Vízesés

Némán bámulok kifelé a kocsiablakon. Nézem, ahogy a fák összemosódva elsuhannak mellettünk. A távolban felfedezek egy őz párt. Egymástól távol állnak, mégis minden rezdülésükkel figyelik a másikat. Óvják, vigyázzák egymás lépteit. Matt-re sandítok. Az útra koncentrál, de mostanában amúgy is olyan csendes. Elveszik tőlem a nyomasztó gondolatok, a megfelelési kényszer és csalódottság. Látom rajta, szinte érzem a csontjaimban, ahogy felemészti ez az egész hercehurca.
Bár felfogtam és elfogadtam, lényem egy része hevesen tiltakozik kapcsolatunk ellen. Mégis milyen jövő elé nézünk? És egyáltalán, képes leszek végignézni, hogy a férfi, akit rajongásig szeretek immáron két éve, egy másik nőt vezet oltár elé csak azért, mert az megmentheti a családjaik életét.
Gyűlölöm az apját, amiért ezt teszi a fiával. Gyűlölöm az anyját, amiért nem mer szembeszállni férjével és engedi, hogy szenvedjen a fia. És sajnálom azt a nőt, akit szintén belekényszerítenek ebbe a házasságba. Önző vagyok, tudom nagyon jól, de csak magamnak akarom. Azt akarom, hogy engem szólítson a feleségének, ne mást. Hogy reggel mellettem ébredjen fel, akkor is szeressen, amikor kócos vagyok és nyúzott. Fogalmam sincs, hogyan fog alakulni ez a kapcsolat, merre tart és vajon meddig lesz erőm ezt folytatni. Most még kitartok, a szívem azt ordítja, hogy harcoljak tovább, de az eszem… nos már jó ideje nem figyelek intő szavaira. Ha ezt tenném, az ország másik felén lennék a nagyszüleimnél és nyalogatnám a sebeimet.
Mégis úgy érzem, hogy most nem az én érzéseimmel kell foglalkoznom. Támogatnom kell Őt, mellette kell lennem, hogy tudja, bármikor számíthat rám.
-Most nem akarok munkával foglalkozni. – Összehúzom kardigánom övét derekamon, miközben mosolyt erőltetek ajkaimra. - Egyébként már mindent megcsináltam. Valamiért sejtettem, hogy előre kell dolgoznom. – Billy különben is jobb szereti, ha határidő előtt leadom az anyagot. Eddig még nem kellett csalódnia bennem, ezután sem szeretném.
Ahogy közeledünk kirándulásunk célpontjához, ismerőssé válik a környék. Aztán ahogy egyre beljebb haladunk az erdei úton, úgy térnek vissza emlékeim is. Kislány voltam, talán öt éves. A szüleim gyakran hoztak ide minket a bátyámmal. Hagyták, hogy csatangoljunk az erőben kedvünkre, bogarakat és apró rágcsálókat gyűjtve. De a kirándulások megszakadtak, amikor Dylan meghalt. Túl sok emlék kötötte őket ehhez a helyhez és talán ezért is szorult most úgy össze a gyomrom.
Elhessegetem a szörnyű gondolatokat, hisz most azzal lehetek, akit igazán szeretek. Feltöltődni jöttünk ide, nem pedig keseregni. Ahogy az autó lelassít az ösvény előtt, valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad szét ereimben. Megvárom, míg kinyitja nekem az ajtót és bár szem forgatva szállok ki, széles mosollyal jutalmazom lovagias tettét.
-Kifejezetten jól fog esni most egy kis séta. – Mély levegőt veszek, magamba szívom az erdő minden illatát. Ujjaimat Matt ujjai közé bújtatom. Rendkívül jól esik közelsége, illatának markáns jellege, ami az orromba szökik. Ezer közül megismerném ezt számomra kedves illatot. - De vezess, mert nem tudom, merre induljak. – Legszívesebben belevetném magam az erdő sűrűjébe, csak mennék előre, nem figyelve semmilyen jelzésre. Viszont ismerem magam annyira, hogy néhány méter megtétele után eltévednék, letérnék a kijelölt ösvényről, annak pedig borzasztó következményei lennének.
-És miért pont ide jöttünk? – Érdeklődöm, miközben igyekszem lábam elé nézni. Direkt a legkényelmesebb cipőmbe bújtam. Nem mintha én lennék a magassarkú cipők szószólója. -Figyelj csak, szeretnék valamit kérdezni. – Fel se nézek rá, így is érzem, hogy a lehető legrosszabb kérdésre számít tőlem. Eszem ágában sincs elrontani ezt a napot holmi ostobaságokkal. - Csak az érdekel, hogy vannak itt medvék és egyéb nagy testű állatok? – Ajkamba harapva felnézek rá, alig bírom visszafogni  feltörni készülő nevetésemet. Vigyorogva engedem el a kezét és teszek néhány lépést, hogy előnyt szerezzek.
-Bár, talán itt én leszek az, aki megment minket! – Incselkedem vele, cukkolom önbecsülését. - Mellesleg, legalább valami terepjáróval jöhettünk volna ide. Jobban félted azt a kocsit, mint engem. – Akaratlanul is kijöttek a szavak, egy pillanatra nem figyelek oda és megtörténik a baj. Csak remélni tudom, hogy nem von összefüggést a mondatom és jelen helyzetünk között. Eszem ágában sincs veszekedni és magyarázkodni.

Oooh Isadora, maradtál volna csendben!
Tudatalattim visítva szitkozódik és nekem is kevés kell ahhoz, hogy ne süllyedjek itt, ebben a szent helyben a föld alá. Megfogadtam, hogy nem törődöm az érzéseimmel, csakis az Övével, mégis a szűrő, ami a szám és a fejem között van, elfelejtett üzemelni. Lebiggyesztem ajkaimat, Csöndben állok az erdő kellő középen és engedem, hogy hozzám lépjen. Felnézek íriszeibe és akaratlanul is karjai közé bújok.
-Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. – Nem is éreztem eddig, hogy tüdőm megtelt levegővel.  Csupán akkor, amikor sípolva távozott résnyire nyílt ajkaimon át. Tényleg nem akartam megbántani, azt sem akartam, hogy bármi is elrontsa ezt a szép napot. Olyan régen voltunk már így együtt. Őt lekötötte az üzlet, engem pedig a fotózás és az újságírás. - Kell a francnak terepjáró. A bogarammal is alig bírok. Te pedig úgysem szereted az effajta kocsikat. – Mosolyra húzom számat és még mielőtt bármit is szólhatna, csókot lopok ajkairól.
-És ha már itt tartunk… – Ellépek tőle néhány lépéssel, újabb előnyre téve szert. - …nem vagyok lepcses szájú. Munkahelyi ártalom, hogy sokat beszélek. – Eljátszom a sértődöttet, miközben lopva rá sandítok. Színészi játékom parádés, még magam is elhiszem, hogy megbántottak szavai. Magamban jót mulatok, de aztán nem bírom tovább és újra szóval tartom.
