Nappali (MacKenzie lakás)

Még mindig nem sikerült teljesen magamhoz térni. Az ilyesmi a filmekben szokott megtörténni, vagy másokkal, de hogy velem, arra egyáltalán nem voltam felkészülve. Először össze sem raktam, hogy esetleg Daisy félelmeinek lehetett valamiféle alapja, és tényleg van egy zaklatóm. Egyszerűen csak paranoiának gondoltam, de most már kezdett egyre inkább úgy tűnni, hogy ez a mostani eset nem olyan, mint a többi volt. Máskor is voltak már túlzottan lelkes hallgatóim, de egyikük sem merészkedett még ilyen messzire, és többnyire pár hónap után elnyelte őket a homály.
Mostanra visszatérhettem a lakásomba, de néhány helyszínelő még mindig lézengett, hogy nyomokat rögzítsenek. A fene gondolta volna, hogy ilyen nagy feneket fognak ennek keríteni, bár kár lenne tagadnom, hogy rám jött a frász, miután felfogtam, hogy mi történt a lakásomban. Miután hívtam a rendőrséget, végül mégiscsak becsengettem a szomszédomhoz, szerencsére már éppen felverte a vekkere. Adott egy jó meleg kávét, hogy még pár órán át képes legyek ébren maradni, de ez egyre nehezebb feladatnak tűnt számomra.
Körülnéztem a romokon, amik valaha a lakásom berendezését tették ki, és halkan felsóhajtottam. A reményvesztettség érzése még távolról sem fejezte ki mindazt, amit éreztem. Mindent én építettem fel, és most valaki darabjaira szedte, és feldúlta a személyes teremet, az otthonomat. A bögre, amit a kezemben szorongattam, már a saját főzésű kávém volt. Immár több mint 24 órája voltam talpon, és még mindig nem tudtam, hogy mikor térhetek nyugovóra. Pedig most már másra sem vágytam, csak arra, hogy bebújjak a takaróm alá, és az önsajnálatba merülve megpróbáljam kitalálni, hogyan tovább. Nem jellemző rám az ilyesmi, de eléggé megijedtem ahhoz, hogy megpróbáljak ésszerűen gondolkozni, nem pedig mindennek a napos oldalát nézni. Ennek nem volt, hiába próbáltam megtalálni, még én is kevésnek bizonyultam hozzá.
Egyébként azért kellett még mindig ébren lennem, mert vártam egy másik rendőrt is. Már kikérdeztek, több ízben is, én pedig mindent elmondtam, amit csak tudtam. Ez persze nem volt sok, de ragaszkodtak hozzá, hogy még eggyel beszéljek, mert találtak némi kábítószert, amit vélhetően a tettes hagyott hátra. Hogy csupán fogyasztó volt-e, vagy jobban benne volt az üzletben, azt egyelőre még nem tudták, engem pedig nem is érdekelt. Talán a tudat, hogy egy magát bódító alak követ, kevésbé izgatott volna fel, mintha valaki épelméjű tesz ilyen gonoszságot egy nővel.
- Miss MacKenzie! – úgy rezzentem össze a kanapémon ülve, mintha rajta kaptak volna valamin, pedig csak az egyik kint maradó egyenruhás volt az.
- Tessék! – fordultam oda olyan hirtelen, hogy a kávét ismét sikerült kilöttyintenem, de ennek a szőnyegnek már ugyan mindegy volt. – Végeztek? – kérdeztem kissé kábán, és mellette el is néztem, hogy saját szememmel győződjek meg erről. A bejárati ajtóm nyitva volt, több helyen az ujjlenyomatok miatt porosak voltak a bútoraim, ráadásul a rendőrségi szalag is elzárta az utat befelé.
- Attól tartok, még nem teljesen. – valószínűleg látta rajtam, hogy ez a hír nem váltott ki túl sok pozitív érzést belőlem. – De Hampton nyomozó megérkezett. – tájékoztatott, egy biztató mosolyt varázsolva az arcára.
