Hasról kénytelen vagyok a hátamra átfordulni az ágyban, mert kényelmetlen mostanában így aludni. A reggeli – haha jó vicc, egész napos inkább – rosszullétek és óraműpontossággal jelentkező hányinger mellé most már a melleim is feszülnek és fájnak. Az egyetlen pozitívuma ennek az egész valójában több, mint kellemetlen helyzetnek, hogy érzékenyebb lettem fizikailag, aminek igen áldásos hatása tud lenni bizonyos esetben. Minden más viszont totál szívás, szó szerint. Kezem az ágy üres felét simítja végig, ami egyértelműen jelzi, Ron nincs benne – szomorú tény – ezek szerint már elment dolgozni, következésképpen már nem reggel van. Valójában fogalmam sincs mennyi az idő, ja igen, újabb cikis tünet, egy mormota alvási igénye hozzám képest szinte semmi, ami akkor baromi szar, mikor a huszonnégy órázásokat végig kell tolni. Lassan úgy érzem belehalok. Időpontom van már arra, hogy végre véget vessenek ennek az egésznek, de az még hetekkel később lesz, mondván, kötelező jelleggel át kell gondolnom, tényleg ezt akarom-e. Igen, ezt. Álmosan tornázom magam ülőhelyzetbe az ágyban, hajam kócos, és csak hunyorogva tudok körbenézni. Megdörgölöm az arcomat és az óra piros számkijelzőjét keresem, hogy legalább sejtsem a nap melyik szakában is vagyunk pontosan. Hát tényleg bőven túl a reggelen már. Kimászok az ágyból, a tegnap elszórt ruhákat felmarom a földről és belevágom az egyik sporttáskámba – attól, hogy átmenetileg itt ragadtam, még nem vagyok hajlandó belakni Ron lakását, külön gyűjtöm hát a szennyest és próbálok nem belevandálkodni az életterébe –, majd pedig a zuhany alá igyekszem. Sok időt töltök el alatta, egyszerűen csak azért, mert jól esik és maradnék hosszabban is, ha a csengő nem szólalna meg közben. Basszus már, ki akar ilyenkor beállítani?! Szeretném, hogy elmenjen, várom, hogy elhúzzon, de úgy tűnik a rejtélyes idegen meg arra vár, hogy beeresszem. Vagy csak nekem tűnik így, ezért elzárom a vizet, törölközőbe csavarom magam és a bejárathoz grasszálok egy megyek már! kiáltással. - Ron nincs itthon, hogyha… helló! – már akkor belekezdek a házigazda bizony házon kívül van szövegbe, hogy látnám ki is állított be, csak akkor hallgatok el és váltok át köszönésbe, mikor a szőkeség arcát is megpillantom. Személyesen még sose találkoztunk, de mintha valami képet láttam volna róla egyszer valamikor. A bátyja lakásában élek, persze, hogy feltűnik az ilyesmi, arról nem is beszélve, hogy említette, van testvére és egy unokaöccse is. - Megs, igaz? Gyere be! – állok arrébb, hogy be tudjon lépni, ha szeretne és ha így tesz, akkor becsukom az ajtót utána. - Dolgozik. – térek vissza arra, hogy Ron nincs itthon, sejtésem szerint nyilván hozzá érkezett. - Bocs, felkapok valamit, zuhanyoztam. Ha kérsz valamit, akkor szolgáld ki magad nyugodtan. – mintha nem volna elég egyértelmű amúgy is, hogy a fürdőből kilépve mentem ajtót nyitni. A konyha felé mutatok, hogy ott talál inni-enni és ha nem bánja, akkor viszont tényleg eltűnök úgy két percre, amíg a hálóban magamra rángatok egy Seattle Fire Dept. feliratú pólót és kényelmes melegítőnacit. - Tudta, hogy jössz, csak megfeledkezett róla? – mert ha eszében lett volna a látogatás, akkor gondolom ő lenne itt és nem én. Nem hiszem, hogy elértünk volna az ismerd meg a családomat fázisba. Amúgy eddig nekem eszembe se jutott volna, tekintve, hogy nincs családom, akinek bemutassam, és amúgy se tudnám miként celebrálni, hogy ki is ő nekem vagy fordítva.
Tegnap délután sütit sütöttünk Connor-ral, aztán a kelleténél több mézeskalács zsiráf, oroszlán, házikó, meg mindenféle csodálatos kreálmány született. Nincs karácson, még csak tél sem, de egy ideje már be olt ígérve neki a közös sütés és tegnap délután végre sikerült sort kerítenünk rá. Csakhogy jóval nagyobb lett az elkészült mennyiség, mint amennyivel mi meg tudnánk birkózni, ráadásul Connor Ronnak is direkt csinált néhány kisoroszlánt, a múltkori plüssért cserébe. Személyesen szerette volna átadni, de a délutáni ilyen-olyan programok miatt egy ideig nem tudnánk kettesben jönni, úgyhogy kiegyeztünk abban, hogy én hozom át az oroszlánt famíliát, azzal a néhány zsiráffal egyetemben, amit tegnap bepakolt a dobozba a nagybátyja részére. Leállítva a kocsit a belvárosi utcán markoltam fel az anyósülésről a dobozt, hogy az ajtóhoz sétálva csengessek be. Türelmesen várakoztam, hiszen ki tudja, mit csinál odabent, itthon van-e egyáltalán, nem jelentkeztem be, úgyhogy azon sem lepődnék meg, ha ki sem nyílna előttem az ajtó. Mindenesetre azért csengetek még egyszer, hátha csak nem hallotta meg. És láss csodát, az ajtó hamarosan nyílik! A képemen ülő halvány mosoly pedig azzal a lendülettel fagy oda, ahogyan meglátom, ki is nyit ajtót. Mi a..? Eltévesztettem volna a házszámot. Nem, mert akkor aligha nyitott volna azzal, hogy Ron nincs itthon. - Uh, helló! - köszönök azért, hiszen mégsem vagyok bunkó, bármekkora is legyen a csodálkozás. Ám még mindig lehet érdekesebb a helyzet, hiszen a nőszemély tudja, hogyan hívnak, ellenben nekem fogalmam sincsen róla, hogy ő kicsoda. Szép. Ron rólam mesélt neki, de fordítva valahogy nem működött a dolog… - Igen, én volnék - bólintok, határozottabban szólalva immár meg és elrejtve a másik elől, mennyire lesokkolt, hogy ő nyitott ajtót. Egy szál törölközőben, nem mellesleg. Szóval ha itt zuhanyozik, amíg a bátyám dolgozik, akkor valamiről rohadtul lemaradtam. - Oké, köszi - araszolok beljebb a konyha irányába és roppant mód kellemetlennek érzem a szituációt, hogy egy idegen nőci invitál beljebb és kínál meg a saját bátyám házában. És helyes, hogy felkap valamit, mert bármennyire is nem vagyok prűd alkat, azért a bátyám barátnőjére ilyen formában egy cseppet sem vagyok kíváncsi. Már ha a barátnője. Bár valószínűleg az. De akkor miért nem mesélt róla? A dobozt a konyhapultra teszem és mindössze egy pohár vizet szerzek magamnak, amíg a nőszemély visszatér, hogy aztán egyetlen gyors pillantással mérjem végig. A pólójából következtetve tűzoltónak vélném, gondolom nem minden ruhaboltban kapni ilyen feliratú pólót… - Nem, nem tudott róla - válaszolok tömören, próbálva nem egészen fennakadni azon, hogy ez a fruska - aki nem mellesleg elem egyidős lehet - totálisan úgy viselkedik, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy itt találom. - Mondd csak, te mégis ki a fene vagy? - bukik ki belőlem a nem túl kedvesre sikerült kérdés, de jelen pillanatban jobban bosszant az a tény, hogy a bátyám egy szót sem szólt a barátnőjéről - merthogy egyből annak hiszem a körülményeket tekintve -, mint az, hogy ilyen remekre sikerült az első találkozónk.
Nem kell ahhoz túlságosan agytrösztnek lenni, hogy feltűnjön, gőze sincs arról ki vagyok, minek vagyok itt, egyáltalán, hogyan merészelek a tesója lakásában lenni… Na ez szép menet lesz, főleg, hogy nem, nem vagyok a bátyja csaja, csak a dugópajtija. Te jó isten, el se hiszem, hogy ekként aposztrofáltam magam! Még, jó, hogy nem aggatunk magunkra semmilyen címkét. Tekintve, hogy tőmondatokra futja tőle, nem nagyon ragozom tovább, amit eddig, jöjjön beljebb, szolgálja ki magát, én meg felöltözök, mert azért ehm, csak nem törcsiben és pucéran kellene itt parádéznom előtte. Kezdjük azzal, hogy itt se kéne lennem, tudom én is. - Oh. Akkor ezért a szerencsés találkozás. – húzom el a számat, ahogy leteszem magam a kanapéra és egy kézmozdulattal kínálom hellyel, ha nem szeretne ácsorogni. Ha meg igen, akkor felőlem tegye. És nem, a találkozásunk abszolút, de nem szerencsés, de ezt azt hiszem nem kell ragozzuk, én is pont olyan kellemesen érzem magam, mint ő. Azaz, hogy nem, mivel a dobozból – hiába van becsukva és becsomagolva – megérzem a mézeskalács illatát, amit egyébként nagyon szeretek, de most felfordul tőle a gyomrom. Mindegy, egyelőre uralkodok a vonásaimon. - Hát a fene az pont nem egyik nevem sem, de amúgy Jackie vagyok és én is örvendek. És mielőtt kitörne a következő világháború, ideiglenes lakótársként funkcionálok még pár hétig mielőtt hazahúznék. – héé, arról én nem tehetek, hogy nem tudott arról, létezem, mondjuk nem is vártam el, hogy tudjon rólam vagy ilyesmi. És hát feltételezem, Ron sem tartozik sem engedélykérési kötelezettséggel, sem pedig beszámolóval, hogy kulcsot adjon akárkinek is akármilyen okból. - Szóval nem az eltitkolt barátnő vagyok vagy ilyesmi. Kérsz egy teát vagy kávét? – utóbbira nekem volna szükségem, Ő meg majd eldönti, hogy kell-e neki vagy sem. Mindenesetre felkelek a kanapéról és a konyhába szambázok, hogy nekilássak annak a kávénak, a ciki csak az, hogy itt erősebb a mézeskalács illata, ami miatt meg kell álljak egy pillanatra, a mosogatónál megkapaszkodva, hogy néhány mély lélegzetvétellel gyűrjem le rosszullétem. - Megvárod, míg hazaér? Bár gőzöm sincs, hogy mikor végez. – fordulok vissza és noha egyértelműen nem örül nekem a fivére lakásban – ugyan már, ezt nem nehéz levágni – attól én még nem kezdek neki csirkeketrecharc jellegű utálkozásnak. Minek tenném? Nem is ismerem. Meg amúgy is...
