A Hotel Étterme

Még ő sincs túl a történteken. Az a félig-meddig visszafojtani igyekezett hevesség, gúny és indulat, ami mégis érezhetően túlcsordul benne, erről árulkodik. Elég volt csak meglátnia, és a nyugalma, az olyannyira megszokott kiegyensúlyozottsága rögvest szertefoszlott. Mennyire gyűlölhetett, ha még mindig, ennyi idő után is ilyen makulátlanul megmaradt benne a harag. Vagy az ilyesmi sosem múlik el?
Nem hibáztatom érte. Megvan rá az oka. Az ő szemszögéből tényleg ritka nagy szemétláda lehetek ebben a történetben. Míg nekem a bűntudat és a konok hallgatás, neki talán épp ez a felgyülemlett, kielégítetlen ellenérzés nem hagyja begyógyulni a sebeit.
Azt mindenesetre értékelem, hogy nem akar mások előtt megalázni.
Egyébként igen, a mindenre van válasza Bradley kínosan nem tudja kezelni a szituációt, az a férfi, aki most áll előtte, nem én vagyok. Másrészről pedig, igaza van. A mi helyzetünk ennél sokkal több. Mégsem tudnám definiálni. Felmerül bennem a kérdés, vajon ő hogy nevezné? Mi él a fejében rólam? Mindenről. Ha tudná, mennyire keresni akartam, mennyire nem találtam a helyem, szinte szomjaztam azok társaságát, akik közel álltak Naomihoz, akik igazán ismerték őt, és valamennyire engem is, de senki sem volt, akivel érdemben beszélhettem volna. Hirtelen szíven talál, milyen régóta szeretném rendezni a múltat, csak sosem volt hozzá elég bátorságom, vagy időm, elszántságom. Tudja a fene, mi hiányzott.
Mélyet sóhajtok, hogy még véletlenül se bosszantson fel ez a mindenbe belekötő, cinikus viselkedése. Talán védekezésből éppannyira teszi, mint amennyire szúrni akar vele.
- Ezt talán nem itt kellene megbeszélnünk – pillantok el a válla fölött a folyosóra, ahol újabb jövő-menő emberek bukkannak fel a dolgukat intézve, kíváncsian pillognak felénk, pláne Julie ideges cincogása után.
- Az remek... – hümmögöm, érzékelve, hogy inkább ezt a témát se erőltessem. Fogynak, fogynak az ötletek. A következő válasza viszont lazít egy kicsit az arcvonásaimon, halvány, alig észlelhető mosolyránc rezdül a szám sarkára. Ebben már legalább van egy kis keserű humor.
- Sokan rosszul vannak tőlem, de a végére általában sikerül javítanom valamicskét a diagnózison – kockáztatok meg egyelőre csak ennyit, látva hogy a feldúlt kezdés után talán most már enyhül a sortűz.  Hátha ennyi volt, most már kiadta a mérgét. Bár őszintén szólva elég hiú ábrándnak tűnik. Azt viszont érezheti ebből és az előző mondatokból is, hogy azért pedálozok, és ami még fontosabb, szeretnék javítani a helyzetünkön. Hogy az az említett több, ne törvényszerűen negatív irányba húzzon. A kérdésnek örülök, bárhogy nézem is, ez egy jel, még ha egy lépést előre, kettőt hátra ütemben haladunk is, másrészt ahogy lassan kezdek vissza araszolni a zavartságból, a válaszok is egyre jobban hasonlítanak a tőlem megszokotthoz.
- Először az a baj, hogy miért jöttem vissza, most meg azt firtatod, hol voltam eddig. Tudok én bármit is jól csinálni? – a halvány mosoly újra megjelenik az arcomon, most árnyalatnyival bátrabb, de még mindig csak vigyázva lavírozni igyekszem a képzeletbeli határvonal mentén, és a pillantásom is puhítással próbálkozik. Ha már elkezdtem, mindig könnyebb, gördítik egymást a szavak, számomra ez a biztos terep. – Meghívhatlak egy... kávéra? Majdnem sütit mondtam – vallom be –, de gondolom, szakmán kívül annyira nem vágysz rá, és ezzel kevésbé is lehet jó pontot szerezni egy cukrásznál.
- Beszélhetnénk. – Ez az egyetlen szó furcsán hangsúlyossá válik, pedig a hangom itt már kevésbé magabiztos, és nem is sikerül kivonni belőle az óvatos kérésre hasonlító reménykedést, ami a tekintetemben sem tud láthatatlanná válni.
- Lenne miről.

Persze, könnyebb nem lesz. Vagy nem is tudom. Két embernél, akiknek rendezetlen ügyük van egymással, ráadásul érzelmileg ennyire mélyre nyúlnak a probléma gyökerei, talán nincs is annál rosszabb, mint egy ehhez hasonló, véletlen kész helyzet. Amikor minden borul, egyetlen pillantással. Felkészülni nem tudsz, ami nyújtana egy kis kapaszkodót, legalább egy talpalatnyi stabilitást, az emlékek túlcsordulnak, jók és a rosszak egyaránt. Főleg a rosszak.
Ilyenkor képtelenség bármit is megbeszélni. Bármit is mondanék, úgyis rosszul csapódna, és visszaforgatná ellenem. Talán nem is teljesen szándékosan. Most a harag dominál. Az évek óta kiadatlan harag. Kérdés, mit tudok kezdeni vele. Az első pánik meglepetés lassan múladozni kezd, de az a baj, érzelmileg túlságosan benne vagyok ahhoz, hogy könnyű legyen szituációs gyakorlattá alakítani.
Másrészről, ha csak annyi a szerepe, hogy elindít valamit, már akkor is van értelme.