- Ó, értem… - a nevét már ismertem, mondták korábban, hogy ő fog jönni hozzám. Láttam is egy olyan férfit a többiek között, akit eddig még nem fedeztem fel, így kizárásos alapon arra gondoltam, hogy ő lehet az. Ez azt jelentette, hogy hamarosan talán aludhatok egy keveset, mielőtt be kell mennem a rendőrségre is.

Elég türelmes embernek tartom magam, de mostanra kezdett eljönni az a pillanat, amikor elértem a tűréshatárt. Nem azért, mert zavartak volna ezek az emberek, hiszen tudtam, hogy segítő szándékkal jöttek, ráadásul én hívtam ki őket. Inkább az volt a bajom, hogy álmos voltam, nyűgös, és megrémített ez az egész eset. Pedig igyekeztem nem tudomást venni a mellkasomban lévő szúró érzésről, de nem volt könnyű. Lehet, hogy túl sok kávét ittam, az lehetett a baj forrása, nem is az idegesség.
Ezúttal nem rezzentem össze, mikor az emlegetett nyomozó megszólított. Lassan emeltem felé az arcomat, hogy közelebbről is megnézhessem magamnak, és csak némi fáziskéséssel emelkedtem fel a kanapéról, hogy elfogadjam a felém nyújtott kezét.
- Hát persze! – bólintottam, miközben nem túl erősen, de azért megszorítottam a kezét. – Joyce MacKenzie vagyok! – mutatkoztam be én is, valószínűleg feleslegesen. Már biztosan azelőtt tudta a nevem, hogy elindult volna ide. Egyáltalán szolgálatban volt ő is? Vagy csak felverték? Kis híján bocsánatot kértem tőle, amiért miattam kellett hajnalban kelnie – bár annyira már nem is volt hajnal, teljesen elveszítettem az időérzékemet -, de aztán gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy neki ez a munkája. Ahogy én is a munkámat végeztem, és talán ez volt a szerencsém, mivel nem voltam itthon. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán akkor is bejött volna a betörő, és nem csak azért ezt az időpontot választotta, mert tudta, hogy dolgozom. Ez addig úgysem fog kiderülni, amíg el nem kapják.
- Tessék csak, foglaljon helyet! Már, ha talál… - húztam el szomorúan a számat, de azért rámutattam a másik kanapéra, közvetlenül amellett, amin én ültem. Sőt, akár mellém is ülhetett, ha akart, hiszen volt még hely bőven, nem vagyok olyan nagydarab, hogy ne lehessen elférni. – Semmi baj, már órák óta ezekre válaszolgatok, de nem fogok tudni többet mondani később sem. Egyszerűen nem tudom, hogy mivel segíthetnék… - kétségbeesetten szusszantam egyet, amit a tanácstalanságom szült. Én tényleg nagyon szerettem volna, ha nekem köszönhetően előrébb jutnak az ügyben, de ötletem sem volt, hogy mivel segíthetném a nyomozás előre jutását.
- Ezt így nem mondanám. – zártam ki egyből, ám most eszembe jutott valami, amit lehet, hogy nem mondtam a többi rendőrnek. Már teljesen összekuszálódtak a fejemben a dolgok. – Bár volt egy rejtélyes telefonáló, aki a munkahelyemet hívogatja. De ilyenek mindig vannak, nekem közvetlenül nem volt összetűzésem senkivel. – vallottam be, hogy aztán kortyoljak egyet a kávémból. Már teljesen kihűlt, de ez volt most a legkisebb gondom. – Nézze, ezt eddig lehet nem említettem, annyira összefolynak már a fejemben a mai események. Ha így van, nem szándékos volt, csak… - tehetetlenül leszegtem a fejem, hogy aztán hirtelen fel is kapjam, mintha most ugrott volna be valami. Így is volt.
- Majdnem elfelejtettem, kér valamit? – tudom, hogy nem szokás a rendőröket kínálgatni, de nálam ez afféle berögződés volt. Sőt, miért is ne kínálhatnám meg? Nem sűrűn volt dolgom rendőrökkel, konkrétan még egyszer sem. Egészen mostanáig, és cseppet sem hiányoltam az életemből. – Nekem semmi, de az asszisztens lány, aki a telefonokat kezeli, már többször szólt. Tudja, ő nagyon aggódik, bár szerintem nincs miért. – rántottam meg a vállaimat, mintha nekem ez tényleg nem lenne aggasztó.
