telefont, és kibújok a kabátból. Átázott, és nem tesz jót nekem. Nem szólalok meg, kár lenne elcseszni még ezt is, de Amy szavai járnak a fejemben. Évődök, és hátradöntve az üstökömet, mélyeket lélegzek. A takarót a lábamra terítem, és élvezem a nyugalmat. Nem ezt érdemli. Sandán tekintek fel rá, de túlontúl belemerül a gondolataiba. Legyek merész? Hátulról ölelem át, és kulcsolom össze a kezeimet a nyakán. Az államat megtámasztom a vállán, és oldalra pillantok. - Nem vagy egyedül Joel. Már nem. – puszilom meg finoman, és így hozzábújva a hátának merülök el én is a pattogó fahasábok elégésének folyamatában.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Csüt. Márc. 23, 2017 9:57 pm
Hosszú percek múltán jutok el csupán addig agyban, hogy levegyem a kabátomat, ami csurom vizes, és egy életem, egy halálom, ezt követi a nadrágom, lévén valamibe haza kellene majd mennem, váltóruhám meg nincs. A nadrágomat a kandalló tetejéről lelógatom, hogy átmelegedjen, később majd megfordítom, a kabátomat egy széktámlára teszem, és közelebb húzom a tűzhöz, szép kis barikád lesz lassan. Ha Chloe csak úgy levette a kabátját, az övével hasonlóképpen teszek, annak sem árt, ha megszárad. A fotelnak dőlve túlzás, hogy felhőtlen lenne a hangulatom, de nem nyúlok már az üveghez sem, a medvés incidens ugyanis túlontúl kijózanított, és nincs kedvem megint elveszni egy olyan terepen lavírozni, ami meglehetősen ingoványos. Magam miatt sem már, mert jelenleg nem bízom abban, hogy jól fogom viselni az ehhez hasonló kitöréseket. A türelmem jelenleg egyáltalán nincs a birtokomban, és nem hiszem, hogy valaha úgy igazán képes leszek visszanyerni. Most így gondolom, de azért azt belátom, hogy aligha lesz ez mindig így. Csak fel kell dolgoznom. Csak. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Az életem eddig is tele volt problémákkal, megoldásra váró feladatokkal, ezt megkoronázta a sors még egy tragédiával, mintha eddig kiskirályként éltem volna. Most úgy érzem, semminek sincs értelme a világon, kellemetlen, zavaró, és szeretném, ha egy kicsit jobb lenne, talán önző gondolat, de komolyan elegem van a problémákból. Konkrétan az elmúlt egy évem másból sem állt, és kezdek megrogyni tőle, vagy talán már megtörtént, azért viselem nehezen a történteket. Kissé nevetségesnek érzem magam pulóverben és alsógatyában, a fekete zoknimban, de ennyi baj legyen. A nevetséges már igazán belefér az előző fiaskó mellé, lassan már amúgy is komolyan férfiatlannak érzem magam, de kár ezen túráztatnom magam, és most kivételesen nem fogok azon kattogni, hogy mivel tehetném kellemesebbé a helyzetet. Elméletileg jön Mark, az csak nem tarthat olyan sokáig, lövésem sincs, mennyi időt töltöttünk az erdőben, lehetséges, hogy már ide kellett volna érnie. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy remélem nem volt akkora barom, hogy valóban elinduljon. Nem azért, mert itt akarok maradni, bát igazság szerint nem számít, máshol sem érezném jobban magam, sokkal inkább azért, hogy ne ugráljon úgy, ahogy mi fütyülünk, van egy kislánya, felesége, jobb dolga is, mint miattunk játsszon sofőrt. Meglepettségemben összerezzenek, amikor átkulcsolja a nyakamat, bevallom, erre nem számítottam a korábbiak után. Ettől függetlenül a karjára simítom a tenyeremet, hogy nehogy az ösztönös reakcióm után elhúzódjon. Abszurd, de érdekes módon ezek a pillanatok olyan békésnek hatnak, holott közel egy órája – nagyjából annyi telhetett el – még egymást szapultuk keresetlen szavakkal. Most meg… Itt vagyunk, így, és ez meg