A vacsora illata majdnem teljesen belengi a lakást. Semmi extra, csak egy kis bolognai spagetti. Valójában korai vacsora, Angiet áthívtam, amíg Rose elvan a barátaival és mivel ma az anyjánál alszik, így oda fog hazamenni minden feltételezés szerint. Ideje lenne megbeszélnünk, hogyan is fogjuk a lányunknak tálalni, amit még nem tud, főleg, mert lassan nem tudjuk majd tovább titkolni. Ráadásul én már színt vallottam a bátyámnak is, nem tudtam – és nem is akartam – tovább magamban tartani egy ekkora titkot. A tészta mindjárt kész lesz és ahogy az órát nézem, hamarosan a vacsoravendégemnek is be kell futnia, így reményeim szerint mire itt lesz, addigra készül el az étel is. Sebész vagyok, így a sebészi pontosság tőlem nem idegen és nem is tudom, valahogy a főzést is sikerült úgy megtanulnom és koordinálnom, mintha csak egy műtétet végeznék. Biztos azért, mert még a lázadó korszakomban nem érdeklődtem a konyhaművészet iránt, így valahogy ebben nem mutatkozik meg az a motoros, tetovált énem, ami a műtős ruhám alatt meglapul. Megkeverem a szószt is – nehogy nekem odakapjon – és azt késznek is nyilvánítom, ezért elzárom alatta a lángot. Kikapom a parmezánt a hűtőből és reszelek egy kevés sajtot egy tányérra, majd egy kiskanalat hagyok mellette. A konyha ablakban lévő bazsalikomról majd akkor tépem le a leveleket, ha az étel a tányérokra került. Nincs már hátra, mint a csengő megszólalását várni. És közben igyekezni némileg kisebbre szabni a képemre kiülő, kissé talán bárgyú mosolyt, ami az előttem álló kora esti vacsi miatt került oda. Sokkal inkább a társaság, semmint az étel miatt...
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
Tárgy: Re: Konyha (T&R) Kedd Márc. 22, 2016 12:20 am
Titkolózom. Utálatos dolog és nem is fog sokáig menni. A lányom az angyalom, az életem legnagyobb kincse és nem esik jól, hogy nem lehetek őszinte vele. Volt az a pont, amikor majdnem kiböktem, hogy mi is a nagy harci helyzet, de aztán eszembe jutott még idejében, hogy ezt az apjával együtt kellene tálalni, így hallgattam. De már nem nagyon húzhatjuk tovább, ezért is örültem annak, hogy Tristan meghívott. Nem gondoltam volna, hogy fogok még ennyit cicomázkodni a tükör előtt, mint amennyit most sikerült. Igazság szerint rosszabb vagyok, mintha randira készülnék, s így, hogy Rose nincs is otthon még jobban elszalad velem a ló. Miközben már a harmadik ruhát veszem elő és teszem vissza felpróbálás után a szekrénybe, elgondolkozom azon, hogy most akkor vajon minek is aposztrofáljam ezt a találkozást. Végül nem illesztem semmilyen skatulyába, csak elvégzem az utolsó simításokat kiengedve hagyott, kicsit hajsütővassal megformázott frizurámon, leheletnyi sminket teszek fel és elindulok. Nem szeretek vezetni. Tudok, de nem szeretek, s így, hogy nem Rosezal megyek, hajlandó vagyok sutba dobni a sietséget - és rászámolni az időt a tömegközlekedésre - hogy kényelmesen, "gyalog" érkezhessem meg. Eszembe jut, hogy pár hónap és nem fogom tudni ilyen nagy elánnal megtenni ezeket az utakat, szóval kifejezetten élvezem a szabadságomat. Nem, mintha tartanék attól, hogy "itt fáj ott fáj" kismama leszek. Az első terhességem során sem voltam az, aligha gondolnám, hogy most előfordul majd velem. Pozitívan emlékszem vissza a várandósságra, mondjuk az is igaz, hogy a szüléstől való páni - kamaszos - rettegésem nem múlt el nyomtalan. Az ajtó előtt megállva utolsót igazítok ruházatomon, s leküzdöm a késztetést, hogy elővegyem a kis tükröt a táskámból. Elvégre "ez" csak Tristan. Mi csak mi vagyunk. Mi? Nem tudom. Mosolyogva nyomom meg a csengőt, majd amint a kinyíló ajtóban meglátom őt, nem várok szemérmesen az engedélyére, egyszerűen csak átkarolom a nyakát. Mielőtt ajkaihoz hajolnék van ugyan némi kérdés tekintetemben, de hacsak nem tol el magától, akkor - legyen a nagy "titkolózásban" óvatlan vagy sem, de - ajkaira csókolom az üdvözlésemet. - Szia! Öntöm szavakba is azért, jelezve, hogy az illemet nem felejtettem el.
Tristan Edward Mallors
Avataron : Richard Madden Kor : 40
Tárgy: Re: Konyha (T&R) Kedd Márc. 22, 2016 1:17 am
Úgy készülök erre a korai vacsira, mint egy randira. Vagyis… ez egy randi, ha úgy vesszük, csak éppen bő tizenhat évnyi, plusz kilenc és még pár hónapnyi idő áll mögöttünk, van egy közös lányunk és útban még egy gyerek és nem igazán határoztuk meg mik is vagyunk most egymásnak, hová helyezzük a másikat és egyáltalán, és a kapcsolatunkat is csak nagy jó indulattal lehetne bonyolultnak leírni, de ha ezeket nem nézem, akkor ez igenis egy randi és egy randi előtt a leglazább palik is azért kicsit izgulnak. Vagy azok nem, de én azért igen. Nem egészségtelen mértékben és nem túlzásba víve semmit. Persze, ha nem jelentene a csaj semmit sem és csak az lenne a lényeg, hogy ágyba vigyem, akkor elmaradna az izgalom is, de mivel Angie nekem sosem csak az ágytémát jelentette, így nem tudom halál lazán kezelni. Ez nem egy kórházi pihenőszobás etyepetye – nem hiszem el, hogy eszembe jutott egyáltalán egy ilyen szó, mint ez – amiben egyébként nincs már részem. Angie óta nincs. Vagyis amióta újra együtt vagyunk-nem vagyunk, nem tudom leírni milyen kapcsolatban vagyunk. Merengésemből a csengő rémes, de hatásos hangra rángat ki. Lekapcsolom a lángot a tésztafőző víz alatt, megtörlöm a mancsom az étkezőn áthaladva, majd a konyharuhát lazán a vállamra hajítom és ajtót nyitok. A képemre azonnal mosoly szalad, ahogy meglátom őt. Odalépek hozzá és míg a karjai a nyakamat fonják körbe, addig én a dereka után nyúlok és viszonozom vagy kezdeményezem a jól eső és el nem kapkodott csókot. - Szia! – ismétlem el utána újra, majd orrhegyének érintem a sajátomat és még egy futócsókot pecsételek ajkaira. - Csodaszép vagy! – mosolygok a bajszom alatt és egy újabb puha csókot hintek ajkaira, mielőtt még elállnék az ajtóból. - Gyere be. – ha megteszi, belököm az ajtót mögötte és magam elé engedem/tessékelem. - Kocsival jöttél? – kíváncsisággal érdeklődök és a konyha felé indulok meg, hogy leszűrjem a tésztát. - Milyen napod volt? Hogy van a mini? Az enyém meglehetősen tartalmas, beszélgettem ma Siggel. – csúszik ki a számon a dolog. Ebben nem volna semmi meglepő amúgy, a fivérem, sokat beszélgetünk, csak épp nem nagyon szoktam bejelenteni a dolgot, mint valami eseményt.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
Randevúzni valakivel, akivel van már egy közös lányotok, s a második gyermeketeket hordod a szíved alatt.. nos több, mint bizarr. Mármint nem maga a tény, hogy találkozom Tristannel, hanem az, hogy ezt miként is aposztrofáljam. hiszen a randi az valami kamaszos töltettel rendelkezik - számomra legalábbis mindenképp, bár tény, hogy ez abból is fakadhat, hogy amikor rendesen belenőttem volna már a randevúzás tárgykörébe, addigra már anya voltam, s a párom pedig apa - meg úgy egyébként is.. olyan meghatározhatatlan kifejezés. Szóval inkább maradjunk annyiban, hogy nem tudom mit csinálunk, de a maga nemében imádom az egészet. Kivéve azt a részét, hogy hazudunk Rosenak tulajdonképpen. Az nem kenyerem. - Gondunk van. Ma megjegyezték odabent, hogy ragyogok. - pirulok bele a dicséretébe, s fűzöm is tovább a köszönöm után ekképp. Mindig meglep, hogy még ennyi év után is szépnek lát, nem tudok nem belevörösödni a jóleső érzésbe. Amit meg mondok, azzal egyértelműen arra célzok, hogy lassan észre fogják venni - csupa nő között dolgozom, mind kiszagolják a terhesség kisugárzás-jeleit - a kolléganőim is a titkunkat. Megrázom a fejem, miközben beljebb lépek a lakásba. - Nem. Ha nem kell Roset fuvaroznom, akkor inkább szeretek tömegközlekedni. - magyarázom. Ebben nem változtam, amióta megszereztem a jogosítványomat - Mrs. Mallors unszolására, tizenkilenc voltam, már bőséggel és évek óta anya, s nem voltunk Tristannel együtt, az anyukája mégis támogatott - azóta így vélekedem róla, de igazából az is tény, hogy sokszor nem ecseteltem Tristannek. Az egész vezetésem már kívül esett az együttlétünkön, s a különválásunk utáni első években pláne Rosera korlátozódtak a beszélgetéseink. - Kellemes volt, legyen bármilyen fura és mások számára kulimunkának tűnő dolog, én kedvelem a foglalkozásomat. Ennyi év alatt volt időm beleszokni és egyébként is, van egy bája az egyenruhának. - nevetem el magam. A szobalányruha nem éppen egy rendőzi uniformis, de egyenruhának is aposztrofálható, szeretek így gondolni rá. - A nagyobbik mini cirkuszol valami szoknya miatt és szerintem nem csak a divat iránti oldhatatlan vágya van benne ebben, a kisebbik mini pedig megint megszerettette velem a kakaós csigát. - jegyzem mosolyogva. Alapvetően nem voltam édesszájú soha, így ez határozottan a babavárás számlájára írható. Rosezal is állandóan csak kakaós csigát ettem volna az elején. Ahogy a bátyját szóba hozza, elkerekednek szemeim. - Ugye nem mondtad el neki? - jut eszembe, mint valami képtelen ötlet, amitől nem tudok szabadulni, nem kúszik ki a fejemből. Az nem lehet, hogy van, aki Rosenál előbb tudta meg! Hiszen én sem meséltem el senkinek, még Rosienak sem, pedig a legutóbbi vásárlásunkkor nagyon is szóba keveredhetett volna. De amíg a lányom Rose nem tudja, addig a barátnőmnek Rosienak sem akartam elmondani. A bátyáim se tudja, szóval.. Ugye nem, Tristan, ugye nem?