- Itt semmit nem vettem észre. Néha olyan érzésem volt, mintha követnének az utcán, de szerintem csak Daisy ültette a bogarat a fülembe… - motyogtam magam elé bosszankodva, mintha ott sem lenne a nyomozó. Csupán az újabb kérdése zökkentett vissza a valóságba, és egyúttal rajzolta a vonásaimra az őszinte döbbenetet.
- Tessék?! – kérdeztem vissza értetlenül. – Egek, dehogyis! – kicsit indulatosabban mondtam, mint szerettem volna, ráadásul teljes megrökönyödéssel, már csak a feltételezés miatt is. – Nincs tippem, általában nem is nagyon szól bele a telefonba az illető, amennyire tudom. Rögzítik bent a hívásokat, de legtöbbször csak szuszogás, nem több. Talán egyszer, vagy kétszer suttogott, elég ijesztő volt, de máskor is voltak már ilyenek, aztán megunták és eltűntek. – elkezdtem hadarni, ahogy kissé felzaklatott a kérdése. – És nincs olyan ismerősöm, akiről tudnám, hogy ilyesmivel él. Nem vagyok bajkeverő, nyomozó! – jelentettem ki, felszegve a fejemet.

Néhány pillanatig elgondolkozva figyeltem, ahogy a nyomozó helyet foglalt, és próbáltam összekaparni magam annyira, hogy értelmes beszélgetést tudjak lefolytatni vele. Már csak ennyi volt hátra, ez választott el attól, hogy vízszintesbe kerülhessek egy kicsit. A macskám már így is békésen húzta a lóbőrt az ágyon, mit sem törődve azzal, hogy idekint még mindig milyen káosz uralkodik. Alapvetően talán izgalmasnak találtam volna ezt az egész helyzetet, ha nincsenek a telefonok, amik így most már nem is tűntek annyira ártalmatlannak.
- Volt már rá példa, hogy ott telefonáltak ilyen kétes alakok, de ez a legújabb inkább magát az állomást hívja, és nem a műsorba telefonál be. Általában engem kér, és amikor bekapcsolják, akkor… - ahogy már említettem, van, hogy csak a légzése hallatszik, így ezt most nem ismételtem el újra, csak tanácstalanul vállat vontam. – Igen. Sokszor csak az asszisztens veszi fel a nevemben, nem is mindig kapcsolja nekem. Ezért aggódik annyira helyettem is. – magyaráztam el készségesen, csak hogy számára is egyértelművé váljon a helyzet.
- Máris hozom! – már álltam is fel, a saját bögrémet pedig leraktam a kisasztalra. – Kikísér addig a konyhába? – böktem kezemmel a boltív felé, amin túl a konyha kapott helyet a lakásomban. Örültem neki, hogy hagyta, hogy lekössem magam, igazából magamnak is csak ezért főztem még egy kávét. A szervezetemben mostanra olyan szinten túltengett a koffein, mint még talán soha. Míg felraktam a vizet, addig felé fordultam, már ha kijött velem. Ha nem, akkor magára hagytam a kannát, és visszaültem a kanapé karfájára, amíg sípolni nem kezd majd a kis szerkezet.
- Természetesen megadom majd. Valahol biztos van nálam egy névjegykártyája, még a kezdeti időkből… - dünnyögtem elgondolkozva, miközben a táskámért nyúltam, és kotorászni kezdtem benne a tárcám után. Nem volt egyszerű feladat meglelni, de minden tőlem telhetőt megtettem. – Ezt nehéz lenne megmondani. Ha tényleg követett is valaki, nem valószínű, hogy mindig észrevettem. Egyébként pont ma hajnalban is úgy éreztem, egészen addig, amíg be nem jutottam a lakásba. Alig vártam, hogy megtaláljam a kulcsaimat, és a zárt ajtók mögött legyek. – vallottam be őszintén, hogy a ma reggel azért nem volt teljesen eseménytelen már korábban sem, bár eddig arról győzködtem magam, hogy tényleg csak a képzeletem szüleménye az egész.
