Seattle-Tacoma Nemzetközi Repülőtér

:: to my little girl

Az a gond ezzel, hogy egyszerű vagyok, mint a faék. Amennyire a munkámban széleskörű a látásmódom, annyira nem az, hogyha magánéleti kérdések ütik fel a fejüket. A lányom ügye pedig pláne a homályos és egysíkúan elgondolt kategóriába esik nálam. Hogy a magamét ne is részletezzük inkább.
- Mi az, hogy "pff"? - csinálok idézőjelet a kezeimmel lányom laza elszólására. Lassan úgy érzem, hogyha nem lenne a koponyám csontja, akkor már kidurrant volna az agyam a világűrig legalább.
Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne feszítsem keresztre a kölyköt azt hallva, amiket Sarah mond róla. Egy részem megnyugszik mondjuk, hogy a pasi úgy tűnik nem a lányom fickója, de egy másik több okból kifolyólag felháborodik. Egyrészt milyen trógernek nem elég jó a lányom ahhoz, hogy az igazi legyen? Másrészt pedig ha nincsenek együtt, s csak lefeküdtek egymással - mert alap, hogy erre gondolok, s nem tudom elengedni a gondolatot, legyen ez bármennyire is gáz - akkor a szeretője Sadie és ez még sokkal rosszabb annál, mintha a barátnője lenne. Minél többet agyalok ezen, annál rémesebben hangzik az egész.
Attól sem lesz semmi sem sokkal jobb, hogy kinevetnek. Egy normális férfinek itt eszébe jutna azért, hogy talán csak szórakoznak vele, de bennem fel sem merül. Eddigre már túlságosan elönti a harctéri ideg az agyamat.
- Azt hittem, hogy ennél felelősségteljesebbre neveltelek. De bizonyára anyád áldásos tevékenysége vetette fel a fejét ebben a kérdésben is. - morgom az orrom alatt, borostás képemre pedig letörölhetetlenül kiül a csalódott düh.
Az elköszönés módját azért valamilyen szinten pozitívnak fogom fel, de ebben a helyzetben már nem merek levonni következtetéseket. Némán segítem be a lányomat a kocsiba, s amíg a széket összecsukom, hogy a csomagtartóba férjen, megpróbálom kissé lehűteni magam. Így némiképp nyugdtabban, hidegebb fejjel ülök be Sadie mellé, s ösztökélem indulásra a masinát.
- És akkor most kezdjük elölről. Így, hogy nincs itt a pasi, nem kell menőnek látszanod és vagánykodni a faterral való szemtelenkedéseddel. Lefeküdtél vele vagy sem? És ha igen, védekeztetek egyáltalán? Komolyan, Sarah! Tudom, hogy lassan kész nő leszel, megemésztem, nincs ezzel probléma. De ha aktív nemi életet kívánsz élni, előtte meg kellene látogatni egy nőgyógyászt. Nem feltétlenül Joëlt, de ha benne bízol, lehet ő is. A Virginia Masonben ő a legjobb.. Kérlek szépen, légy őszinte velem.

•
[/quote]

