Hazudnék, ha azt mondanám, lelkesedve vártam ezt a hülye pitesütést. Abszolút semmi kedvem nem volt hozzá, hogy a szomszéddal közösködjek bármilyen értelemben, de nem akartam telibe köpni a közösség szokásait, és bíztam benne, hogy kibírunk annyit egy légtérben, hogy ne robbanjunk fel az idegtől. Annyit kommunikáltunk a múltkori eset óta, hogy ki mit vásároljon be, és kakukk. Még a kósza kutyaszar sem érdekelt a frissen ültetett tujám tövében. Tudtam, hogy nem Mickey volt, csak egy helyre kakil, legalább olyan igényes eb, mint amennyire én az vagyok, következésképpen tényleg nem csinálja össze jobbra-balra az udvart. Hálistennek. Igaz, bennem volt a kísértés, hogy egy adag friss ürüléket a postaládájába tuszkoljak, de attól még, hogy valaki ekkora tahó, nekem nem kell annak lennem. Bevásároltam mindent mára, és azon gondolkodtam, hogy vajon mit kellene felvennem, hogy az ne legyen zavaró, és ne is köszörülje rajtam a nyelvét. Végül maradtam egy világosbarna hosszú ujjú felsőnél, ami nem volt szűk szabású, szóval a kutya sem mondhatta, hogy kidobom, amit ki kell, ellenben azért a világos farmerem már követte a lábaim vonalát. Eszembe jutott a szoknya, de még képes lenne azzal kirágni az életem, hogy mit mutogatom ilyen erkölcstelenül a lábaimat. Jobban belegondolva szerintem halál mindegy volt neki, hogy mi van rajtam, valamibe úgyis bele fog kötni, erre mérget mertem volna venni. Smink pusztán annyi volt rajtam, hogy kiemeljem a szempilláimat, minden mást totál fölöslegesnek gondoltam, nem csak most, hanem úgy általánosságban mindig. A munkámban visszatetszést keltett a dolog, meg szívták azon nők vérét, akik kivakolva mennek be. Én csak alkalmakkor éltem a smink erejével, egyébként tökéletesen elégedett voltam azzal, amit az ég adott, nem szerettem volna mindenáron változtatni magamon, másként kinézni. - Pajti, itt leszek a szomszédban, ugass, ha van valami. – Dörzsöltem meg kicsit a fülei mögött, imádta, én pedig felnevettem, ahogy valósággal elolvadt a kényeztetés hatására. Ma itthon voltunk, de tegnap hosszú napunk volt, ráfért a pihi, én is jobban örülnék, ha beülhetnék a salátámmal a tv-m elé, és elnyomna az álom a kanapén. Már most görcs volt a gyomromban emiatt az egész miatt, és szerintem simán fogadhattam volna rá, hogy az a pite az életben nem fog elkészülni. Előbb töröljük képen egymást a különböző adalékanyagokkal. Fogalmam sem volt, hogy illik olyanhoz „vendégségbe” menni, aki holt biztos, hogy nem lát szívesen, meg én sem jövök teli vigyorral hozzá, végül úgy döntöttem, hozok egy üveg minőségi whiskyt, legalább lesz mivel kupán vágni, hogyha felcseszi az agyam. Nem, amúgy nem szándékozom bántani, nem akarok börtönbe kerülni, inkább igyon néha egy felest, lehet lazább lesz. Hacsak nem pusztán engem tisztel meg ezzel az érdes modorral. Odakinn csengettem a kiskapunál, nem nyitottam be, lévén nem vagyok ilyen mosdatlan, ellenben amikor felberregett a kapu, jelezve, hogy odabenn valaki megnyitotta a kaput, benyitottam, és reméltem, nem szakad majd sehol egy vödör szar a nyakamba. A világ legrövidebb pitesütése lenne, pedig amúgy jól megy. Megláttam az ajtóban, és még mindig kész idegroncsnak éreztem magam, amiért be kell mennem a lakásába, nagyon nem vágytam rá, de erőt vettem magamon, és még egy mosolyra is futotta, míg az ételes szatyorral, meg a piros masnival átkötött nyakú masnival odamasíroztam. - Kellemes, pitében gazdag délutánt! – Illedelmes lehettem, noha puszipajtások biztosan sosem leszünk, és amint odaértam, átnyújtottam neki az üveget. - Egy kis apróság a házigazdának. – Nem mintha igényelne tőlem bármit, de azért bíztam benne, hogy nem fog már rögtön ezért is feltűzni a falra, akár egy pillangót. Nem kardoskodom én a rossz viszonyért, bár azt kétlem, hogy ezen sokat lehetne javítani, de legalább próbálkozom. Ha már el kell viselnünk egymást, legalább legyen valami jó benne. Ez volna az alkohol, ha már nekem minden megnyilvánulásom irritálja, mással nem tudok szolgálni. Remélhetőleg küszöbön belül ereszt, s ott aztán alkalmam nyílik levenni a cipőmet, és beljebb lépni a kis birodalmában. Azért arra kíváncsi vagyok, milyen helyen él, valahogy nem tudnám megtippelni, hogy mondjuk igényes-e a környezetére, vagy olyan rendetlen, hogy az embernek sírni támadna kedve, de az is lehet, hogy az arany középutat járja ilyen téren.
A február úgy illant el, mintha nem is létezett volna, kivéve az, hogy megismertem a lakóközösséget, és hirtelen a Született feleségekben éreztem magam. A környék jó, és megbízható is, de jobban szerettem volna, ha mindenki a saját életével van elfoglalva, és nem a másikéval. Nem szerettem a nyilvánosság előtt mutatkozni, de még bájcsevegni sem, és ennek egy fárasztó nap után meg lett az eredménye, amikor először botlottam bele az új szomszédomba Riley Cooperbe. Samira és Dózer jelenleg a legfontosabbak voltak számomra, és ha velük történt valami, akkor azonnal ugrottam. A nyolc hónapos fajtiszta huskynak nem tett volna jót, ha keveredik egy nála kétszer akkora németjuhásszal. A szóváltásból közelharc, rossz csínyek következtek, és eljutottam arra a szintre, hogy ki nem állhattam a nőt. Rendőr, nagyszájú, és rendkívül nyers a stílusa. Nem kötöttem volna bele azon a bizonyos napon, ha nem veszi elő a leggyengébbik pontomat…a családomat. Korántsem vicces, ha az édesanyám receptjével villózik, miközben így akar bevágódni nálam is. Ennyi fekete pontot még senki sem gyűjtött össze egyetlen nap alatt, mégis úgy hozta a sors, hogy vele kellett járőröznöm, és kimentenem egy kutyát egy betörés kellős közepén. Az eset jól sült el, a két srácot fiatalok börtönébe küldték, és Josephine-nek hála életben maradt a dán dog is. A sikertörténet azonban nem jelentette azt, hogy elástuk volna a csatabárdot, egyszerűen nem vettünk tudomást a másikról, és úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen továbbra is.