irreálisan békés a korábbiakhoz képest. Egyszerűen nem tudok kiigazodni ezen az egészen, de nem most fogom törni rajta a fejem, mert azt meg eleve képtelenségnek érzem. Sóhajtva igyekszem valahogy lekezelni magamban a helyzetet, nem tudom eldönteni, mit kellene most csinálnom, hogy reagálhatnék jól. Félelmetes, milyen szinten túlgondolok újabban mindent. - Az jó. – Mit mondhatnék rá? Talán felháborító, hogy magányosnak érzem magam jelenleg, holott sokan szeretnek, megkockáztatom, még aggódnak is értem, de valahogy nem vígasztal a világon semmi. A karján simítok végig, próbálok legalább az érintésben némi megnyugvást lelni, holott mocskosul nehéz, de azt sem szeretném, hogy bárki azt gondolja, nem érem meg a fáradtságot. Vagy, ha már itt tartunk, azt, hogy Chloe ki akarjon sétálni az életemből. Bármikor tenné, megsínyleném, de most különösen. - Nekem az is elég, ha csak alszunk egyet a tűz előtt, csak… legyél itt. Ennyit szeretnék. – Jegyzem meg percek múlva csendesen, tényleg nem vágyom másra, hiányzik a szex, de közel sem számít annyira, hogy elcsesszek miatta bármit. Az utóbbi hónapokban amúgy is mellőztem, nem mondom, hogy jól esik, de már egészen megszoktam.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Vas. Márc. 26, 2017 10:09 pm
+18
Kislányként ódzkodtam a dominótól, mert tudtam, ha nagyival, vagy a nagypapival játszom, akkor veszíteni fogok, de mégsem ez volt a legnagyobb rizikó benne, hanem az eldőlés. A kártyánál éppúgy félelmetes, ha felépíted a szépen kidolgozott váralapot, és egy véletlen lépés miatt összedől az egész. A dominónál ennél sokkal rosszabb volt, és pontosan emiatt éreztem úgy, hogy Joel, és az én kapcsolatom is egy dominólap. Mikor fog összedőlni, amit együtt játszottunk eddig? Nem tudtam, de féltem, hogy ez még azelőtt bekövetkezik, hogy bármit is tehetnénk ellene. A külső hatások meglazították a kapcsolatunk alapjait, és innentől kezdve feljebb, vagy lejjebb juthattunk. A gyász még sérülékenyebbé tette, emellett rendkívül kontrollálhatatlanná is. A magánügyem, a fő kérdés, hogy lehet-e gyerekem, jelenleg tőle függött, és megrémisztett, hogy ezzel is vissza kell lépnem. Megvannak számlálva a napjaim, az elmúlt hét hónapban nem jártam senkinél, a lelki vívódásom nem engedte, és most elveszíthetem a jövőmet, mégsem kérhettem, hogy tegyen félre mindent. Nekem kellett lépnem, de ez a döntés mindkettőnknek fájdalmas lesz…nagyon. A tekintetem a pattogó tüzet figyeli, ahogyan elég egy darabka fa, és hamu keletkezik a helyén. A meleggel kibékültem, túl soknak bizonyult a mai kalandunk, és időre volt szükségünk. A kabátom a karfán lógott, miközben ő kiterítette a saját ruháit, és leült mellém. Nem nyaggattam, már szólni se mertem, mert a félelem ott munkált a belsőmben. El vagyunk cseszve, türelmes vagyok, de vajon meddig? Erősnek éreztem magam, amikor kitaláltam, hogyan segítsek rajta, még én kértem meg a legjobb barátját, hogy hozza el ide. Hetek óta nem találkoztunk, a kórházban is csak névlegesen volt jelen, és ez megint szakadékot szült közénk. A temetésen nem állhattam mellette, az elmúlt másfél hónapban, nem csinálhattam semmit. Az elején kellene kezdenem a munkámat is, de egyelőre örülhetek, ha a kulcscsontom rendbe jön, ahogyan az állkapcsom is, és akkor ezt tetézzük meg a nőgyógyászati problémákkal, az étterem vezetéssel, a pszichiáteri foglalkozásokkal. Bonyolult a közkedvelt életem, és még egy teher…Joel nyakában is, megsemmisítő erővel fog bírni. Elszánom magam egy utolsó próbára, átölelem a nyakát, és biztosítom, hogy