Fürdőszoba (Walsch lakás)

to Ainslie

A kényszerszabadságom harmadik napja. Nem olyan könnyű betörni a legjobb baráthoz, és összeszedni a legszükségesebb dolgokat, mint ruha, fehérnemű, (tampon?)…ennél a résznél már Ginny segítségét kértem. A nővérem egyfajta Teréz anya, és tudja, hogy mennyire fontos nekem Ains, így nem is akadályozott a tervemben, sőt támogatott. Az elmondása szerint jobb barát nem is lehetnék, akire még a szükség órájában is támaszkodni lehet. Tegnap előtt még jót mosolyogtam ezen, miközben előkészítettem a terepet egy újdonsült lakótársnak. A lakásával még nem tudom, hogy mi lesz, de ez a legkevesebb. Tisztán, és józanul akarom látni, de attól még jócskán messze vagyunk. A lakásom félig készen állt egy női betelepülőre, de én, mint férfi annyira nem voltam felkészülve. A lényegen nem változtat, mert a tegnapi huszonnégy óra rosszabb volt, mintha túlórát vállaltam volna, és még ezután elmentem volna edzeni. A kórházban tett legutóbbi látogatásom után egyértelműen egy cél lebegett a szemem előtt. Több kudarcot nem szeretnék vallani, így marad a kínzás, az erős elhatározás, és a remény, hogy még van némi előnyöm Ains-szel szemben, és hatással leszek rá. A mentorkodás nem a finom eszközökről híres, és egy drogosnál más szabályok játszanak, mint mondjuk egy alkoholistánál. A beleegyezését természetesen nem kaptam meg, de a kezelőorvosával lebeszéltem minden részletet, és kihoztam abból a fertőből. A látszati javulás ellenére is, hogy megmosdatták, etették…mondjuk úgy, hogy az én szememben nem sokat változott. A parkban, a mentőautóban, és még a kórházban is azt láttam, hogy haldoklik. A máskor hamvas bőr, szürkévé színeződött el, és már szinte megkapta az utolsó csókot a halál angyalától. Még durvábban éledt fel bennem a tenni akarás, mint valaha, hát bevállaltam az összeköltözést. A lépcsőfokoknak megfelelően fogunk haladni…vagyis remélem, mert amit tegnap művelt, az már nekem is sok volt, pedig csak közöltem vele, hogy velem lesz, és innen felügyelet nélkül a következő hat hétben nem mehet sehová. A nyomában leszek, a nyakába lihegek. A kórházban megoldották a helyettesítésemet, és engedélyezték ezt a rendkívüli helyzetet…ha már azt hazudtam, hogy a húgomon akarok segíteni. A csempének támaszkodva, mélyeket lélegezve futtatom még egyszer át az agyamon a tegnap történteket.

- Gyűlöllek Josh, hogy tehetted ezt velem? Nem akarok veled lakni, nem fogsz a seggemben loholni, megőrültél? – a hónom alá csapva kellett átemelnem a küszöbön, és a nappaliba letenni. Nem álltunk meg itt, ezután jött a feketeleves.
- Te…felejtsd el, nekem nem kell semmilyen terápia, nem nyúlok cucchoz, azt kész.. – én meg többet nem fogok szexelni, ez kb. azt a szintet súrolta. Nem akartam így látni, az undortól eltorzult arccal, de nem kegyelmezhettem neki.
- Gyűlölhetsz életed végéig, innen nem mész sehova, és vita lezárva. – simán betaszigáltam a szobájába, és rázártam az ajtót. Nem hatott meg sírás, hiszti, könyörgés sem.

A fejemet lehajtva elevenítem fel a képet, és köpök egyet a mosdótál aljára. Már legalább fél órája itt szenvedek, mert nem akar lekonyulni a kis barátom. Hetek óta nem nyúltam nőhöz, és most eggyel kapásból együtt is lakom. A reggeli merevedésem nem éppen a legjobb ébresztő, de le kell hűtenem magam, mert nagy szükségem van a józan eszemre, meg arra, hogy ne ugorjak neki Ains-nek. A csókunk a mai napig az agyamba égett, és az utána való eseményeket nem igazán könnyedén dolgoztam fel, ahogyan azt sem, hogy majdnem elveszítettem őt. A csapot elzárom, és félig lehunyt szemmel tapogatózok a törölközőm után. A függönyt elhúzva mászok ki a kád elé, amikor az arcomba temetem a frottírt. Éppen csak visszanyerem normálisan a látásomat….
- Ains a picsába…nem ismered a kopogás fogalmát? – tekintek végig rajta, de aztán leesik, hogy még mindig meztelenül állok előtte.
- Nem sikerült kiheverned az éjszakát? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és villámsebesen tekerem a csípőm köré a törölközőt. Nagyszerű…kis Josh, józan ész: 1:0.

Ains & Josh

Joshnak fogalma sem lehetett arról, miért lettem olyan hihetetlenül mérges az együttlakás tényétől. Minimum vak, de hogy teljesen hülye, az is biztos. Ez mekkora emberkínzás már? Majd persze pont bámulom meztelenül meg ilyenek, de őszintén, már a fedetlen mellkasa is olyan látvány, amitől a falat tudnám kaparni. Mármint azért, hogy megannyi nővel ellentétben engem sosem akart megdugni. A francba is, ha legalább egyszer megtette volna, lehetséges, hogy rég túllennék az egészen. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenem, hogy az ex-férjem olyan csúnyán elbánt velem, esélytelennek látok bármilyen olyan kapcsolatot, ami pozitív akármilyen szempontból is. Én csak az elcseszettet ismerem. Én is olyan vagyok. A lelkem legbelső zugáig tökéletesen kiégett, semmire sem jó kis penészvirág. Azt akartam, hogy ne szóljon többet hozzám, elüldözni, akkor legalább nem kellene látnom, és tovább ezzel a fojtogató érzéssel élnem. Miért vágott most ennyire kupán az egész? Egyetlen csók ilyen szinten képes kikészíteni az embert? Talán nem meglepő tizenöt év sóvárgás után, és azzal a tudattal, hogy többet ilyen nem lesz. Megmondta, ne tegyük tönkre a barátságunkat. Nézőpont kérdése, de szerintem ennél jobban már nem lehetne.
Még most is rettenetesen haragszom azért, amiért a hóna alatt cipelt be a lakásba, mint valami rongybabát. Egyszerűen nincs önálló akaratom, és nem tartok még ott, hogy beismerjem, azzal szarra se megyek, mert megint elszúrnám, mert alig várnám, hogy találja egy dílert, bárkit, aki megszán, akinek széttehetem a lábaim pénz helyett, mert az most nem akad. Mindent a világon megadnék érte. Széthasad a fejem. Mindennek a teteje volt, hogy bezárt a szobába. A dörömbölés nagyjából két percig tartott, utána sírni kezdtem, összekuporodva a sarokba. Annyira szánalmas voltam, annyira szürke és jelentéktelen voltam, annyira gyenge és szánni való. A térdeimen összekulcsolt kezekkel ültem némán órákig, és nem voltam hajlandó megmozdulni. A szoba gyönyörű volt, de én utáltam, a rabságomat jelentette, lefeküdni sem voltam hát hajlandó, ebben az állapotban szenderedtem álomtalan álomra. Nem meglepő hát, hogy reggelre a szőnyegen elterülve ébredtem, kócos hajjal – mikor nem kócos? – és szőnyeg által kidörzsölt arccal. Hányingerem volt, holott a kórház óta nem ettem egy falatot sem, a hasamra csúszott a kezem, az elmúlt napokban biztos, hogy fogytam egy keveset. Ellenben nem fogok enni. Eszemben sincs semmit úgy tenni, ahogy Josh akarja, ha engedetlen és használhatatlan leszek, majd elküld, ez a cél. Az ő türelme határozottan nem végtelen, és akármennyire is akar segíteni, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy nem érem meg a vesződtséget. Én nem az a fajta lány vagyok, akit megmentenek. Én az vagyok, akit kihasználnak és eldobnak. Pontosan az, akiért egy szalmaszálat sem kell keresztbetenni. Mi a francért csinálja ezt? Ez neki sem jó… Már tudja, mekkora roncs is vagyok valójában a látszat alatt. Miért nem hagy csendesen elsorvadni?
Reszketek, rohadtul fázom, és semmire sem vágyom jobban, mint egy forró fürdőre, szinte hallom, miként koccannak egymásnak a fogaim, igazság szerint nem tudom, honnan ered a dolog, mert nincs hideg, de talán nem használt, hogy decemberben takaró nélkül aludtam végig az éjszakát, az meg csak hab a tortán, hogy minden vágyam egy szippantás. Nagy szarban lehetek, ha sokkal jobban vágyok a drogra, mint amennyire Joshra, pedig most pontosan így érzek. Feltápászkodom a földről, és letépem magamról a kórházszagú göncöket, nekem is kórházszagom van, utálom. Hányni tudnék tőle, ha lenne még mit kiadnom magamból. Már meztelen vagyok, mire rájövök, hogy Josh tegnap bezárt. Baszódjon meg. Fujj, még a gondolataimért is képes lennék képen vágni magam. Azért próbaképp lenyomom a kilincset, mert hátha… legnagyobb meglepetésemre kinyílik, s már indulok is kifelé, mit foglalkozva azzal, hogy pucér vagyok, nekem csak a fürdőszoba kell. Nem látok, és nem hallok senkit, Josh vagy alszik még, vagy ki tudja, hova lépett le, hát ez most pont nem érdekel, csak az a kád víz. A fürdőt ugyan sikeresen meglelem, de az elém táruló meztelen Josh látványára nem vagyok felkészülve. Álló dákóval. Ú basszus mekkora. Még a számat is nyitva felejtem, és amikor megszólal, összerezzenek, az nem foglalkoztat, hogy pőre vagyok, én otthon is így közelítem meg a fürdőt, és ha már otthon nem tehetem, hát majd itt csinálom, magára vessen.
- Egyedül élek, ha nem rémlene. – Vagyis éltem, de ezt a helyzetet én még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni, még akkor sem, ha ezzel találkozom reggelente. Sőt, pontosan ezért nem akarom igazán. - Hú, most hat hétig éhínségre vagy ítélve, de gáz lehet. Én a helyedben még mindig meggondolnám ezt az egész marhaságot. – Nem értem, miért állok szóba vele, simán nem kellene tudomást sem vennem róla, majd megunja a hülyeségét, de úgysem bírom ki, ahhoz túl nagy a pofám. Meg túlságosan sértve érzem a személyiségi jogaimat.
- Inkább ne beszélgessünk az éjszakámról, tekintettel arra, hogy bezártál, mint egy állatot. – Azzal végül ellépek mellette, és bemászok a kádba, remélem, nem szúrja ki a remegésemet, nekem nem kell a szánalma. Akármi legyen is, azonnal bedugom a dugót, és megengedem a meleg vizet, különben végem van. - Amúgy meg már fölösleges takargatnod, láttam teljes harci díszben, nem tudsz meglepni. – Rántok vállat, de mindeközben nem nézek rá, csak azt figyelem, miként folyik a víz, talán a robaja elmossa majd Josh esetlegesen undok szavait, bár én sem vagyok épp kedves, de sajnálatos módon képtelen vagyok most ilyesmire. Ez van és kész. Majd kidob, hogyha megunta a műsort.