Sarah terve füstbe ment, miután a férje hazaért, és nem túlzottan örült annak, hogy az utcában élő egyetlen szingli pasival akarja megsütni a jótékonysági pitét, ezért szerepcsere által megnyertem a rettegetett rendőrnőt. Minden férfinak ez lenne az álma. A kedves néni, akire gyakran rábízom a kutyáimat, azt jósolta, hogy mi biztosan együtt leszünk. Nos, nekem más elképzeléseim vannak a jövendőbeli barátnőmet illetően, és nem hinném, hogy Riley ebbe a kategóriába beleférne…nem is kedvelem.
Sokáig dolgoztam ma is, egy váratlan műtét felborította a napomat, és bent kellett maradnom plusz négy órát. A délután öt óra nekem olyannak tűnt, mintha hajnali kettő lenne, de nem panaszkodtam. Hazafele jövet egy gyors bevásárlás után, szinte már zombiként estem át a küszöbön. A sötétkék műtős felső, és alsó volt rajtam, nem öltöztem át, alig éltem, de egy kósza mosolyra még futotta. A hűtő előtt álltam éppen, és a holnapi szabadságtervezetemen gondolkodtam. Egy hét mindentől, és mindenkitől távol. A kutyákat a kedves öreg hölgyre hagyom, én meg felkerekedem, és irány Los Angeles. Sokáig filóztam, hogy Alaszka, vagy ez legyen, de győzött a honvágy, és a kikapcsolódás lehetősége. A repülőjegy, és az útlevelem ott hevert a nappaliban. Egy sört akartam éppen kivenni, amikor megszólalt a csengő. Ásítva kukkantottam ki az ablakon, de nem sokat láttam, így a meglepetés erejére hivatkozva nyomtam be a gombot, és engedtem be az idegent. Nem bírtam ellenállni a szomjúságomnak, és hivatalosan már nem dolgoztam, így kivettem a jéghideg üveget, és a pulthoz tartva egy nagyot csaptam rá az öklömmel, hogy elváljon a teteje tőle. - Samira…nyugszik. – már a szemem sarkából láttam, hogy elindult a bejárat felé, de még időben kaptam el. Dózer felfelé tartva a lábait szunyókált a szőnyegen, félig kidugott nyelvvel. A sörrel a kezembe igyekeztem ajtót nyitni, és amikor megláttam a szomszédomat, kissé meghökkentem. - Pités délutánt? – vontam fel kérdőn az egyik szemöldökömet, mert még mindig nem tudtam, hogy mire céloz, végül leesett a tantusz. - A picsába…ma kellene? – tártam ki az ajtót előtte, és belekortyoltam a párlatba. - Whiskey-vel akar lekenyerezni? – halvány mosollyal vettem el tőle a masnis aranyló italt, és elolvastam a feliratát, miközben elálltam az útból is. - A konyha előre és aztán jobbra. – irányítottam útba, de amint hátrapillantottam a vállam felett, megláttam a két kutyámat, amint árgus szemekkel vizslatták az új jövevényt. - Nem szeretik az idegeneket. – magyaráztam vontatottan, és egy újabb ásítást engedtem meg magamnak. Amint belépett, becsuktam a nyílászárót, és végigmértem hátulról is. - Most értem haza, még agyvelő lóg rólam. Elindulok zuhanyozni. A hűtőben van némi alapanyag, de nem volt időm vásárolni. – tekintettem a barnás zöldes szempárba, és nyeltem még egy adagot a kesernyés piából.
Hajaj, úgy tűnik, hogy a kedves – jó vicc – szomszéd úrnak kiment a fejéből a dolog, vagy csak a naptárral áll hadilábon, bár én ezért nem zavartattam magam, sőt, még jól is jött, hogy ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek hiszi magát. Az orrára dörgölni nem fogom, tényleg nem célom, hogy pitét kenjünk egymás hajára, inkább szeretnék túllenni ezen az egészen, megsütni azt a pitét, bedobni a közösbe, aztán szépen haza oldalogni, és bebújni az ágyikómba aludni. - Igen, ez a csodás pite sütős napunk. – Érzésem szerint a lelkesedésem nem lesz ragadós, egyébként tényleg szerettem pitét sütni, bár nem kényszerből, és nem is a szomszéddal, akivel nem titkoltan nem bírjuk egymás pofáját. Mindenesetre, ha már kénytelenek vagyunk mindezt összehozni, akkor részemről igyekszem legalább ennyi időre elásni a csatabárdot. Ez mindaddig menni fog, amíg nem kezdi megint rajtam köszörülni a nyelvét, és nem gurítom el a gyógyszerét, ki tudja mivel. Azóta sem tudom, min cseszte fel annyira az agyát a batyus bulin, de nem fogom megkérdezni, nem szándékom megint annyira felidegesíteni, az sem direkt volt. - Dehogy, csak sehová nem érkezem üres kézzel. Remélem, kedveli. – Legalább… ha nem is szereti. Gáz lenne, ha mérgében nekivágná mondjuk a konyhakőnek. Remélem, ettől azért nem kell tartanom, de legalább ott egy mosolyféle az arcán, ez már valami. Így mennyivel jobban fest, mint morcosan meg dühösen. Erről most miért az jutott eszembe, hogy Jason mindig azt mondta, mennyire szexi vagyok mérgesen? Szerintem senki sem az, biztos csak így próbált lecsillapítani, noha tegyük hozzá, mellette ez nagyon ritkán fordult elő, mert valahogy nagyon szép és mondhatni tökéletes volt minden, amíg tartott. Azóta… meglehetősen sivatagi állapotok uralkodnak odabenn, és holt biztos, hogy még egyszer én kapcsolatba bele nem megyek, a gyerek téma úgysem izgatott sosem, cukik, meg minden, de itt van nekem Mickey, vele is van annyi dolgom, mint egy gyerekkel lenne. Jason mellett megfordult a fejemben, hogy majd az esküvő után jöhet a gyerkőc, de nem jutottunk el soha odáig, hogy megvalósulhasson. Úgyhogy kár is erre gondolnom, azok az idők már sosem jönnek vissza. - Rendben! – Lépek beljebb, a cipőimtől megválok, nem fogok betrappolni senki házába, még az övébe sem. Annyira abszurd ez a dacos magázódás, de nekem eszemben sem lesz még egyszer bepróbálkozni