Könyvtár

Az egyik, könyvektől roskadozó polc előtt állok, úgy teszek, mint aki a kitett műveket szemléli, gerincükön svenkel és olvasni kívánja valamelyiket, csak nem tudja eldönteni melyikre is kíváncsi. Valójában szó sincs ilyesmiről, nemes egyszerűséggel rejtőzködöm és mit tagadjam: szánalmasan bénán.
Nem akartam én elbújni, eredetileg eszembe sem jutott. Csak pár idegennyelvű olvasmányért jöttem - ugyanis imádom a könyveket, de nem fér a parányi kis lakásomba egyetlen darabbal sem több, tehát nem veszek, csak kölcsönzök, ez az egyezségem magammal - hogy csiszoljam tudásomat és jól is szórakozzam. Aztán megláttam őt.
Az egyetem óta nem találkoztunk és mit tagadjam, már akkor sem kedveltem. Ez most sem változott, ám nagyon kíváncsi vagyok arra a férfiszemélyre, akivel együtt rója itt a polcsorokat. Állítólag - Maxine mondta, nem én találtam ki - egy híres színésszel kavar s egyiküknek sem lételeme a rejtőzködés, én viszont ezt nem hiszem. Feltett szándékom hát, hogy a kavarást kilessem, bár az is tény, hogy megfogalmazódik bennem a kérdés: mi a rossz nyavalyát keresnének egy könyvtárban épp? Nyelet gyakorolni máshol is lehet. Nyelvet. Hah, de jó is lenne, ha ilyenek nem nekem jutnának eszembe.
Két könyv között lesek kifelé, közelebb hajolok a sorhoz, hogy jobban lássak, majd pedig olyat sikoltok, hogy azt öröm hallani, ugyanis a farzsebemben megrezdülő telefon eléggé megijeszt, s megtöri a koncentrálásomat.
Zavart nevetgéléssel guggolok le - nem, mintha be tudnának azonosítani egy polc mögött, de a logikus gondolkodásnak nem vagyok épp díszpéldánya - és bányászom ki a zsebemből a telefont, hogy fogadjam a hívást. A hívó fél nevét látva ösztönösen választva nyelvet.
- Hola!
Köszöntöm a nagynénémet, majd suttogva prezentálom neki, hogy hol is vagyok. Nem érek rá, hagyjon már! De persze ezt sokkal udvariasabban közlöm vele. S amíg én így telefonálgatok, eszemben sem jut elgondolkodni azon, mennyire hülyén is nézhetek ki a polcok közt guggoltamban. Az se tűnik fel, hogy valaki néz.

Eszelős vagyok, mondták már. Büszkén vállalom, de tényleg, csak ne most kelljen, mert akkor lebukom, hogy leskelődök egy friss pletyka résztvevői iránt. És az a rohadt telefon. Basta! Maria néni sem tudja, hogy mikor kell elfelejteni a számomat.
Hosszan és nagyon halkan fejtegetem - sűrű ismétlésekbe bocsátkozva - azt, hogy miért is nem alkalmas most annak megvitatása, kit vett el feleségül Jose Armando de la Rosa unokahúga a sorozatban. Vagy.. mi?
- Feleségül vett valakit az unokahúg? Mit nézel te, Maria néni? Leszbikus szappanoperát?
Ez annyira képtelenül hangzik, hogy fel kell nevessek. Meg is bánom, mert felhívom magamra a figyelmet vele, vagyis inkább azt hiszem, hogy ezzel teszem. Aztán amikor kicsit a fülemtől eltartott telefonnal a hang irányába fordulok rájövök, hogy valószínűleg a pozitúrám volt az, ami idevonzotta a megszólítómat (na meg az előre megbeszélt találka, ami kiment a fejemből).
- Leteszem, Maria néni. Csókoltatom Danielát.
Köszönök el, s bontom a vonalat. Nem tartok tőle, hogy Zhen értené amiről beszéltem az imént, hiszen hát arra tart, hogy spanyolból fordítsak neki, ha úgy adódik. Most viszont nem teszem, nem munka volt, hanem magánbeszélgetés. Bár nyilván nem is várja el.
- Tudod kit ijesztegess!
Öltök rá nyelvet, majd széles - és maximálisan pimasz - vigyorra fakadok.
- Nem tudom mi a trend. Beavatsz esetleg? Egyébként nem lepődnék meg azon, ha nem jutna eszedbe mik dívnak mostanság, elég szürke szamár voltál az utóbbi időben.
Váltok kínaira. Szeretem használni, s minden alkalmat megragadok arra, hogy megtehessem. Az eltánés meg? Bagoly mondja verébnek. De egyelőre nem foglalkozom a magam portájával, sepergetetlenül marad.

Teljesen felül vagyok öltözve, de tényleg. Farkert húztam magamra, sötétkéket, szűk szárút, hogy bele tudjam gyömöszölni a csizmám szárába, amely darab egyébként teljesen konszolidált, western-jellegű, de nem kígyóbőrös rettenet. A kabátom a könyvtár ruhatárában hever, így nem rejti semmi a sötétzöld pulóvert, amit felsőtestemen viselek. Hajam laza lófarokba van fogva, s hátulról így igenis látszik a fülem mögé tetovált, WS betűkből komponált tetoválás.
- Megtisztelő ez a kegy!
Emelkedem lábujjhegyre, hogy - mellőzve a szakmaiságot - puszit nyomjak Zhen arcára. Engem nem érdekel, hogy erről ki mit gondol, ha én valakit kedvelek, akkor azt kedvelem. És igen, szoktam puszit adni akkor is, ha ez egyes kultúrákban és élethelyzetekben, szituációkban fura. Tudom, hogy fordítok neki, de mivel a munkakapcsolat által sok időt töltöttünk már együtt, a szívemhez nőtt. Nem gondolnám, hogy bűn lenne ezt kimutatni és egyébként is megszokhatta már, én ilyen vagyok.
- Mindenki másért menekül. Hol voltál? Én magam Pekingben töltöttem az elmúlt három évemből másfelet.
A maradék másfelet pedig Rómában, de az most nem erre a lapra tartozik. Egészen véletlenül - egy őrültségnek hála - keveredtem oda.
- Szeretem a régi könyvek illatát, ennyi az egész. A kávézó túl elcsépelt, nem gondolod?
Oda se bagózok a minket figyelőkre. Szeretem, hogy olyan nyelveket használok, amit ebben a régióban - és amerre én forgok - kevesen értenek, de ha angolul tárgyalnánk, akkor sem különösebben izgatna mások véleménye. Mindenkire csak villantok egy bájos mosolyt, s ennyivel el is van intézve az egész.
Leülök, köszönetteljes mosollyal fogadom az udvariasságot, majd csendben kivárom, hogy folytassa mondandóját.
- Mégis miképpen képzelted el?
Kacsintok rá, kifejezetten jól szórakozva a megfogalmazásmódján. Szeretek így beszélni, megadja a társalgás savát és borsát.
- Most sértődjek meg?
Vonom feljebb szemöldökömet kedélyesen a titoktartási elvárását illetően. Régen se adtam ki semmit abból, amit fordítanom kellett neki, egyszerűen nem az én stílusom az adatszolgáltatás ilyen téren. Nem időzök sokáig a kérdéskörnél, egy vállvonással lendülök túl rajta, hiszen nem úgy gondolta, tisztában vagyok vele - vagy legalábbis merem remélni - hogy nem sértegetni kívánt.
- Az idegzetem megvan hozzá. Szóval, miről is lenne pontosan szó?
Úgyse érti senki, ekképpen szabadon fogalmazom meg a kérdéseimet. Örülök, hogy megkeresett, szeretek vele - neki- dolgozni. A savanyú főnökökkel sosem jöttem ki jól, de neki megvannak a szórakoztató - idegesítően szórakoztató - rigolyái, amelyek egész otthonossá teszik a munkát vele.

Közelebb lépek, ahogy átkarol, egyrészt így kényelmesebb a testhelyzet, másrészt ez ösztönös mozdulat.
- Pedig nagyon jól állnál az újságok hasábjainak.
Nevetek rá, elővéve az általa is ismerhető, idétlenebbik oldalam. A másik, a komoly csak akkor érvényesül, hogyha dolgozom, a színpadon ugyanis nincs kecmec és a fordítás is olyan dolog, amire nagyon oda kell figyelni, mert ha elveszek a részletekben, akkor jaj lehet az egésznek.
- Nem mondod?
Szalad fel szemöldököm arra, hogy Pekingben is járt.
- Amilyen nagy a világ, annyira kicsi is. Shanghai is szép lehet, át akartam ruccanni oda is, de közbejött egy római ajánlat, így végül nem repültem át. Hjaj, kár, hogy nem sikerült találkozzunk. Néha rémesen utáltam, hogy nincs ott senki a régiek közül.
Tudom, hogy senki nem űzött, én mentem magamtól, de ettől még nem szégyellem bevallani, hogy honvágyam volt. Persze ebből senki nem vett semmit észre, elég nyitott nő vagyok. És jobb nekem, amíg nem látják a gyenge pontjaim.
- Még bepótolhatjuk, bár nem vagyunk kint.
Kacsintok rá, mielőtt válaszolnék is a kérdésére.
- Tanulás. Egyrészt anyanyelvi környezetben szerettem volna csiszolni a kínaim, másrészt pedig az egyik artistacsoporttól kaptam egy felkérést, mely szerint szívesen vennék, hogyha velük dolgoznék az egyik turnéjukon. Féléves szerződés volt, előtte egy évnyi felkészüléssel. Abszolút megérte, még ha volt egy ilyen "nem ázsiai bazári majom a közegben" feelingje az egésznek. Kicsit néha úgy éreztem, hogy mint csodabogarat, úgy mutogatnak. De tudnak valamit a légtornászatról, meg kell hagyni.
Fejtem ki talán túl hosszan a véleményemet és mesélek. Szinte egy szuszra. Hiába, az a spanyol temperamentum minden nyelven a vérembe kúszik, úgy hadarok rajtuk, mintha muszáj lenne.
- Én is szeretem, de ettől még mindig kávézóba menni uncsi.
Vonogatom meg a vállamat. Nem szeretek unatkozni, nem is szoktam igazából. És a változatosság gyönyörködtet elvét követem mindenek felett.
- Pfujj, kígyók! Inkább Vidámpark. Ott legalább semmiről nem leszek fóbiás.