- Szerintem megoldható. Nem hiszem, hogy én elvihetem őket, de ha maguk jönnek be, akkor biztosan odaadják. Egy ideig tároljuk őket, amennyire tudom. – mert ezzel kapcsolatban nem voltam annyira képben. – Öhm… nem is tudom. – feleltem őszintén, a homlokom pedig ráncba szaladt a gondolkodástól. – Pár hete talán? De ha egyszerre több ilyen is van, akkor nehéz megmondani. – beletúrtam szőke tincseimbe, hogy elrejtsem a kezem remegését. Az ilyen felesleges mozdulatok mindig megnyugtattak egy kicsit.
- Volt, hogy a nevemet ismételgette. Máskor meg azt, hogy lát engem, vagy hogy hamarosan találkozunk. Nem túl hosszan beszélt, viszont kicsit tényleg ijesztő az egész. – akaratlanul is fázósan megdörzsöltem a karomat, ahogy kirázott a hideg az emlék hatására. Közben intézkedtem a tea ügyében is, és pontosan olyat, és úgy készítettem el neki, ahogy kérte. – Ha esetleg szeretné ízesíteni, akkor hozhatok cukrot, meg citromot hozzá. – ajánlottam fel, és még egy futó mosolyt is kapott tőlem a dicséretét követően.
- Gondolja, hogy tényleg veszélyben vagyok? – kérdeztem komolyan.

- Szerintem másfél hónapnál nem tarthat régebb óta. – mondtam őszintén, de az erős koncentrálás máris ráncokat rajzolt a homlokomra. – Nézze nyomozó, megmondom őszintén, hogy ezt nagyon nehéz megmondani. Mivel nem mindig szól bele, így azt sem tudhatom, hogy ugyanaz-e mindig a hívó, vagy van mellette valaki más is, és felváltva telefonálgatnak. – vetettem fel az ötletet, mert ez sem volt éppen elhanyagolható tényező. Tudom én, hogy ezzel csak megnehezítettem az ügyet, de nem tehetek róla, úgy éreztem, el kell mondanom a véleményem. Azzal talán többre mennek, mintha mondok valamit a szabadulásom érdekében, de nem pontosak az információk.
- Egyébként változó, hogy mikor hív. Van, hogy egy nap többször is, máskor napokig csend van, aztán megint telefonál. – vontam meg a vállaimat. Az is lehet, hogy most tényleg csak ő volt, de akkor is elég rapszodikus volt, ahogy jelentkezett az illető. Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor kisétáltam a konyhába, nyomomban a rendőrrel. Ott pedig jött a többi kérdés, de nem zavart, mert addig is lekötöttem magam a teafőzéssel, és nem éreztem a szabadulni akarást olyan erősen.
- Nem is tudom pontosan. Egyszer csak jött az az érzés, amikor borsódzik az ember háta, mert szinte érzi a figyelő szempárt a bőrén. – próbáltam megfogalmazni, hogy milyen is ez. – De lehet, hogy ez már csak paranoia részemről. – vallottam be kelletlenül, pedig egyáltalán nem volt ez annyira biztos. Nem volt szokásom képzelődni korábban sem, és szerintem nem is most kezdtem el. – Tudja, még tegnap este mentem be dolgozik, és egészen hajnalig ott is voltam. Nem tudom, hogy mikor törhetett be, vagy ő követett-e. Az is lehet, hogy a kettő nem függ össze, de elég furcsa véletlen. – haraptam be a szám szélét zavaromban, amiért beleokoskodtam.
- Tudom, hogy vannak olyan elmék, amik kicsit megbomlottak, de az ember ilyesmit csak a hírekben hall, vagy a filmekben lát. Sokszor gondoljuk úgy, hogy velünk ilyesmi nem történhet meg, de hát… - megrántottam a vállaimat, és sóhajtottam egyet gondterhelten. Én is ezt gondoltam, egészen a mai reggelig. Akkor minden megváltozott, ahogy megláttam a pusztítást a lakásomban. – Egy ideig próbáltam, még az elején. Kérdeztem, hogy kicsoda, vagy hogy mit szeretne, de amikor már sokadszor történt meg, és nem szólt bele a kagylóba, akkor feladtam és egyszerűen csak bontottam a vonalat. Lehet, hogy nem tettem jól. – most először fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, és kicsit meg is rémített. Mi van, ha a könnyelműségem és az elutasításom sarkallta drasztikusabb lépésekre?