- Attól próbálkozni még szabad. – Fűzöm hozzá csendesen, felpillantva rá, belegyalogolva íriszei közepébe, óvatosan és bűnbánóan, de mégis határozottan. És fogok is.
Hirtelen teljesen hülyének érzem magam, amiért eddig nem kerestem. Miért így kellett összefutnunk? Ezt megint rendesen elbasztad, Bradley McShane. Amire ő sem felejti el felhívni a figyelmem. Megnyalom az alsó ajkam, mint aki válaszolni készül, de végül mégis inkább elengedem a kérdést. Ennek sincs itt most értelme.
A megjegyzése után halvány mosollyal lesütöm a pillantásom, hogy egy kis gondolkodási időt nyerjek. Nem akarom, hogy mosolyogni lásson, mintha nem venném komolyan a helyzetet, de ahogy rávágja, hogy nem valószínű, hogy képes lennék bármit is jól csinálni ebben az életben, hirtelen annyira abszolút igazságnak hangzik, és annyira abszurd mód vicces, talán a feszültség is közrejátszik, hogy nem tudok parancsolni az ajkaimnak.
Végül mégis újra rápillantok, mint aki abban reménykedik, hogy talán ő is érzi, mennyire hülyén viselkedünk. Eddig tartott az alakítás, most már vége a jelenetnek, és le lehet ereszteni a súlyos ellenérzéseket. Hiányzott, a francba is. Még ha sokáig meg is próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről. Ahogy sok másról is. A folytatás hallatán viszont hamar visszahúzódik az a halvány félmosoly.
- Egy esélyt azért adhatnál. – Nem akarok arra gondolni, hogy úgyis mindegy, hiszen mit is mondhatnék neki, amivel eltörölhetném a haragját? A múltat tényleg nem tudom megmásítani, de abban a múltban azért nem csak rossz dolgok történtek. A barátom volt. És nem csak egy haver az egyik forgatásról. Sokat tudott rólam, és én is róla, sok időt töltöttünk együtt már csak Naomi miatt is. De nem mindig ő volt az apropó.
Nem akar találkozni, ezt még talán tiszteletben is tartanám, de ami utána jön, rám omlasztja a hegyet. A vádak meglepnek, annyira hogy leplezetlenül ki is ül az arcomra, és a szavai egyben olyan helyre taposnak, ami engem is letérít a higgadt mezsgyéről. Ez már fáj. Lehet, pont ez volt a cél, de én azt hittem, azért gyűlöl, ami Naomival történt, és látni sem akar soha többé. Erre most úgy állít be, mintha pusztán elmenekültem volna a tények súlya elől, cserbenhagyva őt és mindenki mást, holott... Pont azért utaztam el, mert nem bírtam volna el még az ő vádjaikat is. Elég volt nekem a sajátom.
- Könnyebb? Szerinted nekem könnyű volt? – keményedik meg a hangom, és megtelik hitetlenkedő indulattal. Ez azért váratlanul ért. – Ha arra gondolsz, hogy a saját gyászom tetejébe mindenki engem hibáztatott, akkor talán valóban lehet így nevezni. – Attól könnyebb volt, hogy még ezt is elviseljem. Ők itt voltak egymásnak, de én végig egyedül voltam ezzel az egésszel. Leszámítva a médiát, persze, ők nap mint nap megtaláltak, hogy megforgassák bennem a kést.
- Miért kellett volna maradnom, Julie? Hogy legyen kin kitölteni haragot? A fájdalmat? Kellett volna egy bűnbak? – kérdezek vissza ráncolt szemöldökkel, most már engem is felkavart, a mellkasom engedetlenül emelkedik és süllyed, csak úgy kalapál a szívem odabent.
Szerinted nekem nem lett volna szükségem rád? – ül ki a mondat a tekintetembe. Nagyon nehéz ellenálli a késztetésnek, hogy kimondjam, hogy bevalljam neki, hogy megtehessem a saját szemrehányásomat.

Éppenséggel gondoltam. Sőt. Egész eddig abban a hitben éltem, hogy ennek a barátságnak már tökéletesen lőttek. Tenni itt már nem lehet. Hogyan változtathatnék a felém irányuló gyűlöletén? Naomit már nem lehet visszahozni. Bolygatni ezt az egész történetet pedig szintén nem láttam értelmét, túlságosan friss volt még mindenkiben. Eleinte. Aztán... talán tényleg gyáva voltam, de még mindig túlságosan fájna, ha szemtől szemben, könnyezve, vad szemrehányással nekem esne, hogy hogy tehettem ezt velük. Nem kizárt, hogy a saját bűntudatom erősítette fel ilyen ennyire bennem, de nem ritkán álmodtam Julie keresetlen szavaival. Nem tudtam rávenni magam, hogy megkeressem.
Most pedig, ironikus módon mintha csak a rémálmom valóra válna, ez a véletlen találkozás túlságosan övön aluli ütés volt a sorstól. Kényszerhelyzet. Ahogy Julie fogalmaz. Szörnyen is érzem magam. De ha már így alakult, talán nem késő megpróbálni: hátha valami jó is kisülhet belőle. Most hogy itt áll előttem, annak is sokkal valóságosabban érzem a súlyát, hogy mit is veszítettem vele.
- De gondoltam. Épp ez az oka, hogy nem kerestelek. Pont így gondoltam, ahogy most te: hogy hiábavaló lenne a próbálkozás. – Az ádámcsutkám ugrik egyet, ahogy nyelek, majd egy rövid sóhajjal folytatom. Túl kell esni rajta. – Igazad van, nem terveztem ezt a találkozót, nem mertem a szemed elé kerülni, és nem akartam átélni, hogy a sárga földig taposs azzal, hogy minden az én művem. De most már úgyis mindegy...
