Egyik felem repes a boldogságtól, míg a másik retteg. Nem tudom, hogy lehetek-e feltétel nélkül boldog, hogy a magamfajta nőknek kijár? Az én életemben nincs más csak erőszak, halál és könnyek...de a legszomorúbb az egészben az, hogy mindezeket én okozom. – Szeretlek Étienne... válaszolok kérdésére és lesütöm a szemem. Érzem ahogy elvörösödök és úgy érzem magam, mint egy szűzlány, aki most van élete első randejúván. Kimondtam. Nem is volt olyan nehéz, mint ahogy azt elképzeltem, ajkaim szinte maguktól formázták meg a szavakat. Milyen más ennek a férfinak a szájából hallani egy vallomást, össze sem lehet hasonlítani azokkal, amiket eddig mondtak nekem. Olyan őszinte és tele van reménnyel. Nem is tudom, hogy én megérdemlem az ilyen érzelmeket? Érdemlek én a fájdalmon kívül bármit is? Főleg egy ilyen férfi szerelmét? Némán ülök a helyemen és csak figyelem őt....nem akarom elrontani ezt a varázslatos pillanatot a múltam sötét árnyaival, lesz arra is lehetőségem bőven, most csak a pillanatnak akarom átadni magam. Bár gondolataim el-el kalandoznak, és rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem, de a mosolyom levakarhatatlan. - Remélem a másodikra te hívsz meg! nevetek fel szavai hallatán és magamra veszem a kabátom. Legszívesebben segítenék neki is, de nem szeretném, hogy kellemetlenül érintse a dolog, így csak türelmesen várakozok amíg indulhatunk.
A bevásárlás viszonylag elég gyorsan ment. Szinte szótlanul jártuk végig a boltot, csak egy-egy lopott pillantást vetve egymára. A szatyrunk hamar megtelet a sapegetti hozzávalóival, egy üveg borral és persze az elmaradhatatalan Tiramisuval. Az utóbbi években nem volt nálam vendég, így még egy kicsit szoknom kell a helyzetet, de kimondhatatlanul élvezem ezt a kibontakozóban lévő kapcsolatot. - Hej...én is elbírok a szatyrokkal! Nagy lány vagyok már! méltatlankodok játékosan, de engedem, hogy átvegye tőlem őket. - Még egy sarok innen. Látod az a magas kék épületet? – mutatok az említett tömbház irányába. - Ott lakom én, a negyediken. Magyarázom és közben próbálom kórdában tartani az ugrándozó kiskutyámat is. - Na és, mondd csak, mennyire komolyak a sérüléseid? kérdezem akaratlanul is a karjára pillantva, miközben megérkezünk az épület elé és a kulcscsomóm után kotorászok. - Remélem nem túl súlyosak! küldök felé egy aggódó pillantást, és kitárom az ajtót előtte. - ha nem bánod lifttel megyünk, semmi kedvem gyalogolni...és előre is bocsánat a kupiért, nem szoktam vendégeket fogadni. az emeletre érve Zafír már hangos ugatással és lelkes farokcsóválással jelzi, hogy megérkeztünk. Kinyitom az ajtót, és betessékelem rajta Étiennet. - Hát ez lenne az. - mutatok körbe a kicsi, de számomra annál otthonosabb lakában. Jobbra a konyha, nappali, balra a hálószoba és fürdő. A nappaliban pedig ott alszik a sarokban a másik testőröm. Nagyon lusta a drágám, egész nap csak szundikál. nevetek fel, és átölelem a férfit. - Érezd magad otthon! suttogom és most én vagyok az, aki mohón kapok ajkai után.
Már jó ideje nem jelent meg olyan szívből fakadó, örömteli mosoly az arcomra, mint Nadiya szavaira. - Szeretlek, Nadiya – az örömbe azonban némi üröm vegyül. Kérlek, Istenem, őt ne bántsd, ne legyen olyanban része, mint azoknak, akik eddig fontos helyet kaptak a szívemben. Senki sem érdemelte meg, Nadiya végképp nem. - A főzést akkor is átpasszolom neked – mosolygok vissza rá. Randevú. Akadályok, korlátok nélküli kapcsolat, nincs titok, nincs bujkálás, nincs rejtőzés.
A bort én választottam, még ha erősen tiltott is alkoholt fogyasztanom, kevéssé törődök vele. Valahol tudat alatt ezzel növelem az esélyét, minél előbb vége legyen, tudom. Valamint nem akarok korlátokat, elegem van, volt belőle. Zafír részlegéhez is mentünk, nekik is legyen valami jó abban, beállított valaki hozzájuk. - Azt tudom. De milyen már, hogy zsebre dugott kézzel bandukolok mellett, míg te karácsonyfát játszol – csóválom a fejem mosollyal. Régimódi nevelést kaptam, ráadásul európait, ami merőben eltér az ittenitől, kaptam is meredező tekintettől kezdve az elolvadt nézésig mindent. Szokatlan volt nekik az udvariasság és az illem. Tetszett, meg is tartottam. - Most viccelsz? – nézek fel az épületre. – Ezerszer riasztottak már ide és számtalanszor jártam már erre – nézek rá csodálkozva. Hogyhogy nem futottunk még eddig össze? - Még élek – néha úgy érzem, minek, ezzel nem akarom terhelni. – A vállamat szúrták meg – és majdnem elvéreztem, de erről inkább hallgatok. – de most már rendben lesz. Zavarban vagyok, sosem szerettem a nyavalyáimról beszélni, holott Nadiya éppen ezekből kapott a pár nap alatt. Szokatlan is számomra, ilyen mélyen nyitott az első napok után sosem szoktam lenni. - Mehetünk – Zafír mögött lépek be, nem tud elszakadni Nadiyától. – Valami divat a város nőlakóitól, hogy nem élnek társasági életet? – Essie, aztán még sorolhatnám, kik aggszüzek lassan. A kupira nem válaszolok, megtanultam, hogy szokásos női mentegetőzés. Részemről szívbaj nélkül beengedek bárkit, ha kupi van nálam. Így élek. Ha nem tetszik, nem jön legközelebb fel. Kupi viszont nincs nálam, munka miatt időm nincs kupit okozni. - Szuper lakásod van – Zafír berongyol mellettem, feltartom a szatyrot, ne vigye magával, ahogy lendül. – Hova tehetem? – tartom fel továbbra is a szatyrokat. - Érdekes testőröd van. Komoly területvédő – mosolyodom el, letéve a szatyrot, s ahogy felszabadul, máris ölelem vissza vele Nadiyát. A csók alatt kezem felkúszik a tarkójára, majd a kabát alá kúszik, mintegy lehántva róla az anyagot. A spagetti, az érdeklődve fejét forgató Zafír, minden érdektelenné válik, Nadiya ajaki kellenek, bőrének érintése. Kizökkent ugyan, hogy a másik karommal nem tudok rásegíteni, de kit érdekel, a hév elragad, s ahogy óvatosan továbblépek a mozdulatokban, figyelve, akarja-e Nadiya, úgy kalandoznak ujjaim rajta.
Olyan jó érzés végre boldognak lenni, érezni a szerelmet, egy másik ember törődését. Bár annyi minden kavarog a fejemben, annyi kérdés, annyi kérdőjel, annyi titok...de mégsem vagyok képes semmi másra gondolni csak a mellettem álló férfira. Ara, hogy érzelmeim viszonzásra leltek, arra, hogy végre van valaki akit boldoggá tehetek, s aki viszont boldogságot hozhat nekem. - Talán eddig nem volt itt az aideje, hogy találkozzunk. válaszolok kérdésére és visszagondolok a múltamra és életemre. Bárcsak hamarabb találkoztam volna vele, akkor biztosan másképp alakul az életem. Boldog nő lennék, talán feleség és anya is. - Nagyon rmélem, hogy az igazat mondod, és tényleg rendben leszel. Nem szeretném, ha bajod esne. pislantok rá fél szemmel és mosoly kúszik az arcomra. Hát ez a pillanat is eljött, valakiért aggódom, fontos nekem. Nem szoktam látogatók fogadásához, idejét sem tudom annak, hogy mikor volt itt valaki. Azt a néhány egyéjszakás kalandot leszámítva, ami néha beesett. A szüleim is talán háromszor voltak itt az elmúlt tíz évben...amióta megöltem a férjem, nem sűrűn látogatnak. Mondjuk ezt megértem. Ha még azt is megtudnák, hogy hobbim lett a gyilkolás...hát nem ist udom...azt lehet nem élnék túl. Túl nagy teher és szégyen lenne nekik, hiszen ők nem ilyennek neveltek. De sajnos a sors közbeszólt és ilyen lettem. - Szóval ennyi ismered a város nőlakóinak társasági életét? húzom fel a szemöldököm. Valamiért nem lepne meg, ha kijelentené, hogy hatalmas nőcsábász hírében áll. Nem csodálkozom, hogy ha a nők odavannak érte. Kedves, megértő, figyelmes és valószínűleg jó szerető is. - Köszönöm. Én is nagyon szeretem. pillantok körbe a lakásomon, mintha most látnám először. Nem kis munka volt otthonossá varázsolni az biztos. Minden szobának más színű a fala, tele van aggatva festményekkel, fotókkal, poszterekkel és persze a könyvek is elmaradhatatlan kellékei az otthonomnak. Csókunk felforrósítjuk a levegőt, olyan mohón kapok ajkai után, hogy beleszédülök. Egész testemben remegek, minden apró részem kívánja őt, és beleremegek minden érintésébe. Hallom ahogy a kabát végigsiklik testemen, majd földet ér. Nem érdekel semmi más, el akarok veszni a pillanatban. Még közelebb vonom magamhoz, beltúrok hajába és élvezem, hogy átjár a bizsergés. Lesegítem róla a kabátot, figyelve arra, hogy ne bántsam a karját. Kicsit kizökkent ugyan, de nem bánom, mindennél jobban vágyom most rá, még a kötés a kezén sem zavar. Csak remélni tudom, hogy nem okozok neki fájdalmat. - így nem lesz meg a vacsora... nevetek bele a csókba, majd lehámozom magamra a felsőmet, és a kabát mellé hajítom a földre. Ajkaimmal végigvándorlok a nyakától az ajkaiig, majd vissza és igyekszem fájdalommentesen megszabadítani a polójától. Csupasz hátába mélyesztem a körmeimet és apró csókokkal halmozom el mellkasát.