- Nem gondoltam volna, hogy pont van akkora mázlim, hogy azt az idősávot sikerül kifognom, amikor éppen dolgozik - a szájhúzás az én részemről is megvan, ahogyan közelebb lépdelek a kanapéhoz és magam is ledobom magam. Nem fogok ott ácsorogni, mint valami rakás szerencsétlenség, már így is éppen elég elfuserált ez az egész helyzet. - Ahha, szóval lakótárs - bólintok, bár igazság szerint nem vagyok túlságosan meggyőzve. Ideiglenes lakótárs, mielőtt hazahúzna? Akkor miért van itt, ha van egy bizonyos haza? És miért pont itt? Miért nem vett ki albérletet, vagy fene tudja? Vagy netán a bátyám már a szobáját is kiadná? Nem hiszem, hogy van vendégszobája, bár aztán fene tudja.. Egy biztos, hogy egyáltalán nem tetszik nekem ez a szitu, én meg máris ezen kattogok, mintha csak valami rejtély volna. - Pedig nagyon arra hajaz a helyzet - mormogtam az orrom alatt, aztán egy mély levegő után úgy döntöttem, ideje befejezni a szenyóskodást. - Igen, egy kávét elfogadnék, köszönöm - bólintottam apró mosollyal ajkaim szegletében, ahogyan felállva a kanapéról vele együtt indultam meg a konyha felé. És hoppáré, sikerült elcsípnem azt a mosogatóban megkapaszkodós jelenetet is. - Rosszul vagy? - léptem közelebb kissé, de közel sem bele a személyes szférájába. Némi aggodalom csendült a szavaimban. - Kérsz egy pohár vizet? - ugyan én voltam a vendég errefelé, de ha tényleg valami baj van, akkor ez természetes. Főleg, hogy eddig úgy tűnt, minden rendben. Én meg nem kezdek el kombinálni, mert az csak idióta teóriákat szülne, arra meg semmi szükség nincsen. Egyikünknek sem. - Nem tudom, lehet írok neki egy sms-t, aztán ha sokat kellene várni, inkább visszajövök később. Nem akarlak zavarni - kezdtem máris kotorászni a táskámban, talán ez a legegyszerűbb, lévén egyikünk sem tudja, mikor jön és elég ciki lenne, ha pont ma húzódna el a műszakja. - És bocsi az indításért, csak.. kicsit lesokkolt a dolog, mert egyáltalán nem számítottam ilyen fogadóbizottságra - pillantottam fel a nőre egy bocsánatkérő mosoly kíséretében, majd a fülem mögé tűrve egy tincsen folytattam a kotorászást és hamarosan a mobil is meglett! Aztán máris pötyögtem az sms-t, majd a készülék a farmerzsebben végezte. - Tűzoltó vagy? - böktem a pólójára, mert nem kerülte el a figyelmemet a felirat és mivel még minimum néhány percig élveznünk kell egymás társaságát, mégse néma ácsorgással töltsük. És nekem sem árt megmutatni, hogy nem csak a bunkó oldalam létezik.
Bólintok egyet a válaszára. Sajnos sikerült pont akkor jönnie, amikor Ő nincs itt, helyette megnyert magának engem. Gondolom ennek mindketten ugyanannyira örülünk. Látszik is. - Az. – félig, a végét azonban már nem teszem hozzá hangosan. Nem örökre vackoltam be magam a fivére lakásába, most is minden szándékom megvan, hogy hazamenjek, amint lakható lesz már a saját házam. Az pedig, hogy miként is vagyunk egymással Ronnal… magánügy. Főleg, hogy olyan címkével nem aggatnám fel, amit – szerintem – a húga nem annyira szeretne hallani. Megvonom a vállam, mert nem óhajtok tovább bizonygatni semmit sem. Nem érzem szükségét, plusz, amit nagyon erősen akarnak bemagyarázni, az már messziről bűzlik, szóval gondoljon, amit csak akar. - Oké, akkor máris csinálom. – indulok meg a konyha felé és már neki is fognék lefőzni, amikor a mézeskalácsot bojkottálja a szervezetem. Muszáj megállnom és vennem néhány mély lélegzetet, bár ez azon nem segít, hogy még mindig intenzíven érzem az illatát. Először csak megrázom a fejem – félek, ha kinyitnám a szám, akkor kiköszönne a vacsora maradéka belőlem és ezen a ponton még nem tart az ismeretségünk, hogy ilyesmit lásson – majd pedig még egyszer a vízzel kapcsolatban is. Amikor már úgy érzem jobban vagyok, akkor fordulok felé. - Köszi, nem, jól vagyok. Illetve nem, de nem annyira vészes a helyzet. Csak kinyitom az ablakot. – még egy gyenge mosolyt is küldök felé, jelezve, hogy nincs miért aggódnia. A friss levegő pedig jót fog tenni, ráadásul a mézeskalács illata is kevésbé lesz intenzív. Hozzáfogok a kávé elkészítésének, időközben a szőkeségre pillantva, ahogy beszél. - Egyáltalán nem zavarsz, maradj nyugodtan. – pillantok rá, miközben betöltöm a masinába a vizet és az őrölt kávét, majd bekapcsolom a gépet. - Ugyan. – legyintek egyet, miközben a konyhapultnak támaszkodok háttal. - Nem történt semmi. Hidd el, azért nem tudtál arról, hogy itt vagyok, mert egyáltalán nem nagy dolog. – próbálom megnyugtatni és valahol azt sugallni, hogy a tesója, azért a fontos változásokat az életében megosztja vele, bár igazság szerint halvány gőzöm sincs arról, hogy tényleg így van-e vagy sem. - Én sajnálom a törölközős fogadtatást. – sejtem, hogy erre mondjuk pont nem számított semmilyen mértékben sem. Bólintok egyet a kérdésére, miközben a kávé hangos szortyogó hanggal fő le a hátam mögött. - Igen, az vagyok és általában nem a nap közepén mászom ki az ágyból, de a huszonnégy órás szolgálat után előfordul. – adok némi magyarázatot arra, hogy mégis miért a zuhany alól kellett kilibbenve ajtót nyitnom. - És te? Mivel foglalkozol? Vagy otthon vagy a fiaddal? – fordulok meg közben, hogy kikapcsoljam a kávéfőzőt. Szerencsére a friss kávé illata elég intenzív ahhoz, hogy elnyomja a mézeskalácsét, így a gyomrom tiltakozása csillapodik valamelyest. - Cukrot, tejet kérsz bele? – leveszek két bögrét és kitöltöm a kávét, majd az egyiket a kezébe adom és előszedem azt is, amivel issza, már ha nem feketén szereti. Én úgy iszom.
Egyetlen szóval csapja rám az ajtót - már persze csak képletesen - ezt az egész lakótársas témát illetően, én pedig nem faggatózom tovább. Nem látom értelmét, csak magamra haragítanám a túlzott kíváncsiságommal, meg nem akarok olyannak tűnni, aki mindenbe beleüti az orrát, úgyhogy próbálom kordában tartani a túlzott kíváncsiságomat, mi oldalamat marja. - Köszi - bólintottam szavaim mellé, ahogyan megindultam utána, szóval a mozdulatot már nem láthatta, nekem viszont tökéletes rálátásom nyílt arra, ahogyan megkapaszkodott a mosogató szélében. Csak a fejét rázza, úgyhogy befogom, ilyenkor a beszéd is idegesítő lehet - mármint mások beszéde -, nekem legalábbis az szokott lenni, ilyenkor jobb, ha mindenki békén hagy, úgyhogy én is várok egyelőre. - Megszédültél? Vagy máskor is rád szokott törni ilyesmi? - érdeklődöm kedvesen és ezúttal nem (csak) a kíváncsiságom hajt, szimplán némi aggodalom. Szar dolog a rosszullét, mikor Connorral voltam várandós, jó ideig nekem is részem volt ilyesmiben és.. Anyám! Mi van, ha..? Nem, tuti nem. Oké, ezt most abba kell hagynom, hiszen csak feltehetőleg megszédült, nem kell egyből a legdurvább helyzetet előásni, főleg, hogy elmondása szerint csak szimpla lakótárs a bátyámnál. Megs, azonnal állítsd le magad! - Biztos lenne jobb dolgod, mint velem trécselni - pillantottam fel rá a táskámból, mosoly ült az ajkaimon. Tudom jól, hogy az ilyen maradj nyugodtan, nem zavarsz kijelentések legtöbbje csak illemből születik és habár nem ismerem Jackie-t, tényleg nem szeretnék a terhére lenni, pláne, ha teszem azt órákat kellene még várni a bátyámra. - Oké, én hiszek neked! - szélesedik a mosolyom, ahogyan immár a telefonnal a kezemben dőlök neki a konyhapultnak. - Csak tudod ilyen helyzetekben hajlamos vagyok túlreagálni a szitut, meg aztán kombinálok és a többi - vontam meg a vállam nem törődöm módon, egy zavart kis mosolyt varázsolva a képemre. Ilyen téren nagyon is nőből voltam, mindenre magyarázatot kerestem, még a legapróbb dolgokra is, egészen részletekbe menően olykor. - Ugyan - ezúttal rajtam volt a legyintés sora. - Én állítottam be hívatlanul, szóval nincs miért bocsánatot kérned - kedves mosoly jelent meg ajkaimon, amolyan „borítsunk fátylat a döcögős indításra” típusú. - Azért elég kemény lehet egy huszonnégy órás szolgálatot lenyomni. Sok helyre szoktak riasztani titeket, vagy akadnak azért üresjáratok? - érdeklődöm, mert soha nem láttam bele az ilyesmibe és igazság szerint elég érdekesnek vélem ahhoz, hogy kicsit kérdezősködjek róla. - Ohh, akkor ezek szerint tudsz Connorról - állapítom meg azért némi csodálkozással a hangomban. Mondjuk fogalmam sincsen, Ron mennyire beszédes ilyen téren, de Jackie azt is egyből levágta, hogy ki vagyok, pedig be sem mutatkoztam. - Autószerelőként dolgozok apám régi műhelyében. Jobban mondva átvettem tőle, úgyhogy elég rugalmas a munkaidőm - így bőven jut időm a fiamra és éppen ezért állítottam be ilyen időben, amikor papírforma szerint még tart az emberek legtöbbjének munkaideje. - Igen, mindkettőből egy keveset - pillantok le már közben a telefonromra, mert megjött Ron sms-e is, úgyhogy amíg Jackie előszedi a cuccokat, én már a választ pötyögöm. - Ron négy körül végez, az pedig már mindjárt itt van, úgyhogy ha tényleg nem gond, akkor megvárnám - a telefonom órája szerint egészen pontosan huszonnyolc percünk van még négyig, az pedig már nem olyan sok. És igaz, hogy csak a sütit hoztam, de akkor már megnézném őket kettesben is, mielőtt elrobogok majd Connorért az oviba.