Félig-meddig megtörtént. Innen már csak egy elvétett félmondat, hogy Naomi halála is az én lelkemen szárad, feldúltnak pedig épp elég feldúlt hozzá. Talán még szurkolok is neki, hogy kimondja. Adja meg a kegyelemdöfést. De azt is észreveszem magamon, hogy mintha felkészültem volna rá. Talán mindvégig épp csak ennyi hiányzott, az elhatározás, hogy szembenézzek vele.
- Igazad van, elbasztam – summázom tömören és röviden a lényeget. Mert ez a lényeg, mindig is ez volt. – Sajnálom. Nem tudom, mit tehetnék, hogy elhidd. – A szavaimnak nem hisz, megpróbálni nem látja értelmét. Mit csináljak, Julie? Tényleg ennyire reménytelenül elástam magam előtted? Nem itt akartam ezt megbeszélni, de most már belátom, hogy nincs más választásom. Talán jobb is, mint halogatni.
A nem érdemeltem ki hallatára inkább lecsúszik róla a pillantásom, aprót bólintok, majd nagy levegőt véve teletöltöm levegővel a tüdőm. Lassan, hangtalanul ereszem csak ki. Ha így döntött, azt el kell fogadnom, az az apró még viszont nem engedi teljesen elszállni a reményt, még ha elég soványka kiskapu is. Talán még mindig nem telt el elég idő.
Már-már ott tartok, hogy tiszteletben tartva az akaratát, továbbállok, mikor olyasmit mond, ami túlságosan betalál ahhoz, hogy annyiban hagyjam. Sok minden jogos, és számos dolgot magamra vállalok, de azt nem, hogy cserbenhagytam, azért, hogy nekem könnyebb legyen. Ennyire legalja azért nem vagyok.
- Senki, persze... – mormogom csendesen, tudom, hogy nem így volt, és látszik is rajtm, hogy nem értek egyet, de azért meglepnek a szavai. A kételkedés magvait elülteti bennem. Sok időm viszont nincs töprengeni rajta, a folytatás hallatán elkerekednek a szemeim, meg sem próbálom palástolni a döbbenetem. Ennyire átlát rajtam? Elszoktam már tőle, hogy valaki ennyire ismerjen.
De ha ismer, miért gondolja, hogy csak úgy elmentem volna?
Hirtelen túlságosan nehéz lesz tartani a szemkontaktust, a szavai túlságosan nagy súlyokat hagynak a mellkasomon. A levegő ólomsúlyúvá válik, biztos, hogy bele is fehéredek ebbe a sorozatba, mégpedig a felismeréstől, hogy a szemrehányásai alapján ez a nő tényleg számított volna rám. Nem Naomi miatt korhol. Valóban rám mérges. És én valóban cserbenhagytam.
- Julie... – kezdenék bele, bizonyára valami érthetetlen magyarázkodásba, de el is fullad a hangom, túl száraz a torkom. A bal kezem észrevétlenül a hasfalamra siklik, a műtét hege fájdalmas lüktetésbe kezd. Mikor múlik már el ez is?
A felelősség nem téged terhel. El sem hiszem, hogy ezt mondja. El sem hiszi, hogy ez mekkora megkönnyebbülés lenne... Egyre inkább émelygek, mintha különös forróság kúszna a bőröm alá, a folyosó levegőtlensége felszínes, szapora légvételre kényszerít. Meg kell támaszkodnom a falban. Majd közelebb lépek, és inkább a hátamat nekivetve előhúzom a zsebemből a mini kis fiolát, amibe az apó szemű gyógyszereimet súvasztottam. Két tablettát az ujjaim közé ejtek, és úgy ahogy van, folyadék nélkül megpróbálom leküldeni őket. Nem maceráskodok, csak használjanak minél előbb.

Csak csöndesen megingatom a fejem. Nem a szavai ellen szól, mert alapvetően egyetértek vele, fordított helyzetben szerintem én is ugyanezt mondanám. A kifakadása és az ellenérzése jogos. De akkor nem voltam abban az állapotban, hogy erővel szembe menjek a kilátástalannal. Egyszerűen nem volt elég erőm hozzá.
- Nem a fontosságon múlt, hidd el. – És ez őszinte és igaz. –  Ha tudom, hogy a barátot látod bennem és nem az ellenséget... Nekem is szükségem lett volna egy támaszra. De nem tudtam... Egyszer sem hívtál fel, Julie. Azt hittem, gyűlölsz, és hallani sem akarsz rólam.
Valahol ezen a ponton nézek ismét a szemébe. Nem vádolom, ez inkább a saját keserű igazságom. Ha tudom, hogy számít rám, számol velem, és találhatok egy kis megértést nála a saját fájdalmamra, miért is tűntem volna el ilyen hirtelen?
- Szeptember vége óta ismét a városban vagyok – bólintok törődötten, kicsit félve, hogy ezzel még jobban feldühítem, vagy felzaklatom, de hazudni nem akarok neki. – Te sem kerestél soha, Julie. Egyetlen apró jelet sem küldtél, amiből olvashattam volna.
Most már nem tudom tovább magamban tartani. Ha már én hülye vagyok... legalább lett volna ő okos helyettem. De akkor neki sem számított? Őt sem érdekelte egy kicsit sem, hogy mi lehet az ok, vagy mi történt velem?
- Egy elutazás elég volt, hogy végleg kizárj az életedből? – Ez lehet, hogy szemét kérdés, de hirtelen annyira jogosnak érzem. Mert ha nem gyűlölt, mint ahogy hittem, akkor fogalmam sincs, hogy miért nem jelentkezett.