Ahogy kiejti a száján, gondunk van, azonnal és fojtogatón önt el az aggodalom, hogy aztán pár másodperccel később idült és egyben idióta vigyor húzza szélesre ajkaimat a képemen. - Igazuk van. – helyeselek, mert én is látom rajta és tetszik, szerintem gyönyörűbb tőle, pedig egyébként is az. Bárgyú vigyorgásom és én, beljebb tessékeljük életem asszonyát, becsukva mögötte a bejárati ajtót. A kabátja után nyúlok, ha ideadja, hogy felakasszam, miközben érdeklődök a napja felől. - Nyugodtabb lennék, ha ilyenkor inkább taxiba ülnél. – fel sem tűnik, és pont olyan hangon és hanglejtéssel szólalok meg, ahogyan annak idején az apám is beszélt velem, azt az apróságot leszámítva, hogy ő nálam jóval durvább módon fogalmazott, sokkal érdesebb szavakat használva. Pedig nem akarom én kioktatni Angiet vagy megmondani neki, hogy mit, hogyan csináljon, csak épp abból élek, hogy a traumán rakok össze embereket, akik mindenféle balesetet szenvednek el. Például elütik őket a gyalogátkelőnél vagy átszaladnak a járművek előtt, mert sietnek és figyelmetlenek, hogy mást már meg se említsek. És Angie babát vár, szédülhet, rosszul lehet, akármi történhet vele egy zsúfolt buszon vagy trolin. Félig – mert talán részben észrevettem magamat – bocsánatkérően lépek oda hozzá, hogy a tenyerem a – még – lapos hasára simítsam, tekintetem pedig a kezem a mozdulatát követi. Roset is szerettem attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült, létezik és van, nincs ez másként most sem. Akkor is, ha nem terveztük, akkor is, ha nem volt képben semmi ilyesmi, lévén, hogy még az is problémás, hogy a kapcsolatunkat minek is aposztrofáljam. De mindez nem számít, én a magam részéről örülök a gyereknek, a gyerekemnek és féltem. Már most. Ahogyan az anyját is. Ahogy kimondja az egyenruha szót, naná, hogy mindenféle arcpirító – de az én arcomat ugyan nem pirongatja – kép jelenik meg lelki szemeim előtt – férfiból vagyok na – és lerí az arcomon megjelenő vigyorból, hogy mire is gondolok éppen. Szinte gyerekkorunktól fogva ismer Angie, biztosra veszem, hogy venni fogja a lapot. - Öhm igen, a szobalány ruha… khm… bájos. – a hangom mélyül vagy két oktávnyit, de akkor sem tudtam megtenni, hogy ne nyögjek be valami ehhez hasonlót. A gondolatmenetem folyamát azonban megakasztja Rose lányunk szoknya cirkuszának emlegetése. Elengedem Angiet és a kanapé háttámlájának támaszkodok csípővel, a kezeimet pedig összefonom a mellkasom előtt. - Tudom, nekem is említett valamit. Nem nagyon repesek az ötlettől, hogy nyilvánosság elé tárja a fenekét szoknyamélység által, mert azt hosszúságnak nem nagyon lehetne nevezni, amelyik darabot nekem is mutatta. – húzom el a számat. És nem vagyok nyugodtabb a vastag és színes harisnyás középmegoldástól sem, amit Sig említett. Noha a tanácsért meg hálás vagyok, épp csak az esik nehezemre, hogy a kicsi lányomból lassan felnőtt nő lesz. - Akkor azt kellett volna készítsek, de helyette bolognai van, ahhoz, hogy álltok? – somolygok az orrom alatt és egy futó csókot lehelek Angie ajkaira, mielőtt még szóba hoznám a bátyámat. Azt hiszem nem kell, hogy szavakkal is válaszoljak a kérdésére. Szemöldökeim feljebb csúsznak a homlokomon, de nem a csodálkozástól, hanem a ki nem mondott kérdéstől; az akkora baj lenne? Sig a fivérem és Angie is tudja mennyire közel állunk egymáshoz – vagy álltunk valamikor – és nem tudtam, nem akartam tovább ezt magamban tartani előtte. Főleg, hogy sejtem, a lányom miként fogja fogadni a hírt majd… - Nem várhatunk tovább, itt az ideje, hogy Rosenak is elmondjuk, a kérdés a hogyan és a mikor. – szusszanok egyet. - Ó, és együtt csináljuk. – tudom, hogy a lányom és az anyja közelebb állnak egymáshoz és van egy olyan érzésem, hogy talán az is opció lett volna, hogy Angie beszéljen vele először, de számomra ez nem volna oké. Ott akarok lenni én is, elvégre Rose és a születendő kicsi az én gyerekeim is.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
Akarja a rossz nyavalya a frászt hozni Tristanre, még isteni szerencse, hogy nem tudok olvasni az érzéseiben annyira, hogy egy pillanat alatt levegyem az aggodalmát. A vigyor annál többet jelent számomra, az jellegzetes, élőbb, markánsabb hogy úgy mondjam és el kell nevessem magam a szavaira. - Jól van, azért ne túlozzunk. Szerintem semmi sem változott. Sose értettem ezt a remek szimatát a nőknek, én ugyan észre nem veszem, ha valaki babát vár, amíg nem látszik a pocakján. Mondjuk az is igaz, hogy abból se lehet besaccolni semmit se. A kolléganőm az első gyerekével viszonylag hosszú ideig tudta rejtegetni, de most visszajött dolgozni és szinte azonnal kibukott, hogy kisbabát vár, mert így a második terhességénél sokkal hamarabb meglátszott rajta. Ki is akadt a főnök, hogy minek jött akkor vissza állományba, hogyha megint el fog menni. - csacsogok, mert szeretek beszélni és egyébként is jó néha úgy "hazamenni" valakihez, hogy nem csak a "gyerekes" témákat lehet megbeszélni vele, hanem felnőtt vizeken is lehet maradni. Nem, mintha Rose még olyan kicsi lenne, de ezek a dolgok például őt egy cseppet sem érdeklik, s előfordul, hogy a hosszú monológom közben unja halálra magát látványosan, szóval olyankor inkább más vizekre evezek. Hálás mosollyal fogadom, ahogy lesegíti a kabátomat, felé fordulva még egy puszit is kap érte jutalmul. Szeretem - mindig szerettem - hogy ilyen figyelmes, lenyűgöző személyisége van, bár meg kell valljam, nem volt ez minden életkorszakában így. - Megígérem, ha már majd ott tartunk, akkor inkább taxizom. - utalok a várandósság hónapjainak előrehaladására. Édes, hogy aggodalmát fejezi ki, de ennyi fiútestvér között kialakult bennem egyfajta önfejű "majd én tudom mi a jó nekem" dac, így kedvesen, de Trist is épp úgy elhárítom ezen esetekben, mint Francoist, vagy Joëlt, vagy a többieket. Imádom, hogy féltenek, de túlzásba nem kell esni. Vigyázok magamra, jó lenne, ha elhinnék nekem. - Nem kell aggódnod, oké? - simítom tenyeremet kézfejére, s küldök ekképp bátorító mosolyt. Tényleg vigyázok és egyébként is, Seattle nem egy New York vagy egy zsúfolt Peking azért. Nem, mintha bármelyik helyen jártam volna már. Utazgatni sosem volt alkalmam igazán. Mesélek a napomról, szóba hozom a munkahelyi viseletemet, s az erre kapott válaszvigyorra én is reagálok, méghozzá egy tettetetten méltatlankodó szemforgatással, s nyelvöltéssel mellé. - Malac vagy. - bököm oldalba kis kuncogással. Igen, ismerem és igen, tudom mire gondol. És uram isten, nem akarom elképzelni, hogy hány nő tudja ezt rajtam kívül szintén. Sose érdekelt, hogy kikkel van, hogy van-e valakije, vagy legalábbis így próbáltam tenni. - Ugyan, hagyd rá! Majd rájön, hogy befagy a feneke. - veszem elő lazábbik énemet. Ruházkodás terén soha az életben nem óhajtottam agyonszabályozni Roset, már egészen kicsi kora óta engedtem neki, hogy azt válassza a szekrényéből reggelente, amihez kedve volt (így alakultak elég érdekesen az öltözékei), s amióta nagy és néha egyedül megy vásárolni a barátnőivel, azóta sem szólok rá túl szigorúan. Általában ez az, ami miatt nem vesz meg kirívóan ízléstelen darabokat. Lehet, hogy ez a szoknya lesz az első kivétel. De nem a ruha teszi az embert, amondó vagyok. Felcsillan a szemem a kakaós csiga és Tristan konyhaművészetének összefonódására. - Tudsz? Komolyan tudsz csinálni? Ú, te jó ég! Legközelebb készítenél? - lelkendezem, s nagy örömömben, hirtelen támadó infantilis lelkesedésemben meg is ölelem - mit ölelem? Kábé a nyakába ugrok. - őt. - Jöhet. - válaszolok a bolognaira is rögvest, ráböbbenve, hogy érintette kérdés is füleimet. Szerencsére kevés étel - és ételillat - van - egyelőre - amitől forog a gyomrom, ha csak arra gondolok, s a bolognai semmiképpen sem tartozik közéjük. - Tudom, hogy nem várhatunk, de Rosenak szerettem volna először a tudtára adni. - magyarázom kis csalódottsággal az előbbi kirohanásomat. Azt nem teszem hozzá, hogy a bátyja pletykás lenne, mert nem így ismertem meg, de azért eszembe jut, hogyha Sigmund elmondja Sarahnak, ő meg Rosenak, akkor balhé is születhet belőle. - A bátyáim se tudják.. - fűzöm még hozzá, majd picit csendben maradok. Valahol sért, hogy azt hiszi, egyedül akarnám elmondani Rosenak, kihagyva belőle őt. - Ahogy minden fontos döntést és beszélgetést együtt hoztunk és csináltunk. Szerintem ez természetes, s azt hittem te is tudod, hogy szerintem az. - sóhajtok fel kissé keserűen. Nem tudom, hogy ráfogható-e mindez a kedvingás a hormonváltozásra, amivel a terhesség jár, de az biztos, hogy Rose esetében se voltam könnyen követhető darab, amíg vártuk őt, nyilván ebben az esetben sem lesz ez másként. - Kedden kell mennem ultrahangra. Elkísérsz? - váltok témát, mert nem akarom az estét elrontani. Végül mégis felteszem a másik kérdést is, ami az eszemben van. - És mikor szeretnénk elmondani neki?