Bírom én a bezártságot, a zuhanást, a legdurvább hullámvasutat is, de a kígyókkal és pókokkal nem vagyok kibékülve. viszont imádom, hogy így vette a poént.
- Persze, tudom én. Stimt.
Legyintek, jelezve ezzel, hogy csak a vérét szívtam, nincs oka komolyan venni. Inkább arra figyelek, amit a leendő munkáról mond nekem.
- Olaszról és koreairól majdnem anyanyelvi szinten, s köhögök egy kevés lengyelt meg oroszt is, de azért arra nem tudnék megesküdni, hogy mindent felfognék egy ilyen aktából.
A szláv nyelvekkel konyhamód állok, csak ismerőseim által tudok belőlük valamicskét, megértetem magam és el nem adnának azokon a helyeken sem, de az tény, hogy sose foglalkoztam azon nyelvekkel komolyabban. Bár ami késik az nem múlik, nyelvmániám van, ez tagadhatatlan. Imádom tanulni őket és könnyen is megy.
- Nagyon szívesen segítek és persze elvállalom. Az elmúlt évek alatt semmit sem lettem nívósabb, szóval minden maradhat a régiben.
Térek rá a "tarifára" is. Lehet rám mondani, hogy nem haladok a korral, de ez nem így van. Egyszerűen csak nincs szükségem arra, hogy pénzt hajhásszak, ha a meglevő összegből is meg tudok élni, szerencsémre. A pénzügyi ambíciók nem az én világom. Amíg van miből enni, lakni s ellátni magam, megelégedésemre van az élet. És még félretenni is tudok.

Eseménytelen hetet tudtam magam mögött – nyugtáztam magamban ezen a kora vasárnapi délutánon, amit persze rögtön le is kopogtam; szerettem volna elkerülni mindenféle kellemetlen atrocitást. A tekintélyes méretű pultos íróasztal mögött ültem, a jól megszokott helyemen nem túlzottan messze a bejárattól. Éppen az előttem lévő reménytelen mennyiségű papírhalmot rendezgettem. Sohasem érek a végére, sóhajtottam magamban, ahogyan elölről kezdtem a már sokadjára megismételt folyamatot, amint pedig végeztem leadminisztráltam az újonnan hozott lemezeket és könyveket; szinte mindenféle volt és egy-egy kezembe akadó darabot félrepakoltam – személyes kérésre. Monoton, megszokott munka volt – éppen ezt szerettem benne; nyugodt környezet uralta helyen. Nekem való munka volt, kényelmesen éreztem magamat. A papírmunka befejeztével felálltam, megnyújtóztattam kissé elgémberedett tagjaimat, majd pedig az asztalomon lévő könyveket a gurulós kocsira pakoltam; sietős léptekkel haladtam, hogy az új és az asztalon hagyott könyveket gyorsan visszapakoljam a helyére. A megszokott rend szerint jártam körbe az asztalokat és haladtam végig a sorok között – nem tértem el a megszokottól hiába, hogy a pszichológus ezt javasolta: minden nap tegyek egy kicsit másként. Nem szerettem változtatni a dolgokon. A megszokotthoz ragaszkodtam, ahhoz, amit ismertem és bár ez valóban apróság volt mégis görcsösen függtem ettől. Nem keserítette meg az életemet, hozzá szoktam, hogy bizonyos dolgokból képtelen voltam engedni. Elfogadtam, hogy ez így volt – mást nem tehettem volna. Alkalmanként tettem egy-egy elhanyagolható változást; más ételeket próbáltam ki, viszont az is azt támasztotta alá, hogy fölösleges – általában nem ízlettek, így hát visszatértem a megszokott ízekhez. Az egyik polcnak dőlve nyújtózkodtam, amikor szemem sarkából észre vettem egy ismerős arcot, viszont annyira el voltam foglalva, hogy végre feltegyem a könyvet a helyére, hogy szinte fel sem tűnt, hogy meglepetten fordultam egykori szomszédom felé; még teljesen felé fordulva is az ujjaim között szorongattam a könyvet a magasba tartva.
– Alicia!? – A hangomban hallott döbbenetet leginkább hangmagasságom mutatja meg. – Egy másodperc! – Még egy kicsit erőlködve helyeztem fel a kitartóan makacs könyvet a helyére, ami persze nem volt nálam konokabb. – Milyen rég is volt már… De rég láttalak! – Mosolyom a meglepődöttséget követően szétterült az arcomon; miközben elé sétálva magamhoz öleltem. – De rég is volt már, három-négy éve költöztetek el a bátyáddal, nem igaz? – Kérdeztem összevont szemöldökkel, miközben magamban gyorsan utána számoltam, nagyjából stimmelt a dátum. Az igazság az volt, hogy nem túlzottan gyakran váltogatták egymást a környezetemben lakók, legfeljebb két-három évente azonban a többségük már akkor is ott élt, amikor én odamentem és még mindig ott élnek.
– Közben, ha nem bánod… – mutattam a gurulós kocsira, ami mellé lépve elindultam. – Gondolom, nem véletlenül jártál erre; segíthetek valamiben?

- Mit mondtam arról, hogy nem mászunk fel az asztalokra? - éreztem meg a gerincem környékén motoszkáló hangfoszlányt, bár akkor már régen mindegy volt, épp lekeveredem-e onnan, vagy inkább maradok. Ezért csak kinéztem a vállam fölül, hogy végigmérjem a felém közelgő ötvenes éveit taposó nőt. Orrán szigorúan ült barna keretes szemüvege, míg száját kelletlen vonallá préselte, és úgy csapta cipője sarkát a kövekhez, mintha el akarná hitetni velem, hogy bármely percben beszakadhatna alattunk.
- Hangoskodni sem szabad, Mirabell - emlékeztettem, így hát puffogás szerű hangot hallat, majd hevesen fékez be az olvasóasztal végénél. Onnan gyorsan körbenéz, sikerült-e már mindenkit kipaterolni az ódon épületből, majd előhúz maga mellől egy fekete papírtáskát, benne valami különös dobozkával. - Mi ez?
- A kis barátnőd küldi neked - oldódik fel arcáról a rosszallás, majd kissé közelebb tolja, így hát lerakom combom mellé az ezidáig olvasott könyvet, majd talpra állok, hogy a fán végigsétálva guggoljak le előtte, alig pár centire. Egyébként pedig nincsenek barátaim, és ezt a könyvtáros is nagyon jól tudja, ám mégis elhallgat valamit előlem.
- Mi ez, tán egy morzsa? - kérdem, ahogy fenékre huppanok, míg ő kihúzza az egyik kényelmetlen, szálkás széket, hogy hangos sóhajtással rogyjon le rá. - Te is tudod, mi lett a mese vége... - emelem ki a meleg dobozkát, majd lassanként hajtogatom elő a tartalmát. Mielőtt megcsapna az illat már bele is korog a gyomrom, így hát gyorsan kapok a műanyagvilla után.
- Milyen mese, Alice? - nyomkodja meg a halántékát, bár szerintem csak szimplán kevesebbet kéne innia a fia miatt.
- Katharina Schraderint a falusiak ölték meg, tudod - csavarom fel a tésztát a villára, míg számban összefut a nyál. - Azért, mert príma kis gyömbéres sütit alkotott, ezért megvádolták boszorkánysággal és... - Bekapom az első falatot. Egyenesen mennyei.
- A Hänsel és Gretel egy gyerekmese, aranyom - játssza az értetlen felnőttet, amitől megfordul gyomromban a vacsorám. Ezt nem szeretem.
- A kemencébe vetették, hogy elevenen égjen el - fejezem be a gondolatot, majd négy falattal később a maradékra bököm. - Mi van, ha ez is egy morzsa, méghozzá a Mézeskalácsos Boszorkánytól?
- Akkor reménykedj, hogy jut még belőle, ugyanis rád fér némi felhizlalás - koppant öklével a fejemen, majd nehézkesen feláll, hogy magamra hagyjon. A megmaradt kaját gyorsan letudom, még mielőtt valaki el találná venni előlem, aztán teli hassal dőlök a hátamra, hogy a fejünk fölé mázolt óriási freskókat bámuljam. Egy pillanattal később már a csavart oszlopokon és rezes csilláron csorognak, majd nagy, színes trutyiban gyűlnek a fejem köré, hogy beléjük fulladjak. Nem tervezem, de ott alszom el, szoknyám zsebébe gyűjtve a morzsákat, amik két fordulóval később már színes üveggolyókká válnak. Nem gurulnak el, csak kitartóan hemperegnek a lábam körül, ahogy a különös ajándék sem marad el időről-időre. Innen már teljesen biztos vagyok abban, hogy ez nem lehet más, csakis egy Katharina Schraderint-féle nőszemély, csak még azt nem sikerül eldöntenem, vajon azért akar-e "felhizlalni", hogy a végén leöljön, vagy netán más célja van vele. Néha el is felejtem, hogy létezne, máskor pedig paszták és zöldségek formájában ugrik ki elém, bár azzal magam sem számolok, hogy egyszer, teljes leképződésében csípem majd nyakon. Na, nem mintha el akarnám ijeszteni, ahogy poros-pókhálós hajjal, csupasz lábakkal és földes kezekkel állok a lépcsőfordulónál, míg ő épp az ajtóm kilincsére akasztja a csomagot. Úgy tűnik, valamiért nagyon sietős neki a dolog, ezért rálépek a folyosóra, míg a parketta bele nem nyikordul a súlyomba.
- Te vagy a boszorkány? - kérdem, ahogy a neon megvilágítja az arcom, valamint az ő vélhető meglepetését. Egyébként pont úgy néz ki, ahogy manapság egy banyát elképzelnék: szép és törékeny.
- Tudod, már csak alkatilag sem lehetnék túlsúlyos. - Ha esetleg mégis kannibalizmusról lenne szó, mert nyilván azt sose lehet tudni.