itt vagyok neki, de csak egy jó felelet csúszik ki a száján. Ejha, rosszabbul van, mint gondoltam, és az összerezzenés pillanatában, hátrálni akarok. Visszadőlök, elnézzük a tüzet, és majd elnyom az álom. Mit hoz a holnap? Ekkor viszont az alkaromra simítja a tenyerét, és végre megszólal. - Rendben… - erre most én nem tudok mit mondani, vagy ha tudnék is, akkor nem illene kifejtenem. Szeretem, de már nem vagyok biztos benne, hogy a szerelem elég lesz ahhoz, hogy áthidaljuk a problémákat. Ráhajtom a vállára az államat, és egy ideig csak a hátát simogatom, hogy feloldódjon. A lábam elzsibbadt a kényelmetlen pozíciótól, de már legalább nem fáj. Megerőltetni nem kellene, és a legrosszabb az egészben, hogy végig itt állt az autó, csak én felejtettem el, hogy Amy itt hagyta nekünk. A keresztelőt már nem is hozom fel, nem terhelem újabb információkkal. Nem megy nekünk a kommunikáció. Megemelkedem, hogy kinyújtsam a karomat, aztán fel is állok, és kissé bicegve, de leülök elé, és a tekintetem az övébe fúrom. Néma marad, az üresség világít a mélykék íriszek mélyén. Oldalra döntve a fejemet, húzom le a felsőmet, és dobom félre. A pillantása rám siklik, így jó figyelemelterelő vagyok. A hátam közepéhez nyúlva kioldom a melltartót, és amint a kosarak meglazultak, azt is levezetem a felkaromról, és elhajítom. A nadrág, és a vizes zokni marad rajtam, mert bugyit nem vettem fel. Végül felállok, és ösztönösen válok meg azoktól is, aztán megigazgatom a kandalló előtti szőnyeget, és a sarkaimra ülve, bármennyire is kényelmetlen, és fájó, de megteszem. Felemeltetem a karját, és kibújtatom a felsőjéből. A szavak helyett talán ez jobban fog menni. Az ölébe fészkelődöm, a két lábamat széttárva, és hátradobva a hajamat, a derekára simítom a két kezemet, és finom puszikkal halmozom el a nyakszirtjét. Onnan haladva hintem be kényeztetve a bőrét lágy csókokkal a vállát, és állapodok meg a mellizmain. A két keblem nekinyomva szorosan ölelem át, és beszívom az egyik mellbimbóját. Édesen körözök az udvar területén, és izgatom fel.
Joël Émeric Roux
Avataron : Gaspard Ulliel Kor : 43
Tárgy: Re: Hegyi út Hétf. Márc. 27, 2017 11:56 am
18+
Rendben. Az az, ami nincsen jelenleg. Semmi sincsen rendben az életemben. Chloeval sem. Sőt, talán vele a legrosszabb most minden. Dia beszél velem, nem sokat, de már akadtak őszinte pillanataink, amikor nem vágytam beleboxolni a falba mérgemben. Chloeval viszont már régóta nem tudom, miként bánjak. Ha túl óvatos vagyok, nem jó, ha önmagam vagyok, nem jó, a kettő közé meg sosem sikerül betalálnom. Néha úgy érzem, lassan meghasonulok önmagammal, és háttérbe szorítok mindent magamból, hogy jobb legyen, és még így sem javul semmi. Most pedig nem vagyok olyan állapotban, hogy építeni képes legyek, rombolni… nos, azt sokkal egyszerűbb, ha tulajdonképpen minden egymásra kifejtett hatásunk ennyire pocsékul csapódik le. Felemelem az egyik kezem, és megcirógatom az arcát, nehéz, és egyre kevésbé érzem működőképesnek, de azt mondják az okosok, hogy a jó dolgokért meg kell küzdeni, én hiszek abban, hogy ez nálunk is eljöhet, ha elég kitartóak vagyunk. Ha nem… nos, kénytelenek leszünk elbúcsúzni egymástól, ami ellen még gondolatban is tiltakozom, ám nem tarthatom boldogtalanságban magam mellett, és nekem sem jó, ha nem vagyok kiegyensúlyozott. Kiváltképp most nehéz, mikor minden olyan kilátástalannak hat. Azon kapom magam, hogy szomjazom a bőrének érintését, a vágyakozást az irányába már rettentő rég elnyomom magamban, de az ilyen apróságok beleférnek. A hideg futkos