Nincs azzal semmi baj, hogyha az emberen a lánya szórakozik, de amikor ettől egy csapásra megannyi ősz hajszálam kezd el sorakozni kinövésre várván a fejbőröm alatt, az egy kicsit azért bosszantó. Mindegy, hát van nekem önuralmam, fel nem robbanok, de azért messze van a jelen helyzetünk - akármilyen felhozott témát érintsünk - részemről a komfortostól.
- Ha annyira akart volna, akkor még mindig egy család lennénk, s velünk akarta volna rendbe hozni a közös életét. Cseppet se tudom szánni amiatt, mert nem sikerül találnia egy pasit, aki szeszélyes igényeinek megfelelő. - morranok fel. Nem igaz, amit mondok, mert sajnálom Katet olyan szinten, hogy tényleg megérdemli a boldogságot, de az is tény, hogy még mindig szálka a szememben ez az egész válás, amit nem én kezdeményeztem, s aminek okait száz meg száz százalékban az én nyakamba varrta, mégsem érzem azokat a magaméinak.
- És te minden ilyen gyökeret - használom a lányom szavait a hallottakra - ismersz anyád életéből, vagy vannak előtted titkai?
Semmi közöm ahhoz egyébként, hogy a volt feleségem kivel randevúzik, de valahol azért mégis cseszegeti a csőrömet és nem tudok leszállni a témáról.
- Édesem, az elég régen volt. Már idejét sem tudom, hogy mikor viselkedtünk egymással civilizált emberekként. - sóhajomba nem kevés bűntudat vegyül. Részese vagyok annak, hogy ez a házasság a tönk szélére futott és bár mint férfit kevésbé zavarna, de mint apát sokkalta inkább. Mert egy gyerek csak boldog házasságban nőhet fel gondtalan. S mi ezt nem adtuk meg Sadienek. Legalábbis nem túl soká.
- Ugye tudod, hogy ezzel most nem altattad el a gyanakvásomat, kisasszony? - vonom fel a szemöldököm. Hát szépen vagyunk, jól megkaptam. Nem mondom, hogy nem jogos, mert az, de azért na. Rosszul tud esni a tudomásulvétele annak, hogy a lányom majdnem felnőtt nő, s mint ilyen már nem osztja velem meg az összes titkait.
- Azért remélem, hogy bízol bennem annyira, hogy ezt megtedd. - teszem még hozzá - Pár perc és otthon vagyunk. Mit ennél? Rendeljünk pizzát, kínait vagy másra vágysz?

//Semmi baj, a lényeg hogy írtál //

A kerekek a szokásosnál is keményebben csapódnak a betonnak, én pedig felébredek és zavartan körbenézek. Csak a Jóisten tudja hogy mikor aludtam el, de kizárásos alapon ez az utolsó állomásunk - Seattle. Kinézek az első osztály ablakán - bah, első osztály... mint az állatok! -, és megállapítom hogy ez a hely sem lesz a kedvencem. De ez most egy fontos munka. Pár pislogással próbálom eltüntetni az álmot a szememből, és figyelem ahogy lassít a gép és lassan közelítünk a terminál felé.
- Na hugi, itt vagyunk. Remélem ezt akartad... - nevetek fel, hiszen igazi hulladék idő van, lóg az eső lába és ránézésre is elég hideg van. Még mindig nem értem hogy Theresa miért ragaszkodott annyira ehhez az úthoz, de a repülőút alatt elérte hogy már ne is érdekeljen különösebben. Elvárom, hogy elvégezze amit vállalt, méghozzá kifogástalan minőségben. Ha közben még valahogy azt is meg tudja oldani, hogy ne kapjak tőle idegösszeroppanást, az már csak hab lesz a tortán. Megdörzsölöm a borostás pofámat, aztán két rántással igyekszem megigazítani a zakómat is.
- Ismered a szabályokat. Semmi feltűnés, semmi ugrálás. Megnézzük a hotelt első körben, és kipihenjük magunkat. A többi pedig majd alakul.
Na nem mintha nem lennének konkrét terveim, de pihenés és egy tisztességes kaja nélkül nem megyek sehova. Arról nem is beszélve, hogy az is sokat elmond majd az itteni állapotokról, hogy ki és mikor keres majd meg. Unottan előásom az okostelefonomat, de csak a szokásos értesítéket látom rajta... aztán előásom a másikat - a különleges Blackberryt -, de egyelőre ott sincs aktivitás. Elhúzom a számat, aztán újra kibámulok az ablakon. Lassan beparkolunk a helyünkre.

