Jet Motel

Lee – Lars //Június közepe előtt

Szuggerálva várom a kijelzőt, hogy írja már ki az eredményeket, mikor megszólal a mobilom. A benti nem rezgős, nehogy a vibráció befolyásolja a mérést, nem, mintha más egyebe a telefonnak ne tenné meg, de ez néha katasztrófális tud lenni.
- Lars Wagner – nem figyelem a hívó félt, a monitort szuggerálom. A bejelentkezésre és a szavakra már odalesek a hívó félre.
- Tudsz képeket küldeni? Milyen szagot éreztek?
Tíz másodpercen belül hat fotót is kapok, összeráncolom a homlokom, majd felpattanok.
- Tamara, vedd át, kérlek – felkapom a cuccaim, a több kilót számoló terephelyszíni ládát és bedugom a fülembe a telefon hangszóróját.
- Úton vagyok, pontos címet kérek.
Rohanva érkezek a gépparkba, s vágódom be az egyik kocsiba, rohamtempóra váltva, teljes vészjelzéssel.

A helyszínre érkezve már szaladnak is elém, tudják, mit kell tenni, s én is tudom. Összekötöm a hajam, s a lehető leggyorsabban veszem fel a védőfelszerelést, rajta jelzéssel, mely szerint éppen nem tűzoltó, hanem szakértő vagyok. A kapott információk egy folyton újra gyulladó, kellemetlen maró szagú füstről számoltak be, amit érzékelek is, s mielőtt szétköhögni akarnám a fejem, jó mélyeket szippantok belőle. Ha hülyének néznek, akkor is. Sok dolgot ki tudok venni a szaglásom alapján. Figyelem a füst és tűz színét.
- Adok egy kísérőt, a gócponthoz vezet – aztán már csak a vegy-, és hővédelmi sisakon keresztül fogom hallani a külső világot, így még én ki látni fogok, az én arcom annyira nem. Ezt azért sajnálom, mert nem vagyok annyira hozzászokva ehhez, látni és láttatni, ha dolgozok.

Még a monitort szuggerálom az eredményekért, fel nem tűnne, hogy mintha ismerős lenne a hang.
- Igen? – parancsnok, akkor tűz. Enyém! – Rendben.
A címet bediktálom, mint ahogy a címet megjegyzem. Ilyenkor egyszerűen működik az agyam. Csakis dolgozik. Számok, nevek, vegyjelek s vegyi folyamatok léteznek a számomra.
- Ha rózsaszínre vált a füst, imádkozás helyett futás. Habot ne használjatok, bár szerintem ezt tudjátok, minek is mondom – sosem néztem a tűzoltókat tudatlannak. Ha valakik ismerik a tűz természetét, azok ők. Én csak az égéssel foglalkozom, s hiszek abban, hogy amit kicsiben úgymond tudatnak, személyiségnek látok a begyulladásban, égésben, nagyban még borzasztóbb. Nem misztifikálom sosem ezt túl, egyszerűen egy olyan kifejezést használok rá, ami megfelel neki. Mert a tűznek nincs valódi lelke, s személyisége, és mégis, viselkedik.


Kapásból németesen ejtem ki a nevet, ahogy visszaismétlem, meg sem akadok a néven, vagy annak bonyolultságán, ellenben a nadrág lábszárának a csatja a röhej a kezemben, le kell hajolnom, és szinte beszélnem vele. Másodperceket veszítve ezzel, s a lehetőséget, hogy lássam, ki is fog megbújni a másik páncél alatt.
- A raktárhelységbe menjünk. Megvan a raktár leltárlistája, s hogy mi hol van ott? – ha kézhez kapom, kiegészítem a készlet alapján pár további információval.
- Közvetlen csatlakozás valamilyen közműhöz van az épületből? Valami táplálja, de azt nem látok a listán – hacsak valaki nem listára vezetés nélkül pakolt oda. Kinyitom a táskám, ezt már csak a helyszínen tudom megnézni, s kiveszek belőle egy mérőműszert, s ahogy nekiindulunk, be is kapcsolom. Nem bízok a technikában, a szaglásomban, a szememben és a tapintásomban, ízlelésemben annál inkább.
