A megszokott monotonitással indult a reggel; felkeltem, megreggeliztem, bevettem a gyógyszereimet, felöltöztem mindez idő alatt megpróbáltam meggyőzni magamat arról, hogy ez egy jó nap lesz. Minél inkább mantráztam a betanult szöveget rekedtes hangomon annál kevésbé hittem el magamnak. Nem sikerült, nem csak most, hanem sohasem – pedig mindig, mindent megtettem. Felírtam a falra. Kiírtam a konyhapultra, az ajtóra – éppen csak a mosdót hagytam ki. (…) és amint kitettem a lábamat a lakásból, kulcsra fordítottam a zárat és leértem a földszinten jöttem rá: otthon hagytam a jegyzetfüzemet – naplómat. Kapkodva kotortam a táskám alját, kétségbeesett reményt táplálva, hogy megtalálom, de nem így lett. Nem volt szükségszerű, hogy magamnál tartsam vagy visszamenjek érte, azonban nem éreztem magamat jól, ha nem volt nálam. Nem voltak benne létfontosságú dolgok, semmi említésre méltó mindössze a gondolataimat írtam le – kiváltképpen, ha azok olyan dolgokra irányultak. Az új pszichológusom javaslatára tartottam magamnál azért, mert ez a terápiát szolgálta és mint most kiderült, szükségem volt rá. Mindent leírtam, ami eszembe jutott. Apróságokat, érdektelen információkat, amik kusza gondolataim között születtek meg. Nem segített – nem éreztem, hogy jelentőségteljesen változtatott volna bármin is, ugyanis ha kinyitottam a papírost nem láttam benne mást csak a halált. Rögeszmémmé vált leírni. Sohasem olvastam bele – más sem, mert túlontúl bizalmasnak éreztem és mert egyszer én magam véletlenül megtettem: rideg borzongással és bénító félelemmel vettem tudomásul, hogy mindez… tőlem származott. Alig fél éve vettem meg, viszont máris tele volt a nyomorúságommal, amikről jobb pillanataimban nem is vettem tudomást, mintha nem léteztek volna – egyszerűbb volt, azonban nem tudtam tagadni magam előtt, hogy hiába a gyógyszerek és a kezelés, nem javult az állapotom. Elkeseredtem. Ördögi körnek éltem meg; szerencsém volt, ha nem tudtam megölni magamat – sokszor nem rajtam múlt, hanem a véletlen szerencsén: legutóbb jeleztem előre, hogy mi volt a szándékom – búcsúlevelet hagytam –, ezért a tűzoltók rúgták rám az ajtót mentősökkel karöltve. Megmentettek. De mi lesz legközelebb… vagy azt követően, ha lesz? Megráztam a fejemet, úgy hittem, ha nem hozom a jegyzetfüzetet néhány óra erejéig megszabadulhatok a negatív gondolatoktól – ha eszembe is jutott valami, erőszakkal hessegettem el. Nem tehettem mást, ha megkörnyékeztek a gondolatok és engedtem nekik minden csak egyre rosszabb lett. Tudtam, hogy csak saját magamat altattam azzal, hogy meg tudok szabadulni tőlük. Sohasem tudtam, legfeljebb feltartóztatni tudtam őket… megszabadulni nem. Ha elnyomtam magamban, később erőszakosabban törtek rám és vették át felettem az irányítást. Nem volt egy perc nyugtom se fellélegezni. Döntöttem: nem mentem vissza, hanem sietős léptekkel indultam az úti célom felé. A várttal ellentétben a balszerencse ezúttal elkerült – persze a lépcsőn való hezitálás miatt jobban kellett sietnem, de a megbeszélt időpontra érkeztem meg. Már a távolból integettem Saviolla felé. A jókedvű mosoly ezúttal nem volt erőltetett. Mindig örültem, ha láthattam és az utóbbi időben sajnos nem tudtunk gyakorta találkozni. – Szia! – Szinte a nyakába vetettem magamat, amikor oda érzem hozzá. Nem volt mindennapos a részemről ez a fajta fogadtatás, azonban most úgy éreztem… elengedhetetlen, hiszen régen láttam. – Bemegyünk? – Néztem fel az épületre, miközben az ingemet igazgattam. Nem akartam, hogy meglássa a legutóbbi vágások nyomait. Szégyelltem, előtte pedig különösen. – Mesélj, hogy vagy mostanság? – Az alapvető kérdések, mindig ezzel kezdődött a beszélgetés.
Vendég
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Hétf. Május 02, 2016 10:09 pm
Ma felhívtam Patience-t nem lenne – e kedve találkozni velem. Gondoltam elmehetnénk a múzeumba, utána pedig beülhetnénk valahova. Rég nem jártam a mi kis múzeumunkban, pedig elég szép hely. Régen szerettem oda járni, nézni a kiállított modelleket. Amikor először repültem még féltem tőle, de mára már oda vagyok érte. Szeretek a felhők felett lenni, annyira jó és engem még ki is kapcsol. Végre nem kell a rengeteg papír felett ücsörögnöm és az elegáns gönceimet is lecserélhetem valami lazábbra. Egyedül az ingeket utálom a munkámban, annyira macerás azokat vasalgatni nap, mint nap. De egy polgármester nem jelenhet meg farmerben és pólóban. De most bármit felvehetek, úgyhogy megkeresem a gardróbomban a kedvenc sötétszürke farmerom, amihez egy kék blúzt választok. A hajamat kontyba kötöm és egy visszafogott sminket készítek. Mielőtt az utcára lépnék belenézek az ajtó melletti tükörbe, amit direkt azért raktam oda, hogy ne kelljen sehova rohangálni, mielőtt kilépek az ajtón. Lainey is nagyon szereti, még annyira fiatal, de már most nagy gondot fordít a külsejére. A sminket még nem engedem meg neki és a hajfestést sem. Nem szeretném ha olyan lenni, mint azok a lányok akiket a vásárláson és a pasijukon kívül nem érdekel semmi. Szerencsére még nem kezdett el irántuk érdeklődni, neki még csak egy férfira lenne szüksége, az pedig az apja. Évek óta nem hallottam felőle, amit már nem is bánok és amúgy is, most van valakim. Akiről még nem meséltem neki, de már csak idő kérdése. Boldog vagyok Raphaellel A múzeumhoz érve még sehol sem látom Pattie-t, úgyhogy kint megvárom. Nem telik bele sok időbe mire feltűnik a távolban. Már messziről integet én pedig visszaintegetek neki. Ahogy ideér a nyakamba vet magát, megölelgetem. Mostanában nem volt időm rá, annyira betemetett a munka, hogy mondhatni, csak aludni jártam haza. - Szia! Örülök, hogy látlak – mosolygok rá. Kérdésére csak bólintok és elindulok befelé. Kíváncsi vagyok mennyit változott az utolsó látogatásom óta. - Ki se látszok a munkából, nem is tudom mikor volt az utolsó olyan hétvégém amit teljesen a lányomnak szentelhettem – rengeteg mindent kell most elintéznem. Pályázatokat beadni és az útjavításnak is neki kellene állni. A tömegközlekedéssel sem tudom mi lesz. - Lainey még mindig az apja után kutakodna, nem tudom mit csináljak. Azon gondolkozom bemutatnám neki már Raphaelt, de nem sietném el? - régi barátnőm, úgyhogy bármilyen tanácsot is ad, azt megfontolom. - Na és veled mi újság? - az ő élete egy fokkal izgalmasabb lehet.