*Az utat elvileg olvasással töltötte, de gyakorlatilag csak ölében feküdt a könyve, míg ő hol az ablakon bámult ki, hol a sűrűn szedett sorokon futott végig a tekintete, anélkül hogy a szavak értelmét felfogta volna. És nem azért, mert angol nyelven íródott a regény. Nincs problémája az angollal, ezért is lehet ugyebár itt a gépen, és perceken belül itt Seattle-ben. A terve csiszolgatásával foglalkozott. Nem az üzleti terve csiszolgatásán, bőven lesz ideje elvégezni a munkát, alaposan felkészült otthon. A nagy betűs Tervét kezdte meg kidolgozni, de jelen állapotban ez most még leginkább csak az „ábrándozás” kategóiát merítette ki, ami alapvetően nem jellemző Tess-re. Talán ezért is élvezte annyira. Zac hangja persze kirángatja már-már emelkedett hangulatából, felszabadult mosolyával viszont nem tud mit kezdeni. És nem is akar.*
- Pontosan ezt.
*Válaszolja őszintén és meglehetősen szűkszavúan. Sőt, bátyja nem is tudja, mennyi értelemben igaz Tess számára. Pontosabban, mennyi értelemben szeretné Tess, hogy igaz legyen. Itt lenni Seattle-ben egy dolog, de itt is maradni már egy másik dolog lesz.*
- Tudom-tudom.
*Már majdnem az is kicsúszott a száján kissé pökhendien, hogy ő bizony már nem kezdő. Ez egyrészt valahol igaz (Zac szemszögéből ez persze valahol viszont biztos nem lenne igaz), ugyanakkor jó lesz most bátyja kedvében járni, így inkább csak ő is határozott mozdulatokkal elkezd bepakolni válltáskájába, nehogy rá kelljen várni.
A turbulenciák és a kissé erőteljes landolás meg se kottyant a lánynak, de a csigalassú parkolás és leginkább a kötelező várakozás a biztonsági öv kioldásának engedélyezésére sokkal inkább nehezére esik, mikor már úgy menne. Fogalma sincs miért van úgy besózva, a gépről való leszállással még ugyanúgy bátyjához a kartellhez van kötve.
Csak kialszik a jelzőlámpa végre fejük felett és Tess azzal a lendülettel pattan fel, pedig egyébként szereti megvárni, míg eloszlik a tömeg. Nem mintha itt szó szerint tömeggel lennének körülvéve. Nem rohan az ajtóhoz azért, szigorúan Zac-hez igazítja mozdulatait, addig nem indul, míg bátyja nem indul el. Ekkor persze kihasználja, hogy egy gyors mozdulattal megigazítsa bátyja zakójának gallérját, ami kissé begyűrődött. Saját kabátja galérját is megigazítja a biztonság kedvéért, aminek kivitelezése közben visszafordul kissé, pillantása pedig pont az ülésére téved.*
- Hoppá, az ülésemen maradt a fülhallgatóm, ó, a francba. Mindjárt jövök, fél perc és utolérlek.
*Nem szétszórt típus, egyáltalán mázli, hogy észrevette a dolgot. Mivel meglehetősen alapos, így nem kell huszonhatszor ellenőriznie, hogy mindene megvan-e. Most sem tette, csak visszapillantott a világoskék ülésére és meglátta ott virítani a fehéren tekeredő vezetéket. S ugyan megengedhet magának még másik két vadonatúj fülhallgatót is akár, de hát úgy nevelték, hogy nem szabad pazarolni. Így aztán visszaverekszi magát az üléséig, ami kimerül kábé két "bocsi" és egy "elnézést" elmormolásában, na meg három hasbehúzásban és csak mikor diadalittasan felmarkolja a fülhallgatót, billan be neki, hogy ezzel a kis malőrrel nem elképzelhetetlen, hogy kissé felhúzza Zac-et. Már ha nem éri időben utol a terminálban.*