Mindenese ettől még én sem mentesülök attól, hogy elcsesztem, ami rajtam múlt, nem is tiltakozom ellene, azt pedig látom rajta, hogy nem azért hibáztat és pöröl velem, mert magasról tenne az egészre. Épp ellenkezőleg. Ő sem zárta még le, talán csak önmagával hitette el, hogy így van, és ez a váratlan találkozó annál jobban felzaklatta. A mindig kiegyensúlyozott Julie most egyre kevésbé ura a helyzetnek. Nem mintha nem lenne joga hozzá, szétcsúszni és kiborulni, csak látni fáj ilyennek, mert ismerem, tudom, hogy ha ő ilyen, akkor ott nem apróságról van szó.
A szavai viszont engem rendítenek meg. Nem tudom, mennyi köze van a rosszulléthez, de hogy a lehető legrosszabbkor jön, az biztos. Hallom a kérdését, de válasz nem születik rá azonnal, csak miután sikerül megtámaszkodnom a falban, és sietősen magamba tömnöm a két tablettát, amitől az enyhülést remélem.
- Jól – préselek ki magamból valami válaszfélét, bár momentán minden látszik rajtam csak ez nem. A levegőt továbbra is nehézkesen veszem, a bal kezem pedig ökölbe szalad a gyomromba maró nyilallásoktól. A szemeim előtt olykor-olykor kimozdul a folyosó, Julie-stől, mindenestől.
Ahogy meghallom az újabb kérdést, azonnal tudom, hogy mire gondol, meg is rázom a fejem, hogy minél hamarabb hárítsam a feltételezést, bár hamar rájövök, hogy ez nem volt olyan jó ötlet. Basszus. Nyelek egyet, hogy összeszedjem magam.
- Csak fájdalomcsillapítók – sóhajtok, és az alsó ajkamba harapok. – Mindjárt elmúlik.
Ha van nálam gyógyszer, tényleg el szokott, percek kérdése csak. Észreveszem az arcán végigcsorgó könnyeit, és ettől talán még nyomorultabbul érzem magam, mint röpke találkozásunk alatt bármikor. Mozdulni még nem annyira merek, vagy mondjuk úgy tudok, így kinyújtom felé a jobb kezem, nem áll olyan messze, szinte elég csak a tenyeremet felé fordítani, hívó, szétnyíló ujjaim úgy is jelzik, hogy mit szeretnék. Szeretném megérintei, hogy jelezzem, hiányzott, és ha eltörölhetném ezt a félreértést, ami annyi csalódást okozott, és elrabolt tőlünk két hosszú évet, gondolkodás nélkül megtenném. Hogy nyújtsak egy kis megkésett vigaszt, és kifejezzem, hogy vágyom a bocsánatára. Akkor is, ha tudom, hogy nem kaphatom meg azonnal. Vagy talán már soha.
- Nem akarlak elveszíteni, Julie. Tenni fogok érte, hogy ne haragudj rám annyira. Ígérem. Még ha ez nem is látszott annyira, nem volt könnyű lemondanom rólad. – Róla is. Nem kell, hogy megmondja, mit tegyek. Ki fogom találni, hogyan hozzam ezt rendbe.
- Szeretném rendbe hozni ezt az elveszett két évet.

Erre a kérdésre több válaszom is lenne. Ha ki akarta volna deríteni, miért utaztam el, megtehette volna. Ha tudni akarta volna, hogy vagyok, vagy mi történt, kérdezhette volna. Elvégre bármi más indokolhatta volna a sürgős elutazást. Legalábbis átmenetileg. De a legfőbb válasz, hogy mert a barátom vagy.
Aztán tény, hogy később sem jöttem vissza, én sem hívtam fel, és az is, hogy én léptem előbb rossz mezőre a sakktáblán, így mielőtt kimondanám ezeket a szemrehányásban fürdetett mondatokat, inkább meggondolom magam. Semmi szükség rá, hogy én is vádaskodjak. Rendbetenni szeretném.
- Akkoriban mindenki zaklatott volt, nem tudtunk józanul gondolkodni - mondok inkább csak ennyit csendesen. - Én legalábbis aligha.
Egy ideig hallgatom, ahogy újra meg újra előkerülnek az érvek, hogy mit tettem, miért haragszik rám annyira. Hol keményen, hol szipogva, látom, hogy neki is rossz, de még jobban aggaaszt, hogy bármint mondok, az indulatai nem enyhülnek irányomban.
- Előbb? Mi ez valami verseny? - Érzem, hogy én is egyre idegesebb vagyok, egyre jobban kapkodom a levegőt, bármennyire is hideg fejjel próbálok gondolkodni, lehetetlen kizárni az érzelmeket. És mielőtt elsodorna... Ekkor döntöm el, hogy mégis megteszem.
Nem akartam erről beszélni, legalábbis nem itt, nem most, de úgy érzem, mégis muszáj, mert ha nem lépem meg, talán nem is lesz következő alkalom.
Ekkor viszont már érzem, hogy szédülök, a rosszullét hirtelen ránt magával, de reményeim szerint ugyanilyen gyorsan el is múlik majd. Az a pár másodperc, míg arra várok, hogy reagál-e, ott és akkor átélve milliószor hosszabbnak tűnik, annyi minden végigpörög az agyamban. Már-már azt hiszem, hiába remélek tőle bármit is. Talán már tényleg késő.
Végül mégis máshogy dönt, felém lép, és átkarolva befelé mozdít, de igaza van, tényleg jobb lenne, ha nem a folyosó közepén várnám ki a végét. Bólintok. Eléggé utálom, hogy így festek előtte, de nem igazán tudok mit tenni, balommal a falat érintem, hogy a lehető legkevésbé kelljen rá támaszkodnom, Julie-re legfőképp a koordinációban hagyatkozom, míg végül bejutunk a konyhába, és leteszem magam az első székre, ami az utamba kerül. Szerencsére asztal is van hozzá, rákönyökölve már valamivel stabilabban érzem magam. Itt már legalább tárgyalóképes vagyok. Veszek néhány nagyobb lélegzetet, mielőtt belekezdenék.