Nem vagyok egy ijedős némber, annyi szent, de épp elég horror-thriller futott át szemeim tükre előtt röpke kis életem során ahhoz, hogy tudjam, ha padló reccsen, abból lehet nagy gáz is.
- Paprikaspray van nálam… – Közlöm tárgyilagosan. Amúgy nincs, mert hát, valljuk be, kellőképp fárasztó, és amúgy csóró is vagyok ahhoz, hogy az utca embere velem kezdjen. Előbb dumálok lyukat a hasába, minthogy eljussunk oda, hogy kizsebeljen. Azért megfordulok, hogy egy csapádra szembe is találjam magam a settenkedővel, vagy épp pont hogy nem settenkedővel, tudom is én. Majd kiderül, nem vagyok szívbajos, ha nekem esik, majd valamit kezdek magammal, de az ég szerelmére, félre a túlfejlett fantáziámmal, ez csak egy könyvtár, nincsenek minden árnyék lepte sarokban pszichopata gyilkosok, vagy éppen szellemek. Vagy akár természetfeletti erkölcscsőszök, akik jöttek kimosni az agyam, hogy miként is képzelem én ezt a pap dolgot. Na, azt mondjuk én sem tudom, de amúgy csak egy szőke csaj. Ettől még pszichopata lehet. Meg szellem is. Na jó, le a földre, de amint meghallom a kérdését, nem tehetek róla, fel kell röhögnöm. Köszi szépen, pedig a bibircsókot még fel sem vettem.
- Attól függ, melyikre gondolsz, túl sok van belőlük. – Ettől ő ugyan nem lesz beljebb, de én mindenképpen remekül szórakozok. Mondhatnám, hogy elkezdek hangosan gondolkodni, de szerintem a nyitány után a kiscsajnak is épp elég vad a fantáziája ahhoz, hogy nélkülem is szárnyaljon, szóval nem adom alá a lovat. Na jó, lehet mégis, elvégre, mindig is szerettem elrugaszkodni a talajtól, de alapvetően sajnos elég ritkán tehetem meg, s hogyha mégis, akkor sem biztos, hogy megfelelő partnert célzok agymenéseim végtelen tárházával.
- Áhhhháá, nem, Juliska, ne aggódj, mézeskalács nincs nálam, de almát azt hoztam. Jobban belegondolva, lehetséges, hogy azt inkább magammal is kellene vinnem. – Kacsintok rá vidáman, nem, nem vagyok az a boszorkány sem, meg semmilyen a világon, bár lehet ezzel Keith vitatkozna. - Fogjunk fel inkább a jó tündérnek, akinek akad néha egy kis fölös mellékese, amiből szeret egy keveset adni. – Se jó, se tündér nem vagyok, de a mesés vonulatnál maradva még mindig ez az, amit a leginkább magaménak vagyok képes érezni. - Nem akarok rosszat, oké? Csak jó étvágyat! – Mutatok a szatyor felé, amiben valóban ott van desszertként egy alma, sőt, egy süti is, hétfő van, azok a napok épp elég pocsékak anélkül is, hogy az ember amúgy olyan helyzetben legyen, mint Juliska. Szóval jött a süti, ami amúgy tök finom, én is megkóstoltam, az alma sem mérgezett, mert a Gonosz Boszorka sem vagyok. - Remélem, kemencét nem tartanak a könyvtárban… – Vigyorgok az orrom alatt, aztán, ha úgy van, én lépek, nem akarom ám zavarni a köreit, meg minden, nem mindenki szereti, ha segíteni akarnak neki, legyen szó bármily kevéskéről is, még csak köszönetet sem várok, nem azért csinálom.

- Közelebb menjek, hogy az arcomba tudd fújni? - Mindig érdekelt, milyen lehet. Egyszer kaptam egyet Willtől, mert szerinte a hozzám hasonló fiatal lányoknak meg kell tudniuk védeni maguk a sötét utcákon - pláne azokon a környékeken, amikre a pincsi kiküld -, viszont a rotyi vénasszonyokért már mindegy. Ezért én kaptam az anyja karácsonyi ajándékát, de sajnos nem tudtam élesben tesztelni, mivel véletlenül beleástam az egyik sírba. Kifordulhatott a zsebemből, mindenesetre a mai napig sajnálom, hogy nem tudom, milyen érzés. Állítólag rémesen kellemetlen és persze csíp, de így kimondva nem is tűnik annyira izgalmasnak. Miközben ezen filózom ér el hozzám a félelme, ezért kicsit közelebb megyek, hátha a fény alatt már nem tűnök olyan ijesztőnek, bár melóból jövök és ilyenkor nem lehetek valami szívderítő látvány. Ugyanakkor a nevetése lecsupaszított szőlőszemeket nyomkod a torkomba, és önkéntelen rágnám őket szét, ha ugye épp nem rajtam mulatna.
- A Grimm-félére - mondom, mert hát így van. Bár ott csúnyácskák és egytől egyig elárvultak. De az is lehet, hogy csak jól tudja magát álcázni, vagy mégis egy másféle meséből szalajtották, ahol a banyák rémrendesek, meg aranyból öntik a szívük, ami aztán ha kifogy, kong az ürességtől. Viszont, legalább már kezd oldódni. Ezek szerint rájöhetett, hogy nem a halálra való ijesztése a célom, noha még sose láttam senkit a félelemtől meghalni.
- Elfelezhetjük - javaslom, majd három lépéssel a közelébe is érek, így pedig már csak nagyjából másfél méter választhat el minket egymástól. Rendezettnek tűnik. Olyasvalakinek, aki a könyvtárba való, ráadásul, ha Mirabell megbízott benne annyira, hogy fölengedje ide, talán nem is annyira szenilis. Azokat a könyvtáros mindig megérzi, mintha dohos szag lengné körbe őket. - A tündérek nem kimondottan 'jó' lények és szeretnek igazságtalan, sunyi alkukat kötni - húzom össze a szemem, ám arcomon egyéb jel nem adhatja tudtára, miszerint gyanúba keveredett. Maradt volna boszorkány, azzal több esélye lenne a boldogulásra. Meg amúgy is... honnan tudta, hogy melyik mesére gondolok?
Még mindig kapkod, mintha bármelyik percben lekéshetne valami egészen fontos eseményt, ám én ráérek, így lassan méricskélem a haját, könyökét, meg a ruhákat, amiket magára húzott. Nem vagyunk egyidősek, de leginkább is csak egyetemistának nézném.
- Nem Juliska vagyok, hanem Alice - mutatkozom be, míg fejem oldalra biccentem. - Olyan, mintha még mindig félnél - szakadok el az arcától, majd a csomagra nézek. Azt mondta, almát is hozott. Egy ideig a felsőm alját babrálom, de behívni magamhoz nem fogom, ugyanis nem tudna mire leülni, ráadásul épp én őrzöm a pincsi preparált aranyhalgyűjteményét, ami talán nem a legszebb látvány. Elvégre nem mindenki rajonghat a halakért, ugye. Ő inkább kisállatosnak tűnik, de persze tévedhetek.
- Tudtad, hogy a másik szárnyban van egy csillagvizsgáló? - kérdem, majd egyből el is fordulok, ám még a vállam fölött azért visszanézzek, hogy először a kaján, aztán a szembogarán állapodjak meg. - Nem szabadna zárás után egyedül kószálnod, mert minden régi épületnek van egy sötét mendemondája. De, ha megetted az alma felét, akár még vissza is kísérhetlek. Kedvelem a boszorkányokat - mondom, aztán lassú léptekkel verem fel a padlóra hullt port, ahogy beleveszek a sötétségbe, megindulva a könyvtár nyugati szárnya felé.

Még mindig úgy gondolom, hogy nehezen adná el magát tündérnek.