- Igen. Túl gyorsan álltam fel a kanapéról. – nem hazudok, csak éppen a szédülés mellé a hányinger az, ami durvább volt és tényleg hirtelen álltam fel, de nem annak van köze ahhoz, hogy kikészít a mézeskalács illata. Basszus, remélem ő nem azon nők táborát erősíti, aki szimplán kiszagolja mi a helyzet. Komolyan, vannak olyanok, akik egyszerűen ránézésből megmondják melyik csaj terhes. Szerintem rohadtul ijesztő az ilyen. Nekem nem tűnik fel, így aztán gőzöm sincs, hogy másoknak, hogyan. Mondjuk az is igaz, hogy valószínűleg valami véletlen folytán sikerült csajnak születnem, mert nem mondhatni, hogy olyan lennék, mint a legtöbb nő, már abból a szempontból, hogy a női tulajdonságot nagyobb hányada hiányzik belőlem. - Megmaradok. – kerülöm ki azt a kérdést, hogy máskor is kerülget-e a rosszullét vagy sem, abban bízva, hogy ennyiben hagyja a dolgot és nem kérdez tovább. - Igazából nincs semmi dolgom. Ha nem jössz, akkor hazaugrottam volna, hogy vízvezetéket szereljek, lerövidítve ezzel is a vendégeskedésem idejét, de az ráér. Pár óra vagy ide vagy oda nem számít, szóval komolyan mondom, hogy maradj nyugodtan. – ha zavarna, megmondanám neki, de ezt persze nem tudhatja, hiszen nem ismerjük egymást. Nem csinálom ezt a mást mondok, mint amit gondolok dolgot, túl melós és tök fölösleges. Oké, most eléri, hogy értetlenül ráncoljam a szemöldökeimet. - Mármint, hogy érted azt, hogy kombinálsz? – jó, sejtem, hogyan is érti, de érdekel, hogy mégis mit rakott még össze a fejében azon túl, hogy eltitkolt barátnő vagyok. Ami nyilvánvalóan nem vagyok. - Oké, de nem hozzám. – mosolygok rá. Mármint a tesójához akart volna beállítani, más kérdés, hogy engem talált itt. - Igazából meg lehet szokni ezt is, szóval már nem vészes a dolog. És olykor, nagy ritkán vannak üresjáratok, de az olyan, mint a fehér holló. – én igazából jobban szeretem a pörgős szolgálatokat, ami így morbidul hangzik, mert csak akkor riasztanak minket, ha baj van, de egy sűrű nap gyorsabban eltelik, mintha a semmiért kell bent ücsörögni és malmozni. - Igen. Láttam képet rólatok és akkor mondta Ron, hogy a húga és az unokaöccse van a fotón, de semmi egyebet. – magától legalábbis. Az már más kérdés, hogy annyit megérdeklődtem még, itt laknak-e a városban, amire akkor az volt a válasz, hogy átköltöznek ide. Nem vitte túlzásba, én meg nem éreztem úgy, hogy jogom lenne tovább faggatózni, hagytam hát a dolgot. Eszemben sincs olyasmiben vájkálni, ami nem rám tartozik. - Helyes kisgyerek és szép neve van. – ilyesmit illik mondani, igaz? Mármint persze, helyes kiskölyök, de én nem igazán vagyok az, aki elájulna egy gyerek látványától. Nem érzek különösebben semmit az emberpalántáktól, mint másoktól. Jah, tuti szar anya lennék, számomra ez is csak ezt mutatja. - Király szakmád van. – mosolyodok el szélesen. Úgy tűnik ő sem éppen egy királylány, pedig ránézésre annak tűnik. Mondom én, akiről meg a magassága – hiánya – miatt nem feltételezik, hogy tűzoltó, pedig de. Ez azért vicces a maga nemében, ha úgy vesszük. - Persze, csak nyugodtan. – bólintok egyet arra, hogy várja meg a bátyát. Én esélyesen lelépek megszerelni azt az emlegetett vízvezetéket, láb alatt lennék csak, azt meg akarja a nyavalya. Közben előveszek a hűtőből némi tejet és a cukrot is a szekrényből. Egy kiskanál társaságában mindkettőt Meg felé tolom, tegyen mindenből annyit a kávéjába, amennyit csak szeretne. - És egyedül neveled a fiad? Mármint bocs, ha ez udvariatlan kérdés, de a képen nem volt más, csak ti és Ron nem is említett sógorfélét a képben. – ehhez sincs mondjuk semmi közöm, szóval, ha nem akar rá válaszolni, akkor befogtam a szám, nem kérdezek tovább. Tényleg nem az én dolgom.
Bólintok csak végül, nem erősködve túlzottan, felesleges volna. Mondjuk ha túl gyorsan állt volna fel a kanapéról és úgy szédül meg, akkor már a nappaliban elfogta volna a rosszullét, nem csak a konyhába érve fordult volna meg a szoba. Ráadásul azt az irányú kérdésem is kikerülte, hogy gyakran fordul-e velő ilyesmi. Jajj anyám, nem kellene elméleteket gyártanom, meg beleütni az orromat a dolgai(k)ba, csak az a fene nagy kíváncsi természetem… Mindegy, nem kattogok ezen tovább, egyelőre pihenőpályára teszem a dolgokat. - Ó, szóval felújítod a házadat? - legalábbis a mondandója nagyon erre enged következtetni, aztán majd kiderül, mennyire sikerült mellélőnöm, vagy éppen bele. - És ezek szerint te magad csinálod, nem pedig valami muksóra bízod, aki azt álltja, ért a dolgához, közben meg egyáltalán nem - szalad íves mosolyra ajkaim párosa, nem egyszer futottam már bele ilyesmibe. - És köszönöm, akkor ez esetben maradok - bólintok hálásan, mert annak ellenére, hogyan nyitottam, igazán kedves tőle, hogy nem hajít ki. - Ezen a titkos, elhallgatott barátnő vonalon mozogva csak. Mióta lehettek együtt, mennyire komoly, ilyenek - legyintek csak végül, igyekezve annyiban hagyva a dolgot, mert a másik gyanúm az csak nagyon erős gyanú és nem szeretném egyből leírni magam nála. Bár lehet hatásos módja lenne, hogy kiugrasszam a nyuszit a bokorból… - Nem lényeges - legyintek újfent továbbra is mosolyogva. Tényleg nem nagy ügy, fátylat rá! - Meg gondolom azért egy pörgősebb nap gyorsabban is eltelik, mintha csak várakozni kellene - lehet morbidul hangzik, hogy rajong a pörgős napokért, de meg tudom érteni. A semmittevés szar egy dolog, hála égnek már nekem is jó régen volt részem benne. - Áhá, így már minden világos - bólintok végül a kép-körre és azért megnyugtató, hogy szimplán csak így kerültünk szóba és nem napi téma vagyunk. Képzelem egyébként, Ron miket mesélhet.. Nem, inkább nem akarom elképzelni. - Köszönöm szépen - bólintottam kedves mosollyal. - Connor nevében is - mondanám, hogy talán egyszer majd összefutnak, de mivel nem a bátyám barátnője, így nem látok rá túl sok esélyt, legfeljebb csak akkor, ha a pöttöm fiú Ronnál vendégeskedne egy pár órácskát és Jackie akkor még itt lenne. - Kössz. Éppen annyira „női szakma”, mint a tiéd - macskakörmöztem a levegőben, mert szerintem butaság így megbélyegezni egy melót, mert ő is, én is tök jól boldogulunk a saját szakmánkban, ráadásul mindketten szeretjük is, amit csinálunk. - Gondolom belőled sem sokan nézik ki - mondjuk ő még mindig inkább elmondható tűzoltónak, mint én autószerelőnek, de hát ez van. Vannak még meglepetések. Hálásan bólintok, aztán még lefolytatok néhány sms váltást a bátyámmal, mielőtt a telefont a zsebembe süllyeszteném. Megköszönöm a kávét, a cukrot és a tejet is, ízlés szerint ízesítem, hogy aztán a kanállal kavargatva pillantsak rá a kérdést hallva. - Hát ez elég bonyolult, azt kell mondjam. A férjem nem velünk él, talán így a legegyszerűbb összefoglalni a dolgokat - egyrészt ez olyan, amiről nem szívesen társalgok, hiszen alig ismerjük egymást, másrészt pedig a teljes igazságot mégsem fogom elmondani. Nem venné ki túl jól magát, ha kiderülne, hogy a férjem nem éppen törvényes módon keresi a mindennapi betevőjét. - Kérsz? - ragadom magamhoz a dobozt, hogy lerántva a fedelét nyújtsam Jackie felé, egészen közel az orrához, ami azt illeti. Csúnya Megs, hát szabad ilyet? Nem. De ha egyszer beindul a vezérhangyám, akkor nem lehet csak úgy lepuffantani. - Connorral sütöttük, teljesen odavan a mézeskalácsért, főleg, amikor az egész házat belengi az illata, egyszerűen oda meg vissza van tőle - csacsogok hozzá úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Eszembe sem jut, hogy – már azon is – kombinál mikor is ért utol a rosszullét, egy-két pillanattal korábban vagy később, mint, ahogyan sikerült felállnom. Ezért csak visszanyelem a rosszullétem és válaszolok neki, bízva abban, hogy ezzel letudtuk mindazt, amit egészen biztosan nem szeretnék az orrára kötni. - Igen, bár nem esztétikai szempontok miatt. Egyszerűen csak lakhatatlan állapotban van és tudod, mikor beköltözök, akkor szeretnék az olyan apróságokhoz ragaszkodni, mint a világítás és a folyóvíz a házban. – de, ha már hozzákezdtem, akkor megcsinálok mindent, mondván így csak egyszer kell szétkapni és nem többször. Logika és egyszerűség, nekem legalábbis. - Többnyire, bár Ron is besegít. A legtöbb dolgot meg tudom – vagy tudjuk – oldani, szóval igen, nem akartam idegen muksókat, akik iszonyat árakon meresztgetik a hátsójukat, főleg, hogy a legtöbb felújítani valót magam is rendbe tudom hozni. – tényleg nem igénylem más segítségét, megy ez így is. Hálás vagyok azért, amit Ron megcsinál, de a nagyját igyekszem egyedül rendbe hozni és nem visszaélni azzal, hogy van és segít. Nem veszem ezt természetesnek és nem is akarom, hogy azzá váljon csak azért, mert összefekszünk. Nagy lány vagyok már, megoldom a saját gondjaimat a legtöbb esetben. Bólintok arra, hogy marad. Már mondtam, hogy nem gond, nem áll szándékomban még egyszer ugyanazt elszajkózni. - Ahh, értem. – bólintok egyet, de nem kezdek abba, hogy együtt vagyunk-e vagy sem, abba meg főleg nem, hogy mióta, amikor csak a lakótársaként aposztrofáltam magam. - Igen, ez így van. Tudom, gázul hangzik, de egy pörgős nap gyorsabban eltelik, mint egy csendes. Bár tény, hogy a csendes a jobb. – vonok vállat. Nem nekem jobb, egyszerűen csak nem vagyok valami szociopata, aki mások szerencsétlenségét kívánja. Szóval jah, tényleg az a szerencsésebb, ha nem riasztanak minket, de attól még könnyebben telik az a nap, amikor mennünk kell és a riasztások szinte összeérnek. - Igazán nincs mit. – bólintok a „bók” fogadása miatt. Mármint én dicsértem a fia nevét és ő megköszönte, amire pedig nincs ennél jobb begyakorlott formám, szóval igen esetlenre sikerül az egész helyzet. - Pont ezért király. – nevetem el magam. Amúgy a nőies szakmákkal és munkákkal sincs bajom, de azért valljuk meg, a tökös melók elég menők, ha csajok végzik őket. Jah, mi, akik nem vagyunk királylányok, tartsunk össze. Vagy valami ilyesmi. - Egyáltalán nem. – nevetem el magam. Tény, ami tény, két eset szokott általában előfordulni, az egyik, hogy nem hiszik el, a másik, hogy elfogadják, de ez a kisebbik eset vagy arány. Nem nézek ki lánglovagnak, de attól még az vagyok. - Ohh, értem. Bocs, nem akartam olyanba kérdezni, ami nem az én dolgom. – visszakozom, mert tényleg közöm sincs ahhoz van-e férje vagy képben van-e Connor apja. Csak kíváncsiskodtam, de nem trappolok tovább, ez tényleg nem az én dolgom. Gyanútlanul kortyolnék a kávémba, amikor lerántja a mézeskalácsról a fedőt és azon nyomban felfordul a gyomrom ismét, de most annyira, hogy Megs mellett elhaladva muszáj a mosdóba rohannom. Nem kérek elnézést, mert akkor rajta végezné az, ami a gyomromban van. A fürdőig meg sem állok, ahol egyértelmű hangokkal adom ki azt, ami kikívánkozik belőlem. Basszus. Mély levegőket veszek, hogy össze tudjam magam szedni és ne legyen annyira ciki az egész, mint amennyire tényleg az.