Csak a szemem villan meg a gallérigazításra - nembírjakibazmeg, nem bírja ki! -, de aztán inkább visszanyelem a dühömet. Én is végigsimítok még az átok galléron még egyszer, hogy enyém legyen az utolsó szó, aztán csak a fejemmel biccentek az ajtó irányába. Amint Theresa hátat fordul és elindul, lassan fújom ki a levegőt, és igyekszem megnyugtatni magatm. Fogalmam sincs hogy hogyan csinálja, de a legapróbb dolgokkal is képes másodpercek alatt kikészíteni. Persze alig lépünk kettőt, de már vissza is fordul valami ott hagyott cuccért, én pedig liluló fejjel viharzok ki a gépből, egy pillantást sem pazarolva az amúgy szemrevaló és kedves utaskísérőkre. Végigcsattogok a folyosón, át egy újabb ellenőrzésen aztán végre megállok és kifújom magam, és elkezdem fixírozni a szállítószalagot, hátha feltűnik a mi motyónk is.
Én persze nem hoztam sok mindent, minden megvehető pénzért ami kell... ellenben Theresával, aki mintha az egész ruhatárát bepakolta volna. Erővel próbálom lehűteni magam, és inkább az előttem álló dolgokra igyekszem koncentrálni. Nevek, helyek, üzletek, összegek kavarognak a fejemben, és ez biztosan csak a töredéke annak ami itt zajlik. Bambán bámulok hát magam elé, miközben összefont karokkal állok és figyelem ahogy elhalad előttem a sok kisebb-nagyobb csomag - persze a miénk sehol.
Újra ellenőrzöm a telefonjaimat, és meglepve tapasztalom hogy egy érdekesebb üzenet is jött. Semmi különös, csak egy név, egy hely - valahol Tacomában. Grimaszolok egyet, most hallok erről először, de a forrás megbízható, így elrakom későbbre, az elintézendők közé. Egyelőre csak egy forró fürdőre, meg egy tisztességes étkezésre vágyom, arra viszont nagyon.
Tovább várok a szalag mellett, és néha hátrapillantok, hogy hol a francban kódorog már Theresa.

*Gyorsan feltekeri a fülhallgató vezetékét és elrejti táskája mélyében meglapuló zsebbe telefonja mellé. Már menet közben húzza vissza táskája cipzárját, de így is majdnem utolsóként köszön el a kedves stewardessektől. Megszaporázza lépteit, és nem csak azért, hogy mielőbb utolérje Zac-et. At átszivárgó hideg, ugyan csak pár méterről van szó, de azért mégis kellemetlenül  érinti a gép kellemes melegéhez szokott lányt. Nem is beszélve az otthoni sokkal lágyabb időjárásról.
Persze a gépből kipillantva romantikusnak tűntek a nagy szürke esőfellegek, kint majd a saját bőrén tapasztalva a nyirkos huzatot, már messze nem lesz olyan kiváló élmény. Ezzel tisztában van Tess és igazából egy cseppet se bánja. Ahogy bátyja kérdezte is, ő pont ezt akarta. Ez valami egészen más lesz.
A folyosó után kiszélesedik a tér, azonban jóval nagyobb tömeg hömpölyög, ráadásul már mindkét irányba, nem is beszélve a bőröndökkel lecövekelő s így kisebb szigeteket alkotó utasokról, akik talán még jobban akadályozzák a rendkívül sietni vágyó lányt. Érzése szerint kényelmes, mégis csinos öltözéke, vagyis tejeskávé szín nadrága és fehér blúza, átmeneti kabátja és bokacsizmája, kissé kuszább összhatást nyújt, mire megérkezik Zac mellé.*
- Helló! *Hívja fel magára a figyelmet, ami feltehetően teljesen felesleges. Elvégre ha már alig karnyújtásnyira megállt a másiktól, az meglehetősen figyelemfelkeltő. Ki más állna bele a bátyja magánszférájába, ha nem a kedves hugi?* - Fú, te, hogy mennyit szöszmötöltek előttem egy családdal az ellenőrzésen. Megint rossz sorba álltam be, de csak ide értem.
*Végigpillant magán, de igazából ruhája teljesen rendben van, haja kócolódott össze, ahogy kerülgette az embereket nagy sietségében, hogy behozza az ellenőrzési ponton elvesztegetett időt.*
- Még nem voltak a csomagjaink?
*Kérdi a nyilvánvalót, hiszen nincs Zac előtt egy fia bőrönd se.*
- Sokadik kör megy már? *Nincsen zsúfolásig a szállítószalag, ebből saccol a lány, hogy sok táskát már levettek, talán már ment is egy teljes kört némelyik csomag.* - Remélem nem keverték el a bőröndjeinket.. mondjuk ha képesek voltak lefelejteni az enyémet a gépről, akkor mindenkinek szemüveg kell…
*Gyakorol vigyorogva némi öniróniát, tisztában van bőröndje gigantikus méretével. Szerencsére mindig is szerette a divatot, így nem kellett külön magyarázkodnia, miért is űríti ki majdnem teljesen gardrobe-ját.*