ilyesmivel, amilyen durván lealázott a múltkor. Én felőlem ismeretségünk végéig maradhatunk ennél a felállásnál, nem fog gondot okozni. Úgy tűnik, Dózer felébredt az érkezésemre, Samira meg eddig is elég aktív jószág volt. Jake szavait hallván lassan leguggoltam két méterrel előttük, és kinyújtottam a szemem. Samirának ismerős lehetek, elvégre otthonról már kicsalogattam, ő hamarabb lendül meg felém, és szagolja meg a kezem, majd kisvártatva – nyilván felismert, és talán a jutalomfalatok sem mentek ki a fejéből, nem tudhatom, mire és meddig emlékeznek, nem vagyok kutya – még közelebb jön, és megnyalja az arcomat, amire őszintén felnevetek, és beletúrom ujjaimat a gyönyörű bundájába. Vitathatatlan, hogy a kutyái nagyon szépek. Én meg rajongok a kutyákért, és mindegyikkel remekül kijövök, fogalmam sincs, miért, de imádnak, biztos fincsi a természetes illatom nekik, vagy valami ilyesmi. Végül Dózer is közelebb jön kíváncsiskodva, én meg csak csendben magamban remélem, hogy a házigazda nem fogja leharapni a fejem, amiért a kutyáival összepajtizom. A kan kutyus valamivel szolidabb, ő csak a kezemnek nyomja az orrát, és csak pár pillanatra érzem ujjaim végén a meleg nyelvecskéjét. - Hát szia! – Mosolyogtam rá, aztán mivel befejezettnek ítéltem a bemutatkozási procedúrát, és biztosítottam az ebeket, hogy ártalmatlan vagyok, legalábbis rájuk, a gazdi idegrendszerére közel sem, már nem foglalkoztak velem olyan sokat. Vicces volt, hogy a kutyái bírnak, de legalább nem morgós ebekkel kell összezárva lennem. - Visszajöhetek később is, hogyha még nem alkalmas. – Pillantottam fel végül rá, és eszembe jutott, mit mondott Joyce, azért tud ennyire felhúzni, mert valójában nagyon tetszik. Ez még mindig abszurd, bár azt meg kell jegyezzem, hogy tény, jó pasi, de igyekszem ezzel nem foglalkozni, lévén ő sem bír engem, tehát fölösleges a csomagolást lesnem. A jelek szerint azonban nem zavartatja magát azt illetően, hogy itt hagyjon a házában, amíg lezuhanyozik. Úgyhogy én magam addig bemegyek a konyhába, és húú, hát, az tény, hogy az én kis alig bútorozott lakásomhoz képest ez maga a mennyország. Felpakolom a pultra a szatyrot, amit hoztam, és elkezdek kipakolni belőle, aztán jöhetnek is az előkészületek. Én általában mindent kimérve magam elé pakolok, hogy ne ténykedés közben kelljen keresni a hozzávalókat. Kisebb kutakodás után meglelem a digitális mérleget, és elkezdem lemérni a lisztet, vajat, cukrot, mindet kisebb tálkákba vagy tányérba pakolom, attól függ, mit lelek ebben a hiper-szuper konyhában, de ami így néz ki, az vélhetőleg fel van szerelve a legmodernebb kütyükkel is. Épp a tejet öntöm a mérőpohárba, amikor Samira kíváncsian felugrik az oldalamra, és olyan sután sikerül lereagálnom a dolgot, hogy a felét magamra öntöm. - Jesszus, de hideg… – Sikkantok fel, de pillanatokon belül már nevetnem kell, mert a leányzó elkezdi felnyalni a földre csöpögött tejet, a nagy része a felsőmön landolt. Eszményi lesz átázott, tejfoltos ruhában ténykedni a továbbiakban, de hát… levenni nem fogom. Ha nagyon kényelmetlennek találnám, majd hazaugrok átöltözni. Keresek gyorsan egy törlőrongyot, hogy felitassam a baleset maradványait, bár érdekes, minden más elég szépen megúszta. Még jó, hogy én is hoztam egy liter tejet, így nem kell boltba szaladgálni miatta. - Kis huncut vagy! – Kacsintok a szukára, aztán folytatom a hozzávalók további előkészítését.
Nem hazudok, hogyha azt állítom, hogy hullafáradt vagyok. A legutóbbi műtétre szinte belöktek, mert éppen indultam volna már haza, de egyedüli neurológusként az osztályon nem mondhattam nemet, és rezidensre nem háríthattam át a beavatkozást, mert egyetlen épeszű egyed sem akadt. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, ugyan a befektetésemre már ráleltem, de még nem vittem az ügyet a kórházigazgató elé. Árgus szemekkel követtem figyelemmel a sorsát, sokkal többre hivatott, mint egy sima sebészgyakornok. A társait már most felülmúlta, és a bicska kinyílt a zsebemben, amikor köpcös traumatológusok oktatták ki. Hova fajul a világ, meg a rendszer, hogy nem veszik észre a valódi tehetségeket? Woodwardnak jó szeme van a vadászathoz, már esedékes lenne egy jó kis sörözés, ahol beszámolhatok neki a kis újoncomról. Túlságosan elkalandoznak a gondolataim, az egyedüli motivációt az előttem álló utazás jelenti. El akarom hagyni ezt a nyamvadt várost, mert elegem van az esőből. Bedepizek, és eret vágok, ha nem mozdulhatok ki. A napsütés, a D vitamin…lehet egy lakatlan szigetre kellett volna mennem, ahol egész nap aludhatok, és kiverhetem a bránert? Naptárt nem vezettem a mostani hódításaimról, mert a nullával vetekedtek…na jó, az a bizonyos piros betűs ünnep enyhülést hozott, de a sivatag közepén egy csöppnyi oázis nagyobb eséllyel okoz szomjan halást, mintha eddig stagnálóan megvontam volna a vizet, és kicsit spóroltam volna, hogy a mostani vágyam ne legyen olyan nagy, mint három hete. Ki kell kölcsönöznöm egy pornót, vagy nem tudom, de egy biztos, megoldást kell találnom a problémámra. A sör átmenetileg eltereli a figyelmemet, de csak addig, míg meg nem szólal a csengő. Samira nyugtalan lesz, én semmit nem látok ide bentről, de bizalmat előlegezve meg engedem be a kapun az idegent.