-Amikor kislány voltam, a szüleim gyakran hoztak minket is ide. De aztán a bátyám meghalt és… – A mai napig nehéz feldolgozni, hogy Dylan végett vetett az életének. Emberek születnek és halnak meg, ez az élet rendje, mégis nehéz beletörődni. Kapcsolatok határozzák meg életünket, amik olykor a magasba repítenek, másszor pedig a mélybe. Vajon a mi kapcsoltunk most épp melyik stádiumban van és hova tart? - Szóval örülök, hogy ide hoztál. Szeretem ezt a helyet. – Lehunyom szemeim, élvezem, hogy a fák lombjain át cirógat a gyönge napfény. - És tudod, mit szeretnék a legjobban? – Tenyeréhez csúsztatom sajátomét és megszorítom ujjait. - Ha egy kicsit lazítanál. Olyan feszült vagy és megértem - a jelenlegi helyzetünket tekintve -, hogy őrlődsz, de idővel minden rendbe jön. – Annyira komolyan gondolom, hogy tényleg elhiszem, amit mondok. Az elmúlt időszakban azzal áltattam magam, hogy biztos olyan lányt kell elvennie, aki rút, mint a kiskacsa a mesében, naiv és eszetlen. Néha viszont… fölösleges rágódnom ilyeneken, mert azzal csak megmérgezem a kapcsolatunkat. Azt pedig egy percre sem szeretném.
-Nos Mr Campbell, ha elnéz balra egy tisztást lát, tele sárga kankalinokkal… végtelenül rossz idegenvezető lennék. – Felnevetek, majd ajkamba harapok, leülök egy kidőlt fára és elkényelmesedem. Nézem, ahogy a tarka pillangók kergetőznek a szemem előtt. Közel férkőznek hozzám és mielőtt megérinthetném őket, elsuhannak.
-Egyébként, sokat megyünk még? Nem mintha elfáradtam volna, de látod azt a táblát? – Mutatok a tőlünk pár lépésnyire, egy fa törzsén feszítő logóra. - Tényleg vannak itt medvék. – Körbepillantok, a fák neszezése felerősödik, ahogy beléjük kap a déli szél. Ijesztő hangokat adnak ki a madarak és eszembe jut Hitchcock kultikus filmje. Nagy szemekkel nézek a sűrűbe és felpattanok.
-Matt, szeretsz? – Kérdezem és úgy nézek rá, mint Kandúr a Shrek című meséből. - Megvédsz a medvéktől ugye? Tudom, azt mondtam én leszek az, aki majd mindkettőnkért kiáll, de megváltozott a véleményem. – Hozzásimulok, átölelem és egy pillanatra sem eresztem. Na jó, talán képes vagyok leteríteni egy aprócska bocsot. De annál többet nem.

Elolvad bensőm, amikor Doranak szólít. Rajta kívül senki más nem szólít így. A nagyapám próbálkozott ezzel a megszólítással mikor még élt, de mindig elcsitítottam. Bár ne tettem volna…
Homlokomat az övének támasztva, épp hogy lábujjhegyen állva hallgatom szavait. Minden egyes mondatát átitatja a tehetetlen düh. Olvastam már olyanról, hogy néhány kultúrában a szülők választanak párt gyermeküknek és olyanról is, amikor valakit érdekházasságba kergetnek, de könyörgöm, valamikor a század elején keletkezett mondákban hallani ilyenekről. Mégis hogy képes ezek után az apja tükörbe nézni? Foglalkozik egyáltalán a fia érzéseivel? ÉS hol van ilyenkor az anyja? Akinek akkor is szeretnie kellene, amikor rosszat cselekszik. Sosem találkoztam velük. Egy időben azt hittem, Matt szégyell, amiért egy egyszerű családból származom. Idővel megbarátkoztam a tudattal és most már örülök, hogy gyakorlatilag a létezésemről sem tudnak.
-Ha élve kijutunk ebből az erdőből, megmasszírozlak. Cserkész becsszó! – Vigyorgok, mint a tejbe tök és egy pillanat alatt elszáll minden félelmem. - És nem illik kinevetni egy hölgyet. Igazán tudhatnád. Azok a táblák valamiért csak kint vannak Okostojás. – Paskolom meg mellkasát és édes nevetése ráragad ajkaimra. Széles mosollyal indulok újra útnak, hisz ahogy mondta, alig néhány méter és elérjük célunkat.
Ráérős léptekkel caplatok mellette. Olykor rápillantok és elfog egy különös érzés. Mekkora mázlim van, hogy a magam mellett tudhatom. Vajon hány lány álmodozik róla éjszakánként, álmatlanul az ágyban forgolódva? Mégis csak ismert ember, az üzleti élet központi alakja, bár apja igyekszik elnyomni eme próbálkozásait, Matt mégis kitart és időről időre megcsillogtatja szaktudását. Egyszer nekem is kellett róla cikket írnom. Pontosabban az apjáról és az ő kis birodalmáról. Megnyerő külsejű férfi, aki negédes beszédével pillanatok alatt a bőröd alá férkőzik. Szinte bármit képes elhitetni veled és ha nem figyelsz, fent ülsz a hullámvasút legtetején. Ellenben Matt kedves, a tenyerén hordoz, vicces és egyszerűen képtelen vagyok neki ellenállni. Nem is értem, kire ütött…
Nem sokat tudok a húgáról, éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, elszökött. Nem csodálom, talán ha nem lennék, Matt is ezt tette volna. Ujjainak szorítása megerősít abban, hogy nekünk van közös jövőnk. Hogy bár a körülmények kacifántosak, mindig ott vagyunk egymásnak. A bátyám elvesztése után nem gondoltam volna, hogy képes leszek valakinek a kezébe tenni az életemet. Két évvel ezelőtt mégis megtettem és egy percre se bántam meg.
-Matt, ez gyönyörű! – Tágra nyílnak szemeim, ahogy közelebb sétálok a vízeséshez. A víz hűvössége különösen jól esik a kimerítő séta után. - Ezt valahogy sosem vettük észre a bátyámmal. – Talán nem volt annyi merszünk, hogy ilyen mélyre merészkedjünk az erdőbe.
Elfáradtam és bár nem mutatom, de rohadtul feltörte a cipő a sarkam. Egyáltalán nem ellenkeztem, mikor a karjába kapott és a maradék néhány métert pihenve tehettem meg. Leülök mellé, fejemet a vállára hajtom és átbújtatva karomat karja alatt, keze után nyúlok. Néhány percig csak némán ülünk egymás mellett. Nézem, ahogy a felhők sötét fellegként himbálóznak a szeles, ám de feltűnően kéklő egen.
Úgyis tudja, hogy nem tudok sokáig egy helyben ülni, pláne nem csendben. Ajkamba harapok és élvezem a virágok illatát, de a szám akaratlanul is szétnyílik.
-Akarsz beszélni róla? Tudom, hogy kerülöd ezt a témát, de épp úgy érint engem, ahogy téged. – Semmi vádaskodás, semmi féltékenység nem vegyül hangomba, mikor kimondom a percekig a nyelvem hegyén forgatott szavakat. Csupán tudni szeretném, jól van e. Kényes téma ez kettőnk közt és nyilván mással beszéli meg ezeket a dolgokat, de nem kerülhetjük el állandóan. - De ha nem akarsz, akkor elmondom, hogy a cikkem, amit írtam bekerült a holnapi újságba. –Megelőzve a III. világháborút, százas vigyort villantva, elégedetten mocorogni kezdek mellette. Kivételes alkalmak egyike, amikor az írásom megjelenik a nyomtatott sajtóban és ez kiváltképp boldogsággal tölt el. Egy kicsit elfeledteti velem a köztünk kialakult tébolyt.