Vendég
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Szomb. Május 07, 2016 1:06 pm
– Egy polgármester asszonynak bizony sok a dolga – mosolyogtam rá, miközben kezemet vigasztalónak szánt mozdulattal helyeztem egyik villára – Lainey pedig intelligens kislány, tudja, hogy igyekszel rá is több időt szakítani. – A legáltalánosabb megnyugtatás egy elfoglalt anya számára, azonban nem voltam biztos abban, hogy ez teljes mértékben így volt. Nem ismertem annyira a kislányt, mint szerettem volna viszont az anyját igen és róla tudtam, hogy mindent megtesz érte. Ezért csodáltam Savit annyira. Képes volt megállni a saját lábán. Tiszteletreméltó, erős nő volt. Irigyeltem mindezen tulajdonságáért. Nem tört meg az évek alatt, mint én. Nem volt gyenge, mint én. Sokat töprengtem, hogy ha valamilyenné válni tudnék, milyenné akarnék, azonban nem jutott eszembe senki más, kizárólag Ő. Nem a pénze, állása vagy a szépsége volt az oka, hanem a tartása és a személyisége miatt. A szememben Ő volt a példakép. Megvetette a lábát egy olyan világban, ahol a férfiaké volt az uralom és többre vitte sokuknál, mindezek mellett pedig gondoskodó és szerető anya volt. – Érthető, hogy keresi a gyökereit. Azt hiszem, hogy a helyében én sem tennék mást, mert egyszerűen szeretném megérteni, hogy mi végre hagyott ott a saját apám. Tőle akarnám tudni. – Ilyen helyzetben, hiába van meg az egyik szülő… a kíváncsiság ugyan úgy, ott bujkál az emberben. Tehetünk akármit, tudnunk és értenünk kell. – Tudom, hogy fájna neked, de… én engedném neki, hogy keresse. Támogatnám. Ha megtiltanád neki, ugyan úgy keresni fogja, de a hátad mögött. Esetleg… származhat abból valami rossz, ha megtalálja? – Pontosan nem tudom, hogy mire értettem – mindazon túl, hogy bármire. Sohasem mesélt igazán arról a férfiról, akitől a kislánya született, ezért sem tudtam igazából mit mondhatnék, hiába kerestem a megfelelő szavakat. – Raphael? Tehát, így állnak a dolgok, hogy azt fontolgatod, hogy bemutatod neki? – Érdeklődtem szélesen vigyorogva; legutóbb is ejtett egy két szót erről a férfiról, mérsékelten. Nem akart semmit sem elbizakodni, úgy hiszem. – Ha te úgy érzed, hogy készen állsz bemutatni és ő sincs ellenére, azt hiszem, hogy itt az ideje. Idő közben a megszerzett jegyekkel a kezünkben haladtunk a kiállított repülők felé, egyik nagyobb volt mint a másik és kissé félelmet keltő érzés volt az, hogy némelyik egy vékony kis "madzagon" lógott. – A szokásos. – Mosolyogva vontam meg a vállamat, arról pedig mélyen hallgattam, hogy újabb öngyilkossági kísérlet járt a fejemben. Még magamnak sem akartam beismerni, hogy egyre könnyebben ragadott az ár magával. Idők kérdése volt és valami bolondságot fogok tenni. – Igazából, tényleg semmi említésre méltó, hacsak nem az, hogy egyre több felszólító levelet kell írnom, mert nem hozzák vissza a könyvtárba a könyveket. – Mindezen túl, valóban kevés minden történt, ami érdekfeszítő lett volna. – Az utóbbi időben, azon gondolkoztam, hogy nem kellene-e feladnom egy hirdetést az üres szobára. – Enyém volt a lakás, nem volt nagy, voltaképpen meglehetősen csekély méretű, de egy szoba szabadon állt és nem pakoltam bele mást csak régi holmikat, amiktől nem volt szívem megválni. – Viszont, nem tudom, hogy ez mennyire lenne okos ötlet, lehet egyszerűbb lenne vennem egy háziállatot, mondjuk… egy kisebb kutyát…
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Arculatfrissítés, ez volt a kulcsszó. Legalábbis a főnökség ezzel a szóval adta el mindenkinek, hogy miért kell azon a bizonyos napon megjelenni a Repülés Múzeumában, a lehető legjobb arcunkat mutatva. Az előző része még kivitelezhető, hiszen nem alvással és kitörőnek nem nevezhető lelkesedéssel képes voltam megjelenni a megbeszélt reggeli időpontban, műszak után, de a lehető legjobb arc kérdésköre nyitott maradt. Legalábbis nekem és Willynek biztosan, hiszen már-már egymás pofoztuk a taxi hátsó ülésén, hogy ébren tudjunk maradni. Kemény volt az éjjel, pörögtünk és forogtunk, egészen jól éreztük magunkat, s ennek meg is lett az eredménye. Mint a kihányt moslék, azt hiszem, így tudnám magam jellemezni. - Miért is csináljuk ezt? És kit kell megölnöm? - tettem fel a kérdést, miután kiszálltunk a kocsiból, majd felhörpintettem az extra nagy pohár kávé utolsó cseppjeit is. - Mert ezért fizetnek és kérlek, ne ölj meg senkit. Ilyen idősen már nem állna jól nekem a narancssárga... És ami azt illeti, neked sem. - humorizált Willy, és egy másik helyzetben visszanevettem volna rá, de most nem. Nem vagyok öreg, durcás vagyok és azok a szarkalábak is azért jelentek meg a szemeim sarkában, mert kialvatlan vagyok. - Egyébként komolyan gondoltad, hogy ebben fényképezteted magad? - Miért? Mi baj van velem? - néztem végig magamon, amíg beköszöntem a portásbácsinak, s észrevettem, hogy ő is végigmért. Mármint a portásbácsi, s szinte kilátszottak a gondolatai. - Szerintem visszafogott vagyok és csábos... - No erről más a véleményünk. - szipogott hű társam az éjszakában, majd megállt egy pillanatra, hogy megnézhessük magunkat egy tükörben. Egy "Suck my Fuck" feliratú fekete póló; egy kicsit talán túl rövid, kockás, rakott szoknya; egy néhány helyen kihasított fekete harisnyanadrág; s végül egy térdig érő, mélybordó bakancs, természetesen acélbetéttel. Szerintem tökéletes, kifejezi, hogyan érzem magam és még szexi is vagyok benne. Ehhez képes Willy öltönyben és nyakkendőben feszít mellettem, ezért átölelem a derekát, fejemet a vállára hajtom és így gyönyörködöm kettősünkben. - Szép pár lehetnénk, nem gondolod? - Az asszonynak azért ne említsd, okés? - nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd ő is átkarolt. - A szerelmeseket kérem, hogy máshol turbékoljanak! - Bekaphatod Berry, bőnyállal! - válaszolok a hírigazgató kiváló megjegyzésére, de azért elengedem szárnysegédem, és mentünk tovább, követve ez előbb nekünk beszólót. Amint beljebb értünk a múzeumba, úgy kezdtek el sokasodni a kollégák, aki legtöbbjét csak látásból ismertem, hiszen legtöbbjükkel még életemben nem beszéltem. Éjszakai műszak kontra minden más műszak... Mi vagyunk a jobbak!
Nekem általában abszolút nem gond a munkáim közt ugrálni, forgatás nincs mindennap, s nekem akkor is élnem kell valamiből, következésképpen ritkán mondok nemet bármilyen felkérésre, ez nagyjából azt eredményezi, hogy szabadnapom úgy nagyjából zéró van, de szeretem csinálni, élvezem, és boldoggá tesz. A buli tegnap este elmaradt, kivételesen időben ágyban találtam magam, egyébként lelkisebb napokat élünk jelenleg a lakótársammal, szóval próbálok ott lenni neki, ha kellek, mert nincs könnyű helyzetben. Holt biztos, hogy sikító frászt kapnék a helyében, más se kellene nekem, mint egy gyerek. Egyszer majd biztos jó fej mami leszek, de arra még szíves örömest várnék sok-sok évet. - Szia Carlo! – A fodrász csaj helyett pasink van, aki nyilván annyira süt, mint a teljes gázon a serpenyő, de a mai világban ez abszolút nem szokatlan, hihetetlenül sokan felvállalják a témát, s engem sosem zavart, vele éppenséggel jóban vagyok, szóval cuppan a két kamupuszi a levegőben. Nem miattam, ő kap agyérgörcsöt az érintéstől. - Mi a helyzet? Sikerült az az örökbefogadás? – A sóhajából már kiérzem, hogy na ez az, amit nem kellett volna megkérdeznem, el is kezd valamit makogni olaszul, nyilván zaklatottságában, sokan csinálnak hasonlót, felfokozott érzelmi állapotban az anyanyelvükön beszélnek. - Még mindig nem tudok olaszul, drága, de tudod mit? Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. – A kis standomat már felállítottam, lámpát is kértem hozzá, a fényviszonyok pont olyanok, amilyenek a fotózásnál lesznek, szóval minden adott a csodás sminkekhez. Azt tudom, kik érkeznek fotózásra, mondjuk, tekintettel a foglalkozásukra, kíváncsi vagyok, hogy fogják bírni a nappali strapát. Én ritkán kerülök rádió mellé éjszaka, de ha mégis, holt biztos, hogy őket hallgatom. Carlo még mindig magában motyog, semmit sem értek belőle, szerintem ez felér azzal, hogy szétmentek a pasijával. Mélyebbre nem ártanám magam a dologban, mert jó vége nem lesz, és a melót is elszúrja. Profi, ezt tudom, de elég indulatos, félő, hogy ha sokáig ráncigálom a bajszát, akkor baj lehet. Úgyhogy kivételesen pofa alapállásba, bár tény, hogy rohadt nehezen állom meg, szeretek csacsogni. Mikor megérkeznek a delikvensek, már bőven készen állok a melóra, csípőmet a tükrös szekrénynek döntve várok, hogy az előzetes fejtágítás után ránk kerüljön a sor. Türelmes vagyok, sőt, mindig szívesen hallgatom az ilyesmit, meg lesem utána végig a fotózást, elvégre általában többször kell sminket meg frizurát igazítani. A magam részéről csak akkor egyenesedem ki, amikor felénk terelik az éjszaka arcait, akik határozottan jót mulathattak tegnap, de hát istenem, élni tudni kell, s egyébként is ezért vagyok itt. Hogy ruhát mit viselnek, az engem nem érint, stilyst nem vagyok, és egyébként sem modellfotózásról van szó, ha valakinek ilyen a stílusa, azt illik elfogadni. - Hali, Marion vagyok, a sminkes, ki kezd nálam? – Érdeklődöm meg mosolyogva, nyilván Tara lesz a hosszadalmasabb mindkét fronton, lévén nő, de attól még együtt el lehet kezdeni foglalkozni velük.