- Semmi nem indokolja ezt az égést a leltárlista és az épület alapján. Ha illegális tároló, akkor azt mondanám, hogy maró hatású vegyi anyag, de nem látom a hatását – nézek körbe, ahová a füst elér.
- Ezért jöttem ide inkább, mert ami bent van és ég, az nincs a listán. És nem ismert anyag.
S egyúttal gyorsan is kell haladni, ha ártalmas a környezetre, akkor minél előbb el kell oltani, a füstjét is lefojtani.
Ismerős a kísérő tartása és járása. De honnan?

Frankó kilátások. - gondolom hozzá, de mivel az apám - párdon a tűzoltóparancsnok - nevében telefonálok, inkább sokkal szakmaibbra veszem a figurát.
- Egyébként sem vagyok hívő. Továbbítom, kösz! - jegyzem, s ezzel részemről be van fejezve, csak azokat a kérdéseket továbbítom, amikre utasítanak. Ha van ilyen. Éppen ezért csak akkor szakítom meg a vonalat, amikor a delikvens a helyszínre ér. Akkor pedig nekilátok a munka felvételének is, ami jelen esetben kimerül abban, hogy a védőőltözetet, maszkot felcibálom magamra.
- Ha gondolod, segítek. A mocsadék velem is gyakran kiszúrt már, ismerem az észjárását. - a szemem sarkából rálátok fejbúbjára, ahogy lehajolva a nadrágcsattot igazgatja. Persze nem erőszak a disznótor, senki önérzetét nem akarom sértegetni, de tudom a dolgomat. Minél hamarabb bent kell lennünk, s ha ehhez némi emberségesség kell, ám legyen.
Akárhogy is, anélkül kerül rá a ruha, hogy feltűnne, ismerem. A német akcentus mondjuk bizsergeti dobhártyámat, de nem gondolok vele. minél messzebb igyekszem hessegetni magamtól a gyanakvást, de azért örülök, hogy Casey szabadnapos ma. És nem csak azért, mert megint elég feszült a viszony kettőnk között.
- Állítólag a főnöknél van, aki viszont elutazott, s egyedül él, így csak akkor kaphatnánk meg, hogyha betörünk a lakásába és felforgatjuk azt. Telefonon nem tudtuk utolérni. A tűzről a recepciós szólt be a központba. - osztom meg vele az információkat, amelyeket tudok. Nem nézek rá, a haladási utat figyelem, nem akar-e ránk szakadni valami. Az alaprajz és az elmélet egy dolog, de arra nem hagyatkozhatunk. Akármilyen könnyűnek is tűnjön egy-egy helyzet, a könnyelműség nem a mottónk.
- Víz, gáz és villany is az irodán keresztül, pontosabban az épület hátsó oldala felől van behozva az épületbe. Vigyázz! - lépek elé ösztönösen, mielőtt beereszteném az irodahelyiségbe. Szabályosan a falhoz préselem, s bár indokoltnak tűnik a reakcióm, ha jobban belegondolok én magam is rájövök arra, hogy nem az. Dekoncentrált vagyok, s bár mindent elkövetek azért, hogy ez ne látszódjon rajtam, ettől még igaz. Bár szerencsémre ő nem tűzoltó, ezért kénytelen ebben rám bíznia magát és elfogadni azt, hogy helyesen követtem a protokollt.
- Olyan mint azok a trükkös gyertyák a születésnapi zsúrokon. Ha elfújod, újra meggyullad. Azért kértük a konzultánst, hogy add ki az ukázt mikortól és mivel olthatunk anélkül, hogy ránk robbanjon az épület. Mit tudok segíteni? - már úgy értem, hogy a vizsgálatban (és ilyet egyébként nem mondanék olyannak, aki tűzoltó. Halálra röhögné magát rajta, még tőlem is rossz "belsős" poén a gyertyákat felhozni). Az oltásért momentán nem én felelek, én a védelmére és kíséretére vagyok itt, hát ehhez mérten próbálom felvenni a szerepet, melyhez nem nagyon szoktam hozzá. Általában nem engem küldenek, nem ez az, ami a leginkább a profilomba vág.