to Ainslie

Nem vagyok talpig úriember, tisztelem a családom női tagjait, a munkatársaimat is, de abban nem vagyok profi, hogyan tartsak meg egyet is. Az alkalmazkodást már régen kitöröltem a szótáramból, és megszoktam, hogy a magam ura vagyok. Dolgozok, edzek, és szórakozok egy kicsit, ha úgy adódik, de semmiképpen sem osztom meg a magányos estéimet másokkal, egyedül talán Ains-szel, de mostanában vele is csak ritkán találkoztam, aminek meglett az eredménye. Itt állok egy drogos baráttal, akit majdnem elveszítettem, és nem érzi, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozott nekem. A düh ott fortyog a felszín alatt, és ha tehetem, akkor a konditeremben vezetem le a felesleges feszkót. Nagyon szívesen ütlegelem a bokszzsákot, és kemény kardioedzéseket is bevállalok. A tegnap este mélypont volt az ismeretségünkben. Nem hittem volna, hogy ennyire erőszakosan kell fellépnem Ains ellen, de megtörtént, és nincs visszaút. A jó, és megértő oldalamat el kell zárnom a következő hat hétben, és nem gyengülhetek el, mert szépen néz rám, vagy kérlelő üzemmódba csap át (amit valljuk be nagyon is kétlek, mert nem úgy ismertem meg). A reggeli merevedés csak egy újabb jele annak, hogy mennyire nehezen viselem, ha kontrollt kell tartanom, na meg vigyáznom kell egy másik emberi lényre. Emma az unokahúgom, és ez alól kivételt képez, de szóltam a nővéremnek, ha lehetséges, akkor csak az én beleegyezésemmel hozhatja el, mert nem tudom, hogyan fog az új lakótársam viszonyulni hozzá. A közöttünk lévő kapcsolat feszült, és tüskés…jelenleg nem bízom benne, hogy Ainslie ne borulna ki. A doki felkészített a hangulatingadozásokra, az elvonási tünetekre. Elhatároztam, hogy minden reggel úgy fogok nekiindulni a napnak, hogy a régi emlékeket felelevenítem, és arra a lányra emlékezem, aki a világot jelenti nekem, és nem arra, akivé vált az eltelt hónapokban. A keserű szavak, a méregként ható támadások esetében nem dőlhetek be…majd ha eljön az ideje, akkor Emmán is tesztelem, de az biztosan nem mostanában lesz. A bizalom kérdéskör csorbát szenvedett, és most nem tudok úgy tekinteni rá, mint akire a titkaimat is rábíznám. A magánéletem, és a munkám két külön fogalom, de most egyfajta vegyítés lesz. Mentőorvos és mentor is vagyok egyben, hosszú évek gyümölcsöző munkája hozta meg a sikert, hogy már két emberen is tudtam segíteni….igen, de ott nem kötődtem érzelmileg a mentoráltakhoz. Mi lesz velünk?

A csapot elzárom inkább, és lehűtöm a kedélyeket is, csak éppen arra nem vagyok felkészülve, hogy a fejemben motoszkáló kislány premier plánéban jelenik meg előttem, és ezzel kisebb sokkhatást okoz. Ráförmedek, de mintha nem is hallaná meg. Azonnal a csípőm köré csavarom a törölközőt, de ekkor fogják fel a szemeim, és az agyam is, hogy hasonlóan indította ő is a reggelt, akárcsak én…azzal a különbséggel, hogy neki nem lóg semmi a két lába között…vagyis áll.
- Ez a múlté. – hunyom le a szemhéjamat, és kikerülve őt, máris a mosdókagyló felé tapogatózom, mint valami látássérült. Az anyám forogna a sírjában, ha látná, hogyan menekülök éppen egy meztelen nő elől.
- Nem tartozik rád a magánéletem Ains, szóval ezt most mellőzzük, rendben? – támaszkodom meg a gránitfelületen, és a tükörbe pillantok. A képmásommal nézek farkasszemet, és fájón döbbenek rá, hogy csillognak az íriszeim, és a testemben lüktet a vágy…altájékon ezer százalékig biztos.
- Az állattól messze állsz, de mégsem engedhettem, hogy elkószálj, és reggelre megint kiüsd magad, hogy aztán napokig ne tudj a világodról sem. – megengedem a mosdónál a csapot, és a fogkefére pasztát nyomok, majd a számba dugom lustán. A hab feldúsul, és a fogaimon koccan, ahogyan elkezdem megmosni őket. A mozdulatsorban akkor állok meg, amikor a harci díszítésemre tesz megjegyzést. Kiköpöm a fogkrémet is, és úgy kommunikálok vele, hogy a tekintetünk találkozik a tükörben.
- Úgy gondolod? Még nem laktál velem, szóval messzemenő következtetéseket még ne vonj le. – folytatom a fogtisztítást, és a reggeli teendőkre koncentrálok, de így nagyon nehéz lesz, hogy tőlem alig két méterre fürdik éppen. Amint végzek, még megmosakszok, és egy féloldalas fordulattal tekintek hátra a vállam felett.
- Holnaptól szabályokat vezetünk be. Ez vonatkozik a fürdőszoba használatra is. – lépek ki, és rácsukom az ajtót. Meleg helyzet, vagy éppen katasztrófa, de nem várhatok örökké, hogy lelankadjon a bráner. A leggyorsabb módszerhez nyúlok, és elképzelem a hatodikos föci tanárnőmet. A bibircsókos Mrs. Tannert, akinek egy harmadik szeme nőtt a szája mellett. A fekete keretes dupla szemüveg, a csálé fogak, és a rusnya bibircsókja csodákra képesek, ha már a hideg zuhany nem segített. A szobám felé kanyarodok le, és egy szürke pólót, meg egy fekete boxert tornázok magamra, hogy aztán kezdetét vegye a másik sarkalatos pont..az evés. A konyhában előkészítem a serpenyőt, meg a tojásokat, aztán felteszek vizet forrni a kávéhoz, vagy a teához...mindenfajta káros anyag kerülendő, túl érzékeny a gyomra. A kenyérsütővel megküzdök, mire sikerül beletennem két szeletet. Háttal állok, tüntetőleg is a fürdőnek, így mikor kijön, a reggeli készítéssel vagyok elfoglalva, de fel kell tekintenem rá, ami azt eredményezi, hogy a két pirítós kipattan, és majdnem arcon csap.
- Auch…mit akarsz enni? – kérdezek rá, és a tenyeremmel kapom el őket, mielőtt földet érnének, aztán tányérra dobom.