- Köszönöm srácok, hogy mindenki megjelent! - Berry vette magához a szót, s mindenki felé fordult, ki érdeklődést mutatva, ki mímelve, mi ketten pedig csak unottan és kávét szürcsölve. Bár Willy mindig is jobban bírta az ilyen műszak utáni megbeszéléseket, most mégis én érzem magam jobb formában. Talán beteg, de egyáltalán nem látszik rajta, szóval elhessegetem ezeket a káros gondolatokat. Fúj! - Mindenki kapott emailben egy listát, ki hol kezd, kit hova és mikor várnak. Legyetek oly' kedvesek és tartsátok be az időpontokat, ne akadályozzuk egymás munkáját, a múzeumot is meghatározott időre kaptuk meg, szóval minden csúszás kemény pénzbe kerül... - Kapd be Berry! - kiáltom el magam, amire többen visszafolytott kacajjal reagálnak, egy reggeles meg is tapsolt, így elmaradhatatlanul megkövetelte a helyzet, hogy pukedlizzek egyet. - Köszönjük Tara az elmés megjegyzést, évértékelésnél majd megbeszéljük... Szóval, profi fodrászunk és sminkesünk van, profi fotóssal. Bár mindent meg fognak tenni a jó ügy érdekében, csodát azért ők sem tudnak tenni. - már majdnem elkiáltottam magam, de Willy, pótapám, megpöckölte a fülem. Tudja, hogy mennyire allergiás vagyok rá, szóval betalált a mozdulat, én meg összeszedtem magam és elengedtem a fülem mellett Berry megjegyzését. El sem tudom képzelni, hogy mit láttam benne? Két nagyon értékes randinapot pazaroltam rá! - Téged keresnek bogaram... - lökött Willy a sminkes lány felé, mert bár megkaptam ama említett emailt, fogalmam sem volt, hogy ki merre van a listán. Talán mégis van annyi a szervezőben, hogy az éjszakásokat vette előre, akik azután minél gyorsabban hazamehetnek? Lehetséges ez? - Őén! - ez csodás kezdet volt. Kicsit megköszörülöm a torkomat, majd rendezem járásomat és odabillegek Marion elé. - Én lennék az első. Tara vagyok, és nagyon izgulok! Na, most ez mégis miért kellett mondani? Teljesen idiótának fog hinni a csaj, és olyan sminket csinál majd neked, ami kiemeli az idiotizmusod. Lehet egyáltalán olyan sminket csinálni? Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy még életemben nem voltam profi kezei között. Anyám nem volt az a hű, de tapasztalt a kenceficékkel kapcsolatban, én pedig mindent tőle tanultam, meg a youtuberól. Nos, néha azért is nézek ki kurvásan, mert túl sok, elkenődik, harsány, össze nem illő, béna. - Szóval, még egyszer, hogy ne tűnjek teljesen idiótának... Tara vagyok, és nagyon izgulok! Nyújtom a kezemet, majd mire végzek a mondattal, lesütöm a szemeimet. - Á, felejtsd el, nuku alvás, sok kávé és még sosem voltam ilyen kezelésen. Őőő ... sminkelésen. Beszélek itt össze-vissza... Mosolygok Marionra, majd bólintok egyet, csak úgy magamnak. - Tudod mit? Én befogom a szám, te pedig csodás hercegnőt varázsolsz belőlem. Okés?
Carlo a fejét csóválja, én elvigyorodom a beszóláson, másként látjuk a különböző helyzeteket, de ez nem baj. Én sem vagyok éppenséggel szent, bár vannak nálam jóval durvább egyének is, a főnökömnek, ha ugyan lenne, azért nem szólnék be így, báááár, na jó, így jobban belegondolva vélhetőleg simán, akkor is, hogyha kirúgna utána, mert most mennyiből telik új munkát találnom? Főleg, hogy mindenfelé dolgozom, szóval maximum pár megbízástól esem el, ha valaki kiadja az utamat, de mivel a filmeken kívül csak maguknak a megrendelőknek tartozom bármivel is, ilyesmi nem fordulhat elő. Mit ad isten, pont a bekiabáló hölgyemény lesz az első delikvensem mára, el is mosolyodom rögtön, részemről közel sem mondhatni, hogy fenntartásokkal fogadnék bárkit, egyébként jobban kedvelem azokat, akiknek fel van vágva a nyelve. - Ne aggódj, gyilkos szerszámok nincsenek nálam, hacsak a szempilla göndörítőt nem véled annak. – Kuncogom el magam, hiába na, azt sosem mondtam, hogy páratlan, tökéletes humorral rendelkezem, ó nem, közel sem, de azért igyekszem kicsit oldani a feszültséget, még akkor is, ha pont belőle nem néztem volna ki, hogy izgul némi szépítkezéssel egybekötött fotózás miatt. - Remélem tudod, hogy szóról-szóra ugyanazt mondtad el, de ne aggódj, értékelem az erőfeszítést. – Kacsintok rá, nos, úgy látszik, néha még az éjszakai rádióműsorok királynőjének sem jönnek a megfelelő szavak a szájára, de ettől a szememben aligha lenne bárki kevesebb, maximum ráfogom a látható kialvatlanságára, rossz napjai is vannak mindenkinek, nem gáz. A kezét magabiztosan rázom meg, de közel sem szorongatom agyon, nem vagyok elnyomó személyiség. - Ha ez megnyugtat, a nők nagy részét először az esküvőjén keni ki hivatásos sminkes, szóval nem vagy lemaradva semmiről. Hosszú volt az éjszaka, mi? Egyébként ne aggódj, ebből semmi sem fog látszódni, hogyha végzek veled. – A sminkjére értem természetesen, de engem ugyan nem zavar, ha valaki fejben játszik a szavakkal. - Attól tartok, hogy a csodás hercegnő vonal nem kifejezetten passzol az imidzsedbe, de ha azt szeretnéd... Tüllt és tiarát kapsz hozzá? – Villantok rá cinkos mosolyt, közben azért leültetem, látom, hogy Carlo is méricskéli, nyilván azt próbálja fejben kisakkozni, milyen hajkoronát hozzon össze neki, de szerintem úgyis majd csak akkor lesz végső döntés belőle, amikor én befejezem, a smink is sok mindent befolyásol. - Szóval, így leszel a fotózáson, vagy szerinted átöltöztetnek? Mert ehhez úgysem illik semmiféle szolid vonal, meg így első ránézésre hozzád sem. – Irányvonalat nem kaptam, szóval ilyen téren szabad kezet kaptam, és inkább az adott személy tudja viselni a vakolatot, minthogy mondjuk a főnökének tetszen.
- Azt nagyon remélem, mert szerintem úgy nézek ki, mint ahogyan érzem magam. - értsd ez alatt a szar kifejezést. Tényleg nem értettem, hogy miért kellett minket ilyen korán iderángatni, amikor bármelyik más időpont sokkalta jobban megfelelt volna. Vagy küldjék be a fotóst a stúdióba, kattintson pár képet, amíg a mikrofon mögött bohóckodunk, aztán tegyék ki azt a rohadt képet a weblapjukra. Felhúztam magam, de inkább nyugira fogtam a helyzetet, mert mégsem Marionon kell kiadnom minden idegességemet, hanem azon a fatökűn! Viszont a tüll és tiara említésén valahogyan meglepődök és a legfurcsább az, hogy még el is tudom magam képzelni egy ilyen kombóban. Istennő lennék, az már tuti! - Maradok ebben, nincs az az Isten, hogy én emiatt a butaság miatt átöltözzek. S különben is, pont erre az alkalomra vettem a pólót... Nevetem el magamat, csüccsenek le a székbe és mérem magam végig a tükörben. A helyzet rossz és menthetetlen, legalábbis én így vélekedek. Mert az egy dolog, hogy táskák vannak a szemem alatt, de ezek inkább utazószekrények, mint amilyeneket a Titanicon használtak a gazdagabb utasok, s már előre láttam a katasztrófát, ami a sminkemből lesz ... pont olyan, mint ami a Titanickal történt. Viszont nem kellene kishitűnek lennem, hiszen nem tudhatom, hogy milyen kvalitásai vannak Marionnak, így egyelőre előítéletek nélkül bólintok egyet. - Mondjuk úgy, hogy rengetegen használják rám a vadóc jelzőt, s magamat is ebbe a kategóriába sorolom. Ezzel segítettem? - teszem fel a kérdést. - Megőrülök a piros rúzsokért, a hosszú szempillákért és vastag szemceruzákért... Elcsípem a következő szavakat, majd mélyen magamba szállok és a lányra nézek. - Bár az is lehet, hogy ezek egyike sem áll jól és azért nézek ki mindig úgy, ahogy. Vállat vonok, majd még kényelmesebben elhelyezkedem a székben, és várom az elkerülhetetlent. Mert ma rohadt jól fogok kinézni, csinálnak rólam pár képet, lemosom az egész vakolatot és hazamegyek csicsikálni. Egyébként valami lehet velem, mert csak most tűnt fel, hogy mennyire dögös a sminkmester. Anyám!
- Másnaposnak? Határozottan, de ha eddig nem ismerted volna a smink varázslatos erejét, most bemutatlak benneteket egymásnak. – Mit nekem némi karika, ráadásul a bőre attól még szép, nem problémás, mint sok szerencsétlenebbül járt nőnek, akin mindenütt pattanások virítanak. Nyúzott ugyan, de ezen is lehet segíteni, a smink tényleg csodákra képes, bár én mindig arra törekszem, hogy azért látszódjon a delikvensek valódi arca, gáz, hogyha magukra sem ismernek rá. - Szeretsz lázadni, mi? Egyébként tök igazad van, számolhattak volna az emberek időbeosztásával is, de a piramis tetején állókat sosem érdekli, hogy mi zajlik lentebb. – Nekem bejön a stílusa, és ha már arculatfrissítésről van szó, akkor egyértelműen botorság lenne megváltoztatni az egyes egyéniségek öltözködését. Akkor már nem ők lennének. - Azért, azt ígérd meg, hogyha vége ennek a „butaságnak”, alszol egy nagyot, mert ahogy elnézlek, nagyon rád fér. – Meglehet, hogy olykor túlságosan is őszinte vagyok, de hát istenem, az imént majdnem ő mondta ki, hogy szarul fest, és én sem azt mondanám rá, hogy majd kicsattan az energiától. - Naná, sokat, bár eddig magamtól is eljutottam, de legalább biztosan tudom, hogy nem lőttem mellé. – Mosolyodom el, mi tagadás, lerí róla, illetőleg az éjszakai műsorokban sem épp a visszafogottságáról híres, én alapvetően nagyon sokat mozgok hírességek között, és a legtöbben közel sem a szolid megjelenés, életmód hívei, nincs ezzel semmi baj, sőt, kifejezetten érdekes élményekkel szoktam gazdagodni. - Akkor megvan az irányvonalunk, úgyis az a lényeg, hogy te érezd magad jól a bőrödben, az meg senkit sem érdekel, másoknak mi a véleménye. – Én legalábbis ezen elv szerint élek, mert határozottan beleőrülnék, ha mások elgondolásait elemezgetném. Véleménye mindenkinek szokott lenni, édes mindegy, hogy mennyi köze van hozzánk az illetőnek. - Az emberek nagy része nem tudja, mi áll jól nekik, és azt sem, mi az, amit érdemes kiemelni az arcukon. Példának okáért a vörös, feltűnő rúzs és a vastag szemceruza együtt általában kicsit sok, de meglátom, mit tehetek az ügy érdekében, el tudom képzelni, hogy hozzád pont illik. Bízd csak rám magad. – Kacsintok rá, aztán elsőként vattalapot ragadva tisztogatom le az arcát, nem árt alapból felfrissíteni a bőrét, úgyhogy némi hidratáló is jöhet, igyekszem gyorsan és alaposan dolgozni, mert rengetegen várnak még majd rám, de egyébként túlzottan nem aggódom, a fotósok szoktak a leggyakrabban csúszni. - Szóval a hátad közepére sem kívánod ezt az eseményt? – Általában csacsogok munka közben, kivéve, ha arra kérem a sminkelendő alanyomat, hogy zárja be a száját, akkor szolidarítok, de egyelőre erről még nincsen szó. - Én szeretem a pörgést, noha tény, hogy nem a kirúgok a hámból esték után. – Hajolok hozzá kicsit közelebb miközben dolgozom, a mozdulataim finomak, egész kellemesek, megesett már, hogy valaki olyan fáradt volt, hogy elaludt sminkelés közben.