Egész másképp képzeltem el a jövőnket. Távol a nyüzsgéstől, a zsarnok családtól és a rivalda fénytől. Sosem szerettem mutogatni magam, noha általában én voltam a társaság középpontja. De soha nem viselkedtem úgy, hogy ezzel szégyent hozzak saját fejemre. Most mégis úgy érzem, hogy ez a kialakult, már-már szappanoperába illő helyzet kezd kínossá válni. Beszéljünk e róla vagy inkább szóba se hozzuk, egyáltalán akarom e tudni a részleteket. Hát persze, hogy akarom tudni, hisz kíváncsi vagyok és mégis csak belecsöppentem a közepébe. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy Matt ennyire nyílt lesz velem. Én nem firtattam a témát, ő pedig nem beszélt róla. De mindenki ismer engem, nem kell ragoznom.
-Ha megérkezik, onnantól fogunk találkozni? Láthatlak majd, vagy egy időre tűnjek el? Mert ha ez kell, akkor meglátom a nagyanyám Chicago-ban. – És különben sem tudnám végignézni, hogy kéz a kézben járnak, még akkor sem, ha arról biztosítottam, csinálja amit apja akarata megkíván. - Nekem és a leendő…?! – Szalad széles mosolyra a szám. Még ebből a faramuci helyzetből is képes kihozni a legjobbat. - Ne mondj semmit, tudom mire gondoltál. – Tenyerem tarkójára csúszik, ujjaim haját cirógatják, ahogy lecsókolom az ajkán ragadt ígéretet. Nem tudom, akarom e az így felgyülemlő pénzt, mi bebiztosítja kettőnk jövőjét. Sosem a pénz volt fontos, vagy a luxus. Szeret és ez nekem épp elég.
Felélénkülök, ahogy a munkáról kérdez, holott az elején még azt mondtam, ma egyáltalán nem akarok foglalkozni vele. Viszont egyelőre ez az egyetlen semleges téma, ami talán egy kicsit jobb kedvre derít.
-A harmadik világ éhező gyerekeiről írtam. Tudod, van az az orosz milliárdos férfi, Henry Krilov, aki milliókat költ a vezetékes vízhálózat kialakítására Afrikában. – Kellemes fickó volt, igazán megnyerő humorú és feltűnően jóképű. Bár az igazat megvallva, másnak biztos tetszik az olyan férfi, aki kétszer annyi időt tölt a tükör előtt, mint kedves párja. - Elhívott vacsorázni… de nemet mondtam. Közöltem vele, hogy boldog párkapcsolatban élek. – Megértő mosoly kúszik ajkaimra.
-Jobb szeretem a fotózásokat, mint hogy cikket írjak. Billy viszont ragaszkodik hozzá, hogy olykor besegítsek a többieknek. Szerinte istenadta tehetségem van hozzá. – Forgatom meg szemeimet, legyintek egyet és még most sem hiszem el, hogy a cikk, amit mindössze fél óra alatt pötyögtem le, holnap megjelenik a város legfelkapottabb napilapjában.
Kell néhány perc, mire megemésztem a hallottakat. Bármit megadnék azért, ha a nap 24 óráját együtt tölthetnénk, de ő is tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű.
-Mi lesz, ha esetleg megkedveled? Tehetős családból származik, bejárta az egész világot, nyilván több nyelven beszél, kifinomult és divatos. Választékosan beszél és már most imádja mindenki. – Talán csendben kellett volna maradnom, ahogy eddig is tettem. Talán jobban meg kellett volna válogatnom a szavaimat. Belefáradtam abba, hogy a szívem csordultig tele. Piszkosul fáj ez az egész, noha azzal bíztatom magam, elég erős a szerelmünk ahhoz, hogy túlélje ezt a drámát. Én biztos nem adom fel, eszem ágában sincs elhagyni, csak hiába veszem félvállról, hiába próbálok elhessegetni a rossz gondolatokat, éjszakánként visszatérnek. Néha azon kapom magam, hogy álmatlanul forgolódom. Az elmúlt napokban pedig képtelen vagyok aludni. Amikor Matt velem tölti az éjszakát, csak akkor találok megnyugvást, de olykor megébredek arra, hogy a sötétben tapogatózva kezét keresem. Ördögi kör ez és fogalmam sincs, meddig játszhatjuk ezt.
-Szeretnék összeköltözni veled, ez minden vágyam, de te is tudod, hogy ez nem két-három hónapig fog tartani. Évekről beszélünk, jobb esetben fél év után arra hivatkozva, hogy elhidegültetek egymástól, elváltok. – Kár volt belelendülni ebbe a témába. Egész jól megvoltunk enélkül is. - Költözz te hozzám. Amikor eleged van az egészből lesz egy hely, ahová elmenekülhetsz. És nézd a jó oldalát, Bubble nem dumál vissza. Én úgyis a kiadóban vagyok… – Aprócska kutyusom él-hal Mattért, mindent elnéz neki, folyton a lábainál sertepertél. Néha szívesen lennék Bubble helyében. Akkor legalább az lenne a legnagyobb problémám, hogy mikor és meddig nyúzzam imádott gazdáimat.

Most, hogy ennyire nyíltan beszélgetünk az elkövetkezendő rosszról, talán valóban az lenne a legésszerűbb cselekedet a részemről, ha elhagynám a várost. Amelia nagyit úgyis csak ritkán látom és legalább egy kicsit távol leszek ettől az egész felhajtástól. Nem tudom, mennyire tudnék megbirkózni a helyzettel, hisz sosem kerültünk hullámvölgybe a kapcsolatunk alatt. Kisebb összezördülések mindenki életében előfordulnak, de néhány percnyi duzzogás után el is múltak. De ez most nem néhány percig fog tartani, hanem még az is lehet, hogy évekig.
-Holnap megveszem a jegyem a chicago-i gépre. – Nem vágyom rá túlzottan, hogy itt hagyjam, de jót fog tenni egy kis távolság. Hogy reálisan tudjak gondolkodni. Hogy csak azzal foglalkozzak, milyen pitét válasszak nagyi specialitásai közül. - De csak miután a kezembe fogtam az újságot, amiben ott a cikkem. Éééés, miután kaptál egy tiszteletpéldányt az aláírásommal. Egyszer még sokat fog érni. – Ez ad némi elégedettséget, hogy az életem nem olyan, mint egy selejtes cipő. Ami hol kilóéterekre visz, hogy pedig megragad valami ingoványos, sötét helyen.
Kérdése bennem is megfordult már párszor, sőt, megmosolyogtat a gondolat, hogy az idősebb Campbell jótékonykodásra adja fejét. Annál sokkal jobban szereti a pénzt, minthogy másokat megsegítsen. - Fogalmam sincs, honnan jöttél, merthogy a családodból senkire sem hasonlítasz, az is biztos. – Széles mosollyal férkőzöm közelebb hozzá és lágyan végigsimítok arcán. El sem tudom képzelni, hogy a benne rejlő együttérzés, kedvesség és figyelmesség valójában családja melyik tagjában veszett el. Talán Mrs Campbell lehetett ilyen, amíg férje pénzhajhász életmódja meg nem fertőzte. Ha az élet nem így alakulna még azt is el tudnám képzelni, hogy édesanyja és én jól meglennénk.