Talán éppen azért szeretek hierarchiában dolgozni, hiába éppen szeretek ujjal bemutatni a rendszernek, mert ha kiad utasítást az ember, s mindenki tudja, hol a helye, akkor minden olajozottan megy.
Szó nélkül nyújtom ki a lábam és nézem, miként csatolja be azt a kibaszott csatot. Egyszerűbb és gyorsabb így, ráadásul legközelebb nem kell hússzor elküldenem a jó izébe a csatot, mire hajlandó dolgozni. Itt minden másodperc számít, éppen ezért nem is egozok, annak itt helye nincs.
- Kösz.
Ezt már a sisak mögül mondom, addigra felteszem azt is, haladjunk, de a mozdulatot megjegyzem. Ami persze, tök egyszerű, ha van elég gyakorlata az embernek és éppen ebben a hacukában melózik.
- Király – ilyenkor általában rondán és ingerülten sem beszélek, nem fokozom a hangulatot. – Lássuk, miből élünk.
A műszert bekapcsolom, s nem késlekedve, de őrült vad módjára sem, haladok be. A kísérőre hagyatkozom, ebben ő a profi, én a tűz keletkezésében.
- Egyéb más csőrendszer, csatornaháló...zat.
Hagyom magam a falhoz préselődni, hiszen éppen ezért bízom rá magam, viszont figyelem, mi történik, amikor kinyitja az ajtót, majd a műszerre tekintek. A meglátásaim többségében helyesek, tévedni én is tudok, de a látottak alapján jól gondoltam a lehetőségeket.
- Itt nem szeretnék olyat. A születésnapomon sem szerettem – mivel kontrolmániás vagyok, de ezzel még én sem vagyok annyira tisztában.
- Menjük beljebb, nem itt van, amit keresünk, de egész közel – az égéstermék elég jól mutatja. – Külső részre mehet hab és víz, de a gócot hagyják még szabadon, még úgy két percig. Annyi idő alatt odaérünk? Mikor jelentették a tüzet, s hol jelent meg először? Milyen volt, amikor kiértetek?
Közben próbálom magamban feldolgozni, hogy ez az ösztönös védés, igen, tudom, hülye vagyok, jól esett. Munkájából fakad és letépik a fejét legalább, aztán meg a többi részét, ha bajom esik. Kezd kurva melegem lenni, de a tűz látványa megnyugtat, határozottá, összeszedetté tesz. Ő beszél hozzám a színével, mozgásával, intenzitásával, s én olvasom, értem.
- Közeledünk a gócponthoz – oké, hogy mindig ő megy elől, ő ebben a szakértő, mint ahogy egy darab tűzoltót sem kérdőjelezném a munkáját illetően, a párbeszéd a tűz és közöttem másként zajlik, még ha nekem is az a célom, hogy eloltsuk, nekem először a meggyulladását kell megismernem, nekem ez megy. Mint a farkába harapó kígyó, a két terület metszi a két végén egymást, összetalálkoznak.
Azt azonban nem akarom még mondani, hogy rohadtul nem tetszik a tűz.
- Várj! – érintem meg a vállát. – Kérek tíz másodpercet – maga az oltási folyamat is befolyásol sok mindent, nem csak az, hogy mit használnak. – Jelentettek a területen belül most egy nagyobb tüzet? – megváltozott a láng színe, formája, s határozottan nem tetszik, ugyanakkor újabb bizonyítékot kaptam a sejtést illetően.
- Sietnünk kell. Robbanás készülődik – de van egy olyan sejtésem, hogy ezt nagyon egyszerre fogjuk mondani. Pedig bassza meg, még kéne fél perc, hogy odajussunk, legalább a közelébe, mert ha a rossz oltóanyag-keveréket mondom, akkor itt nem csak tűzijáték lesz.