- Akkor ezt is megbeszéltük, rád bízom magam. - mosolygom el magamat, miközben éppen arra gondolok, hogy ha akarnék, akkor sem tudnék elaludni, annyit csacsog Marion. Figyelem, ahogyan az eszközei között turkál, vattapamaccsal tér vissza, majd még valami kencét is alkalmaz. Az igazság az, hogy ezen a téren nagyon nem vagyok nő, mint már mondtam, igazából sosem tanultam ezeket a traktikákat, mert ... sosem kellett. Egy fotózás azonban más, itt olyan képet kell a nézőben alkotni, amivel el lehet adni egy terméket, s jelen esetben én magam vagyok a termék. - Pontosan. - válaszolok neki a hátam közepét érintő kérdésre. - Amikor a rádióra gondolok, akkor nem én vagyok a középpontban, nem nekem kell jól éreznem magam, hanem a hallgatónak. Persze az járulékos haszon, hogy fantasztikus a környezet és Willyvel rettentő jól megértjük egymást, s remélem, ez meg is látszik a munkánkon. Viszont ez a fotózás? Elgondolkodok egy pillanatra. - Addig még értem, hogy képek készülnek rólunk, mert a mai világban kíváncsibbak az emberek, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ott volt például Wolfman Jack vagy Tom Donahue... Generációk nőttek fel úgy, hogy sosem látták az arcukat, mégis mindenki imádta a hangjukat. Manapság már így nem lehet, ha nem tudnak képet párosítani a személyiség mellé, akkor nem is érdekli őket. Ami egy kicsit szomorú... S valóban az! Miért kell az, hogy lássanak, amikor a hangom varázsolja el őket? Miért kell az, hogy tudják a kedvenc ételem a sós perec, amikor a stílusommal hódítom meg őket? Miért? Miért? Miért? - De mindegy is. - sóhajtok. - Nem fogom soha megérteni a saját generációmat. Mosolygok rá, majd mélyet szippantok a levegőből, amikor közelebb hajol. Határozottan tetszik az illata, olyan kellemesen nőies, figyelemfelkeltő és mégis andalítóan lágy. Nem tudom beazonosítani, de nem is ezért vagyok most itt, viszont a fenekébe olyan szívesen belecsípnék, hogy meg kell markolnom a szék karfáját, nehogy véletlenül mégis megtegyem. - Én sem vagyok egy otthon ülős fajta, de most legszívesebben máshol lennék. Bár kétségkívül kellemes a társaság, s ez határozottan plusz pont... - igen angyalarc, rád gondolok. Újabb sóhaj szakad ki belőlem, majd hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Aztán észre sem veszem, de lábam hirtelen ütemet kezd topogni. Aztán ujjaim is beszállnak a mókába, majd mint derült égből a villámcsapás, de már éneklem is a szöveget. - I stay out too late, got nothing in my brain... - aztán észreveszem magam, és elnézést kérően pillantok felé. Aztán rájövök arra is, hogy miért kezdem el dalolászni, hiszen valahonnan messziről vettem fel az ismert rigmusokat. - Bocsi, tudom, hogy bár hangom van.
Én már pusztán azért is sminkelem magam, mert ez a foglalkozásom, mondhatni az arcomról visszaköszön a munkám, nekem éppen ezért sosem karikásak a szemeim, vagy látszom fáradtnak, tudom, mit tegyek ellene. Részemről fontos a jó benyomás, nem mintha elviselhetetlen lennék smink nélkül, de egyszerűen mindenkin sokat több dobni, olykor csupán szájfény, pirosító és szempillaspirál a menü ilyen téren, de most kicsit jobban kitettem magamért, meg felöltöztem csinibe, ha már fotózás, nem lazázom el. Igaz, lehet, hogy a miniszoknya rossz választás volt, túl sokat fogok mászkálni, de üsse kavics, kibírom. Amíg beszél, addig inkább csak hallgatok, hallhatóan neki sem okoz gondot a szájjártatás, de ez nem meglepő, lévén a munkája is ez részben. Addig a kézfejemen próbálom kikeverni a bőréhez tökéletesen passzoló alapozó színt, látszólag egészen belemerülök, még az alsó ajkamat is beharapom, mindig ezt csinálom, észre sem szoktam venni. Mikor megtalálom a megfelelőt, akkor veszem fel ismét a társalgás fonalát. - Ezzel tökéletesen egyetértek. Olyan, mintha arcok nélkül semmit sem lehetne eladni, pedig a rádiózás abszolút nem erről szólna. Sajnos rohadt felszínes világban élünk, ahol a külsőségeken kívül már nem igazán számít semmi. Tényleg szomorú, és olyan üdítő olyanokkal találkozni, akik nem így gondolkodnak. Oké, én sminkes vagyok, mondhatnánk, hogy csak vetítek, de attól még, hogy ez a foglalkozásom, az emberek személyisége sokkal jobban érdekel. Egyébként ez kötelező jellegű műsor? Mert mi van, ha mondjuk akad közöttük olyan, aki nem felel meg semmilyen szinten a mai szépségideálnak, és esetleg nem szeretné, hogy lássa a közönség? Te karcsú vagy és dögös, szerintem bomlani fognak a képeid után, de nem hiszem, hogy a legtöbben profitálnak majd belőle. – Kétlem, hogy a többség ezért rádiózna, nem akarnak ők csillogni, csak ilyen formán adni valamit a világnak, ami tök jó, és értékelendő, nem kellene megfosztani őket a szárnyuktól. - Ilyen tekintetben egy követ fújunk. – Én a magam részéről igyekszem nem elvegyülni a nagy átlagban, és úgy gondolom, jobbára sikerül, bár olykor a szürke kisegér állapot tökéletesen megfelel, vannak napok, amikor inkább eltűnnék, mint feltűnnék, bár még mindig az utóbbi fordul elő gyakrabban. - Most szórakozol? Ugye nem fáj? – Szabályosan lesápadok, mikor megmarkolja a karfát, csak kenegetem a bőrét basszus, de tudja a franc, egy rossz fog azért okozhat ilyen téren bosszúságokat, mindenesetre remélem, nem erről van szó. Ennyire csak nem izgul a sminkelés miatt. Azt hiszem, nem láttam még mindent a szakmámon belül. - Mindent megteszek, hogy a lehető legkevésbé legyen pocsék élmény ez az egész. Kitartás, legalább hamar sorra fogsz kerülni, és nem kell itt szobroznod egész nap. – Mint mondjuk nekem, node én szeretem csinálni, szóval nem tartok attól, hogy ne bírnám, kialudtam magam, készültem a napra, nem lehet gáz. Annak meg határozottan örülök, hogy kellemes társaságnak lettem titulálva, igen, képes voltam magamra venni, a szerénység nem mondhatni, hogy jellemző lenne rám. Valahol Taylor Swift hangzik fel, meglepő lenne zene nélkül egy rádiócsatornás fotózás, az biztos. Megmosolygom Tarát, amikor elkezd énekelni. - Bár ne énekelnél vagy bár folytatnád? – Kérdezem derűsen. - Egyébként nem volt vészes, bár a magam részéről az eredeti sem sokkal jobb, de hát ízlések és pofonok. Tényleg, mennyi beleszólásod van abba, hogy milyen dalok mennek le a műsorodban? – Közben elgondolkodva végignézek a szerelésén, hogy milyen színekből válogassam össze a szemhéjpúdert, azzal is harmonizálnia illik a sminkjének, úgyhogy ezt figyelembe véve egy kevésbé markáns bordó árnyalatnál maradok, már csak azért is, mert a vörös rúzs szerintem jobban állna neki, mint a vastagon kihúzott szemek, a füstös hatást anélkül is el lehet érni. - Részemről énekelj csak nyugodtan, hidd el, nem zavar, azok után, hogy vannak olyanok, akik a magánéleti drámáikkal szórakoztatnak ilyenkor, vagy éppen végigbőgik, egyes menyasszonyok képesek rá, szóval nem igazán tudok csodálkozni semmin. Fejen azért ne állj, úgy még sosem sminkeltem. – Kuncogok egy keveset, majd jöhet a korrektor, seperc alatt eltüntetjük a kényes pontokat, amik a hosszú éjszakára emlékeztetnek.