Másodperceken belül tárom ki az ajtót az új szomszéd előtt, akinek egy szatyor meg egy whiskey van a kezében. Dugni akar velem? Ez az első gondolatom, de aztán beugrik, hogy a jótékonysági pitesütésen ő lesz a párom, és a héten le kell adnunk a szerzeményünket. Nem mondanám, hogy üde vagyok, amikor elállok az útból, és betekintést nyújtok neki a magánéletembe. A whiskeyt elveszem, de belekortyolok inkább a sörömbe, az átmenetileg megteszi, erősebbre most úgy sem vágyok. A józansággal kontrollálni tudom a viselkedésemet is. A két kutya vigyázzállásban várja az érkezőt, miközben becsukom az ajtót mögötte, és elirányítom a konyhába. - A whiskey mindig egy jó pont, ha éppenséggel tudni akarja. Nem állítom, hogy a függője lennék, de egy stresszes nap után hihetetlenül jól esik egy pohárka. – hörpintem le a maradékot is, és az előszoba szekrényre csúsztatom az üres üveget. - Mindent megtalál, és ne rosszalkodjon, ha lehet. – jegyzem meg, és elindulnék a lépcsőn felfelé, de ekkor odalép a két jómadaramhoz, így megtorpanok. Nem szeretném, ha veszélyben éreznék magukat a kicsik, de meglepő módon bepróbálkozik azzal, hogy megszagoltatja a kezét, és be is válik. Samira érdeklődőbb, és egyben a támadóbb is, de mily csoda, hogy azonnal lekenyerezi, ahogyan a másikat is, és két percen belül már csaholva rohannak körbe. - Valóban ért a kutyákhoz. – teljes meggyőződéssel állítom ezt, és betudhatja egyfajta dicséretnek is a részemről, de nem forszírozom tovább a témát, mert így nyugodtan hagyhatom rá a „gyerekeimet”. A zuhanyzó az emeleten van a hálóm mellett, még akad egy vendégszoba is, csak ahhoz nem nyúltam még, és átmenetileg tárolónak tekintem. A régi katonai felszerelésem, a múltba nyúló emlékek vesztőhelye. Már az úton kibújok a felsőből, és belépve a szűkös, de annál modernebb helyiségbe a szennyesbe dobom a használt műtős felsőmet. A nadrág is követi, és perceken belül a gőzpárás kabinban állok, a forró vízzel csapdosva a hátamat. Mérhetetlenül megkönnyebbülök, a hajamba némi „műtéti származék” is került, ezért alaposan mosakszom meg, és az esti teendők mellé most a hajmosást is beiktatom. Nekidőlök a kabin üvegfalú ajtajának, és lehunyom a szememet. Kialvatlanság emészt, nem aludtam jóformán semmit az elmúlt három napban, és a vésztartalékaimat élem fel jelenleg. Két hosszabb lélegzetvétel után zárom el a csapot, és lépek ki a szőnyegre, hogy félig vakon a törölközőért nyúljak. Most jól esne valami sport, hogy végképp eldőljek, de megteszi a pitesütés is a rendőrnővel. Pillanatokon belül csavarom a csípőmre a frottírt, és félmeztelenül sétálok át a szobámba, hogy felvegyek egy melegítőalsót. A szürke semleges, jól is jön, ezért abban caplatok le a lépcsőn, de a sikkantásra megszaporázom a lépteimet. A konyhában egy kisebb rendetlenség fogad, a pulton mérőedények sokasága, kiömlött tej, és a kis hunyó. - Nem ismerik még a szabályokat. – pillantok a nő szemébe, és végigmérem az öltözékét. - Adhatok másik pólót, ha igényt tart rá. – megkerülöm a munkaterületet, és közelebb lépek hozzá. - Tudja a receptet fejből? Fogalmam sincs, milyen pitére készül, de ha már itt vagyok, akkor beavathatna a részletekbe, és egyébként jól áll a kis fehér folt a barna felsőjén. – sokat sejtetően görbülnek felfelé az ajkaim.
- Ezt jó hallani. – Minimális sikerélmény, hogy valamibe végre nem köt bele, simán el tudtam volna képzelni, hogy utálja a whiskyt, én meg pont beletenyerelek. Ha a kedvencébe trafáltam volna bele, esélyesen azt hinné, hogy nyomoztam utána, vagy valami hasonló, pedig dehogy. Holott már a vezetéknevénél leakadtam korábban, szívfájdítóan ismerős, de megálltam, hogy ne nézzek utána. Nem láthatok rémeket a puszta nevében. Bizonyára nem az egykori vőlegényem az egyetlen Lester vezetéknevű tag a világon, miképp a mellékelt ábra is mutatja. - A világért sem tenném. – Még a végén nem marad fejem, és egyébként rendőr vagyok, nem szoktam rosszalkodni. Maximum egy helyen, node nem vagyunk olyan nexusban, hogy pikáns megjegyzéseket tegyek. Nyilván nem azért jöttem, hogy kiélt ribancként viselkedjek, meg egyébként sincs köztünk semmiféle vonzalom, máskülönben nem marnánk egymást ilyen szinten. Nem is értem, mire céloz, talán csak viccelt, bár az ugyanúgy meglepő lenne, de talán kimerülten nem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek hiszem. Vagy éppen egyáltalán nem olyan, csak engem tisztel meg vele. A kutyákkal szerencsére sikeresen veszem az akadályt, és nem kell attól tartanom, hogy a hátsómba harapnak, amíg próbálom előkészíteni a pitesütéshez szükséges lépéseket. A szavaira elmosolyodom, és még guggolva felpillantok, egy darabig kísérve a felfelé tartó lépteit. Akkor kapom el csak a fejem, mikor félmeztelenné avanzsálódik, nos, köszönöm, ezt a látványt nem kérem, nem azért, mert olyan botrányos lenne, de mennyire cink lenne már ráfeszülni az ellenszenves szomszédra. Agyamra ment a szexmentes lét azt hiszem. Rég volt már az a kótyagos este, amikor összegabalyodtam a megbízott rendőrkapitánnyal, aki ráadásul nős, vagy legalábbis volt, azóta mintha hallottam volna pletykákat a válásáról. Túlzottan nem kerestem a társaságát, mert halálosan kínosnak gondoltam az ügyet. Pite. Jöjjön inkább a pite, addig sem gondolok pasikra ugyebár. A kutyák egy darabig érdeklődve figyelnek, ám a tejnél Samira belelkesedik, el tudom képzelni, hogy Jake-re is úgy néz ilyenkor, mintha a világ legédesebb falatját tartaná a kezében, és reméli közben, hogy kicsöppen, legjobb esetben kiömlik egy kevés. Minden kutyának vannak kedvenc csemegéi, az enyém imádja a répát, és akárhányszor valamibe bekerül, nem nyugszik, amíg nem kap a nyers darabokból. Igaz, most kutyavilág jutott rá, elvégre odakinn van, amikor én főzök, de azért ki szoktam vinni neki pár karikával, nem vagyok szőrösszívű. A kavalkád közepén – mikor máskor – visszaérkezik a doktor úr is, a szavaira megcsóválom a fejemet. - Ugyan, emlékszem még az enyémre, mikor kajla kölyök volt, előfordul. – Ha nem terepen vagyunk, akkor elég lágyszívű vagyok Mickeyvel, szóval a többi kutyával képmutatás lenne szigorúbbnak lennem, de egyébként egyszerűen képtelen vagyok haragudni rájuk. Csak kisvártatva pillantok fel, ám rögvest el is kapom a tekintetem, mert szemlátomást a pólóig már nem jutott a fennforgás közepette. - Az mindenképpen jó lenne, persze csak miután magának is talált egyet. – Annyira eszméletlenül kínos, hogy pont előtte jövök zavarba. Inkább gyorsan visszatérek a tej adagolásához, mert ha lefoglalom magam, talán megúszom a vörösödést, és nem lesz még rosszabb a helyzet. Haha, na az nem sokat segít, hogy közben közelebb jön. Oké, én is szeretek otthon fél pucéran szaladgálni, főleg mióta felraktam a függönyeimet, de ha ott van valaki, nem művelek ilyesmit. Szerintem esetében csak arról van szó, hogy elfelejtette, de remélem, hamarosan „orvosolja” ezt a kis problémát. - Tudom igen, ez egy egyszerű és nagyszerű citromos pite. Öhm, hát érzésre nem olyan jó, meglehetősen hideg. – Szúrom közbe, mielőtt belekezdenék a recept ecsetelésébe. Eddig úgy tűnik, túlélhető lesz az este, mert megint mosolyog, ami valljuk be, egészen szokatlan, de mégiscsak lényegesen kellemesebb így. - Szóval, a hideg vajat le kell reszelnünk nagyobb lyukú reszelőn, ahhoz jön a liszt, cukor, só és citromhéj. Össze kell morzsolni, utána jön a tej, összekeverjük, és ha jól formázható, fél centi vastag tésztát nyújtunk belőle. Kivajazott formába rendezzük, majd mehet a sütőbe. 180 fokon nagyjából 10-15 perc kell neki. Addig megcsináljuk a krémet. A tejet felforraljuk, hozzáadjunk a lisztet, és eldolgozzuk, utána a vaníliás cukor, és megvárjuk míg krémes állagú nem lesz. Utána belecsavarjuk a citrom levét, ráreszeljük a héját, majd a szétválasztott tojások sárgáját egyesével hozzákeverjük, végül hozzákeverjük a vajat. Ezt kenjük majd az elősütött pitére. A tetejére a tojásfehérjéből kemény habot verünk, és a masszára halmozzuk, utána még 7 percre visszakerül a sütőben, ha a hab elkezd barnulni, már kész is. – Közben végigmutogatom a hozzávalókat, legyünk jó alaposak. - Akkor… lereszelné a vajat? Meg elárulja, merre találom a nyújtódeszkát és sodrófát? – Azokat nem sikerült meglelnem, mondjuk, lehetséges, hogy simán jó a pult is nyújtásra, elvégre csak tisztességesen le kell törölni.