Meg sem lepődöm rajta, hogy nem néz végig, de ezen már túlléptem, legalábbis azt hiszem. Nem kifejezetten szeretném tovább ragozni a dolgokat ilyen téren, hisz nincs értelme. Azonban, ha esetleg hamarabb szabadulok annak hála, hogy pucérkodok, akkor már megéri csinálni. Tudom, undok egy dög vagyok, de jelenleg úgy érzem, nincs választásom, az biztos, hogy én ezt nem fogom kibírni. Basszameg, legszívesebben most rögtön magamhoz nyúlnék, de ennyire azért még én sem vihetem túlzásba, arról nem is beszélve, hogy jóval feszültebb vagyok annál, mintsem meg merjem tenni. Nemes egyszerűséggel képtelen vagyok úgy igazán ellazulni.
A kijelentésére csak a fejemet csóválom, lehet, hogy most éppen a múlté, de nem lesz ez mindig így, ebben hinni akarok, vissza fogok menni a saját kis lakásomba, mert nincs az, amiért megérné nekem vele laknom, látni, hogy hurcolja fel a nőket, és hasonlók. Az egyetlen szerencsém, hogy legalább addig nem nagyon lesz lehetősége csajozni, amíg ez a hat hét tart, különben nem sok értelme lenne az egésznek. Nem mintha ne lehetne házhoz hívni valami korábbi macát, de nagyon bízom benne, hogy nem fogja megtenni, mert akkor biztosan még jobban kiborulnék.
Ahogy végignyúlok a kádban a rám csorgó vizet szemlélve, csak arra tudok gondolni, hogy nem csoda, hogy nem néz meg, mellem alig van, az sem áll olyan feszes-formásan, mint a bombanők cickói, az egyetlen, ami pozitív, hogy feszes a bőröm, de alapvetően egészségtelenül vékony vagyok, ami nem meglepő, hisz alig eszem. Nem normális az, aki engem megkíván, komolyan. A bőröm színe sem normális, látom, de arról már fogalmam sincs, miként lehetne visszacsinálni, ellenben sajnálatos módon úgy igazán nem is érdekel a dolog. Mégis mi értelme lenne bármit is kezdenem magammal? Jelenleg olyan mértékben céltalan vagyok, s súlytalan az életem, hogy minden próbálkozást halál fölöslegesnek tartok. Nem tartok sehová. Fasza kis melóm van, de hetekre kiesek belőle, szóval esélyesen már csak volt. Erről ennyit. Josh meg… nos Josh láthatóan rohadt pipa rám, amivel a nap minden pillanatában iszonyatosan fájdalmas szembesülni.
- Ó, wow. Ha a tiéd nem tartozik rám, az enyém miért tartozik rád? – Szájalok vissza, mert ha így állunk, akkor halál biztos, hogy semmi keresnivalóm nincsen itt. Csak azért fohászkodom, hogy mihamarabb kimenjen, nehogy még idő előtt eredjenek el a könnyeim, és lássa. Nem akarom, hogy lássa… A víz egyre jobban ellep, és elfog a kísértés, hogy amint tele lesz, elmerüljek benne, és ki se jöjjek soha többet. Legalábbis nem úgy, hogy élek, s lélegzem.
Erre mit lehet mondani? Tényleg mennék, bár attól még a lakásból nem jutnék ki, igaz, ami igaz, előbb-utóbb megtalálnám a kulcsot, nem lenne gond feltúrni még az ágyát is, biztosan nem zavartatnám magam.
- Úgy. – Ezt is fölösleges ragozni, őszintén, nem hiszem, hogy bármi meglepőt tudna produkálni, dühítőt, bosszantót, olyasmit, ami a lelkembe mar, igen, de mindezek egyike sem lenne meglepő.
- Választhatom akkor inkább a börtönt? – Nagyon szemét kérdés, tudom én, de a börtönben legalább nem lenne előttem az élő kísértés. Ezt nyilván nem adhatom elő neki, mert az már bebizonyosodott, hogy az az út nem létezik kettőnknek. Ha szabályok is lesznek, akkor pláne a lehető legkedvesebb ingerenciám van ehhez az egészhez. Amint kilép, én belesüppedek a vízbe, de amint elfogy a levegőm, feljövök. Az egy dolog, hogy most azt kívánom, bár meghaltam volna, de tenni nem vágyom ellene. Egész egyszerűen eszemben sincs eldobni még a nagy kupac szarnak gondolt életemet sem. Ehhez azt hiszem, már túlságosan is gyáva vagyok. Kimászok egy kádból, két törülközőt is igénybe véve, egy kell külön a hajamra, a másikat a testem köré tekerem, úgy állok a mosdópult elé. Ez is nagyon szép, de nem tudok semminek örülni, mintha mindenestül kifakultam volna. Elmerengve nézem az ő fogkeféje mellett a sajátomat. Kicsit ironikus. Majdhogynem meg kellett halnom, hogy ilyen képet lássak. Nem mintha ezért csináltam volna, ez a része nem volt tudatos, sőt, sosem hittem volna, hogy valaha lesz ilyesmi, de a mostani kép határozottan nem az, amit látni vágytam volna a jövőben. Inkább azért lenne itt, mert… de nem, ezzel még gondolatban sem fájdítom a szívem. Csak barátok, sőt, talán már azok sem a történtek fényében. Fogat mosok, majd még egyszer áttörlöm a hajam a törülközőmmel, még bőven nedves, de nem csöpög, viszont megszárítani nem fogom, nincs kedvem azzal szórakozni, húzhatnám persze ilyesmivel az időt, de ugyan minek? Így is, úgyis eszméletlen lassan telik, mintha minden egyes másodperc ütemet verne a koponyámban.
Végül előbújok a fürdőből, de rögvest rabságom színhelye felé sétálok, elvégre fel kellene öltözni. Fogalmam sincs, milyen ruháim vannak itt, láttam ugyan egy táskát, de még nem néztem bele.
- Semmit, nem vagyok éhes. – Nem mosolyodom el még kárörvendőség végett sem a pirítósos jelenet láttán, lévén inkább oda se nézek. Egyből bemegyek a szobába, hogy feltúrjam a táskát, és kikapjak belőle pár göncöt ami jön alapon. Azért elég bizarr, hogy a bugyijaim közt turkált. A fehérneműkre kényes vagyok, mindegyik szép darab, sőt, férfiszemnek vonzó, de kétlem, hogy mélyebben tanulmányozta volna őket. Kikapom az első kezembe kerülőt, ez egy testszínű darab. Melltartó nem kell, úgysincs mit fogjon… Elég lassan ténykedek, szóval nem lepne meg, ha Josh türelmét vesztené, ha ugyan nem tette meg rögtön a semmit sem kérek kijelentésemre. Biztos, hogy nem fogja díjazni a dolgot, de bármit ennék meg, szerintem kihánynám, inkább nem kockáztatok.