- Kösz. Hoznál nekem egy pohár vizet, ha nem túl nagy kérés? – pillantok fel rá, addig is nyerek egy kis időt, és talán a torkom sem mondja be az unalmast. Míg elmegy, körbenézek, hová keveredtünk, leginkább, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünk, végül arra lyukadok ki, hogy talán nem vészes, mondhatni elég félreeső részen vagyunk, és a nagy konyhai események már amúgy is lezajlottak, bár a terem túlsó felében még mindig nagy a jövés-menés. De bárhogy is, annak azért örülök, hogy elhangzott a szájából, hogy megpróbálhatom. Ha visszatér, és amennyiben kaptam folyadékot, jócskán leiszok belőle, és csak utána térek vissza a kérdéshez.
- A mi történt velem-re, elég sok válasz létezik. De bizonyára arra érted, miért vagyok ilyen rottyon. – Teszek egy bizonytalan kézmozdulatot, mint akinek nincs más választása, be kell vallania. Nem is nézek rá közben, inkább az asztallapot fixírozom. – Bent voltam a plázában, amikor felrobbantották, biztos hallottad a hírekben. Öt centi mélyen belefúródott két fémlemez a hasfalamba, lezuhant alattam egy egész emelet, majd fejen talált egy betondarab, amitől hat hétre megvakultam, de négy hét után kiengedtek a kórházból. A látásom szerencsére visszatért, most fájdalomcsillapítókat szedek.
Mosolyodom el a végére, örömtelenül, pusztán formális csíkot rajzolva ajkaimra, afféle ez van, járhattam volna rosszabbul is hozzáállással. Míg mesélek, dobolok párat az ujjammal, mostanra már nagyon ritka, hogy ennyire rosszul legyek, de tény, hogy a beavatkozásokat nem fogadta olyan jól a szervezetem. Bár nem hiszek az ilyesmiben, szinte éreztem, hogy inkább a téma az, ami fojtogat.
De igazából nem ez az, amit el kellene mondanom neki. És nem is emiatt vagyok ilyen feszült. Csak éppen nehéz belekezdeni.

Nem tudom, egész pontosan, mit ért az alatt, hogy láttad volna, amiről beszélek. De nem kérdezek rá, inkább hagyom elsikkadni a témát, ez a mostani helyzet nem annyira alkalmas rá, hogy mélyebben feszegessük a történteket, miközben a csapda épp az benne, hogy minimális tisztázás nélkül nem is leszünk képesek feloldani a közénk tornyosuló konfliktust. Esetleges félreértéseket. Az évek alatt megszikkadt ellenérzéseket. Fennáll a veszélye, hogy sehogyan sem, de bármilyen reménytelennek tűnik is a dolog perpillanat, azért nem tudok teljesen lemondani róla.
Főleg azután, hogy kiderül számomra – egyelőre csakis számomra –, mennyire más oldalról ismerjük, éltük meg a múltat, mikor kimondja, hogy nem tart felelősnek a Naomival történt tragédiáért, sőt, senki sem hibáztat saját magamon kívül, az első mellbevágó döbbenet és hitetlenkedés után két nagyon erős hullám söpör végig rajtam. Az első a megkönnyebbülés, ami csaknem ledönt a lábamról, a második pedig a felismerés, mint amikor hirtelen fellebbentik a szemed elől a kendőt, ami eddig eltakarta előled a hiányzó részelteket. Kezd összeállni a játszma, ami ha tényleg igaz... lehetséges lenne? Fogalmam sincs, hogy Julie mennyit tud erről, de a szavai alapján egyre erősebb a gyanúm, hogy kevesebbet, mint gondoltam.
A kifakadására megint csak ösztönösen és kissé indulatosan megingatom a fejem, de megszólalni már jóval nehezebb.
- Ahogy én sem – jelentem ki határozottan, mert ezt ő is nagyon jól tudja. Sosem ment a másokra hagyatkozás, annak kifejezése, ha segítségre lenne szükségem, vagy egyedül ne tudnék megoldani valamit. Persze, kerültem már olyan helyzetbe, hogy valami felfoghatatlan véletlen során mégis megtörtént, de utólag mindig megbántam, hogy kiadtam magam, csak úgy, mint legutóbb a kórházban. De annyira nem is ez a lényeg. Dehogy vártam én, hogy utánam jöjjön, vagy kajtasson utánam, egyáltalán nem vártam tőle semmit sem. Ahogy mondja, kizártam, és úgy döntöttem, nincs szükségem egyikkőjükre sem. Magam mögött akartam hagyni az egészet, mindent és mindenkit, a fájdalom, a csalódás és a megpiszkált bűntudat elnyomta bennem a kételkedést, hogy mi van, ha nem igaz...
- De nem ezért mentem el. – Azt viszont fogalmam sincs, hogyan meséljem el, hogy akkor miért. Nem egyszerű téma, és most már azt is tudom, hogy ő az ő fejében teljesen máshogy él a történet. Vajon elhinné egyáltalán?
Egy széken, egy pohár víz után már sokat javul a helyzet, mostanra talán már a bogyó is hatni kezd, kezdek egész rendbe jönni. Miután elmesélem a plázás hercehurcát, látom, hogy őszinte a reakciója, ami azért ad egy kis reményt, ezek szerint annyira mégsem gyűlölt meg, hogy azt kívánja, mért nem esett pár centivel arrébb az a betondarab. A kérdésére vállat vonok.