- Ha jól rémlik, nálad Rose is elég hamar látszódni kezdett. És nem is tudom, kivirultál akkor is, most is ilyen vagy. – rajta legalábbis észreveszem a változást, mert ismerem, de úgy nagy általánosságban véve igazat adok neki, mondjuk én férfi vagyok, nem feltétlen erre fókuszálok egy nőt illetően. Erről talán a bátyja tudna jobban nyilatkozni – mármint nem arról, hogy én mit veszek észre egy nőn –, hanem, hogy mennyire változik meg egy kismama, Joël a vaginabrigád orvosa. A kabát még a kezemben, amikor puszit ad, de mielőtt elhajolhatna, a dereka után nyúlok és ajkaira ejtek egy könnyed csókot és csak eztán hagyom kisiklani a kezemből. A kabát pedig a helyére kerül. - Most is ott tartasz. – ejtem el a megjegyzést, mert hát na, aki áldott állapotban van – ha az még nem is látszik – jobb, ha vigyáz magára. És ezzel nem azt mondom, hogy Angie nem vigyáz magára, mert az nem volna igaz, csak nah, jobban megnyugtatna, ha inkább taxival járna. - Az életem csupa aggodalom, ha rólatok van szó. – szusszanok egyet, de ajkaimra mosoly kerül. Rose, ő és most már a kicsi a családom, persze, hogy folyton van valami, ami esetleg aggodalomra adhat okot. Jó, azért semmi nem spilázok túl, csupán egészséget keretek között élem meg, mint bárki más. Megfordítom a kezem, hogy a tenyerembe simuljon az övé, hüvelykujjammal pedig megcirógatom, puha bőrét. - Én? Mindig. – vigyorodok el. Persze, hogy az vagyok, most mit tagadjam, elvégre ismer. Az oldalba bökésére pedig el is nevetem magam én is. - Nem a hideg miatt van ellenvetésem. – húzom el a számat. Nem mondom, hogy hordjon tundrabugyit vagy hatalmas kezes-lábast, de azért van egy határ. Nem feltétlenül kell úgy öltöznie, mintha az utcasarkon dolgozna. Mert akárhogyan is szépítem az a szoknya rövidség már erőteljesen súrolja ezt a határt. - Neked bármikor. – mosolyodok el. Mikor anyám felfedezte, hogy képes vagyok ehető dolgokat készíteni, ragaszkodott hozzá, hogy megtanítson ezt-azt, szóval hacsak nem valami extrém bonyolult fogásról van szó, akkor elbírok vele. Elkapom őt, ahogy a nyakamba ugrik. - Ha tudom, hogy ekkora lelkesedéssel fogadod, akkor eleve azt készítettem volna. – vigyorgok még mindig, majd egy csókot nyomok a homlokára. Elindulnék a konyha felé miután elengedtem őt, hogy megterítsek, de közben szóba jön a Siggel folytatott beszélgetésem. Halkan szusszanok egyet mindkét megjegyzését illetően. Nem fogok azért bocsánatot kérni, mert beavattam az egyetlen bátyámat az életem történéseibe, akkor sem, ha tulajdonképpen lebaszásnak is felfoghatom mindkét mondatát illetően. - Angie... – sóhajtok egyet és megvakarom a tarkóm. Nem gondoltam, hogy bármi kivetnivaló van abban, ha tisztázzuk a részleteket, de úgy tűnik tévedtem. Nem élünk együtt, és sosem kellett a lányunknak bejelentenünk, hogy testvére lesz, így nem feltétlen vagyok tisztában azzal, hogy miként is csináljuk majd. - Igen el. Kedden amúgy is bent leszek egész nap, csak csörögj rám vagy csipogtass meg. És öhm… lehet nem ártana, ha Joëlnek is szólnál, mielőtt valamelyik pletykás nővértől tudja meg. Vagy nem tudom, hogy szeretnéd. – részemről ez csak javaslat, nem akarok és nem is fogok beleszólni mikor és miként közli a fivéreivel a dolgot. - Kedd előtt. – szusszanok egyet halkan és elindulok a tányérokért és az evőeszközökért. - Tulajdonképpen már ma este is beszélhetünk vele. Mit gondolsz? – fordulok felé, miközben pakolászok a vacsorához.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
- Ez igaz. Aki gebe, az nehezen rejti véka alá testének változásait. Veszek elő némi öniróniát, de szigorúan a kellemes fajtából. Engem nem zavar, hogy sovány vagyok, mindig az voltam, szerencsés a genetikám, jó ez így. Nem koplalok betegesen, hírből sem ismerem a fogyókúrát és mindent megeszek - meg is ehetek - amit csak megkívánok. Bár az édességet nem szeretem, a kakaós csiga is csak akkor kivétel, amikor állapotos vagyok. Úgy látszik, hogy míg más a savanyú uborkát kívánja, én erre esküszöm. - Egyébként te is más vagy ilyenkor. Teszek megjegyzést kispapaságára. A viselkedése és összességében az egész kisugárzása megváltozik, s ha a nőkről lehet mondani, hogy kivirulnak, ugyan miért ne lehetne ez elmondható a férfiakról is? Nem feltétlen kell hozzá hormonális változás, szerintem ez fejben dől el. Egy része legalábbis mindenképp. Szívesen és kedvtelve fogadom - és viszonozom - az összes csókot, amit kapok tőle, közelebb húzására kis kuncogással felelek. - Tudod, hogy miképpen értettem. És én is tudom, hogy te hogyan értetted. Szeretlek! Cuppantok puszit arcára, ellopni kívánva - esélytelen, tudom - az aggodalmát. Nagyon kedvelem, hogy ilyen, bár azért tud fárasztó lenni a zsongása, de nem szoktam - vagyis Rose esetében sose tettem, azóta meg nem volt rá alkalom, most csak kezdünk beleszokni épp - észrevételezni neki. Nem hűtöm le, nem akarom, hogy rosszul essen neki, hiszen nem rosszból csinálja, tisztában vagyok vele. Nevetgélve öltök rá nyelvet. Igen, ez a helyeslésem, a bizonyítéka annak, hogy tudom, hogy "mindig" - túlzásnak érzem azért, de annyira vicces, hogy nem szólok róla, mert minek? az esetek többségében tényleg ilyen és rettenetesen szórakoztató tőle - ilyen. Volt időm megszokni ennyi együtt-külön év alatt. - Sejtem. Esetleg szeretnéd bőséggel kifejteni, hogy mi zavar? Néha nem árt kibeszélni, s ígérem én nem foglak beárulni Rosenál. Egyébként sem tenném, de amúgy meg azt hiszem, hogy egyetértünk. Mosolygok, miért ne tenném? Modern felfogásom van az öltözködés szankcionálását illetőn, de ettől még nem készpénz, hogy tetszik nekem az, amit Rose akar viselni. Azon meg pláne nem csodálkozom, hogy az apjának nem szimpatikus. - Legalább tetoválást nem akar csináltatni. Próbálok nyulat ugrasztani a bokorból, mert gyanakszom valamire. Képes lenne a drága lányom ilyesmire, ebben biztos vagyok, s ha megtenné, akkor az apját avatná be előbb, nem engem. Mondjuk nem hiszem, hogy Tristan eltitkolt volna előlem egy ilyen beszélgetést, de ha már Rose "szennyesét" mossuk, akkor mossuk rendesen. - A bolognait is szeretem, csak van, amit ilyenkor jobban. Anyám! Még mindig olyan fura. Jó fura, de fura. Maradok nyakában, szorosan átölelve őt, vállgödrébe duruzsolva a szavakat. Fura babát várni, furcsa a párjának lenni, mert egyikről se gondoltam volna, hogy még valaha az életben előfordul velem. Talpaimra ereszkedem, engedem őt menni, s közben valahogy kisiklik a kezeink közül a beszélgetés vidám fonala. Egészen hamar ment, magunkat ismerve szinte várható volt. Elnyomok egy rosszízű fintort, lenyelem saját magamat. Nem akarok vitázni, teljesen felesleges lenne, hiszen ami történt, megtörtént. - Hagyd, nincs gáz. Legyintek a nevem elhangzásakor. Tényleg nem akarok ebből semmilyen szinten feszültséget, inkább folytatom másfelé terelten a beszélgetést, bár tulajdonképpen így is maradva a megkezdett vonalon. - Uram, Jézus! Temetem arcomat tenyereimbe a bátyám nevének hallatán. Rose esetében ez nem volt semmilyen szinten bajos, hiszen alig tizennyolc volt a drága, amikor az unokahúga született, de most? Szülész-nőgyógyász, az egyik legjobb a szakterületén és ráadásul elég egos a sikereire. Szinte rettegéssel tölt el a bennem megfogalmazódó kérdés. - Csak meg ne sértődjön, ha kiderül, hogy Dr. Lawrencet választottam, s nem őt. Szerintem nincs abban semmi különleges, ha nem a bátyám kezei alatt akarok szülni. Bizarr lenne, sőt, mi több: undorító. De ha már itt tartunk, van amit nem kérdeztem még. Rose esete rég volt, azóta változhatott sok minden, már nem vagyunk gyerekek. - Szeretnél bent lenni velem, amikor megszületik? Megvallom nem vagyok az apás szülések híve, de ha Tristan szeretné, akkor nem fogok tiltakozni, zsigerből ellenkezni vele. A saját véleményemet nem mondom el, amíg nem kérdezi. - Minél előbb, annál jobb. Csendül kissé tétován a hangom. Röhejes, vagy sem, de szinte rettegek a saját lányom reakciójától ezt az ügyet illetőn. - Mit tudok segíteni? Fordítom figyelmemet a terítés felé, hátha azzal is elterelem a gondolataimat.