- Hogy mi? - Kerekednek el a szemeim, hát, ha valamire, hát erre biztosan nem számítottam. Mármint, nekem sem kell ökörségért a szomszédba mennem, de azért ez még az én vad fantáziámat is meghaladja. Mármint, ki akarná, hogy paprikasprayt fújjak az arcába? - Ha ragaszkodsz hozzá, akkor tök szívesen, de nem a világ legkellemesebb érzése, sőt… szóval jobban járunk, ha elteszem. – Ami ugyebár nincs, azt nehéz eltenni, de azért úgy csinálok, mintha. Ahogy közelebb jön, már nem tűnik olyan fenyegetőnek, de azért ne ítéljünk elsőre, én is tök bájos kiscsaj benyomását keltem, de sokak szerint kényszeres vigyorgó és dumagép vagyok.
- Ott is akad azért jó pár banya. – Most megszámolni nem fogom, csak a miheztartás végett mondom, lévén valljuk be, tényleg akad egy pár, de ne ragozzuk, mert azt hiszem, ez lényegtelen, pláne azért, mert boszi nem vagyok.
- Neked hoztam, szóval nem szükséges elfelezni, van még a táskámban úgyis. – Csak nem itt terveztem megenni. Igaz, ami igaz, azt sem terveztem, hogy lebukom előtte, de a jelek szerint ez igencsak félrecsúszott valahol, túl későn érkeztem sajnos, de hát volt egy betege Dr. Hillnek, aki kicsit túl sokáig nyújtotta a lelki sebeinek feltárását. Én meg nyilván megvárom, hogy végezzen a főnököm, mint egy jó asszisztens.
- Tündére válogatja, Csingiling például tök cuki, a Tündér keresztanyáról nem is beszélve, de persze nyilván vannak köztük is szemetek, mint mindenhol. Én nem akarok alkut kötni, csak kaját hoztam. – Nem tudom eldönteni, hogy szórakozik, vagy sem, de én úgy döntök, nem veszem különösebben komolyan a helyzetet. Majdcsak rájön, hogy se banyát, se tündért nem ismerhet meg a személyemben, maximum egy kattant fiatal libát.
Oldalra font tincseimet igazgatom, nem is tudom, talán amiatt, ahogy méricskél, bár az ilyesmi nem szokott zavarni, meglehetősen közvetlen személyiség vagyok, aki ráadásul még a figyelem középpontjában is szeret lenni.
- Alice… Csodaországból? – Vigyorodom el, majd szabadkoznék is, hogy bocsi, hülye poén, mire megint megszólal. - Kellene? Egyébként nem félek. – Vonom fel vállaimat, tehetném, de valljuk be, fiatal lány, éppúgy, mint én, nem igazán hiszem, hogy van okom rá. Ha mégis… nos, azt számba sem veszem lehetőségként.
- Nem vagyok annyira járatos még erre, de az buli, ha van. De hé, várj már, ha bezárnak, valahogy ki tudok menni? – Van nálam telefon, szerintem Jenny frászt kapna, hogyha nem szólnék, hogy nem tudok hazamenni. Bízom benne, hogy valamiképp azért ki tudok jutni, bár, az ostobaság lenne, hisz akkor be is lehetne törni. Nem mintha hallottam volna kultúrrablókról, akiknek könyvekre fáj a foga.
- És ennek mi a mendemondája? – Nem akarok én egyedül kószálni, de most már attól tartok, kénytelen leszek. Megyek utána, gőzöm sincs miért, talán mert elmentek otthonról, vagy mert szeretek olyasmit csinálni, amit nem lenne szabad. Holt biztos, hogy meghalni sem ágyban, párnák közt vagyok.
- El is felejtettem bemutatkozni… Én Audrey vagyok. – Csacsogom közben, és próbálok nem lemaradni. - Remélem, nem valami szekta gyűlik össze minden éjszaka abban a csillagvizsgálóban. Túl hangos lennék áldozati báránynak. – Többek közt bárány sem vagyok, de üsse kavics. Határozottan viccelek csak egyébként, de ki tudja, átjön-e neki a nem épp könnyed humor… már ha nevezhetem annak.

- Á, így már úgysem jó, ha nem érzed magad fenyegetve közben. - Teljesen elveszi a dolog élét. Ha azért fúj vele arcon, mert megijed, esetleg tart tőlem, akkor megvan az élmény romantikája. Olyan formán érdemes kitapasztalni a spray erejét, de csak így, heccből... kissé lelomboz a dolog, ezért hagyom, had matasson a táskája környékén, bár nem látom, mit vesz elő vagy rak el. Mikor úgy tűnik, végez sétálok közelebb, hogy alaposabban szemügyre vehessen. Hátha mégis úgy dönt, ijesztő a helyzet és inkább megvédené magát, bár sok esélyét nem látom. Szinte érzem a bőréből pálló megkönnyebbülést, ahogy beérek a tompa fénykörbe.
- Mindig a vén boszorkány kacagásától zeng az erdő. Mindegyikben lakik egy, tudtad? - hajolok kissé előre, hátha belefutott már A két testvérbe, de aztán gyorsan el is vetem a gondolatot, ahogy lassú magyarázatba kezdek: - Csak azért mondom, mert termés van a hajadban. - Totálisan lebukott. Na, nem mintha az elejétől kezdve ne lett volna világos, miféle fáról is szalajtották, meg ugye engem ez egy cseppet sem zavar, sőt. Bár talán legközelebb majd jobban figyel, hogy ne bokrokkal a fején masírozza végig a várost.
- Máshoz is mész jótékonykodni vagy az már magadnak lesz? - kérdem, mert tényleg érdekel a dolog. Kicsit félre is biccentem a fejem, így pedig a hajam átesik a vállam felett, méghozzá sártól ragacsosan. Legközelebb kérnem kellene a lebujban egy hajgumit, mert mindig belefejelek a latyakba, ráadásul a sampon is elég drága manapság, bár múltkor Will adott egy flakonnal.
- Barrie szerint a tündérek olyan picik, hogy csak egyetlen érzelem fér meg a testükben. Néha jók, máskor viszont tagadhatatlanul aljasak. Ha elfogadom, hogy tündér vagy, így pedig most jó, hát ki tudja, mikor változol teljesen gonosszá - vonom meg a vállam. Tényleg jobban jár, ha nem próbálja meg rákenni a szárnyasokra a hóbortjait. - Egyébként pedig ez is egyfajta alku, még ha most azt mondod, nem is vársz cserébe semmit - dalolom, noha jelenleg nem veszem túl komolyan a dolgot, elvégre elég éhes vagyok már, és míg nem tesz bele mérget, vagy bármiféle drogot, addig kiegyezhetünk egy döntetlenben. Közben a hajával babrál, így önkéntelen bámulok le a sajátomra. Ahhoz képest, hogy törések nélkül tűri az életem sorscsapásait, még mindig szörnyen néz ki. Ezt onnan tudom, hogy a pincsi folyton megjegyzéseket tesz rá, bár sose veszem magamra.
- Néha tényleg olyan, mint Csodaországban... - pörgetem végig nyelvemen az illatának az ízét. Most kicsit más, mint amikor a csomagot a kilincsre akasztotta. Valahogy virágosabb, elvétve hasonlít az orgonadzsemhez, de mégis, van benne egy csipet fűszeres aroma. Egészen borsos; tetszik. - Nem hiszem, hogy kellene. Az élőket ritkán bántom. Túl sok macera - felelem őszintén, de félig már el is fordulok, hogy irányba vegyem a Csillagvizsgálót. Ha akar, követhet, ha pedig nem, akkor szánok egy kis időt az olvasásra így vacsi előtt. Fura gondolat. Nem igazán szoktam meg, hogy rendszeresen vacsorázzam. Kíváncsi vagyok, most mit hozott, és hogy eddig miért nem személyesen tette ezt meg.
- Nem hiszem. - Hangom fátyolos, nem is igazán figyelek már rá, ahogy rálépek a folyosóra. Kicsit villódznak a fények, mert az emeleti részeken ritkán cserélik az égőket, elvégre az olvasók se járnak nagyon erre, hacsak el nem tévednek. Engem mondjuk nem zavar. Valahogy megadja a hely varázsát; otthonossá teszi.
- Ó? - mosolyodnék el, ha tudnék, de apró remegésen túl most se futja másra. - A források szerint az épületnek vannak rejtett járatai, bár nem jelöli őket a térkép. A szóbeszéd szerint okkal épültek, hogy a keltezésnél megjelölt gazda el tudja rejteni benne az áldozatait. Persze, majdnem minden régi épület büszkélkedhet egy-egy hasonló sztorival, kár is rajta rágódni. - Bár az egyik titkos szobát már megtaláltam, viszont poros bútorokon és elárvult könyveken túl nem rejtett túl sok újat.
- A szekta két utcával lejjebb tartja a szeánszait. Ha megvan az a kis katolikus kápolna - fordulok felé, hátha le tudom olvasni arcáról az értelmet, miszerint ismeri. - Annak az alagsorában. Rendes társaság, csak mostanság rá vannak állva a hajléktalanokra. Nem is értem - engedek meg magamnak egy gyenge sóhajt. Erről mondjuk eszembe jut, miszerint Will úgyis el fog küldeni hozzájuk a héten még egy csomaggal. Talán elbeszélgetek a főpappal a legújabb módiról, és akkor már konkrétabb infóim lesznek. - De a lényeg, hogy nem kell aggódnod, amíg van, aki hiányol odahaza. Ők sem ostobák.
Ahogy megérkezünk fékezem egyből le, aztán tolom be tenyeremmel a hangosan reccsenő ajtót.
- Van nálad gyufa vagy öngyújtó? - Mert itt már tényleg nincs villany. Azért beletúrok a szoknyám zsebébe, hátha, valahogy úgyis szerzünk valamit, elvégre csonkban állnak benn a gyertyák, amiket nem ártana meggyújtani. Mire végzünk már körvonalazódik a földre szórt babzsákok és poros párnák kontúrja, így rá is dobom magam az egyikre, aztán várakozón nézek a lányra.
- Ne félj, nem fog elporladni az asztal - paskolom meg a középütt repedt hokedlit. Ha ledobja magát elém tárom ki a karjaimat, majd hátravetett fejjel bámulok az üvegkupola felé. - Légy üdvözölve Csodaországban!