Karcsú vagyok és dögös. Angyalarc, a te szádból hallani ezeket a szavakat olyan, mintha legalábbis a szférák zenéjét hallanám! Lehet, hogy jól éreztem meg a dolgok állását és talán vonzónak talál, s talán kezdeményeznem kellene? Egyelőre inkább visszavonulót fújok, pedig a közelsége annyira felvillanyoz, hogy az már szinte fáj. - Azt mondjuk én sem értem, hogy az informatikusokról miért kell képet csinálni vagy éppenséggel a jogi osztály titkárnőiről, de ez jött utasításba, mi pedig megcsináljuk... Csak szegény Willyt sajnálom, a fickó, aki olyan kedvesen idelökött hozzád. Ő olyan kedves papamaci típus, szerintem kissé mellélőttek azzal, hogy fotózni akarják. Elnevetem magam, majd észrevettem, hogy észrevette, amint a karfát markolászom. - Dehogy is, nem a kence fáj, csak szokatlan ez az egész. Hagyd ennyiben, hagyd ennyiben, hagyd ennyiben! Mantraként zsolozsmázom magamban a szavakat, mert azért mégiscsak hogyan venné ki magát, hogy megsimogatom a farát. A tomporát ... ő azok a vonalak! - Bár el se kezdtem volna... Szakmai ártalom, hogy szinte az összes slágert ismerem, hiszen annyit hallgatjuk őket a stúdióban, hogy már a fülünkön jön ki, így néha, ha túl jól érzem magam és elfelejtem az összes gondom és bajom, akkor önkéntelenül elkezdek énekelgetni. Újra végigmér, talán azért, mert felkeltettem az érdeklődését? Mert elképzel ruha nélkül? Csak annyit kellene mondania, hogy meztelenül akar látni és már el is vonulnék vele az egyik repülőgép mögé, hogy megmutassam karcsúságom és dögösségem. Jó, persze, most csak túlzok, mert azért vannak bennem gátlások, de ha angyalarc így mér végig, akkor ezek a korlátozó tényezők nagyon vékony jéggé olvadnak. - Annak idején úgy egyeztünk meg a főnökséggel, amíg hozom a számokat, addig mi választjuk a zenéket. Willy ebben a nagy mágus, olyan dalokkal ismertetett meg, amikről azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik. Ha ő kerül ebbe a székbe, kérdezd majd meg tőle, akkor megnyílik majd neked és nem lesz olyan mufurc. Elnevetem magam, mert Willy tényleg az a fajta ember, akinek alá kell dolgozni, hogy jó társaság legyen, hiszen magától nehezen oldódik, nehezen haverkodik. - Szóval nem azt mondod, nem tudnálak meglepni? - szemeimet egyenesen a tekintetébe fúrtam, majd ujjaim, amik előbb még a karfát markolták, most a miniszoknyáján simítottak végig. - Mit szólnál hozzá, ha a felhajtás után meginnánk egy kávét valahol. Tudok egy nagyon tuti helyet, ahol nyugodtan beszélgethetnénk... Nem engedem ki íriszeit a sajátjaimból, legalábbis próbálok nagyon vonzónak és csábosnak tűnni. Tara Goglin megpróbál becsajozni és véleménye szerint igen rosszul csinálja, de angyalarc majd dönt: igen mond vagy megpofoz. Bár utóbbi esetben igen szarul fogok kinézni azokon a képeken így negyed sminkkel az arcomon.
- Ebben a formában még nagyobb badarság. Ellenben az is tény, hogy szerintem szinte mindenkiről lehet előnyös képeket fotózni. Ez a papamaci titulus annyira édes egyébként. – Mosolyodom el, egyébként esélyesen majd csak profilból fotózzák, az arcát, de fogalmam sincs, milyen szellemiségű maga a fotózás, lehetséges, hogy ennél azért bonyolultabb. Fotós nem vagyok, szóval fogalmam sincs, hogy mi alapján dolgoznak, én annyit kaptam meg instrukciónak, hogy legyenek fotózhatóak, ne csillanjon meg a bőrükön a vaku, tűnjenek ápoltnak, és ne olyannak, aki egész éjszaka tombolt. - Nyugi, a sminkszerek embert sem esznek. Szerintem kifejezetten kellemes addig nyugiban ülni, míg kikenik az arcunkat, én legalábbis szeretem. – Magyarázom derűsen, miközben dolgozom, részemről csinálni is nagyon szeretem, akár órákig is remekül bírom, meg egyébként is jó a kiállásom, meg általában úgy van vele az ember, hogy valamit szeret csinálni, akkor nem érzékeli igazán, hogy múlik az idő. - Szerintem ezzel nincs semmi baj. Én csak a zuhany alatt szoktam, különben berepedne minden létező üveg felület a lakásban. – Képzelheti, akkor nekem milyen hangom van az övéhez képest. Gyötrelmes. Komolyan leírni sem tudnám, mennyire borzalmas, szóval maradok ennyinél, talán ez is éppen elég beszédes. - Köszi a tippet, akkor mindenképpen feldobom majd ezt a labdát. Egyébként nekem is akad nagy zenemágus ismerősöm, aki fejből idézi gyakorlatilag az összes dalszöveget, és elképzelésem sincs, hogy lehet ennyi mindent megjegyezni. – Az már csak egy dolog, hogy annak, akiknek nem ez a foglalkozása, halálosan fölösleges információ mind, de hát mindenkinek kell valami hobbi. Amúgy nekem általában nem okoz gondot a kommunikáció másokkal, mert alapvetően sokat pofázom, érdeklődő és közvetlen jellem vagyok. Többnyire szórakoztató is, legalábbis ebben a hitben élek, bár nem vennék rá mérget, hogy mindenki így gondolja. - Alapvetően igen, azt. – Vonom fel a szemöldököm, bár basszus, a saját példámból kiindulva megszokhattam volna már, hogy ne állítsak kihívások elé másokat, mert nem feltétlenül lesz jó vége. Határozottan tévedtem, mert a szoknya simogatás nem kifejezetten olyasmi, amit nőtől megszoktam volna. - Oké, tévedtem, ilyet eddig maximum pasiktól tapasztaltam. – Persze, hogy hívtak már meg randizni, kávézni, bélyeggyűjteményt nézni, s igen, volt olyan, akivel el is mentem. Ami azt illeti, a Bradleys felsülésem után kifejezetten jól esik a kis lelkemnek, hogy valaki engem akar levenni a lábamról, és bár nővel még soha, pedig az ex lakótársam is megpróbált rám moccanni, azért ki az, aki nem kacérkodott még soha a gondolattal? Az a nő szerintem hazudik, s az is lehet, hogy valami hasonló tapasztalat hiányzik most pont nekem. Ettől függetlenül kissé belepirulok a saját gondolataimba, bár, hogyha tényleg csak kávézni akarna, nem járt volna hozzá tapi. - Kibírod te addig ébren? Én szerintem késő délutánig itt leszek, de egyébként nagyon szívesen. – Valahogy majdcsak találok módot arra, hogy közöljem, ez azért közel sem járt terep az esetemben. Talán nem fog kiröhögni, ettől függetlenül tényleg izgatja a fantáziámat a dolog, de sosem kerültem még olyan helyzetbe, amikor valóban ott lebegett a levegőben, s ki tudja, most nem értelmezem-e félre a jeleket. Egy életem, egy halálom, cikisebb helyzetben is voltam már, szóval nem érdekel. - Hunyd le a szemeidet kérlek! – S kezdem azokat kidekorálni, tust nem kap, ceruzával jobban szeretek dolgozni, szóval azzal húzom ki a szemeit, de nem vastagon, egyébként inkább a macskás, vadócos hatásra törekszem, de nem arcba kiáltóan az, inkább finomabb, de határozottan nőies vonalon maradok. A leheletemet most érezheti is arcának vonalán, tekintettel arra, hogy ennél közelebb nem nagyon voltam még hozzá. - Ha ezzel megvagyok, akkor felrakom a műszempillákat. Szerintem nagyon jól fog mutatni. – Sokaknak a szempillája sajnos igényli, s mivel mondta, hogy szereti a hosszú pillákat, hát bevetjük ezt is a letaglózó pillantás érdekében. A magam részéről szerencsés vagyok, többnyire elég a spirál.
Mosollyan üdvözlöm azt a pici pírt, ami az arcán megjelent, s valahogyan jól is állt neki, bár visszafogott vagyok most annyira, hogy ne említsem meg. Vörösbe burkolt angyalarc... El fogom neki valaha is mondani, hogyan becézgetem itt magamban? Valószínűleg nem, de ki tudja, mit hoz a jövő. - Engem egy ember személyisége érdekel, hogyan beszél, milyen a mosolya, van-e humora, az a megfoghatatlan kis plussz, ami nem mindenkiben van meg... - benne megvolt ez az aprócska extra, s még nem tudom pontosan, hogy mivel fogott meg, de egy picit az ujja köré csavart, az biztos. Kis szünet után folytatom. - Miért korlátoznám magam az egyik nemhez, amikor a másikban is olyan társra lelhetek, aki akár elkísérhet egy életen át. Persze most nem fogok neked azonnal szerelmet vallani, csak egy kávéról van szó, de ki tudja, hogy mi lesz belőle. Miért zárjam ki a lehetőséget csak azért, mert nő vagy? Egy pillanatra Maxra kell gondolnom. Nem vagyok egy riherongy, aki fűvel-fával összefekszik, de másfél év kihagyás után két randi egymás után? Majd bolond leszek kihagyni! Csak azt remélem, hogy nem fogok a két szék közé esni, mert ugye egy seggel nem lehet két lovat egyszerre megülni. De amíg senki nem sérül, nyugodtan tarthatok két vasat a tűzben, nem? S ha már itt tartunk, Tara ... tudsz még hasonló bölcseleteket, vagy abbahagytad mára a képes kalendárium idézését? Lehunytam a szemem, ahogyan kérte. - Ha nem tartanál szóval, valószínűleg már elaludtam volna, szóval biztosan hazamegyek, miután itt végeztem, kialszom magam és találkozhatunk a helyen. Szerintem ez egy terv, jó terv, sőt annál is jobb terv! És a műszempillák is tetszenek, mert szeretem őket. Ritkán használok, mert nekem nincs türelmem pepecselni vele, viszont jól állnak a ritkás pillák mellett, amivel a természet ajándékozott meg. - S te nem leszel fáradt, mire itt végzel? Úgy értem, nem vagyunk kevesen és gondolom egy idő után megterhelő lehet még neked is... - nem akarok kibújni, inkább neki akarok adni egy menekülő útvonalat, hátha csak a sokk miatt ment bele az egészbe. Mint mondotta volt, pasiktól kapott eddig ilyen közeledést, ami azért sokat sejtet. Legalábbis nekem.