to Ains

A fogmosás mondható egy hétköznapi rutinnak, amit az ember általában nem hagy el, lehet néha elfelejteni, vagy kimegy a fejéből, de ettől függetlenül mindig megpróbál időt szakítani rá. Soha nem éreztem, hogy sietnem kellene vele, de most…amikor Ains is a fürdőszobámban tartózkodik, felborul hirtelen a megszokott kis világom. Nem hittem volna, hogy képes leszek hosszabb ideig is egy nő mellett megmaradni, de miatta még ezt is bevállaltam. Fájdalmasan ragaszkodom hozzá, és örülnék neki, ha jobban lenne, de ehhez az elsődleges feladatunk, hogy leszokjon a drogról. Direkt használom a többes számot, mert jelenleg az egyetlen olyan ember vagyok számára, aki kihúzhatja a szarból. Menekült, valamiért használnia kellett, és én, aki általában jó emberismerőnek vélem magam, nem vette észre, hogy a legjobb barátja bajban van? Az életem tökéletességében vesztem el, holott akadnak fontosabb értékek is, mint a munka. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nagy általánosságban a titkainkat is, éppen ezért sújtott le, hogy ezt nem osztotta meg velem. Egyszerre érzek magamban dühöt, és aggodalmat is, na és egy új érzelmet vele kapcsolatban, amit még magam előtt is nehéz beismerni, de ez a vágyódás. Az elcsattant csókunkig soha nem gondoltam rá úgy, mint egy potenciális jelöltre. Rémisztő, hogy mennyi minden változhat meg egyetlen perc leforgása alatt.
- A börtönben már nem lennél életben Ains. – törölgetem meg az államat, és keresem a tekintetét, de dacból se néz rám. Ideje elhagyni a süllyedő hajót, és elkezdi a napot, mielőtt megfordulok, és olyasmit teszek, ami megpecsételi mindkettőnk sorsát. Az ajtót rácsukom, és a szobámba menekülök, hogy felöltözzek, és nekilássak a reggelinek, mert nem kerülheti ki. A mostani állapotában rémisztően sovány, már attól tartottam, hogy a kezelőorvosa hozzáteszi azt is, hogy bulimiás, vagy anorexiás. Az ételnek a gyomorban a helye, jó..ez most kivétel, és lassan kell visszaszoknia, de ha nem akarja, hogy odakötözzem az ágyához, és infúzióval legyen táplálva, akkor szót fog fogadni nekem, mert különben valóban megteszem. A serpenyőben olajat hevítek, és a tojásokat is kikészítem a pultra. Nem csodálkozom rajta, hogy sokáig van bent a fürdőben, talán éppen a bőrétől próbál megszabadulni a kórházi szag miatt, de az is lehet, hogy elmélkedik. Nem tudok a női fejekben olvasni, de ideje lenne hozzászoknom, mert a következő hetekben lesnem kell az összes lépését. A menetrendünket felállítottam, és már most bele kell dobnom a mélyvízbe, ha javulást szeretnék rajta látni, és nem elhagyást. A pirítósokkal szopok, mire kijön, és szerencsére meg is mentem a reggeli eme részét, de a válasza nem tetszik, meg a stílusa sem. Régen talán jót mosolyogtam a csípős, meg nyers modorán, de ezen sürgősen változtatnia kell. Nem fogom engedni, hogy a saját nyomorában hemperegjen.
- Márpedig enned kell, és ha te nem választasz, akkor megteszem helyetted én. – pillantok fel, de figyelemre se méltat, hanem bemegy a szobájába, és be is hajtja az ajtót. Felmegy bennem a pumpa, holott a türelmet kellene éppen gyakorolnom. Veszek két mély levegőt, és befejezem a rántottát. Kap egy kis helyzeti előnyt, hogy legalább felöltözzön, és csak utána töröm rá a nyílászárót. Igazán nem mondhatja senki, hogy rossz házigazda lennék. A konyhában kellemes illatok szállnak körbe, és a hűtőből kiveszem a juice-t is, aztán meg a terítéssel foglalatoskodom. A hűtőre akasztott naptárra téved a tekintetem. Az orvoshoz gyakran fogunk járni ellenőrzésre, de ott van még a pszichoanalízis, a terápiás szakkörök, és még egy apróság, amit én jelöltem be, és az a sport. Találunk más szenvedélyt neki, visszavezetem az útra, és mellette leszek, hogy többet ne kövesse el ezeket a hibákat. A kétszemélyes asztal készen áll, furán jó érzéssel tölt el, hogy nem egymagamban kell ennem, így el is indulok a szobája felé, de kopogás helyett, belököm az ajtót.
- Ha már kihúztad a szemedet, meg rajtad van a vakolat, akkor csatlakozhatnál, mert üres gyomorral nem vihetlek le az edzőterembe, szóval csipkedd magad. – fűzöm össze a mellkasom előtt a kezemet, és állok odébb. Elszámolok magamban háromig, és ha még arra se hajlandó megmozdulni, akkor odalépek, a térdei alá nyúlva a vállamra kapom, és úgy hagyom el vele együtt a helyiséget.
- Nem megmondtam neked, hogy ne szórakozz velem? Csak tanulsz majd a hibáidból. – ingatom meg a fejemet, és ledobom a székre, de nem vagyok durva vele.
- Lássunk neki, válassz. – érintem össze a két tenyeremet, és a terülj terülj asztalkára mutatok.
- Van itt rántotta, pirítós, vaj, felvágott, zöldségek, esetleg müzlis vagy? – vigyorgok rá.

- Annyi baj legyen. – Egyébként meg ezt szerintem erősen túldramatizálja. Lehet, hogy a drog miatt nagyon megszenvedném, de bele nem halnék szerintem, a pofámat meg tudom tartani, ha nagyon kell, más kérdés, hogy többnyire nem akarom. Lehetséges, hogy sokszor lenne beverve a képem, de ha már börtönben vagyok, nem rohadtul mindegy? Ez is börtön, csak éppen még olyan szempontból rosszabb is, hogy itt van Josh, és a kelleténél sokkal többször kell fél vagy épp teljesen meztelenül látnom, amit fogalmam sincs, miként fogok kibírni, tekintettel arra, hogy rohadtul vonzódom hozzá amióta csak ismerem, pedig akkor még azért ekkora Adonisz nem volt, azóta igencsak kiteljesedett, mint férfi, és én mindezt végigasszisztáltam, nagyjából úgy, mintha csak a húga lennék.
Amikor kiürül a fürdőszoba, megint rám telepedik a magány érzete, és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy sajnos, nem sajnos, de semmi sem változott, a lelkemben ugyanúgy tátongó űr és tökéletes őskáosz lakozik, és fogalmam sincs, mi fog maradni belőlem, ha sikerül, amit eltervezett. Ki vagyok én a szerek nélkül? Lakik még valahol egy használható, közel normális Ainslie? Én ebben nem tudok hinni sajnos.
Csak a vállam rántom meg, belém ugyan nem tömhet semmit, nem tud arra kényszeríteni, hogy egyek, mert nem fogok. Nem kívánok egy falatot sem, még a kedvenc kajám sem kellene. Azon gondolkodom, miként fordítsam ellene a helyzetet, ha nagyon erősködik, és van is egy elég dög ötletem, amire szerintem holt biztos, hogy letesz majd a próbálkozásról, legalábbis a reggeli idejére, a többit meg majd meglátjuk.
- Mintha valamiféle szabályokról magyaráztál volna. Gondolom, a kopogás alap lenne. – Jegyzem meg epésen, miközben összegombolok magamon egy inget, egy kicsit még kilátszik a melltartóm, de ugyan minek zavartatnám magam? Láttam már párszor mindenféle nőkkel, nyomokban sem hasonlított hozzám egyik sem, szóval még elfojtott vágyai sem akadnak irányomban, ez van. Túl fogom élni, legalábbis amint külön lakhatok tőle, biztosan, ám ezt a helyzetet egyelőre rettenetesen rosszul viselem.
- Ja, mert én aztán annyit sminkelem magam. – Abszolút nem jellemző, szerintem egy szem sminkcuccom sincs, lévén nem pazarlom erre a pénzem, annyi azért sosem volt fölöslegbe, hogy ilyenekkel szórakozzak. - Miért mennék én edzőterembe? Hogy nézzem a duzzadó izmaidat, és a rád nyálukat csorgató picsákat? Inkább kihagynám, csak zárd rám a szobát, elleszek, mint egy csöndesen vegetáló kis szobanövény. – Fejtegetem, és igazság szerint komolyan is gondolom, hogy én majd ezt fogom csinálni, két kínkeserves vergődés közt a drog iránti vágyam okán.
- Nem szórakozom Josh, nem azért nem eszek, hogy bosszantsalak, hanem mert gondolni sem bírok rá. – Na jó, kicsit bosszantani is akarom, okéoké, nagyon. Amint látom, remekül megy, csodálkozom, hogy nem kaptam még egy büdös nagy pofont is. Simán megszoktam korábban, nem lenne meglepő, csak a maradék világom törne össze tőle. A hátát püfölöm, mikor felemel, nem díjazom, bár ez legalább nem a bántalmazás kategória. Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy tehetetlen, és azért folyamodik ilyen eszközhöz, de attól még ez engem egyáltalán nem vígasztal.
- Megehetem a mellkasodról? – Dobom be az ezer dolcsis kérdésemet, hátha akkor leakad erről a hülye kaja témáról. Mindent szeretek, amit felsorolt, de ha csak arra gondolok, hogy én most majd megeszek akár egy darab akármit is, szabályosan rosszul vagyok, és felfordul a gyomrom, pedig tök üres szegény.