- Pedig lehetett volna – sok minden más lett volna, ezen azonban rágódni már olyan fölösleges. Most itt vagyunk egymásnak, más már nem számít. - Az már megtörtént – megdobban a szívem, érzékelve, hogy az aggodalma komoly. – Most már csakis előre lehetséges lépni ebben – mosolygok vissza rá. Már gyógyulok, sietettem is, ahogy tudom. - Mindét nem – nézek rá. – Amennyit láttam belőle, az bőven elég. Most mi van? Mentős vagyok, napjában találkoztam tucatnyi nővel – a rokonságról nem is beszélve. El nem tudom képzelni, mi abban a jó, ha annyira bezárkózik valaki. Az elmúlt fél évtől függetlenül, továbbra is így gondolom. - Azt látni – ennyi telezsúfolt minden. Mégis, ő köszön vissza, minden egyes részében. Otthonosabb, mint az én kocka lakásom. Nincs időm és kedvem sem, hogy a lakással foglalkozzam, csak amennyire kell. Nem foglalkoztat más, csak Nadiya. Se a kutyák, se a béna karom, még a kabátom sem, ahogy hallom koppanni a padlón, benne a kis dobozkával, feledve a célomat, miért is indultam neki aznap. Azon a havas napon is másért indultam neki az erdőben, amikor Nadiyára bukkantam. Mint egy tornádó, azonnal másfelé terel, s cseppet sem bánom a változtatást. - Meg nem is hűl ki – kuncogok vissza, segítve a felsőjének megszabadulásában, majd az enyémben. A döglött kar eléggé zavaróvá válik, azonban megoldom egy mozdulattal, ahogy felkapom, remélve, hogy combjaival körbeöleli majd a derekam. Fél kézzel is meg tudom tartani törékeny alakját és a háló felé tartunk, hagyva, hogy körmei és ajkai ott kalandozzanak, ahol számára jól esik, néha elrabolom ajkait a sajátomhoz, majd a nyakára csúsznak csókjaim. Az ágyhoz érkezés ismét érdekes megoldást szül, közösen dőlünk oldalt, másképp nehéz megoldanom, majd hanyatt fekszem, magamra fordítva Nadiyát. - Kivételes helyzetben vagy most, élvezd ki – suttogom a fülébe, amíg a karomat tartó pólyával bíbelődöm, hogy kibújjak belőle. Zavar, de nem érdekel.
Eszemet sem tudom, hogy mikor éreztem ilyet utoljára. Szívem hangosan zakatol mellkasomban, testem izzik a vágytól. Semmit nem akaro jobban ebben a pillanatban,mint érezni testének melegét, csókjait és egybeforrni vele. Átkulcsolom combjaimat a dereka körül, engedve, hogy ő irányítson. Miközben a háló felé tartunk egyetlen pillantra sem szakadok el tőle. Ott csókolom, ahol érem. Próbálok figyelni minden mozdulatomra, nem akarok túl hirtelen cselekedni, félek, hogy esetleg még jobban megsérűl a keze. Bár nagyon nehéz visszafognom magam, legszívesebben most azonnal leszaggatnám róla a maradék ruhát, felpréselném a falra és engedném, hogy magáévá tegyen. Annyiszor és úgy ahogy csak akarja. Ehelyett viszont sokkal visszafogottabban viselkedem, meggondolom, hogy mit csinálok. Továbbra is csókokkal halmozom el, közben pedig megszabadulok a melltartómtól is. Más szituációban zavarna a meztelenkedés, nem vagyok a felszabadult vagy épp magamutogatók nők táborában. Egy kezemmel meg tudom számolni, hogy hány kapcsolatom volt. Ha lehet kapcsolatoknak nevezni őket. Egyszerre dőlünk le az ágyba, majd Étienne fölé kerekedek, miközben Ő a kötésével harcol én lerángatom róla a nadrágot. - Szerintem ez rád is érvényes. motyogom ajkainak két csók között. - Különleges vagy tudod-e? Nem sokan fordultak meg ebben az ágyban. óvatosan ráharapok ajkaira és ujaimmal végikalandozok a mellkasán egészen a férfiasságáig. Óvatosan rámarkolok és kényeztetem leggyengébb pontját, miközben ajkaimmal még mindig az övé után kapok. Egyre gyorsabb csuklómozdulatokkal kényeztetem és érzem, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam a türelmetlenség. Elveszek tekintetének őszinteségében, szemeinek csillogásában. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, bárcsak mindig így lennénk. Szerelmesen, egymást kívánva és boldogan. Amikor az ember megtapasztalja a boldogságot nem akarja elengedni. Nem akar belegondolni abba, hogy minden ami elkezdődik egyszer véget is ér. Ezzel én is pontosan így vagyok. Soha nem kértem Istenttől, vagy a sorstól – vagy nevezze mindenki aminek akarja – semmit, de most az szeretném, hogy ez soha ne érjen véget. Elszakadok pillantásától, ajkaitól és lassan csókolom végig a nyakát, mellakasát majd nyelvemmel kényeztetem a férfiasságát is. A külvilágból rajta kívül semmit nem érzekelek, az időérzékem is elveszett. Ezekben a pillanatokban csak Ő és Én vagyunk, minden más semleges vagy kevésbé fontos. - Szeretlek... ismétlem meg szavaimat, és széles mosoly terül szét az arcomon. Nem tudom, hogy hisz-e nekem, azt sem tudom, hogy az ő érzései mennyire erősek vagy épp képlékenyek, de most az sem érdekel. Úgy érzem, hogy képes vagyok megváltani az egész világot, minden az enyém és semmi sem lehetetlen. Ismét fölé kerekedek, kezeimmel a feje mellett támazkodva engedem magamba férfiasságát. Lassan mozgok, ép kezét összekulcsolom az enyémmel. Szeretnék megszólalni, mondani neki valamit, kérdezni és remélni, hogy ez az érzés soha nem múlik el. Néha gyorsítok, majd ismét lassítok a tempómon. Szeretném a gyönyör földjére juttatni őt. Szabad kezemmel az ágy támlájába kapazkodom, csípőm ütemesen mozog.
Végre szabadon van a karom, most jön a nehezebbik része, mozgatni még mindig nem megy, így hagyom oldalt szélesebben elterülni, ami már nem jár akkora fájdalommal, hogy kizökkenjek. Már csak azért sem, mert Nadiya elég rohamtempóban végez a nadrággal, s mire ujjaim ismét a bőrére tévednének, s válaszolnék a szavaira, azok elfúlnak, s csak a kezeim s csókjaim jelzik saját türelmetlenségem. S nem csak azok. - Akkor élvezzük ki – suttogom vissza, s tekintetem is minduntalan keresi az övét, ha csak egy pillanatra is szakadunk el egymástól, hogy aztán az ujjaim, s már érzékelésemnek adjam vissza a terepet. Ujjaim gyengéd mohósággal kalandoznak a mellén, körbejárva a mellbimbóit, hogy aztán lecsusszanjon egészen a combjáig, majd vissza, hogy aztán újra kezdődjön a játék. Amikor reggel üresen állt a fekhelye, a maradék reményem is elveszett, s mikor a kórházban magamhoz tértem, addigra végleg elengedtem mindent, nem reméltem, hogy valaha is lesz olyan mámorban és boldogságban részem, mint amiben most vagyok. Nincs semmi és senki más, csak Nadiya, és én. S éppen azért élvezem még jobban, mert ki akarom élvezni, amit kapok, s azt is, ahogy adok, értékelek minden értékes pillanatot, amit vele tölthetek. Türelmetlenül, felkészülve várom, ahogy fölém hajol, korántsem annyira furcsa és idegen így, voltaképpen nem is érdekel, az örömöt, a vágyat és a beteljesülést akarom megadni és visszaadni a számára, látni a szemeiben a csillogást, hallani légzésének megakadó ritmusát, a ránduló izmokat testében, ahogy megtörténik. Akarom őt, mint még senki mást. Hol átveszem a ritmust, hol átadom, hagyva a táncot kibontakozni, s az oly’ régen át nem élt vágy hamar a tetőfokára hág bennem, mással egyetemben, miközben végigcsókolom Nadiya testét, hol finoman, hol vadul végigsimítva bőrén, hogy végül valóban a mennyekben érezzem magam, amit folyton káromlok. Átölelem, szorosan, majd kezem a tarkóján haladva csúszik végig az állán, hogy csókba forrjanak ajkaink. - Csodálatos volt – csókolom végig a nyakán, majd magamhoz vonom, ha érzékelem, engedi, szeretné. – Sose érjen véget ez a pillanat – suttogom, átkarolva ép kezemmel, újabb csókot nyomva vállára.
Az érzés ahogy egyszerre mozog testünk valami olyan erővel hat rám, hogy azt szavakba önteni nem lehet. Érzem testének minden rezdülését, hallani vélem szíve vad zakatolását, mélyről feltörő sóhajait. Olyan ez mint egy tánc, és bár nekünk ez az első próbánk mégis tökéletesen mozgunk együtt. Testem válaszol a ő követelőzésére, ajkaim végigjárják testét. Azóta erre a pillanatra várok, hogy először találkoztunk a hegyekben. Az ahogyan megmentette az életem, hogy befogadott az otthonába, megnyílt előttem, őszinte volt velem, teljesen levett a lábamról. Bár félek, megrémít ez az egész kialakulóban lévő dolog köztünk mégis boldog és hálás vagyok. Figyelem arcát, szeretném kitalálni, hogy mire vágyik, mire van szüksége, miközben engem is egyre jobban magával ragad a hév és vágyakozás. Ajkaink mintha összetapadtak volna, csak néhány másodpercig szakadnak el egymástól. Beletúrok hajába, ajkaimba harapok és hagyom, hogy elrepítsem a gyönyör földjére. Megremeg a testem, görcsbe rándul a gyomrom és halk sóhajok kíséretében lépem át a menyország kapuját. Érzem, ahogy izzadságcseppek jelennek meg homlokomon és a levegő után is kapkodnom kell, de mindez most nem számít. Itt vagyok ezzel a csodálatos férfival, aki mostantól fogva az enyém. Nem is reméltem, hogy harminckét évesen még rám találhat a szerelem és az a fajta érzelmi sokaság, ami Étienne mellett rámtört. - Ez a csodálatosnál is jobb volt. kissé még pihegve kucorodok mellé, fejem az ép vállán pihentetve. Magamra húzom a takarót, talán egy kissé idiótának tűnhetek, de még meg kell szoknom, hogy meztelenül lásson. Nem vagyok – soha nem is voltam – az a fajta nő, akit nem zavar a pucérság. Ujjaimmal köröcskéket rajzolgatok mellkasára, miközben próbálom visszafogni magam, és normális nőként viselkedni. Pedig legszívesebben üvöltönék, és világgá kürtölném boldogságomat. - Nem kell véget érnie. suttogom fülébe és apró puszikat nyomok arcának felém eső oldalára. - És most Étienne? Mik a terveid? Úgy értem velem....vagyis...velünk? kérdezem egy kissé zavartan. Realista ember vagyok, minden eshetőségre számítok. Nem szeretnék pofára esni. Vele akarok lenni, ma, holnap és a hátralévő életem összes napján, de nem lehetek abban száz százalékra biztos, hogy mindezt ő is így gondolja. Nem vagyok már tizenéves, nem élek álomvilágban. - Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy akkor most hányadán állunk a dolgokban...nem vagyok már tini, és jó lenne most leszögezni, hogy...hogy ne ringassam magam álmokban. próbálom elmagyarázni, hogy mire is várok most választ tőle, de egyre hülyébbnek érzem magam. Nem találom a megfelelő szavakat, most valahogy nem tudom kifejezni magam. Felkönyökölök, hogy mélyen a szemébe tudjak nézni, elveszni pillantásában. - Ne haragudj...olyan vagyok, mint egy idióta. Nem tartozol nekem semmilyen magyarázattal. csókot lehelek ajkaira. - Akkor...ha nem bánod...és szeretnéd, itt töltheted az éjszakát. Beszélgessünk. Borozzunk. Holnap pedig hazaméssz...vagy...elmehetnénk együtt valahová. Mit szólsz? Nem akarom még elengedni, szeretem, hogy itt van mellettem, megnyugtat a közelsége, remélem, hogy rábólint a tervemre és nincs semmi olyan halaszthatatlan dolga ami miatt visszautasítana.