-Ami azt illeti, jobb szeretek fotózni. Emberek között lenni, minthogy a gép előtt görnyedjek. Bár, ha jól meggondolom, később talán mindkettő jól fog jönni. – Ezen még sosem gondolkodtam el. Szeretek írni, szeretek az írás által különböző emberekkel beszélgetni, de a fotózást semmivel sem lehet pótolni. Néha olyan pillanatokat lehet megörökíteni, amiket szavakkal képtelenség körbeírni.
Élvezem közelségét, beszívom ismerős illatát. Néhány perc erejéig megengedem magamnak lehetetlent. Elhinni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Hogy felébredek és minden olyan lesz, mint azelőtt. - Eszem ágában sincs elhagyni. Kizárólag akkor, ha túlságosan megkedvelitek egymást. – Ami nem fog bekövetkezni, erről magam fogok gondoskodni. - És te is tudod, hogy közöm sincs a divathoz, mert egyáltalán nem érdekel. Ellenben elbűvölő vagyok és kifejezetten imádnivaló. – Széles mosolyt villantok és jól szórakozom ezen a néhány mondaton. Sosem voltam egy divatguru, nem figyelem az új kollekciókat, viszont szeretek vásárolni. Azt hiszem, ez minden lány gyengéje. Na meg a jóképű, kedves fickók… pont, mint Matt. - Igazad van, nem sok idő, de már most is nyűg az egész. Minek ezt évekig húzni? Egyáltalán nem is értem, hogy a 21. században, hogy fogalmazódhatott meg apád fejében, hogy erre kényszerítsen. – Fortyanok fel, de pillanatok alatt lenyugszom a puszitól, ami arcomat érinti.
-Le kéne cserélni a flancos kocsidat. – Vigyorgok, kicsit cukkolom a menő járgányával, ami valljuk be, meseszép, de mégis csak eléggé feltűnő. - Bubble pedig talán már meg sem ismer. Tegnap a szobámban kaptam rajta, ahogy rángatja kifelé a szekrényből a pulcsid. Elrendezte magának az ágy mellett és elaludt. – Szegény apróság, néha tényleg úgy viselkednek, mint a gyerekek. Hiányzik neki az apja.
-De ha nem akarsz a lakásomra cuccolni, a napokban vettem ki egy stúdiót. Van már néhány holmim ott, a város szélén van, nyugodt környéken. Ha semmiképp sem akarod, hogy meglássanak… – Talán ez lesz a legésszerűbb. A helyiség nem túl nagy, de épp elég ahhoz, hogy néhány lopott éjszakát együtt töltsünk ott. Majd berendezkedünk oda, mint utolsó mentsvárba.
-Mindenképp vissza kell jönnünk, ha jó lesz az idő. Itt legalább nincs nyüzsgés, meg tömeg. – Tökéletes helyszín a kikapcsolódáshoz, a romantikázáshoz. A mostani körülmények miatt ez lehet a mi titkos helyünk, ahová elszökhetünk, ha úgy érezzük, nem bírjuk egymás nélül.

Amint visszaérünk a gyötrelmes hétköznapokba, meg kell néznem, mikor indul gép Chicago-ba. És talán fel kéne hívnom Amelia nagyit, hogy számítson az érkezésemre. Olyan régen láttam és annyi mesélnivalóm van. Azt hiszem, viszek neki a kedvenc juharszirupos cukorkájából.
-Nekem sincs kedvem elmenni, de azt hiszem, jól fog esni a távolság és rég láttam a nagyanyám. – Szégyellem is magam miatta, de annyira lekötött a saját életem rendezgetése, hogy csupán néhány telefonhívásra futotta. Amik persze órákig tartottak, de ez mégsem ugyanolyan, mintha ott lettem volna.
Viszonzom édes, ám de gyors csókját és eszem ágában sincs elhúzódni tőle. Egyszer úgyis haza kell mennünk, itt kell hagynunk ezt a helyet, ami jelen pillanatban utolsó mentsvárként csak kettőnké. Ki tudja, mikor leszünk ismét így együtt.
Isten tudja miért – és hiába is kattog az agyam egyfolytában erről a képtelen helyzetről -  a bizalmam irányában egy cseppet sem gyengült. Ugyan úgy megbízom benne, mint mikor elmondta, miféle különös házasságba kényszerítik. Elhiszem minden szavát és azzal nyugtatom magam, hogy amikor ennek vége lesz, boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Szavaitól elmosolyodom, bár az igazat megvallva, bókjait a mai napig pironkodva fogadom. Nem voltam és nem is vagyok hozzászokva az effajta véleménynyilvánításhoz. Apám mindent megtett azért, hogy csodálatos életem legyen, de sosem lépte át azt a határvonalat, amit kettőnk közé húzott. A dicséret nem tartozott a szótárába. Ehelyett inkább a bátyám volt az, aki az önbizalmamnak játszott. Rettenetesen hiányzik…
-Legközelebb, ha vacsorázni viszel, majd előkotrok egy zsákot a raktárból. – Viccelődöm nevetgélve, de összeszorul a gyomrom a gondolattól, hogy ez bizony nem az elkövetkező hetekben, illetve hónapokban lesz.
Lehunyom szemem, ahogy ujjai hajamba túrnak. Sokat hezitáltam, mihez is kezdjek sűrű loboncommal. Kész gyötrelem volt a mindennapokban, sosem tudtam, mihez kezdjek vele, így jobbára mindig lófarokba kötöttem. Kényelmesebb volt és hamar megvoltam vele. Sosem panaszkodott érte, bár azért kicsit aggódtam reakciója miatt. Szerencsére jól fogadta és talán egy kis komolyságot is csempésztem vele magamba.
-Attól függetlenül azért megkérdezhettek volna téged is erről az egészről. – Még mindig nem vagyok kibékülve az apja eszement tervével, de muszáj lesz megbarátkoznom a gondolattal. Napok kérdése és úgyis fejtetejére áll nyugodt kis életünk.
Bubble említése kapcsán azonban újra előtérbe kerül jókedvem. Legalább ez a kis szőrmók eltereli a gondolataimat. - Ami azt illeti, ő sokkal rosszabbul viseli a hiányodat, mint én. Mi legalább telefonon értekezünk, ha nincs más lehetős, szegényem viszont minden egyes férfihangban téged keres. – Épp a napokban kezdett őrült csaholásba, mikor meghallotta a pizzafutár hangját. Kirontott a hálóból és meg sem állt az ajtóig. Ott aztán ráeszmélt, hogy nem Matt az és visszakullogott a vackába. A szívem szakadt meg érte…  
-Mindig is akartam egy saját stúdiót. Ahol a magam ura vagyok, azt csinálok, amihez épp kedvem van. Legutóbb egy kedves idő házaspárról készítettem fotókat. Eszembe jutatta a nyarakat, amiket a nagyinál töltöttem. – A gondolat, hogy újra látom a nagyanyám, teljesen feldob. Mint mikor kislány koromban anyuék elmondták, meglátogatjuk a nagyit. Az indulás előtti hetekben alig bírtam magammal. Na, valahogy most is így érzem magam. - A lakásom valóban kényelmesebbnek tűnik. Fázom is, szóval, egész jó ötletnek tűnik az a forró zuhany. – Incselkedem vele, élvezem, hogy minden egyes mondatomat érti, nem kell magyarázkodnom. Ez mindig is működött közöttünk.