to Ains

Ains és én már jó ideje vagyunk barátok, talán az idejét se tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött. A szomszéd lány volt számomra, akit nem a kinézete miatt szúrtam ki, hanem mert olyan csúnyán beszélt, hogy egy szivacs is kevés lett volna ahhoz, hogy édesanyám kimossa a száját. A gimnázium előtt még én is a jófiúk táborát erősítettem, de sebaj, mert miután beléptem a focicsapatba, hirtelen a középpontban találtam magam. Osztálytársnőim, a felettem járók, de még a tanárok között is akadt olyan, aki kiszúrt magának. Nem tagadom, hogy akkor ki is használtam az adottságaimat, és minden este más nővel bújtam ágyba. Valahol így kompenzáltam az otthoni szeretet hiányát. Anya mindent megtett értünk, de egy takarítónői állásból mégsem futotta a legmenőbb cuccokra, és autóra sem. A hírnevemmel elértem, hogy számítsak is valakinek, és ez akkoriban nagyon is imponált. Mégis, ha magányosnak, vagy dühösnek éreztem magam, akkor egyetlen személy jöhetett szóba, és az a szomszédos ablak mögött rejtőzött. A szőke fürtök, a komisz tekintet valahogyan azt sugallta felém, hogy ő nem fog rám ugrani, nem fog rajongásig szeretni. Egy barátra leltem, és ez akkoriban többet jelentett bárminél. Az évek csak teltek, de egy valami megmaradt, a bohókás szöszi a múltamból, aki most segítségre szorul.

A konyhában eltöltött röpke perc alatt sok minden megfordul a fejemben. Először is soha nem hittem volna, hogy a legjobb barátommal fogom megosztani a lakásomat, és hogy én leszek felelős érte. A középsuliban nem egyszer fordult elő, hogy ő tartotta bennem a lelket. Elvicceltük a rosszabb napokat, a lábtörésemnél is az egyetlen olyan lány volt, aki nem azért jött át, hogy a nyálát csorgassa, hanem meghallgasson, és velem játsszon a PS-en, vagy szimplán kifigurázzon. Megszoktam, hogy csodálatot, és elismerést váltok ki az emberekből, de Ains volt az első, aki szembe mert szállni velem, és keményen odamondta az igazságot is. Az őszintesége vitt előre, és nem a mézesmázos bátorítás. Az édesanyám halála után előtte mertem sírni…mi ez, ha nem egy kapocs? Az életemet adnám érte, és ezért is fáj, hogy nem avatott be a titkába. A munkánk mellett valóban kevesebb idő jutott a másikra, de mikor csúszott félre a képlet? A rántotta elkészültével, és a hangos ajtócsapkodás után hagyok egy kis egérutat, de éppen annyit, hogy felkészüljön rá, ma velem fog enni, ha tetszik neki, ha nem. Nem szeretném mesterségesen táplálni, ha nem muszáj. A gyógyszerek amúgy is kikészítették a gyomrát, hát újra kell építkezni, a kevés is több a semminél. Kopogás nélkül lököm be az ajtót, és közlöm vele a tényeket, de mintha meg se hallaná.
- A szabályok nem arra vonatkoznak, hogy kopognom kellene az ajtódon, hanem, hogy elkerüljük a kellemetlen szituációkat a fürdőben. – nem értem, hogy miért éppen így fogalmazok, mert nekem egyáltalán nem volt az, de biztosan nem tenne jót neki, ha rámozdulnék, úgy, hogy lefektettük a barátságunk korlátait határoló szabályokat is. A múltkori csók nem ismétlődhet meg. Miért is nem? Josh…kuss!
- Bármit magadra kenhetsz, nem vagyok női szakértő ilyen értelemben. – jegyzem meg neki, és végighordozom a tekintetem az egyszerű viseletén. Nem kerüli el a figyelmemet a kibukkanó csipke sem, de azért jobb lenne, ha nem játszanánk az idegeimmel, mert még a végén egyedül kell kivernem, és ahhoz semmi kedvem.
- Nem a duzzadó izmaimat fogjuk nézni, sőt nem is a nyálukat csorgató picsákat. – forgatom meg a szemeimet. Ha nem ismerném, még a végén azt mondanám, hogy féltékeny.
- Ha sokat hisztizel, akkor lehet az lesz belőle. – felelem, mert kezdek kijönni a béketűrésből, és ennek meg is lesz az eredménye, mert felkapom a vállamra, és úgy megyünk ki a konyhába. Óvatosan lepattintom az egyik székre, és elregélem a választékot. Ha már házigazda lettem, akkor ne érje szó a ház elejét.
- A mellkasomról nem eszünk. – ülök le vele szemben, és elé tolom a pirítós kosarat, hogy vegyen belőle, de amilyen dacos, nem teszi meg. Ó, még ez a haragos tekintet is ismerős, és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el egy picit.
- Tej is van, meg tea is. Valamit enned kell a bokszolás előtt Ains. Légy szíves. – merülök el a kék lélektükrökben. A magamét megvajazom, és egy szelet sonkát is teszek rá, de addig nem kezdek neki, amíg ő sem, pedig ahogy elnézem, nem akar megtörni a jég. Végül felemelkedek a székről, és elé állok.
- Ains…kit akarsz igazából büntetni, engem, vagy saját magadat? – az állát finoman csippentem a hüvely és a mutatóujjam közé. Ezzel csak arra kényszerítem, hogy véletlenül se horgassza le a fejét, és rám figyeljen végre.