- Nem is értem, miért van szükséged ilyesmire - nevetős hangon érkezik a válasz, ahogyan megforgatom a szememet, szemlátomást rájátszva kicsit a dologra. - Most vetted a házat akkor ezek szerint? - hiszen aligha élhetett eddig világítás és folyóvíz nélkül, bár aztán ki tudja… - Persze, akkor teljesen kényelmes, főleg, ha tök jó szállást sikerült szerezned mellé - pillantottam körbe, jelezve ezzel, hogy aligha lehet utolsó Ron mellett lakni. Nem rossz pasi a bátyám, tudom jól és amit eddig láttam Jackie-ből, tuti tök jól kijönnek. Főleg, ha Ron még segít is neki a házzal. - Egyébként honnan ismeritek egymást? - kérdezek rá, mert azért ez nem elhanyagolható tényező, bár sejtem, hogy a munkájuknak lehet hozzá köze. - Persze. És azért egy huszonnégy órás műszaknál nem mindegy, hogy csigalassan vánszorog-e az idő, vagy pikkpakk eltelik - gondolom én, bár az én melóhelyem elég rugalmas. Nyilván akad nekünk is olyan, amikor látástól vakulásig csináljuk a kocsikat, mert annyi befut, de akadnak lazább napok is. Főleg úgy, hogy én sokszor csak az íróasztal mögött ülök. - Így van! - értek egyet vele, magam is felnevetve röviden. És akkor még nem is tudja, hogy olykor némi nem túl törvényes bizniszben is utazom, de ez pont olyan dolog, amit eszem ágába sem jutna nagydobra verni, sőt. - Gyakran futsz bele lenéző pillantásokba? - érdeklődöm kedvesen, mert úgy tűnik akadt egy közös pontunk. - Nekem volt már olyan, hogy egy nőszemély nem akarta rám bízni az autóját, mondván én tuti nem értek hozzá. Hiába magyaráztam, hogy enyém a hely, neki akkor is férfi szerelő kellett - vontam meg nevetve a vállamat. Akadnak bizony ilyen érdekes esetek, aztán simán előfordult már, hogy én sokkal jobban végeztem a munkámat, mint egy-két férfi kolléga. - Semmi gáz. Csak ez nem éppen olyan dolog, amire túl büszke vagyok - ismertem be egy szomorkás kis mosollyal. Hogy lennék rá büszke? El kellett küldjem a férjem, mert Connor-nak nem olyan életet képzelek el, mint amilyen az enyém volt. Szívás, bizony. Éppen ezért nem szívesen beszélek róla. Na meg senkinek sem hiányzik, hogy kifecsegjem a titkainkat. Helyette inkább akcióba lendülök, hogy lerántva a doboz tetejét nyújtsam a nő felé, kér-e. Aki viszont egyből a mosdó felé kezd rohanni, én pedig sóhajtva teszem vissza a fedőt a dobozra, a dobozt pedig a pultra. - Bingó… - tátogtam az egyetlen szót, ahogyan gyorsan kerítve egy poharat töltöttem meg vízzel és mentem Jackie után, hogy vállamat az ajtófélfának vetve álljak meg a bejáratnál. - Én is rosszul voltam már pusztán a mézeskalács szagától is, amikor Connorral voltam várandós - osztom meg vele a gondolatomat. Semmi káröröm, vagy ujjongás, hogy lebuktattam, szimplán csak némi elégedettség. Ugyanakkor.. egy csomó másik kérdés. - Hoztam vizet - nyújtottam felé a poharat, hogyha kéri, de továbbra sem másztam bele az intim szférájába. - Ron az apja? - szeretném mindenekelőtt ezt tisztázni, aztán a többit majd meglátjuk. Mindenesetre nem fogom rázúdítani a kérdéseimet, annak is örülni fogok, ha ezt a húzásomat követően nem hajít ki a házból, vagy vág pofán, vagy akármi.
Bírom a csaj humorát. Ehhez nem kell egészen mélyre törően megismernem, éppen elég hozzá a megszólalása. Röpke mosolyra futja tőlem mielőtt még válaszolnék. - Azt hiszem azért, mert luxus-függő vagyok. – vigyorgok rá leplezetlenül. Tudom, szégyen rám, amiért a világítás és a folyóvíz is kell nekem mielőtt még beköltöznék. Vagy vissza. Vagy gőzöm sincs, hogyan is nevezzem a dolgot. - Igazából nem. Az apámé volt, de ő meghalt. Aztán, amikor nagykorú lettem, beköltöztem, de baromira lelakott volt. Mostanra kaptam össze magam ahhoz, hogy rendbe hozzam. – gondolom ezzel ki is nyírtam a hangulatot, noha igyekeztem a minimálisnál is kevésbé beavatni életem történéseibe. Nem vidám téma és nem is tartozik rá vagy másra, így nem szokásom mesélni. Az igazság azonban ez, ezért szorultam ki a saját otthonomból és vagyok most itt. - Nincs okom panaszra. – azért egy kis pimasz mosoly ott van az ajkaim sarkában. Igazság szerint nagyon is bírom a bátyát és az együtt lakást, de ettől még nem gondoltam meg magam, amint vége a felújításnak, hazamegyek. - Munka. A rendőrök minden esetben be vannak vonva a riasztásainkkor, így találkoztunk. – vonom meg a vállam, mintha ez nem volna annyira fontos információt, noha pontosan emlékszem arra a napra, amikor megismertem a fivérét. - Tény. Igazából így vagy úgy, de mindig eltelik az idő. – ami egyértelmű megállapítás, viszont azt tényleg nem reklámoznám, hogy kifejezetten élvezem, amikor életet menthetek. Jah, abból élek, hogy mások katasztrófákat élnek meg, ami ebből a megvilágításból elég gázul hangzik, más oldalról viszont… leírhatatlanul szeretem az érzést, amikor valakit kimentek a lángok körül vagy egy baleset helyszínéről. Az életmentés a lényeg és az semmihez sem fogható. - Amíg nem tudtam, hogyan rúgjam tökön őket szakszerűen, addig igen. – sunyin pimasz kis mosoly jelenik meg ajkaim szegeltében. Mára kivívtam a helyem a társaim között, ez azonban nem volt egy gyaloggalopp és mondjuk pont közöttük nem a tökön rúgás volt a meggyőző. Más esetben azonban kifejezetten hatásosnak bizonyult. - Uhh, az tényleg kellemetlen. Nekem a férfiakkal gyűlik meg jobban a bajom. – a nők sokk közeli állapotban nem állnak le témázni azon, hogy ki is menti meg őket, viszont a férfiak mindig képesek a büszkeségüket előre tolni bármilyen helyzetben. Nehogy mér a gyengébb képviselője húzza ki a hátsójukat a trutyiból. Jah, ismerem ezt, jobban, mint szeretném. - Okés, nem kérdezek többet. – részemről lapozhatnánk is, ha nem dugná az orrom alá az egyetlen dolgot, amiről jelen pillanatban szabadjára kell engedjem a rókát. Nem félre teszem az illemet és a jó modort, amikor elsuhanok mellette, szimplán csak érzem, hogy kevés az időm és muszáj rohannom. Így is cselekszem. A következő megjegyzését hallva már tudom, hogy összerakta a képet, szóval ő is az a fajta nő, aki kiszagolja a másik terhességét. Remek. Felé pillantok és a wc papírból letekerve valamennyit, megtörlöm a számat, a mellékhelyiség mellett térdelve, pontosabban ülő helyzetbe teszem magam és a vízért nyúlok, ha már hozta. Csupán egyet bólintok röviden a kérdésre. Nem fogok az arcába hazudni. - Még nem tudja. – pusztán azért közlöm vele, mert bízom abban van annyi jó érzés benne, hogy nem akarja átvenni a hírvivő szerepét. Az én dolgom beavatni Ront. Már, ha egyáltalán beavatom. - És továbbra sem vagyok a barátnője. – jegyzem meg halkan, miközben átveszem a vizet és bele is iszok. Nem aposztrofáltam magam így sosem, szerintem Ő sem engem.