a hátamon, míg simítja, bár ez határozottan a kellemes fajta, noha még mindig nem tudom, mit kellene kezdenem a helyzettel. A korábbi balhé elég kedvromboló volt, és nem igazán mozdít előre abban a tekintetben, hogy megint bele akarjak bonyolódni bármibe. Tartok attól, hogy megint ellök magától az utolsó pillanatban, én meg éhkoppon maradok ismét. Nem szívlelem ezt a játékot, de nem neheztelek, mert szerintem fogalma sincs róla, mennyire kikészít a dolog. Vagyis nagyon bízom benne, hogy nem direkt túráztat. Enyhén felvont szemöldökkel pillantok rá, mikor elkezd vetkőzni, már nem tudom, mit higgyek, korábban vadul ugrottam volna a szex legapróbb ígéretére is, de az utóbbi hónapok olyannyira átprogramoztak fejben, hogy nehezen kapcsolok át az óvatos üzemmódból. Soha egyetlen nő sem tett bizonytalanná, mellette meg folyamatosan az vagyok. Mindig öröm, ha egy nő vetkőzik, és bármennyire vagyok letargikus, csöppet még mérges, meg gyűlölöm jelenleg az életet, képtelen vagyok elszakítani a pillantásomat a vonalairól. Mindig elképeszt, mennyire tökéletes, az meg még inkább, hogy mennyire nincs ezzel tisztában. Felemelem a fejem, mikor feláll, végigkövetem a mozdulatát, miként a nadrág végigsiklik hosszú lábain, suta, óvatos érintésem felfut a combjára, és basszameg, gyűlölöm, hogy ennyire töketlen lettem… Mégsem haragudhatok rá, a körülmények áldozata, tönkretették, nem az ő hibája. Csakhogy akkor a haragom céltalan, és pusztán tehetetlenségben képes testet ölteni, ami minden, csak nem én magam. Sosem voltam ilyen. Hagyom, hogy lehúzza rólam a pulóvert, meg a pólót is, ha úgy tetszik, úgy érzem magam, mint egy kisfiú, aki mindezt még képtelen egyedül megtenni. Üres vagyok, esetlen, lassú, nem értem igazán, miért vesződik egyáltalán velem, semmi értelme, nem érem meg. Végigsimítok az oldalán, ahogy az ölembe ül, és ösztönösen fenekének halmain állapodnak meg tenyereim, és ez az első olyan pillanat is, amikor egy halovány, kaján vigyor igyekszik átvenni az uralmat zord arckifejezésem felett. Basszus, akármennyire legyen elcseszett ez az egész kettőnk közt, képtelen vagyok nem reagálni a tetteire, a testem pillanatok alatt árul el, és lehel életet belém odalenn, holott nem gondoltam volna, hogy ez ma még lehetséges. Nem fogom erőltetni az intimitást a maga teljességében, az előbb sem jött össze, de az nem jelenti azt, hogy ne akarjam, hogy Ő is élvezze… Sőt, az mindig fontosabb számomra, kiváltképp nála, hisz a rossz emlékeket csak a jókkal lehet igazán kigyomlálni. Az egyik kezem mozdul, hogy legalább minimálisan felkészítsem, mert ha most is visszakozni kezd, esküszöm inkább bedugom a kandallóba az idióta fejemet. Ujjaim szemérmének dombjára vándorolnak, de sokat nem időzöm el, célzatosan futtatom őket a borsónyi kis területre, ami megannyi női sikoly forrása, és tudom, hogy könnyedén indítja be. A nyögéseit vágyom hallani, akár elfojtott, akár hangos, jelenleg utóbbival sem zavarnánk senkit a világon. Viszont be kell vallanom, már abszolút semmi kedvem húzni az időt, és ezt ő is könnyedén érzékelheti, lévén már szinte az első érintései, bőrömre futó csókjai után beindult a folyamat… Szabad kezem a nyakára futtatom, ujjaim befurakszanak a füle mögé, a haja alá, hogy feljebb húzzam magamhoz, és csókoljam meg úgy, mintha másra sem vágynék jobban a világon. Tulajdonképpen így van, jelen pillanatban semmit sem akarok jobban, mint őt, sőt, ez már hónapok óta így van, csak éppen esélyem sem volt rá. Most talán nem magamnak kell elintéznem a kínzó vágy csillapítását.