- Ja bocs… csináljak úgy, mintha be lennék tojva? Attól jobban fogod magad érezni, vagy mi a szösz? – Fura lány, annyi szent, de ettől még nem fogom tőle sajnálni a főtt kaját, ha tehetném, mindenkinek eljuttatnék valami ilyesmit, aki éhezik. Erről jut eszembe, ha esetleg totál csődöt mondok errefelé, akkor talán elmehetnék Afrikába segíteni a gyerkőcöknek valami jótékonysági program keretein belül. Szerintem Keith mondjuk letenné az arcát, de hát mindenki azt sérelmezi, hogy semmi értelmeset nem csinálok. Ennél mi lehetne értelmesebb?
- Aha, nos, mindig van új a nap alatt. – Zavartan pislogok a termés témára. - Nagy ügy, az legalább nem mászik, mint a tiedben a pók. – Ami amúgy tényleg ott van, de nem én leszek a hős megmentő, aki leszedi onnan, előbb halok szörnyet, utálom a pókokat. Mindenesetre a termést azért kiszedem, már ha tényleg ott van, és nem dilis csóri.
- Áhh, Mr. Mayernek az a mániája, hogy az én minden szakában adventi koszorúkat készít. Gyanús is volt, miért ölelgetett ma mindenkit a rendelőben. Elég furcsa bácsi, lehet, hogy varázsló… – Ez utóbbiban azért megbújik egy csipetnyi irónia, mert bizony közel sem vagyok biztos benne, hogy így van, mármint, kislány koromban szerettem volna hinni a mesékben, de akkor már tuti eljött volna értem a herceg fehér motoron, hogy megmentsen a zsarnok apámtól. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre, ha szerinte boszi vagyok, hát mit tehetnék ellene? Nem hiszem, hogy túlzottan sokat érne, ha egyszerűen tagadom, következésképp inkább nem is próbálkozom.
- Párat még szétosztok, de viszek haza is, szeretem az almát. – A magam nemében határozottan egyszerű léleknek vallom magam, arról nem tehetek, hogy mások nem rezegnek velem egy hullámhosszon, és sokszor sok vagyok a számukra. Lehet, hogy pont úgy viszonyulnak hozzám, mint én most a fura lányhoz. Másoknak valószínűleg én vagyok a fura. Szerintem neki is, de inkább nem megyek bele abba, hogy talán mindenki szerint így van.
- Érdekes koncepció, de én a magam részéről maradok a Csingiling féle cukiságoknál, és hiszem azt, hogy tündérek hozzák el az évszakokat, a termést, meg minden olyasmit, amiből végül étel kerül az asztalra. Szimpatikusabb verzió. Amúgy ki az a Barrie? – Lehet ezt nem kellett volna megkérdeznem, mindenesetre a kíváncsiság nagyúr, én meg egyébként is vagy folyton beszélek, vagy kérdezek, a hallgatagság ritkán jellemző rám, ahhoz túl komolynak kell lennem, ami szerencsére határozottan ritkán esik meg.
- Az élőket? Na és a halottakat tán igen? Azt meg hogy csinálod? Szellemirtó vagy, mint a filmben? Vagy sorozat volt? Azt hiszem, mindkettő. – Mondom én, hogy fura. Nem tudom, igazából nem félek tőle, pedig lehet, hogy kellene, az nem teljesen százas – én sem vagyok, szóval ez nem feltétlenül baj -, aki azért bántja ritkán az élőket, mert túl sok macerával jár. Igaz, a bántás fogalma azért nem feltétlenül csak fizikai viszonylatban lehetséges. Igaz, ami igaz, szerintem nem épp a lelki gyötrésre gondolt.
- Csodásan hangzik. – Nem tudom, mi a túró az a keltezés, kétlem, hogy valaki hobbiból dátumokat vésne a falakra, vagy bármi hasonló, mert nekem erről csak a dátumok jutnak eszembe, de ki tudja, nálam könnyen előfordulhat olykor a szellemi alultápláltság, ha túl hosszú napom volt, kattantak közt meg pláne nem csoda szerintem. Na jó, nem mindenki az, sokan csak lelkileg sérültek.
- Amúgy sem aggódom, túl hangos vagyok én ahhoz, hogy bárki úgy gondolja, nyom nélkül el lehet tüntetni, meg jah… hiányolnának is odahaza. – Meg nem csak odahaza, szóval nem félek ilyen téren, más kérdés, hogyha valaki jól csinálja, az életben nem találnának meg, de bízom benne, hogy erre nem fog sor kerülni. Miért is nem megyek inkább haza?
- Egyik sincs, nem dohányzom. – Húzom el a számat, nem szeretem a szagát sem túlzottan, régen hordtam, mert volt egy, aminek tetszett a mintája, viszont szerintem otthon maradt Carlshaltonba. Azóta már biztosan csúfos halálát lelte a legközelebbi kukában, ha apa keze ügyébe került… Igazság szerint az sem segített sokat a helyzetemen, hogy az esküvőn ott voltak, mert apa nem szólt hozzám, én meg nem erőltettem a dolgot inkább.
- Ohh, de várj, elkoboztam ma egy gyufát egy kölyöktől a váróban… nem tudta, hol nem illik tüzeskedni, majdnem beindította a tűzjelzőt. – Elő is bányászom a táskámból, általában vissza szoktam adni az ilyesmi, de egy doboz gyufa nem tétel, és úgy voltam vele, hogy köszönöm szépen, de semmi kedvem tartani a hátam azért, ha esetleg valamit felgyújt a későbbiekben. Nem mintha nem vehetne bárhol gyufát… ehh, mindegy. A lényeg, hogy így meg tudjuk gyújtogatni a gyertyákat.
- Hú, ez a hely vajon miért van ennyire elhanyagolva? Olyan szép pedig… – Forgok körbe, nem is igazán értem, mi lehet a baj, talán költségvetési gondok, fogalmam sincs, de mekkora ötlet lenne már ilyen helyre nyitni valami kis kávézót, vagy valami hasonlót? Nem mintha könnyű lenne megközelíteni, de biztosan van normális bejárata is.
- Kezdem úgy érezni, hogy tulajdonképpen buli itt lakni. – A por nem zavar, a törött akármik sem, nem királylány vagyok, bár jómódban nőttem fel, de a finnyásság sosem tartozott negatív tulajdonságaim közé, így én magam is inkább egy babzsákra vetődöm, hogy onnan nézzek utána felfelé. - Hogy találtad egyáltalán meg? Én tuti nem indultam volna el azokon a sötét folyosókon. – Nem tartom magam félős csajszinak, de azért vannak határok.

- Nem, nem igazán - emelem fel haloványan a szemöldököm, mert láthatóan nem érti, mi itt a bibi. Bár így meg elkezd érdekelni, vajon ha rábólintanék, akkor megtenné-e. Sajnos az előbbi állításom már késő lenne visszaszívni, így inkább a fejére koncentrálok, jobban mondva a hajára, amiben valami idegen anyag kering. A fényviszonyok hiánya megnehezíti a dolgom abban, hogy ennél pontosabb besorolást tudjak adni róla, de azért kiszedi, bár szerintem jól állt neki. Attól, hogy kócos és leveles a boglyája kicsit közelebb kezdtem őt érezni magamhoz, így meg csak visszaszáll közénk ez a tejszínes üresség. Bár próbálja feltölteni azzal, hogy a sajátom veszi elő, amiben amúgy mindig lapul valami. Általában föld, meg moha, bár egyszer Will kiszedett belőle egy százlábút is. Fura, mert persze éreztem, hogy valami galoppol, de hát ez sose volt újdonság.
- Rendben - bólintok rá a pókra, sőt, még tetszik is az ötlet. - Majd lemászik - teszem még hozzá, mert mintha belém akarna tenyerelni a belőle áramló riadalom, csak hát most ha akarnám se tudnám kihalászni onnan, hogy a falra tegyem, vagy valami. Általában mondjuk csak szimplán nem akarom.
- Milyen orvos ez a Mr. Mayer? - kérdezek rá, bár a koszorúkészítés jobban leköt. - Talán neki dolgozol? - Legalábbis ezt vettem ki a szavaiból, de ebben mindig tévedhetek. Vannak emberek, akik csak hobbiból szeretnek eljárni rendelőkbe, vagy a cukrászdájuk mellett van és néha benéznek, hogy jó legyen a sok depis kedve. Bár, ha pszichiáter, akkor valószínűleg csak jobban izgatna, miféle koszorúkat is készít. Talán tudna urnához dísznek is, vagy részvétcsokrot. Azok olyan szépek. - Egyébként varázslók nem léteznek - adom a tudtára, ha esetleg komolyan gondolná a dolgot. Ennyi idősen talán nem kéne meghagyni ezekben a tévhitekben. Csodálom, hogy eddig ezt más nem tette meg, de hát fura emberekkel vannak egyesek körülvéve, nem?
- Barrie... - rázom meg lassan a fejem, aztán el is fordulok kissé. Igazándiból teljesen letör az olvasatlansága, de mondjuk ez mindenkinél teljesen letör, szóval már fel se kellene vennem a dolgot. - Ő találta ki Csingilinget - fordítom le a nyelvére, hátha így közelebb jutunk a megoldáshoz, majd egy halovány sóhajjal méricskélem a mennyezetet. Talán szólni kéne az égők miatt, bár így jobb szeretem, csak múltkor is kiment az egyik könyvtáros bokája, amikor a régi térképeket pakolta el. Többek között ezért nem használják a fenti tárolót, ami baj. Igencsak nagy baj.
- Miért bántanám a halottakat? - kérdem, mert így a varázsló után tényleg kezd különös érzésem lenni vele kapcsolatban. Már-már azon is el kell tűnődnöm, vajon nem szór-e fura dolgokat a kajákba, amikkel megszán. Na, nem mintha úgy ne enném meg, csak egy gondolat. - Láttál már bárkit meghalni? Nem kell, hogy gyomron szúrják, csak mondjuk összeesik az utcán és annyi - biccentem oldalvást a fejem, de ezt a szellemirtós dolgot nem tudom hova tenni. Persze elég ritkán nézek tv-t, és moziba is csak akkor mentem, amikor sikerült bejutnom a régibe, amit pár éve zártak be. Állítólag sok volt a patkányuk és nem tudtak mit kezdeni vele. Aztán az egyik rátámadt egy gyerekre, így meg betelt a korsó, holott csak éhes volt szegény.
- Ki hiányolna odahaza? - Ez a téma mindig érdekel. Nem tudom elképzelni, milyen lehet úgy hazamenni, hogy valakinek az ajtó mellett áll a cipője és neszel odabenn. Amikor hangosan szólnod kell, hogy itt vagy, nehogy azt higgye, betörő, vagy valami vallási fanatikus mászott-e be. - Amikor hazamész - fordulok hirtelen felé, mert nehéz nem rákérdezni -, akkor azt mondod: "heló, megjöttem"? És megkérdezik: "mi volt ma a munkában?" Te meg azt feleled: "semmi érdekes"? - Ismét feldobottnak érzem magam, bár a vonásaim nem mutatják, de azért izgatottan játszom az ujjaimmal. Közben persze elérjük a csillagvizsgálót és lepasszol nekem pár gyufát, amivel azért már tudunk mit kezdeni.
- Lehet, nem is érdekelte volna, ha beindul. Nem mindenki cselekszik lusta flegmaságból.
Egyszer piromán akartam lenni, de végül nem lett belőle semmi. Ezt valahogy nem lehet erőltetni.
- Manapság csak az egyetemről jönnek ide, vagy páran hobbiból, esetleg romantikus regényekért az óvoda miatt - célzom az épület előtt elsétáló anyukákra. - Az önkormányzat pedig nem utal ki rá pénzt, mert nincs benne túl sok hasznuk. A népművelés nem ebben a században éli a virágkorát - vonom meg a vállam, ahogy rátelepedem az egyik babzsákra, és megvárom, míg ő is így tesz.
- Nagyon jó itt lakni, de te nem költözhetsz be, mert akkor senki sem mondaná, hogy "üdv itthon!", tudod - okítom, nem is értem, miért hozza fel. - Éjszaka mindig járkálok erre-arra. Folyton van valami új, mintha mozognának a falak és beszélne a tapéta. Talán így is van, nehéz eldönteni. - Mert olykor termeszes íze van, máskor meg úgy illatozik akár az orgona.
- Te most a vendégem vagy? - ámulok, amikor rájövök e tényre, majd elveszem tőle a pakkot, hogy felnyissam. - Csak mert ehetnénk együtt - tömöm számba az első falatot, és még a gyomrom is megkordul közben. Azt már nem fejtem ki, hogy nem vagyok túl jó vendéglátó, mert úgyis rájöhetett már. Nem tudom megkínálni teával, vagy cukorkával, szóval marad a sajátja. - Mi ez? - mutatom fel a fura tésztát, aminek a közepén ilyen zöld trutyi van. - Olyan, mint a párna; még a széle is csipkés - nyelem le és már habzsolom is a következőt. Willnek tuti, tetszene, majd elárulom neki, ha elmondja a nevét, de most leköt a zaba, meg hogy meleg és van íze. Szinte kisülnek agyamban a gócpontok, ahogy próbálok rágni is néha, meg elnyújtani a pillanatot, bár esélytelen.
- Ha akarsz, eljöhetsz a szektagyűlésre. Talán még tetszene is a dolog. - Sokaknak tetszik, ha már gyűlésük is van meg minden. Ő meg úgyis annak az érdeklődő fajtának tűnik, szóval...