- Chh, burzsuj - csóváltam meg a fejem, de széles mosoly ült ajkaimon, ami minden bántó élt kizárt a mondatomból. Nem megbántani, vagy fikázni szerettem volna, szimplán csak a poén része volt, mert ha így állna a dolog, én még nagyobb burzsuj lennék nála. - Így már minden világos. Jobb későn, mint soha, nem igaz? - próbáltam azért visszarántani a témát a hirtelen lefelé zuhanásból. - Egyébként én is apámtól vettem át a céget, ott is van bőven mit takarítgatni, meg helyrehozni - dobtam fel, hogy én is hasonló cipőben járok, bár az én megoldandó problémáim azért másak voltak. Nekem nem a vízzel és a világítással volt problémám, hanem a széles vevőkörrel, akiket apám kiépített magának a kis alvilági bizniszeihez. Ilyen sok nem kellett belőle és leépíteni a sok idiótát nem olyan egyszerű, pláne nem egy nőnek, hiába vagyok Harper én is. - Szép is lenne, ha lenne - forgattam meg újfent a szemem, továbbra is mosolyogva. Lehet pont nem nekem mondaná el, ha valami problémája van a tesómmal, de a jelek szerint nagyon is élvezi az itt létet, hogy itt nincs semmi felfedeznivaló. - Így már teljesen világos - bólogattam néhányat, érthető volt, hogy így futottak össze és minden bizonnyal elkerülhetetlen is, hiszen előbb-utóbb úgyis egymásba futottak volna. Ha meg ennyire nagy az összhang, akkor yey. - Milyen érzés életeket menteni? - kíváncsiskodtam tovább, ha elege van a kérdéseimből, akkor úgyis megmondja. Én soha nem vágytam arra, hogy mások életéért gürizzek, hangozzék ez bármennyire is morbidan, de megelégszem az autókkal. - Hatásos módszer, az egyszer biztos - szélesedett a görbület az arcomon. - Nem is tudtam, hogy lehet szakszerűen is tökön rúgni valakit - nevettem fel röviden. Alkalmaztam már én is, inkább fiatalabb koromban mondjuk, de akkor nem gondolkoztam azon, milyen szögben találjam mondjuk el, csak rúgtam. Nyilván itt sem a profi taktikáról van szó, szimplán csak úgy érzem, vele pimaszkodhatok anélkül, hogy berágna rám. - A férfiak között is akadnak érdekes fazonok, de ők többnyire csak a szájuk tátják, ahogyan a kocsi fölé hajolok - vontam meg a vállam egy sokat mondó mosollyal a képemen. A legtöbbjüket az sem érdekli, hogy ott lóg a gyűrű a nyakamban, de hát mit is várhatnék? Az sem érdekli őket, hogy a saját kezükön is ott a karika… Mondanám, hogy talán majd egyszer eljuthatunk arra a szintre, hogy mélyrehatóan vesézzük majd ki a problémáinkat, de könyörgöm, nem vagyok olyan szeleburdi, hogy minden szimpatikus nőben már a legjobb barátnőmet keressem. Lehet nem is látom soha többet. Meg amúgy is, a rejtély végére való járás sokkal jobban izgat jelenleg, úgyhogy loholok is utána, amikor a mézeskalács akcióm célba ér. Hirtelenjében Ronnak is elfelejtek válaszolni, hogy ne aggódjon, tuti az összes sütit ő eheti majd meg. Én is voltam már terhes, felismerem a jeleket, pláne, ha azok ennyire egyértelműek. Átnyújtom a vizet, hogy aztán mellkasom előtt keresztbe font karokkal dőljek ismét neki az ajtófélfának. Aprót bólintottam, amit mondjuk nem láthatott, de nem állt szándékomban átvenni a hírvivő szerepét, lehet csacsogós királylánynak tűntem, de a titkokat tökéletesen képes voltam megőrizni, legyen szó bármilyen mocskos titokról is. - Egyedül akarod meghozni a döntést, vagy bevonod majd őt is? - nem vagyok hülye, szimplán csak összerakosgatom a darabokat. Nem a barátnője, csak lakótársak, ha kész a háza visszamegy. Nem élnek párkapcsolatban, Jackie szereti a munkáját, úgyhogy nagyjából sejtem, mennyi esélye van ennek a gyereknek az életre.. Erre a gondolatra mondjuk megfeszül kissé az állkapcsom, de nem fogok erkölcscsőszt játszani felettük, ez már maximálisan az ő magánéletük, így is elég szépen beletrappoltam, ami azt illeti. - Jó szar egy szitu ez, azt meg kell hagyni - ereszkedtem guggoló állásba, hogy érezze, nem azért ugrasztottam ki a nyulat a bokorból, mert gonoszkodni akarok. Segítek, ha kell, ha mással nem, hát azzal, hogy tartom a számat a bátyám előtt, holott szerintem nagyon is joga van tudni erről az egészről.
Jól esően nevetek fel a megjegyzésére. Azt hiszem burzsujnak még az életben nem neveztek, főleg, hogy szüleim se voltak, akik felneveljek, gazdagok meg végképp nem. - Így is lehet mondani. – ingatom meg a fejem oldalirányban. Tizennyolc voltam, amikor kirakott a nevelőintézet, mondván most már oldjam meg magam az életem, huszonegy voltam, amikor a házat meg is kaphattam, lévén a nagykorúságomat csak akkor értem el. Azért poén, hogy a kettő közötti három évben senki magasról se tett arra, hogy hol vagyok és mit csinálok, meg, hogy mondjuk van-e hol laknom és ilyenek. Ez azonban nem tartozik Megsre, nem osztom meg vele. - Tényleg? Nem tudtam. – jegyzem meg egy zavart mosollyal az arcomon. Ron nem arról híres, hogy olyan nagyon nyitott volna, a kierőszakolós módszer meg nem rám vall, nem faggattam az életéről. Amit elmondott, annak örülök, de amit nem akart, azt nem bolygattam és az apja abszolút ez a témakör volt, így talán nem csoda, hogy nem igazán vágtam a történet ezen részét. - Huhh, van egy fél napod erre? – komolytalan a kérdésem, nyilván nem akar fél napnyi áradozást arról, hogy milyen is életet menteni, pedig az is kevés volna, hogy le tudjam írni rendesen ezt az érzést, főleg, mert szerintem át kell élni ahhoz, hogy az ember igazán megértse miről is szól életet menteni. - Gondolom az elég sablonos, ha csak annyit mondok, hogy jó. – ingatom meg a fejem kicsit. Nem igazán tudom, hogy milyen választ is vár pontosan erre a kérdésre. - Igazából nem lehet egyetlen szóval leírni vagy röviden jellemezni. Ez olyasmi, ami értelmet ad a mindennapoknak. Amikor nem számít, hogy porig ég valakinek az otthona, mert a saját szemeddel láthatod, hogy mennyire örülnek egymásnak a túlélők és a szeretteik. Mert semmi más nem számít csak az élet. Az ő életük. – talán ez a legközelebbi rövid verziós előadás, ami nyomokban közelebb viheti a kérdésének a válaszához. - Leírhatatlan és nyilván jó érzés, ami ad egyfajta pluszt, kicsit mámoros is és… nem tudom. Életet menteni kiváltság, azt hiszem. És én hálás vagyok, hogy megtehetem. – vonom meg a vállamat. - Jó nyálasan hangzott, ugye?! – kuncogom el magam és még ha ez is az igazság, azt nem tagadhatom, hogy nem feltétlen sikerült rózsaszín vattacukor púderesre. Pedig valami ilyesmi számomra az életmentés. Az adrenalinról nem is beszélve, amikor egy lángoló épületbe megyünk be, pontosan azért, hogy kihozzunk onnan másokat. - Ó lehet, nagyon is. – komolytalankodom el a kérdést. Szerintem mindenféle tökön rúgás rendkívül hatásos és legalább ugyanennyire fájdalmas is, attól függetlenül, hogy valaki megtanult-e jól rúgni vagy sem. - Nem mernek megszólalni sem, igaz?! – kuncogom el magam megint. Elég menő azért az ő melója is, meg egyáltalán az, hogy kicsit sem nőiesnek titulált szakmát választott. Ennyit a hirtelen felfelé induló ismeretségünkről, amikor az orrom alá dugja a mézeskalácsot. Oké, azt nem tudhatta, hogy mennyire érzékenyen fog érinteni, pontosabban csak pár percig hiszem azt, aztán valahogy átmegy a fejemen, hogy esetleg szándékosan ugrasztott ki a bokorból, ami átír bennem sok mindent az elmúlt negyed órával kapcsolatban. Aprót kortyolok a vallomásom mellé kapott vízből, majd a szavait hallva felfelé pillantok rá. Nem válaszolok azonnal, feltápászkodok előbb a földről, rányomok az öblítésre, és a mosdó szélére teszem a poharat, majd megnyitom a vizet, de egyelőre a kagyló szélén támaszkodok meg. - A húga vagy, mégis milyen választ vársz erre? – nem támadok, csak érdekel, hogy mégis mit gondol. Felé pillantok mielőtt megmosnám az arcom és kiöblíteném a szám. Viszont, akárhonnan is nézem, jobban ismeri a bátyát, mint én. Meg főleg régebb óta. Elzárom a vizet, leveszem a kéztörlőt és megtörlöm az arcomat, majd a mosdókagylónak támaszkodok csípővel. - Szerinted akarná ezt a gyereket? – még ha számomra olyan is ez a kérdés, mintha a fogamat húznák, akkor is van benne segítség kérés. Nem ismerem Megst, ez tény, ahogyan az is, hogy nem kell kedvelnie vagy jó fejnek lennie és válaszolnia nekem, de a bátyát csak szereti – máskülönben nem lenne itt – és így igen, érdekel a véleménye. - Nekem mondod?! – nem kötözködő a visszakérdezésem, inkább csak egyetértő. Tudom, hogy szar szitu ez az egész, főleg, mert átérzem. A tükör felé fordulok, kezeimen támaszkodok meg a mosdókagyló két szélén. - Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mit csináljak. – szusszanok egyet. Tudom, hogy kb vagy húsz perce ismerjük egymást, mégis valahogy hirtelen ő lett az egyetlen, aki használható tanáccsal tud szolgálni, már, ha hajlandó megtenni.