- Ez így a korrekt szerintem. Én bevallom, olykor ennél jóval felszínesebb vagyok. – Aprócska sóhaj, mi elhagyja az ajkaimat, igen, könnyen lehet, hogy életem fényes páncélzatú lovagja már elment mellettem, hisz nem vagyok túlságosan befogadó, ha valaki küllemileg nem üti meg a mércémet. Igaz, korrektnek sem vallom magam legalább, lévén tudom, hogy nekem túlságosan is fontos az első benyomás, egy tekintet, egy mosoly, egy markáns arcél, mint mondjuk a legbelsőbb gondolatai. A legtöbb esetben sajnos nem üti meg az ember a jackpotot, mert belül éppen olyan felszínes alakot találni, mint amit a külső sugall. Én sem gondolom magam főnyereménynek, de akadnak azért bőven értelmes gondolataim, bár tudom jól, feleség alapanyagnak elég pocsék vagyok, utálok főzni, egyedül a rendezettségem lehet bónusz, de sokan utálják, ha elpakolnak utánuk. - Bevallom, én erre még sosem gondoltam, de totálisan igazad van. – Miért ne? S mivel magamban megvitatva a kérdést, sem tudtam olyan választ adni, amiért ne mehetnék el vele kávézni, és a több meg alakul, ahogy alakul. Még azt sem mondhatnám, hogy elképzelhetetlennek tartanék egy női társat, lévén én tapasztalat híján nem nyilatkozhatok ilyesmiről, ilyen felelőtlen pedig nem szoktam lenni. Csak azt tudom mondani, hogy idővel kiderül. Az biztos, hogy most nem bánnék némi könnyed szórakozást, ahol nem én „küzdök” azért, hogy némi reakciót csikarjak ki a másikból. - Remek. Elvileg a megrendelés hatig szól, remélem, addigra valóban végzünk mindenkivel. – Azt ugyan nem tudhatom, neki mennyi alvás elegendő, de ha nem jön össze ma, még akkor is akadhat rá lehetőségünk, ha úgy szeretnénk. Én elég közvetlen csaj vagyok, nagyon szívesen ismerkedek bárkivel. - Lehet, hogy az leszek, a monotonitásba minden területen bele lehet fáradni, de épp ezért lesz felüdülés utána némi kávé azon az általad említett nyugis helyen. – Ugyan mosolygok, de egyelőre azt még nem láthatja, mert a szemeivel, szempilláival pepecselek, de egész gyorsan haladok, és szerintem az eredmény is pazar. Karikák sehol, apró bőrhibák eltüntetve, de azok mindenkinek vannak, Tara még szerencsés is, mert tarkítják az arcát ronda, bosszantó kis pattanások. Azokat is lehet ám orvosolni, de természetesebb a hatás nyilván még több rétek korrekció nélkül. - De én nyugisan átaludtam a tegnap éjszakát, úgyhogy szuperül vagyok, miattam ne aggódj. – Mondhatni, túlságosan nyugis is egy ideje, de azért azt nem teregetném ki, hogy lassan kettő egész hónapja kókadozok, mert szerintem totál kínos. Igaza van Catnek, akármikor leakaszthatnék valami pasit, de tulajdonképpen azt sem tiltja senki, hogy cserét hajtsak végre a nemek tekintetében. Végül is tényleg mindig izgatta a fantáziámat a dolog. - Oké, kinyithatod a szemeidet. – Közvetlenül előtte állok, hogy teszteljem a látványt nyitott szemekkel is, itt ott egy kicsit még korrigálom, de egyébként késznek találom. - Akkor jöjjön az a vörös ajak dolog. – Kacsintok rá, és hozzáfogok, hogy a szájára kenjek némi szédítő vörösséget. - Bíbor bársony. Csodás név, nem igaz? – Ezt sem csak úgy a tubusból kenem fel, jobban szeretek ecsettel dolgozni tégelyekből, mint a stiftes rúzsokkal szórakozni, pepecselősebb, de tartósabb és szebb így az eredmény szerintem.
- Szóval hat óra. - mondom nyugodt hangon, még mindig lehunyva a szememet, várva a varázslat végét. Apró mosollyal hallgatom csacsogását, néha válaszolgatva, de inkább engedem, hogy ő beszéljem, most valahogyan jól esik őt hallgatni. - Akkor legyen hét óra, és addig te is oda tudsz érni az R.S bárba... Szeretem azt a helyet, persze csak akkor, ha jó időben van ott az ember. Adott teret már legénybúcsúnak, születésnapi zsúrnak, spontán baráti összeröffenésnek, s néhányszor osztálytalálkozóknak is, de amikor kifogja az ember, amikor tényleg semmi ilyen társadalmi esemény nincs terítéken, akkor az egyik legjobb hely, ami létezik elbújni. Az ember csak keres magának egy boxot, rendel pár jó italt és elmenekülhet a világ összes bajától és kínjától. És ma, mivel hétköznap van, szerintem nem lesz nagy felfordulás, így a nyugalom szigete szerintem adott lesz. - Azt hiszem, ezt vártam a legjobban. Már régen kerestem magamnak egy új színt... - volt egy kedvencem, de a "karmazsin kéjmámort" már hónapok óta nem találom a boltok polcain. No nem mindha olyan eszeveszett módon kerestem volna, de jó lett volna beszerezni, ki tudja mikor kell alapon. Kicsit csiklandoz, ahogyan az ecsettel dolgozik, óhatatlanul is mosolyra szélesítve a számat, majd amikor befejezte, hosszan nézem magam a tükörben, s egy pillanatra szóhoz sem tudok jutni. - Ha most elsírnám magam, akkor mennyi időbe tellene újracsinálni az egészet? Imádom magam, egyszerűen nem tudok szóhoz jutni, s bármennyire is próbálok hibát felfedezni, egyszerűen nincsen mit. Vagy talán még be sem fejezte? Nem tudhatom, hiszen már sokkalta több trükköt használt az arcomon, mint amit én ismertem. Lehetne kérni, hogy utolsó lépésként ezt az egészet odatetoválja az arcomra? Kérem szépen angyalarc, kérlek! - Nem találok szavakat! Ránéztem, s arcomon olyan boldogság volt látható, amit régóta nem mutattam senkinek, de Marion képes volt ezt kihozni belőlem. - Ha eddig nem akartam volna a telefonszámodat, akkor most biztos elkérném. Ez már művészet, amit a púderekkel és szemfestékekkel csinálsz! Egy kicsit nem értem, hogy miért vagyok ennyire elragadtatva, de annyi szent, hogy nagyon oda vagyok, meg vissza. Azonban a túlzott fellegekben járástól egy krákogás repített vissza a jelentbe, Willy volt az, olyan gyönyörű hajjal, amilyennel még életében nem láttam. - Az asszony otthon újra beléd szeret, ha így meglát... - ismertem el a fodrász tehetségét, majd Marionra néztem, apró mosollyal. - Köszönöm szépen ezt az egészet! Mutatok az arcomra elnagyolt körökkel, majd felállok a székből, ha ennyi volt a reggel sminkelés része. - Akkor este hétkor, R.S bár... - majd elindultam Carlo felé, aki remélhetőleg ugyanolyan gyönyörűen fog dolgozni, mint ahogyan angyalarc tette.
