Erdei sétány

to Nyssa

A könyvek szeretete az egyik olyan tulajdonság, amiben hasonlítok a barátnőmre. Nagyokat bólogatok, amikor kitér arra, hogy neki melyek jönnek be, és mi az, amivel nem tudott, mit kezdeni. Nagyon szeretem a húgomat, de kinőttem már abból, hogy ilyen ifjúsági regényekkel üssem el az időmet, és ha már van egy kis szabadidőm, akkor bevállalom a sokkal bonyolultabb olvasmányokat is. Néha nekem is becsúszik a romantikus regény, sőt egyéb erotikus költemény is, de nem viszem túlzásba. A kádban hamar kihűl a víz, de azért, ha nagyon belemerülnék egy bestsellerbe, akkor tudom, hogy van utánpótlás, és a vízdíj sem izgat, mert ennyi kényeztetés nekem is kijár. Nem költögetek ostobaságokra, és kétszer meggondolom azt is, hogy mire adjak ki nagyobb összeget, de a könyvek nem tartoznak ebbe a kategóriába.

A mászás már egy másik szenvedély, és mivel a sort Nyssa nyitotta meg, ezért őt figyelem, közben egy kicsit elcsábulok, és flörtölök is. Nem lenne szabad, de megteszem, viszont figyelmen kívül hagyom az árulkodó jeleket, amelyek már hetek óta megkeserítik az életem, de ez van. A munkám mellett nincs még arra is időm, hogy elmenjek egy teljes kivizsgálásra. A baj ott következik be, amikor majdnem lezuhan a barátnőm, és ez sokkolva hat rám is. A mellettem álló férfi segít be, hogy ne történjen nagyobb baj. A kötelet megfeszítem, és a térdemet is berogyasztom egy kicsit, hogy stabilabban tudjam biztosítani őt. Nem kell sok idő, hogy leérjen a földre, és azonnal nekem intézze a kérdéseit. Kíméletlen tud lenni, ebben biztos vagyok, mert nem az első eset lenne, hogy összeveszünk, de most mégis bevallom neki, hogy milyen gyengeségek mutatkoztak az elmúlt napokban nálam A Benes esetet nem osztom meg teljesen vele, de arról is be kell számolnom. Szerinte is el kellene mennem egy orvoshoz, de ahogyan ő előadta, még el is küldtem volna egy melegebb éghajlatra, mert csöppet sem a szívem csücske. Kedvelem, és vannak bennem érzések a múltból, sőt nem tudom, hogy hova tegyem őket jelenleg, de az lenne a legjobb, ha nem is foglalkoznék velük.
- Tumor? Jó, hogy nem egyből agydaganatot diagnosztizálunk. A kezem, és a lábam fáj néha. Nem hiszem, hogy az lenne.. – rázom meg a fejemet, és el is fordulok tőle egy kicsit.
- Komoly dolgokról beszélsz, ez nem egy sima megfázás. Nincs időm arra, hogy elmenjek egy specialistához. Örökletes betegség, mégis mi? – ekkor egy időre elhallgatok, és a csend beszédesebb helyettem is. A nagypapám jut eszembe, és a hirtelen leépülése. A tekintetem Nyssáéba fúrom, de nem szólalok meg. Fabry-szindróma. Ha az van nekem is….akkor nagy bajban vagyok. Melyik fokozatnál tartok, és miért nem vizsgáltak ki gyerekként? A szüleim nem féltettek minket, vagy akkor még ez nem volt divat? Meredten bámulom őt, aztán végre erőt veszek magamon.
- Nincs semmi olyan, amit örökölhetnék. Eltúlozzuk Nyssa, szóval hagyjuk is, rendben? Ha már lejöttél, akkor rajtam van a sor, és ha nem bánod, akkor egy másik pályát választanék. – igazítom meg a beülőmet, bár várom a kirohanását, és az ellenkezését, hogy én ilyen állapotban úgysem mehetek fel oda. Napellenzőként a szemem fölé helyezem a kezemet, és a szikla magasságát mérem be, de ekkor valaki elkiáltja magát, és kitágulnak a pupilláim.