-Hazafele ugorjunk be a stúdiómba. Meg szeretném mutatni. – Igaz még egész kezdetleges, de híven tükrözi személyiségemet. - Összedobok valami gyors vacsit és utána a tied vagyok. – Megcsókolom, közelsége megrészegít. Összerezzenek, ahogy a hűvös szél utat tör kabátom réseinél.
Felállok és kezemet nyújtom felé. - Ha jobb lesz az idő, ide mindenképp visszajövünk. – Talán, ha kicsit lecseng ez az ügy, lesz időnk arra, hogy megszökjünk néhány órácskára a kíváncsi tekintetek elől. Legalábbis, remélem lesz alkalmunk egymás társaságát élvezni még akkor is, ha tudom, csupán pár óra adatik majd nekünk.

Még mindig nem tudom pontosan, hányadán állunk Oliver-el. Szívesen vagyok vele és ha egy napnál tovább nem keres, azonnal kétségbeesem. Nem szeretnék rá telepedni, sem kisajátítani, hisz neki is meg van a saját élete, a saját ritmusa. Mégis sokszor fog el a szívfacsaró érzés… nekünk talán ennyi jutott. Az a néhány szerelmes, csodaszép hónap, ami a balesettel együtt csupán fájó emlék marad.
Ha nincs mellettem, roppantul hiányzik és megőrjít a gondolat, hogy esetleg idegen nőkkel találkozgat. Amit persze nem kellene így felfognom, elvégre nem tudja, ki vagyok és nem emlékszik semmire sem azokból az időkből, mikor még boldogok voltunk.
Egyre több időt töltünk együtt, valamikor én viszem el azokra a helyekre, ahová régen jártunk, máskor ő talál ki valami programot. Így van ez most is, a nemzeti park bejáratánál beszéltünk meg találkozót. A munkám miatt sokszor kell sokáig bent maradnom az iskolában, így jobbára csak a hétvégék maradnak nekünk.
-Grace drágám, ne feledd, hogy holnap ebédelni megyünk nagyanyádhoz. – Szól anyám a földszintről, a lépcsőfordulóban állva. Tekintete a lelkemig hatol, ahogy kidugom fejemet szobámból és az ajtófélfának támaszkodva nézek le rá.
-Tudom Anya, nem felejtettem el. – Sokszor úgy érzem, előbb tudja a gondolataimat, mint ahogy az megfogalmazódik a fejemben. Mert a következő kérdése azonnal telibe talál.
-Kicsim, ha úgy érzed, Olivert is meghívhatod. – Torkomon akad a bonbon, amit még névnapom alkalmából kaptam az osztályomtól. Nagyot nyelek, hogy újra levegőhöz juthassak.
-Nem tudom Anya, nem hiszem, hogy lenne hozzá kedve. Jelen pillanatban még csak egy idegen vagyok számára. – Baktatok le a lépcsőn és megállok az utolsó fokon. Anya a lehető legegyüttérzőbb pillantásával mustrál és arra vár, vajon mikor buggyannak ki újra kövér könnycseppek a szememből. De most az egyszer megacélozom magam és elmosolyodom.
-Holnap találkozunk. Átjöhetnél hozzám, összedobok valami vacsorát és ha úgy van, Olivert is láthatod. – Vigyorgok mind a 32 fogammal és megigazítom a könnyű sálam. Vékony hosszú ujjút vettem, farmerral és sportcipővel, hogy könnyen lehessen caplatni az erdőben. Övtáskám nem a derekam éke, sokkal inkább a hátamé. Máshol nem bírom elviselni, csakis a hátamon. Zsebkendő, pénz és kulcsok vannak benne, na meg persze a telefonom, bár kétlem, hogy odabent a sűrűben lenne térerő. De biztos, ami biztos.
A város zsúfolt útjain szinte képtelenség gyorsan eljutni a-ból b-be. Beletelik jó néhány percbe, mire az Olympic Nemzeti Parkhoz kanyarodok.  A parkolók telis tele autókkal és kisbuszokkal, idős és fiatal emberekkel, akik kihasználva a nap utolsó sugarait, ellátogatnak a vízeséshez.
A szívem a torkomban dobog, a fülemben a vérem tombol és idegesség facsarja össze gyomromat. Valahányszor találkozunk, fennáll a lehetősége annak, hogy az utolsó találkánkat ejtjük meg. Sosem tudhatom, Oliver mikor unja meg kicsinyes, szerelmes ragaszkodásom. Egyelőre jól tűri, hogy az élete része vagyok, de ki tudja meddig tart ez még így.
Karjaimat mellkasom előtt összefonva sétálok a tömegben, kerülgetve az embereket, mikor megpillantom. Összeszorul a szívem, ahogy látom ott ücsörögni, egymagában, gondolataiba temetkezve. Elmosolyodom, ahogy észrevesz, a szél arcom elé fújja csokoládébarna tincsimet. Lepödröm csuklómról a hajgumit és laza lófarokba kötöm sörényem.
Belepirulok üdvözlő puszijába és tudatosítnom kell magamban, hogy nem egy hetyke, lökött tinilány vagyok már. Nem viselkedhetek így minden érintésétől.
-Szia Oliver, siettem, ahogy tudtam, de hatalmas a dugó a négyes úton. – Húzom el a számat. - Remélem nem vártál sokat. – Toporgok egy kicsit mellette, övtáskám pántjával játszadozva.
-Túléltem, bár miután beszéltünk telefonon, úgy ahogy voltam ruhástól, elnyomott az álom. – Indulok lassan útnak és csak remélni tudom, hogy követi lépéseim. - Hogy vannak a nagyszüleid? – Érdeklődöm felőlük, hisz olyan kedvesek voltak velem. Egyek a kevés ismerősök közül, akik továbbra is abban bíznak, hogy valami csoda folytán Oliver visszanyeri emlékeit és minden újra a régi lesz.

Kezeim zsebem mélyére rejtem, még véletlenül se jusson eszembe megtalálni az ővéit a nagy sétálásban. Pedig szeretném tudatosítani az itt jelenlévőkben, hogy mi ketten összetartozunk. Igen, nektek is, résnyire nyitott ajkakkal szédölgő fruskák. Vegyétek csak le róla a szemeteket, engem szeret. Csak nem emlékszik rá…
-Egyszer jártam itt, még egész kislány koromban, úgyhogy velem nem jársz jól. Képes vagyok eltévedni úgy, hogy térkép van a kezemben. – Mosolygok bájosan, bár kicsit erőltetettnek érzem ezeket a perceket. Valahányszor együtt voltunk, mindig el kellett telnie bizonyos időnek, hogy mindketten feloldódva, lazán beszélgethessünk bármiről. Mert az igazat megvallva, erőszakosan rá akarom zúdítani az összes emléket. Azt akarom, hogy vegyen magán erőt és kotorásszon kicsit odabent, mert biztos vagyok benne, temérdek emlékfoszlány tengődik a fejében. Csupán fél a nyomokba eredni…
-Kedvesek voltak a nagyszüleid. Szeretnek téged, örülök, hogy legalább rájuk emlékszel. – A mosolyomat elhúzom és inkább a távolba révedek. Gonosz vagyok, pedig ő aztán egyáltalán nem tehet a kialakult helyzetről. Így írta meg a sors vagy én nem tudom miféle feljebb való, magát istenségnek képzelő, élettelen erő döntött úgy, hogy teljesen elcseszi az életünk. Rohadtul nem volt szép húzás tőle. Nem mi vagyunk azok, akik kárhozatra és bűnbocsánatra hívatottak.