- Igazán nem tesz semmi! – újabb, egy kicsit szélesebb mosolyt kapott. A zöldteát például én is ízesítés nélkül ittam, még a zamatosabb gyümölcsteákat is, de az Earl Greyt szerettem ízesíteni. – Visszamehetünk, ha gondolja! – mutattam a nappali irányába, és ha követett, akkor leültem bent a korábbi helyemre, ismét magamhoz ragadva a már kihűlt kávémat. – Értem! – nyugtáztam a szavait, de nem éreztem magam tőle nagyobb biztonságban, sőt. Kicsit aggasztónak találtam azt, amit mondott.
- És mi van, ha újra eljön majd, hogy bosszút álljon, amiért magukhoz került? – nem voltam megrémülve annyira, próbáltam inkább logikusan gondolkozni, és szembenézni a tényekkel. Attól még, hogy szeretem a dolgok naposabb oldalát nézni, még nem vagyok ostoba. – Most először történt olyan, hogy személyesebbé vált a dolog. Mások csak hívogattak, de korábban soha nem követett senki, és a lakásomba főleg nem merészkedtek be. Ez a valaki nagyon ideges lehetett, ha mindent így rombolt… - néztem körül szomorúan. Azért nem volt olyan vészes a helyzet, de a düh jelei egyértelműek voltak még nekem is.
- Te jó ég, ezt még eszembe sem jutott megnézni! – kaptam észbe, és most tényleg nagyon ostobának éreztem magam. – Annyira gyorsan történt minden, hogy el is felejtettem. A pusztítás sokkal szembetűnőbb volt, mint az, hogy hiányzik-e valami. – tanácstalanul pislogtam először magam elé, aztán kék íriszeim a nyomozó arcára kalandoztak. – Nézzek körül most azonnal, vagy ráér később is? – megrettentett a tudat, hogy valami hiányozhat. Valami olyan, ami kedves a szívemnek.

Nagyon örültem neki, hogy nem erőltette túlzottan a dolgokat, és nem kezelt úgy, mint egy gyanúsítottat. Láttam már a tévében, hogy sokszor így szokott menni, de úgy éreztem, hogy esetemben nem erről van szó. Szerintem eléggé meg lehettem rémülve ahhoz, hogy ne lehessen azzal vádolni, hogy csak eljátszom az áldozatot.
- Ha beleszól, akkor meg tudom különböztetni a hangját, igen. – bólogattam. Azt inkább nem tettem hozzá, hogy a legtöbb esetben igaz ez. Biztosan volt már olyan, hogy azt hittem ő hívott, közben pedig nem is. Bár olyan nyugtalanító érzést csak ő váltott ki belőlem, még ha nem is voltam hajlandó bevallani saját magamnak. Azzal elismertem volna, hogy Daisynek esetleg igaza volt, és tényleg veszélyben lehetek. A jelenlegi helyzet pedig a saját könnyelműségem hibája lenne, amiért nem vettem komolyan az intő jeleket.
- Ez nehéz kérdés… - dünnyögtem az orrom alatt. Ezek a kérdések teljesen kiakasztottak, de nem akartam rátámadni a nyomozóra, amúgy sem szokásom így tenni. – Nem emlékszem pontosan, mert nem is figyeltem oda rá. Csak úgy éreztem… - vontam meg a vállaimat. – Tudom, hogy ezzel most nincs sokkal előrébb, de ezt tényleg lehetetlen megmondani. – szusszantam hosszasan, kissé zavarba is jöttem. Sajnáltam, hogy nem tudok többet segíteni, de az ilyesmit megállapítani szinte lehetetlen volt. – A metrótól kezdve már biztos, hogy éreztem, ennyit tudok mondani. – zártam le végül ezt a kérdéskört, mert ebben legalább biztos voltam. A többiben korántsem. Fáradt is voltam, nem figyeltem annyira oda.