- Vigyázzatok! – a mellettünk álló két férfi is elszámolta magát, és merészebbek voltak, mint kellett volna. Annyi lélekjelenlétem van, hogy félreugorjak, de a lendület még engem is súrol, és mire feleszmélhetnék, már a földön kötök ki. Kicsit oldalra gurulok, és a szememet védem. Nyssával nem tudom, hogy mi történt, de a Nick nevezetű pasas eléggé rosszul járt….sőt.
- Nyssa? – kiáltom el magam, és megpróbálok felállni, de hatalmas a por, és egy test már a földön hever.
- A picsába.. – bicegek oda, és eloszlatva a porfelhőt, veszem észre, hogy Nick, aki előbb még a barátnőm mellett mászott a földön fekszik mozdulatlanul, és Jason…a haverja, nos ő a kiegyenlítetlen súlykülönbség miatt, most félig a magasban lóg. El se tudom dönteni, hogy meghaltak-e, sőt azt se tudom, hogy a barátnőm jól van-e. Ez egy borzalmas nap.

- Pedig megvan a valószínűsége, Lori. És én túl sok egy a millióhoz esetet láttam már ahhoz, hogy hallgassak - ez a nagy és kegyetlen igazság, már ami a volt betegeimet illeti. Rezidensként szinte vadásztunk a ritkaságokra és az ország legjobb kórházainak egyikében minden lehetőségünk meg is volt arra, hogy találkozzunk vele. Olyan orvosok mellett segédkeztem a műtőben, akik a legritkább betegségeket is évente gyógyították szinte. Oda csak az jutott el konkrét diagnózis nélkül, akiről el lehetett mondani, hogy már a sima dokik minden szokásos lehetőséget kizártak. De ehhez idő kellett. Sokszor több, mint amennyi engedélyezett lett volna. Ha nem sok kiindulási alap van, akkor próbálkoznak tesztekkel és hónapokig tartó gyógyszeres kezelésekkel, majd egyszerűen tovább lépnek, ha ennek nincs eredménye. Egy gyorsan növő tumor esetében pedig ezzel könnyedén elérhetik, hogy már a műthetetlen kategóriába tartozzon, mielőtt igazán észrevennék. A másik lehetőség pedig a mikro változat. Amikor a gépnek egy gombostűfejnél nem nagyobbat kell kiszúrnia, szintén csak a jó szerencsében lehet bízni. Ezek után pedig bármi gyanús jel esetén én biztatom az embereket, hogy menjenek minél előbb orvoshoz...
A következő szavai viszont akaratlanul is megerősítik az eddigi tiltakozását. Próbálja kibeszélni magát, de lefagy. És tudom, látom a szemében felderengeni a tudást és a megértést. Majd a fájdalmat és a félelmet is. Valakinek a családjában igenis volt ronda örökletes betegsége és a tünetek rá is stimmelnek. Ezért pontosan tudja, hogyan fog ez kinézni, ha rosszabbodik. És nem akarja elfogadni. Ezt is megértem. A betegség, függetlenül a fajtájától, minden, csak nem kellemes szórakozás. De ez a makacsság is meglep, ami utána következik. Mert elkezdi magára igazítani a felszerelését, készen rá, hogy felmenjen. Már nyitnám a számat tiltakozásra, amikor meghallom a figyelmeztetést. Évek egész során át tanultam, hogy ha kiállt valaki, akkor azonnal el kell lépni onnan, és a testem még azelőtt reagál, hogy felfognám, honnan jön a veszély. De még így is meglök valami és látványosan felken a sziklafalra. Érzem, amint a fejem a kőnek koppan és az egyik éles perem végigsúrolja a kezemet is. Utána fordulok vissza homályos foltokkal a szemem előtt, hogy lássam, mi történt. A por nem olyan nagy, szerencsére Seattle-ben esély sincs a természetnek kiszáradni, így azonnal kibontakozik előttem a lezuhant mászó képe. És a feszes kötél a testén, ami egyértelművé teszi, hogy a társa felettünk himbálózik. Francba, francba, francba!