-Anya jólvan, kivételesen épp tőle jöttem hozzád. Érdeklődött felőled, ha esetleg van kedved, ha úgy gondolod, hogy… – Beszélek ködösen, miközben azt nézem, miért lép oly hirtelen felém és miért ragadja meg a derekam.  Azt sem tudom, mi történt, már csak arra figyelek fel, hogy ajka szinte a nyakamat súrolja, miközben mindketten a földön fekve igyekszünk nem feltűnést kelteni. - …lenne e kedved átjönni a nagyszüleimhez vacsorára. – A hangom egy oktávval feljebb ugrik, ahogy hátamnak kemény kő feszül. A légzésem szapora lesz testének melegétől, közelsége teljesen elveszi a fejem. Képes lennék így feküdni órákig a hűvös talajon, csak hogy végre magamhoz ölelhessem.
Becézésétől könnybe lábad a szemem, fogaim alsó ajkamba mélyednek. Mégis csak emlékszik valamire? Csak én vagyok türelmetlen és várok tőle túl sokat rövid idő alatt? Ritka pillanatok egyike, mikor Oliver Storm kedves szavakkal, nem a nevemen tett rólam említést.
Mókuska Fogalma sincs arról, mennyit jelent ez most nekem. Mókuska Egy egyszerű szó, amitől mások a falra másznak. Nekem mégis sokat mondó és szerethető.
-Semmi bajom. Ellenben veled… tiszta piszok hajad. – Lábujjhegyre ágaskodva, ujjaimat összecsippentve szedegetem ki egyesével hajából az apró köveket, fadarabokat és ki tudja még miket. Mikor sarkam újra földet érint, orrunk hegye összeér. Ajkait nézem, melyek pontosan illenek az enyémekre. Mi veszteni valóm van? Legfeljebb eltol magától és akkor végre a tudtomra adja, kapcsolatunknak semmi esélye. Szép mesékbe ringatom magam azzal, hogy Oliver egyszer csak felébred a Csipkerózsika lomból és minden olyan lesz, mint a baleset előtt. Végtelen időt töltök a kórházban, tanultam ezt azt ez időtájt, tudhatnám, hogy csodák csak a rajzfilmekben léteznek.
Lehunyom a szemem és belekóstolok ajkaiba. Óvatosan, lassan ízlelgetve, mintha most tenném először. Senki nem lát minket, a nagy zsivaj és kőáradat elcsalt mellőlünk mindenkit. Ketten vagyunk… hozzásimulok, ujjhegyre emelkedek, hogy beletúrhassak tarkójánál barna tincsei közé. Nem tart tovább néhány másodpernél, mégis a világot jelenti.
Megtettem és marha büszke vagyok magamra. Várom a letolást, a haragot és fájdalmat, de egyelőre csak a szívünk dobogását hallom. A vérem a fülemben lüktet, a külvilág csupán elmosódott akvarellfestéknek tűnik.
Őrültség volt, ezt belátom, de meg kellett tennem. Bántam volna, ha visszakozok és továbbra is úgy kezelem, mintha kettőnk közt csupán barátság lett volna. Éreznie kell, hogy szeretem és türelmes vagyok. És persze nekem is szükségem van valami visszajelzésre, egyfajta megerősítésre.
Teszek egy óvatlan lépést hátra, de nem merem kinyitni szemeimet. Összezárva tartom őket, ki akarom élvezni a csend pillanatait, legalább addig, míg Oliver felocsúdik ostoba tervemből és nem önti el a düh.
Hogy rohadna meg az egész világ, még mindig eszeveszettül csókolsz Storm.

A szél belekap hajamba, a csend csak felerősíti szívem őrült ritmusát. Zárt szemeimen egy kósza fény sem szűrődik át, nem merek zöld íriszeibe pillantani. Félek a visszautasítástól… vagy az érdektelenségtől, már magam sem tudom. Nyelvem alsó ajkamon játszik, mikor megérzem testének melegét.
Lélegzetvételnyi időm sem marad, a levegő bent szorul mellkasomban, de halkan távozik is, mikor hátam a fa törzsének ütközik. Ujjaim automatikusan szántanak barna üstökébe, ezzel vonva közelebb magamhoz. Úgy falom ajkait, mint egy éhes utazó, aki belépett a paradicsom kapuján.  Eszem ágában sincs elengedni, a szívem csordultig van szerelemmel, noha az elmúlt időszakban nem tudtam hova tenni a bennem munkálkodó érzéseket.
A pulzusom az egekbe szökken, a vágy forró piszkavasként égeti bőrömet, egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy az erdő homályába veszve odaadjam magam. De szerencsére Oliver is észbe kap.  
-Nem mertem eddig bármit is tenni, de borzasztó nehéz volt visszafognom magam. – Nyomom homlokom övének, pihegve, kicsit talán még bele is pirulva az iménti meghitt pillanatnak köszönhetően.  - Eszem áában sincs lemondani rólad Oliver. Megtehettem volna, ott hagyhattalak volna a kórházban, de nem tettem, mert ahhoz túlságosan szeretlek. Nem tudnék nélküled élni… – Vallom be halkan, talán kicsit szégyellve is érzelmi kitörésem.
-Azt hiszem én is hallok valamit. – Már ha épp nem a szívemet hallom a mellkasomban dobolni. Egész kis koromban jártam itt a szüleimmel, nem sok emlékem van erről a helyről, de Oliver-nek köszönhetően, most legalább lett egy. És milyen édes, szívet melengető emlékez…
Ujjaimat övéi közé bújtatom, engedem, hogy mindenki tudtára adja, együtt vagyunk, a szó legszorosabb értelmében. Mosolyra húzott ajkakkal hallgatom mondanivalóját, ismét könnytől lesz nedves a szemem. Hogy lehet egy férfiben ennyi érzelem, kedvesség és megértés? Néha magam sem hiszem el, hogy valaha az enyém volt és újra az enyém lehet. Isten gonosz tréfát űzött velünk, de ismét egymásra találtunk.
-Az elején, mikor magadhoz tértél a kómából és nem ismertél meg, összetörted a szívem. Nem voltunk olyan hosszú ideje együtt, mégis szenvedélyesen szerettük egymást. Aztán a baleset, majd a kóma, teljesen letaglózott. Bevallom, voltak hetek, mikor nem látogattalak, mert úgy véltem, nekünk mást írtak meg odafent. De amikor megláttalak a kórházban, ahogy a kollégáiddal beszélgetsz, nevetsz, nem tudtalak magadra hagyni. – Szégyenteljes gondolatok ezek, de valóban így történt. Fölöslegesnek éreztem magam, nem hittem kettőnkben és ezt azóta is bánom.
-Szóval kezdjük a legelején. Nem vagyok könnyű eset, túlzottan érzékeny vagyok betűrendben sorakoznak a könyvek a polcomon. Minden hétvégén az anyukámmal ebédelek és legalább három gyereket szeretnék. – Magyarázok kislányos lelkesedéssel. - Akarok a párod lenni. – Vigyorok harminckét foggal, karjaiba vetődöm, majd ajkaimat övére tapasztom, ezzel is megpecsételve akaratom.