Egyaránt kimerülve és az egekben érezve, még mindig nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Hogy ismét megtörténhet. Mélyeket kortyolva a levegőből, átkarolom Nadiyát, ahogy hozzám bújik, olyan természetességgel teszem, mintha már évek óta együtt lennénk. Felszabadultnak érzem magam, mintha az egész világot át tudnám ölelni, mintha nem számítana sem idő, sem tér, most már csak jó történhet. - Ezzel egyet tudok érteni – mosolyodom el, és egy csókot lehelek a homlokára. Magára húzza a takarót, segíteni sem tudok neki, hiába akarnám. A neveltetésem prűdségre tanított, az orvosi és mentős munkám érdektelenné tett ebben, ráadásul Nadiya teste jóval több, mint fantasztikusan csábító. Elveszek az illatában, a mozdulataiban is, kezem hol a derekát simítja, hol kissé feljebb kúszik. Meghökkenek a válaszán, a plafont nézem egy pillanatra. Minden csaj ilyen? Muszáj szavakba kifejezni, hogy mi is van, amikor egészen tutira látni, hogy mi van? Megtanultam, s valami mást is. - Miben vagy bizonytalan, Nadiya? Egy kapcsolatban nem az egyik fél dönthet csak. Ketten vagyunk, Nadiya. A nevedben nem beszélhetek – tekintek a szemeibe, s kezem felcsúszik a takarón, hogy a haját megérinthessem, végigsimítsak a vállán. Ugyanakkor teljesen új érzés fog el. Követtem Salmah akaratát, mert úgy véltem, az lesz a legmegfelelőbb. Saját döntésből maradtam árnyék a kapcsolatban, de most... most nem így lesz, nem is kell így lennie. Megváltoztam, nem csak Salmah halála óta, hanem a parkolóban történt verekedés óta is. Új lapot húzhattam, és nem akarom elcseszni. - Imádom a nőies túlaggódásaidat – csókolom meg, szenvedéllyel és hosszasan. - Tökéletes ajánlat, csak elfogadni lehet – suttogom ajkai közé, a két csók között. A vállam jelez, ahogy felemelkedem a csókhoz, úgy tűnik, elég volt neki mára a mozgásból, nem törődöm vele, sanyargatom tovább. - Amíg felfrissülsz, addig én is rendbe szedem magam – mindegyik egyből a fürdőszobába vonult szex után, még sosem kérdeztem meg, miért, rájuk hagytam, most kettősség van bennem. Nincs kedvem elszakadni Nadiyától, ugyanakkor pihenni is kéne, hogy összekapjam magam. - A bort én készítem elő, a terítékkel együtt, a konyhát rád bízom. Ugyan van egy mentős a családban, tűzoltás még nem az én reszortom – lehellek még egy csókot a vállára. Még pihenek egy keveset az ágyon, kis híján mélyen bealudva, ami lehet, meg is esik, mire mozdulok, hogy felöltözzek, ami mostanra már megszokott művelet, egy kézzel.
Valami azt súgja, hogy ez a dolog Étienne-nel más mint az eddigi kapcsolataim – házasságom -. Első perctől fogva szikrázik a levegő kettőnk között. Azóta utána epekedek, hogy megmentette az életem. Most, hogy itt van velem, hogy csókjaival kényeztet, átölel és szeret egyre biztosabb vagyok abban, hogy Ő az akire szükségem van. Bár megrémít a tudat, hogy akármikor kisétálhat az életemből, hogy a magam köré épített hazugságvár bármikor összeomolhat, mégsem akarok semmi mással foglalkozni csak vele. Átölelem, közelebb fészkelődök hozzá és beszívom finom illatát. - Igazad van, ne haragudj...csak olyan ez az egész mint egy álom, és félek hogyha felébredek már nem leszel itt. nem nézek a szemeibe, mindig is nehezen ment az érzelmeim kimutatása. Megszoktam, hogy magamba tartsam a gondolataimat, illetve másképp fejezzem ki mint a legtöbb ember. Egy versben, könyvben vagy festményben. Szavai hallatán feltör belőlem a nevetés, arcomat a mellkasába temetem és kuncogok. - Örülök, hogy így gondolod, mert ilyen túlaggódásokban még bőven lesz részed. Néha még azt is túlkomplikálom, hogy hogyan csináljak szendvicset. Hidd el, eleged lesz belőlem. Mindig van valami, amin idegeskedni szoktam, ami azért az én életformám mellett talán egyáltalán nem furcsa. Eleinte folyton azonidegeskedtem, hogy elkapnak, lebukok, vagy épp meglát valaki. Aztán ahogy nőtt a rutinom a félelmem úgy csökkent, de teljesen nem tűnt át. A hétköznapi életemben, minden apróságban benne van a félelem és aggódás is. Viszonzom csókját ugyanolyan yenvedéllyel mint az első alkalommal. Ujjaimmal beletúrok kocos hajába és élvezem a pillanatot. Minden olyan tökéletes, semmi másra nem vágyom, ebben a percben Étienne az amire szükségem van. - Remek suttogom bele a csókba. - Úgy tűnik, hogy még gondolatolvasó is vagy! Azt hiszem megnyertem a főnyereményt. Tényleg jól fog esni egy forró zuhany, ellazulni és egy kicsit gondolkodni. A takarót magam előtt fogva indulok a fürdőszoba fele. Nem tudom, hogy miért vagyok ennyire szemérmes, nem hiszem, hogy valaha sikerül legyőznöm ezt a rossz szokásom. Egyszerűen zavar, ha meztelenül látja a testem. Nem tartom magam csúnya nőnek, sem kövérnek, egyszerűen csak visszafogottabb vagyok mint az átlag. Legalábbis szerintem. Előkapkodom a ruháimat a szekrényből, a fürdőszoba ajtajából még visszaszólok: - Szerintem a főzés maradhat holnapra is. Én nem bánom, ha nem mászunk ki az ágyból. küldök felé egy féloldalas mosolyt és magamra csukom az ajtót. Boldog vagyok. Madarat lehetn-e fogatni velem. Halkan dúdolászok és élvezem, ahogy a melegvíz végigfolyik a hátamon. Mint mindig most is ellazulok tőle. Szokásom hosszú órákat eltölteni a fürdőkádban, vagy éppen a zuhany alatt, de most a lehető leggyorsabban frissítem fel magam. Belebújok a fehér, barna foltos köpenyembe, a puha papucsomba és röpke fél óra múlva már ismét a hálóban vagyok. - Mondd csak drágám, mit szeretnél? Vacsorát főzni? Visszabújni az ágyba és addig beszélgetni meg szeretkezni amíg elalszunk? Vagy valami mást?
- Nem haragszom – kuncogok röviden, megsimítva gerince mentén ujjaimmal, majd elkomolyodok. – Hasonló félelmeim vannak nekem is. Annyira jó veled lenni. Ahogy belenevet a mellkasomba, végigrezeg bennem, elmosolyodom. - Így szeretlek és így foglak szeretni – nem fogom azt mondani neki, hogy hagyjon fel ezzel, nem akarom megváltoztatni. Már senkit sem akarok, ahhoz túl nagy leckét kaptam és még csak nem is én fizettem a legnagyobb árat. Mindenki úgy és akkor változik, amikor úgy dönt, változni akar. Az én kedvemért senki se tegye, csakis a sajátjáért. A kezem újfent végigsimít a hátán, a csókok oda-s-vissza adása után rámosolygok, majd hümmentek egyet. - Ezzel én sem panaszkodhatok – Nadiyában megtaláltam azt, akivel valóban boldog tudok lenni, ezt már a faházban is tudtam, s talán éppen ezért ért csapásként, hogy eltűnt. Az aggodalmon kívül, hogy történhet vele valami. - Na, a takaró... dögösebb vagy nélküle – utána nyúlok az ép kezemmel, s megrántva, remélve, hogy visszahuppan Nadiya, ismét megcsókolom, de aztán hagyom, hogy kivonuljon, takaróval együtt. Nem erőltetek és kényszerítek semmit. Feltámaszkodom a könyökömre a fürdő felé fordulva, egyáltalán nem szégyellve, hogy rajtam takaró az nincs. - Egyetértek, szívem – egy ideig még nézem az ajtót, hagyom a sérült vállamat lenyugodni, majd a telefonomat kezdem el keresni és leadok egy bőséges rendelést. Utána még pihenek egy keveset, kis híján bealudva, nagyjából öt perccel Nadiya megjelenése előtt kászálódom fel az ágyból, hogy rendbe tegyem magam, ami kimerül egy köntös keresésében, ami remélhetőleg nem rózsaszín. - A rendelés félóra múlva megérkezik – adok csókot ismét, s a kezem a tarkóján landol, játszva a nedves, szabadon lévő tincsekkel. Már nem vagyok ifjonti hevülettel megáldva, sose nem is voltam, a habókosság messze áll tőlem. - A beszélgetés és a szeretkezés nagyszerű párosítás. Némi étellel és itallal fűszerezve. Miután én is rendbe pakoltam magam – erre háklisak, tapasztaltam, és szeretek én is felfrissülni utána. Ha nem alszom el. - Szeretnék minél több időt tölteni veled – nézek szemeibe. – Nem szeretnélek ismét elveszíteni. Miért tűntél el? – számonkérés helyett inkább érdeklődő, aggódó a hangszínem, egyáltalán nem vádaskodni akarok.