- Velem minden rendben, te megsérültél? - válaszolok neki azonnal, majd a férfihoz térdelek a földön és a nyakánál ellenőrzöm a pulzusát. Gyenge és lassú, de megvan. Még én. A kicsavart póz alapján nyilván valóan féloldalasan ért földet és fogalmam sincs, milyen belső sérüléseket szenvedett közben. Most a hátán fekszik félig, a bal keze alá szorult és a sisak mellett egy vékony csíkban vért is látok. Már nyúlnék hozzá, hogy segíthessek, amikor észreveszem a saját kezemet. Az is véres, nem vészesen, de ott van rajta, ahogy jó adag kosz is. Azonnal körülnézek, hogy a zsákom merre lehet és fel is ugrok érte. Közben többen kezdenek el felénk közeledni minden irányból. Szerencsére a hely népszerűbb hétvégén mint a sima turista ösvények. A zsákba azonnal eltűnik a kezem és a vizes palackkal tér vissza, majd gyorsan lemosom a lehető legtöbb piszkot magamról. - Lori, segíts kérlek! Még él, de nem tudom, mennyire sérült meg. Hívd a 911-et, mondd be a helyszínt és tedd kihangosítóra a telefont, addig felmérem! - a zsákkal együtt visszatérek a férfihoz és újra megnézem a pulzusát. Nem úgy tűnik, mintha változott volna, így gyorsan körülnézek, hogy láttam a további sérüléseket. A sisakból még mindig szivárog a vér, de azt nem merem eltávolítani. Ha koponyatörése van, akkor ez a nyomás az egyetlen, amely visszatartja a még gyorsabb haláltól. A nyaka stabilnak tűnik, de addig biztos, hogy nem mozdíthatjuk meg, amíg nem találok valamit a rögzítésére. A bal kezéből semmit nem látni, de a jobb épp. A bal lába szöge viszont nem tetszik, valószínűleg eltörte. És a jó ég tudja, hány helyen lehet belső vérzése. Mire végzek, egy telefon is kerül mellém, látom rajta a kihangosítót és a vészhívót. Fel sem nézek, hogy Lori vagy egy másik mászó tartja oda, azonnal beszélni kezdek. - Dr. Nyssa Kaianae-Plyseckaja vagyok, orvos. Azonnali mentőhelikopteres segítséget kérek, két fekvő és egy járó beteg szállításhoz. Két eszméletlen sérült, valószínűsíthető koponya törés, nyak- és gerincsérülések, törött végtagok és belső vérzés. Szükség lesz ideg-, ortopéd- és traumasebészre. Valamint a mentőcsapatra, az egyik sérült egy kötélen lóg le a sziklákról. A helyszíntől ötven méterre van egy tisztás, ott landolhatnak - fejezem be, miközben végig tapogatom a testét is, keresve a belső vérzések nyomait. Kicsi az esélye, hogy azonnal találok és nem is jelent jót. De mást most nem tudok tenni. Vagy talán mégis. Gyorsan körülnézek, keresve a megfelelő személyt. Az egyik nőre esik a választásom a kettőből rajtunk kívül, aki egy hatalmas, bolyhos rózsaszín pulcsiban/mellényben virít. Nyilván valóan nem mászni hozta, de a földön várakozni a pasidra elég puha és meleg az ilyesmi. Én pedig felhasználnám, szóval remélem nem valami több ezer dolláros divatdarab. Bár talán rózsaszín műszőrmét még a nagy divatházak sem használnának. - Hölgyem, szükségem lenne a mellényre. Lori, a zsákom aljában van egy kisebb gyógyszeres doboz, kérlek keresd meg benne a sárga pirulát! - fordulok hozzá, miközben a saját derekamról a sálat leoldom. Nem a legfinomabb selyem kendő, így nem félek beáldozni. Amint megkapom a ruhadarabot, feltekerem a két oldalát és két gombócot kapok alul egy vékony sávval, amit be tudok szúrni a nyaka alá, majd a kendővel rögzítem az egészet a nyaka körül. Nem olyan stabil, mint az orvosi nyakvédő, de a sisakkal együtt elég jól tart ahhoz, hogy most már meg merjem kísérelni a bal keze kiszabadítását is. Intek két férfinak a közelben, akik nagyon óvatosan megemelik kicsit a vállát és az oldalát, én pedig lassan elkezdem kiszabadítani a karját. Nincsenek illúzióim róla, hogy milyen állapotban lesz, de nem maradhat alatta. De a többiek, jobb, ha hátralépnek. Egészen pontosan azok, akik még nem láttak bomba által leszakított végtagokat...