- Nem vagy gebe. – forgatom meg a szemeimet. Karcsú, ez tény, de azért a gebétől igen távol áll, meg amúgy is. - Én?! – vigyorodok el és a képemre a meglepettség vonásai is felkerülnek, nem igazán tudom mire vélni ezt, hogy miben is vagyok már. - Én is téged. – suttogom ajkaira, mielőtt még elhúzódnak annyira, hogy arcomon landoljon az a puszi. Olyan természetes őt szeretni és vele lenni, mint levegőt venni. És egyben furcsa is, elvégre éveket töltöttünk egymás nélkül pont azon okból kifolyólag, mert együtt nem ment. Persze, Signek felfújt fejjel mondtam, hogy akkor bezzeg csak gyerekek voltunk – ami igaz is –, de ettől még nincs bennem kevésbé a félsz, hogy ismét ugyanoda fogunk jutni, mint akkoriban. - Leginkább az, hogy nem szeretném, ha a tizenhat éves lányunk úgy nézne ki, mint egy utcalány. És ha nem is veszem ide azt, hogy nem a világ legbiztonságosabb kis falucskájában élünk, ahol nem eshet semmi baja, akkor ott a másik dolog, miszerint a kamaszfiúk is pont olyan egyszerűen működnek, mint bármelyik férfi, ha egy lány, nő kurvának öltözik, akkor azt gondoljuk, hogy az is. Én csak… féltem. – húzom el a számat a morgásom közepette. Nem hinném, hogy én vagyok a világ legkonzervatívabb apja, de van egy határ nálam is. A tetoválás említésére, Angiere pillantok és azt hiszem éppen elég beszédes ez. - Nem tudtam, hogy problémáid vannak a tetoválásokkal. – somolygok az orrom alatt, tekintve, hogy nem egy van nekem is, ráadásul van közöttük olyan, ami ráadásul nem is kis darab. - Szóval halljam csak asszony, milyen reklamációid vannak?! – húzom magamhoz közelebb, hogy az orrunk szinte összeér és a csibészes vigyorgásomat eszemben sincs egyelőre tova űzni. - Mi olyan fura? – nevetem el magam és el is eresztem. A jó kedv pedig nagyjából itt indul mély zuhanásba egy kis időre. Nem akarok veszekedni, így csak a nevét ejtem ki a számon és úgy tűnik hagyja, hogy a téma elsikkadjon kettőnk között. - Erősen kétlem, hogy minden vágya az volna, hogy az orvosod legyen, azonkívül meg amúgy sem lehet. Családtagot egyik orvos sem kezelhet. – vagy műthet vagy akármit sorolhatnék ide és ezt a fivére is pontosan olyan jól tudja, mint én, szóval nem gondolom, hogy ebből bármi gond lehet. - Te szeretnéd? – vonom feljebb az egyik szemöldökömet. Nem a vér vagy a születés látványa volna az, ami ellen kifogásom van – elég gáz lenne, ha pont baleseti sebészként bármi ilyen problémám volna, már a gondolat is nonszensz –, hanem ez az én gyerekem lesz és jobb szeretnék odakint várni, amíg a világra jön. De természetesen, ha Angie igényli a jelenlétem és a támogatásom, akkor ott leszek vele. Ez igazából az ő döntése és nem az enyém. - Hívjam vagy hívod, hogy suli után idejöjjön? – fordulok még felé, mielőtt a terítéshez az asztalra pakolnék. - Csüccs le, a többi az én dolgom. – a két tányér és az evőeszköz is a helyére kerül. Majd pedig az étel is az asztalra. - Meddig akarsz dolgozni? – nehéz fizikai munkát végez, ezért nem mindegy, hogy meddig tervezi a munkába járást még.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
- Jól van, jól van. Tudod hogy értettem. Mosolygok rá. Nincsen nekem semmi bajom a testemmel, csak vicceltem, nem kell azt higgye, hogy ez itt most a komoly problémák kezdete. A visszakérdezése megmosolyogtat. - Igen, te. Sokkal birtoklóbb vagy és atyáskodóbb. A jó értelmében véve, félreértés ne essék. Nem szeretném, ha megsértődne, ezért igyekszem nagyon óvatosan, de mégis teljesen őszintén fogalmazni. Tényleg másnak látom, emlékeim szerint amíg Roset vártuk, addig is egy picit megváltozott. Aztán persze lehet, hogy ez is csak az én szemüvegemen keresztül van így. Nem számít, szeretek vele mindent megosztani, amit gondolok. - Attól, mert egyetlen rövidebb szoknyát megvesz magának, még nem lesz belőle kurtizán. Teszek finom kiegészítést. Ez nem azt jelenti, hogy lekicsinylem az aggodalmát, hangsúlyom is arról árulkodik, hogy megértem, de mindazonáltal szeretném elsimítani ezt az egész feszültséget közte és Rose között. Még ha "rendesen" össze se vesztek. - Nem hiszem, hogy megveszi azt a szoknyát. Akármennyire is lázad, ad a véleményünkre és pontosan tudja, hogy nehezményeznéd. Nagyon szeret téged Tristan, te vagy neki a minden, a véleményed szent és sérthetetlen még akkor is, ha ezt néha nem így adja elő. Szentimentális mosollyal simítom meg az arcát. Egyáltalán nem vagyok féltékeny arra, hogy ennyire jó a kapcsolatuk, Rose könnyű gyermek - oké, kamaszodik, de ettől még számomra ugyanaz maradt, ha sokszor fel tud bőszíteni mostanában akkor is - és mindkettőnkkel remek a kapcsolata. Remélem, hogy semmivel nem tesszük tönkre az idő előrehaladtával sem ezt. - Nincs velük semmi problémám, amennyiben rajtad szemlélhetem őket. Telik meg félreérthetetlenül élveteg fényekkel tekintetem. Elnevetem magam, ahogy közelebb húz, hangosan kezd kalapálni a szívem. Asszony. Milyen hülye szónak gondolhatnám, hogyha nem itt és nem most hangzott volna el. Óh, ha tudná! Ha tudná, mennyire szeretném.. De erről sose beszéltem neki és nem is most áll szándékomban elkezdeni. Inkább csak nevetek, jólesőn, hátravetett fejjel a karjai között. Végül megpiszézem orrát, ajkaira futó, nevetésízű csókot lehelek. - Hogy megint létezik mi és az, hogy megint gyermeket várunk. Nem hittem volna, hogy valaha leszek még Roseon kívül másnak is az édesanyja, nem akartam. Mármint.. senki sem tudott téged pótolni, senkivel kapcsolatban nem éreztem azt, hogy ilyen szinten szeretnék vele összekapcsolódni. Az "ilyen szint" a közös gyermeket jelenti ebben a kontextusban. Voltak kapcsolataim, hogyne lettek volna? Hiszen rég voltam már tizennyolc, nem ástam el magam a világ szemei elől. Boldog is voltam és hittem, hogy szerelmes is. De ettől függetlenül tényleg nem szerettem senkit annyira, amennyire Tristant, ekképpen nem bírtam soká egyetlen kapcsolatban sem. - Nála sosem lehet tudni, mik a vágyai. Amúgy meg minden nőgyógyász fura. Már úgy értem, hogy.. brr. Nagyon meredek számomra, hogy egész nap csak.. bah. Hagyjuk. A lényeg, hogy Joël a furák furája nekem. Fintorogva vigyorodom el. Nála tényleg sose lehet tudni miről mit gondol, én legalábbis már feladtam, hogy kövessem úri szeszélyeit. Imádom, mert a bátyám, de néha megérne egy nyaklevest a nőkhöz való hozzáállása. - Nem igazán. Rázom meg a fejem megkönnyebbülten. - De nem lett volna ellenemre, ha te ezt szeretnéd. Magyarázom meg neki, hogy miért is kérdeztem rá akkor, ha én magam nem rajongok az ötletért. Tulajdonképpen ez is olyan dolog, mint az örökös mániám azt illetőn, hogy a külvilág előtt erősnek látszódjam. Tristan az egyetlen, aki mellett merek gyengének is lenni, s valahogy.. nem is tudom. Nem akarnám kínos helyzetbe hozni azzal, ha a kollégái mellett neki is bent kéne lenni és esetleg végigasszisztálni a gyermek születését. Ki tudja mennyire hagynám el magam. Rose császármetszéssel született, nem emlékszem szinte semmire belőle. Meg egyébként is, régen volt, s a fájdalmat felülírta a léte fölötti boldogság. De azért.. balgaság lenne azt állítani, hogy nem tartok - megint - a szüléstől. - Akkor felhívom, amíg terítesz. Úgyis szünet van, talán fel is veszi. Ha nem, majd kap üzenetet. Bólintok kicsit feszesebben annál, mint ahogyan szerettem volna. Az előszobában felejtett telefonomért indulok, majd visszaülök vele az asztalhoz. Nem titok, hogy miről fogok a lányunkkal társalogni, nyilván nem az, hisz megbeszéltük. Éppen ezért Tristan füle hallatára intézem a telefont. - Rosie, itt anya. Öm, tudom, hogy tudod, kijelzi. Megszokás. Nem, nem kell azonnal elindulj sehova, csak szerettem volna kérni, hogy apához gyere, ne haza. Nála találkozunk, oké? Hogy hányra? Persze, tudom, szakkör. A világért se hagyd ki, nem is kérnélek rá! Rendben, akkor négykor, apánál. Siess órára, hallom, hogy csengettek. Puszi. A telefont az asztalra teszem, felpillantok Tristanre a kérdés hallatán. Némiképp elgondolkozottá válnak arcvonásaim. - Ha minden rendben megy, akkor addig, amíg nem sikerül felvennünk a helyemre valakit, vagy megoldani a helyettesítést. Utána meg önkényesen áthelyezem magam irodára, ott szinte az utolsó hónapig maradhatok. Agyaltam már ezen, éppen ezért majdnem teljes a tervrendszerem, de persze érdekel, hogy ő mit gondol erről. Nem véletlen kérdezte, nyilvánvaló. - Ide nekem a rozsdás bökőt, hogy Rose ellógja azt a szakkört, s már az órák után megjelenik.. - jegyzem meg mintegy mellékesen a telefonbeszélgetésből leszűrt véleményemet, érzéseimet is.