A zuhany alatt sok minden megfordul a fejemben, többek között az is, hogy az előttem álló út hosszú lesz, fájdalommal tűzdelt. Régen jártam otthon, most már lassan egy év is eltelt, hogy megkörnyékeztem volna a gyerekorom helyszínét. A megfelelő pénz ellenében sikerült fenntartani a látszatot, hogy valaki ápolja a családi házat, de mégsem kellett személyesen megjelennem. Eddig nem is akartam, de a szomszéd néninél tett utolsó látogatásom óta egyértelművé vált, hogy az öcsém járt otthon, és szívfájdalom nélkül ad túl a közös hagyatékunkon. Nem áltattam magam vele kapcsolatban…valahogyan sejthető volt, hogy pénzre van szüksége, csak még azt nem tudtam, hogy pontosan mennyire. Öt éve hajkurászom, a hírmorzsákból éltetem azt az illúziót, hogy viszontlátjuk egymást hamarosan, mégis ez az időpont idáig nem érkezett el, és kezdtem feladni a reményt. Belefásultam a munkába is, néha már azon gondolkodtam, hogy fel kellene adnom a hivatásomat, de aztán valami mindig visszarántott, mint most is…Blake, az újonc. Láttam benne a kihívást, a tanulni akarást, végre egy orvosi tehetség, aki nem a seggemet kívánja kinyalni, hanem a neurológia alapjait elsajátítani. A falnak támaszkodom neki, túlontúl elrugaszkodtam a valóságtól. Odalent egy ellenszenves nő vár, bár most még ahhoz sincs kedvem, hogy hadakozzak vele. Elzárom a csapot, nyugtázva teszem el a tusfürdőt, meg a sampont a sarokban álló tartóba, és egy frottírt csavarva a csípőmre indulok meg a háló felé. A tükör előtt nem fékezek le, nem akarom látni, hogy mennyire leszívott az elmúlt három nap. A hálóban matatok a szekrényben, elő is veszem a mackónadrágot, de addig már nem jutok el, hogy pólót is felvegyek. Nincs kedvem hozzá, megszoktam, hogy egyedül élek, mégis akkor realizálódik bennem a felismerés, hogy ez illetlenség, amikor már leérek a konyhába. Samira a földről nyalja fel a tejet éppen, Riley meg azzal küzd, hogy megmentse a felsőjét, de a fehér folt nem lesz kisebb, a maszatolás következtében csak még inkább ront a helyzeten. - Az nem kifogás, hogy kölyök. Meg kell tanulnia a rendet, de sajnos nem foglalkoztam vele annyit, mint kellett volna, és ez az én hibám. A munkám mellett kevés idő jut arra, hogy elvigyem őket ide-oda, vagy kutyaiskolába, de igyekszem. – teszem hozzá, és közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem az előkészített halmazt, de aztán a kisasszony olyan megjegyzéssel rukkol elő, amivel saját magát is zavarba hozza. - Nekem is? – vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és fogom fel, és mérem végig, de aztán csak egy aprócska mosolyra futja, és terelem is a beszélgetést azzal, hogy rákérdezzek a pitére. - A citromos teljesen jó nekem, talán, ha jól sikerül, akkor be is nyomom vacsorára. Mióta nem is ettem? – vakarom meg az államat, de annyira belelendül a hozzávalók ecsetelésébe, hogy inkább elhallgatok. - Sodrófám van, de nyújtódeszkám nincs, arra megfelel a pult is. Mindjárt lereszelem a vajat, de ahogyan kérte hozok pólót előbb. – mulattat a szituáció, ezért csak magamban somolygok, de szinte már látom az arcát, hogy ledöbben. Az emeletre lusta vagyok lemenni, de idelent is akad egy szekrény, és abból kölcsönzök ki egy feketét, meg egy bő fehéret. A szűk, V kivágásúba én bújok bele, és a másikat átpasszolom neki. - A fürdőszoba az emeleten van, de egy kisebb mellékhelyiség is akad a nappali mellett, balra. – mutatok a megfelelő irányba, és ha egyedül hagy, akkor szórakozottan állok neki a munkafelület előkészítésének. A rend nálam nem elvárt szint, ezért is olyan nehéz, hogy találjak egy használatlan rongyot. - Fiúk-lányok a bevásárlási listát komolyabban kellene vennünk. – rázom meg a fejemet, miközben a két jószág körém gyűl, és őrködve a gazdijuk felett ülnek le a két oldalamon. - Ebből nem kaphattok, mert a szegény gyerekeknek lesz, ahogyan hallottam. – a reszelővel, meg egy nagy üvegtállal támaszkodom meg a székek mellett, és automatikusan dörzsölöm neki a recés élnek a puha vajat. Perceken belül be is fejezem, és ekkor bukkan fel Riley is. - Régen kosaraztam, és azokból az időkből maradt fent az a póló. A gimi se most volt már, de túlélte az első megrázkódtatást. – hajlítom be a térdemet, és elé tolom a tányért. - Ezzel még én is elboldogultam annak ellenére, hogy nem vagyok egy sztár szakács. – a kávéfőző melletti rádiót kapcsolom be, melyen az egyik kedvenc esti műsorom szól, vendégekkel, kívánságműsorral. - Jó estét Seattle, ma rendhagyó módon figyelmet fordítva a tavaszi fáradtságban szenvedő hallgatóinknak, előrukkolunk egy nagyszerű hétvégi tervvel. Itt a jó idő, és a következő két hétben városunkba látogat a hőlégballon társaság képviselete, de most a hétvégén megrendezik a facérok piknikét. Mi is ez… - nem bírom ki, hogy ne nevessek fel hangosan. - Ebben a városban mindig ennyi a program? Megszoktam az ingerszegény környezetet, ahol az volt a legnagyobb szórakozás, ha sárból építettem gödröt falevelekkel, vagy a laborban a Petri csésze alatt nézelődtem mikroszkóppal. – mélyedek bele a zöldes-barnás szempárba.