to Nyssa

Nyssa túl félelmetes, túl lényegre törően tudja tálalni a dolgokat, és ez megrémiszt. Nem gondoltam én eddig semmilyen agytumorra, de még arra sem, hogy komolyabban kellene foglalkoznom a tüneteimmel. Az agyam legmélyebb zugában már jó ideje ott van a vészjelzés, de elnyomom, mert nem akarok szembesülni a valósággal. Túl elevenen él bennem a hétéves önmagam, aki végigcsinált egy haláltusát, és bár számomra nem volt annyira lélekölő, és szembetűnő, de a szüleimet megviselte. Rövid időn belül következetett be a nagypapám halála, és eleinte még az orvosok sem tudták, hogy mi állhat a háttérben. Szépen lassan épült le, és alig vettük észre néhány hónap leforgása alatt, hogy a főbb szervei felmondták a szolgálatot. A vesét, és az agyi tüneteket nem tudták összekapcsolni, amíg nem jött az ötlet, hogy ássanak mélyebbre, és csináltassanak egy átfogóbb vérképet, illetve genetikai kórképet. Kiderült, hogy egy ritka betegségben, a Fábry-szindrómában szenved, és ha időben rájöttek volna, hogy ezek okozzák a szervezet leépülését, akkor meg lehetett volna előzni a bajt. Megállítani szinte lehetetlen a folyamatot, de lassítani bizony még nem késő, ha gyógyszeres kezelést kap valaki. Egy picike, szőke lány nem értette, hogy a nagypapáját miért szegezték tolószékhez, miért nem játszhat vele a nyári szünetben. Augusztus végére, mire eljött a csillaghullás ideje, már nem volt közöttünk. Mindenki mélyen hallgatott, és nem akart tudomást venni a távozásáról. Ez a sors fog rám is várni, ha kiderül, hogy örököltem a betegségre való hajlamot? Nem, az nem lehet. Huszonnyolc éves vagyok, velem nem történhet meg. Megrázom a fejem, és elhatározom, hogy semmi sem ronthatja el ezt a napot. Felmászom annak a sziklának a tetejére, és hazafele megbeszéljük a barátnőmmel, hogy milyen szuper helyet mutattam neki, sőt átadom neki a lehetőséget, hogy legközelebb ő javasoljon valamilyen programot. Az égiek, vagy éppen ki tudja, milyen jelnek vegyem a következő történéseket, amikor egy hangos kiáltással egybekötve baleset történik a mellettünk mászókkal. Elugrom a felszólításra, mondhatni a lendület is visz. A gurulás után összegömbölyödöm, és a kezemmel védem a testemet, de nem esik semmi rám. Néhány perc után felállok, de a lábam még mindig zsibbad, és Nyssa után kiáltozom. Remélem volt ideje félreugrani, és nem esett bántódása. Kisebb porfelhő gyűlik össze körülöttünk, de hamar kitisztul a terület, és egy eszméletlen testet pillantok meg a sziklaszirt alján, miközben a levegőben lóg a kötél másik fele. A női megérzésem azt súgja, hogy ne nézzek felülre, de megteszem, és meglátom Jacket is, akivel még előbb flörtöltem, és megmentette Nyssa életét is azzal, hogy besegített a kötél megtámasztásában. Nemsokára meghallom legalább az ő hangját, és ez egy kis nyugalommal tölt el, de hogy mi lesz még itt…nem tudom. Kóvályog a fejem, megközelítem őket, de ő máris a sérülttel foglalkozik.