- Csak azt ne mondd, hogy olyan vagyok, mint az apám. – szaladnak feljebb a szemöldökeim, de azért a somolygás ott marad az orrom alatt. Nincs gondom az észrevételével különösképpen, mert ami azt illeti, igen, van bennem némi birtoklás, mégiscsak a gyerekeimről és azok anyjáról van szó, velük kapcsolatban pedig ez tűnik természetesnek. Főleg most, hogy Angie a szíve alatt hordja a kicsit. - Tudod, hogy nem ennyire sarkosan értettem, amit mondtam. – nyilván nem egyenesmódon lesz a lányunkból utcalány egy miniszoknyától, de attól még annak nézniük sem kellene másoknak. - Kedvesem, ha ez így lenne, akkor nem volna vitatéma még ez az egész szoknya kérdés, de hálás vagyok, amiért ezt mondtad. – csókolom homlokon. Hétvégi apa vagyok és így aligha hiszem, hogy annyira szent és sérthetetlen volna a lányunknak a véleményem. - Igen? – a hangom elmélyül, ahogy meglátom szemeiben azt a huncut csillogás. Széles és pimasz mosoly költözik ajkaimra, ahogy közelebb húzom magamhoz. - Ugye tudod, hogy bármikor megszemlélheted őket, és, ha már itt tartunk, nekem sem volna ellenemre, leellenőrizni igazán közelről is azt a nem létező gebeséget. – a csókját viszonozom, azonban sokkal szenvedélyesebben és hosszabban, mint ahogyan kaptam, mielőtt még elengedném. A vonásaim megkomolyodnak, ahogy hallgatom őt. Nem arról van szó, hogy ne esnének jól a szavai – az ember nem mindennap kap ilyen vallomást –, de ezzel együtt kicsit azt az érzetet is kelti, mintha engem okolna, amiért az elmúlt években nem talált senkit, akivel összekötötte volna az életét. - Oké.. öhm, Angie... – megvakarom a tarkómat, mert ez a kérdés a fejemben is hülyén hangzik, következésképpen hangosan még rosszabb lesz, de gőzöm sincs miként tehetném fel másképpen. - Az elmúlt tizenkét évben rám vártál? – valamelyest összébb szűkülnek a szemeim és bár a kérdés véleményem szerint is kissé egoistára sikerült, de azok után, amit mondott, nem tudok nem erre gondolni.
- Hát, az is az emberi test része és a bátyád orvos, szóval annyira nem fura... – tudom, hogy ez kicsit – nagyon – tudálékosnak és okoskodónak hangzik, de akkor is így van. Ennyi erővel az én munkám is lehetne fura, mert többségében darabokban lévő embereket rakok össze, mintha emberi testből szabott legóval játszanék. Így az is fura. - Jó, akkor ezt túl is tárgyaltuk. – nyomok egy puszit a hajára. Örülök, hogy egyetértünk a gyerek születése kapcsán és nem is hiszem, hogy ezt tovább szükséges volna ragozni, főleg, mert még jó ideig egyébként sem lesz aktuális a kérdés. - Rendben. – bólintok a hívással kapcsolatban. Amíg a lányunkkal beszél, addig szedek az ételből is, parmezánt reszelek mindkét tányér bolognai tetejére és amikor elkészülök, leteszem a sajtot, megmosom a kezem és leülök én is az asztalhoz. - Jó, ez jól hangzik. – a nyelvemen van, hogy de azért addig is vigyázzon magára, viszont mivel ma már megkaptam, hogy atyáskodó vagyok, inkább időben becsukom a számat. - Gondolod? Amúgy mit tudsz arról, hogy van-e udvarlója? Kezdjek aggódni, tényleg van neki? – elcsíptem a minap egy telefonbeszélgetés végét, amikor nálam volt Rose és felmerült bennem a gyanú, de ha őt kérdezem, nem vagyok biztos abban, hogy egyenes választ kapok, viszont az anyjának hátha megnyílt ezzel kapcsolatban.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
Egy pillanatra bent reked tüdőmben a levegő. - Egyáltalán nem úgy értettem. Visszakozom, s közben szinte hallom, ahogy sikolt alattunk a jég, amin a mondandóm rianásként szaladt végig. Mr. Mallors nem volt a legkönnyebb ember, bár engem nyíltan sosem támadott, az összeszólalkozásainkról meg sosem beszéltem sem Tristannek, sem Mrs. Mallorsnak. Nem akartam én rosszat, s a férfi szavai mögött sem láttam gonoszságot, sokkal inkább azt, hogy a családjáért bármire képes lenne. Arról nem tehetett, hogy olyan jelleme volt, amilyen. - Tudom, Édes. Mosolyodom el elnézőn, majd szentimentális rohamomat lehűtöttnek érezve - bár megköszöni, szóval nem mond semmi rosszat, mégis olyan izé az egész - kissé lohad mosolyom intenzitása. - Hogyne volna! Te sose voltál kamasz? Lételeme mindenen vitázni. A múltkor azon akart ölre menni velem szóban, hogy melyik körömlakkját kenje fel. Véleményt kért, én feleltem neki, erre kikérte magának, hogy leszóltam a kedvenc színárnyalatát. Elég merész képzettársítás volt, főleg mindazzal, ami utána következett, de mindegy, elfelejtettük, túlléptünk rajta. Majd kinövi. Nem akarom elmesélni, hogy a "mindent leszólok" és a "nekem semmi se jó" képletben benne volt az is, hogy miattam kellett apa nélkül felnőnie és jobb lenne, ha nem én lennék az anyja. Egy pillanatig sem gondolta komolyan, ebben biztos vagyok, így nem is szeretném, ha Tristan megorrolna rá mindezek miatt. - Ugye tudod, hogy nem lenne ellenemre? Harapom be alsó ajkamat, majd engedve a fogak szorításán megnyalom az előbbi helyet, enyhén élveteg célzatossággal, mit csak fokoz a kacsintás, amit hozzá mellékelek. Örömmel fulladok bele a csókjába, közelebb húzódom hozzá, nekisimulok, elveszek benne, a pillanatban jólesőn. - Nem, nem vártam rád. Egyszerűen csak nem találtam senki olyat, akinek szívesen szültem volna gyereket, de tudnod kell, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem is kerestem illetőleg ne lettem volna nyitott. Nem fogok hazudni neki, tényleg éltem a saját életem és vágytam arra, hogy olyan párom legyen, akit Rose elfogad nevelőapjaként, aki része tud lenni ennek a kusza családnak, s akivel együtt tudunk családot alapítani. Egyszerűen csak nem találtam ilyet és igen, egyikük sem volt Tristanhez fogható ebben, még akkor sem, hogyha volt olyan férfi, akibe igenis szerelmes voltam, s boldoggá tett engem. - Elméletben ezt én is tudom, de ismerve Joël életvitelét, önkéntelenül is párhuzamot vontam és hát így.. meg egyébként is. A nap minden órájában idegen nők.. jaj hagyjuk! Tenyereimbe temetem arcomat, elrejtve ezzel fültőig való vörösödésemet. Tudom én, hogy a bátyám orvos, nincsen ebben semmi, de egy laikusnak - aki még jellegzetesen szemérmes is, olyan, mint én vagyok - akkor is meredek a helyzet. Vagy csak nekem meredek. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy sikerült saját magamat zavarba hozni, szóval gratulálhatok, de tényleg. Fejen verném képletesen, ha hallanám a gondolatait. Ha most azért nem lesz óvó velem szóban, mert "beszóltam" neki, akkor igazán szépen leszünk. - Halvány gőzöm sincsen róla, de elég titokzatos mostanában, ha a fiúkról kérdezem. Régen mindent elmesélt, emlékszel volt az a kölyök, akivel horrort néztek tizenkét éves korukban.. na arról is tudtam mindent, de mostanában csak legyint, hogy "jaj anyaaa!" - utánozom a hangsúlyát - szóval gyanús.
- Akkor miért érzem úgy, hogy van ezzel kapcsolatban valami, amit nem árulsz el? – bízom abban, hogy kicsit sem hasonlítok az apámra. Nem volt jó vele a viszonyom és az évek előrehaladtával semmit sem javult a helyzet. Amikor meghalt, kicsit én is megkönnyebbültem, nemcsak anya – ha ő nem is vallja be ezt – és ez nem jelenti azt, hogy örültem volna a halálának. Nem erről van szó, viszont tény, ami tény, nem rám volt büszke az öreg és ami azt illeti, én se őrá. Ez pedig alapvetően határozta meg az apa-fia viszonyunkat. - Ezt most nem kérdezed komolyan... – horribilis kamasz voltam, aminek ő első kézből volt tanúja. - Oké, hiába, hogy nekem még mindig nagyobb szerencsém van vele, mint anyának volt velem, ez nem vigasztal. – forgatom meg a szemeimet. Rendben, aláírom, a lányom hozzám képest egy kisangyal és ezt én is tudom, de attól még nem érzem kevésbé fontosnak azokat a dolgokat, amik miatt aggódok vele kapcsolatban, ez nem így működik.