- Tudom, hogy nem vagyunk a szomszédok mintapéldányai, de én nagyon szeretek kutyákkal foglalkozni, szóval, hogyha olykor esetleg segítségre van szüksége, szívesen teszem. – Nem miatta, a kutyák miatt, ugyanakkor nem hiszem, hogy szeretné, ha én edzeném őket, bár ha látta a kutyámat, akkor sejtheti, hogy képes vagyok rá, de az ellenszenv sokat nyom a latba. Én ugyan felajánlom, mert tényleg nem arról van szó, hogy neki segítek, inkább a kutyáin, ugyanakkor neki nehezebb lehet elfogadni tőlem kvázi bármit, kiváltképp rám bízni a szívének kedves kutyákat. Biztosra veszem, hogy nem fog élni az ajánlatommal, de ezt nem fogom zokon venni, vélhetőleg én sem tenném a helyében. Összeszorítom az ajkaimat, kell nekem megszólalni, de már az is haladás, hogy nem közli, azt hord a saját lakásában, amit akar, vagy éppen jelen esetben nem akar. Nem mondom, hogy hiányzott ez a látvány a mai napomból, eddig legalább valamiképp kiüldözhettem a fejemből azt a tényt, hogy a szomszéd kicseszettül jó pasi. Most már aligha fog menni, remélem, nyáron nem félmeztelenül fog füvet nyírni, mert istenemre, akkor én meg bikiniben fogok napozni, visszaadva a kölcsönt. Nem mintha rám lenne kattanva, de ha már ő ilyesmivel bosszant tudtán kívül, akkor én sem maradok majd adósa. - Csak nyugodtan, az egész a magáé lehet. – Én nem pitézek, nem élek ilyenekkel, de előtte biztosan nem fogok az egészséges életmód mellet kampányolni, mert láthatóan nem tud úgy élni, de ez nem is meglepő egy orvosnál, aki van, hogy fél napokig nem ehet. Mondjuk elhízva határozottan nincsen a mellkastájéki képességeit figyelembe véve, szóval határozottan nem aggódom a vonalai miatt. Meg úgy egyáltalán. Megsütjük ezt a pitét, aztán éldegélünk egymás mellett, vagy legalábbis megpróbáljuk. - Köszönöm. – Töltök addig magamnak egy pohár vizet, mert olyan sokat beszéltem egy szuszra, muszáj kicsit pótolnom a nedvességet a számban. Meg az a mellkas… Basszus, tényleg fel kéne hajtanom valami kósza kalandot, mert ez így nem lesz jó. A pólót végül elveszem, és elindulok a mutatott irányba, nem megyek fel a fürdőbe, nehogy azt higgye, fel szándékozom mérni az egész házat. Én sem örülnék, hogyha lenne felső szintem, hogy alig ismerősök felmásszanak hozzám. Kibújok a felsőmből, és magamra húzom a fehér pólót, hát, az biztos, hogy nem a vonalaimmal fogok ebben hódítani, kész szerencse, hogy nem ez volt a cél. A melltartóm is inkább kényelmes, mintsem szexi, szóval a magam részéről tökéletesen jó lesz. Igaz, ha megint magamra öntök valamit, jöhet a vizes pólós verseny… - Áhh. Világos, a célnak megfelel. – Nem mondom, hogy szokásom ilyen bő cuccokba bújni, leér a fenekem aljáig, de ajándék lónak ne nézd a fogát. Ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokták, s a magam részéről tényleg elvagyok benne. - Szuper! – Magam elé húzom a vajas tálat, rászórom a hozzávalókat, és amint azzal megvagyok, elindulok kezet mosni, mert mégiscsak átöltöztem közben a mosdóban, jobb biztosra menni. Csak aztán kezdem összemorzsolni az adalékanyagokat. - Őszintén, nekem sosem tűnt fel, hogy ilyen szinten rámennek ezekre a szinglilétet csökkentő programokra. Facér piknik… – Elhúzom a számat. - Vagy csak szerintem szomorú, hogy valaki annyira nem képes felhajtani magának valakit, hogy ilyen helyen próbálkozik? Igaz, sokak szerintem inkább poénra veszik, úgy talán érdekes lehet. – Csuklóig tésztásan, bő pólóban mondjuk én sem vagyok a férfiak álma, kiváltképp nem a ház tulajáé, szóval ennyi erővel még arra a piknikre is elmehetnék. - Szóval, ahogy műsorvezető társam mondta, a huszonötödik betelefonálónak óriási meglepetéssel tervezünk kedveskedni, szóval égjenek azok a vonalak, hívjanak bennünket, higgyék el, megéri. - Fogadjunk valami programra ingyenes belépő arra a piknikre… – Biztos, hogy eszembe sem jutna telefonálni, hiába a hangzatos beharangozó. - Ideöntené a tejet? – Kérdezek rá, ne kelljen letörölgetnem a kezeimet, így egy szuszra megvan ez is, és összedolgozhatom nyújtható tésztává.