Letörölhetetlen mosollyal lépek el tőle, magam után húzva a sűrűbe. Ha jól hallom, közel vagyunk a vízeséshez. Gyermeki kacajokat és aggódó szülői hangokat sodor felénk a szél, ahogy odafigyelve lépteinkre, elérjük a célt.
-Miért idehoztál? Miért a vízesés? – Kérdezem kíváncsian, mielőtt elhajtanám utunkból a hatalmas lapuleveleket.

Örülök, amiért családja legtöbb tagja megmaradt emlékei között és könnyedén idézi fel arcukat, ugyanakkor elfog a keserűsé, amiért engem teljesen idegenként kezelt az ébredése utáni néhány hétben. Bármit megadtam volna azért, hogy emlékezzen rám, hogy eszébe jusson, mennyi ötlet és vágy kavargott bennünk, amikor együtt voltunk. Hogy bár csak néhány hónapja voltunk együtt, leéltem volna vele az egész életem.
Aztán ez a keserűség izgalommá szelídült és beletörődtem abba, hogy a balesettel együtt kaptam egy új Oliver-t. Mégis egy idő után ott motoszkált bennem a gondolat, mi van, ha nem leszek számára érdekes, ha a régi bohóságaim most idegesítővé válnak, ha kedvességemet tolakodónak tartja, szerelmemet pedig nyűgnek. A szívemet felemésztő kérdések azonban a csigalassúsággal telő hetek alatt elmúltak.
-Van egy nővérem… – Kezdek bele én is. - Igazából, csak a féltestvérem, de nem tartjuk a kapcsolatot. Genevieve nem az a fajta nagy testvér, aki befonja a hajad és elfekvés előtt mesét olvas neked. Gyűlöl engem és ezt az álláspontját szerintem haláláig tartani is fogja. – Kislányként bármit megadtam volna azért, hogy testvérem legyen és amikor megtudtam, hogy van egy nővérem, naivan elhittem, hogy akár igazi nővérként, ketten a világ ellen indulhatunk majd. De csalódnom kellett és már nem kapálózom azért, hogy megszeressen. - Biztos ismered, híres színésznő. Genevive Hamilton – Baker, a szakma legjobbja, a világ a lábai előtt hever. – Játszom hangommal, olyan vagyok, mint egy tévébemondó, kicsit még rá is teszek, túl teátrális az egész beszélgetés.
-Apa kőazdag, akinek aprócska félrelépésének gyümölcse volnék én. Állítólag van egy bankszámlám, rajta néhány millióval, de törölje ki vele a seggét. – Összepréselem ajkaimat, látszólag nem érdekel apám erőfeszítése azért, hogy végre szóba álljak vele és néhány hasznos időt töltsek el vele.
-Szóval, mit meg nem adnék azért, ha megismerhetném az egész családod. – Mosolyodom el, tényleg feltölti szívemet az a néhány kedves mondat, amivel családtagjait illeti. - Ami pedig a gyerekek számát illeti, egyszerűen imádom őket. Szeretném, ha körbeugrálnának, szeretnék én lenni legnagyobb titkuk tudója, akihez bármikor fordulhatnak. Azt akarom, hogy ott legyenek egymásnak, amikor én már nem leszek… – Elhúzom a számat, lassan kibuggyannak a könnyeim, az pedig megöli a randit, abban biztos vagyok. Megszorítom ujjait enyémek között, biztonságot ad közelsége. Bárhova elmennék, ahová vezet.
Ajkamba harapok, érzem orromba a friss víz utánozhatatlan illatát, megindulok Oliver után, lendületes léptekkel követem, de szememet elhomályosítja a jövőnket körüllengő rózsaszín köd és már csak arra eszmélek fel, hogy kicsúszik lábam alól a talaj, fenekem a vizes földre huppan. Oliver keze kicsúszik az enyémből és szem elől tévesztem. Irdatlan sebességgel szánkázom lefelé a lejtőn, hajamból hatalmas csomókat szakít ki néhány kósza ág. Összeszorítom fogaimat, próbálok fogást találni bármiben, ami kezem ügyébe akad, de képtelenség ekkora tempóban. Felkészülök a legrosszabbra, hallom alattam a csobogó vizet, de a férfit, akit szeretek, sehol sem látom. Mikor megpillantom a folyót, mély lélegzetet veszek.
Örvénylő, jéghideg vízbe csapódom. Olyan hideg, hogy a csontomig hatol. Most már értem, Jack miért halt meg olyan hamar… A levegőm pillanatok alatt elfogy, ajkaim automatikusan nyílnak szét levegő után kutatva. Erős karcsapásokkal próbálok a víz felszínére jutni, de akkor belém hasít a felismerés… nem tudok úszni.  Bepánikolok, az erős sodrás ide oda taszít a víz alatt, mígnem sikerül egy sziklának csapnia. Elfagyott ujjakkal csimpaszkodom a kőbe, fáradt vagyok és félek, de van bennem annyi lélekjelenlét, hogy végre a felszínre toljam a fejem és mélyet szippantsak az éltető oxigénből. Lábamat egy repedésbe nyomom, arcomra tapadt hajamat alkarommal simítom ki szememből. Oliver-t keresem, de nem találom. Sírása görbül elkékült ajkam, fogaim összekoccannak a hidegtől, átázott ruhám súly egyre csak lefelé húz. Nem bírok ki még egy ilyen tortúrát. Néhány karcsapás csak a part, meg kell próbálnom…
-Gyerünk Grace, meg tudod csinálni. – Mantrázom magamban, ahogy ellököm magam a sziklától és nekiállok úszni, életemben talán először. Egyre csak Oliver jár a fejemben. Látni akarom még, három gyerekkel ajándékozom majd meg, és az egész szívemmel az örökkévalóságig.
Már tényleg csak pár méter választ el a parttól, de nem veszem észre a felém úszó fatörzset, amit egy jól irányzott mozdulattal nekem sodor a folyó. Az oldalamat találja el, amitől kiesem a ritmusból. Jéghideg levegőt szívok a tüdőmbe, elmerülök a vízben, de sikerül újra a felszínre tornáznom magam.
Elmosolyodom magamon, sós könnyek csípik szemem, a teljesen szürreális helyzet kínjában mosolyra görbül ajkam. Ez percre elhiszem, hogy pillanatok múlva már a karjaiba bújva élesztem fel elfagyott végtagjaimat.
De a folyó tartogat még nekem egy utolsó csapást, nem ereszt, pedig már a végkimerülés határát feszegetem. A ruháim húznak lefelé, a sodrás egyre beljebb visz ahelyett, hogy a part felé tolna. Kiálló sziklák és fatörzsek közt szlalomozom, néhol leér a lábam, néhol viszont a mélységben tapogatózom. Fáj a tüdőm, sajognak csontjaim… a testem feladta és azt hiszem, én is. Az ájulás kerülget, hol a víz alatt vagyok, hol a felszínén. Hol az ébrenlét, hogy pedig az álom mezsgyéjén.
Mikor a szemem utoljára kinyitom, egy óriási szikla közelít felém, irdatlan sebességgel. Még érzem ahogy eltalál, ahogy éles felszakítja bőröm, de már nem veszek róla tudomást.