- Mr. Mayer nem orvos, ő a beteg. Pszichológiailag, a főnököm az orvos, pszichológus. – Magyarázom, bár franc tudja, érthető-e, szokásom nekem is ilyen szinten eltévelyedni, meg mondjuk minden más szinten is, elvégre pont egy papra volt eszembe szemet vetni, és ezen az sem változtat, hogy még akkor született meg irányába mélységes szimpátiám, amikor még nem tudtam, hogy az, ami. Azóta meg másról sem szól az életem, minthogy egyszerre próbálok közel lenni hozzá és távol lenni tőle.
- Uhh, lassan tök kattantnak fogom érezni magam melletted, jól csinálod, minden elismerésem. – Én ezen csak nevetni tudok, jah, nincsenek varázslók. Meg boszorkányok sem. Tündérek meg végképp. Mindenesetre ezt inkább nem fejtem ki, mert tuti azt is felhasználná ellenem, elég leleményes csajszinak tűnik az eddigiek alapján.
- Ja… hogy az a Barrie. – Oké, eszembe sem jutott felőle, hogy ilyesmivel dobálózna. Esküszöm, már totál hülyének is érzem mellette magam, szóval vagy zseni, vagy totál kattant. Vagy egy totál kattant zseni, ezutóbbi is bőven benne van a pakliban. Olvastam én a Pán Pétert, de inkább nem mosakszom ezt illetően, végtére is nem kell, hogy fontos legyen, mit gondolnak rólam mások, úgyis minden lepereg.
- Hát, mivel azt mondtad, az élőket túl körülményes bántani, a halottakat meg… nyilván nem jelentenek fel semmiért sem. – Asszem, kezd a hideg rázni a csajtól, jó lenne valahogy hazavergődnöm inkább, mert ha így folytatódik, totál agymosott leszek, mire reggel kijutok innen.
- Nem, meghalni nem láttam senkit, temetésen voltam, akkor láttam halottat, meg autóbalesetet is láttam, de amikor elvitték a mentők a sérülteket, még éltek. – Utólag persze már hallottam, hogy senki sem élte túl, de attól még nem láttam őket abban a bizonyos utolsó pillanatban. Nem is akarom.
- A legjobb barátnőm. – Odahaza csak ő, de amúgy Keith képes lenne szerintem felforgatni az egész várost, ha eltűnnék, de a kérdés nem erről szólt. - Igazából, a munkám nem nagyon érdekli, bár én azért szoktam beszélni róla, meglehetősen érdekes arcokat látok. Sosem mondom azt, hogy semmi érdekes dolog nem történt, mert velem mindig történik valami, vonzom az ilyesmit. – Én is pörgök, meg az élet is körülöttem, és mi tagadás, rettenetesen élvezem.
- Ez mondjuk tény, sokkal inkább digitális világban élünk, és ha valaki olvas is, már akkor sem könyvekből teszi. – Példának okáért én sem, de mivel az egyetem alatt rohadt sok böszmeségen kellett átrágnom magam, egyelőre köszönöm, de nem kérek a könyvekből semmilyen formában.
- Ohhh, nagyon jó nekem ott, ahol lakom, szóval eszembe se jutott beköltözni. – Hahh, még hogy nincsenek varázslók. Beszélő tapéta bezzeg igen. Tényleg be fogok dilizni, sőt, lehet, hogy ez egyenesen valami agymosó műsor. Vagy Kandi Kamera, és akkor engem totál idiótának fog nézni fél Amerika. - Fura. Azért ez mégsem olyan elvarázsolt kastély, mint mondjuk a Roxfort. Nyugiii, tudom, hogy nincsenek varázslók, de azért azt elég jól megcsinálták még a filmekben is. Már, ha láttad őket, de gyanítom, hogy nem. – Mármint, itt él, tv-je nyilván nincs, de ha lenne is, nem adják mindennap az ilyesmit…
- Határozottan úgy tűnik, hogy igen, noha kétségtelenül hívatlan és váratlan, de kaját legalább hoztam. – Nyújtom felé a szatyrot, szemezgessen csak belőle. - Köszi, de egyrészt neked hoztam, másrészt én még nem vagyok éhes. – Ha az leszek, majd ott lesz még az a pár szem almám, bár jobban örülnék azért, ha hazajutnék ma, mert nem szeretném itt tölteni az éjszakát, bármekkora nyúlnak is érezzem magam miatta.
- Tortellini a neve, általában van benne valamilyen töltelék, ez azt hiszem húsos, zöldséges. – Magyarázom. Igaz, ez házi féle, nem a bolti kis kunkori, én jobban szeretem az ilyet, a bolti túlzottan gumiszerű az én ízlésemnek. - Egyébként, hogyha már így összefutottunk, elárulhatnád, mik a kedvenceid, és akkor legközelebb azt hozok. – Teszek javaslatot, elvégre eddig csak hoztam valamit, amolyan remélem elfogy alapon, de így azért más, és ha már úgyis hozok kaját, akkor igazán hozhatok olyat is, amit nagyon szeret, semmivel sem nagyobb fáradtság.
- Nem tudom, hogy akarok-e. Ez milyen szekta amúgy? Emberáldozatok azért nincsenek, ugye? – Mindent szeretek kipróbálni, de azért lehet, hogy ez még számomra is túl extrém…