Az agyamat egy vákuum tartja rettegésben, félek, hogy sötét lyuk keletkezik a helyén, és mindent elfelejtek, többek között azt is, hogy miért kell utálnom a mellettem álló nőszemélyt, aki még a kutyáimmal is képes jó kapcsolatot teremteni, csak velem nem. Szokatlan, hiszen az ellenkező neműek szeretnek, jól kijönnek velem, és eddig egyik oldalról sem ért panasz (kivéve Miát, aki se szó, se beszéd lépett le az egyik haverommal, és világgá szaladt, hogy beváltsa gyerekkori álmait, és egy farmon dolgozhasson, vagy drogozzon…nem is érdekel), a lényeg, hogy átlagban jól kijöttem a nőkkel, mégis Riley Cooper kivételt képezett ez alól. A furcsa szembogarakat figyelem, és a hangját, de kell némi idő, hogy a húsos szirmokon keresztül az információ is eljusson a fülembe, és ne csak a tátogó mozgásra ügyeljek. Vajon tényleg nem élvezte a kamucsókunkat, vagy csak sértette a hiúságát, hogy kihasználtam? Soha nem fog már kiderülni. - Elhiszem, hogy szeret kutyákkal foglalkozni, elvégre Mickey sem egy kis példány, és ha valóban megszorulok, akkor élni fogok a lehetőséggel. – bizonyosan nem ilyesmire számított, látom az arcvonásain, hogy újabb marakodásra vár, de ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy leegyem a fejét, vagy egyszerűen elmentek otthonról, és végre belátom, hogy a hangos szóváltáson kívül működik a normális kommunikáció is közöttünk. - Rendben, észben tartom, hogy nem él vissza az ajándékokkal, így én sem fogom a fogát nézni. – kacsintok rá, ha már ismeri a közhelyes szómondást, hogy „Ajándék lónak ne nézd a fogát”. Én se teszem, de a whiskey helyett lightosabb vizekre evezek, és beérem a sörrel is. Nem vetem meg a piát, de jobban felkelti az érdeklődésemet, hogy engem néz. Nem olyan feltűnően, de zavarba jön, és ez legyezi a nem létező, vagy mégis létező hiúságomat, meg önbizalom növelőnek sem utolsó. A póló hallatán kissé felszalad a szemöldököm, és majdnem kinevetem, de csak egy somolygás lesz belőle. - Természetesen hozok pólót, nehogy khm…más is a pitébe kerüljön. – harapom el a mondat végét, és direkt elé lépve még szívom egy ideig az agyát, így kettő lépésben el is állom az útját, és arra mozdulok amerre ő is. - Nekem arra kellene menni, a pult meg itt van. – mutatok oldalra egy csibészes félmosoly kíséretében, aztán jókedvűen hagyom el a terepet, és szerzek kettő felsőt is. Az egyikbe bele is bújok, nehogy félresikerüljön a süteményünk, a másikat meg odaadom az ő kezébe, és az emelet felé mutatok. - Ez meg mi lesz… - tekintek végig az alapanyagokon, mert a hadarásában nem értettem meg, csak a citromot, de nekem ez magas. Nem szeretek sütni, a főzéssel még kibékülök, ha nem bonyolult a recept, de ez meg körülbelül esélytelen. Orvosként nem is vagyok arra utalva, hogy minden egyes nap a konyhában álljak, mert a fél napomat a kórházban töltöm…áldom az automaták feltalálóját. A vaj lereszelése még menni fog, így azzal foglalatoskodom, amíg nem ér vissza a félig lelógó ruhadarabomban. - Nem magára tervezték.. – ingatom a fejemet, és átnyúlva felette fel is hangosítom a rádiót, mert utálok csendben maradni. Nem az én műfajom, olyankor gyakran törnek rám a múlt démonjai, és semmi kedvem megint gyógyszerekhez nyúlni, ezért van itt nekem Samira és Dózer is. A háttérben egy érdekes programajánlattal csábítják a szabadna az egyedülállókat. Nem szokásom részt venni ezeken az eseményeken, de az ismerkedés valóban nehezebb lett az elmúlt években. - Én nem értek ezzel egyet. Manapság igenis menő, ha akadnak olyan vállalkozások, vagy cégek, akik összehozzák az embereket. A munkám, és a kutyáim mellett nincs időm ismerkedni, de ha ráérnék, lehet elmennék, már a poén kedvéért. – vonom meg a vállamat, és háttal dőlök neki a konyhaszekrénynek. Egyre jobban izgatja a fantáziámat, hogy mi lehet az a nyeremény, így mikor a tej öntésére kér, akkor az egyik kezemmel odanyúlok, és belecsorgatom neki, a másikkal meg a mobilis telefonomat ragadom meg, és fél kézzel ütöm be a számokat. - Üsse kő… - vigyorodom el, és amint kicsörög, nem is kell sokat várnom, mert élőadásba kapcsolnak. - Jó estét…honnan hívott minket? – szólal meg a műsorvezető, és elváltoztatva a hangomat nyitom ki a számat. - Seattle kertvárosából. – kis kuncogás hallatszik, de az a tekintet, amikor rám mered, nos minden pénzt megér. - Hogy hívják? – érdeklődik a műsorvezető, és már szinte röhögnöm kell, amiért belerántom a hülyeségbe a tésztát gyúró hölgyeményt. - Riley Cooper. Imádok piknikezni. – vékonyítom el még jobban a hangomat, de azért jól kiérződik belőle a dörmögés is. - Akkor maga nagyon szerencsés, egy társával együtt nemcsak piknikezhet, hanem fentről csodálhatja meg a várost egy hőlégballonról. – nem tudok megszólalni, kitör belőlem a nevetés, mert megindul felém a kisasszony, de a magasba tartom a telefont, és úgy kiabálok bele. - Úgy örülök neki. Viszláááát. – lengetem meg előtte, és kinyomom, de nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak rá, még ha mérges is, és nem kedveljük egymást, ez most nem olyan lényeges. Annyira kapálózik, hogy kénytelen vagyok közelebb lépni, így kissé fölé magasodom, és csökken a közöttünk lévő távolság is.
Megeresztek egy könnyed mosolyt, mikor végül is nem utasítja el csuklóból az ajánlatomat, hanem mondhatni belemegy a dologba, és a jövőre nézve él majd a lehetőséggel, ha szüksége lesz rá. Egész kellemesen csapódik le bennem a dolog, mondhatni végre valami, amivel kapcsolatban nem esünk egymásnak. Nem fogadtam volna rá, hogy lesz ilyen valaha is. Kissé meglep az, amit mond, mármint nem úgy egészében, de én is épp erre a közmondásra gondoltam, és valahogy nehezemre esik elhinni, hogy neki is ugyanez jutott eszébe. Azt azért még nem vagyok képes befogadni, hogy egyes dolgokban hasonlítunk. - Jesszusom, fogalmam sincs, mi kerülhetne még a pitébe. – Pislogok még zavartabban, mint eddig. Azért a nyálamat nem csorgattam, szóval nem igazán jövök rá, hogy mire célozgathat, de van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudom. Még inkább pironkodásra késztet, amikor elém lép, én meg hirtelen azt sem tudom, merre az arra. Felrémlik bennem az, amikor a saját lakásomban a hűtőnek szegezett, istenem, mennyire dühös voltam akkor… most valahogy mégis furán izgatónak hat a dolog. Basszus Riley, szállj már le a földre. Attól még, hogy most nyugi van, nem bírjátok egymást. Olyanokra meg nem gerjedünk be, akik nem szimpatikusak. Pont. Végül a pultnak dőlök, ezzel hagyva, hogy elmenjen a pólókért, és addig is elkezdem tovább rakosgatni a szükséges adagokat mindenből, haladjunk azért valamennyit. Mikor visszatért, elmondom neki gyorsan a receptet, de nagyjából olyan fejet vág, mintha aranyhalnak próbálnám magyarázni a relativitás elméletet, szóval inkább nem ragozom, majd apránként