Összerezzenek, ahogy bámulom a szalagot és várom a csomagjainkat.
- Nem nagyon érdekel mi tartott fel. Idegen helyen vagyunk, idegen emberek között, ráadásul egy reptéren, ahol mindig figyel valaki. Ne kóricálj el, nem vagy már gyerek. Ha majd megmelegedtünk kicsit és megszoktuk a placcot, akkor már azt csinálsz amit akarsz.
Csak arra reagálok amit fontosnak tartok, de a hangom egy fokkal hidegebbre és érzelemmentesebbre sikerül mint szeretném, de ez valószínűleg csak a fáradtság hatása. Sóhajtok, megmasszírozom az orrnyergem, és megerőltetem magam, a családi béke kedvéért.
- Bocs. Fáradt vagyok. Szedjük össze a szarjainkat, és húzzunk innen a francba. A tököm tele van már az utazással, ki kell pihennem magam. A szobáink a Hyatt Hotelben vannak, de hisz úgyis tudod. Te ajánlottad.
Mondjuk nem egészen értettem hogy miért épp oda megyünk és Theresa miért ragaszkodott hozzá foggal-körömmel, de itt és most már nem is izgat különösebben.
A pofázmányom aztán kisimul amikor feltűnnek végre a bőröndjeink a szalagon, én pedig egy hirtelen jött jófejségi roham következtében úgy döntök, hogy a nagyobbakat, nehezebbeket - az övéit - fogom meg, ő pedig gurulhat az én kisebb motyómmal, és így talán nem fog annyira csúnyán nézni. Akárhogy is, de végre talán sikerül elindulni... és már csak azt remélem hogy odakint találunk egy kellően méretes taxit.

*Nem szól vissza semmit, pedig a nyelve hegyén tolul jópár csípős válasz. A szemeit forgatja csak meg, azt úgyse látja Zac, maximum a legközelebbi oszlop fém felületén visszatükröződő arcképét, de az meg nem elég éles, hogy pontosan látni lehessen a szemeit. Csak az tartja vissza, hogy elhatározta még a gépen, hogy nem húzza feleslegesen Zac idegeit… khm, egészen pontosan egyáltalán nem fogja cincálni bátyja idegeit. Aztán már nem is esik annyira nehezére nem kiakadni, elvégre megkapta a kisebb bőröndöket. Ugyan szeret(ne) független lenni, de ez nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy elfogadja az udvarias gesztusokat, mint most ezt is.*
- Köszi!
*Hangjában már nyoma sincs korábbi majdnem-sértődöttségének. Egy nagyon kicsit persze az is segített végső soron, hogy be kellett látnia, hogy bátyjának igaza van. Ők nem egyszerű turisták és/vagy üzletemberek, így körültekintőbbnek kell lenniük. Nem is vacakol, elindul, amint Zac is megindul, de közben figyelmesen olvassa az útbaigazító táblákat, láthatóan keres valamit. Hamar meg is találja a 4. sorszámmal jelölt átkötő folyosóra mutató táblát. *
- Vágjunk át a másik terminál felé, ezt a 4-es átjárót javasolták, gyere, ott kényelmesebben fogunk tudni taxit fogni.
*Ha nem ellenkezik Zac... vagy talán már a beleegyezése előtt kicsivel elindul a folyosó felé. Persze, hogy utánanézett az utazás szervezésekor az ilyen apróságoknak is. És lám, milyen jól jön szervezési mániája, lerövidítheti a taxivadászatot, így fáradt testvére hamarabb pihenhet meg. Vagyis plusz pont a láthatatlan gyűtjőfüzetébe... már ha bejön a tipp. Nagy levegőt vesz hát, amint a forgóajtó egyik cikkébe belépnek, hogy alig pár lépés múltán már kint is találják magukat.*
- Jó hát, nincs húsz taxi, de tumultus sincs legalább.
*Konstatálja mikor kiérnek a terminál elé a taxikhoz. Az biztos, hogy itt nem fognak a sarkukra taposni, hogy elhappolják előlük bármelyik kocsit. Négy autó áll előttük, az összes többi a másik kijáratnál a tolongó érkező utasokért áll sorba – ahogy azt megírták, mindenki ment ugye a másik után és így mindenki a főkijáraton ért ki. Ráhagyja a döntést Zac-re, neki édes mindegy melyik sofőr viszi őket.*