- Olyan kilenc után értem be, talán negyed tíz környékén, és majdnem hatig bent is voltam. Az épület beléptető rendszere percre pontosan is meg tudja majd mutatni önnek. – azért próbáltam minden részletre pontosan visszaemlékezni, még ha nem is volt olyan könnyű. – Hívtak ma, de megint nem szólt bele senki, úgyhogy nem tudom biztosan, hogy ő volt-e a hívó fél. Gondolja, hogy esetleg ellenőrizni akarta, hogy bent vagyok-e? – kérdeztem, tétován harapdálva a szám szélét. – Igen, ilyenkor sokszor rohanás van körülöttem amúgy is. – fűztem hozzá, mintegy mellékes információként arra, hogy letettem a kagylót. – Remélem, hogy nem ezzel bőszítettem fel annyira, hogy szétszedje a lakásomat. – önkéntelenül is körülnéztem. Lehangoló látványt nyújtott.
- Nem tudok róla! – ráztam a fejemet szinte egyből. – Volt már példa ilyesmire más kollégám pályája során is, de jelenleg senki mástól nem hallottam, hogy ilyen gondja lenne. – húztam el a számat kelletlenül. Egy ideig még hízelgőnek is találtam, de amikor tolakodóvá kezdett válni, akkor inkább átlépett a bosszantó kategóriába. Csak az idegesített most, hogy a mai reggelig nem ijesztett meg, nem féltem tőle. Most egy kicsit óvatosságra intettek a történtek, de nem akartam hagyni, hogy miatta bezárkózzak teljesen. Az nem történhetett meg.
- Hú, rendben! – szusszantam nagyot, némi megkönnyebbüléssel. Akkor elvileg nem kellene, hogy veszélyben legyen, de egy elborult elmén sosem lehet kiigazodni ugyebár. Lehet, hogy akkor is rajtam akarna bosszút állni, sosem lehet tudni. – Akkor szétnézek gyorsan! – álltam fel ismét a kanapéról, kicsit jobban csapva oda az asztalhoz a bögrémet. Nem voltam ingerült, csupán vitt a lendület. – Nem, nincsen senki! – ráztam még a fejemet, mielőtt eltűntem volna a hálószobába vezető ajtó mögött. – Gondolja, hogy szükséges lenne? – azért kicsit még mindig aggódtam, ez ki is ülhetett az arcomra.
Ha választ kaptam, akkor azt követően gyorsan körülnéztem, és nem lett sokkal jobb kedvem attól, amit tapasztaltam.
- Ha jól látom, eltűntek személyes tárgyaim. Fénykép, fésű, talán a ruháim közül is. – abban nem voltam tejesen biztos, de hirtelen nem tűnt volna fel akkor sem, ha így van. - Mi lesz most a teendőm? - kérdeztem rá, a kezemet tördelve.

- Hogy megismerem a hangját? – kérdeztem vissza értetlenül, mert lassacskán én is kezdtem belezavarodni. A filmekből tudtam, hogy direkt tesztelnek a rendőrök azzal, hogy többször is felteszik esetleg ugyanazt a kérdést. Azt hittem, hogy képes leszek zökkenőmentesen végig csinálni ezt az egészet, de úgy látszik, hogy tévedtem. Talán a fáradtság számlájára lehetett volna írni, vagy egyszerűen csak megzavarodtam ettől a helyzettől. Nem tudtam volna megmondani, de kezdtem türelmetlen, ugyanakkor kicsit riadt lenni.
- Nos, azt elég határozottan. Tudja elég felismerhető, olyan egyedi rekedtes hangja van. És mindig suttog. Onnan tudom, hogy ő az, hogy kiráz a hideg, valahányszor hallom. – összegeztem újra, és próbáltam úgy tenni, mintha teljesen higgadt lennék. Pedig szerintem a jelenlegi helyzetet tekintve abszolút érthető lenne, hogy miért nem vagyok megfontolt, és miért nem teljesen logikus minden, amit mondok. Túl sok volt ez nekem, és nem voltam hozzászokva ehhez a fajta stresszhez. Sőt, igazából semmilyenhez sem, eddig soha nem fenyegetett még veszély.