- Azt mondják, egyénfüggő. De nagyjából fél év. – Nem ritka, hogy a heg környéke még egy évig is fájdalmas marad, mint ahogy az sem, hogy elég pár hónap és a szervezet teljesen megszokja a beavatkozást. Esetemben még kellenek ezek a tabletták, de amúgy már egészen rendben vagyok. – Talán nem ez a legjobb alkalom, hogy emellett kampányoljak, de amúgy már egészen fitt vagyok – kúszik az arcomra egy nagyon halvány, bizonytalan mosoly.
- Azt én is remélem – fűzöm hozzá őszintén, de hát a drogokról is leszoktam valahogy, akkor ez is menni fog. Ezt viszont inkább mégsem mondom ki előtte hangosan. – Volt már rosszabb is a helyzet. – Sosem voltam olyan függő, mint Naomi, és nem is vittem soha annyira túlzásba, de azt nem lehet mondani, hogy nem tömtem magamba elegendő szemetet az évek során. Nem véletlen hát Julie reakciója, és ha szigorúan nézzük, nem is annyira alaptalan az aggodalma, sem most, sem az előbb, mikor másfajta pirulákra tippelt. Előtte sem nézte jó szemmel, Naomi elvesztése óta pedig csak még inkább meggyűlölhette az efféle szereket. Meg is értem.
- Igen, de most már minden bajom van – elvégre március közepe van, lassan négy hónapot csúszik miattam a forgatás. De nem csak ezért, nagyon hiányzik már, hogy nyakig elmerüljek a munkában, ne legyen időm gondolkodni, és újra úgy érezzem, hogy csinálok valamit, aminek értelme is van.
A baj csak az, hogy a neheze még mindig hátra van. Tudom, hogy ez a mostani megenyhült reakció csak átmeneti, nem azt jelenti, hogy megúsztam volna az előző témát.
- Julie, van valami, amit el kellene mesélnem – kezdek hozzá óvatosan, nagy levegőt véve. – Naomi halála után volt valaki, aki... – egy pillanatra mégis megtorpanok, mintha még mindig vacilálnék, de aztán végleg elhatározom magam –, volt, aki eljött hozzám, hogy a szemembe mondja: megöltem a lányát. – Sosem felejtem el azt a jelenetet, a szavai szinte szó szerint megvannak a fejemben. Még mindig. – Nem sokkal a temetés előtt keresett meg. Sok mindent elhangzott, vádaskodás, szidás, fenyegetés... Ha nem tűnök el a városból, akkor feljelent, börtönbe küld, ráterheli a karrieremre a történteket. De elsősorban nem ezért tettem. Ezek csak fenyegetések – pillantok fel rá futólag. Persze, azért ez is erős volt, így is rám szállt a média, nem hiányzott a botrány mellett még egy gyilkossági per is. Nem húzhatták volna rám, ebben biztos vagyok, és talán nem is volt mögötte valós szándék, de ha mégis... nem bírtam volna, ha szétcincálják. Most is nehéz róla beszélni, mintha borsónyira zsugorodna a mellkasom, de ezt leszámítva, nyugodtan, tényszerűen mesélem.
- Azt mondta, a család egységesen gondolkodik a történtekről, senki nem akar látni, kis híján azt is megtiltotta, hogy elmenjek a temetésre. – Egy lélegzetnyi szünet után pedig végül kilyukadok a lényeghez. – Azt mondta, gyűlölsz, és ne gondoljam, hogy meggyaláznád Naomi emlékét azzal, hogy szóba állsz velem. És ha van bennem bármi együttérzés, békén hagylak titeket.

Szorul a hurok. Úgy tűnik, sehogy sem tudom elkerülni, hogy elmeséljem neki, pedig ez sem lesz sokkal kellemesebb irány. És nem is szívesen teszem, elvégre rajtam és a haláltusát vívó barátságunkon túlmutatva neki a családjáról van szó. Ráadásul, még számomra is képlékeny a téma, épp csak összeállt előttem néhány pillanatra, két év vaskos tévhitben dagonyázás után. A felismerés feletti döbbenet pedig annyira megzavar, hogy egyelőre el sem jutok odáig, hogy én mit rontottam el. De szerencsére ilyenkor mindig jön egy barát, aki készségesen elmagyarázza nekünk az életünk.
Hogy kapok egy kis időt, az mindenesetre jót tesz, még ha kevésbé feszültté nem is. Fizikailag viszont kezdek jobban lenni, és ez a reakcióimon is fokozatosan látszik. A hirtelen kimondott, talán átgondolatlan, talán nem is akart, őszinte megjegyzésére elmosolyodom. Mindig is szerettem benne, hogy nem kertel velem, egy olyan világban, ahol az embert sztárként kezelik, mert pénzt hoz a konyhára, a sok rajongóról nem is beszélve, nem olyan egyszerű megtartani az egyensúlyt, és nem túlságosan elszállni a földtől. Őszinte szót csak a barátaitól hall az ember, egyébként is igaz, de a showbizniszben bekeretezett aranyszabállyá nőtte ki magát. Azért mégiscsak ellenkezek vele, mert a játék erről szól.
- Te aztán tudod bátorítni az embert. A következő mondatod remélem nem az lesz, hogy kicsit távolabbról egy szottyadt vénembernek tűnök – pillantok fel rá hunyorogva, hogy azért csak legyen vele tisztában: éppen szépen beletaposott az egómba, de a mosolyom elárulja, nem gondolom ám olyan komolyan. Tényleg eléggé tönkrevágott ez az átkozott robbantásos história, nincs ezen mit szépíteni, de már szedem össze magam, és ahhoz képest honnan indultam, már egészen jól haladok. Dolgozni nemsokára dolgozhatok. Az nagyon sokat fog segíteni.