Azt hiszem végre eljött annak az ideje, hogy boldog legyek. Túl sokáig voltam magányos és boldogtalan, most már végre eljött az én időm. Éppen ezért félek annyira, hogy mindez csak egy szép álom és ha felébredek már nem lesz mellettem. Ha valamit, akkor azt megtanultam, hogy felhőtlenség olyan hamar tovaszállhat, mint ahogy rám talált. Elég egy rossz döntés vagy épp szó és az egész máris tovaszáll. Nem tudom, hogy mennyire vagyok képes kontrolálni magam, hogyan tudom kezelni a hirtelen kialakult helyzetet. Azt, hogy most már van egy férfi az életemben, aki sokat jelent nekem, és aki törődik velem. Még akkor is kérédések kavarognának a buksimban, ha sokkal nyugodtabb életet élnék, így viszont azt hiszem, hogy teljesen normális, hogy kétésgek gyötörnek. Még ha teljesen biztos is vagyok abban amit érzek, és abban is amit Étienne érez irántam , meddig lehet a hazugságaimmal tele szőtt életem része? Közelebb bújok hozzá, orromat csiklandozza illata és szívem melengeti a tudat, hogy itt van mellettem, hogy én kellek neki. - Talán ha szépen nézel, egyszer eljön az a pillanat is, amikor anyaszült meztelenül nézegethetsz egész nap. nevetek fel két csók között és tekintetemmel az övét keresem. Van valami meleg és szeretetteljes a pillantásában, valami ami megnyugtat és ellazít. Miért érzem úgy magam, mint egy tinédzser? Miért repkednek folyton pillangók a hasamban akárhányszor csak rám néz vagy rám mosolyog? Miért égeti bőröm minden érintése és miért akarok egyre többet és többet belőle? Olyan érzések és gondolatok ezek, amik furák és számomra ismeretlenek. A férjem is szerettem ugyan, mindenem odaadtam volna érte, de mégis valamiért más volt. Ennyi év tapasztalattal a hátam mögött most már tudom, hogy ő nem szeretett igazán. Neki csak egy trófea voltam, egy vagyontárgy, akivel úgy bánhatott ahogy akart. Átölelem és viszonzom csókját. Miuátán sikerül elszakadnia ajkainknak egymástól a szekrényhez lépek és előhalászok egy szürke köpenyt. - Ezt felveheted. Édeesapám szokta viselni, amikor látogatóba jön hozzám. Lehet, hogy egy kicsit nagy, de mégsem várhatod a kaját egy pucéron. nevetek fel. Ez is fura. Mostanában nagyon sokat nevetek, vidám vagyok és bevallom nőiesen, hogy ez is ismeretlen még számomra. - Na és mondd csak, mit rendeltél? kérdezem és befészkelem magam az ágyba. Szinte azonnal az ölembe fészkeli magát Zafír és Topáz is megjelenik az ágy mellet.. - Mi a helyzet kisasszonyok? Csak nem vagytok féltékenyek? simogatom meg mindkét kutya buksiját. - Akkor azt hiszem, hogy nagyon jó kis éjszakánk lesz. Szerintem megfelel első randinak. küldök felé egy mosolyt. [/b] a fürdőszobában találsz tiszta törölközőt, fogkefét. Sajnálom de csak kókusz illatú tüsfördőm van [/b] ujjaimmal Zafír hatán játszadozom, de tekintetem nem veszem le a férfiról, de kérdésére hangos sóhaj tör elő mellkasomból. - Étienne...sajnálom. Én nagyon beparáztam. A férjem óta nem érzetem így senki iránt. A házasságom pedig maga volt a pokol...mai napig szenvedek a következményei miatt. Én csak nem akartam még egyszer beleesni ugyanabba a csapdába. Érted? legyőzöm magamban a kéztetést, hogy kirohanjak a szobából és sírjak vagy üvöltsek mint egy gyerek. - Soha többé nem teszek veled ilyet....főleg most nem, hogy már tudom mit érzel irántam. Veled akaraok lenni. még nem állok készen arra, hogy minden részletbe beavassam, nem tudom még elmondani neki hogyan lett vége a szenvedéseimnek, de hangom őszinte és szinte könyörög azért, hogy hidjen nekem. - Ha megrémít a tudat, hogy ismét eltünhetek, ha nem akarst kockáztatani teljes mértékben megértem. De kérlek, gondold át, és ha menni akarsz akkor most tedd. Amíg kevesebb fájdalommal jár. szinte égetik a torkom a szavak, érzem ahogy könnycseppek mossák végig az arcom. De nem láncolhatom magamhoz, ha neki még kétésgei vannak.
Átkarolom ép karommal, ahogy visszabújik hozzám és nyomok a hajára egy puszit. - Tényleg? – nézek rá, szépen pislogok párat. – Csak egy nap? – adom a sértettet. Ahogy hozzám bújik, az világ minden gondja elhamvad, csak ő létezik, a bőre puhasága. És a nevetése. Ahogy önfeledten felnevet, a gödröcskék az orcáján, a nevetéstől hunyorgó tekintet, íriszeinek csillogása. - Talán nem tetszik rajta valami, hogy takargassam? Á, értem. A futár lehet nő is – már régen voltam ennyire felszabadult és szabadon poénkodó. Új nekem, szokatlanul jól esik. - Naagy? Ennyire kicsi nem vagyok. Sehol sem – kacsintok rá, majd felveszem a köntöst. Nagyot nézek Zafírra, szemezek vele egy pillanatra, majd fejmozdulattal jelzem neki, hogy le lehet menni. - Én vagyok féltékeny, ott nekem van a helyem, pontosabban neked van helyed az én ölemben – nyúlok a dereka mögé. Nem szeretem a kutyát az ágyon, macskát sem nagyon, de nem most akarok ebből vitát. - Meglepetés – a rendelés. - Első randinak? Az nem az erdőben volt? – nézek rá kérdőn, majd felkelek, a fürdőszobába tartva, közben lehellek egy csókot Nadiya ajkaira. - Kókusz? Jöhet. Legszívesebben dúdolnék, ha nem lenne továbbra is akadály a nem mozgó karom, így csak szerencsétlenkedek a fürdőszobában, igyekezve, ne verjek le semmit. A fürdőszoba nem foglalkoztat, nem nézek körbe, köpenyt magamra véve megyek ki, tisztelve Nadiya érzékenységét. A válasz közben leülök mellé, majd amikor befejezi, átölelem az ép kezemmel. Nem kell tudnia, hogy pillanatok alatt felment a pumpa bennem, nem miatta, hanem a volt férje miatt. - Ha valakit nem szeretünk, akkor sem szabadna úgy bánnia másokkal. Az meg, hogy a párom és pokollá teszem a házasságot, az gyűlöletes. Szeretlek Nadiya és nem akarom, hogy átéld még egyszer azt. Mellettem nem. Soha – magamhoz szorítom, gyengéden. Aztán csendben nyelek, ahogy tovább folytatja, felkelek az ágyról. - Miért játszol velem? Egyik pillanatban azt mondod, velem akarsz lenni, a másikban meg elküldesz? Miért akarsz mindenáron elküldeni? Mi az, hogy kevesebb fájdalommal jár? De tudod mit, elég volt – nem bírom a játszmák ezen formáját, érzelmi zsarolásnak veszem, főleg, hogy már elmondtam neki, ki is mutattam, őt választottam és vele akarok maradni. Elkezdem felrángatni a nadrágomat, idegesít a béna karom, legszívesebben így mennék ki az utcára.