- Mi a neve? - Talán ismerem, mivel sok orvosnál megfordultam már, bár egyik sem marasztalt túlzottan. Abban viszont biztos vagyok, miszerint most először látom a lányt, de persze mehetett szabadságra, vagy jelentkezhetett később a munkára, ki tudja? - Pontosan mit dolgozol? - A téma feldob, szeretek emberek munkája felől hallani, meg a napi megpróbáltatásaikról. Olyan kis lélekemelőek, csak Will mindig azt mondja, a sajátomról nem igazán kéne. Eleinte azt hittem, azért, mert a pincsi nem szeretné, ha kitudódna, miben utazik, de azóta rájöttem, hogy jóban van a fakabátokkal. Meg elvileg megbotránkoztató és a köz által el nem fogadott szakma ez, amit végképp nem tudok hova tenni. Szerintem mindenkinek bele kéne kóstolnia, aztán rájönne, hogy nem is olyan idegen tőle. Elvégre, ők is meghalnak majd egyszer, nem?
- A munkaadód betegei mellett nem érzed? - vetem fel, mert nálam azért vannak kirívóbb esetek is, most pedig csöppet sem érzem, hogy elütnék az átlagtól. Kicsit azért próbálok szürkébb maradni, de az elemi kíváncsiság ott ül bennem, és ezeket általában nem szokásom visszafogni. No meg, kettőnk közül ő az, aki hisz még a varázslókban, sőt, talán pont emiatt hozta tető alá ezt az üzletet. Mellette mondjuk nem sokat olvashat, amit rosszalló szájremegéssel veszek, bár már többek között ezt is megszokhattam volna. Néha nem is olyan világos, miért próbálkozom mindig ezzel. Talán valahol tetszik az érzés, mert hát nem minden élvezet tekinthető egyértelműnek. Míg ezen morfondírozom ő beledobja magát az egyik kedvenc témámba: a halottakba. Mosolyognék is mellé, csak ugye még mindig nem megy, noha a pincsi múltkor leültette mellém az egyik lányt, hogy próbálkozzon vele. Az akció kudarcba fulladt, mert az egyik kuncsaftjaként kezelt, amitől kissé kiverte Willt a víz. Fene érti a felnőtteket.
- Nem az a lényeg, feljelentenek-e vagy sem. Egyszerűen csak nem ragaszkodom az erőszakhoz. - Meg hát ő is tudhatná, mennyire fáradtságos. Azt az energiát inkább az ásásba fektetem, vagy a futásba, amikor az egyik ellenséges banda tagja üldöz, mert ismét fura melót sóztak a nyakamba. De, ha leállnék verekedni, jönnének a sablonos kérdések és megjátszott aggodalom. Akkor aztán híre menne, hol élek, ki a gyámom és miért nem engedhetik, hogy ezeket a "körülményeket" tartsam. - Meg hát a hullákat kedvelem. A legtöbb barátom is az - vonok félszegen vállat, de azt nem teszem hozzá, hogy már el is rohadtak egy gyűjtőnél vagy náluk talán pont nem. Ízlés dolga.
- A temetések szépek. Igazi ceremónia, de az már színház. - A valóság annál szebb, amikor nincs elrendezve, nem piszkítja smink az arcuk és az élére vasalt nadrág is bepállik. Ezt ő nem tudhatja, bár elnézve mimikáját, nem is fogja soha megérteni.
- Nem mondod? - süt ki a csalódás a hangomból, mert eltér a sémától, amit fejben felépítettem. - De azért néha főz rád, nem? - Állítólag ez szokás, hogy meleg kaja vár, meg bort iszol és filmeztek. Az emberek szeretnek fix dolgokhoz ragaszkodni, szóval legalább ennyiből egyeznie kell. Az, hogy a barátnőjével lakik, nem érdekel. Ilyen szempontból mindegy, hogy a család kiket is takar le, elvégre az én gyámom sem vehető átlagosnak. Legközelebb, amikor beugrom, majd megkérdezem, főzött-e valamit. Olyankor mindig hozzám vág egy kekszet.
- Nem értek a "digitális" dolgokhoz - kocogtatom meg a mobilom, amit Willtől kaptam és azontúl, hogy felveszem, ha csörög, mást nem találok el rajta. Most is földes, meg ázott szaga van, de ettől kissé talán könnyebben befogadható. Persze, a könyvtárban vannak gépek, de nem szívesen ülök le eléjük, így hát maradnak a könyvek, amik mindig képesek magukkal ragadni, bármi is legyen bennük.
- Olvastad a Harry Pottert? - kapom fel a fejem, minden más infó pedig megy a kukába. Ha mást nem, ezt általában még a korombeliek is átrágják, meg elvileg készültek belőle filmek. - Mintha ő is utalna rá, de nem figyelek -, és ez most mindegy is, mert nem engednének be a moziba. - Melyik házba kerülnél? - vetem fel, mert ez mindig egy rémesen fontos kérdés. Sok minden múlik rajta. A pincsi például magát folyton a Mardekárba teszi, holott egyértelműen Hugrabug.
- Igazándiból a kaja a lényeg, úgyis - dobom le magam a puffba, így pedig tömény porréteg szabadul a levegőbe, aminek az íze egészen haragvó, bár ezt most nem tudom, hova tenni. Az, hogy nem eszik velem nem akkora meglepetés, mert általában nem szoktak. Ez is olyasmi talán, amit az ember családi meg baráti körben tesz. Az üzleti megbeszélések erőszakosak, ráerőltetősek, szóval az nem számít. Mondjuk nem zavartatom magam, egyből enni kezdek és ámulva fogadom a magyarázatát arról, amin nyammogom. Igazán különös, mit ki nem találnak! Megtömött csipkés párnákat enni, egészen elragadó!
- Szeretem a tésztát, meg a zöldséges dolgokat, meg az édességeket és a káposztát, fánkot, pisztáciát, habcsókot, szezámmagot, ánizst és tulajdonképpen mindent szeretek! - sorolom hevesen, meg félig teli szájjal, de nem izgat a dolog, elvégre arról dumálunk, mit ennék meg. Hát, mindent! Bár... - Ettél már madeleine-t? - Igen. Ezt akarom a leginkább, ha már így felvetette.
- Emberáldozatok? - vonom fel a szemöldököm, elvégre két falat között végig erről beszéltem. Nem is túlzottan világos, mire céloz ezzel. Talán nem hisz nekem? Erre hajlamosak páran. - Persze, hogy lesznek, elvégre ez egy szekta - pislantok kettőt, a harmadikra pedig teli hassal dőlök hátra, bele a porba. A hajam már úgyis koszos, szóval különösebben nem foglalkozom vele, meg hát ki kell élvezni az efféle végtelen örömöket. Egy halk sóhajjal adom tudtára, hogy minden ízlett, és még azt sem bánom, ha megmérgezte.
Érzem is, ahogy elnehezül a szemhéjam, de aztán valami hangosan csattan, mintha egy test az ajtónk előtt pár méterrel esne össze.
- Huh? Megnéznéd, ki az? - Nincs kedvem felkelni, ő meg amilyen pattogós...
Részemről a dolgot kopogásnak veszem, semmi pánik, adnám a tudtára, de már nincs kedvem kifejteni.

- Dr. Hill. – Az, hogy miért érdekli, számomra már egészen jelentéktelen információ, lévén semmi közöm sem a férfi ismeretségi köréhez, sem az esetleges betegeihez, bár mióta ott dolgozom, őt még nem láttam nála, meg egyébként sem hiszem, hogy áll úgy anyagilag, hogy képes legyen megfizetni egy pszichiátert, elvégre, itt lakik a könyvtárban, és érezhetően elég ritkán találkozik meleg kajával.
- Asszisztens vagyok, titkárnő, ahogy tetszik. – Nyilvánvalóan senkinek sem ez az álommelója, de amit én akként űzök, azt senki sem tudja rólam, és nem is áll szándékomban ezen változtatni, miként azt is nagyon kevesen tudják rólam, hogy nem vagyok sült hal a számítógépekhez. Mi az hogy… Nagyon is remekül értek hozzájuk, és a magam részéről szeretem is csinálni, de a saját szakállamra történő modern Robin Hood lét aligha nevezhető munkának.
- Nem szoktam velük beszélgetni, vagy legalábbis nem túl sokat, szóval általában nem. – Előfordult már, de igazából igyekszem elhatárolódni mások problémáitól, meg hát, nem is bolondok, egyszerűen csak lelkibetegek, igaz, szerintem ő sem kattant, egyszerűen csak nagyon másként látja a világot, mint az átlag. Meg aztán, ki vagyok én, hogy bárkit is efféle kategóriákba soroljak…
- Ezt jó hallani. – Azért ilyen témák mellett már létjogosultságát érzem annak, hogy úgy beijedtem tőle legelőször. Kezdem magam túlságosan egyszerűnek és szürkének érezni, pedig azt az esetemben rettentő nehéz elérni, egyébként nem bánom, maximum annyiban, hogy mennék már haza, túl hosszú volt ez a nap, és csak akkor lesz igazán hosszú, ha itt kell maradnom. Elkerekedett szemmel lesek rá, amikor a legjobb barátja hulla dolog elhangzik a szájából, de jobbnak látom nem elsütni egy én is szeretem a zombis sorozatokat dolgot, mert egyébként lehet, hogy egyszerűen csak meghalt, és már a föld alatt fekszik, csak furán fejezi ki magát. Szerintem határozottan szereti összezavarni az embereket. Mindenesetre ezt inkább nem firtatom tovább, mert mindenképpen olyasmi, amibe inkább nem másznék bele.
- Persze, műsor az élőknek. – A halott már nem tudja értékelni, hogy szép a haja, kisminkelték, hogy kevésbé tűnjön hullaszerűnek, és olyan ruhát aggatnak rá, amit talán sosem viselt életében. Én biztosan hamvasztást kérek majd.
- Dehogy főz rám, a barátnőm, nem az anyám. Néha ügyetlenkedünk közösen, az buli, de egyikünk sem konyhatündér, meg ő rohadt sokat melózik, rezidens. – Én sem vagyok ilyen téren nagy igényű, éhesen egy zacskó csipsz pont tökéletes, ha már olyan szerencsés vagyok, hogy semmitől sem hízok. Jó feleség alapanyag szerintem sosem leszek, de nem is vágyom rá igazából, hiszen minek… egy papírtól még semmi sem lesz örök, kamu az egész, bár a bátyámék esküvője nagyon szép volt, de én inkább a Las Vegasban poénból házasodó csajszi vagyok, nem az, aki hónapokig, netán évekig készül a nagy napjára, és idegroncs közben végig, meg semmit sem tud utána élvezni belőle. Tisztelet a kivételnek, tökéletes nők is léteznek, de tőlük meg a falat kaparom.
- Olvastam, szerintem nem létezik olyan a korosztályomban, aki ne lenne képben Harry Pottert illetően. – Többször is, a következő kérdésére viszont elgondolkodom, mert… nos, ha őszinte akarok lenni, akkor én valami elkorcsosult Hugrabug-Mardekár lennék, mert bár összességében halál kedves és jószándékú vagyok, nem beszélve a túlfejlett igazságérzetemből, ellenben a ravaszságnak sem vagyok híján, szóval… Passz. - Mardekár. – Mondom végül, mert a filmekben is az dönt, mi hova akarnánk tartozni, s a szememben ők sem lesznek rossz fiúk azért, mert a legtöbb halálfaló közülük került ki. Hahh, úgyis szeretek szemben menni a konvenciókkal.
- Megjegyzem őket. – Most először mosolyodom el úgy igazán őszintén, mert végre olyat is megtudok róla, amivel a kedvében járhatok még inkább. Szent az határozottan nem vagyok, de ha tudom, mit hozzak inkább, akkor talán még inkább feldobhatom a napja ezen részét legalább, bár igazság szerint sem szomorúnak, sem elveszett léleknek nem tűnik. - Igen, ettem. Anya sokat sütött régen. – Mostanában már nem süt, nem is tudom, miért, mondanám, hogy megkérem Annát, mert ő jut először eszembe, de ő csak mufifnokban verhetetlen, mivel, mint ahogy megtapasztaltam, ezen keresztül vezeti le a feszültségét, azaz mindig van náluk muffin. Szerintem mérgezést kaptam tőlük, amíg ott éltem.
- Hát ez para, akkor azt hiszem, inkább nem csatlakozom. – Határozottan nem, egyre inkább a lelépés mellett teszem le a voksom, következésképp, hogyha van rá esélyem, el is húzok, mert bármiről is beszél, nem keverednék bele. Kivéve, ha csak kamuzik, de basszus, nem tudom eldönteni, hogy szórakozik velem/rajtam, vagy mindent komolyan mond, amit beszél.
A csattanásra összerándulok, és felvont szemöldökkel nézek rá a kérdése kapcsán. Háááááát hogyne, ezer örömmel.
- Meg, ha megmondod, merre tudok kimenni, ideje lenne hazahúznom. – Várakozásteljesen nézek rá, és addig biza nem mozdulok, amíg nem válaszol, ha nem teszi meg, akkor majd körülnézek kicsit jobban, aztán csak ki tudom varázsolni magam egy ablakon… Amúgy azért odasomfordálok az ajtóhoz, eddig észre sem vettem, de azért nem nyitnám ki addig, amíg nem válaszol. Sőt, igazából egyáltalán nem szeretném, totál para ez az egész helyzet, pedig eddig nem gondoltam riadt nőszemélynek magam. Mondjuk totálisan fölösleges az egész, lévén kilincs ugyan van rajta, de kulcs bennem nem, így pillanatokon belül ki is vágódik, mintha mi sem lenne természetesebb, én meg szépen fel is kenődök mögötte a falra, az már csak hab a tortán, hogy orrvérzésig vágott orrba, szóval köszi, jól vagyok. Most már tényleg mennék haza… Azt már nem is látom, hogy bejön-e valaki, vagy csak a huzat játszadozik velünk.