- Igen - bólintottam aprót, megerősítve ezzel az előbbi állításomat. Ennél többet azonban nem mondok, mert ezek szerint Ron nem sokat mesélt neki apánkról - nem is csodálkozom rajta! -, úgyhogy ennél mélyebben felesleges volna belemerülni a dologba. - Szívesen hallgatnálak fél napon át is akár, de egyrészt Ron hamarosan befut, aztán meg mennem kell a tökiért az oviba - válaszoltam nevetős hangon, mert tényleg szívesen meghallgatnám egyszer, de fél napom momentán az most sajnos tényleg nincsen. Türelmesen várok hát, amíg mesél, egyszer sem szakítva őt félbe, mert valóban érdekel, amit mond, a szavai végeztével pedig egy kellemes, őszinte kis mosoly telepszik meg a vonásaimon. - Ha nyálas is volt, legalább őszinte. Én pedig biztos vagyok benne, hogyha esetleg felgyújtom a lakásom, akkor jó kezekben leszek - kuncogok magam is és azt azért meg kell hagyni, hogy az elhangzottak miatt Jackie csak még szimpatikusabb lett. - Már nem mintha tervezném a lakásom felgyújtását! - mentegetőzök egyből, mert eléggé úgy hangzott, mintha ennyire piromániás lennék. - Én mindig csak rúgtam, ha kellett, a lényeg az volt, hogy eltaláljam a célt - nevetős él bujkál a hangomban, ahogyan megosztok vele néhány aprócska információt. Rúgtam már nem egyszer tökön valakit és megtenném újra, ha úgy adódik, nem a félős fajtából szakasztottak és apa mellett tanultam azért én is ezt-azt a küzdősportokról és önvédelemről egyaránt. Nem vagyok olyan nebántsvirág, mint amilyennek tűnök. - Nem, az biztos! Komolyan, néha csak a popcorn hiányzik a kezükből - csóválom meg a fejemet, széles mosoly terül szét továbbra is az arcomon. Nyilván nincs bajom velük addig, amíg csak bámulnak, sőt, valamilyen szinten imponáló is a dolog, egészen addig, amíg nem akarnak rám nyomulni, vagy tapizni. Köszi, de van, aki tapizzon, nem kérek mástól belőle.
Mivel feláll a földről, így én is csak közelebb lépek picit, hogy a látóterébe kerüljek, de továbbra sem nyomulok túl közel, így teszem fel a kérdéseimet. - Őszintét - válaszolok egyből, határozottan. - Nézd, simán megtehettem volna, hogy máris hívom a bátyámat, de nem, itt állok melletted. És nem azért, hogy áttiporjak rajtad, vagy kárörvendjek a szar helyzeteden, hanem akár hiszed, akár nem, segíteni szeretnék - ismertem be. Szar az ilyesmit egyedül végigcsinálni, akár szeretné megtartani, akár nem. Én pedig most itt vagyok. Elküldhet, dönthet úgy, hogy egyedül akarja csinálni, igazándiból teljesen rajta múlik. Ha azt mondja, ne szóljak bele, akkor nem fogok. Az ilyesmi éppen elég komoly dolog, hogy tiszteletben tartsam a kérését, ha úgy van. - Nem tudom, mennyit tudsz, de a mi családunkban nem olyan egyszerű ez az egész gyerek-téma, hogy el lehessen intézni ezt a kérdést egy szimpla nemmel, vagy igennel - válaszoltam őszintén, hiszen bármennyire is ismerjem a bátyámat és szeressem, nem fogok az ő nevében nyilatkozni. - Úgyhogy ezt tőle kell megkérdezned - nem lehet egyszerű a helyzete, ezt aláírom, de véleményem szerint minél többet vár azzal, hogy elmondja, csak még szarabbá teszi. És nem csak saját magának, de Ronnak is. - Én a helyedben elmondanám neki. Éppen annyira az ő gyereke is, mint a tiéd és hiába nem vagy a barátnője, akkor is joga van tudni róla - határozott, mégis őszinte volt minden szavam, mert valóban így gondoltam. - És arról se felejtkezz el, hogy akármilyen klisésen hangzik, de egyszer minden turpisságra fény derül, azt pedig te sem akarhatod, hogy valahonnan máshonnan tudja meg, véletlen baki folytán, vagy akármi. Se neki, se neked nem lenne túl előnyös egy olyan helyzet - ó, ha tudnám, mennyire telibe trafálok! De mivel nem vagyunk jövőbelátók, így mindössze csak a tanácsaimmal szolgálhatok és a meglátásaimmal. Egy gyerek nem tréfa dolog, ráadásul Ron az apja, én azt az elvet vallom, hogy igenis joga van tudni róla. Ennek ellenére, ha Jackie úgy dönt, mégsem mondja el neki, hát akkor én is tartani fogom a számat, bármennyire is ne értsek egyet a döntésével. Ez az ő ügyük, az ő döntésük.
- Akkor igyekszem rövidre fogni, hogy ne hagyjalak válasz nélkül. – bár azt hiszem az a pár mondat, amit mondok az egészről, kicsit sem tudja visszaadni, hogy valójában milyen érzés is életet menteni. Az, hogy jó, nem írja le eléggé, a többi maszlagtól meg nem is tudom, valahogy giccses lesz az egész beszámoló. Hát legalább megpróbáltam. - Eeez egy nagyon jó döntés. – kuncogom el magam megint. Azért az mindenképpen jó pont, hogy nem óhajtja felgyújtani a lakását. Mondjuk komplett embernek ilyen eszébe sem jut, szóval egy pillanatig sem feltételeztem, hogy ilyesmire készülne, a kicsit viccesen ható kijelentése ellenére. Magyarán vettem a lényeget. Tökön rúgáson innen és túl, na meg persze a bámuló férfiak témáját is érintve igen hamar eljutunk oda, hogy húsz perc leforgása alatt – mióta betette a lábát a lakásba – már rá is jött a kis titkomra. Na pfff… nekem is van érzékem ahhoz, hogy mégis ki előtt bukjak le. - Hát… kösz. – a szavaim rövidsége és nyers valója ellenére őszintén csengenek, mert azok is. Hálás vagyok amiért megtartja a titkom, noha a bátyát is érinti az egész és azért is, hogy segíteni szeretne, noha nem is ismer. Jó, gondolom elsősorban nem miattam, hanem Ron miatt, de ezt akkor is értékelem. Főleg, mivel úgy nőttem fel, hogy nem igazán volt részem mások támogatásában. - Őszintén? Semmit. A bátyád mondjuk úgy nem egy csacsorászó típus, de ezt te is tudod, szóval gőzöm sincs mire utalsz azzal, hogy a családotokban nem egyszerű ez az egész gyerek téma. – viszont most már baromi kíváncsi vagyok. Jó, belemászni így sem fogok, csakhogy míg eddig nem volt fontos, hogy rákérdezzek dolgokra, most hirtelen tényleg szeretném tudni, hogy mit is ért ez az alatt az egész alatt. - Én is tudom, hogy joga van tudni. – húzom el a számat. Nem arról van szó, hogy ezt másképp gondolnám, hanem, hogy sejtem, hogyan fogadná és nem tudom, hogy ki akarom-e őt tenni ennek. Vagy magamat. - Baromira ki fog akadni, ha elmondom. – nem kicsit és nem gyengén hitem szerint. Meg felé fordulok. Még mindig émelygek, bár most sokkal kevésbé, mint amikor az orrom alá dugta a mézeskalácsos dobozt. - Menjünk vissza a nappaliba, gondolom nem sokára beállít. – és mondjuk úgy, elég furán festene a kis fürdőszobai jelenetünk és akkor még enyhén fogalmaztam. Gőzöm sincs mennyi az idő, de a kávé mellett állva sem volt már sok hátra, azóta pedig jó pár perc eltelt már. Amúgy is kell az a kávé, ha el akarom játszani, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Fogalmam sincsen arról, miként nőtt fel és valószínűleg ha nem lenne Ronhoz köze, akkor nem ajánlottam volna fel ilyen lelkesen a segítségemet, de mivel a gyerek apja mégiscsak Ron, ezáltal pedig én is nagynénivé avanzsálok - atya ég! -, ezért segítő jobbot nyújtok neki, ha elfogadja. Az már aztán az ő tiszte eldönteni, mihez kezd majd vele. - Ez éppen annyira bonyolult, mint amennyire össze tudnám foglalni két-három mondatban - kezdtem el rágcsálni az alsó ajkam, tipikus jeleként az éledő idegességnek. Gratulálhatok magamnak, amiért olyan témába sikerült belemásznunk, amibe nem igazán szerettem volna. - Megvan Ronnak az oka, hogy nem beszélt róla és már ezért kapni fogok, hogy felkeltettem a kíváncsiságodat, de ha ő nem avatott be, akkor bocsi, de én sem foglak - kegyetlenek lehetnek a szavaim, de nem dönthetem el a bátyám helyett, hogy a múltunk mely részleteibe avatom be Jackie-t. Már így is többet mondtam, mint kellett volna és ki tudja, ezzel miféle gondolatokat indítottam útjára a nő fejében, akkor már lehet egyszerűbb volna beavatni az igazságba, de.. de nem. Ez nem ilyen egyszerű. És megértem, ha Ron nem hangoztatja a dolgot, fordított esetben én sem tenném. - Igen, minden bizonnyal - bólintottam egyetértően, mert elég nagy rá az esély, hogy ilyen módon fog reagálni a hírre. - De ha húzod a dolgot, akkor csak rosszabb lesz. Vagy ne adj Isten, ha el sem mondod neki, de valahogyan megtudja - bizonyára nem kell részleteznem, hogy abban az esetben sokkal, de sokkal rosszabb reakciókra számíthat, mintha most, az elején tudná meg. - Mindig van szarabb helyzet, csakhogy még egy klisét eldurrantsak. És egek, biztosan láttál már te is olyan filmet, ahol aztán fény derült az igazságra és borult az egész bili annak köszönhetően - forgattam meg a szemeimet. - A happy endről nagyot tudnak kamuzni a filmek, de ha valami, akkor ezek a tragikus lebukások sajnos nem csak a vásznon jelennek meg. Szívás - húztam el a számat. Oké, nyilván lehet, hogy meg sem tudná, de én nem merném megkockáztatni az ilyesmit. - És nem tudom, nem ismerlek, de ha elhallgatod és a tudta nélkül hozod meg a döntést.. Képes volnál a szemeibe nézni úgy, mint előtte? - bizonytalanul születik a kérdésem, mert nem tudom, mennyire szokott hangot és teret adni a lelkiismeretének, de nem árt ezzel is számolni előre, nehogy aztán emiatt menjen tönkre a barátságuk. - Oké - bólintottam rá, majd megindultam kifelé. - Ó, várj egy kicsit, elpakolom a sütit biztos távolságba - biztos, ami biztos alapon még egy zacskót is kerítek, abba bugyolálom bele a dobozt, így teljesen olyan, mintha így hoztam volna, de mégsem szűrődik át annyira az illata. Aztán felkapom a bögrémet, az övét is, majd a nappali felé veszem az irányt. - Képzelem Ron mit fog szólni, amikor beállít - szaladt végül mosoly a számra, próbálva kellemesebb vizek felé evezni, kár lenne a fagyos hangulat miatt lebukni már az első pillanatban.