- Nem esett bajom, csak.. – nem fejezem be a mondatot, mert éppen az előbb akartam vakmerően nekiindulni a sziklamászásnak, és erre tessék. Másik két ember zuhant alá. Az egyik oldalamon tekintek végig, és észreveszem, hogy a pulcsimon egy kisebb vértócsa ütött át. Megsérült a könyököm, de nagyobb problémát nem észlelek egyelőre. Borzalmas látványt nyújt a földön heverő férfi, akinek a bal kezét az esés a sisak alá temette, nem beszélve a természetellenesen kifordult lábáról. Nyssa halott kém, de orvos is egyben, és nagyobb lélekjelenléte van a hasonló helyzetekben, mint nekem, így bármit mond, mindenképpen a keze alá fogok dolgozni.
- Él még? – guggolok le melléjük én is, de a barátnőm a zsákjában kutat, nekem meg a segítséghívás marad. A közelben többen is másztak, ezért felfigyeltek a felhívásra, és most körénk kezdenek gyűlni.
- Azonnal megkeresem a telefonomat. – nem kérdezek, csak arrébb húzom a táskámat, és az oldalsó zsebből előhalászom a készüléket. Hálát adok az égnek, hogy van térerő, és a szolgáltatóm nem hagy cserben, bár talán a hirtelen sokkhatás miatt le sem esik, hogy vészhívást mindenképpen tudnék kezdeményezni. Remegő ujjakkal ütöm be a három számjegyet, és két csörgés után megszólal a vonal túlsó végén a diszpécser.
- Itt a 911, miben segíthetek? – odateszem Nyssához, hogy a belátása szerint cselekedjen, mert nagyobb tapasztalattal rendelkezik az ilyen helyzetekben, mint én. Őszintén még soha nem fordult elő velem, hogy másokon kellett volna segítenem. Ez az első, és azt hiszem egy ideig az utolsó is lesz. A telefonbeszélgetés alatt feltekintek a másik férfira, aki eszméletlenül himbálózik a magasban, nem tudva arról, hogy mekkora bajba került a barátja, és ő maga is.
- Azonnal küldöm a mentőhelikoptert a helyszínre, Dr. Kaianae-Plyseckaja. A várható érkezési idő tíz perc. Addig tartsa a vonalat, és összeköttetem Önt a mentőhelikopter vezetőjével. – túl sok lesz körülöttünk a bámészkodó, de Nyssát még ezt sem hozza zavarba. A keze alá dolgozok, mint egy nővér, amennyiben nevezhetem magam annak. Az egyik nőtől kéri el a mellényét, aki zokszó nélkül kapja le magáról, és adja át neki, én meg máris elveszek a táskája mélyén, és az elsősegély dobozból kihalászom a sárga pirulát. Némi késéssel sikerül rálelnem, és nem tétlenkedve csúsztatom bele a tenyerébe, ha felém fordul. Minden perc számít, de arra nem vagyok felkészülve, amit éppen csinál. A férfi nyakát rögzítve, megkér másokat, hogy tartsák meg, hogy kihúzhassa a kezét. Menten elkap a rosszullét, és odébb kell mennem, hogy ne adjam ki a gyomrom tartalmát. Nem születtem orvosnak, és nem láttam még hullát sem, szóval nekem ez nem egy leányálom.
- Itt Daniel Ramsey a mentőhelikopter vezetője, két perc van még a leszállásig. Hogy vannak a sérültek? – Nyssa el van foglalva, így rajtam van a sor, hogy beszéljek helyette.
- A barátnőm éppen most látja el a földön fekvőt, de van még egy, aki a kötélen lóg, és a másik férfihoz van biztosítva. Kellene egy kis segítség. – hadarom el, és megpróbálok érdembeli válaszokkal szolgálni.
- Mi a neve hölgyem? – kérdez rá a pilóta, én meg az ajkaimat harapdálva adom meg.
- Lorelai Haggerthy. – a férfi szavait nem sokan hallják körülöttünk, és nekem a pillantásom Jackre vándorol, miközben kérdésekkel bombáznak a másik sérülttel kapcsolatban.
- Innen nehéz lenne megállapítani, hogy lélegzik-e még. Ha eloldjuk a kötelet, akkor ő is lezuhan… - köhögök fel egy kis koszt, és a szám elé kell tartanom a kezemet.