Feladtam…

Különös álomvilágban ébredek. Minden vattacukor illatú és édesanyám apám oldalán állva vár engem a sárgaköves út végén. Piros cipellőm sarka kopog az úton, ahogy elindulok feléjük. Széles mosolyra húzom ajkaimat, már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük, amikor a kép hirtelen homályos lesz. A földre rogyok, a csontomig hatoló fájdalom megbénítja tüdőmet, kapkodva igyekszem levegőhöz jutni. Fázom, a szám sarkából kövér vércsepp buggyan ki. Hallom, hogy valaki a nevemen szólít, sírás fojtogatja hangját és olyan édesen keserű. Oliver Hasít belém a gondolat. Hisz vele voltam… és most hol vagyok? Felállnák, de nem vagyok képes rá. Elhagyott az erőm. A fejem hasogat, hányinger gyötör. Összekuporodok a sárga köves úton, piros cipellőm lerúgom lábaimról és próbálom rendezni a légzésem.
Aztán hirtelen minden olyan más lesz. A vattacukor illatot felváltja a vér jellegzetes illata. Hirtelen sötétség lesz és a résnyire nyitott szemhéjaimon át idegen embereket veszek észre. Rettentően fázom, nem érzem a végtagjaim, alig kapok levegőt. Végül megtalálom azt, akit a legjobban kerestem. Könnyes szemmel térdel fölöttem, utasításokat osztogat, dühösen szólal fel, ha valaki nem teljesíti akaratát.
Helikopter hangját hallom. Eszembe jut apám magángépe. Kislányként bármit megadtam volna azért, hogy egy család lehessünk. Egyszer még a magasságtól való félelmemet is leküzdöttem, amikor elvitt egy helikopteres városnézésre. Csak 6 éves voltam. Fel sem fogtam, mit művel velem. Elvakított a mérhetetlen vágy, a vágy arra, hogy apa és anya együtt lehessenek. Később ráébredtem, hogy a sok ajándék csupán arra szolgált, hogy megvegye szeretetemet. Mégis furcsa, hogy épp apám arca villan fel most előttem.
Szólnék, tudatni akarom Oliver-el, hogy jól vagyok, csak fáradt. Hogy minden rendben, csupán egy kicsit pihenni szeretnék. Átmelegedni, hozzábújni, megcsókolni. De a félelem nagyobb úr… a testem nem engedelmeskedik. Elvesztem az eszméletem. A következő percben már a magasban vagyunk, gépek csipognak, emberek beszélnek a fejem fölött.
-Már csak néhány perc kislány. – Kedves, meleg bariton beszél hozzám, biztos vagyok benne, hogy igazi férfi. A nagybetűs férfi, aki kinyitja neked az ajtót, kihúzza a széket és virággal fűzserezett bókokkal adja tudtodra, mennyire szerencsés, hogy vagy neki.
Minden egyes levegővétel kínszenvedés. Az orromba dugott csöveken keresztül kapott oxigénnek köszönhető, hogy még élek. A mellkasomra mázsás súlyként nehezedik a meleget adó takaró. Álmos vagyok, de erővel próbálok ébren maradni. Mégis, mikor megérzem az ismerős illatot, elengedem a valóságot.

*Órákkal később a Pacific Medical Center-ben*

Óvatosan nyitom ki a szemem, pislogok párat, hogy szemem hozzászokjon a világossághoz. Az ágyam mellett anyám ül a karosszékben. Mélyen alszik.
A faliórára pillantok. Fél nyolcat mutat. Most már csak azt nem tudom, hogy reggel vagy este fél nyolcat. Az ablak felé fordulok. A sötétítő mögül a város esti fényei szűrődnek be. Vajon hány napja fekszem idebent?
Hangosan felnyögök. Talán így sikerül tudtára adnom, hogy felébredtem. A torkomon lenyomott csövektől nehezemre esik bármilyen más hangot kiadni. Mocorogni kezd, majd rám pillant, de tudomást sem vesz rólam. Beletelik néhány lélegzetvételbe, mire felfogja, hogy magamhoz tértem. Elsírja magát és kirohan a kórteremből. Egyedül hagy néhány percig, majd másodmagával tér vissza. Először csak egy nővér jön vele, majd később egy orvos is. Arra kér, nagyot nyeljek és engedjem, hogy megszabadítson beszédem akadályozójától. A cső hamar eltűnik látóteremből és hosszú órák óta először lélegzem egyedül. Anya az ágyam szélén ül, csak bámul, miközben nyeli könnyeit.
-Soha többet ne ijessz így rám Grace. Tíz halált haltam az elmúlt órákban. – Korhol két szipogás között, kövér könnyeit törölgetve. Szóval pár órája fekszem magatehetetlenül. Már nem fázom, ellenben hasogat a fejem. Vastag turbán ékesíti fejemet, érzem, hogy a homlokom egy részét is eltakarja. Az ajkam a duplájára duzzadva, ujjbegyeim elfehéredve. De élek és ez a legfontosabb.
És akkor belém nyílal a fájdalom. Nem voltam egyedül…
-Hol van Oliver? Anya, hol van? – Hangom még mindig nem az igazi, mégis egy oktávval feljebb ugrik, ahogy hisztérikus állapotban utána érdeklődöm. Könyökömre támaszkodva ülésbe akarom tornázni magam, de a gyomrom bucskázik egyet és csak anyám reflexein múlik, hogy nem az ölembe, hanem az ágyam melletti üres kukába hányok.
-Grace semmi baj, kicsim, itt van a kórházban. – Ettől sajnos nem nyugszom meg, drága anyám. Nekem ez nem elég… mikor rájön mondatának kétféle értelmére, azonnal javít. - Jól van, lélegzik, sétál, téged őrzött. Hazaküldtem pihenni, bár kétlem, hogy parancsom szerint cselekedett. Itt lehet valahol az épületben. – Visszafekszem a párnára, amennyire duzzadt ajkaim engedik, elmosolyodom. Semmi baja… hál isten.  -Megkeresem neked. – Lágyan végigsimít az arcomon ügyelve arra, nehogy fájdalmat okozzon. Bár az igazat megvallva, sajog az egész testem.
Az orvos kedves, segítőkész, de nem tudom eldönteni, hogy azért, mert természetéből kifolyólag ilyen empatikus vagy azért, mert Oliver Storm gyermeksebész kedvese vagyok. Mindenesetre biztosít affelől, hogy a műtét jól sikerült, de néhány hétig még a kórház vendégszeretetét élvezem. Csodás… vajon a munkahelyemet értesítette valaki?
Amíg ezen gondolkodom, meghallom anya hangját a kórház hangosbeszélőjén. Vajon ki az isten engedte a mikrofon közelében és mióta szólítja Oliver-t édesemnek?! Csupán néhány órát voltam távol, mégis úgy érzem, évek teltek el. Nem így akartam őket összeereszteni, de ha már így alakult, legalább tudom, anya kedveli Őt.
Izgatottan várom, hogy belépjen z ajtón és végre saját szememmel is megbizonyosodjak arról, hogy valóban kutya baja. De csalódottan veszem tudomásul, hogy néhány perc múlva csal anya lép be az ajtón. Talán tényleg hazament és megfogadta anya tanácsát? Vagy esetleg itt kószál a kórházban, csak épp nem hallotta? Remélem az utóbbi, mert most semmi másra nem vágyom, csak rá…