Talán egy kicsit túlparázom a dolgokat, elég lenne ha átadnám magam a pillanatnak. Ez a férfi igazán megérdemli, hogy megismerje a jó oldalam. De valami belső félelem megakadályoz abban, hogy önmagam adjam. Helyette csak egy feszélyezett kis liba vagyok, okkal aggódom tehát azért, hogy előbb – utóbb megunja és kiszeret belőlem. Már egyáltalán az is nagy dolog, hogy valamivel elnyerte szíve szerelmét. A fuccsba ment házasságom óta nem volt pasi aki néhány napnál tovább bírta mellettem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én sem igazán akartam kapcsolatba bonyolódni senkivel, nem hiányzott egy púp a hátamra. Egészen addig jól meg is voltam egyedül, amíg azon a bizonyos napon meg nem ismertem a mellettem fekvő férfit. Ahoigy ránéztem tudtam, hogy az életem örökre megváltozik. - Nem szeretném bizonygatni, hogy mennyire tökéletes vagy. Csupán nem szeretném, ha ebben a látványban más is részesülne rajtam kívül. kuncogok és szinte belepirulok saját szavaimba. Féltékeny vagyok-e? A válaszom az, hogy legszívesebben a négy fal között tartanám, hogy más nő ne vethessen rá szemet. - Édesapám egy picit magasabb mint te, és pocakban verhetetlen. válaszolok ismét kérdésére. - Te úgy vagy tökéletes nekem, ahogy vagy. lehelek puszit ajkaira. Olyan erővel hat rám a boldogság, hogy beleszédülök és nem igazán tudom, hogy hogyan viselkedjek. Elijeszteni sem akarom magamtól, de attól is rettegek, hogy ez az öröm múlandó. Hogy egyik nap majd felébredek és hiába keresem őt, vagy szólítom a nevét nem lesz aki válaszoljon. Lehet, hogy kezdek egy kicsit paranoiás lenni. Egy ideig még kényeztetem kiskutyámat, símogatom a buksiját, majd Étienne szavaira hangos vakkangatások közepette mászik le az ölemből. - Össze ne verekedjetek rajtam. nevetek bele ismét a pillanatyni csendbe. Eddig csak a kutyusaim okoztak boldog pillanatokat nekem, ahogy számomra is ők voltak az elsők. Mintha a gyerekeim lennének. Ez mostantól változni fog, a napi rutin felszámolódni látszik, és bár ők nem emberi lények valószínűleg így is érzik a változás szelét. Sok embertől hallottam becsmérlő szavakat az állatokról, de azt már több esetben is bizonyították – a kutyáim -, hogy sokkal több szeretett és ragaszkodás van bennük, mint az emberek nagy százalékában. - A faházas találkozásunkat nem nevezném randinak. A medvén kívül senki mással nem állt szándékomban randizni. Aztán jöttél te, mint egy szuperman és felborítottatd az egész életem. És persze ezt egyáltalán nem bánom. hogy is bánhatnám, amikor egy ilyen ember akadt az utamba. Helyesebben én kerültem az ő útjába. Igazán próbálkozom, nem akarok túl idegeskedni semmit. Én próbálok a pillanatnak élni, de gondolataimban minduntalan előtőr az a gondolat, hogy bármikor elveszíthetem. Lehet engem gyerekesnek, meggondolatlannak, naivnak vagy bármi másnak nevezni, de elég kegyetlen leckét kaptam az élettől ahhoz, hogy félelemmel töltsön el minden boldog pillanat. Nem tudom kontrolálni magam, a szavak csak úgy kicsúsznak a számon, bele sem gondolok, hogy mennyire megbánhatom vele Étienne-t. Tudom, hogy minden kimondott szónak súlya van, engem is bántana, ha Ő viselkedni ilyen ellentmondásoson velem. Lábaiamt felhúzom az ágyon és átkarolom a térdem alatt. Mondani akarok neki valamit, hogy megértse miért vagyok ilyen, de azzal biztosítanám magamnak az utat az örök magány börtönébe. Bármennyire is egy erős nőnek nézek ki, nekem is szükségem van végre valakire. Most, hogy itt van mellettem pedig nem tudom hogyan is viselkedjek. Némán nézem ahogy próbálja magára rángatni a ruháit. Legszívesebben kiáltanék és könyörögnék, hogy ne hagyjon el. Ehelyett csak némán pislogok rá, könnyeim az arcomat mossák. Keresem a megfelelő szavakat, valamit, amivel magam mellett tarthatom. Ha most hagyom kisétálni azon az ajtón talán soha többé nem láthatom. Elég erős vagyok én ahhoz, hogy elengedjem? Milyen abszurd: egy magabiztos, erős nő, aki évek óta átveri a rendőrséget, aki egyetlen kés segítségével megannyi életet ontott már ki, most itt ül összegubózva az ágyon és megijed a szerelem gondolatától. - Étienne...kérlek ne menj. kezdek bele bocsánatkérésembe elhaló hangon. - Én sajnálom. Nem akarok játszadozni az érzéseiddel. Csak...annyira össze vagyok zavarodva. Engem...eddig mindenki elutasított. A saját szüleimnek is csalódást okoztam. Szeretlek, úgy érzem, hogy jelen pillanatban te vagy számomra a legfontosabb. Nem akarlak elengedni sem most, sem később. Azt akarom, hogy az életem része legyél. Hogy együtt építsük a jövőnket. felállok és odasétálok mellé. - Kérlek ne menj. Maradj melletem. Egy kis türelmet kérek tőled és meglátod, minden jobb lesz. Szeretlek. a szavak csk úgy ömlenek belőlem. Kétségbeesés lett urrá rajtam, rettegek, hogy elveszíthetem őt, azt a megfoghatatlan boldogságot amit nekem okozott.
Ravaszul hunyorgok egyet, a pirulására felnevetek, közelebb hajolok hozzá, ahogy sikerül, s miközben tenyerem végigsimít arcán, egy csókot lehelek a másik oldalára. - Én is így vagyok veled – el nem mozdulnék mellőle legszívesebben, hogy semmi bántódás ne érhesse. - A pocakot mellőzöm – viszonzom a csókot. Mióta összefutottunk most, az egekben érzem magam, bárcsak sose múlna el. - Morogni én is tudok – nevetek fel, s megkönnyebbülök, annyira talán nem kell harcot vívnom legalább az egyiküknél a pozícióért, mindenféle értelemben. - Azt hiszem, egészen jóban leszünk a két hölggyel – nézek a két kutyára. A kis fehér szőrgombóc odahaza sokat tanított erről nekem, Jakel egyetemben. - Tehát superman vagyok? Wonderwoman – simítom meg a felkarját. Örülök, hogy akkor éppen arra jártam és szerencsénk is volt, ezt is hozzátettem már akkor is gondolatban, de hangosan azért még nem mondanám ki. A szavaira megállok a mozdulatban, a karom is eszméletlenül idegesít, már régen felrángattam volna, de ahogy felnézek rá, a széken ülve, el is szomorodom, s le is higgadok. Rossz így látni. Éppen én, aki védeni akarom, előlem gubózik be úgy, mintha összevertem volna. Fájdalmas érzés. A szavai, mintha belőlem szóltak volna. Kudarc volt az eddigi életem és nem akarom ezt tovább folytatni. A verekedés sokat változtatott rajtam. S Nadiya nagyon fontossá vált az életemben. Felnézek rá, hagyom a nadrágot visszaesni a földre, tenyerem a derekára simul, nekidőlök az ölének. - Mintha a saját szavaimat hallottam volna. Veled akarok lenni, Nadiya, s én is bizonytalan vagyok, magam miatt, nem miattad. Félek, hogy eltűnsz egy nap mellőlem, s nem azért, mert elhagytál. Féltelek – tudja már, hogy mindkét barátnőmmel mi történt, és rettegek, hogy vele is megeshet. – Szeretlek. Kezem feljebb csúszik a hátán, ahogy felállok, s újfent megcsókolom. - Együtt akarok veled lenni – suttogom két csók között, kilépve a nadrágból, az ágy felé terelve magunkat, majd most én döntöm óvatosan az ágyra, mit óvatosan, együtt zuhanunk, a karommal tartom meg magam az esésben, hogy ne zuhanjak rá, s csókjaim levándorolnak a nyakára, amikor felhangzik a csengőszó. Pont jókor. Megállok. - Fantasztikus az időzítés – szarkasztikus hangom jelzi, hogy egyáltalán nem örülök neki. - Megyek. Még egy utolsó csókot lehelek a nyakára, majd a földön heverő kabátomból kihalászom a tárcámat, megérintve Salmah dobozát. Megsimítom, s csak az ajtó előtt kapok észbe, hogy a köpenyt nem kötöttem össze. Nem is fog menni egy kézzel. Kirángatom a papírpénzt a tárcából, borravalóval együtt, s az ajtófélfának támaszkodva intézem el a futárt, megkérve, hogy tegye a folyosóra nyugodtan a rendelést. - Nadiya! Azt hiszem, elkélne egy kis segítség – Ádámkosztümben mennék így is ki a folyosóra, szégyellős nem vagyok, az illem szól belőlem.
Egyik percben úgy érzem, hogy a világ összes boldogsága az enyém, a másik pillanatban viszont már minden szertefoszlani látszik. Képes vagyok néhány meggondolatlan mondattal tönkre tenni mindent, mindent amire teljes szívemből vágyok. Saját magam ellensége vagyok, képtelen vagyok legyűrni magamban a félelmeimet. Mindezidáig erős nőnek hittem magam, hiszen sok minden kersztül mentem már és mégis emelt fővel sétálok az emberek között, most, amikor a szerelmről van szó a saját boldogságomról, olyan gyengének és tehetetlennek érzem magam. Ilyen szinten még sosem bénított meg a félelem, azt hiszem kezdem érteni, hogy miért mondják sokan, hogy a szerelem gyengévé tesz. Hosszú-hosszú ideje először most a világ leggyengébb emberének érzem magam. Nem tudom mit csináljak, mit mondjak vagy hogyan viselkedjek. Érzem, hogy nagyon rossz irányba fog elmenni ez a kapcsolat, ha nem tudok változtatni a viselkedésemen. A szavak csak úgy törnek fel belőlem, nem engedhetem, hogy kisétáljon az életemből. Csak állok vele szembe és igazán remélem, hogy szavaimmal elértem nála a kívánt hatást. Ennél őszintébben ebben a percben még nem beszélhetek. Remélem tényleg hallja a hangomban az elfojtott érzéseket, a ki nem mondott szavakat, gondolatokat. Nem vagyok a syavak mestere, nem tudom hogyan kell kapcsolatot kialakítani, az egész életem úgy van elcseszve ahogy van. Szavai tőrként döfődnek szívembe. Tudom, hogy miken ment keresztül, tudom hogyan veszítette el az emebereket az életében, tudom, hogy semmi másr nem vágyik csak arra, hogy stabilitást nyerjen az élete. Retteg, hogy még valakit el fog veszíteni. Én pedig nem könnyítem meg a dolgát, bizonytalanságommal még jobban erősítem benne ezeket az érzéseket. - Annyira sajnálom, hogy megbántottalak. Nem fogsz elveszíteni. Veled vagyok. apró csókot lehelek ajkaira – nagyon boldogok leszünk együtt. Majd meglátod nem csak vígaszt akarok nyújtani szavaimmal, télnyleg bízom abban, hogy együtt verhetetlenek leszünk. Szinte megszédülök csókjától, nem tudok betelni ajkaival, ölelésével. Örökké így akarok maradni, szerelmesen összeforrva. Együtt dőlünk le az ágyra, kezem a köpeny alatt kalandoznak, szívem majdnem kiugrik mellkasomból. A csengőszó mindkettőnket visszarángat a valóságba. - Remek. suttogom elhaló hangon és mozdulatlanul követem tekintetemmel Étienne távolodó alakját. Megpróbálok minden negatív gondolatot távol tartani magamtól, azt hiszem mindketten megérdemeljük azt, hogy végre boldogok legyünk, mindenféle félelem nélkül. Azt még nem tudom hogyan fogom alakítani az életem, hogy már nem csak magamra kell gondolnom, de azt hiszem idővel képes leszek megoldani és változtatni rajta. Ismét a férfi hangja rángat vissza a valóságba, felpattanok az ágyból és szinte futólépésben teszem meg a rövidke utat a bejárati ajtóig. - Mi történt? kérdezem, de mielőtt válaszolhatna valamit, hangos nevetés tör fel belőlem. Komikus kép tárul elém, Étienne félmeztelenül az ajtó rejtekében, a megrendelt étel pedig az ajtó előtt várja, hogy végre átvegyék. - Ne haragudj! nem tudom visszatartani a röhögést. - Mondtam, hogy fel kellen-e öltöznöd. odasétálok és segítek összekötni a köpenyt. - Késöbb, majd ismét levetkőztetlek kuncogok miközben felveszem a öldről a futár hozta kaját. - Na és mondd csak, mit eszünk? egyenlőre az illatáról még nem sikerült beazonosítani a zacskó tartalmát, de valami mennyei illatt kering az egész konyhában. Még kutyuskáim is megjelennek a küszöbön. - Sajnálom, de ti ebből nem kaptok
Annyi minden változik körülöttem, velem nagyon rövid idő alatt, úgy érzem, kezdem elveszíteni végleg a talajt a lábam alól. Már nem okolom az életet, már nem okolom az öreget ott fenn, azt úgy jó pár hete a műtőasztalon hagytam. De most arra sem akarok gondolni, én mennyire vagyok ebben hibás. Egyszerűen nem értem, annyira káosz az egész, hogy csak hagyni tudom elsiklani magam mellett. Nadiyát akarom, s egyben félek is, belevonzom az életébe a halált. - Nem bántottál meg – ép kezemmel a tarkóját simítom. – Én is veled vagyok, veled akarok lenni. Szeretném, ha azok lennénk – nem az utópisztikus boldogságra vágyom, hanem tartós kapcsolatra, Nadiyával. Rengeteg sok közös van bennünk, ám nem ezért vonzódom hozzá. Ő tényleg énem másik része, még sosem éreztem ezt, azt viszont igen, hogy nincs fal közöttünk. Hevesebben veszem a levegőt, ahogy az ágyra dőlünk, újra meg akarok vele ismerkedni, tetőtől-talpig. Kuncogva lehellek csókot ajkaira, mielőtt kilépnék a folyosóra. - Haha, ezt már jókor mondod – hajtom be az ajtót, hogy se hang, se látvány ne kerüljön a kinti folyosóra. – Alig várom. Ratatouilleal töltött kagylótészta, fűszeres francia kenyér, Sorrel pestos tészta grillezett fűszeres csirkével és vajas-fűszeres öntettel és két üveg bor, egy fehér száraz és egy vörös félédes lapul a rendelés között, desszertnek pedig forró csokoládé torta, és Crème Fritter várakozik. - Úgy bizony, ez most a miénk. De kértem nektek ám valamit – ételmaradékok, de a legízletesebb fajtákból, amit ők is ehetnek. – Így jár, aki összehaverkodik a főszakáccsal. Rejtélyesen hunyorgok Nadiyára. - Finomat és ízleteset. Kitalálod illat alapján? – kezdem a szabad kezemmel bontogatni a dobozt, ebben rutinom van, annyi dobozos rendelt kaját még életemben nem bontottam ki, mint az utóbbi hetekben. Sorra nyitom őket s hagyom élvezkedni az illatokban. - Van itt a közelben egy francia étterem, tőlük szoktam rendelni, ha honvágyam támad – sorra mondom az ételek nevét, hagyva, hogy Nadiya vegye ki a dobozokból.