- Valakinek fel kell majd másznia, hogy megtámassza… - a fülemben zúg a meredek ötlet felhozatala. A szélirány megváltozásából, és a hatalmas robajból egyértelmű, hogy megérkezett a mentőhelikopter, így kicsit odébb állok. Perceken belül egy egész mentőcsapat jelenik meg, és Nyssa mellé rohannak egyből, de az egyik odajön hozzám is.
- Ön Lorelai? Ő meg a… - mindketten feltekintünk, és a mellettem álló férfi felméri a helyzetet.
- A nevem Gordon Harrison. A barátnője ügyesen elkezdte az életmentést, de itt sajnos összetettebb problémával állunk szemben. – teszi derékra a kezét, és agyalni kezd.
- Tud biztosítani? – meghökkenek a kérdésen, de aztán felvilágosít arról, hogy mire készül.
- Fel kell másznom, hogy le tudjam vágni a másik sérültünket, és egy másik beülővel le tudjam hozni onnan. A segítségére lesz szükségem, hogy ez megvalósuljon. – feltekintek a meleg barna szemekbe, és végig se gondolva bólintok egyet.
- Megmentette az életünket, ennyivel tartozom neki. Csináljuk. – a saját bajaim ellenére elszántság csillan a szememben. Végre valamit jól csinálhatok.

Pedig már azt hittem, végre kapok egy hétvége nyugalmat, amikor senki nem akarja, hogy orvos legyek. Senki alatt pedig értem a rendőrséget, kórházat, tanítványokat és a gyakornokomat. Gondolhattam volna, hogy az én aktuális szerencsémmel ez az egész csak egy vágyálom, mert valakinek bizony mindig szüksége van rá, amikor a közelben vagyok. Még akkor is, ha kivételesen végképp semmi felszerelésem nincs, mert nem az én autómmal jöttünk. Sőt, erre a területre kocsival behajtani nem is nagyon lehet, így kizártnak tartom azt is, hogy bárkinél lehet egy orvosi mentőláda vagy ilyesmi. Maximum egy alap felszerelés fertőtlenítővel, ragtapaszokkal meg kötszerrel, de ehhez is irtó nagy szerencse kell. A mászók nem szeretnek extra cuccot pakolni, mert attól csak nehezebb lesz a táska, így éppen nálam sincs semmi. Leszámítva a saját gyógyszereimet, amelyeket neki egyértelműen nem adhatok oda, ha azt akarom, hogy éljen. Így nincs más választásom, mint elővenni a trauma tréningen gyakoroltakat és reménykedni benne, hogy az elég, amíg ide nem ér a mentő. Akiket, már ha minden igaz, közben Lori hívott is. És pedig egy páciens híján kezdem is a másik kezelését, bár elsőre csak a felmérésig jutok el. A lehetőségekhez mérten tiszta kézzel vizsgálom meg, keresve kevésbé nyilván való sérüléseket, miközben a diszpécser a vonal túlsó végén hall mindent és valószínűleg elég bonyolult is neki az egész ahhoz, hogy azonnal tovább kapcsoljon a mentő helikopterhez. Nem tudom érte hibáztatni...
Lori közben igyekszik segíteni, már amennyire tud. Tartja a telefont, beszél, amikor elfoglalt vagyok és még a gyógyszert is megtalálja, amit kértem. Gondolkodás nélkül veszem el tőle és nyelem le szárazon, majd folytatom a munkát ott, ahol korábban abba hagytam. A kötélre vigyázva kihúzom a férfi kezét a teste alól és komoly önfegyelem kell, hogy ne grimaszoljak közben. Szépen összezúzódott, nyílt törés a könyöknél, jó pár horzsolás és amikor megpróbálom eléggé kiegyenesíteni egy rögzítéshez látványosan kezd alatta gyűlni a vér. Nyilván valóan komolyan sérült valamelyik artéria, csak eddig a teste többi része eltakarta ezt, így nem látszott, milyen gyorsan veszít a véréből. Most viszont nyilvánvaló és automatikusan kapok oda, ahol legerősebben szivárog, de nem sokat segít. Tuti, hogy először a testén belül kezdett el felgyűlni, azért nem spriccelt még senkire. Lenyomom, amennyire csak tudom és felnézek újra, hogy lássam Lorit, de ő, sok másik mászóhoz hasonlóan már elhátrált. Legalább nem elájult, ez is jó.