mondom, hogy mit csináljon, úgyis fogunk haladni. Kíváncsi vagyok, mit művelne le a konyhába, hogyha egyedül kellene megsütnie a pitét. Valljuk be, határozottan vicces elképzelni a dolgot. - Ezt kár lenne tagadni, de legalább száraz. – Szóval mindenképpen jobb, mint az én verzióm, tetszeni meg úgysem akarok neki, úgyhogy ilyen szempontból is határozottan mindegy, mi van rajtam. Így legalább biztos nem felejti rajtam a tekintetét, mert még a hátsóm sem látszik, amin viszont határozottan tekintetcsalogatóan feszül a farmer. - A poén kedvéért. Én ha már elmennék, akkor inkább azért tenném, mert mondjuk tényleg szeretnék megállapodni. – Ez az, ami nem fog megtörténni, mert még egyszer az én fejemet senki sem cseszi át úgy, mint Jason. Nem mintha tudnia kéne a véleményemet a témában, de ha már ő is kifejtette, merészelek előállni a dologgal, csak nem hurrog le. Amint a tej belekerül az alapba, elkezdem erősebben gyúrni. Eleinte ötletem sincs, hogy miért nyúl telefonért, meg miért vigyorog olyan veszettül, de nem tudok most ezzel foglalkozni, mert csuklóig tésztás vagyok, szóval most azt kell mielőbb összegyúrnom, utána majd jöhet az aktuális kérdéskör. Akkor esik le, hogy valami aljasságra készül, amikor fogja magát, és női hangot mímelve szól bele a telefonba. Lesápadok rögtön, ó a túróba is, remélem, nem arra készül, amire gondolok. - Hééééé… – Szisszenek fel, amikor az én nevemen mutatkozik be, és nem vagyok rest azon nyomban kiszedni egy kis darabot a nyúlós tésztából, és felé dobni, akár az arcát sikerül betalálnom, akár a fekete pólóját, mindkettőn remekül fog mutatni a tésztafolt. Még egyet a kezembe kapok, és közeledek felé, az közben el sem jut a tudatomig, hogy megnyert nekem egy piknikes hőlégballonos szingli rettenetet, jó, annyira nem hangzik azért rosszul, mert az most jobban foglalkoztat, hogy elkapjam a grabancát. Amint fölém magasodik, azért önkéntelenül is hátrálni kezdek, és basszus, hát nem megint mögém kerül egy hűtő? Ezek a hülye hűtők állandóan útban vannak. Ellenben a következő mozdulatommal fogom magam, és az arcára kenem a kezemben maradt kis tésztamennyiséget, és ezen meg nekem támad heves késztetésem nevetni, hiába vagyok úgymond sarokba szorítva. Attól még vicces… Szerencsére simán foghatom a hirtelen támadt dühömre az arcomat megülő pírt, igaz, a haragom hamar elpárolgott, most már inkább szórakoztat a dolog, ám valójában inkább a közelsége hoz zavarba, már megint. Kétségbeesetten kapnék bármilyen emlékfoszlány után, ami arról győz meg, mennyire utálom a képét, vagy már szinte fohászkodom érte, hogy legyen megint paraszt, mert ez a felhőtlennek ható hülyéskedés túlságosan tetszik, márpedig én nagyon nem akarok szimpatizálni vele.
Bevallom, nehezemre esik most úgy tekinteni rá, mint az első pillanatban tettem. Nem kedveltem ez az igazság részét képezte, mégsem fedte teljesen. Ellenkezhettem volna, hogy ne tegyenek össze vele, de nem erőszakoskodtam, és ennek hála a konyhám közepén állunk. Nagyon fáradt vagyok, az agyam már nem fog olyan szinten, mint kellene, így el is engedem a rosszat. Egyszer én is lehetek a jó zsaru, aki a jó ügy érdekében megnyugszik, és együttműködik, nemde? A pitesütés nem tartozik a mindennapjaim közé, Sarah egy csodát varázsolt volna, én meg valószínűleg gazdagabb lettem volna egy monoklival, hála a férjének. Házinyúlra nem lövünk, a szomszédok tabuk lennének..és azok is, csak Riley egy másik faj ezen belül. Az elmúlt másfél-két hétben keresztbe tettünk a másiknak, és nem adtam oda a levelét se. A kutyaszar nem volt szép dolog, de tetszett, hogy nem siránkozik. Egy napon megérti, hogy Samira és Dózer jelentik a családot nekem. Egy napon rájön, hogy nincsenek szüleim…de az öcsémről soha nem fogok mesélni. Elterelem a figyelmemet az érzelmi válságomról, a tej kiöntése után felajánlom az új pólókat, és él is vele, de előtte még egy kis játékra invitálom. Szeretek a tűznél lenni, közel ülni hozzá, aztán, ha megéget, akkor az én hibám lesz, mert nem voltam elég óvatos. - A szárazság előny. – nem rejtem véka alá, hogy megnéztem. A testének körvonala halványan rajzolódik ki a bő anyag alatt, de lenne tippem…és van egy remek emlékem is, ahol az ablak előtt vetkőzött nekem, de nem vagyok olyan szemét, hogy ezt felhozzam most. Ma este másképpen viselkedem, mint szoktam. A vajat lereszelem neki, és a háttérben a szinglilétről hallunk. Remek téma, hiszen mindketten azok vagyunk, és már kapásból nem értek egyet a véleményével. - Szeretne megállapodni? Érdekes. – harapom el a mondat végét. Nem tudom, hogy érte-e csalódás, de nekem a komoly kapcsolat most annyira hiányozna, mint még egy púp a hátamra. Az ismerkedéssel, a könnyed flörttel semmi bajom, de egy tartós kalitka? Nem én vagyok, Mia óta erről szó sem lehet. Az öcsém megtalálása az elsődleges célom, és az orvoslás. Ebbe nem fér bele, hogy egy nő lelkét is istápoljam. Már nem érdekel, hogy mennyire sérülhetnek. Egy éjszakára jók, de annál többre nem tartok igényt rájuk. A piknik kérdésköre tetszik, és kihasználva a lelkesedésemet, telefont ragadok, és tárcsázom is a rádióállomást. Perceken belül bekapcsolnak, és megnyerem neki a hőlégballonos randevút. A többiek nevetnek odaát, de amikor neki leesik, hogy mit műveltem, fogja szépen, és megdob a tésztaalappal. Nem jutok szóhoz, már éppen lekaparnám, de nem megyek semmire vele. A kékjeimet hirtelen kapom rá, és ezzel tudja, hogy elveszett. Nem szoktam a testi fölényemet fitogtatni, de most beváltom a hozzám fűzött reményeket, és hátrálásra kényszerítem. A hűtőnél torpan meg. Micsoda, de ja vu. Nem szólok semmit, a barnás-zöldes szempárt fürkészem, de aljas módon az arcomra keni a maradék tésztát is. Maszatos leszek, és hihetetlenül kielégületlen. - Ez nem volt szép. – mosolyodom el a tettén, próbálja oldani a feszültséget…ó, ez most nem olyan, mint az eddigiek, hogy menten kiteszem a házamból. Sistereg a levegő, kézzel tapintható a köztünk pulzáló elektromos kisülés. A tenyerem rásimítom az arcomra, miközben a tekintetemmel röntgensugarat képezek a felsője alá, és megnyalom az ajkam peremét. - Ms. Cooper kárba megy a tészta. – suttogom, és látom, hogy neki sem tart már sokáig az a kis derítő jókedv. A kezemmel határozottan nyúlok be a felsője alá, és kenem el a köldöke környékén a rám ragadt pitealapot. - A felső sem takar el mindent, Riley. – hajolok a füléhez, és most váltok magázódásból tegeződésbe. - Ha már kaptál tőlem pólót, talán nem ártana, ha Jake-nek szólítanál ezentúl. – az ujjamat megforgatom a kis mélyedésben, aztán ellépek mellőle, és a csaphoz sétálok át, hogy megmossam a kezemet. Az ablakon látom visszatükröződni a tekintetemet. Ölni is képes lennék jelen pillanatban.
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (Lester lak)