Vállat vonok, nekem aztán édesmindegy hogy melyik kijárat és melyik taxi.
- Ahogy gondolod. De nem hiszem hogy sokáig kéne keresgélni. Ez Ámerika, minden szarra van külön ember.
Kuncogok halkan, kicsit sajátos véleményem van a kapitalizmusról és annak eredményeiről. Akárhogy is, elkezdem cígölni a csurig pakolt, hatalmas bőröndöket, és némi kanyargás, caplatás és visszafogott szitkozódás után már kis is jutunk az épületből.
- TAXIIII!
Üvöltöm el magam, és már ugrik is egy pocakos fickó hogy segítsen bepakolni. Elvigyorodom, és még arra is futja a jókedvemből hogy kinyissam Theresának az ajtót, és megvárjam amíg becsomagolja magát a hátsó ülésre. Melléhuppanok, és bemondom a címet.
- Grand Hyatt hotel, a Pineon...
Ahogy elindul velünk a taxi, egyszerűen csak kibámulok az ablakon. Odakint csak egy tipikus amerikai várost látok, idegen kultúrát, egy újabb... helyet. Kicsit sem nyűgöz le a tisztaság és a rendezettség, és cseppet sem vonz az amit mutat magából. A rendezett felszín alatt ez is csak ugyanolyan, mint a többi. Mocskos, korrupt, és velejéig rohadt. Az amerikai álomnak már rég nem az aminek az emberek gondolják... de épp ez az ami miatt mi olyan jól keresünk ezen a dicsőséges országon. Elmosolyodom, elvégre valahol végtelenül vicces hogy épp a világ legjobb helye változott ilyenné. Oldalra fordulok, és végigmérem Theresát, ahogy ő is kibámul az ablakon, talán csak még a szája is nyitva van, és egy pillanatra - csak egyre - elönt a feltétlen testvéri szeretet. Aztán visszazökkenek a való életbe. Mint mindig.
- Ma este kipihenjük magunkat, szóval szabad program van. De nem szeretném ha eltűnnél a szemem elől. Sok dolgunk lesz, és fel kell rá készülnünk...
Próbálok gondoskodó hangot megütni. Remélem sikerül.