Az elmúlt néhány héten, kezdve azzal a pillanattal, hogy találkoztunk sokkal több változás ért, mint életem eddigi 32 éve alatt összesen. Az egészben a legfurcsább pedig, hogy mindez pozitív fordulat a létezésemben. Nemcsak a saját érzelmeim miatt, hanem azért is amit ez a férfi táplál irántam. Rég elvesztettem a reményt arra, hogy valaha is lesz majd egy férfi, egy kapcsolat az életemben. Miután eltemettem a férjem, vele együtt elhantoltam a fiatlaságom és a boldogságom is. Belekezdtem egy olyan életbe, ami teljesen felemésztett és eluralkodott rajtam, mindenkit kizártam az életemből aki azelőtt fontos szerepet töltött be benne. Soha senkinek nem adtam esélyt, pontosan amiatt, mert rettegnem kell minden pillanatban. Az én életem nem olyan amit meg lehet osztani másokkal. Van arról kell lemondam, amit ez elmúlt tíz évben elépítettem magam körül, vagy pedig a társat kell kiűznöm belőle. Én pedig mindez idáig az utóbbit választottam, örök magányra száműztem magam csak azért, mert gyenge vagyok leállni a játékaimmal. Túlságosan benne vagyok már a közepében ahhoz, hogy csak úgy kiszálljak belőle. Túl sokan számítanak rám, sok nő, akinek csak Mahaud adhat kiutat a reménytelenségükből. Hogyan hagyhatnám cserben őket? Nem tudom mindezt hogyan fogom kivitelezni, ha Étiennel komolyra fordulnak majd a dolgok. Fogalmam sincs hogyan mászok ki a magam ásta gödörből. Annyi kérdés kavarog a fejemben, legszívesebben üvöltenék a bizonytalanságtól. Egy dologban vagyok száz százalékra biztos, az pedig az, hogy nem akarom engedni, hogy ez a férfi kisétáljon az életemből. Más megoldást kell keresnem a problémáimra, többé nem akarok menekülni. Bár agyamban zakatol a sok megoldatlan probléma, de arcomon széles mosoly terül szét és úgy érzem, hogy nálam boldogabb ember jelenleg nem igazán létezik. A kétségbeesésre még bőven lesz időm a késöbbiekben is, most semmi másra nem vágyom csak élvezni a pillanatot. - Sajnálom Étienne...de nem tudom kiverni a fejemből ahogy ott állsz az ajtó takarásában. még mindig kuncogok az előbbi látványon. A kutyák már egészen közel merészkedtek a pulthoz, szimatolva és remélve, hogy nekik is jut majd valami a jóból. - Elkényezteted őket. Aztán a fejünkre nőnek. tetszik, hogy még a kutyákra is gondol, annyira figyelmes. Bár ha így folytatja akkor majd egész este sétálni fogunk velük. Hihetetlen, hogy ezek ketten mire képesek, ha beindulnak. Figyelem ahogy lassan kibontja a dobozokat és próbálok rájönni, hogy mit rejthetnek, de minden ismeretlen számomra, az illatuk viszont mennyei. - Aha, szóval Francia. nyomok egy gyors puszit az arcára. - remélem, hogy nem rontok a helyzetemen, de nem vagyok jártas a francia konyhaművészetben. Igazság szerint...sosem ettem még igazi francia ételt. ismerem be őszintén, miközben egyenként szedegetem ki őket tányérokra.. - Ratattatu..vagy milyen kagyló ez? nem igazán kedvelem a tenger gyümölcseit, de az ő kedvéért biztosan megkóstolom majd, sőt, még jó is lehet, hiszen az illata isteni.
Egy nagyon sokat jelentő képet vágva nézek rá, majd egy puszit nyomok a homlokára. - Ha ezt tudom, akkor rózsaszín köpenyt kérek. Egészen jól neveltek a kutyák, nem szedik le az ételt a pultról, asztalról. Láttam már olyat pár helyen s nem rajongok azért sem. - Nem fognak. Viszont nem én adnám nekik az ételt oda – teszem a kutyáknak való ételes szatyrot Nadiya elé. Nem tudom, ki hogyan viszonyul ehhez és nem szeretnék bonyodalmat belőle. – Vagy adhatok én is? – érdeklődő a tekintetem. – Van kutyafuttató – adok újabb csókot, ezúttal ajkaira. - Igen. Ha nem szereted, nem ízlik, nem kell megenni. Majd akkor rendelünk pizzát. Ez esetben itt az ideje. Finomakat főznek. Nekem még a tészta főzése is kész horror. Nyitogatom a dobozokat, s teszem Nadiya elé. - Ratatouille. Paprika, paradicsom, hagyma, egyéb zöldségek fűszerekkel párolva, és ilyen kagyló alakú tésztába teszik őket, aztán megsütik – hajtom fel az egyik oldalát, hogy lássa. - Nem rendeltem kérdezésed nélkül tengeri gyümölcsöket, ha nem szereted esetleg. A palackokat ülve nyitom ki, egyik dugós, a másik csavaros. - Nos, ezek is levegőznek addig. Sajtot is kértem, az meg elbújt valahova, a mártással együtt. Lehet, hogy a másik szatyorban vannak. Hova dobhatom ezeket? – mutatok a keletkezett szeméthalomra, hogy elrendezzem. A terítésben is próbálok segédkezni, egy kézzel is lehet azt, még ha lassabban is. Furcsa érzés terül el bennem. Olyanfajta otthonosság, amit még sosem éreztem, vagyis nagyon régen. - Azért felöltözök – köpenyben enni illúzióromboló. A nadrág tart a legtovább, a felsővel hamar elboldogulok, vettem pár belebújós, ráhajtós felsőt, persze, mondanom sem kell, én és a ruhavásárlás. - Ezzel is megvolnék - azért törölgetem a homlokom, a nadrággal megszenvedtem. - Jó étvágyat – eléggé meg is éheztem, az első falatokat viszont Nadiyának adom, villával felvéve az adagot.