Megvallom őszintén, ilyenkor örülök, hogy nincs családom. Talán magányos, talán nem a legideálisabb felállás, de az egészen biztos, hogy egyszerűbb. Olyan szinte vágja az orromra az előbb még segítek feliratú táblával ellátott ajtót, hogy azt öröm nézni. Nem, nem az. - Nem Meg, félreértettél. Nem ismersz, ezért nem tudhatod, de én nem vájkálok mások életében, soha. Ez pedig így nem működik. – nyitott tenyérrel és egymástól eltartott ujjakkal emelem fel a kezem és írok le kisebb kört, szemléltetve azt, hogy erre az egészre értem. Ez így nem fog menni. - Én nem fogok rákérdezni arra, amire most utaltál, a bátyáddal mi nem így működünk. Viszont, amiről nem tudok, azt nem vehetem számításba egy olyan döntés meghozatalánál, ami azért – akárhonnan is nézzük – engem jobban érint, mint bárki mást. – húzom el a számat. Nem akarok olyan területre lépni, amihez semmi közöm. Hiába vonzódom Ronhoz, hiába nem akarom, hogy a világ végéig fusson, és hiába tudom, hogy joga volna tudnia a gyerekéről. Nekem meg ahhoz van jogom, hogy a saját életemről döntsek. A saját testemről. - Nézd, felfogtam. Értem. Azt akarod, hogy elmondjam neki, akkor is, ha pontosan tudod, hogy ez mennyire ki fogja akasztani. Sőt, valószínűleg még jobban is tisztában vagy vele, mint én. Csakhogy ebben az egész történetben én is benne vagyok és okkal vonakodok egyáltalán beavatni. – a szavait hallva kicsit – nem kicsit – úgy érzem, hogy ez a terhesség valahogy kizárólag Ronról kezd szólni, pedig… hát nem. Persze, ő a húga, nyilván a bátyja mellett kell kiállnia, értem ezt. Viszont ettől még nem tudom a dolgokat úgy látni, ahogyan Ő. - Fogalmam sincs, oké?! – nem csattanok fel, a hangom nyugodt marad. Baromira gőzöm sincs arról, hogy mi lenne utána. És, hogy egészen őszinte legyek, ez áll arra is, ha esetleg mégis beavatom. Akkor vajon mi lesz? Még ha egyet is értünk abban, hogy nem akarjuk ezt a gyereket, baromira nem lesz már semmi sem a régi. Ha pedig akarná… na abba meg még ennyire sem akarok belegondolni. - Kösz. – bólintok egyet a sütivel kapcsolatban. Még egyszer belenézek a tükörbe és megpróbálok emberi arcot varázsolni vonásaimra, pedig enyhén szólva is pocsékul vagyok. Kifordulok a fürdőből és visszamegyek a konyhában sebtében elhagyott kávémért. - Azt hiszem magatokra hagylak, amikor megérkezik. – nem tartozom ide. Eleve Ron lakásában sem kellene lennem. Nem vagyok a barátnője vagy az, aki túl sokat tudna róla vagy az életéről. Mi csak szexelünk és ennyi. És ez az egész túl bonyolulttá vált én pedig nem vagyok se drámázós, se lelkizős, nekem ez nem megy.
Meglepődök a szavai hallatán, feljebb szalad a szemöldököm is, mert nem igazán értem, mire fel ez a „kitörés”. Oké, jó, tudom, de ebbe baromira nem szerettem volna ennyire nagyon belemászni. - Ha nem trollkodok bele a képbe, akkor nem is tudnád, hogy akad olyan dolog, amit lehet érdemes volna számításba venni - jegyzem meg mintegy mellékesen, hogy igazándiból csak plusz információt szolgáltatok, aminek létezéséről nem is tudna, ha nem állítok be ma délután. - Nézd - kezdtem bele, megdörgölve az orrnyergemet. - Biztos vagyok benne, hogy Ronból jó apa lenne, mert borzalmas példa állt előtte - árulom el, mire is szerettem volna az előbb célozni, a negatív példa pedig sok esetben rendkívül hatásos tud lenni. - De pontosan ez az, amiért nem tudnám eldönteni, szeretne-e saját gyereket, vagy sem - vallom be végül ezt is, hogy magam sem vagyok teljesen biztos a dolgot illetően. Tudom, min ment keresztül, tudom, mit élt át, a másik oldalról néztem végig. De a gondolatait nem ismerem, fogalmam sincsen, akarna-e saját gyereket és miként viszonyulna hozzá, ha kiderülne, hogy Jackie terhes, azontúl, hogy rettentően kiakadna. - Ahh, egek, hát pont azért mondom, hogy avasd be, mert te is benne vagy! - tárom szét a kezeimet, hogy aztán pár mély levegőt véve próbáljak megnyugodni. Nem kiabáltam, mindössze megemeltem kicsit a hangom, de azt is inkább a hitetlenség, mint a düh szülte. Hát nem érti? - Ki fogja akasztani, igen, de minél többet vársz, annál szarabb lesz és semmi sem garantálja, hogy nem fogsz később sem lebukni. Féltem Ront, igen, de téged is, mert egy cseppet sem kellemes a haragja középpontjában állni - magyarázom tovább kissé a dolgokat, hátha sikerül átadnom, mire is gondolok egészen pontosan. - Oké - emeltem fel megadóan a kezeimet. - A te döntésed, a te életed, nem szólok bele. De ne felejtsd el, hogy az a gyerek ott éppen annyira tartozik Ronhoz, mint hozzád, így akármennyire is nem akartad, de a bátyám bizony belefolyt az életedbe. A te döntésed, hogy kirakod-e onnan, vagy sem és ha igen, akkor milyen úton-módon teszed azt - szusszantam végül, az én részemről lezártnak tekintve ezt az egész ügyet. Nincs több mondanivalóm, mondhatnánk így is. Már így is sokkal jobban belefolytam ebbe az egészbe, mint szerettem volna, a világért sem akartam összekapni Jackie-vel, vagy magamra haragítani, de most már veszett fejsze nyele, azt hiszem. Elrendezem a sütit, aztán felmarkolom a kávémat, de a hangulat érezhetően fagyott néhány fokot. Kortyolok a kávémból, kell a koffein. - Ahogy gondolod. Bár én sem maradok sokat, negyed órát talán, ha Ron befut, aztán mennem kell - adom még a tudtára, miattam nem kell sietnie, úgysem maradok már sokáig.
- Gyakorlatilag nem is tudom. – emelem meg kissé széttárva mindkét kezem. Semmivel sem vagyok semmihez sem közelebb, nem mintha egyébként akartam volna bármihez is bármikor. Nem, erről szó sincs. Ő említett meg olyasmit, amit nem értek majd gyakorlatilag közölte, hogy közöm sincs hozzá. Nem értem a nőket, hiába vagyok én is az. Miért hoz fel olyasmit, amire aztán kifüggeszti a nem rád tartozik táblát. Bahh, ez bonyolultabb, mint hittem volna. - Nem arról van szó, hogy szerintem ne lenne belőle jó apa. – ez a része nem erről szól. Igazából eddig el sem jutottam, nem azon aggódom, hogy mennyire volna jó vagy sem az apaszerepben. Valahogy maga a tény, hogy becsúszott a nem várt gyerek jelenti az egyetlen dolgot, ami miatt aggódok, minden más, ami utána történne csak egy nagy HA után áll, tehát nem létezik. Feltételezésekkel meg nem bonyolítom az amúgy sem egyszerű dolgaimat. Tudom, ez önzőnek tűnik és talán az is, de a túl gondolás olyasmi, amit nem csinálok sosem. Mit mondjak, nem nyugtat meg, hogy most már a bátyja haragjától félt. Minél többet beszélünk erről a gyerekről, annál inkább úgy érzem, hogy nehezebb eldönteni azt, beavassam-e egyáltalán Ront. Basszus, ráfoghattam volna a rosszullétet a tegnapi thai kajára is… Könnyebb volna Meget elkönyvelni olyasvalakinek, akit egyáltalán nem bírok, de ez sajnos – vagy sem – nem igaz. Megrázom a fejem, mert nem hiszem el, hogy pár perc alatt megint fordítania a gondolataimon. Esküszöm, mintha nem volnék képes meghozni saját döntéseimet, pedig ez nagyon nem jellemző rám. - Hát nem vagy semmi, azt meg kell hagyni. – egy halvány mosoly is megjelenik az ajkaimon. Nem, nem akarom Ront kirakni az életemből, inkább engem kellene az övéből. - Hasonlítotok egymásra. – iszok bele a bögrémbe. Amennyire különbözőnek tűnnek, éppen annyira nem azok. De hát testvérek, igazából nincs min csodálkoznom.