- Mmmm… akkor mondjuk megszabadulhatnánk ettől… vagy ettől... – duruzsolom ajkaira vágytól elmélyült hangon, miközben a felsőjére – azon keresztül a derekára – majd az alsó ruházatára – és konkrétan a fenekére – csúsztatom a kezeimet. De a móka ezen része elmarad a következő témának köszönhetően, így kénytelen-kelletlen, de hagyom a dolgot elúszni kettőnk között. - Oké, tudomásul vettem. – valahol megnyugtat a tudat, hogy nem várt konkrétan. És az is, hogy nem talált senkit, aki mellett megállapodott volna. Az pedig, hogy nyitott volt másokra… fogalmazzunk úgy, hogy én is… Egy időben hasonlóan a bátyához… Csak mosolyogva rázom meg a fejem a megjegyzésére Joël kapcsán. Ha összekötné a munkát és az élvezetet, szerintem már impotens lenne. Hacsak nem vonzódik a 60+-os mamikhoz is. - Szeretem, amikor elpirulsz. Szép vagy. – nyomok egy csókot a feje búbjára, ahogy mosolyogva figyelem a reakcióját. - James. Utáltam a kis vakarcsot. – húzom el a számat a lányunk első szívszerelmét illetően. Tenyérbemászó volt a kölyök, akkor is, ha csak egy gyerek (volt). - De szerinted ugye még nem…? – pillantok az étel felett Angiere. Ami azt illeti, mi alig voltunk idősebbek a lányunknál, amikor ő megfogant. És nem, nagyon nem akarok még nagypapává válni.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
- Egyáltalán nincsen semmi, amit ne árulnék el. Már legalábbis az atyáskodásodat illetőn semmiképp. Én csak.. tudom, hogy édesapáddal nem volt rózsás a viszonyotok, de szeretett téged, már legalábbis én hajlamos vagyok magamban felmenteni a bűnei alól. Nem volt megfelelő a viselkedése, de engem nem bántott soha, csak azzal, hogy téged bántott. Persze, elég volt az is, de.. szóval egy a lényeg: nem szitoknak szántam az előző mondandómat. Tudom, hogy érzékeny pontra tapintottam, próbálok is kihátrálni belőle, s remélem nem rontom el az egész ebédet előre. - Költői kérdés volt. Öltök rá nyelvet. Tudom én, hogy milyen kamasz volt, egy pillanatig se kedveltem a nagyon lázadó korszakának bizonyos vonulatait. Szerettem őt, hogyne szerettem volna? De két év alatt rájöttem, hogyha ezt így folytatja, akkor nem tudunk egymással mit kezdeni. Anyaként más dolgokat kellett szem előtt tartanom, s betelt a pohár. Ha szépen váltunk külön, akkor is. - Óóó.. Dorombolom bele a pillanatba, jólesőn húzódva közelebb hozzá, átkarolva a nyakát. Az igazság az, hogy kezd nem érdekelni az ebéd, sőt, semmi más sem rajta kívül. Egyszerűen csak szeretnék elveszni az érintéseiben, a csókjaiban, az érzésben, hogy mennyire együtt vagyunk. De persze ahogy nekünk mindig - majdnem mindig - most is sikerül agyonüssük a pillanatot. A bátyám orvoslásáról még jó, hogy nem hallom a korosztályi besorolást, ugyanis akkor még jobban belevörösödnék az egészbe, sőt, esélyesen a gyomrom is felfordulna. Orvosok. Jesszum! Tudom én, hogy miért nem lettem soha az. Volt idő, amikor szerettem volna, amikor azt hittem ez az utam, de még csak gyerek voltam, alig tizennégy. Aztán jött Rose és minden megváltozott. - Köszönöm! Fokozódik a bók hatására a pír arcomon. Végül nevetésbe fúl az egész. - Jaj menj már, mindössze két hónap volt az életéből. Édes volt amikor szerelmesen csillogó tekintettel mesélt róla és hitte, hogy majd ő lesz a férje. De meg kell mondjam, én se kedveltem. Rosenak egy szót se. Mutatóujjamat keresztben ajkaimra tapasztom, s megengedek magamnak egy cinkos kis kacsintást. - Ó, te jó isten! Dehogy! Vágom rá hirtelen, mint aki biztos a dolgában, de aztán a végére én is kissé elbizonytalanodom. Rágcsálni kezdem alsó ajkamat. - Szerintem nem. Hisz nincs is fiúja! És egyébként is.. ennél komolyabbra neveltük.
Elteszem a telómat, majd az egyik osztálytársamhoz fordulok. Megkérem, hogy falazzon ma nekem a szakkörön, arra nem térek ki, hogy hova megyek és miért. Szerencsére nem is kérdez rá, csak bólint én pedig elsétálok. Nem tudom mi vár rám apunál, de tuti valami balhé lesz, ha anyu is ott van. Nagyon ritkán fordul elő, hogy mindketten beszélni akarnak velem. Lehet, hogy megtudták, hogy rászoktam a cigire, vagy valaki elkotyogta anyunak a tetkómat. Az utóbbiból nem lehet olyan nagy baj, hiszen apu tud róla és mellettem áll. Ő szinte mindenben támogat engem, bár a cigi nála is kiverné a biztosítékot, még akkor is ha ő is dohányzik. De lehet, hogy csak most akarják bejelenteni, hogy újra komolyra fordultak a dolgok közöttük. Amikor szemtanúja voltam a csókolózásuknak még abban reménykedtem, hogy csak elragadta őket a hév és nem lesz folytatása. De mi van ha igen? Mi lenne ha újra összeköltöznének? Borzalom. De remélem nem erről van szó. Ahogy kilépek az utcára egy pillanatra átfut az agyamon mi lenne ha hívnék egy taxit, de inkább a gyaloglás mellett döntök. Az pont elég idő, hogy felkészüljek arra ami rám vár. Remélem nem valami szörnyűséget fognak közölni. Remélem mindenki jól van a családban és senkivel nem történt semmiféle szörnyűség. Ahhoz képest, hogy apu lakása nincs túl közel a sulimhoz viszonylag hamar odaérek. Az ajtónk előtt megtorpanok és felkészítem magam a legrosszabbra. - Sziasztok! Megjöttem – lépek be és elindulok a lakásban megkeresni őket.
- Héé Angie, várj, állj. Senkinek nem kell utálnia, így értelemszerűen neked sem, azért, mert mi nem jöttünk ki jól. Téged nem bántott, ráadásul hagyta, hogy magunk hozzuk meg a döntésünket Rose megtartása kapcsán, szóval, ha a te szemedben más volt, mint az enyémben, az totál rendben van. Ettől viszont még irtózom a gondolattól, hogy én olyan legyek, mint ő volt. Pláne most, hogy jön a kicsi. – az apám szemében a bátyám volt a minden, én meg a nem kívánt szálka a szemében és e legkevésbé sem akarom egyik gyerekemnek sem azt, amit én kaptam tőle. Legyen akármilyen is a kicsi majd, abban már most biztos vagyok, hogy ugyanannyira fogom szeretni mindkét gyerekemet. Már most ugyanúgy szeretem őket. Én nem leszek az apám, olyan, amilyen ő volt. - Oké, semmi baj. – küldök egy mosolyt is felé, hogy biztosítsam erről. Nem vettem szitoknak a dolgot, de nem vitatkozom, valóban az apám egy kényes pont nálam. Mindig az volt és most már mindig az is lesz, azt hiszem. - Hümmm, ezt valahogy sejtettem. – vigyorodok el a nyelvöltését látva. Arról viszont nem sok tudomásom van, hogy mennyire utálta azt, amilyen akkoriban voltam. Én semmit nem szégyellek vagy sajnálok abból az időszakból és bizonyos értelemben sokkal jobb is, hogy akkor estem át rajta és nem később tomboltam ki magam.
- Nem, nem volt édes. Az alatt a két hónap alatt többet veszekedtünk, mint előtte tíz év alatt összesen. – húzom el a számat. Nem örültem, hogy észrevette a fiúkat – különösen azt a srácot – és most sem örülnék túlzottabban, hogyha valaki komolyabb kerülne a képbe. Rendben, tudom én is, hogy már szinte felnőtt lesz lassan és ez az élet rendje, de nah, melyik apa viseli jól, ha a lánya körül elkezdenek legyeskedni a fiúk?! Ő az én kis hercegnőm, persze, hogy nem akarom , hogy megbántsák akármilyen módon is. Valahol egy részem megnyugszik, hogy anyja ennyire biztos abban, a lányunk még nem kezdett bele abba, amivel bőven ráér még. - Oké. Igazad van. – engedem el a témát, de nem azért, mert érdektelen volna, inkább csak, mert ha konkrétan nem kell most emiatt aggódni, akkor ne tegyük. Bár én úgyis fogok.