- Vagyis a szabályok arra vonatkoznak, hogy neked ne legyen kínos, de én le vagyok szarva. Egyébként meg mi lett volna, hogyha még meztelen vagyok? Az nem lenne kellemetlen szituáció? – Vonom fel a szemöldököm, felháborít kissé, milyen szinten egyoldalú ez a dolog, de mindegy is, igazam úgysem lesz, ezt már most merném borítékolni. Különösképpen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy őt ez kényelmetlenül érintette, hát engem éppenséggel nem, na jó, olyan szempontból igen, hogy nyilvánvalóan nem érhetek hozzá, de úgy egyébként elnézném naphosszat, ez holt biztos. Most, ahogy erre gondolok, belémhasít a felismerés, hogy én bezzeg milyen szürke, rusnya kisegér vagyok mellette, nevetséges még rágondolnom is arra, hogy bármi lehetne kettőnk között. Majd pont én, mi? Végtére is, teljesen igaza volt abban, hogyha lefeküdnénk, elcsesznénk a barátságunkat, mert én többet érzek, ő meg nem. Plusz nem kapcsolatpárti, tudom, rohadt régen ismerem, és királylányos vágyálom lenne azt hajkurásznom, hogy miattam majd lemond a nagy agglegénykedésről. Meg amúgy, most csalódott bennem egy hatalmasat. - Önkielégíteni amúgy szabad? Csak kérdem, nehogy ebbe is belefussak. – Azt hiszem, rohadt gáz vagyok, de ha már a kellemetlen szituknál tartunk, részemről ez is felmerül, nekem még pornó sem kell hozzá, a korábbi kép pont megteszi. Ó basszus, legalább lenne ronda és cuki, ehelyett bugyiolvasztóan jóképű, és túlontúl magabiztos.
- Akkor már ketten vagyunk, zéró a sminkcuccaim száma. – Otthon talán kallódik valahol rég beszáradt szempillaspirál, meg sosem használt rúzs, de még én sem tudom, merre, nemhogy Josh megtalálja.
- A magad nevében beszélj. – Merthogy én fogom nézni a duzzadó izmait, az olyan biztos, mint a halál, azt tán csak nem mondhatja meg, mit és mennyit nézzek. Szépen lennénk.
- Mai második feljegyzés, ha sokat hisztizek, nyugiban lehetek a szobámban. Máris megérné. – Vajon mennyit kell idegesítenem, hogy kicsesszen, mint macskát szarni? Neki sem végtelen a türelme, sőt, igazából alapból nincs sok neki, bár gondolom, meg kell azért dolgoznom, hogy tizenöt év barátságát felülírja az elviselhetetlenségem.
Tessék, haladok, a vállra felkapós jelenet is ezt sugallja, részemről apró győzelemnek könyvelem el, bár azért ezen is rinyálok egy sort, ami a csapkodásban nyilvánul meg, és hiába tudom, hogy megküzdöttem érte, jelenleg rohadtul fekete-fehér minden, és bizony a drága pici Ainsnek semmi sem jó…
- Kár, biztos fincsi lenne róla a tejszínhab. – Meg mondjuk bármi. Vajon mikor kerül be a hevenyészett kis házi szabályrendünkbe, hogy Ainslie nem tesz szexuális célzásokat. Mondjuk hiába is kerülne be, esélytelen lenne, hogy megkíméljem tőle, mert sejtem, hogy kiakasztom vele.
- Ne mosolyogj, inkább haragudj, azzal tudok mit kezdeni. – Azzal nem, ha cuki, a légy szívesnél már egyébként egész elgyengülök, bár az az igazság, hogyha akarnék enni, sem hiszem, hogy menne. A gondolatától is rosszul vagyok, és nem szeretnék hányni előtte.
- Senkit sem akarok büntetni, Josh. Tényleg nem bírok a kajára gondolni. Ki fogom hányni… és nem bírok arra gondolni, hogy hányni láss, épp elég trágya vagyok a szemedben már egyébként is. – Ugyan felemelte az állam, de attól még rá nem nézek, nem bírok, egy részem mélységesen szégyelli magát előtte, és hálás azért, amit tesz, egy másik meg gyűlöli, amiért közém meg a drog közé áll. Ez a kettősség az agyamra megy.

to Ains


Tudtam, hogy nem lesz könnyű az együttlakás, sőt még a legvadabb álmaimat is felül fogja múlni, de megfogadtam a kórházban, miközben eszméletlen volt, hogy nem engedem el a kezét. Egyedül én maradtam neki, és bármennyire is nehezen indult a mai nap, a végső cél lebeg a szemem előtt. Jobban kell lennie, ha nem maga miatt, akkor miattam. Önzőség lenne azzal zsarolni, hogy gondoljon rám is. A tüske mélyen a mellkasomba fúródott, amiért nem bízott bennem, és eltitkolta, hogy miféle gyógyszerekhez, és drogokhoz nyúlt. A beszélgetés nem feltétlenül lett volna segítség, de első lépésként megtette volna. A halállal már nem egyszer szembesültem, a munkám is megköveteli. Meg kell tanulni elviselni a fekete csuklyást, és belátni, hogy nem mindenkin tudunk segíteni, de Ains más. Az ő halálát nem bírtam volna elfogadni, életem végéig ostoroztam volna magam, hogy nem voltam képes észrevenni a jeleket, a néma segélykiáltását. A laza, és erkölcstelen viselkedése ellenére is látom benne, amit megpróbál kioltani. A remény aprócska lángja ég benne, lehetne belőle valaki, ha igazán akarná. A drog nem fogja valóra váltani az álmait, és bizony én jól emlékszem arra a lányra, aki tele volt tervekkel, és élettel is. Nem egyszer arra szöktem át, hogy a titkos füzetébe rajzolgat. Nagyon tehetséges, igazi művész, de hagyja elveszni a lehetőségeit. Miért is konkrétan? Mi az a súlyos titok, ami a vállát nyomja, és nem meri velem megosztani? Félreismertem volna? Nem akarom, hogyha mellette vagyok, ezen kattogjon egész nap az agyam. A reggeli készítés után újabb csatát vívunk, de kezdem megszokni, hogy semmit sem hagy szó nélkül. Jó, beismerem a reggeli fürdőszobai incidens nem sikerült jól, de nem számítottam vendégekre fél hétkor. A szobáját meg nem tarthatom lakat alatt. Nem a rabom, hanem a lakótársam, és ez így is marad az elkövetkezendő másfél hónapban. Nem vagyok benne biztos, hogy ez elegendő idő lesz számára, de ennyit kaptam, hogy talpra állítsam. A jövő még homály, és képlékeny is. A lakását nem mertem kiadni sem, az ő tulajdonát képezi, de fizetni kell a számlákat, hát a félretett pénzemből most mindkét lakás rezsijére költök. Nem kell tudnia róla, de meghagyom a szabadságát, és vissza is adom neki, ha meggyőződtem róla, hogy nem csinál újabb baromságot. Meg kell tanulnia értékelni az életét, és bíznia a sorsában. Nem határozhatják meg mások, és főleg nem menekülhet a tudatmódosító szerekhez. A sértettség, és a csalódás ott ül a tekintetében, és még nekem is elszorul a szívem, hogy így kell látnom. Az erőszak nem kenyerem, de ha muszáj, akkor meg fogom tenni, hogy egy kis józan észt verjek belé. Az élet nem habostorta, de nem is adhatja fel. A szárnya leszek, és megóvom, mint egy…tulajdonképpen érdekes, hogy még magam se tudom eldönteni, hogyan viszonyuljak hozzá. A barátságunk eddig sziklaszilárd alapokon nyugodott, de a balesetével, és az elcsattant csókunkkal megváltozott minden. A kérlelésem immár nem talál süket fülekre, és a magam felé fordított arccal is azt hangsúlyozza, hogy mekkora szakadék tátong közöttünk.
- Ains… - halkulok, és a hüvelykujjammal az arcát cirógatom.
- Láttalak már hányni, sőt berúgva, és még sorolhatnám a cikisebbnél cikisebb eseteket, de mi értelme lenne? Nem vagy trágya a szememben, és kénytelen leszel pár falatot enni. Nem kell degeszre enned magad, de jó lenne, ha mondjuk egy pirítós elfogyna, hogy legyen valami a gyomrodban. Teljesen normális, ha hányingered van, ez is egy mellékhatás. A szervezetednek energiára van szüksége, és ehhez táplálékot is be kell vinned. Ha most eszel, akkor délután azt csináljuk, amit te szeretnél. – na Josh az első szabály, hogy ne alkudozz, és mi van már az első nap? Megszegtem a legfontosabbat, de nem tudok teljesen keményen fellépni ellene. A segítségemet adom, de nem katonatiszt vagyok, és ő sem egy érzés nélküli bábu. Nehéz, de túl kell lendülnie rajta.
- Van egy ötletem. Hozzad magaddal a pirítóst, de lássam is, hogy hozod, meg egy bögre valamit. Választani is bírsz. – engedem el, és megállva a székem mellett, kortyolok bele a kávémba. Ha elkészült, akkor a szobám melletti kis helyiségbe terelem, és kinyitom előtte az ajtót.
- Még nem igazán engedtem be ide senkit…egyetlen örökségem. Kissé megkopott, és már nem mindegyik billentyűzet szól jól. – a zongorára mutatok, aztán behajtom az ajtót, és leülök a hangszer elé.
- Pattanj fel, még elbír. – kacsintok rá, és felnyitom a tetejét. Óvatosan húzom végig az ujjaimat a poros fekete és fehér billentyűkön, aztán leütöm az első akkordot, és életre keltem a piánót. Az ujjaim alatt egy ismeretlen altató dal hangjai csendülnek fel. A dallamokra koncentrálok, miközben a tekintetem Ainsre siklik.