Chloe Ward
Avataron : Emily Didonato Kor : 31
Tárgy: Re: Hegyi út Hétf. Márc. 27, 2017 1:56 pm
+18
Nem gondolkodom, csak azt teszem, amit már egy ideje kellene. A szexuális igények kihaltak belőlem az elmúlt hónapokban, ugyan nem lettem frigid, mégsem vágytam arra, hogy férfi úgy érjen hozzám. A Kubában szállingózó elektromos feszültség elillant, és maradtak a szürke hétköznapok. Joel férfiból van, méghozzá nem akármilyen. Szerette a nőket, ez volt az életcélja, ebben lelte örömét, de mióta velem van, csak az árnyéka önmagának. Nem adhatom meg neki mindig, amire vágyik, abban se vagyok biztos, hogy a mostani tettem nem fog megviselni lelkileg. A kapcsolatok jó nagy százaléka megy rá, ha a női tagot megerőszakolták előtte. Szerintem nem volt felkészülve arra, hogy ezt bevállalja. Erő felett teljesített, de mindenképpen halálra lett volna ítélve. A saját teste rabja, és bármennyire is az érzelmekre akarunk alapozni, előbb volt közöttünk testi kontakt, mint bármi más. Nem állítom, hogy nem szeretjük egymást, csak éppen, ha feltenném a kérdést, hogy mennyire ismerem, akkor habogva tudnék válaszolni rá. Jóhiszeműen úgy véltem a mai estét nem lehet elkúrni, de megtörtént. Nem szépítek a helyzeten, mert így van. Nem bírunk beszélgetni, még abban se értünk egyet, hogy kinek mennyire komoly a baja. Lássuk be, mégsem olyan erős ez a kis viszony, mint hittük volna. Automatikusan ülök az ölébe, és kerülve a pillantását eleinte csak felmérem a terepet. Nem fog beszélni, mert nem akar, a kedvesség nem fizetődött ki. A szex kell neki, ez a lételeme, ez viszi közelebb a nőhöz. Nem ismeri a romantikát, nem érzékeny lelkületű, mint a gyengébbik nem. Nem tudta, hogy mi a helyes nekem, mert nem ismer. Tudhatja, hogy mi a kedvenc ételem, vagy színem, de erről nem fogja tudni, hogy reggelente hogyan iszom a kávémat, melyik kávézóba járok, mi a hobbim. Nem az életem része, csak közös metszetet teremtünk. A lányaival ritkán futok össze, a családi eseményen is kívülálló voltam, ahogyan most is. Neki ez kell, hát megadom. Óvatosan bújtatom ki a pulcsiból, aztán a pólóból is, végül pedig csendben halmozom el minden jóval. Kezdetben alig érintem az ajkaimmal, de feltüzelem, fészkelődöm a karjai között, hogy valamit kiváltsak belőle. Az egyszerűség néha a legkézenfekvőbb megoldás.