- Pont ezért szedek gyógyszereket – bólintok, habár sejtem, hogy ő nem elsősorban erre értette. Vagyis tudom, hogy nem. Szeretném kimondani neki, hogy ne aggódjon, nem fogok rászokni semmire. Többé nem. De hogyan is ígérhetném meg? Ennyire sajnos még most sem bízom magamban. Pedig Naomi esete számomra is nagy tanulság volt, de utálnám, ha ezt hozná fel, vagy ő vagy bárki más. Egyszerűen nem akarom, hogy Naomit ebbe a dobozba pakoljuk bele, az Eset, amiből tanulni kell. Sosem tudnék rá így gondolni, és már az is bosszantani kezd, hogy ez átfutott az agyamon.
Végül belekezdek a mondókámba, szándékosan nem az arcát figyelem közben, de mikor olykor-olykor rápillantok, látom rajta, hogy felborzolja a történet. Hogy ne borzolná fel. Mikor végre a végére érek, tisztán érzem, hogy megkönnyebbültem, mint mikor az ember egy sokáig őrizgetett, nyomasztó titoktól szabadul meg, de egyből érzek némi bűntudatot is, hogy mindettől úgy szabadultam meg, hogy az ő vállaira pakoltam belőle.
- Az nem lényeges – próbálom kimenteni legalább ezt a részletet. – Régen volt már. És éppen elvesztették a lányukat, az ember tesz ilyenkor meggondolatlan lépéseket, amit utólag már nem is tudna megmagyarázni. – Ezt éppenséggel magamról is elmondhatnám, tekintve, hogy aligha tudnám megmagyarázni neki, miért is volt rám akkor ott olyan nagy hatással ez az egész, hogy végül elhiggyem, és ne is kételkedjek.
- Sajnos képes voltam – sóhajtok fel, utálom ezt mondani, de ez az igazság. Mostani eszemmel persze tökéletesen értem, hogy miért dühíti ennyire, de ezen már nem tudok változtatni. – Megértem, hogy dühös vagy. Nem nagyon van rá mentségem – jegyzem meg csendesen, megemelve az ujjaimat az asztallapról, olyan mozdulatot téve, ami a dolgok megváltoztathatatlanságára szokott utalni. De érzem, hogy megint csak feszült leszek attól, amiket rám olvas, így én is ingerültebben válaszolok.
- Tudnom kellett volna, de nem tudtam! És ez kicsit sem azon múlt, hogy mennyire ismertelek, vagy hogy milyen viszonyban voltunk! Nem tudtam, mennyire kötődtél Naomihoz, ahogy azt sem, hogy belőled mit hozott ki ez a tragédia. Abban a pillanatban teljesen logikusnak tűnt, hogy így reagáltál. Hogy a családod mellett állsz, és látni sem akarsz többé. Elhittem, hogy neked is csak ártanék vele, ha maradnék – adok lejjebb az elánból és halkulok lejjebb az utolsó mondatra.
- Talán igazad van és azért, mert én is magamat vádoltam – vonok alig láthatóan vállat, ahogy éppen az asztallapot szúrom ketté a pillantásommal. Nem érdektelenségből, hanem mert engem is idegesít, hogy elbaltáztam ezt a dolgot. Persze, hogy igaza van, nem lett volna szabad kérdezés nélkül elmennem. Mára már világos, de akkor minden máshogy volt. Sosem fogja megérteni, ahogy azt sem, hogy miért nem akartam hallani tőle akkor és ott ezeket a válaszokat. Így is kevés kellett, hogy összeomoljak, az ő szájából nem akartam hallani, ahhoz túlságosan fontos volt nekem. Ha ezért a gyávaságért azért kell fizetnem, hogy ezzel pont én vágtam el magamtól, akkor talán meg is érdemlem.
- Nem akartam tőled is azt hallani, hogy az én hibám – mondom ki végül az őszintét, nem nézek rá, most sem akarom látni a pillantását. – Talán így menekültem el a saját bűntudatom elől. – Legalábbis azt hittem, nem fog követni. Minél tovább boncolgatjuk ezt, annál szánalmasabbnak érzem magam.
- De azt nem olyan könnyű – summázom végül, ismét ráfogva a vizespohárra, hogy fizikailag is kimozdítsam magam. Nem akarok ebben még egyszer elsüllyedni. – És hogy te sem kerestél, egyetlen egyszer sem, szép lassan az utólag felbukkanó kétségeimet is eloszlatta.
Ez már nem vád a részemről, inkább olyasmi, mint egy keserű történet befejezése. Nem tudom, Naomi anyja beleszámolta-e, hogy Julie sem fog keresni, vagy honnan tudta ennyire biztosan, hogy nem fogunk érintkezni. Mindkettőnket ismerhetett nagyon jól. Bár ehhez akkor is hazardírozni kellett. Ettől függetlenül, nem szeretném, ha Julie hazamenne, és a nyakukba borítaná ezt az egészet. Elég felfordulás volt már belőle.
- Ígérd meg, hogy nem mondod el nekik.

- Ez megnyugtató – bujkál egy kis irónia a hangomban. Jó látni ezt az átsuhanó, apró változást az arcán, és részben ezért is, helyette is elmosolyodom; ugyan ez sem egy egészséges, jól táplált vigyor, de azért valami már megcsillan benne abból a férfiból, akinek régen ismert. Mindig is szerettem mosolyt csalni az ajkaira, ha nem is ez a legdirektebb módja a törődésnek, de én valahogy így fejezem ki, ha valaki fontos nekem.
- Bár idén elmúltam harminc. És kis híján bele is haltam – marad még az arcomon néhány másodpercig egy somolygó félmosoly, ahogy egyszerre utalok a férfiakra oly’ jellemző, harmincas kapuzárási pánikra és a plázában történt katasztrófára. Mindig is túlságosan jól ment vicc mögé rejteni a komolyabb tartalmakat.