- Valaki rakjon szorító kötést a karjára könyök felett! - szólítom fel a maradókat, miközben minden erőmmel a sebre tehenkedem. A vér így is szivárog az ujjaim között, de lassabban és elég időt ad ahhoz, hogy túlélje, amíg ideérnek a mentők. Ha nem kellene mindkét kezem ehhez a művelethez, magam folytatnám a dolgot, de így nem merem elvenni. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, a másodpercek csigaként vánszorognak, amíg várom az éles motorhangot és a szelet, ami a helikopter landolását jelzi. Utána már rendben lesz, tudnak bekötni neki infúziót, van rendes felszerelésük és egy egész kicsi szerencsével szike és érszorító is van náluk, amit használhatok. Csak addig kell kibírnom probléma nélkül. És imádkozni, hogy a srác a sziklán lógva ne térjen magához, mert akkor sokkal nehezebb lesz lenyugtatni és lehozni...
Szerencsém van, hamar megérkeznek és ketten azonnal hozzám szaladnak a csomagokkal. Nyilván valóan képzett mentős tisztek, így nem vesztegetem az időmet magyarázatra, csak folyamatosan mondom, mit csináljanak. Először az infúzió a másik karba, értékek mérése, majd megkapom az érszorító csipeszt és a szikét, amit azonnal használatba is veszek és nem egész fél perc alatt sikerül is megtalálnom a sérült eret. Közben pedig morfiumot is kap, mert jobb, ha nem most tér magához a fájdalomtól. A házi nyakrögzítőm elég tartós ahhoz, hogy maradjon, amíg nem csinálnak rendes felvételeket a csigolyáiról, nem is engedem eltávolítani, amíg a hordágyra rakják. A helikopter már készen áll, amint a másik sérültet is leszedik, indul is. Aki egyébként még mindig az itt lévőhöz van kötve, így nem szállíthatják. Pedig a gép startra kész. Igazából kettő is van, egy a betegek miatt, a második hozta a mentő osztagot, akiknek éppen Lori segít. Bátor nő. Ahhoz képest, hogy fogadok, holttestet csak temetésen felravatalozva látott, komoly sérüléseket pedig még kevésbé, szépen helytáll. Miután valamennyire lemosom a kezemről a vért, mellé lépek.
- Veled most minden rendben, te mennyire sérültél meg? - teszem fel a kérdést, miközben a mentés vezetője már a srác mellé is ért és néhány alapos kötözés után a korábbi tartó kötelet levágja, hogy ezen leereszthessék a fiút. Alul már várnak rá a speciális szállítóval, amely a további gerinc sérüléseket hivatott megakadályozni. Bár, ha már valami tört, akkor ez annyira lesz jó, mint halottnak a csók. Mindegy, azért ujjakat össze és reménykedve várom, hogy levegyék és vigyék. Mögötte pedig ott jön a főnök is, aki most engem szúr ki.
- Elnézést, Doki, maga nem három beteget jelentett a hívásban? - fordul hozzám láthatóan kissé értetlenül, mert a két fiún kívül senki nincs a földön. Lorinak csak lezúzta a kezét az a talaj, én pedig sértetlennek tűnök, nyilván valóan minden engem borító vér ellenére is.
- De igen, én vagyok a harmadik. Azonnali koponya ct-re lesz szükségem, amint a kórházba érünk - és ezt nem hanyagolhatom órákig, amíg visszakeveredünk az autóhoz és valaki bevisz azzal. Ha valami elmozdult a fejemben, akkor még van idő, de nem sok. Nem hiába vettem be extra gyógyszert. A véralvadás segítő időt adhat nekem, ha tényleg műtétre lesz szükség. A jövő héten egyébként is jelenésem lenne felülvizsgálat miatt, azt hiszem, ezt előrehozzuk egy kicsit. Persze a pasi elég furán néz rám, mert ahhoz képest, hogy mentőhelikopteres szállításra tartok igényt, egész eddig talpon voltam és intézkedtem, de nyilván nem itt kérdőjelez meg, hanem int, hogy hozzam a táskám és menjek velük. Sőt, mellettem is marad, hátha segítségre lesz szükségem.