A melleim nekifeszülnek, amint megbélyegzem a csókjaimmal. Lassan haladok, de ő sem tétlen sokáig. A keze elindul a fenekem irányába, rámarkol, de nem erősen. A porcelánbabája vagyok, ahogyan szorosan átölelem őt, és végül utat törve az egyik tenyerével a leggyengébb pontomat keresi fel. Felizgatni próbál, jó úton is jár, de csak halk nyögés tör fel az ajkaim rejtekéből. A mellbimbóját ostromlom, amikor az arcomra simítja a tenyerét, és a fülem mögött szétterítve az ujjait kérlel rá, hogy nézzek fel a szemébe. Szótlan maradok, a szirmaim megduzzadtak, odalent nedvesedek. Közelebb von magához, és szenvedélyesen tapad rám, nem ellenkezem, nem lenne energiám se. Szeretem, túl sokat adnék érte, de a józan eszem azt súgja, ne adjam oda magam teljesen. Megégetett. Hibáztathatom élete végéig érte, vagy lezárom, mégis érzem, hogy a szívem nekilódul, és remegni kezdek. Lehunyom a szemhéjamat, és még jobban hozzábújok, felemelkedem, az ujja elmélyül bennem, és ritmikusan cirógatja az érzékeny idegcsomómat. A csípőm körözni szeretne, türelmetlenek vagyunk, így ráülök, és ezzel elősegítem az orgazmust. Spirálisan indul meg, de nem élem át olyan intenzíven, mintha bennem lenne. Lihegve harapok bele a szájába, nem serken vér, de pirosra színeződik a húsa. Felhúzom magam, és hívogatva telepszem át a szőnyegre. Hanyatt fekszem, a hajam elterül, és a két combomat szétnyitva nyúlok én a Vénusz-dombomhoz. - Gyere…tegyél a magadévá. – csillogó tekintettel csúsztatom magamba az egyik ujjamat, amíg közelebb jön. Hirtelen hagyom félbe a munkámat, és az alhasára csúsztatva a tenyeremet tolom le az alsóját. - Régen láttalak. – mosolyodom el, és erőszakosan rángatva sikerül is letornázni a combja közepéig. Fölém magasodva támad meg, és egy határozott mozdulattal merül el bennem. Kissé megemel, hogy mélyebben legyen bennem, miközben a két kezem a fejem mellett fekszik, és beharapom a számat. - Lökj… - szólalok meg búgó hangon, és nem is kell sokat várnom, hogy keményen negyvenöt fokos szöget bezárva tartson meg.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Hegyi út Vas. Ápr. 09, 2017 4:03 pm
Játék vége
Thaddeus Gatwick
Avataron : Idris Elba Kor : 48
Tárgy: Re: Hegyi út Pént. Ápr. 21, 2017 2:45 pm
Fogalmam sincs, hogy miért szerettem bele ebbe az autóba. Ha bárkinek a világon azt mondod, hogy Aston Martin, azonnal a DB5-ös jut eszükbe, melyet Sean Connery és a James Bond filmek tettek halhatatlanná. Az a formavilág azonban rettentő távol áll tőlem, s pontosan ezért van egy DB Mark III-om. Hogy pontosítsuk az autó termékmegnevezését: Aston Martin DB2/4 Mark III, viszont mindenki a rövidebb névvel hivatkozik erre a csodálatos autóra. Az ezerkilencszázötvenkilences kupé változatot mintha az amerikai utak széles aszfaltcsíkjára tervezték volna, s bár nem haladt úgy, mint a modernebb társai, a vezetési élményen ez nem változtatott. Futurisztikus elektronikát nem lehet találni ebben a több évtizedes matuzsálemben, így csak és kizárólag a motor zúgása kíséri utamat az éjszakában. Néha egy kamion száguld el mellettem, s többen kényszert éreznek, hogy dudálásukkal hívják fel magukra a figyelmet, de én nem sietek sehová, csak ki akartam szellőztetni az agyam, mielőtt visszamegyek a támaszpontra. Talán másfél órája faltam a mérföldeket, s egy benzinkút kivilágított reklámtáblája már messziről eldöntette velem, hogy teszek egy pihenőt. Talán megiszom egy kávét, elcsacsogok a kutassal, rágyújtok és ellazítom megfáradt izmaimat. Hiszen a modern kor technikai vívmányai mellett a kényelmi fejlesztések is elmaradtak szeretett autómból, mely bár minden biztonsági feltételnek megfelel, fapadosnak nevezhető a jelenkor elkényelmesedett igényeit illetően. Galambszürke kocsimat egy félreeső parkolóban állítom meg, majd megszabadulok a bőrkesztyűktől, s a kesztyűtartóba