A Hotel Bárja

Ruby és Lars

Muszáj vagyok meglazítani a nyakkendőmet, ahogy lezuhanok az egyik bárszékre. Életemben ilyen unalmas előadássorozaton nem voltam. Talán azért, mert hullára nem az én területem. A robbantások, a mérgezések, azok az én igazi otthonom. Habár az egyik előadás, ami a sebészeti kezelések során bekövetkezett mérgezésekről szóltak, az azért hamar elröppent időnek számít, ami azt jelenti, hogy élveztem.
- Tonikot citrommal – nézek a pultosra. – Amiiiii... vodka naranccsal – korrigálom magamat.
Kávéra vágyom, az ominózus eset óta viszont hányingerem támad még a szagától is, ami ugye bent a kapitányságon...
- Mennyit kell még várni az ebédre? – Érdeklődöm udvariasan. Voltaképpen marhára unom az előadásokat, és inkább nem vagyok hajlandó visszamenni. Halleluja, van egy szabad délutánom. Amit nem tudok eldönteni, kivel töltsek: Blackkel, vagy unokahúgival. Nyertem egy kettő az egybent, én húztam ki a sorszámokat. Muszáj vagyok elmosolyodni a kis huncut visongására. Ami néha iszonyatosan idegölő tud lenni, de ha én vagyok a soros, akkor sem tudok rá ideges lenni, máskor sem. Kis hercegnő. Persze, egyből az orromat kell megtalálnia, meg kinyomnia a szememet, amit majdnem végleg elvesztettem...
Szorít a zakó felső, ezért kilököm a karom, hogy megigazítsam. És betalálok valakibe.
- Hú, basszameg, vak voltam, sajnálom!
Fordulok azonnal az irányba, mert bár nem lendítettem erővel, azért ha éppen úgy ér el valakit, akkor akár meg is billenhet.
- Szeretném jóvátenni a bakit. Meghívhatom egy italra? S nem, ez a szokásos felszedési technikám - mutatok magam mellett helyet az üres bárszéken.

Hogy mit keresek én itt? Hát az egy nagyon jó kérdés. Igazából magam sem tudom miért jöttem ide. Vagyis de tudom, egy konferenciára jöttem. Közel volt így gondoltam a gyerekek mellett van időm eljönni ide. Illetve szakíthatok időt rá. Sophie mint mindig a rendelkezésemre állt és felvállalta, hogy vigyáz a gyerekekre. Egy kissé bűntudatom van, hogy ott hagytam őket és eljöttem inkább ide. A kislányom születése óta nem igen járok el sehová, csupán csak ha fontos. Biztosan a pokolba kíván már Sophie, hisz 5 percenként hívogatom, hogy mi van a gyerekekkel, vagy smst írok. Ez van. Anya vagyok. Érthető.
Van egy kis szünetünk az előadás közben. Azt hiszem ezt kifogom használni. Lesétálok a hotel bárjában. Rám férne egy kávé a kikapcsolódáshoz. Meg így talán gondolkodhatok is egy kicsit és felhívhatom Sophiet meg a gyerekeket és Irat is persze. Remélem most már nem lesz olyan hosszú ez az előadás és hamar hazamehetek a kicsikhez. Annyira hiányoznak. Pedig csak pár órácskára hagytam őket Sophival. Úgy megszoktam, hogy mindig velük vagyok, hogy el sem tudom képzelni nélkülük egyetlen percet se. Hogy mi lesz ebből ha vissza kell majd mennem dolgozni?! Nem tudom. Nehéz lesz az egyszer bizonyos.
A telefonomat kezdem böngészni miközben haladok a hotel bárja felé. Nem hívott. Tehát nincsen semmi baj, hála Istennek. Ira sem keresett, akkor tutira nem lehet gond. Próbálom megnyugtatni magamat nem sok sikerrel. Elteszem  a telefonomat. Nem zavarhatom folyton őket.
Kissé gyorsabb léptekkel haladok a pult felé, amikor beérek a bárba. Ahogy így haladok érzek a hasamnál egy ütést. Valakinek a karja belém talált, elég erősen. Felszisszenek.
- Az nem kifejezés. - jegyzem meg bocsánatkérésére az úriembernek. - Azért jobban is figyelhetne. - hangom kissé mérgesen hangzik. Élesen ránézek.
- A modorán is változtathatna. - teszem hozzá, miután elmondta a következő mondatot. - Nem kell azért meghívnia, hogy bocsánatot kérjen. - mondom kicsit kedvesebben. - Csupán figyeljen oda jobban, hogy mit csinál. - figyelmeztetem még egyszer. Mivel látom, hogy tele van a hely, így azt hiszem leülök az egyetlen üres helyre, ami pont mellette van. - Nem kell, hogy fizessen nekem. Csak azért ültem ide, mert máshol nincs hely. - jegyzem meg.

Rásandítok a rendreutasításon. Ez általában sosem fekszik nekem.
- Vissza is vonhatom. A bocsánatkérést – szemeimben azonban mosoly van, annyira azért nem szokásom felvenni az ilyet. Hiszen én is figyelhettem volna, ő meg azért csak bekapott egy gyomrost. Akkor én sem vagyok kedves.
- Még háromszor elismétli, vagy inkább elfogadja a mellettem lévő helyet – máshová úgysem ülhet le. És mert egyszer is elég, ha valamit elmondanak nekem. Főleg akkor, ha úgysem akarok változtatni a stílusomon.
- Rendben – húzódom arrébb, hogy fel tudjon ülni.
Láthatóan nem lettem a szíve csücske, annyira nagyon nem foglalkoztat. Megkapom az italom, szerencsére jég nélkül, így szívószállal bele is kortyolok, majd jólesően sóhajtok egyet halkan.