*Jó, hát így is lehet taxit fogni. Nem valami szofisztikált megoldás, de hatásos. Lám-lám, a „hintójuk” rögtön elő is áll. Szerencsére jó nagy csomagtartóval rendelkezik a kocsi, így elnyeli az óriás bőröndöket és Zac kisebb csomagját is probléma nélkül.*
- Köszi!
*Köszöni meg lelkesen az újabb udvarias gesztust, miközben rögtön átcsusszan a sofőr mögötti ülésre, hogy bátyja is be tudjon ülni mellé, anélkül, hogy körbe kéne kerülnie a fél kocsit. Így gyorsabb. No meg, így biztosan kényelmesebb is lesz neki, legalábbis Tess szerint. Az ekkora körfogatú hassal rendelkező sofőr mögött általában kisebb hely marad az utasnak és hát Tess formás lábai nem túl hosszúak, lévén az egész nő nem megy égimeszelő.
Míg kiérnek a reptéri épületek közül, most először ránéz telefonjára, mostanra már megtalálta a megfelelő szolgáltatót és csatlakozott is a hálózatra a telefon, de az emailekkel nem foglalkozik egyelőre, hanem egy rövid üzenetet kezd pötyögni.*
- Írok anyának, hogy szerencsésen landoltunk…
*Mormogja, tisztában van vele, hogy aztán még a szállodából is írhat egyet, hogy oda is megérkeztek szerencsésen. De muszáj, ha nem akarja, hogy anyjuk elkezdje hívogatni őket. Még nagyjából öt percet saccol az első hívásig, de azt nem akarja megvárni. Tess sose értette, hogy az ő életvitelük mellett, miért ezen az egy dolgon pörög Signora Reyes, hogy az ilyen utaknál megérkeztek-e. Na mindegy.
Aztán ölébe ejti telefonját és a mellettük elsuhanó tájat figyeli. Egyre hevesebben ver a szíve, lelkesültsége feltehetően arcára is kiül, de nem bánja. Gondolatban új otthonát üdvözli és elmormol egy imát, hogy új otthona ugyanolyan lelkesen fogadja őt, ahogy ő maga megérkezett és amennyire le szeretne itt telepedni.
Rengeteget tanulmányozta a várost, így egészen jól be tudja lőni, hogy merre járnak. Tágra nyílt szemekkel csodálja élőben is az utcákat és tereket, talán még levegőt is kissé elnyíló ajkain keresztül veszi - fránya megfázás, ennek is most kellett kijönnie rajta! -, miközben gyerekesen azt találgatja magában, hogy vajon hol fog majd vajon lakni egyszer.*
- Jó, rendben.
*Mikor bekanyarodnak a szálloda elé, sóhajt egy nagyot és nem túl nagy lelkesedéssel ugyan, de visszarángatja magát a földre. Még sokat kell dolgoznia, mielőtt beköltözhetne valamelyik rózsaágyással ellátott házba.*
- Ki se teszem a lábamat a szállodából, de lehet, lemegyek úszni egyet, túl sokat ültem egész nap. Jól esne egy kis mozgás. Neked nincs kedved lejönni velem?
*Kicsomagolást is tervez, de feltételezhetően még így se tudna nyugodtan elaludni, túlságosan hozzászokott a rendszeres testmozgáshoz és most ez a sok izgalom. A taxi kifizetését bátyjára bízza, ő maga túlontúl elfoglalt a repdeső örömének kordában tartásával, végre megérkezett!*

Biccentek egyet.
- Az valóban jó ötlet. Édesanya sosem bírja telefon nélkül. Jó lenne ha nem zaklatna minket. Sőt, ha lehet akkor főleg te beszélj vele amíg itt vagyunk. Nekem azt hiszem nem tenne jót... Kizökkent.
Elmosolyodok udvariasan, tízből tizenegyszer balhézok össze a saját anyámmal. De ez nem is csoda, egy felnőtt, sikeres "üzlet"embert lehet hogy talán már nem kéne folyamatosan nevelni. Legalábbis az én véleményem szerint... és épp itt van a nézetkülönbség kettőnk között. Akármennyire is szeretem, néha elfogy a cérna, és olyankor idő kell amíg lehiggadok. Ilyen figyelemelterelést pedig nem engedhetek meg magamnak.
- Oké, ahogy gondolod. Én egy tusolás és valami kaja után már el is teszem magam holnapra, menj csak egyedül. De azért remélem tudod majd kezelni ha valami helyi hülyének megtetszel... Ami a holnapot illeti, egyelőre elég laza a napirend, először körbenézünk a belvárosban, meglátogatunk egy-két helyet, és holnap este találkozom az itteni kapcsolattartónkkal. Ez a megbeszélés... opcionális számodra. Jöhetsz, de szigorúan irodai ügyekről lesz szó, nem biztos hogy ez számodra érdekes.
Próbálok udvariasan fogalmazni mint általában, de azt is tudom hogy Theresa pontosan tudja hogy miről van szó. És azt is, hogy néha, tényleg csak néha emberek tűnnek el vagy halnak meg az ilyen megbeszéléseken. A döntést mindenesetre rábízom, különösebb titkolózásnak jelenleg nincs értelme.
Zökken egy nagyot a taxi, a sofőr szitkozódik, én pedig hidegen elmosolyodom. Lassítunk és megérkezünk a hotel elé, én pedig úriember módjára bőséges borravalót adok amikor fizetek. Elvégre egyszer sem próbált meg szóba elegyedi velünk a sofőr, és ezt kimondottan értékelem.
- Megjöttünk.
Foglalom össze a nyilvánvalót, aztán kikászálódok a kocsiból.