Halvány lila gőze sincs arról, mit tesz velem, ahogy az arcomat cirógatja. Szabályosan fáj, mert nem azért teszi, amiért szeretném, hogy tegye. Nem lett volna szabad megcsókolnia, tényleg mindent megborított bennem a dolog, és nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek valaha visszatérni az érzéseim olyan fokú elfojtásához, amihez folyamodtam az elmúlt években. Egyszerűen belepusztulok a gondolatba. Tudom, nem lenne szép tőlem, ha kisétálnék az életéből, de azt hiszem, nem lesz más út, fel kell épülnöm, újra kezdenem, mást szeretnem, mert őt nem szerethetem.
- Ez elég felelőtlen kijelentés. Honnan tudod, hogy nem olyat szeretnék, amit te nem? – Merthogy én tudom, hogy olyasmi fordult meg a fejemben, és azt is, hogy a lehetőséget köszöni, de passzolná. Tisztában vagyok vele, hogy ingoványos talajra tévedtem, de nem tehetek róla, innen már nincs kiút számomra, legalábbis nem olyasmi, amitől boldog lennék. Igaz, arról szentül megvagyok győződve már rettentő rég, hogy nekem az nem jár. - Megpróbálom, de nem ígérek semmit. – Nyögöm ki végül nagy nehezen, és a kezembe veszek egy pirítóst, már meg van vajazva, tudja, hogy úgy szeretem, ha még melegen rákerül, és beissza a kenyér. Másként nem vagyok hajlandó megenni, mert túlságosan is száraz lenne nekem. Ellenben így nagyon is kedvelem, de most nem kívánom. Ettől még próbálok legalább fél percre elviselhető lenni, és beleharapok. Nem azért, mert alkut ajánlott, hanem mert rájöttem, hogy amíg még az életem része, nem kikészíteni akarom. Ahh, még számomra is követhetetlen, hogy milyen szinten csapongok vele kapcsolatban, meg úgy minden egyebet illetően is.
Nem tudom, mit tervez, de bólintok, viszont inkább csak teát viszek, az szerintem a legkímélőbb, a kávét még nem próbálnám be, mert érzésem szerint nem lenne jó vége a dolognak. Végül, ha kiöntöttem magamnak egy bögrébe, elindulok Josh után. Többször jártam már nála, de ezt a helyiséget nem ismerem, elég beszédes volt, hogy engem sem engedett be. A szavai is ezt támasztják alá. Kicsit ironikus, hogy majdnem meg kellett halnom, hogy eljussunk erre a szintre, de na, legalább eljutottunk.
- Féltve őrzött kincs? – Kérdezem enyhe mosollyal vonásaimon, és basszus, miért a Micsoda nő rohadt szexi zongorás jelenete jut most eszembe? Totál nem vagyok normális. A pirítósba harapok még egyet, ez már kettő, és még nem jött vissza, kész győzelem.
- Hú, hát durva lenne, ha alattam összeroskadna. Csak nem ette meg a szú. – Az tény, hogy igencsak csekély kilóimnak száma, éppen ezért felülök rá, bár óvatosan, a tányért meg a teát inkább a földön hagytam, nem akarnám leönteni, ha ilyen fontos Josh számára. Ellenben az biztos, hogy alig egy percen belül elnyúlok a zongorán, a hátamon feküdve, lehunyt szemekkel élvezve, ahogyan zongorázik. Tudtam, hogy tud, de sosem hallottam még. Remélem, azért elaludni nem fogok, mindenesetre könnyed nyújtózkodásba fordul a dolog hamarjában, bár nem tudatosan, és egyébként sincs ki mindenem a pólóból meg a cicanadrágból..
- Nagyon szépen játszol! - Azt nem szeretném tudni, hogy máshol, másnak játszott-e már, mert nem örülnék neki, de azt, hogy most nekem teszi, komolyan értékelem.

to Ainslie

- Ains, ebbe ne menjünk bele. – tudom, hogy mindketten másképpen vélekedünk, de csak meg akarom óvni. Nem tenne jót egyikünknek sem, ha olyanba lovalná bele magát, amibe nem kellene…és nekem se kellene a határokat feszegetnem. A könnyed csókból is óriási kalamajka lett, ha még tovább is mennénk? Nem akarom megjósolni az esetleges veszteséget. Többet jelent egy futókalandnál, azonban, mint párkapcsolat? Ostobaság lenne olyasmin agyalnunk, aminek nincs jövője. A gyógyulása a legfőbb cél, és nem az érzéseink boncolgatása. Utálok róluk beszélni, de úgy tűnik, hogy most már őt is ki kell iktatnom, mint potenciális hallgatót, mert nem mesélhetek a nőügyeimről többet. Bennem maradt a kétely, a viccelődés utóhangja, de mégsem kellene leterhelnem a gondjaimmal. A lényegesebb információkat tudja, az egyéjszakások meg maradjanak meg nekem. A szükségletemet kielégítem a többi felesleges időpazarlás.
- Ez is több a semminél. – fojtok el egy mosolyt, és belekortyolok az italomba. A kávé fanyarkás íze felizgatja az ízlelőbimbóimat, és ettől határozottan a kedvem is jobb lesz. Még egy utolsó falatot is lenyelek az ötletem előtt, aztán ha megindul mögöttem, akkor a hálóm melletti helyiségbe vezetem be. Emmával, és Ginnyvel ültem idáig ebben a szobában, de elérkezettnek láttam az időt, hogy Ains-t is beavassam az örökségembe. A nyílászáró kitárása után mesélni kezdek a hangszerről, ami lassan olyan régi, mint az országút, de még használható állapotban van, és ez a lényeg.
- Bizony az. Ha sokat agyalok, és nem tudok aludni éjszaka a szomszédjaim legnagyobb örömére ide vonulok be, és eljátszok egy dallamot. Nem nagy dolog, de lenyugtat, és kikapcsolja a zavaró gondolatokat is. – vonom meg a vállamat, és leülök az alacsony székre. Meginvitálom, hogy üljön fel a tetejére. Nem aggódom amiatt, hogy leszakadna alatta a zongora, mert éppenséggel ő maga sincs valami nagy súlyban, talán ha két lufit rákötnék, akkor el is repülne. Egy erősebb viharban a szél is felkapná. A billentyűk tartóját nyitom fel, és törlöm le róluk a port. Hamarosan egy lágy dallamú, ismeretlen eredetű altatódalba merülök bele. A kottákra már nincs is szükségem, mert túl sokat játszottam már, hogy fejből is menjen. Ains elfekszik a tetején, és hasonlóan élvezi a játékot, mint jómagam. Az ujjaim külön életet élnek. Átszellemülten ütöm le a magas és mély akkordokat, míg felnyílnak a szemhéjaim, és meglátom a legjobb barátomat. Elbűvöl a látványa, az odaadása. Őszinte érdeklődés, és élvezet tükröződik az arcán. Ha tudná, hogy ilyenkor milyen szép. Elfojtok egy mosolyt a bók hallatán, és befejezem az utolsó sort. A végén elégedetten csukom le a tetejét, és állok fel a székről.
- Örülök, ha tetszett, és ez most kivételes alkalom volt, hogy nézőközönségem akadt. Anya rengeteget játszott velem, amikor még élt. – húzom végig a kezemet az oldalán, és elmerülök a múlt emlékeiben. Édesanyámat meggyilkolták, nem ilyen véget érdemelt volna. A halála értelmetlen, és megszégyenítő volt. Ökölbe szorul a kezem.
- Tudod, hogy miért haragítottál magadra Ains? – suttogva pillantok a kék lélektükrökbe.
- Anyát drogosok ölték meg. Leszúrták, mert nem volt elég pénz nála. Két gyereket tettek árvává aznap. Szerinted, hogy éreztem magam, amikor megtaláltalak a parkban, félig holtan? – állok meg mellette, és a kezem óvatosan indul el a tenyere felé. A mutatóujjammal egy kört rajzolok le a belsejébe.