Kissé meglep a nyers és némiképp durva modora, de azért helyet foglalok mellette. Nem szoktam én az ilyen alakokhoz. Bár kórházban dolgozok és sok emberrel találkozom de ilyen rideg személyiséggel még nem futottam össze soha. No hát itt az ideje.
- Rendben nem mondom el többször. - jegyzem meg halkan magam elé meredve. Közben az ideérkező pincértől rendelek én is magamnak egy hosszú kávét. Egy kicsit fel akarom frissíteni magam. Eléggé fáradt vagyok mostanában.
- Ne haragudjon valami bántja? - kérdezek rá mikor meghallom sóhajtását. Tudom, hogy valószínű nem tartozik rám. De én azokhoz az emberekhez tartozóm akik figyelnek a másikra és segíteni próbálnak. Nekem ezt tanították meg a szüleim és azért választottam ilyen szakmát is magamnak.

Halványan elmosolyodom, ami azért szemmel eléggé látható. Észbekapott, s reagált is magára. Mindenképpen díjazom.
- Köszönöm – mert ez a minimum a felismerésért.
Meredek a pohárra. Nem gondoltam volna, hogy megkérdez, vagy hogy egyáltalán szóba áll velem.
- Miért kéne haragudnom? Magára? – Nézek rá döbbent érdeklődéssel, majd legyintek. – Ugyan, azon már túl vagyunk.
Aztán tüzetesebben megnézem. Eléggé fáradtnak tűnik.
- Az mennyire gáz, ha azt mondom, az előadások borzalmasan unalmasak? Azt hittem, hogy legalább kicsit megnyitják bicskával az agyam az előadások, de bevallom... – közelebb hajolok, de csak diszkréten. Nem csípem a felém hajolgatást egy ideje.
- Az elsőt még kibírtam, de a másodikba menthetetlenül belealudtam. Az utolsó viszont érdekes volt. Érdekelnek a toxikológiai dolgok. És maga? Orvos? Hülye kérdés, itt mindenki az szinte – legyintek azonnal. – A hosszú műszak áldásos tud lenni álmatlanság ellen.

- Miért kéne haragudnom? Magára? – őszintén szólva kissé meglep kérdése. Általában az embereket zavarni szokta ha valaki a magán életére kérdez rá vagy a gondjaira. De úgy látszik ez őt nem igazán zavarja. – Ugyan, azon már túl vagyunk.- hát ha ő mondja, akkor biztosan. Igazából csak segíteni akarok neki, az emberek jó része meg szokott könnyebbülni, ha elmondhatja gondját valakinek.
- Az mennyire gáz, ha azt mondom, az előadások borzalmasan unalmasak? Azt hittem, hogy legalább kicsit megnyitják bicskával az agyam az előadások, de bevallom... – érdekes egy felfogása van. Én szeretek előadásokra járni, legalább megismerhetek új dolgokat, felfedezéseket. De végül is ez egyén kérdése. Vannak olyanok akiknek nem tetszik, vagy nem elég, mint például neki.
- Nekem nincsenek bajaim az előadásokkal. - mondom halkan. Szerintem rossz embernek mondja ezt. Talán aki szintén nem élvezi az előadásokat az jobban megértené.
- Az elsőt még kibírtam, de a másodikba menthetetlenül belealudtam. Az utolsó viszont érdekes volt. Érdekelnek a toxikológiai dolgok. És maga? Orvos? Hülye kérdés, itt mindenki az szinte – Hát mondjuk az igaz, hogy én is kevésbé bírtam a második előadást, az engem se fogott meg annyira.
- Igen az vagyok. - mosolygom. - És ön? - kérdezek vissza érdeklődően. – A hosszú műszak áldásos tud lenni álmatlanság ellen. - nevetek.
- Valóban. - jegyzem meg nevetve. Tényleg kiszökik az álmosság a szemedből ha műszakod van. Ott nem lehet aludni. Talpon kell lenni és észnél, hibázni se lehet.
- Komolyan a toxikológiai dolgok érdeklik? - kérdezek rá nyomatékosan.

Sejthettem volna. Jó értelemben. Bár számomra a konferenciák és a tudományos magazinok sosem a napi szinten frissességet jelentik, ami véleményem szerint képtelenség, még akkor is, ha leszűkítjük teljesen a területet. Sokal inkább azokat keresem benne, amelyek olyanokat hoznak fel, amikre eddig nem gondolhattam. Talán ezért untam az eddigieket az utolsó kivételével.
- Nekem sem szokott. Ez menthetetlenül az unalmas kategóriába sorolható nálam. Talán valamelyik a területe? - Fennakadás nélkül kérdezem. A nyílt szavakat kedvelem, kell kussolnom így is dolgokról, munkában és otthon is. A negyedét, ha tudják, mi történt velem. Megtartom magamnak. Könnyebb mindenkinek. Oké a fejtúrkászomnak nem.
- Melyik volt a kedvence?
Orvos. Tény, sugárzik belőle.
- Vegyészmérnök. Biokémia beütéssel. Klinikai laborba készültem, a kopóknál kötöttem ki.
A nevetése kedves, önkéntelenül elmosolyodom.
- Az éjszakaiakat szerettem a legjobban - amihez a kinevezés után csak esetekben fordul elő, hosszú műszak általában a vége.
- Komolyan. Miért meglepő? - Kortyolok az italba.
- Mi a szakterülete?