A csattopasnal sem kell felfele nezzek az arcaba, eleg ha azzal foglalkozom amiben segitsegemet ajanlottam. Neki gondot okozott, nekem rutin es az ido nem huzhato tenyezo ebben a szakmaban igy hat ezt a modot kellett valasztanom. Nem azert mert magam volnek a megtestesult szentseg hanem azert mert igy helyes. Egyszeruen es magatol ertetodoen az.
-Nem ugy! - valaszolom neki immar en is teljes menetfelszerelesben. A tuzallo oltozet jotekonyan torzit mind vonasokon mind hangon annyit, hogy ne bizsergesse a tarkomat a felismeres csiraja.
-Semmi legalis vagy olyan amit jeleztek a terv.. -belekezdek a valaszba de nem jutok a vegere mert a szituaciot es a mozdulatait veszelyesnek itelem hat hatarozottan taszitom a falnak hogy testemmel vedhessem meg. Ha bennem kar esne az jelenleg nem lenne akkora tragedia mert tuzoltobol sokan vagyunk de szakertonk csak o van hat ot kell megvedenem. Az masodlagos - es nagyon kinos ha eszreveszi esetleg - hogy a negativ megerzesem hamis volt es a mozdulat tulkapas. Nem vagyok osszeszedett. A szetesett sokkal talalobb volna. Vsoda hogy az egysegben meg senki nem jott ra. Vagyis igazan nem csoda. Ha egyutt dolgozunk olyanok vagyunj mint a hangyak. Kollektiv tudattal rendelkezunk, de itt most csak magam vagyok.
-A gyerekeken kivul senki se szereti. Remes tallmany. - forgatom a szemem. Valahogy jolesik ezen lovagolnom mert a konolytalansag csillapitja a magamra hatagvast.
-Rendben, legyen ugy. Kövess! - indulok én magam beljebb hogy a goc felé vezessem.
-Vettem. - kiszolok rádión hadd kezdjenek munkába a tobbiek is amig mi idebent vagyunk.
-Körülhatárolt, egyszerűnek tűnő. Rutinmunka. Aztán hirtelen lobbant nagyot és terjeszkedett. Egy pontig tudtuk oltani, de ehhez közeledve reménytelenné valt. Csak a vizet pocsekoltuk körülbelül. Mi a szar ez?
Altalaban nem beszelek igy es nnem vagyokem ennyire pongyolan fogalmazott. Most meg a kezdokoromnal is szánalmasabban megy felidezniba részleteket es a szakszeruseget. Rettenetesen haragszom magamra emiatt. Koncentralnek de mással van tele a fejem.
-Leállás! - eszkozlok rádión időt neki. Ehhez ő ert most jobban. En hog miképp erzem magam arról nem nyilatkoznek inkabb.
-Amennyire en tudom, nem. De nem voltam kint vegig. Telefon, miegymás. - valamiert ugy erzem magyarazkodnom kell. Kozben a lángokat figyelem, tarkomon lassacskan kúszik fel az ismeros erzes.
-Amikor azt mondom kifele, azonnal mozdulsz! - parancsolok ra. A robbanás lehetoseget en magam is fel tudom fedezni.
-Ha van valaki meg az épületben, kifele. Niffenegger kiszáll. - szakitom meg ezzel a kommunikációt. Erteni fogjak, volt mar en is a masik oldalon. Ezen meg nem de nem is szeretnekitnek. Igy nem.
-Mennyi ido kell meg? - ha vallalhatot mond, hagyom neki. Ha nem, akkor azonnal hatra arcot parancsolok.

Bizonyára kezdőbb lehet, mint sejtettem, mert nagyobb volt a füstje, mint a lángja (csak, hogy szituációnál maradjak), hogy odanyomott a falhoz. Veszítettünk ugyan másodperceket, de ha nekikezdek morogni az orrom alatt, akkor azzal is. Na meg, mi van, ha mégis jól tette, amit tett? Nem én vagyok ebben a kompetens, hanem ő, s bevallom magamban, hogy valahogy mindig is szerettem, ha vigyáznak rám. Jó értelemben.