- Kérsz fagyit? – mosolyogva pillantok Angiere a késői ebéd vagy korai vacsora romjai felett és a kezem nyújtom az övéért, hogy ujjaimmal végigsimíthassak a kézfején, mielőtt még felállnék és elkezdeném kihordani a tányérokat a konyhába. - Hagyd csak, megcsinálnom. – előzöm meg, mielőtt esetleg eszébe jutna felállni vagy bármit is csinálni. Szándékomban áll a tenyeremen hordozni, főleg most. Az ajtózár kattanására leszek figyelmes és afelé is fordítom a tekintetem. - Szia Virágszálam, az étkezőben vagyunk! – navigálom szavakkal a lányom még a konyhából, ahová leteszem ami még a kezem ügyében volt, majd elébe sétálok és ahogy meglátom, magamhoz ölelem – ha hagyja – és egy puszit nyomok a feje búbjára. - Gyorsan ideértél. Milyen volt a suli? – engedem el ezzel, majd a nappali felé terelem őt – és esetleg az anyját is, ha közben ő is idejött –, ott kényelmesebben elleszünk, mint itt a bejárati ajtóban.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
- Nem a bátyád tehet róla. Sosem az idősebb testvér hibája. Bukik ki belőlem a két mondat, melyek mindegyike talán éles témaváltásnak tűnhet, de valójában egyik sem az. Hiszen ha már így szóba kevertük az édesapját és azt, hogy miképpen bánt velem úgy vélem idetartozik az is, hogy mindig azt láttam, amit ő: Sigmund és Tristan nem kaptak egyenlő bánásmódot. Mégis nagyon jó kapcsolatot véltem felfedezni a testvérek között, s valamiért így, hogy szinte rettegek attól Rose mit fog reagálni a kistestvér hírére, nemes egyszerűséggel előszaladnak belőlem a kéretlen szavak. - Ez csak a jéghegy csúcsa. Mosolygok Tristanre. Nem azt mondom, én sem vagyok oda a gondolattól, hogy a lányunk lassan felnő, de inkább illenék elfogadjuk, semmint homokba dugjuk a fejünk. Ha nem tiltjuk orrba-szájba mindentől, akkor talán könnyebb dolgunk lesz vele, mert a dac nem viszi bele mindenfélébe. Bár.. ha magunkból indulok ki, akkor erőteljesen bajban vagyunk, lehetünk. - Az élet rendje az, hogy majd kirepüljön. Mindazonáltal remélem, hogy ez csak nagy sokára fog bekövetkezni és nem szalad el vele a ló. Zárom én is le a témát, hiszen tényleg felesleges aggódjunk valamin, ami egyelőre képben sincsen (vagy csak mi nem tudunk róla). - Most nem, köszönöm. Talán majd Rosezal együtt. Egyszerre nem eszem sokat mostanában, így szoktattam magam, aztán ahhoz képest már így is teli vagyok. Isteni volt, köszönöm! - simogatom meg a kézfejét. Szeretnék segíteni az elpakolásban, mosogatásban, de még csak levegőt veszek a felajánláshoz, máris lehűt. Hálásan rosszalló ciccegéssel maradok ülve, alkarjaimra támaszkodva dőlök előre az asztalnál, így nézek kedvesem után. Felkapom a fejemet a zár hangjára, rögvest karórámra siklik pillantásom. Csak most veszem észre, hogy otthon felejtettem. Bár.. otthon se találtam indulás előtt. Ej, akkor bizonyára a szállodában maradt. - Szia Rosie! - tolom ki a széket magam alól, hogy én is felkeljek és elébe sétáljak puszit adni neki. Hogyha nem vagyunk barátnőm társaságában, akkor gyakran hívom Rosienak, még nem kérte ki magáénak - tizenkét éves korában ugyan voltak ilyen dolgai, de azóta kinőtte, s ha utálja is, nem hozta még a tudtomra - úgyhogy nem moderálom magam. Tekintve, hogy az apja feltette a klasszikus kérdést, én csak kitolok egy széket neki magam mellett, s megpaskolom. - Csüccs le. Éhes vagy? Apa isteni finomat főzött, s utána van fagyi is, ha szeretnél.
Alig teszek meg néhány lépést az apu által említett helyiség felé máris előttem terem és a karjaiba zár. Hagyom, hogy megölelgessen és megpusziljon, bár már alig tudom türtőztetni magam annyira fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Legszívesebben máris az egésznek a közepébe vágnék, hogy kiderüljön végre miért vagyunk itt mind a hárman. De sajnos nem lehet ajtóstól rontani a házba mindennek megvan a maga ideje. Ahogy apu elenged, anyu követi két nagy puszival. Eleinte falnak rohantam a Rosie megszólítástól, de hiába ellenkeztem még mindig szokott így szólítani. Mára már beletörődtem, egyszer majd csak elhagyja. - A suli? - kérdezek vissza. Most komolyan erről szeretnem velem beszélgetni? Bár ha megtudja, hogy mostanában nem állok valami fényesen egyetlen tantárgyból sem akkor már érthetővé válik ez a kérdés is. A mai nap is sikerült bezsebelnem két egyest, mert a tanár pikkel rám. Követem őket a nappaliba és leülök arra a székre amire anya mutat. - Köszi, de majd egy kicsit később ennék – vagy nem. Attól függ, hogy miről akarnak beszélni velem. - Vagyis egy kis fagyit mégis csak kérnék, de maradjatok csak mindjárt hozok – azzal felállok és kisétálok a szobából. Már jól kiismerem magam apu házában és így legalább nekik is adtam még néhány percet, ha esetleg félbeszakítottam valamit. Előveszem a fagyit a fagyasztóból. Hm, eper. Nyalom meg a szám. Apu tudja, hogy imádom az epret így rendszerint valamilyen formában mindig megtalálható nála. Keresek egy kis edénykét amibe szedhetek magamnak és miután jól megpakolom visszarakom a fagyasztóba. Megragadok egy fagyis kanalat és visszatérek a nappaliba a szüleimhez. - Szóval, mennyire komoly ez most köztetek? - teszem fel azt a kérdést ami a legjobban érdekel jelen pillanatban. Gondolom, hogy a sok lehetőség közül végül is ez az ami miatt itt vagyunk. Ezért akarnak velem egyszerre beszélni és ha azt mondják, hogy teljesen komolyan gondolják akkor legyen. Szeretem őket és sose tennék olyat amivel megbántanám őket és ha ők egymást akarják, akkor legyenek boldogok és legyünk újra egy szép család.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. – tovább megyek, soha nem is gondoltam. Siggel mindig is közel álltunk egymáshoz és miatta választottam például az orvosi, majd a traumatológus pályát – és baromira nem apánk miatt –, és a fivéremet soha, egyetlen pillanatig nem hibáztattam azért, amiben apánk volt a ludas. - Én is tudom, de ettől még nem könnyebb. Pont azért, mert még emlékszem milyen voltam kamaszként és lássuk be, Rose sok mindenben rám ütött. – nem lehet nem észrevenni, a hogy a viselkedésében gyakran visszatükröződik mindaz, ami bennem is ott volt mindig is. Ez az oka annak, amiért féltem őt és amiért nem örülök túlzottabban a felnőtté válásának, holott ez nem elkerülhető tény. Így is, úgy is meg fog történni, ha tetszik, ha nem, én is tisztában vagyok vele. - Rendben és egészségedre. – homlokon csókolom mielőtt lepakolni kezdenék az asztalról.
Rose érkezésére elébe megyek és igen, rákérdezek a sulira is, mert egyfelől érdekel, másfelől valahogyan illenék fel is vezetni azt, amiről beszélni szeretnénk vele. - Oké. – reflektálok még a fagyival kapcsolatban, majd Angie mellé ülök, így várva vissza a lányunkat. - Kezdem én, jó? – halkan hagyják el a szavak a számít, ahogy a gyerekeim anyjára pillantok, amíg Rose még odakint szöszmötöl. Nem tudom miként gondolta Angie előadni ezt az egészet, de valahogy csak megbirkózunk vele, más választásunk nem nagyon akad. Rózsaszálunk visszatértekor kérném, hogy üljön le ő is, de megakaszt a meg sem kezdett mondatban a kérdésével. Ennyit arról, hogy titokban tudtuk tartani a lányunk előtt. - Öhm… oké. Először is gyere Virágszálam és csüccs le hozzánk. – intek a kezemmel is, ez időt ad nekem is arra, hogy átgondoljam honnan is kezdjük, meg egyébként is, jobb szeretném, ha tényleg leülnénk beszélgetni erről az egészről. Mert fontos. - Szóval anya és én… Tudod, szeretem anyát és úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk egy család lenni te, mi és... – Angiere pillantok, szavak nélkül feltéve a kérdést, miszerint ő vagy én mondjam el Rosenak kistestvére lesz?
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
Tárgy: Re: Konyha (T&R) Szomb. Ápr. 09, 2016 12:28 am
- Tudom, hogy nem mondtad. Hozzágondoltam, maradjunk ennyiben. Engedem el a témát. Én csak kibic voltam a családjukban, befogadott, de kibic, nem akarok úgy tenni - mi sem áll tőlem távolabb - mintha jobban tudnék nála bármit. Véleményem viszont volt, hát kifejtettem még a lapozás, s Rose megérkezése előtt. Hálás vagyok, amiért Tristan magához ragadná a lehetőséget a beszédre. Nem azért, mert nem merek a lányommal beszélni, vagy éppen olyan rossz lenne Rosezal a viszonyunk. Egyszerűen csak szükségem van némi időre - s ha már lehetőség adódik rá, akkor kihasználom azt, hogy kapok - hogy lehűtsem hevesen dobogó szívemet. Vagy legalábbis megpróbáljam megtenni. Rose visszatérése és a nekünk szegezett kérdés azonban teljesen lehetetlenné teszi mindezt. Van abban valami komikus, amikor a saját lányod kérdésébe pirulsz bele. Nos, nem sok kedvem van nevetni, de ha kívülről látnám magam, akkor esélyesen megtenném, mert ez kezd egy nagyon rossz szappanoperára hasonlítani. Tristan beszél, én pedig hallgatok még azután is, hogy az ést követő szünet beállt. Ha már túl lennénk azon, hogy tudjuk a baba nemét, akkor könnyebben - egy frászt - vágnám rá hogy "a kishúgod" vagy "a kisöcséd", így viszont nem nagyon tudom hirtelen hogyan is kellene megfogalmazzam mindazt, ami egyrészről végtelenül egyszerű, másik részről pedig nagyon bonyolult. - Nagyon komoly, Rosie. És bár önmagában nem csak attól komoly, amit most fogsz hallani, de szeretnék neked elmondani valamit. Babát várok. Várunk. Testvéred fog születni, édesem. Nem nyugszom meg attól, hogy kimondtam, de legalább már nem lóg a fejünk fölött a titok. És egy kamaszos kitörést a hír hallatán könnyebb kezelni - hiszem most - semmint ezt a titkolózást volt. Már legalábbis nekem biztosan.