Minden olyan tökéletes most. Mintha már hosszú évek óta együtt lennénk, össze vagyunk hangolódva, erre elég volt az elmúlt néhány óra, hogy rádöbbenjek. Olyan otthonos lett a kis lakáskám, és boldogság van a szívemben. Oly hosszú év óta először érzem azt, hogy végre van esélyem egy kiengyesúlyozott és boldog kapcsolatra, végre van elég erőm ahhoz, hogy beengedjek valakit az életembe. - Nyugodtan adhatod te is. Ismerkedjetek csak szépen egymással... általában utálom, ha idegen tömik mindenféle szarral a lányokat, de ezalól Étienne természetesen kivétel. Bízom benne és azt akarom, hogy ezt ő is érezze. Ha minden az elvárásaim és reményeim szerint fog alakulni, akkor hamarosan a kutyuskáim új családtagot kapnak. Az pedig fontos, hogy megismerjék egymást, mert egyiküktől sem akarok majd megvállni. A lányok éppen olyan fontos helyet foglalnak el az életemben, mint ez a férfi. Viszonzom a csókot, majd folytatom a dobozok tányérra pakolását, miközben élvezkedem az illatokban. Az már kiderült, hogy nem igazán vagyok az ujjítások mestere, általában megelégszem a megszokott kajákkal, nem próbálgatom az ízeket. Talán most már ennek is eljött az ideje. - Nem kell pizza. Ki nem hagynám ezt az isteni lakomát amit rendeltél. Ismerkedünk nem? És ez is a részed egy darabkája, úgyhogy szívesen kalandozok benne. Nem ismerek magamra, azt hittem, hogy félni fogok a változástól, ehhez képest könnyedén rázom ki a kisujjamból. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt nem tudom feszélyezve érezni magam mellette. - Értem, teljesen megtévesztett a kagyló kifejezés. Őszintén beismerem, hogy nem tartozik a kedvenc menüsorom közé egyik tengeri élőlény sem. Igaz, rákot, homárt és garnélát is csak egyszer ettem a nászutamon. Azóta kerülöm őket. Az egész nászutam maga volt a pokol. Folyton olyan programokat szervezett Will, ahol csak ő érezte jól magát, arról persze nem is beszélve, hogy az első pofont is ott kaptam. Nem vagyok egy nagy vendégfogadó, néha amikor valaki feltéved hozzám mindig furán érzem magam. Beengedni valakit az ajtódon egyet jelent azzal, hogy beengeded azb életedbe. Mutatsz neki egy darabot abból ahogyan élsz, ami te vagy. Pontosan ezért kerültem a látogatókat, eleinte nehéz volt, aztán a barátok lassan lekoptak és egyedülk maradtam. De sosem bántam eléggé ahhoz, hogy változtassak rajta. Most mégis minden olyan egyszerű, nem kell sokat gondolkodnom rajta, ösztönösen tudom mit csináljak ahhoz, hogy elégedett legyen minden. Legalábbis nagyon remélem. - Én eltakarítom őket. Te nem vennél le nekem a felső szekrénysorból két borospoharat? Nem akarok most a széken mászkálni.,.. kérdezem és a következő mozdulattal már a szemetesben landolnak az üres dobozok. A sajt és a mártás is előkerül, amik szépen helyet is kapnak az sztal közepén. Átölelem a fárfi nyakát és apró puszikat nyomok az ajkára és arcára. Végre nem kell titkolnom tovább az érzéseimet, végre bátran kimondhatom és kimutathatom azt amit iránta érzek. - Menj csak! Bár azt hiszem arra nekem is sort kell kerítenem, nem fogok a pöttyös otthonkámban asztalhoz ülni veled. Azért ott még nem tartunk. nevetek miközben figyelem távolodó alakját. Anyukám megtanított arra, hogy egy férfi előtt mindig a legjobb formánkat kell mutatni, különben nagyon hamar ráébred arra, hogy talál nálunk szebbet és csinosabbat. Egy férfit a hasán kívül a szépséggel lehet még igazán magunkhoz láncolni. Mindegyikük szeret azzal dicsekedni, hogy neki van a legszebb, okosabb vagy dekoratívabb barátnője. Amíg Étienne távol van, hangulatnak gyertyákat gyújtok, és bekapcsolom a lemezlejátszómat. Mivel művész lélek vagyok, nagyon változatos a lejátszólistám, jazztől elkezdve a modern-poppig zinte mindent meghallgatok. Egész hangulatosra sikerült ez a rögtönzött vacsora, a gyertyákkal és zene, na meg persz a férfivel aki a világot jelenti számomra. - Adj egy percet és jövök vissza suttogom a fülébe, majd berobogok a hálóba. Frissítenem kell a ruhatáram, nem igazán van olyan göncöm ami alkalmas a szívek megdobbantására. Választásom végül egy sötétkék ruhacskára esik, ami talán még nem túl kihívó, de azt hiszem jól áll nekem. Egy itthoni vacsorához alkalmas. - Megjöttem lehelek csókot az ajkaira, majd elfoglalom helyem a széken, amit kicsit közelebb húzok az övéhez. Túl nagy volt a távolság. - Akkor jóétvágyat. mosolygok rá, és elfogadom a felém nyújtott ételt. - Hmm...ez tényleg nagyon jó. Nem is tudom miért nem kóstoltam még eddig. simítok végig a kezén, majd beleharapok a francia kenyérbe. - Na és mondd csak, merre indultál mielőtt találkoztunk ma? remélem nem tartom fel semmilyen fontos ügyében.
- Köszönöm – tekintek rá hálásan, addig úgysem adtam volna nekik én magam, amíg Nadiya meg nem engedi. Ezt eléggé belevésték a fejembe, és igazat is adok a gazdiknak. - Akkor tessék, itt van máris az étel – először nem tudom eldönteni, elvegyem-e a tálakat és úgy tegyem bele, majd vissza, eléjük, végül kettéosztom az ételt és úgy pakolom a táljaikba. Majd később megy máshogy is, amikor már jobban megszoktak. Belesimítok a hajába, a válaszától ismét átjár az öröm. Nadiya el akar jutni hozzám, megérteni, mint ahogy én is nagyon vágyom arra, hogy megismerhessem, még jobban. Nincs fal, nincs akadály. Az aggodalom egy időre arrébb repül, élvezni, elmerülni akarok abban, amit most megalkottunk, mind a ketten. - Szeretlek – suttogom közelebb hajolva hozzá, majd puszit nyomok a fülébe. Ahogy kimondja, duplán megkönnyebbülök. Eléggé sutba dobtam volna az egész hangulatot, ha tengeri herkentyűket rendeltem volna. - Megértem. Nem a tengeri herkentyűk tehetnek róla, de tökéletesen megértem – simítom meg a vállát. – Legközelebb eszünk, amit te rendelsz. Nagyon kíváncsi vagyok, miket szeretsz enni. Nem vagyok egy nagy ételínyenc, viszont ez is Nadiya, amit megismerhetek belőle. A dobozokra és a szatyrokra nézek, majd a szekrényre. - Veszek. Itt vannak? – mutatok találomra az egyikre, majd ha igen a válasz, kinyitom, se leveszek két poharat, a pultra teszem. Derekára siklik a kezem, ahogy átöleli a nyakam, s elmerülök benne, a látványában, az illatában, még ha csak röpke percre is. Nem tudok betelni vele. - Abban is dögösen néznél ki – mosolyodom el. Hallom a zenét, egy rövid időre az ágyra is leülök, nem csak, mert a nadrággal bajlódom. Kinézek az ablakon és olyan teljesség ér át, mindazzal, ami körbevesz, hogy úgy érzem, nem is érdemlem meg, nem is a valóság mindez, majd fel fogok ébredni. - Ez csodálatos, Nadiya! – lenyűgözve állok meg, ahogy meglátom a hangulatos terítéket és fényeket. Nagyon régen volt már ebben részem, s sosem volt talán ennyire csodálatos. Csak bólintok, aztán a pultnak dőlök inkább, s a közben odajövő két kutya fejét simítom szórakozottan, s vakarom a fülüket. Mélységes nyugalom és öröm van bennem, amely szétfolyik bennem. Ez lenne A kapcsolat? Az igazi, olyan, amilyennek valóban lenni kell? Nem vagyok már tejfeles szájú kiskölyök, nem fogok hiú ábrándokat kergetni már. De ez más. Ez az, amire mindig is vágytam. - Szívdöglesztő vagy – ezt sem egyből tudom kimondani, a szemem le- s fel pásztázik rajta, issza be a látványt. Viszonzom a csókot, s közben megfogom a kezét, majd az asztalhoz kísérve, segítek helyet foglalni neki, némileg bénán, kuncogok is. Érdeklődéssel várom, ahogy ízlelgeti a falatot. Ha nem ízlik neki, nem fogok megsértődni. - Mert most érkezett el az ideje – ujjaim az ujjai felé fordulnak, míg végigsimít rajta. A kérdés hirtelen jön, megáll a kezemben a villa, eltűnik a mosoly az arcomról. Salmah. - Ö – támasztom meg az alkaromat az asztal szélén, a villát bámulom. - Nem hiszem, hogy most ez jó ötlet lenne, mégis, szeretnék válaszolni. Salmah utolsó kérését teljesítem. A hamvait akartam szétszórni, ahová kérte – halk a hangom, szeretném ebből kirángatni magam, de az most nem megy.
Ég és föld a különbség közte és egykori férjem Will között. Míg Étienne minden pillantasában, mozdulatában és azavában érződik a tisztelet és szeretet, adiig William mindennek pontosan a szöges ellentéte volt. Neki sosem volt fontos igazán az, hogy nekem mire van szükségem, a saját vágyait kielégítette aztán a többi meg teljesen hidegen hagyta. Nagyon fiatal voltam és tudatlan, bárcsak soha nem mentem volna hozzá, bárcsak lett volna elég erőm ahhoz, hogy másképp zárjam le a múltam. - Én is szeretlek nincs is rá szó, hogy elmondjam mennyire. Úgy érzem, hogy bármit teszek vagy mondok az eltörpül a felém áradó szerelem mellett. Ha tudtam volna a reggel, hogy ilyen csodálatos nap vár rám akkor valószínűleg sokkal hamarabb felkeltem volna. Hoszzú napok óta csak ő jár fejemben és már rengetegszer elképzeltem őt mellettem, de a valóság mindent felülmúlt. Ízletes falatokat rendelt az egyszer biztos, a bőség zavarában azt sem tudom, hogy miből falatozzak. Mindent meg akarok kóstolni, de azért túl mohónak sem szeretnék tűnni. Vetek egy pillantást morrogva majszoló kutyák felé. Étienne még nekik is képes örömet okozni. Tegnap még olyan távolinak tűnt ez az álom, ma pedig itt ül mellettem a konyhában és minden amit kívánni tudok valóra vált. Bár már régen kinőttem a tinikorból és az élet is megtanított jó néhány dologra, de még mindig hiszem, hogy létezik boldogság, és minden embernek megvan a párja. - Legközelebb főzni fogok. nevetk rá. Tudok én főzni, és szeretek is, csak az elmúlt tíz évben nem igazán volt senki akin gyakorolhattam volna. Azelőtt pedig pofon volt a jutalom mindenért. - Szerintem meg te vagy a csodálatos mondom miközben egy új darabb kagylót vadászok. - ez a kagyló valami Isteni, de komolyan, hogyan élhettem eddig nélküle? Baj ha elveszem az utolsót? kérdezem, de meg sem várva válaszát máris a villám hegyére szúrom. - bocsiii kuncog miután eltüntetem az utolsó darabot belőle. Felszabadult és vidám vagyok, régóta nem érzetem magam ennyire szabadnak, s bár még mindig nyomják sötét titkok a szívem, egy kicsit mégis fellélegezhetek. - Annyi de annyi kérdés kavarog a fejemben. Annyi mindent szeretnék veled csinálni Étienne. Be akarom pótolni a kimaradt időt az életünkből. Legszívesebben a szemem sem húnynám le, minden percet veled töltenék. csak úgy buknak ki belőlem a szavak, mert vágre van akihez beszélnem, van akivel tervezzem a jövőm. - Tudom, hogy még csak az ismerkedős fázisban vagyunk, de tele vagyok álmokkal és tervekkel, amiket veled akarok megvalósítani. mondom szinte levegővétel nélkül, majd felállok és töltök magunkat bort. - Kettőnkre, emelem magasba a poharam. Szokásom,hogy egyszerre rengeteg mindent fecsegek össze, legtöbbször meg sem várom a másik válaszát, csak mondok és mondok. - Ne haragudj, kicsit elragadtattam magam, de figyelek. harapok egy nagyot a kenyérből, majd megsímogatom az arcát. Kérdésem a jelek szerint váratlanul érte, a feszültség szinte kézzel fogható. Felhúzott szemöldökkel figyelek rá, nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá egy egyszerű kérdés. Amikor végre kinyögi a választ már minden érthető. A mai napon már sokadszor vagyok tapintatlan, tényleg meg kellene tanulnom hallgatni. Megszorítom a kezét,hogy érezze itt vagyok vele. - Sajnálom Étienne...nem tudtam.... apró puszit nyomok ujjaira. - Ha szeretnéd holnap veled tartok. Teljesítsd Salmah utolsó kívánságát. nem csak az örömben és boldogságban, hanem a szomorúságban is szeretnék rajta osztozni. Ez is az élet része, Étienne egy darabkája. - Persze ha egyedül akarsz menni azt megértem. tapasztalatból tudom, hogy nem jó ötltet ilyenkor rákényszeríteni magam. Mindenki másképp dolgozza fel az elvesztés fájdalmát, van akinek a társaság segít, de a legtöbb ember önmaga szeret szembenézni az ürességgel. Kortyolok egyet a borból, és tovább fürkészem az arcát. - veled vagyok... ennél többet nem tudok most mondani.