- Nos, ha nem volt, akkor vagy a tulaj, vagy az idehelyező tag most rohadt nagy pácban van.
Még kell egy kis idő, mire megbizonyosodok, no meg helyszín, a meglátásaim helyesek. S pont az időből van a legkevesebb, s pániknak helye nincs.
- Én drótot dugtam bele, miután meggyújtottam, kíváncsi voltam, miként reagál rá – vigyorodom el a maszk mögött. Persze, pont úgy szúrtam bele, ahogy nem kellett volna, nem sikerült elfojtani, így szétdurrant a gyertya. Annyira megfogott, hogy azonnal meggyújtottam egy másikat és figyeltem, miként robban megint szét. Tanultam.
Nos, éppen azért nem lettem tűzoltó, mert a meleget nem kedvelem. Lehet, hogy ezért is lettem szakértő, hogy már csírájában elfojtsam a tűz lehetőségét?
Követem, ellenvetés nélkül a kijelölt útvonalon, amit hagy maga mögött, s érzékelem, hogy nyugodtan ráhagyatkozhatom, s dolgozhatok, amiért idejöttem.
- Hm – bólintok egyet. – Akkor a sejtéseim jók. Ahogy mondod, szar ez – mivel szakértőként vagyok itt, nem elmélet-gyártóként, ezért a tényekre szorítkozhatok csak. Életeket tud menteni az ilyen. – Van benne egy kis benzin, egy kis mész, egy jó adag műtrágya és kén. Egy anyaggal oltod, eteted a többit – már nincs szükségem a műszerre sem, a lángokat figyelem. Lokalizálni kell a tüzet. – Csakhogy ha behatárolod, mi hol van, máris menni fog a tűzoltás, mint a karikacsapás.
Megkapom a tíz másodpercet, figyelek, nem csak a szememmel. Mások talán úgy látnák, teljesen megbabonáz a tűz, holott az agyam ilyenkor válik a lehető legéberebbé. Amit látok, képletekké bontja le a fejem, sokkal pontosabban, mint egy műszer, de mivel az én agyam is elromolhat, jobb egy kis kontroll. Amire már nincs szükségem. A képletek beözönlenek a fejembe, rendezkednek, mindezt másodpercek alatt, eddig kusza sorokként keringtek bennem, várva az alkalomra. Ami most érkezett el.
Újból hümmentek. Kellene az az infó, de a lángokból látom, hogy igazam van. Kockázatos leállítani a tűzoltást, de most éppen ezzel lehet megelőzni a katasztrófát. Fog robbanni. De csak egy része, s az már elkerülhetetlenül. Előtte azonban eljut az oltókhoz az a kulcs, amivel a szándékos égető munkája és sikerélménye kudarcba fog fulladni. Pontosabban a tűzoltáséba. Nem tudok reagálni a mellettem lévő hangjára, mert figyelem a tüzet, s a megoldás megszületik a fejemben. Éppen ezért tűnhet úgy, mintha meg sem hallottam volna, mert belefeledkeztem a tűz bámulásába, mintha beszélgetnék vele. Csendben is vagyok közben.
- Epicentrumba jutassatok Inergent – szólalok meg hirtelen, nyugodtan. Még elemzek, csakis pontos információt adhatok ki, mert ezen a tűzoltók élete is múlik.
A szemét, nagyon kigondolta, mert oda juttatni a legnehezebb, áthaladva a tűzgyűrűkön.
– Három perc múlva a folyamat visszafordíthatatlan lesz. A nyugati szárnyon keresztül oda tudtok jutni, ha habot használtok közben. Úgy huszonöt méterig be tudtok jutni vele, onnan már be tudjátok juttatni az Inergent. Nagy mennyiség van az epicentrumban, ami reakcióba léphet – még mindig a tüzet bámulom, ellenőrizve a teóriám. Tévedhetek és még lehet, még van idő korrigálni, ha valóban úgy lenne. Még ha nem is sok idő.