teszem a pár percre feleslegessé váló darabokat. Tárcát és mobiltelefont markolok fel a sebességváltó előtt lévő kicsiny tárolórekeszből, majd miután kiszálltam a szélesre nyíló ajtón, megnyújtóztattam elfáradt csontjaim és eligazgattam fekete öltönyöm rankoncátlan redőit. - Bízhatok abban uraim, hogy ugyanilyen állapotban találom az autóm, ha visszajöttem a benzinkútról? - kérdésemet három helyi lakosnak intéztem, de nevezhetjük őket suttyó parasztoknak is. Talán őslakosok voltak, esetleg spanyol ajkúak, nem tudtam megállapítani az éj sötétjében, de annyi biztos, hogy kérdésemre hangos nevetéssel válaszoltak, mire az egyik annyira felbátorodott, hogy a hangját is hallatta. - Persze, ránk bízhatja, vigyázunk a kicsikére! - aztán tovább heccelték egymást, de már nem törődtem velük. Érdektelenek voltak számomra, azonban a pickup rendszámát megjegyeztem, ha később mégis csak problémákba ütköznék a kocsim állapotát illetően. A kávé automatához léptem, három negyeddollárossal gazdagítottam a benzinkút tulajdonosát, s cserébe papírpohárba mért pocsolyavizet kaptam. Fogalmam sincs, hogy mit vártam ettől a helytől, de most megelégszem a kritikán aluli minőséggel is, hiszen most csak egyetlen elvárásnak kellett megfelelnie a kávénak csúfolt lének: forrónak kellett lennie. S ami azt illeti, bitang módon égette ujjaimat az átmarkolt pohár. A sorok között haladva figyelmemet egy vörös nő keltette fel, aki annyira nem illett ebbe a miliőbe, hogy már jelenléte is megért egy kérdést. - Csak nem eltévedt? - szólítottam meg mosollyal arcomon, majd válaszát megvárva lépdeltem tovább, aprósütemény után kutatva, s választásom egy citromkrémmel töltött arany Oreora esett. Furcsa, megmagyarázhatatlan dolgokat képes a vágy az emberrel művelni, hiszen általában a kakaós változatot részesítem előnyben, de a savanyú íz utáni igény felülírta a szokásjogot és a vajszínű kekszek felé terelt. Nassolási vágyam egy dupla kiszerelést követelt meg magának, így a papírpohárral és a desszerttel léptem a pénztár mögött áll fiatal férfihez. - Adhatok még valamit? - nevezhetjük kappannak a hangját, de mindenképpen idegesítően csengtek szavai a fülemben, amikor megszólalt. Nemleges válasszal illettem kérdését, majd a pontos összeget kiszámolva csörögtek az érmék előtte. Csak egy biccentéssel köszöntem meg a szíves kiszolgálást, majd kiléptem a friss levegőre, hogy irányba álljak a kocsim felé és továbbhajtsak.
Chantal Léonie Lefevre
Avataron : Emma Stone Kor : 34
Tárgy: Re: Hegyi út Pént. Ápr. 21, 2017 5:58 pm
Thaddeus & Chantal
-How do you Do?-
Más esetekben egészen élvezni szoktam, mikor felhívnak az Isten háta mögül, hogy van valami régi festmény vagy ilyesmi a birtokukban, ami biztos érdekelne, de menjek már el és nézzem meg magam. Jó kis kirándulásokat szoktam ilyenkor átélni és még sosem történt semmi baj, de én mondom; ez tutira nem az én napom. Igazság szerint, ha nagyon pozitív akarok lenni, akkor most is találok okot, hogy örüljek, mert hála az égnek, már majdnem súroltam Seattle környékét, mikor felfigyeltem a motortérből hallható zajra. A másik mázli, hogy épp az utamba akadt egy benzinkút, így most nem kell odakint töltenem az éjszakát valami sötét kis úton medvéktől meg franc tudja miktől rettegve a kocsimba zárkózva és a kabátomba takarózva. Őszintén szólva, ez az eshetőség, már csak akkor jutott eszembe, mikor ideértem, szóval van miért hálát adnom. Végezhettem volna úgy is, de ehelyett ideértem, ahol most egy furcsa kinézetű szakállas pasi próbálja kideríteni, mi volt az a zaj, míg én a nem messze ácsorgó fura arcokat figyelgetem. Nem tehetek róla. Legyek bármilyen tökös leányzó, az ilyen helyzetekben kifejezetten félek. Tudom, hogy meg tudom egyébként védeni magam, de mikor már két-három pasas ólálkodik körülöttem úgy, hogy én ezzel szemben egyedül