- Szuper! Bár átöltözni nem tudok, de remélem, ezt elnézed majd nekem. – Nem mintha ne festenék most éppen jól, de egész napos meló után azért egy váltás szett nem ártana, illetőleg találkozók előtt szokásom lezuhanyozni, rendbe tenni magam úgy összességében. Olyannyira messze nem lakom, talán összejön majd a dolog, meglátjuk. Kiváltképp hasznos lenne, hogyha időben végeznénk, bár azért az ígértekre rászámoltam egy keveset, mert szinte mindig legalább egy óra csúszás van. Nem bánnám, ha kivételesen most nem kellene ettől tartanom. - Nagyon hangzatos neveket tudnak nekik adni, az biztos. – Sokaknak ez másodlagos, vagy épp sokadlagos információ, de úgy tűnik, Tarával nem lőttem mellé a név emlegetésével. Ha tetszik neki, úgyis megjegyzi, és beszerzi majd, legalábbis a nők többsége így szokott cselekedni, igaz, ami igaz, Tara mindennek tűnik, csak épp átlagos nőnek nem. - Na akkor tutira sehova sem jutnék el hétre, szóval inkább ne sírd el magad. – A nevetésem kíséri a szavaimat, jól esik a reakció, legalábbis, merem feltételezni, hogy örömében sírna, ha tenné, bár részletkérdés, mi miatt, alapvetően sajnos a könnyekkel nincs jóban a smink. Még pár cseppel nem lenne gond, de mikor már pislog az ember, netán dörzsöl, ami valljuk be, elég ösztönös reakció, ha sírunk, már probléma van. - Merem feltételezni, hogy nálad ez nem fordul elő túlságosan gyakran, igaz? – Kérdezek rá, határozottan tetszik a reakció, én is szeretek hatást kiváltani másokból, nem csak nőként, de a szakmámban szintúgy. Kész örömmámor, hogy most kettő az egyben sikerült, kenegeti a májamat. Egyébként eléggé le vagyok robbanva önbizalom terén halloween óta, szóval kellett már valami vagyis valaki, aki inkább a másik oldalt erősíti bennem. - Pont ez a cél, úgyhogy örülök, hogy így érzed. Van ám névjegykártyám is, szóval, ha nyugodt szívvel teszed, imádni foglak, ha ajánlasz másoknak is. – Nem mintha nem lenne elég munkám, de mégiscsak az állandó vendégeim tartanak fenn úgy igazán, már gondolkodtam, hogy kellene nyitnom egy szalont, de annyira szanaszét vagyok mindig, hogy képtelenség lenne mindennap benn lennem, így inkább házhoz megyek, vagy magára az eseményre, ahol foglalkoztatnak, mint például most. - Bármikor, és kitartást a fotózáshoz! – Számomra nem tűnt olyannak, aki ezt a mű felhajtást élvezni tudná, de ne legyen igazam, úgy egyértelműen könnyebb elviselni a vaku villogását, hogyha valakinek tetszenek az ilyen helyzetek. - Üdv! Marion vagyok, úgy hallottam, hogy a maga csodálatos zenei ismeretének köszönhető a zeneválogatás az éjszakai sávban. – Nyitok így széles mosollyal, és innentől kezdve egész gördülékenyen meg közöttünk a kommunikáció. Mondhatni, estére rongyosra jártatom a számat, meg koptatom az ecsetjeimet, de szerencsére hat után pár perccel tényleg elszabadulok végre, de elindulhatok a találkozó helyszínére…
//Kösziiii szépen! Ha gondolod, te már nyugodtan írhatsz a bárba!//
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Csüt. Aug. 10, 2017 9:37 pm
John & Cameron
Meglehetősen szokatlan kéréssel találtam szemben magam. Magazinoknak adtam már el fényképeket, divatfotózásokon is jártam már, de nem sokszor kellett könyvhöz képeket készítenem. Bővebben, összesen kétszer, ugyanannak az írónak. A majdnem újdonság varázsa úgy magával vonzott, hogy azelőtt igent mondtam a felkérésre, hogy tárgyaltunk volna az árakról. Időpontot illetően majdhogynem szabad kezet kaptam. Egy hetes intervallumból kellett ráböknöm egy napra, ami jobb híján dobókockával került kidobásra. A vasárnap mégiscsak maradjon munkaszüneti nap, tehát maradt a másik hat dátum. Amekkora szerencsém van az ilyenekben, sikeresen kigurult a hétfő, ami sokak számára a hét legkegyetlenebb napja, nekem viszont… Teljesen mindegy. Így is, úgy is akkor megyek, amikorra időpont van, jelenleg pedig utazás sincs kilátásban. Egyelőre. Napok kérdése és mindez változhat, az azonban már egyáltalán nem érdekel, tekintve, hogy ezen a szentnek nem nevezhető hétfőn, azaz ma, túl leszek a könyv ügyén. Bevallom, mostanában nem sokat olvasok. A jelenleg félben hagyott könyvem annak az írónak a második munkája, akinek korábban képeket készítettem a borítójára. Annak is utána kellett járnom, hogy ki ez a fickó, hogy legalább arcról felismerjem. Mélyebben nem merültem bele. Majd elmondja magáról azt, amit akar, ha pedig nem… Hát majd jártatom én a számat, vagy az ügynöke, vagy marad a jól bevált zene a fülemben. Csupán arra kell ügyelnem, hogy ne az agyam helyén szóljon, ahogy otthon szokott. Kopott, ezúttal szakadásoktól mentes farmeromban járom a környéket. Mivel nem tudom, hogy milyen alak, maradtam egy hosszú szárú darabnál a rövid helyett, kemény csatát vívva a meleggel. Fekete-fehér tornacipőben kényszerülnek megsülni lábujjaim, felül pedig egy egyszerű, ujjatlan, világosszürke felsőt viselek. Egy kisebb és egy nagyobb táska van nálam. Egyikben a fényképezőgép, a másikban pedig egy kisebb lámpa, valamint egy laptop pihen, hogy ha szükséges, még a helyszínen meg tudjam mutatni az elkészült képeket. Néhány gyors szerkesztés is belefér, igény szerint. Olyan pontokat keresek, ahol ideálisak a fényviszonyok. Amint ezzel végeztem, bemegyek. Napszemüvegem lekerül fejemről, táskáim pántjait megigazítom vállamon, majd a célszemély keresésébe kezdek. Egy múzeum nem a legmegszokottabb helyszín, úgyhogy majd kiderül, mit sikerül kihozni belőle. Én minden esetre optimista vagyok. Biztosan készül néhány remek kép.
Vendég
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Pént. Aug. 11, 2017 7:51 pm
Cameron - John
A munkámnak éppen az a szakasza következik, egy részében mindenképpen, s az éppen az, ami felé tartok most, amit sosem kedveltem. A csillogástól és nyüzsgéstől megcsömörlöttem a Nagy Almában, s azóta is kerülöm a lehetőséget, hogy a városba menjek. Itt csendesebb és nyugodtabb minden. Ezzel a tudattal indítom el a kocsit is, ma nem kértem a sofőrt, hogy hozzon el, annyira kényelmes még nem vagyok. A menedzserem, akit a rosszabb napjaimban csak mister titkárnak hívok, folyamatosan duruzsol a fülembe. Már az egész hetemet betáblázta, el kell adnia a könyvet. Elég régóta dolgozunk együtt, hogy tudja, mikre hogyan reagálok. Nem tartozom az idegbeteg, és egyéb kényes művészek közé, mint ahogy annak sem tartom magam. Egy pályavesztett, idegen tollakkal ékeskedő mázlistának tartom magam csupán, aki kiélheti írói szenvedélyét. - Ez melyik magazinba megy? – egyet sem olvasok, nem érdekelnek a hírek. Mondja, de nem ismerem. A sminkre mindig elfintorodom, most is hárítom szerencsétlen sminkest, a hajamat tegyék rendbe, és adják oda, mit kell felvennem, a többivel nem akarok foglalkozni. Öltöny, majdnem olyan, mint az enyém, a helyszín viszont tetszik. A repülés nem vonzott sosem, a világháborús témájú könyvem miatt viszont muszáj voltam belemélyedni az akkori korba. Kedvelem a klasszikus, konzervatív stílust, noha nem ennyire sötétet. A fényt kedvelem, ezért is van az íróasztalom és a fotelom mindig ablak mellett. Nagyszerűen lehet kifelé merengeni. A mai, modern épületekben is sok fény van, de szerintem lelkük pont nincs. Amikor egyszer ezt megjegyeztem valakinek, röhögve kérdezett vissza, hogy miért, talán analizálni szeretném? Egy mondattal elvágtam a jókedvét, felettébb tudom unni az ilyen beszólásokat. - Jól van, elég volt – most már leállítom a menedzserem, szerintem neki vagy védőügyvédnek, vagy politikusnak, vagy színésznek kellett volna mennie, annyit tud dumálni. - Rágyújthatok? Oké – nem lehet. Nem kedvelem a mai törvényeket, amelyek nekem nem kedveznek, cigizés szempontjából egyáltalán nem. - Hogyan? – fordulok vissza a menedzserem felé. Végigtekintek a leendő fotóson. Kedves lánynak tűnik. – Üdvözlöm – nyújtom felé a kezem. – John Davidson. Hívjon Johnnak nyugodtan. Nem sül meg ebben az öltözetben? – na igen, egyből nekiszegezem a kérdést, a hangomon azért a törődés érződik, a nyűgösség nem tartozik a tűrőképességeim közé, ha másoknál látom. - Önre hagyatkozom – közbekrahákol a menedzserem. – meg a menedzseremre – valahogy nem izgat a fotózás, kötelező, lerovandó köröknek tartom, mint a partikat és a felolvasó esteket. Ezt viszont látni is rajtam, még ha nyugodtnak is tűnök. - Úgy tudom, nem ez az első ilyen munkája – valahogy csak össze kell csiszolódnunk, bár volt már olyan fotósom, akinek én vettem ki a gépet a kezéből és küldtem haza, mert bár sok mindent tűrök, úgy is jó képek tudnak készülni, de az, amit előadott, mint művész, felhúzott.