Mélyet lélegzek, mintha befogadnám mindazt, amit Nadiya ad nekem, felém. Most kezdem érteni, mennyire vakon szeretem Salmaht, ám nem viszonozta sosem úgy, ahogy én szerettem. Valahol elfogadtam, mert éreztem, most viszont tudom, hogy ha szeretett is Salmah, az nem volt szerelem. Nadiya más, látom, érzem rajta és még most is a mennyek felé repülök egyfolytában, biztonságos talajt érezve a lábam alatt. - Azt kíváncsian várom – csillan fel a szemem. Született konyhafelgyújtó vagyok, még egy rántottát is képes vagyok kozmássá égetni. Csak csodálni tudom a ruhában, amiben megjelent, még ha mindenben gyönyörű, bármit is vesz fel. Féloldalasan elmosolyodom, nem tartom magam csodálatosnak, pancsernek annál inkább. - Nem, sőt... – nyúlok a villával a tészta felé, hogy adjam neki, de beelőz. Kuncogok egyet, majd megpuszilom az orrát. – Jó nézni, ahogy eszel és hogy ennyire ízlik. Ismét kezd felengedni, mint a házikóban, elragadtatással néztem akkor is, ahogy kinyílik és felszabadult lesz, mellőzve minden kislányosságot és álcukiságot, amit alapvetően nem szeretek. A majmókálás a gyerekek sajátja. Nadiya bájossága a felnőtt felszabadultságé volt akkor is, és tetszik, ahogy mindezt teszi. Még az evést is abbahagyom, ahogy elragadtatja magát, a csillogó szemeit, a ragyogó arcát, csak nézni tudom. Aztán elérnek a szavak is, a mosolyomba szomorúság vegyül. Túl sokszor terveztem már a jövőt valakivel, s mindannyiszor kitörölte a sors, kegyetlen keménységgel. Felnőttem ilyen téren, vagy inkább keserűen józan lettem, még nem tudom eldönteni, de az a fájdalom már nincs bennem, mint a verekedés előtt. A dolgok jönnek, ahogy akarnak, azon múlik, mi mit tudunk belőle kihozni. - Kettőnkre – teszem le a villát s emelem a poharat koccintásra, majd egy korty után újból az ajkaira adok puszit. A szomorúságnak már nyoma sincs bennem. Attól, hogy a sors mindig keresztbe tesz, attól még lehet ábrándozni és lelkesedni, azt senki sem tudja elvenni. - Ne kérj elnézést, élvezet volt hallgatni. Repetát kérek belőle – emelem fel ismét a poharam. - Nem tudhattad – villantok egy röpke, szélesebb mosolyt, majd felé fordulok, ahogy megpuszilja a kezem, az elvándorol az arcához végigsimítva az állán, egészen a tarkójáig. - És az már a múlt. Most mi vagyunk itt, te és én. Senki más. Na jó, és a két blöki – mosolyogva ingatom meg a fejem beismerően, hogy nem ketten vagyunk. - A holnap még messze van – hajolok felé és újfent megcsókolom, kezem a derekára siklik, s azon fel a háta közepéig. – Majd elmegyek, de ráérek még azzal foglalkozni, ha eljön az ideje. Köszönöm, Nadiya – suttogom két csók között.
Csak most tudatosul bennem, hogy mennyire hiányzott nekem egy stabil kapcsolat, egy férfi, egy szerető, egy bátorító szó, minden amit ez a férfi itt mellettem képvisel. Olyan hosszú ideig nyomtam el magamban ezeket az érzéseket, hogy most csak úgy úszom a boldogságban és minden együtt eltöltött pillanat felér egy kisebb csodával. Túl sokáig voltam ahhoz magányos, hogy most eltaszítsam magamtól, szükségem van rá, és tudom, hogy Ő is ugyanúgy vágyik rám. - Nagyon finom...szerintem ezt a napokban még meg fogjuk ismételni.... lehelek puszit ajkaira, majd kortyolok a vörös italból. - Vagy tudod mit? Legközelebb majd keresünk egy jó receptet és megpróbálom elkészíteni. Az biztos, hogy nem lesz ennyire mesés, de legalább megpróbálom. Mi a véleményed? szeretek főzni, mindig is szerettem, amíg ki nem verték belőlem. Nem mondom azt, hogy fejből vágok minden receptet és újításokat sem vezetek be soha, de ha van egy jó receptkönyvem akkor simán elkészítek mindent. Mindent akarok és mindent most azonnal. Őt, a szavait, az érintését, a csókját és minden pillanatot amit megoszt velem. Túl nagy kérés a sorstól, hogy vele akarok lenni? És nem csak most, nem csak addig amíg felkel a nap, hanem a hátralévő életem minden napján. Még akkor is, ha bűnös vagyok, egy senki, szabad nekem egyáltalán kérnem? Kaphatok egy ilyen embert magam mellé, amikor én annyi szülőt hagytam gyerek, és megannyi gyereket apa nélkül? Még...még úgyis ha valójában ők megérdemelték...De ki vagyok én, hogy eldöntsem ki és mit érdemel? Az elmúlt tíz évben éppen elégszer játszodtam Istent, talán itt lenne az ideje abbahagyni. De így viszont felmerül bennem egy másik kérdés, nem hagyom cserben a nőket? Azokat a védteleneket akik csak Mahaudra számíthanak? Amíg meg nem ismertem Étienne-t sosem foglalkoztattak ilyen gondolatok, teljesen elégedett voltam az életemmel. Nem nyomasztottak ilyenfajta kísértetek. Most viszont, nem tudom hogyan alakítsam a sorsom, őt nem akarom elengedni, de a másik életeforma is a lételemem lett már. - Ne aggódj, az értelmetlen csacsogásomból még bőven lesz részed. Ha egyszer elindul a szám akkor nagyon nehezen fogom be mindig is voltak ezzel problémáim. Ha tudtam volna, hogy kérdésemmel így elszomorítom akkor inkább fel sem teszem neki. - Most már csak mi számítunk ismétlem meg szavait és az ölébe fészkelem magam, átkarolva a nyakát. - Nem akarom, hogy elfelejtsd miattam a múltad...az életed része volt. ujjaimmal a hajszálait csavargatom és pillantását keresem. - Legyen úgy ahogy akarod. zárom le a halott barátnő témát, majd visszamászok a székemre, hogyha szeretne még enni ne zavarjam benne. Kezembe veszem a borospoharat és kiiszom az utolsó korty italt belőle. - Szerintem ha te is befejezted menjünk be és aludjunk egy jót. Személy szerint engem leütött a fáradtság. mosolygok rá, miközben eltakarítom az asztalról az általam megüresített tányérokat. - És alig várom, hogy melletted érjen a reggel.
Tartottam attól, hogy nem lesz kedvére az étel, amin nem sértődnék meg, pizza és hamburger van elég a világon, majd ettünk volna azt. Így viszont még jobban kivirulok, hiszen ezentúl vele élvezhetem ezeket a fogásokat, megoszthatom vele. - Benne vagyok! – emelem fel a poharat. Nem fogom azt mondani, hogy elkérem anyámtól a receptet, anyuci kedvence sosem voltam, és nem vagyok ilyen téren ragaszkodó dolgokhoz. De legfőképpen tudom, mennyire sértő lehet ez neki. Hallottam már pár ilyen dolgot kollegáktól. - Habár... a kuktáddal vigyázz. Képes lesz felgyújtani a konyhát, ha nem figyelnek oda rá – mutatok magam felé. Még sosem akartam senkivel sem együtt főzöcskézni, antitalentum vagyok ilyen téren. - És én így szeretlek – nyomok egy csókot ajkaira. A bakfis szerelem messze áll tőlem, hogy minden rózsaszínben lássak, azt hiszem, azt Salmah után végleg elégettem. Mégis, elfog valami izgatottság, hogy mi az, amit megismerhetek Nadiyából, amit meg akar osztani magából velem. Átkarolom a derekát, ahogy az ölembe ül, a szemeibe tekintek. A múlt már nem az árnyékom, azok csupán az életem történéseivé szelídültek. - Nem fogom – aztán, mintha törést érzékelnék, egyből mozdul, azonban nem hagyom, megfogom a derekánál, gyengéden, de erősen. - Tudok helyette valami mást is, ami eléggé pihentető tud lenni – csókolom meg újfent, aztán hagyom, hogy a konyhában pakoljon, terveim szerint addig a fürdőszobában teszem rendbe magam. Az utolsó mondatára azonban átölelem a derekát újfent. - Számból vetted ki a szót – lehelek egy puszit az orrára. Nem öltözöm le, annak is megvan a maga szépsége, ahogy megszabadulunk tőle, s kifejezetten szeretem. Még ha most egy kézzel elég béna is vagyok benne. Odalépve hozzá, a dereka helyett most az arcát simítom végig, egészen a tarkójáig, majd onnan le a válláig, hogy aztán tovább vándoroljon a derekáig. Vágyom rá, még sosem vágytam ennyire senkit.
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (Nadiya otthona)