vagyok, szerintem jogos, hogy betojok. Ezért is próbálok a szakállas környékén maradni -nem, mintha ő nem lenne elég rémisztő alak, mert valami pszicho-thriller főhősének nyugodt szívvel el tudnám képzelni-, majd betérek a még mindig biztonságosabbnak tűnő üzletbe. Van alkalmam persze a sétám közben hallgatni azokat az igazán szívmelengető szavakat, melyeket az a pár pasas, talán udvarlás gyanánt kiabál utánam, de inkább nem reagálok. Az, csak rosszabb lenne, mert tapasztalatom szerint, amíg nem vesz róluk tudomást az ember, addig nincs semmi gond. -Biztos, hogy a kollégája ért a kocsikhoz? Hívhatnék vontatót is.- pillantok a pénztárgépnél ácsorgó fazonra, aki erre olyan lesújtóan néz rám, mintha minimum anyáztam volna. Válasz helyett, csak védekezőn feltartom két kezem, mintha azt mondanám: oké, nem mondtam semmit, majd felderítő útra indulok a polcok közt. Nem sok mindent veszek magamhoz. Ásványvíz, némi puffasztott rizs meg egy csomag keksz, hátha így kell átvészelnem az éjszakát és alaposan végig is gondolom, mire is lehet még szüksége ilyen esetben az embernek. Gondolataimból viszont az éppen érkező magas, erős, sötét bőrű férfi rángat vissza, aki öltözéke miatt máris úgy fest, mintha az én bolygómról érkezett volna. Végre, civilizált ember! -Sajnos nem. Kocsi gondok.- válaszolok, ahogy megszólít, majd követem én is a kasszához és megvárom, míg fizet. Utána én jövök és, csak azon imádkozok, hogy igyekezzen a balfék a pötyögéssel, nehogy eltűnjön a civilizált fazon, akiről próbálom kitalálni, hogy tőle kell legjobban tartanom itt és most, vagy épp vele kéne haverkodnom kicsit? Őszintén szólva jobban érezném magam, ha fel tudnám tartani kicsit és velem maradna. -Kösz.- fizetem ki a cuccaimat, majd a pasast próbálok követni tekintetemmel, hogy el tudom-e még csípni egy kis beszélgetésre, de mikor kilépek az ajtón és haladok kb másfél métert, az egyik barom lép elém elállva az utamat. -Csak nem tévedtél el, cica?- röhög a cseppet sem kellemes külsejű idegen, mire megfogalmazódik a fejemben a kérdés, hogy valóban ilyen hülyének nézek ki, hogy ma este mindenki azt kérdezgeti, eltévedtem-e? -Nem kösz, de kedves, hogy kérdezed.- válaszolok ridegen, miközben igyekszem kikerülni, de a másik kettő is előkerül valahonnan, így hát sóhajtva megállok és próbálok kitalálni, valami jobbat. Bár a pasik beálltak a képbe, próbálom kilesni, itt van-e még az a barátságos vigyorú sötét figura, vagy már lelépett, mert, ha így van, ideje igazán félnem és gondolkoznom azon, hogy fogom ezt megúszni. -Miért nem szórakozol velünk kicsit, míg a kocsid megjavul? Ne unatkozz itt egyedül.- vigyorog idétlenül a harmadik pasas, én pedig őszintén kezdek bepánikolni. Mi segíthet az ilyen helyzetekben? Ha van egy 9mm-es stukkere az embernek, vagy, ha szemrebbenés nélkül szét tud rúgni egy beton oszlopot vagy képes valami hasonló erőfitogtató mutatványt levezetni a barmoknak. De mivel, az én repertoáromban nincs hasonló, marad a szám és a remény, hogy le tudom őket koptatni. -Á, már mindjárt kész és sietek, de legközelebb bepótoljuk.- erőltetek magamra egy mosolyt, majd ismét kerülni próbálok, de újfent elállják az utamat. Futhatnék, ha amerikai focis stílusban fellökném mind a hármat és szabaddá tenném az utam, de mégis... hova fussak? -Na és mennyi pénz van nálad?- kérdezi gúnyos vigyorral, mire eltöprengek, mit is kellene válaszolnom? Ha közlöm, hogy most adtam oda az utolsó pár dolcsimat a kutas pasinak, mert amúgy, csak kártya van nálam, mi lesz? Esetleg kibeleznek? Könnyen lehet, hogy kés van náluk. Sietve felmérem a terepet. A szerelő fazon a kocsi motorháztetőjétől, a kutas meg az egyik oszloptól nem lát, a néger pasas meg eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Bár az Aston Martin, ami gondolom, az ő kocsija lehet, még nem húzta el a csíkot...