-          Dr. Hill? – Nem, most sem hozzá járok, hanem két másik dokihoz, akik közül az egyik egész értelmesnek tűnik. Mármint, tudunk beszélgetni, és ez már két lépéssel több, mint amit a többieknél sikerült elérnem. Aztán meg úgy sem tűnik, mintha világjó cimbik lennének, de ha mégis, akkor se kötne le huzamosan az infó. Az már azért jobban izgat, mit művel mellette, bár a válasz egészen köznapi, sőt, mondhatni szürke. Ezer más mindent választhatna, de ő egy irodában gépel. Persze, csak magamból indulok ki, mivel nekem nem menne. Bár egyszer talán megpróbálhatnám, hátha mégis van benne izgalom, csak most így külsősként nem látok rá. A páciensek például feltétlen. Már, ha ugye összesúgna velük… - Kicsit sem érdekelnek? Olyan kalandosak páran. Meg nem véletlenül járnak oda – dobom be, aztán persze látom az arcán, mennyire nincs ezen a szinten. Azon, ami illékony, folyton billeg és az ember nehezen tartja egyensúlyban magát. Ilyen ez a hullákkal is, ő meg nagy szemeket mereszt rá, mert még nem volt elföldelt barátja. Szívesen bemutatnám párnak, de nem tűnik túl vállalkozószelleműnek.  Végül a kijelentés mellett is elsiklik, mintha csak félrehallana. Azt persze nem csodálnám, olyan hangosan kattog a gerenda.
-          Nem tudom, én azért főznék. – Bár nem tudok. Willel néha próbálkozunk, aminek az lesz a vége, hogy kizavar a konyhából. Ezért nem világos, mik a szabályok egy efféle együttélésben. Ha nem családtag, már nincs főzés egymásra, vagy hogyan megy? Rákérdezni már nem tudok, nyelvemen érzem a frusztráltságát és nincs jó íze. – Az én korosztályomban már sokan nem veszik kézbe – mondom, elvégre elég csak végignézni az osztályomon. A filmekre beülnek, de ennyiben ki is merül a dolog. Azt, hogy melyik házba akarja tudni magát elengedem. Ez is olyasmi, amit mi eldöntünk, a Süveg eldönt, és valahol félúton lesz meghúzva a határ. Ha oda szeretne tartozni, hát legyen. Meg amúgy is, a hirtelen jött infók elöntenek. Nem is tudom, mibe kapaszkodjam először.
-          És milyen íze van? – ámulok, mert bármikor meg tudnám kóstolni, ha lehetőségem lenne rá, csak a pincsi utálja. Azt mondja, „köznapi”, bár ezzel nem tudom, mit akar kifejezni. – Szóval anyukád azért néha süt rád – kanyarodunk vissza az eredeti témánkhoz. – És ilyenkor mindenki leül az asztalhoz, mint a regényekben? – Sokszor olvastam, hogy meg kell adni a módját. Gondolom, ez így megy. Én néha a földön eszem a pincsi házában, vagy leküldenek a pincébe, mert ott kell átvenni a csomagot. Egyszer mondjuk ültem velük az asztalnál, de kaja mellett a port mérték ki.
-          Kár, pedig jó móka – szomorodom el, amit csak egy oldalvást fejbiccentés jelez. Valamiért senki se akar rá eljönni. Nem értem. Mielőtt bedobnám, hogy pedig édesség is lesz már felugrik, hála az ajtón túli zajnak.
-          Már mész is? Pedig csak most jöttél – néznék az órámra, ha lenne, de az időérzékem szerencsére baráti. Fél órája még tutira, nem vendégeskedik nálam. Vagy ez a módi? Nem szabad elhúzni a dolgot? De hát még a vacsorámmal sem végeztem; nem értem. De már az ajtó felé indul, amit kicsit illetlenségnek érzek. A huzat meg is vicceli, ahogy arcon vágja, míg én visszafordulok a tészta maradékához. Finom volt; határozottan ízlett.
-          A folyosó végén balra, aztán a csigalépcsőn le – motyogom az orrom alatt, aztán már rá sem nézek. Megszoktam, hogy hamar leráznak az emberek.

Csak bólintok, de nem kifejezetten vágyom a munkámról beszélni a továbbiakban, szóval nagyon remélem, hogy ennyiben is hagyhatjuk. Szeretem ott hagyni, ahová tartozik, nemes egyszerűséggel a munkahelyem falai között.
- Az alapvető adataikon kívül nincs közöm hozzájuk, tudod, az emberek többsége elég nehezen nyílik meg idegenek felé a problémáit illetően. – Hahh, én konkrétan hallgatok, mint a sír, hogy ilyen szinten legalább témánál maradjak a hullákat illetően. Egyébként inkább meg sem hallom, nem vagyok süket, de valljuk be, ehhez azért gyenge a gyomrom, nem boncolgatnám. Sem a témát, sem a már elföldeltet.
- Engem nem vonz, majd ha egyszer… – Sohanapjánkiskedden. - … férjem meg gyerekeim lesznek, akkor fogok. Addig ráérek. – Meg aztán, magamra tényleg minek? Jennyvel is a közös főzőcske poén csak véleményem szerint, csak úgy kettőnkre magamtól eszemben sincs, a váltott móka sem jön be, egyszerűen nekem halál unalmas.
- A mai világban már sajnos nagyon keveset olvasnak az emberek. – Mi tagadás, én is, de én annyi mindent csinálok mindennap, hogy az esti fürdésem közepette megejtett pár oldal jut csupán, az sem mindennap, valamikor már túl fáradt a szemem és az agyam az olvasáshoz.
- Finom, édeskés, nagyon jó teával együtt fogyasztani, általában vaníliával vagy citrommal ízesítik a tisztáját, és olyan is van, amit már megsült állapotában félig csokiba mártanak, na az aztán pláne isteni. – Rég volt, tán igaz sem volt, viszont úgy tudom, ez nem olyan bonyolult sütemény, talán megpróbálhatnám én magam összedobni.
- Nem, anyukám nem süt rám. Nem is élnek a városban. Régen sütött, de azok az idők már elmúltak. – Megcsóválom a fejem, és gondterhelt, szomorúnak tetsző sóhajjal merengek el azt illetően, hogy nekünk ilyen már sosem lesz. Úgy nem, mint kislány koromban, amikor a bátyáimmal és anyáékkal mindig együtt ettünk. Bevallom, egy részemnek határozottan hiányzik.
- Te kérdezted, hogy megnézem-e ki az. – Pislogok rá kissé értetlenül, totál nem értem én ezt a csajt, de talán jobb, ha nem is próbálkozom, legalábbis nem most, túlontúl is fáradt vagyok hozzá, hogy befogadjam ezt a szektás, boszorkányosan tündéres életérzést, ahol még a hullák is terítékre kerülnek. Para az egész, na. Most már legalább tudom, hogy én sem vagyok ám olyan bátor csaj, mint aminek gondoltam magam.
- Köszi! – Dörzsölöm közben az orrom, és örvend a lelkem, hogy van kijárat, egy egész éjszakát nem viselnék túlságosan jól itt, mondanám, hogy nem miatta, de franc tudja, miért, a frász kerülget a csajtól is.
- Jó éjt, és legközelebb valami még finomabbat hozok! – Köszönök el, eleve nem volt tervben, hogy maradok, és bár határozottan spontán teremtés vagyok, de ma este csajos bulit tartunk Jennyvel, és előtte nem ártana kicsit felráznom magam. Mosolyogva intek, bár mondhatni vak rá, amivel én magam már nem tudok mit kezdeni, ha valami egyéb érdekesebbet találta, akkor foglalkozzon csak azzal, elvégre, úgyis épp távozóban vagyok.
A felvázolt útvonalat bejárva indulok meg, és ha nem ejtett át – kinézem belőle -, akkor kisvártatva a kellemesen megszokott, s egyszerű, ismerős utcákon találom magam, irány hát haza.

//Köszönöm szépen a játékot! OOC kifejezetten élveztem! //