- Hogy mi robbanjunk? – fordulok a kísérőm felé. – Tíz másodperc. Mostantól számítva – fordulok kifelé én is, viszont az utat kifelé is a kísérőm tudja jobban, így én hátra maradok, mert így tud jobban védeni és menteni, de ezt a döntést is ráhagyom. Ennyi idő alatt még ki fogunk jutni, ha semmi nem jön közbe. Nem szeretem mások életét kockára tenni.

Elsüllyednék, hogyha hallanám a gondolatait. Szánalmasan viselkedem, ez tény, de a kezdőség hírében hamvában sem igaz rám. Na nem, mintha ebből a mai viselkedésemből látszana a profizmusom. Mennyei mértékben szétcsúsztam, már nem csak hiszem, hanem tudom is.
- Errefelé ez elég gyakori. Egyesek tesznek a biztonsági előírásokra, mások pedig jó pénzért szemet hunynak felette.
Nem kedvelem a korrupciót, zsigerileg irtózom tőle, s ez a megvetés kihallik a maszktakarta hangomból is.
- Óh. Kíváncsi gyermek lehettél. - merevedek le egy pillanatra, elmélázva a szavain. Csak egy szívdobbanásnyi idő az egész, de mégis rossz érzéseket kelt bennem. Van némi pszichopatikus feelingje az egésznek és így, hogy én a tűz oltására és nem a robbanások generálására tettem fel az életem, kicsit megütköztet. Nem kifejezetten rossz értelemben, hisz ez csak egy könnyed csevegés nehéz helyzetben, de azért mégis megakadok.
- Amíg sietsz, nyugodtan határolhatsz. Szólok, hogyha gond volna. - bólintok, s hagyom ezzel kibontakozni. A környezetünket figyelem, a tűz viselkedését és számolom a másodperceket. Nem először vagyok ilyen helyzetben, nem új egyetlen izzadtságcsepp sem, mely alágördül homlokomról, most mégis inkább zavarban vagyok, semmint magabiztos lennék. Mert úgy érzem, hogy kihagytam valamit, ami nagyon nem jellemző rám.
- Inergen az epicentrumba. Három perc. Nyugati szárnyon keresztül, hab mehet nyugodtan. - tolmácsolom, amit mond, majd idejét érzem annak, hogy megsürgessem. Megtette, amit kellett, a többiek is tudják a dolgukat, s lassan én is szívesen kilépnék a kísérő szerepéből.
- Szaporázz! - indulok meg előtte, s mivel az időnk elég rövid, nincs időm folyamatosan hátranézni, hogy ott van-e. A neszeit hallom, ilyen helyzetben elég nehéz csendesen közlekedni, szóval hogyha tartja a lépést és az iramot, akkor még bőven azelőtt kiérünk, hogy ránk robbanhatna az épület. Oké, a bőven erős túlzás. Inkább az éppen csak hogy lenne a helyesebb. Tudom, hogy nem végeztem jó munkát, a parancsnok tekintete mindent elárul abban a pillanatban, amikor elnyargal mellettem és Lars felé veszi az irányt, hogy ezúttal már ő tessékelje minél távolabb a szakértőnket a helyszíntől.
- Köszönjük, nagy segítség volt. A felettesének továbbítom majd írásos formában is a pozitív véleményemet. - közli Larsszal az idősebb Niffenegger, én meg közben nekilátok lehámozni magamról a védőöltözetet - elsőnek a sisakot, mely nélkül egész világosan látszanak arcvonásaim úgy, hogy nem titkolt kíváncsisággal pillantok apám és a szakértő felé. Nem bánom, hogy ez a fajta bájolgás nem nekem jutott. Nem az én stílusom.

- Aztán meg mások szívnak – rosszallom. Remélem, kap érte jó kis büntetést, mert ez, ha nem jön össze az oltás, nagyon ronda eredménnyel fog zárulni.
- Még most is kíváncsi vagyok – ha gyerek nem is. Bár néha az is kérdőjeleződik, ha beindul nálam a hülyéskedés. – Ezekből tanultam a legtöbbet, sokat segít még most is, hogy rájöjjek, miként lehet megakadályozni a bajt. Megelőzni – egészítem ki, hiszen most megakadályozzuk, előzni már lehetetlen. Mint ahogy véleményem szerint minden tűzoltó piromán, csak ügyesen burkolta ebbe a munkába. Bajom nincs vele, sőt, elismerésem a részükre, hogy előnyükre fordították az amúgy nem éppen szerencsés mániát.