- Igen! – bólintottam határozottan. – De ez nem jelenti azt, hogy előtte már nem követhetett mondjuk a munkahelytől, vagy egy korábbi megállótól, ahol tudta, hogy felszállok. Egyszerűen csak onnantól nyílalt belém az a kellemetlen érzés. Tudja, amikor érzi a hátán valaki tekintetét. – beleborzongtam a gondolatba, hogy valaki ekkora figyelmet szentelt nekem. Nem szerettem volna, ennyire nem vágytam a középpontba kerülni, de vannak olyan beteg elmék, akiket ez cseppet sem érdekel. Csak valamit a fejükbe vesznek, és idővel a rögeszméjükké válik a dolog. Lehet, hogy én is egy őrült rögeszméje lettem?
- Nem tudom pontosan, valamikor a műsoridő alatt. – fáradtan sóhajtottam, már-már reményvesztetten. – Tudom, hogy ezzel nem sokat segítek, de gondolom ön sem nézi állandóan az órát, ha csinál valamit. Talán három, vagy fél négy körül lehetett, de nem arra figyeltem. Egyszerűen csak felkaptam, aztán lecsaptam a kagylót. – idegesen túrtam a szőke tincsek közé, de a kezem remegése még ettől sem szűnt meg. Hogy is szűnt volna, mikor annyi feszültség volt bennem, mint korábban még soha? Nem meglepő, korábban még nem váltam áldozatává senkinek, és arra sem volt szükség, hogy kihívjam a rendőrséget. Nos, egyszer mindent el kell kezdeni, ugye?
- Fogalmam sincs. Nem kifejezetten, általában engem kér, de nem tudnám kötni konkrétumhoz. Talán csak a hangom tetszett meg neki, vagy ilyesmi… - jobb ötletem nem volt. Arra sem emlékeztem, hogy mikor kezdődött. Lehet, hogy már jóval az előtt, hogy vissza tudtam emlékezni rá, csak éppen nem sejtettem, hogy már az a titokzatos hívó is ő volt. Nehéz ezt így megállapítani, és reméltem, hogy ő sem várja el tőlem. Az ő feladatuk mindent kideríteni, én meg elmondtam, amit csak tudtam. Ennyi tellett tőlem jelenleg, és már ezt is valóságos csodának tartottam.
- Nem igazán van olyan, akit át tudnék hívni. – vallottam be őszintén, pedig tény, hogy megnyugtatott volna valamelyest az ismerős jelenlét. Így be kell majd érnem a macskámmal. Ő is rémült volt, de legalább már aludt a takaróimba burkolózva. Irigyeltem is érte rendesen. Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor közöltem a rendőrökkel, hogy bizony tényleg tűntek el tőlem dolgok. Nem túl jó előjel, talán mániákusabb az elkövető, mint gondoltam. – Rendben, köszönöm! – bólintottam tétován. Mindent szerettem volna tudni, amit csak lehet. Egyelőre még rémült voltam, de homokba semmiképpen sem dugnám a fejem. Ez teljesen biztos.
- Persze, bemegyek! Úgyis ki akartam venni egy szabadnapot. – vallottam be, és talán most jött csak ki rajtam a fáradtság igazán. Szinte ragadtak le a szemeim, hiába dörgöltem meg az arcom, hogy felélénküljek tőle. – Úgy lesz! – jeleztem, hogy megértettem. Némi biztonságérzetet sikerült ebből gyűjtenem, de még mindig nem volt tökéletes. Legalább lesz, akihez fordulhatok, aki figyel rám. Már ez is több mint a semmi. Csak azt nem tudtam, mennyi időbe fog vajon telni, hogy újra komfortosan érezzem magam a saját otthonomban. – Köszönöm, nyomozó! Vigyázzon magára, és jó munkát! – mosolyogtam rá a férfira, és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Futólag megszorítottam, aztán figyeltem, ahogy távozik. Ahogy lassan mind távoznak, és én egyedül maradok a felfordulás közepén. Sosem éreztem még magam ennyire magányosnak.