Reméltem, hogy a kérdésemre, kedvező választ fogok kapni. De már magam sem tudom melyik lehetőségnek örülnék jobban. Egy részem örülne, ha újra egy család lennénk, de már nem is emlékszem milyen volt az. Csak olyan emlékeim vannak, ami vagy egyik vagy másik szülőmhöz kapcsolódik. Volt olyan karácsonyunk amikor együtt voltunk szenteste és együtt fogyasztottuk el az ünnepi vacsorát, de az már nagyon rég volt. Emlékszem arra az estére, boldog voltam, hogy együtt lehetünk mind a hárman. De most... most nem tudom mit várhatok az egésztől. Persze egyszerűbb is lenne, mert nem kellene ingáznom közöttük, hol itt hol ott tölteni az éjszakáimat. Mert amúgy nem sokat szoktam otthon lenni, amikor csak tehetem lelépek a barátaimmal. Ahogy leülök, már bele is kezdenek a magyarázásba. - Hogy mi? - először fel se fogom a hallottakat. Nem azért, mintha bármi baja lenne a hallásomnak, de ez sokkolóan ért. Nem voltam felkészülni arra amit hallottam. - Testvérem? De mégis, hogy? - tisztában vagyok a dolgokkal. Tudom, hogy születnek a kisbabák, már nem kell elmagyarázni. Kiskoromban eleget hallottam különböző emberektől a méhecskékről és a virágokról szóló mesét, mert volt egy időszak amikor nagyon érdekeltek bizonyos dolgok. A szüleimtől, barátoktól, akik a saját szüleiktől hallották és még a nagybátyám is elmesélte amikor már annyit csüngtem rajta, hogy beadta a derekát. Mind ugyanarról szóltak. - De mióta tart ez az egész? - nem hiszem, hogy túl régóta, de ha anya máris teherbe esett akkor egy ideje már folyhat. Nem hiszem, hogy megint csak egy felhevült éjszaka következménye lenne, amikor csak úgy egymásnak estek. Te jó ég! Ilyenekre nem is akarok gondolni. Ők mégis csak a szüleim, tudom, hogy mindenki csinálja, de elég bizarr arra gondolni, hogy a szüleim is. - Mi lesz most velünk? - teszem fel a következő kérdésem. A helyzethez képest elég nyugodtan fogadtam a bejelentést. Minden okom meglenne rá, hogy kifakadjak és elkezdjek kiabálni vagy fogjam magam és berohanjak a szobámba, de nem teszem. Csak ülök ott és eszegetem a fagyim. Mintha nem is én lennék, mintha egy teljesen más dimenzióban élnék, mintha mindaz amit hallottam csak az agyszüleményem lenne. Vagy csak álmodnám ezt a beszélgetést. - Mi lesz velem? - félek. Félek attól, hogyha megszületik a testvérem már nem leszek olyan fontos, mint eddig. Már nem fognak foglalkozni velem, aminek meglennének a pozitív oldalai is. Már nem én leszek az akit mindentől féltenek és mindentől meg akarnak óvni. Talán sokkal engedékenyebbek is lesznek és sokkal több mindent tehetek meg, mint eddig. De akkor is ott van az, hogy szükségem van rájuk. Szükségem lesz az anyukámra, akivel mindent megtudok beszélni. Mi lesz ha elkezdek randizni és bár a barátaimmal meg tudom majd beszélni a pasis dolgokat, de anyukám tanácsaira is szükségem lenne. És ott van apa is. Aki mindig támogatott, aki sokkal lazább volt, mi van ha anya hatása miatt már nem lesz olyan. A tetkómhoz is olyan lazán állt hozzá, anyával meg, meg kellett volna vívnom a háborúmat, hogy engedje.
Amikor Angie hosszabbra nyújtja a csendet – mint számoltam vele – már épp azon vagyok, hogy megint levegőt vegyek és úgy folytassam, de végül csak megszólal. Finoman és röviden simítom meg a térdét, a mozdulat teljesen tudattalan, nekem fel sem tűnik, tekintetem pedig mindvégig a lányunkon pihen, várva a reakcióját. Nem mondom, azt sikerült szegényt mély vízbe hajítanunk ezzel az egésszel. A visszakérdezése pedig úgy meglep, hogy egy pillanatra felszaladnak homlokomon a szemöldökeim, tekintve, hogy a hogyan születnek a kisbabák kérdéskört már körbejártuk vele korábban, olyannyira, hogy a végén még a család egyetlen nőgyógyászát is kifaggatta a kisasszony. Szóval azt hiszem pontosabb képet aligha kaphatott volna és hirtelen talán pont emiatt köpni-nyelni se tudok. Pár másodpercig legalábbis biztosan nem. Végül megköszörülöm a torkom. - Hát egy ideje együtt vagyunk anyával és így… – lehetséges, hogy útban van a kistesvéred tenném hozzá, de a mondat másik fele valahogy nem kerül hangos kimondásra. - Úgy három hónapja. Emlékszel anya buszbalesetére? Nagyjából azóta. – elevenítem fel az emléket Rose számára is, amiben eltört Angie keze. - Több időt töltünk együtt, hármasban. Anya is itt alszik olykor, máskor meg én nálatok. – bár ez talán még összezavaróbb lesz, mint az eddigiek. Az összeköltözés viszont még korai volna, akkor is, ha van egy nagy kamaszunk és útban a baba is. - Ó, Hercegnőm, téged ugyanúgy, ha nem jobban szeretünk ezután is, történjen akármi. Tudom – tudjuk –, hogy ez zavaros és ijesztő is, de sosem tennénk anyával olyat, amivel téged bántanánk, ezt tudod, ugye?! – szeretettel nézek a lányunkra. Ebben a dologban ugyanis nagyon is biztos vagyok.
Angelique B. Mallors
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James Kor : 41
Világéletemben őszinte voltam, éppen ezért esett nagyon nehezemre, hogy nem mondhattam el Rosenak azt, hogy az apja és én nem csak, hogy együtt vagyunk, de még úgy tűnik, hogy újabb családtaggal bővítjük furcsa, szétszakadt, de együtt levő hármasunkat. Most viszont, ahogy kimondtam szavaimat, a lányom kérdésének súlya alatt megereszkednek vállaim. Nem jobb. Egyáltalán.. semmivel. - Reményeim szerint egy család leszünk, még jobban, mint eddig. Válaszolok csendesen, közbeszúrva Tristan szavainak. Sokkal precízebben fogalmaz, mint én, örülök, hogy megteszi, mindazonáltal fájnak is a kimondott szavai. Tudom én, hogy nem költözhetünk rögvest össze és nem is ajánlottam volna fel, ám.. nem is tudom. Van valami furcsa rossz érzés, ami megüli gyomromat. - Édes! Hát mi lenne? Továbbra is imádni fogunk és te leszel a mi okos nagylányunk, ahogy eddig is. Felemelkedem a székből, odalépek Rosehoz, s ha nem húzódik el, akkor egy puszit nyomok a feje búbjára, majd magamhoz ölelem lehajolva őt. - Te mit szeretnél? Mit gondolsz most? Kérdezem őt, mert szerintem joga van ahhoz, hogy elmondhassa a véleményét. mindazonáltal félek is attól, amit hallhatok. Hiszen a trauma - mert azt okoztunk neki, sokkot ha úgy tetszik - mindenkiből mást hoz elő.
Figyelmesen hallgatom őket és ide-oda kapkodom a fejem amíg beszélnek. Annyira hihetetlennek tűnik amit mondanak és ez az egész olyan korai. Talán ha minden lassabban történik, ha legalább már azzal a gondolattal meg tudnék barátkozni, hogy újból együtt vannak. Akkor talán később még a kistestvér gondolata sem riasztana ennyire, mint most. Én nem akarok senkivel sem osztozni a szeretetükön. Egy kisbaba pedig nagy gonddal jár és minden pillanatban törődést igényel. Sokáig eltart míg újra megszólalok. A pillanatnyi némaságom akár meg is ijesztheti őket, hiszen sokkal inkább a kiborulásaimhoz szoktak. - De ha egyszer anya kisbabát vár akkor miért nem költözünk össze? - teszem fel végül a kérdést és megforgatom a szemeimet. Ezt, így még kevésbé értem, hiszen ha már így alakult akkor nem az lenne a legfontosabb, hogy együtt legyünk. Bár amint megjelenik ez az új jövevény az életünkben én még kevesebbet óhajtok majd otthon tartózkodni. A lehető legkevesebb időt akarom vele tölteni. Én aztán nem fogom őt pelenkázni, meg tudom is én mit kell még vele csinálni. Engem hagyjanak ki ebből az egészből. Nem, nem és nem akarok ebben a cirkuszban részt venni. - Legalább neki megadhatnátok az esélyt, hogy normális családban nőjön fel – igen lehet, hogy ezzel egy kicsit elvetettem a sulykot. Valószínűleg sikerült megbántanom őket. Hiszen nem ők tehetnek arról, hogy az én esetemben ez nem adódott meg. Vagy várjunk csak, mégis, pontosan ők tehetnek róla. Sose okoltam őket a történtekért, megpróbáltam megérteni a szitut, de most már sok és csak azt akarom, hogy a kis tesómat legalább egy boldog család vegye körül. - Na és mit lehet róla tudni? Kék vagy rózsaszín lesz a babaszoba? - lövésem sincs, hogy mikor szokott ez kiderülni, de legalább rákérdezek. Nem mintha annyira érdekelne, mert nem. Semmi sem fog érdekelni vele kapcsolatban. - Hogy mit gondolok?- vetek mindkettőjükre egy-egy pillantást. - Azt, hogy nekem ebből rohadtul elegem van. De remélem legalább rá gondolni fogtok és nem ugyanúgy lesz minden, mint ami velem volt. Bízom benne, hogy megtudjátok majd beszélni a problémáitokat és ha majd akadnak felmerülő problémák nem az lesz megint az első, hogy felrúgjátok a kapcsolatotokat – felpattanok és beviharzok a szobámba. Jobb ha most békén hagynak, nem akarok senkivel sem beszélni.
Kezdőlap 
Tárgy: Konyha (T&R)