Hümmentve bólintok, közben már minden figyelmem a tűz tanulmányozásé, meg sem szólalok. Meg a rohadt melegből kurva meleg kezd alakulni, de ha ezzel kezdek el foglalkozni, akkor nem tudok a munkámra figyelni, amiért jöttem. Hiába jár ezzel, nehezen szokom meg még ennyi idő után is.
- Öt méteres átmérőjű az epicentrum, egy óránál huszonöt méterre kelet, dél-kelet irányába – sikerült a pontos betájolás is, ezt azok tudják megerősíteni, akik fentről oltják a tüzet. Egészen máshogy viselkedik.
Aztán itt én már nem tehetek semmit, ezért le is vonulunk, elég rohamléptekben. A robbanás bekövetkezik, s amilyen szerencse, nem a középpontban, hanem oldalt, de nem gerjeszt tovább semmit, sőt, mintha szelepként működne, a tűz csendesedik. Ezért mondtam három percet, különben csak egy lenne. Kockáztatás nélkül nincs nyerés és most nagyon meg kellett játszani ezt a lapot.
Azt hiszem, többet fogok kocogni plusz súllyal, mert ilyen felhevülten még rohanni is, ilyen ruhában. Azért ezt felvenném videóra, hogy aztán jókat röhögjek magamon. Borzalom. Még szerencse, hogy kapok lendületet a parancsnok személyében, így bajunk nem esik, de azért önkéntelenül fordítom a fejem a kísérőm irányába, ellenőrizve, hogy ő is tud-e jönni.
Leveszem a sisakot, a maszkkal együtt, mindenhol csorog rólam a víz, de csak a frissebbnek és hűvösebbnek mondható levegő foglalkoztat fél másodpercig.
- A kritikákat is írja bele, nyugodtan – félmosoly a szám sarkában. – Miután befejezték az oltást és mielőtt levonulnának a terepről, értesítsenek. Mintákat akarok gyűjteni a helyszínről. Az elemzéseket természetesen elküldöm önöknek is – kötelező a mintavétel ilyen esetekben, már csak az eljárás miatt is, amit valószínűleg a rendőrség fog elindítani, hivatalból.
Beletúrok a hajamba, aztán kikapom a hajgumit is.
- És nincs mit – tekintek a parancsnokra, majd a kezem nyújtom felé, miután kiszenvedtem a kesztyűből. – Nem is tartom fel tovább, a többit majd elrendezem – mint a ruhából kivetkőzést és azok elpakolását. Az oltás el fog tartani egy ideig, addig meg a laborban befejezem a munkát. A kísérőnek is meg akarom köszönni, de előbb derékig szabad akarok lenni a cucctól, így leveszem a kabátot, úgy fordulok a volt kísérőm felé.
Kihagy a szívem is, és a lélegzetem is, de csak egyet. Nem adhatom tudtára senkinek, hogy úgy is ismerjük egymást. Pedig nagyon szívesen hagynám magam leblokkolódni, már csak azért is, mert még mindig...
- Köszönöm a kíséretet – nyújtom felé a kezem, ahogy odalépek hozzá. – És a segítséget is – sikerül a mosoly, közben igyekszem levenni a tekintetem a szemeiről. Egészen jól megy.
- Téged sem szeretnélek feltartani, elleszek.
Csak könyörgöm, legyünk távol egymástól, mert annyira nehéz megjátszani, hogy vadidegenek vagyunk...
Sejthettem volna, hogy előbb vagy utóbb, össze fogunk találkozni. Mégis, elemi erővel tarol le az, amiről lebeszéltem magam, amit azon az éjjelen visszatartottam, tuszkoltam erővel vissza, magamba. Sosem lehetünk már többé együtt, ezt elfogadtam. Már csak feldolgoznom kéne.