Legyintek, attól még, hogy nem megyünk bele, az én fejemben ott van, de nem hozom fel a továbbiakban, ma legalábbis nem. Ha rosszabb kedvem lesz, ha nagyon nem bírom, akkor esélyesen megint fel fogom, mert csak így bízom abban, hogy kibírom. Igazság szerint szerintem sehogyan sem fogom bírni, mert nemes egyszerűséggel már most majd megőrülök, és még mindig olyan szinten vagyok, hogyha egyedül maradnék, akkor rögtön húznék anyagot venni. Ezt azonban aligha vághatom a képébe, csúnya dolog lenne. Attól még így van, s még csak azt sem mondhatom, hogy olyan borzalmasan érezném magam tőle, mert hát… nincs így. Ez még nagyon nem kattant a helyére a fejemben.
- Az jó, ha van ilyesmi az ember életében. Én így vagyok kicsit, ha rajzolok. – Vagyis voltam, még mielőtt a szerekhez menekültem volna, de ez olyasmi, amiről még soha senkinek nem beszéltem, mert nemes egyszerűséggel szánalmasnak éreztem magam tőle. Egyébként sem kenhetek mindent az ex férjemre, mert valljuk be, még úgy is évekig mellette voltam, hogy bántalmazott, mert képtelen voltam elszakadni, de a füves cigit már előtte is kipróbáltam, épp az hajszolt bele egy felelőtlen házasságba. Már nem is tudom igazából, miért kezdtem el, de az biztos, hogy talán nem érezném ennyire semminek magam, ha helyette a démonaimmal küzdöttem volna meg. Sajnos másként alakult, és nincs is miről beszélni már. Azt az időszakot magam mögött hagynám legszívesebben, legyen az bármennyire is nehéz. Ám itt kezdődnek a problémák, nem bírom megtenni, elfelejteni, és újrakezdeni. Bár az én feldolgozási módszerem a semminek sem nézem magam, és bárkinek szétteszem a lábaimat módszer is olyasmi, ami valljuk be, egy kalap lószart sem ér.
Könnyű elveszni a zongoraszó kísérte pillanatokba, határozottan jól esik, mély sóhajokkal próbálom elengedni a rossz érzéseimet, és talán minimális siker koronázza az erőlködésemet, mert úgy érzem, jobb egy picit, a kérdés csupán az, vajon meddig.
- Ohh. – Nem nagyon jutok szóhoz, mert az anyukája olyan téma, ami mindig ingoványos terep, most főleg, és kezdem érteni, hogy miért is rágott be rám annyira, bár ettől nem fogom rosszabbul érezni magam, mert semmit sem azért tettem, hogy őt bántsam, vagy bármit megtoroljak rajta, én nem ez a típus vagyok.
- Sejtem. – Említem meg csendesen, ám ettől függetlenül nyugodtan kivárom, hogy elmondja a saját nézőpontját, ő nyilván érzékletesebben elő tudja adni, mint én tenném. Nem is kell sokat várnom, mert mondja is. - Gondolom, rosszul, és biztos nem mentség, de én nem bántottam senkit. – Meglep, hogy a kezem után nyúl, és nem értem, miért a finom mozdulat, igazság szerint semmi jó nem sülhet ki ebből sem, és egyre inkább úgy gondolom, jobb nekem, ha nem érünk egymáshoz, maximum gondolatban révedek el olyan szinten, hogy mi lenne, ha több lenne, de értelemszerűen nem lesz, értésemre adta többször is. - Szóval… sajnálom, hogy rossz érzéseket okoztam, ez nem volt cél. – Tulajdonképpen azonkívül semmi egyéb nem volt cél eleve, hogy én felejtsek, és megsemmisüljek pár pillanatra legalább, és ne érezzem magam annyira jelentéktelennek, miként egyébként minden pillanatban.

to Ains

Mostanában nem sokat ültem a zongora mellé, tulajdonképpen jó ideje be se jöttem ebbe a szobába. Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom a bennem dúló viharokat, mert nem lennénk előrébb, de ahogyan befejezem a zenét, és lecsukom a billentyűket rejlő tokot, már a garatomban érzem a szavakat. Gombóccá nőnek össze, és nem engedik, hogy lenyeljem őket. Az édesanyám halála a múlt része, de még mindig értelmetlennek látom. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy ugyanattól a Teremtőtől vagyunk, mégis mások lettünk..akik képesek a saját fajukat kiirtani. A mama senkinek sem ártott, végtelen jó természetű asszony volt, aki a szegényebbnek is odaadta volna az utolsó kenyerét. Az emberi fertő, a drog, és a sok tudatmódosító szer okozta az ő halálát is, ahogyan sok másét is, de a legjobban Ains meggondolatlansága fájt. Felszakította a régi sebeket, az el nem temetett emlékeket felszínre hozta azáltal, hogy majdnem odaveszett. Nincs tudatában annak, hogy mennyit jelent nekem, de szerintem, ha huszonöt nyelven mondanám el neki, akkor sem menne. Az önsajnálaton kívül nem lát mást, nem értheti, hogy van kiút, vannak segítő kezek, akik utána kapnának, ha engedné. Jelen helyzetben nincs választása, mert az ő keresztje az enyém is lett, és felelősséget vállaltam érte a kórházban. Végig fogjuk csinálni, ha bele is gebedek, mert nem hagyhatom el. Mások megtették helyettem, de mindenki megérdemli a második esélyt, nem beszélve arról, hogy egy iszonyatosan tehetséges lakberendező. Benne van a potenciál, hogy több legyen, de ha nem jön rá magától, akkor én sem kényszeríthetem rá. Megosztom vele a bánatomat, a legmélyebb fájdalmamat, hogy okuljon belőle, de a tekintetében nem azt látom, amit vártam volna. Megint a lekicsinylő, bocsánatért esdeklő kék lélektükrök tekintenek vissza rám.
- A rajz segíthet Ains, de akarnod kell. Meg kell találnod az értelmet az életedben. Nem vagy egyedül, rendben? – szorítok rá a kezére, de egy kicsit el is néz, nem mer belém látni. Nagyot sóhajtok, és elengedem a kézfejét, nem akarom, hogy megbántva érezze magát, vagy esetleg ő legyen a bűnbak.
- Légy szíves ne okold magad, megtörtént, rendben? Azért vagyunk itt, hogy újrakezdd. – fejezem be, és elindulok az ajtó felé.
- Amint látom sikerült megenned egy fél pirítóst. Több a semminél. Az edzőterembe megyünk, ezért jó lenne, ha egy pulcsi is lenne rajtad, én meg előkeresem a kesztyűket. Odakint a nappaliban megvárlak. – hagyom magára a szobában, és elpakolok a konyhában. Nem lesz könnyű az előttünk álló idő, de nekem kell erősebbnek lennem, hogy megmutassam neki, érdemes küzdeni. Csak a rosszat látja…fortyog bennem a düh, hogy képes lett volna az életét eldobni, de mára beláttam, hogy ezzel nem jutunk előrébb. Az erőszakkal csak két lépéssel veszem rá a hátrálásra. Ugyan az még nem fordult meg a fejemben, hogy mennyire lesz nehéz az összeköltözés, de a mai reggel után azt hiszem, még edzenem kell nekem is. Az önuralmam a béka segge alatt van. Elmosogatok, és a kipakolt élelmiszereket is visszateszem a helyükre, hogy ne romoljanak meg. A szobába sétálok át, hogy felvegyem a mackómat, meg a pulcsit is, na meg a két bokszkesztyűt, hogy elkezdhessük a trenírozást.

/Szerintem lehet egy záró a kalandot tekintve, hogy onnan egy frissebb játékkal indítsunk Cica. /