- Pihentem már eleget a kórházban. Ismersz. Úgysem bírok otthon ülni – pedig ezúttal a vakságom miatt ez is muszáj volt, most annál inkább vágyom kifelé. És azt is kitalálja, hogy máris munkán jár az eszem, nem tudom, mért ringatom magam olyan tévhitbe, hogy ne ismerne eléggé. Erről azonban nem most szeretnék beszélni vele, reménykedem benne, hogy lesz következő. Most viszont még hátra van egy nehéz forduló.
Azt látom, hogy morcos rám, és mintha azt is érezném, hogy ennek ellenére halovány aggodalom is színezi a hangját. Talán nincs itt minden veszve. Ha csak haraggal és az évek során megkövült utálattal gondolna felém, akkor ennek nyoma sem lenne.
- Naomi óta nem éltem semmiféle szerrel – árulom el, ahogy felpillantok rá, és mikor rájövök, hogy talán számít neki valamit. Nem volt egyszerű leállni velük, de mára már túl vagyok rajta. Hébe-hóba egy kis füves cigit leszámítva, de ez igazából mennyiségét és veszélyességét illetően is teljesen ártalmatlan kategória. A korábbi teljesítményemhez képest legalábbis ég és föld a különbség.
- Ez igaz – sóhajtok, mert hát, tudom én, hogy igaza van, én sem tudtam megbocsátani nekik, pláne most, hogy kiderült, szándékosan vezettek félre Julie-vel kapcsolatban. Gondolom, el akartak vágni a családtól, mindegy, milyen áron. Vagy csak öncélú hiszti volt. Rosszkor jött idegbaj. Nem tudom. Igazából nagyon zavar, hogy nem tudom a miérteket. A bocsánatkérésre vonatkozó kérdésre csak hallgatok, a csend épp elég kifejező.
- Isten őrizz, hogy egy kalap alá vegyelek! – tiltakozok rögtön a feltételezésre. – De attól, mégis a családod... engem pedig gyűlöltek. Nem is annyira ok nélkül – a végét már szinte csak elmormolom, szégyellem magam előtte, ezt sajnos el kell ismernem. Tényleg olyan, mintha cserbenhagytam volna, és az is lehet, hogy tényleg így történt. De akkor sem szándékos volt. Mostani eszemmel, nyilván már máshogy csinálnám, csakhogy ez nem teszi semmissé azt a két évet, ami eltűnt mögöttünk. És azt sem, hogy nem voltunk ott egymásnak, pedig mindkettőnknek sokat segített volna, ez biztos.
Ebben csak megerősít, mikor elárulja, hogy ő is felelősnek érezte magát, pedig... neki aztán végképp nem volt miért.
- Semmiért nem voltál felelős, Julie. Míg neked megmenteni nem sikerült őt, addig én egyenesen belehajszoltam a történtekbe. – Hangtalanul sóhajtok, tekintetemet még mindig konokul az asztallapba fúrva, nehéz lenne most ránéznem, de mikor ujjai az államat érintik, nem ellenkezek, hagyom, hogy magára irányítsa a tekintetemet. Fogalmam sincs, mit láthat benne, sok bezárt, kavargó, néma érzelmet.  
A mondatai hallatán észrevétlenül ökölbe szorulnak az asztal fedlapján pihentetett kezeim, a mozdulat olyan apró, hogy szinte nem is látszik. Mintha fájna hallanom, hogy nem tart hibásnak. Valójában viszont az fáj, hogy két értelmetlen, hosszú évet várnom kellett erre a mondatra, a feloldozásra, ha úgy tetszik. A szemeim tompán szúrni kezdenek, és talán meg is csillannak, mielőtt rásimítok az államat tartó kezére, majd lekormányozom az enyémbe, a pillantásommal együtt. Tudom, hogy el fogja húzni, de jól esett megérinteni és gyengéden megszorítani egy pillanatra, köszönetképpen.
- Szerintem sem – igyekszem inkább erre a részre ráerősíteni. Nem akarom, hogy gyávának tartson, ha hinnék benne, hogy van bármi értelme számon kérni rajtuk ezt a hazugságot, én is megtenném, de azért tompán ott motoszkál bennem a gyanú, hogy talán még mindig csak nem akarok szembenézni ezzel az egésszel.
- Tedd, ahogy jónak látod – mondom ki végül. Érzem, hogy megkönnyebbültem, mintha óriási súlyt pakoltam volna le magamról azzal, hogy mindezt végre elmeséltem valakinek. A hogyan továbban pedig meglátom a lehetőséget, és azonnal lépek.
- Mondjuk, eljöhetnél velem holnap a Virginia Mason-be. Tudom, hogy nem egy eszményi randihelyszín, de még mindig nem az erősségem, ha tűvel szurkálnak – vallom be halvány mosollyal, tudja rólam, hogy mennyire nem bírom az ilyesmit, most pedig kifejezetten ezt írták elő. Kerülget is a frász miatta már most, ha rá gondolok. – Elvileg gyorsan vége lesz, aztán elmehetnénk valahová, míg kiolvadok a fagyasztásból – itt már egy kicsit szélesedik a mosolyom, és még ha viccelek is, tényleg ez a becses neve a kezelésnek: fagyasztással egybekötött injekciós kezelés. Brr. Arra kell, hogy később ne látszódjon annyira a heg. És úgy tippelem, ezt talán nem utasítaná vissza. Aztán ha dolgozik, azt persze megértem, és ha nem is igaz, alibinek nyugodtan használhatja.

//Nagyjából próbáltam záróra faragni, aztán majd meglátjuk. Ha mégis az, akkor köszönöm a játékot, nagyon élveztem! //