Cameron Reyes
Avataron : Zoë Saldana Kor : 35
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Hétf. Aug. 14, 2017 8:12 pm
Végül a helyi személyzet egy tagja igazít útba. Egyszerűbbnek találtam megkérdezni, semmint bolyongani. A bóklászást későbbre halasztom, amikor már az illetékes hírességgel járhatok körbe. Már amennyiben lesz rá lehetőség. Remélem nem olyasvalaki, aki hisztizik és ragaszkodik egyetlen kijelölt ponthoz ebben a kócerájban. Az nem lenne túl kellemes. Először a már számomra ismerős menedzsert pillantom meg. Egyszerűen intek neki, mire ő jelez mai fotóim fókuszpontjának. - Üdv! Cameron Reyes – mutatkozom be, megfogva felém nyújtott kezét, kérdésén pedig elmosolyodom. A fickó nálam idősebb, ez nyilvánvaló, nem is egy-két évvel. Elsőre normálisnak tűnik, bár csalódtam már ilyenekben, úgyhogy mérget nem vennék. Akármennyi emberrel találkozik az életben, biztos van olyan, aki meg tudja még lepni, ez a pasas pedig elég kreatív szakmában jár. - Ezt én is kérdezhetném. Részemről, voltam már melegebb helyen. Ráadásul ennél sokkal jobban beöltözve, ezt azonban már nem közlöm vele. Elég ennyi válasznak. Eleresztve őt az üdvözlés után, egyszerűen táskám pántjába akasztom mancsomat. Kezdem megkedvelni a fickót. Most már csak az a kérdés, hogy ez marad-e így a nap végére, vagy sem. A menedzsere irányítás mániásnak tűnik. Melyik menedzser nem az? Az életük az időpontokról szól, percre pontosan betervezve, az enyémmel ellentétben. Én nem tudnám elviselni, ha valaki állandóan a fülembe motyogna és ugráltatna. Eleve a hideg ráz a határidőktől. - Sokadiknak sem mondanám. Úgy tudom, nem ez az első könyve – viszonzom megjegyzését. A net ezt mondta, remélhetőleg nem vert át, sem pedig az ügynöke. Azt nem értem, hogy miért pont engem kértek fel, miért nem a korábbi munkatársaikat, de sebaj. Egy kis plusz nekem sem árt, ráadásul mégiscsak mondható újdonságnak a helyzet. Főleg a helyszínt elnézve. - Mi lenne, ha kerülnénk egyet az épületben? Addig mesélhetne az új könyvről – mutatok hátam mögé. Alig várom, hogy szétnézhessek a múzeumban. Kíváncsi vagyok, hogy miket sikerült felsorakoztatniuk ezen a helyen. Úgy tudom, nem egy repülővel rendelkeznek, ha pedig így van, akkor gondolom annak az irománynak is köze lehet a madarakhoz.
Vendég
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Kedd Aug. 15, 2017 7:02 pm
Eddig kedvesnek tűnik, nem az a fotós-művész fajta, aki késik és még előadja őfontosságát. Akárkivel találkozok legelsőre, általában bújkál a tekintetemben és az arcomon mosoly, még ha éppen nem a legjobb kedvemben vagyok. Nem tehet arról, hogy milyen lelkiállapotban, vagy életszakaszban vagyok, nem is fogom senkire sem rázúdítani a nyűgöm, csak arra, akire érvényes. Még akkor sem nagyon, mert a megoldás az, ami lényeges, nem a durcizás. - Lengébb öltözetben legalább? – semmi pikáns hangvétel. – Ó, ez a megszokott, Florida és Kalifornia azért ütősebb ilyenkor ebben az öltözetben. A klíma életet ment. Nem kerüli el a tekintetem a táska igazgatása, remélem, le fogja tenni, eléggé megterhelő ezt állandóan cipelni. - Ha első lenne, sem zavarna, hogy önnel dolgozom – teszem azért a válasza után hozzá. Én is voltam kezdő, kétszer is, mások meg sokszor kezdik újra az életüket, pályájukat, panaszom nem lehet magamat illetően. – Igen, jól tudja – vagyis nem olvassa a könyveim, ettől még nem fogok összeesni, sőt, becsülöm, hogy voltaképpen ezzel elmondta, nem is ismer, még engem sem. Bólintok a válaszomhoz. A kérdésére elmosolyodom, a burkolt célzás, hogy szétnézne a múzeumban, egyértelmű, s kedvét nem szeretném szegni, hogy nemet mondok. - Én is kíváncsi vagyok a múzeumra. Körberepülhetjük. Van elég időnk ehhez is, ha a menedzser pattogna, akkor is leperegtetném a kérést, hogy idő van tovább haladni. Ezt meg ő szokta meg tőlem, az elején idegeskedett, aztán rájött, hogy nálam ezzel semmit sem ér el, a sürgetéssel együtt. - Amennyiben leteszi a szélfogót – mutatok a táskájára. – Indulhatunk is. Ha ragaszkodik hozzá, akkor viszont kérem, viszem én – nehéz az a táska, amatőrként fotózok, de leszoktam arról, hogy kész berendezéssel menjek, neki viszont a munkájához elengedhetetlen. – Kérem – kérlelem, ha ellenkezne, még a felfelé nyitott tenyerem is mutatja, hogy ragaszkodom a felajánlásomhoz. - Mire kíváncsi pontosan? A könyv történetére, a karakterekre? – a kérdése túl tág, s bár kedvem lenne élni vele, valószínűleg még évek múlva is a múzeum körül rónánk az utunkat, annyit beszélnék róla. Kilépve a tágas és világos, s egyben nagyon modern térbe, most nem zavar. - Szereti a repülőgépeket? Mikre kíváncsi? Utasszállító, bombázó, vadászgépek? Vagy kezdjük a korai gépekkel? Egyáltalán nem a tudásom villogtatására vágyom, ezt jelzem azzal is, hogy a prospektust veszem a kezembe. Hiába mélyedtem bele a gépekbe, maga a könyv sem főtémaként kezeli, na meg, nem vagyok aero-fan sem
Cameron Reyes
Avataron : Zoë Saldana Kor : 35
Tárgy: Re: A Repülés Múzeuma Kedd Aug. 22, 2017 2:50 pm
Szóhasználatából és hangvételéből nem érezhető a tolakodás, vagy célozgatás. Egyszerű érdeklődést sikerül leszűrnöm belőle, mire válaszul elmosolyodom, igaz, némiképp félre húzott szájjal. - Sajnos nem. Épp ellenkezőleg, sokkal jobban beöltözve – felelem, ha már egyszer rákérdezett. Eredetileg nem terveztem átadni ezt az információt, ugyanakkor titkolni sem szándékozom. Nincs mit ragozni, ha be voltam öltözve, hát be voltam, nem számít. Ez nyilvánosságra hozható infó, akárki kérdezi. A kérdés csak az, hogy kiérdemli-e a faggatózó az őszinteséget. Úgy ítélem, ő igen, legalábbis eddig. Közben rájövök, hogy ő sem egy fészekben tengődő fajta. Kedvelem azokat az embereket, akik nem szorítják be magukat egyetlen városba, hanem világot látnak. Persze egy írótól el is várja az ember, hogy világot lásson ahelyett, hogy egész életében egy szobában kuksol. Szeretem, amikor egy könyvben szereplő leírás tükrözi a valóságot, és most tekintsünk el a fantasytól, az kivételt képez. Ott szinte elvárja az ember, hogy más legyen, mint az igazi világ. Mondom én, aki nagyjából évente átlagosan egy könyvet olvas, maximum kettőt. - Örülök, hogy ezt hallom, de hogy megnyugtassam a menedzserét… Írókkal nem dolgoztam sokat, a szakmát már űzöm néhány éve – közlöm, bármiféle nagyzolási szándék nélkül. Tudom, az nem jelenti azt, hogy jól is dolgozom, viszont mivel engem hívott, gondolom utánam járt. Én azt tenném, ha hasonló munkaerőt keresnék. Még jó, hogy nincs rá szükségem. Ezek szerint, mehetünk. Nagyszerű! Tekintve, hogy az író beleegyezett, valamint én is, más véleménye nem számít. Az időnket mi alakítjuk, részemről pedig ráérek. - Remek! Remélhetőleg találunk olyan gépet, ami elé beállhat egy-egy kép kedvéért. Kár lenne egy ilyen helyen falhoz állítani. A táskáim egyáltalán nem zavarnak. Megszoktam már a súlyukat, valamint azt, hogy húzzák a vállamat. Ez még mindig kisebb poggyász, mint amivel általánosságban járok. Vannak olyan helyszínek, ahová majdhogynem egy egész műtermet fel kell állítani. Azok macerásak, ez a kevés batyu semmiség. A múzeum is sok fényt fogad be a természetből, amit szándékomban áll kihasználni. Megbízómnak mégis engedek, de csupán azért, mert értékelem a belőle jövő illemet. Nagyobb batyumat lepakolom a fal mellé, így csak az marad nálam, amelyikben a gépem van, meg néhány lencse. - Ezt magammal viszem, ebből nem engedek, ebben van a fényképezőgép – paskolgatom meg a táska tetejét. Nem, azt sem fogom hagyni, hogy ő vigye. A törékeny virágszálaktól távol állok, valamint a tudat, hogy nincs nálam semmi, amivel képet készíthetek… Egész végig zavarna. Talán elő is vehetném most, mielőtt még sétába kezdünk. - Mi lenne, ha elkezdené a történetet, és ha szóba jön egy fontosabb karakter, azt bemutatná közben? – így lényegében választottam egy „C” verziót a könyvről való mesélés opciói közül. Azt is mondhattam volna, hogy mondjon el mindent, arra viszont nem biztos, hogy lenne elég időnk. Dolgoznunk is kell, igaz, szerintem ez is hozzá tartozik. Lehet, hogy találunk egy olyan gépet, ami tökéletesen illik a könyv világába, márpedig ha van ilyen, akkor szeretném az előtt lefényképezni az írót. Időigényes, mégis, mivel beleegyezett a körberepülésbe, nem hiszem, hogy gondja lenne vele. - Igen, szeretem őket, bár itt… - nézek körül – Közel sem érzek bennük annyi életet és erőt. Olyan, mintha ez a múzeum lenne a koporsójuk, amibe el lettek temetve – gondolkodom hangosan, a szemem elé tévedő gépeket nézve – Szerintem kezdjük az elején. Mit szól hozzá? Teljesen más így látni őket, mint például egy katonai bázison, vagy az égen. Igen, a repülőknek az égen lenne a helye, vagy minimum a kék ég alatt. Hallani ahogy szelik a levegőt, látni miként mennek át a felhőkön, vagy saját bőrünkön érezni a szelüket… Nagyszerű érzés, főleg, ha idővel ki is lehet belőlük ugrani.
Kezdőlap 
Tárgy: A Repülés Múzeuma
Ha gondolod, te már nyugodtan írhatsz a bárba!//