A lakáskulcsot dobálgatva megyek fel a lépcsőn. Nem, azért mert húzni akarnám az elkerülhetetlent, hanem egyszerűen azért, mert a liftben nagyobb eséllyel futnék össze a ház többi lakójával és azt nem akarom. A másodikon egy paranoiás, a harmadikon egy idős néni és a férje, továbbá egy huszonéves csitri rendszerint a nyakamba akaszkodik, hogy a munkámról faggasson, az aktuális közbiztonságról, a környékéről, a sajátjukéról, blablabla.. Fogalmam sincs hogy fogtak szimatot, nem a ˝költöztess rendőrt a szomszédba˝ program keretein belül jöttem ide annak idején az olcsóbb lakhatás és a biztonság érzetük növelése miatt. A műszak leteltével mindig átvedlek civilbe, sosem jövök el egyenruhában, az most is a vállamon lévő sporttáskában várakozik arra, hogy bedobjam a többi szennyes közé. Más szóval nem tudom miből következtették ki, melyikőjük terjesztette el az információt, de eszem ágában sincs rákérdezni, hogy még több és hosszabb beszélgetést kelljen elszenvednem egyetértő, foghúzós bólogatások között. Nem csengetnek be a lakásba, nem keresnek közvetlenül, hanem alattomosan megvárják, amíg kimozdulok és lassan kezdenek rájönni, hogy áttértem a lépcsőhasználatra. A forduló tetejéhez érve elnyomok egy sóhajt - a végébe beleolvadnak az öregasszony csoszogó lépteit, hajszálon múlik, hogy ne vegyem észre. A következő pillanatban, pedig már kíváncsian szólít is.. - Mr. Harper? Maga az? - nem, nem, meghaltam.. Hivatalosan is. Megforgatom a szemeimet és beljebb lépek, hogy a nagy hajlongásainak köszönhetően ne találja meg a szöget, amiből odalentről is megtalál. Előkészítem a középső zár kulcsát, hogy minél előbb bejuthassak és megúszhassam a kitartó szólongatás következő etapját. Az elejét kizárja a hátam mögött csukódó ajtó lapja. Elgyötört megkönnyebbülés szökik ki belőlem, amiért sikerült. Nem érzek bűntudatot, nem volt krízishelyzet, ahol szükség lett volna rám, ebben biztos vagyok. Nem köszönök hangosan, előre, jelzéséül a megérkezésemnek. Egyenesen megindulok befelé és nem kell sokat mennem, hogy a közvetlenül az előszoba melletti nappaliban találjak rájuk. - Maradt még vagy főzzek le magamnak? - bökök a kezeik között tartott kávéra, a belépőmet egy ˝helló˝ értékű kézfeltartással toldom meg, miközben a fotel mellé a táskát, az asztalra a zsebemből elővett slussz- és lakáskulcsot dobom le. Nem rohanok a valószínűleg Megs oldalát furdaló beszélgetés elébe, magyarázkodásba Jackie jelenlétével kapcsolatban. Az egészen.. Csevegősnek ható jelenetkép előzményei között valószínűleg egyébként is ott szerepelt egy része ennek a diskurzusnak. Azért van egyben a lakás, azért van egy-egy bögre náluk.. Egyelőre zsebre tett kezekkel állok meg velük szemben, hol egyikőjükre, hol másikójukra nézve. Most mit mondjak? Szokni kell a látványt, még inkább figyelni azokra az apró jelekre, amik arra utalnak, hogy látszólag hogyan is rendezték le a dolgokat egymás között. Vagy hogyan akarják velem.
Sejthettem volna, hogy nem lesz elég annyi, hogy nem olyan egyszerű a gyerektéma nálunk és olyanba mászok bele, amibe nem kellene. Legalábbis nem a bátyám háta mögött, mert semmi jogom nincsen erről beszélni, nekem nem volt abban részem, amiben neki, én egészen más oldalát is megismerhettem apánknak. De már nincs visszaút és Jackie-t sem hagyhatom teljesen válasz nélkül, úgyhogy valami magyarázatot mégis adok neki, noha közel sem járok a teljes igazsághoz. - Tudom. Nem is az volt a mondanivalóm lényegi része - szusszanok végül, mert mindezzel inkább csak azt akartam volna a tudtára hozni, hogy magam sem tudnám eldönteni, szeretné-e a gyereket, vagy sem. Oké, nyilván van egy elképzelésem, de ez tényleg jóval több, minthogy képes legyek rámondani azt, hogy igen, vagy nem. Az előbbiekkel ellentétben abban viszont biztos vagyok, hogy minél tovább húzza a beavatást, annál szarabb lesz a helyzet, a véletlen helyzetekről nem is beszélve. De én elmondtam, amit gondolok, innentől az ő tiszt eldönteni, mit kezd a helyzettel, melyik utat választja a hogyan továbbot illetően. - Nem tudom, hogy ennek most örüljek-e, vagy sem - szalad nekem is halvány mosoly az ajkaimra. Sajnálom azért Jackie-t, nem lehet kellemes egy ilyen helyzet, főleg így, hogy még engem is a nyakába kapott… - Igen - eltöprengve bólintok, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire hasonlítunk a bátyámmal, le sem tagadhatnánk a Harper vért. Hasonlítunk, ugyanakkor éppen annyira különbözünk is egymástól, de testvéreknél ez talán már csak így megy, nem igaz? - És továbbra is tartom magam ahhoz az állásponthoz, hogyha bármiben tudok segíteni, keress nyugodtan - nem tudom, akar-e még ezek után egyáltalán látni, vagy szóba állni velem, én mindenesetre felajánlom a segítségemet, legyen szó bármiről. Mert a látszattal ellentétben nem mindig vagyok annyira elviselhetetlen perszóna. Minden további cseverészésünket azonban az ajtó zárjának kattanása töri meg és bátyám alakja is hamarosan beúszik a látóterünkbe. - Szia - köszönök hangosan, mosolyom pedig leheletnyit szélesedik. A kérdésre Jackie tudja a választ, én nem láttam, maradt-e a gépben, szóval az ő válasza után szólalok csak meg. Elég.. furcsa lehet ez az egész helyzet szegény Ronnak, de az biztos, hogy nem így hármasban fogok rákérdezni a dolgokra, úgyhogy maradok a semleges témáknál. - Bocsi, hogy ilyen hívatlanul állítottam be, de gondoltam beugrok, mielőtt elmegyek Connor-ért - a sütit egyelőre nem említem, nehogy Jackie már a gondolatára is olyan tüneteket produkáljon, amik miatt aztán magyarázkodnunk kellett. Ha Ron elindult a konyhába, akkor utána megyek, ha nem, akkor ücsörgök továbbra is a kanapén. - Connor küldi a sütiket, a te kedvedért készült oroszlán is - csak abban az esetben születnek ezen szavaim, ha már kettesben ácsorgunk a konyhában, akkor viszont még a zacskóban lévő doboz felé is bökök egyet, miben is lapulnak a szóban forgó sütemények.
- Köszönöm. – halvány mosollyal fogadom, hogy továbbra is él benne a segítőszándék. Más témába azonban nem marad lehetőségünk belekezdeni, mert a kulcszörgés a zárban egyértelmű jele annak, hogy Ron is hazaért. Én a magam részéről egy korty kávéba temetkezem, ahogy belép az ajtón. - Maradt, hozok. – úgy sejtem nem kellek én ebbe a képbe, meg amúgy sem akarom őket zavarni, ezért inkább a konyha irányába indulok. A pultra teszem le a bögrém. Bevette magát ide a mézeskalács illata, ami továbbra is jó hatással rám, de uralkodok a vonásaimon, meg amúgy is háttal vagyok nekik, ahogy leveszek még egy bögrét és kitöltök neki egy a kávéból. Úgy ítélem kihűlt már, ezért azzal is húzom az időt és beteszem még a mikróba, hogy melegedjen fel. Amikor jelez a masina, hogy lejárt azaz egy perc, ami alatt felforrósította a fekete koffeinlét – ízesítem, ahogy Ron szereti, ha üresen issza, akkor értelemszerűen nem – és azzal, na meg a saját bögrém útközbeni felmarkolásával térek vissza hozzájuk. - Tessék. – adom a kezébe a kávét. - Rendelek valami kaját. Megs, maradsz? – fordulok felé egy kedves és barátságos mosollyal. Tudom – nekem is mondta és épp az imént ismételte el –, hogy a fiáért kell mennie, de vagyok ahhoz elég udvarias – főleg vele –, hogy megkérdezzem. - Mindjárt jövök vissza. – ha nem állítanak meg, akkor a bögrém és a telefonom társaságában – ami a nappaliban van a kanapé előtti asztalon – elvonulok. Nem feltétlen csak a kajarendelés miatt. Muszáj távol maradnom a mézeskalácsoktól és egyébként is, ideiglenes lakótársként valahogy nem illek a képbe.
//Ha nem tartóztattok, akkor köszönöm a játékot imádtam <3333//
A hátam közepére sem kívántam ezt a helyzetet. A meg nem eresztett telefonhívás vagy el nem küldött üzenet miatt morogtam eleget, amikor laza szövegezésben közölte Megs, hogy pontosan kivel találta magát szemben a csöngetésnél. Tartom magam ahhoz, hogy szólhatott volna – Jacks miatt egy fokkal jobban zavar, mint kellene, de az ajtónyitást követő jelenetet bámulva.. Mintha csak én lennék az egyetlen, aki azt se tudja hova álljon a rohadt szobában. Nem tűnik fel, hogy ne így lenne. A kávé utáni érdeklődésem sokadlagos, de ez volt a legjobb, amivel indíthattam és Jacks menekülési kísérleténél felpattanásakor legszívesebben szólnék, hogy hagyja a fenébe, megyek én érte. Készségesen kiszolgáltam volna magamat, hogy kikerüljek a kínosság vonzásából, ami a felajánlás miatt nyilvánvalóan még jobban azzá vált és magyarázatra szorulóra a húgomnál. Hogyne. Veszek egy mélyebb levegőt és kibökök egy „kössz”-t a konyha felé indultakor, ahogy elhalad mellettem. A fotel karfájára dobom le magam, hogy szemben maradjak Meg-szel. Nem tudom mire készüljek vagy mit várjak, nem is próbálom meg kitalálni, csak átadom az első megszólalás lehetőségét. Megdobom a vállaimat. Mindkettőt. - Mit mondhatnék? Mázlid, hogy nem kellett sokat várnod és majdnem végeztem, amikor kerestél. – ha lecseszni kívánnám nem így fogalmaztam volna, ezért sejtheti, hogy nem különösebben kell bocsánatot kérnie. A kimondatlan álláspontom szerint nem én vagyok az az ember, de nem fogok neki kezdeni a dolog magyarázatának. Ez van, nem folynék bele jobban, ha nem muszáj. Most semmiképp. A hallott hírre kedélyesen fújtatok egy rövidet és elfordítom a fejem, félig elvigyorodva. - Úgy is néz ki vagy csak fogadjam el, hogy oroszlán és kész? – nem kifogásolok, nem is kritizálok és ez nem lesz megfejthetetlen előtte. Gyerek kézügyesség, dínó, oroszlán, rinocérosz, medve.. Eddig mindegyiket ugyanolyannak láttam, amit a kissrác készített. A zsiráfot csak a hosszabb nyaki nyúlvány miatt tippeltem helyesen annak idején. Hallom a közeledő lépteket és vállból fordulok Jackshez, még a „tessék” előtt. - Kössz. – érkeztetek egy hálás biccentést, meg maradt még az előbbi vigyorból egy félmosolyra való. Az ezután tűnik el, vissza a rendes alapállásba. A kaja említésére érzem, hogy összeugrik a gyomrom. Jó ötlet, bele is iszok az ízesítetlen kávéba, hogy elejét vegyem a fájdalmas étvágyamnak. Elhangzott, hogy Connor-ért kell mennie a húgomnak, de attól még a válasza után fogok csak a fejét telefonálási távozásra adó után hajolni, ha elcsípem a kanyarjában. - Extra adaggal légyszi. – nem kell kifejtenem miért, el fog fogyni. Addig viszont elvegetálok a koffeinen, míg Megs is itt van. - Hogy bírja a várost? – célzok Connor-ra és nem erőltetem a magam részéről, hogy ne róla beszéljünk vagy arról miért ugrott be.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Nappali (Harper lakás)
imádtam <3333//