- Sajnálom, de nekem be kell mennem. Ha neked tényleg nincs szükséged azonnali ellátásra, akkor is menj be és tisztíttasd ki a sebeket, kérlek - fordulok Lorihoz búcsúzás gyanánt, miközben a férfiakat követve a géphez megyek és beugrom. Majd itt szólhatok nekik, hogy üzenem, azonnal szabad ct-re van szükség minimum két, ha nem három pácienshez is...

//köszönöm a játékot, egy élmény volt

Enril :3

Meg fogok halni.
És ez most nem egy ilyen mélyfilozofikus megjegyzés kiinduló gondolata, ami után az élet általános igazságait kell boncolgatni, hogy mi a születés, és mi végre vagyunk, és hogy az életnek velejárója vagy épp célja-e a halál, és nem is szuicid segélykiáltás, hanem hideg, tényszerű közlés. Kurvára meg fogok halni.
A baj, a legfőbb baj, amiért erre a kijelentésre jutottam, hogy általában kimeríti a természettel való minden kapcsolatomat az, hogy bosszankodjak azok miatt az elvadult, kisebb sasméretű, mutáns galambok miatt, amik az ablakomba szoktak szarni. Legalábbis, ha nem számolok a szobanövényeimmel (Szám szerint tizenhét cserépnyi, változatos, rendszerint a végső kiszáradás szélén álló kedves kis szobanövényről van szó. Mind saját keresztnévvel ellátva, tehát már félig-meddig civilizált lények. Na meg, valahogy még mindig nem pusztultak el, pedig arányaiban ritkán kapnak vizet vagy nappali fényt, szóval már biztos túl vannak némi evolúciós fejlődésen, ami után már nem is lehetne azokat csak úgy felelőtlenül természethez kötődő akármiknek nevezni.), vagy azzal a ténnyel, hogy három héttel ezelőtt betettem a lábamat egy (egészen apró) parkba (akkor is csak azért, mert hánytam), úgy bűntudat nélkül lehet olyanokat mondani, hogy a Természet és Én elég jól elvagyunk egymás nélkül. Mindkettőnknek boldogabb, jobb, kiegyensúlyozottabb, ha nincs a közelében a másik. Én legalábbis szentül hiszek ebben. Ahogy abban is, hogy hiba volt átlépnem a kettőnk között húzott demarkációs vonalat, és igent mondanom pár wanna-be-vegán seggfej meghívására aztán eljönnöm erre a kicseszett túrára.
Mikor ültem utoljára biciklin? Talán két éve. Azt mondják, a kerékpározást nem lehet elfelejteni, amit ebben a pillanatban igazán bánok, nagyon jól ellennék nélküle. Fulladozok. Szívesen kiköpném a tüdőm. Már rég túl vagyok azon, hogy megbánjak minden szál cigarettát, amit az elmúlt héten (évben?) (tíz évben?) szívtam. Kibaszott hideg van (úgy negyven és mínusz száz Fahrenheit között bármi). Kibaszott sötét van (és legalább este tíz). Nem is látom, hogy merre megy az út, csak követem az előttem lévők hátsólámpáját, miközben próbálok nem nagyon lemaradni. Illetve nem még jobban lemaradni. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Mégsem szállhatok le (megint!) és kezdhetem el tolni ezt a szart, mint ahogy az a szerencsétlen puha pöcs tenné, aki mélyen legbelül mindig is voltam. Nem? Miért is nem?
Meg fogok halni. Kibaszottul meg fogok halni, és tudod, már nem is bánom.
- Ott… vagyunk… már? – a lihegés és az ordítás között jön ki belőlem minden hang. Azt nem tudom, hogy pontosan kinek címeztem. Bárkinek, aki hallja. Kibaszott vegánok.