Forgalom sem volt most olyan nagy kivételesen, így elég hamar begurultam a garázsba a kocsival. Ha közben megérkezett Esther, akkor beengedtem, egy integetéssel egybekötve. Az ész általában képes ostobaságokat is súgni, a szívemben érzem, hogy helyesen döntöttem, amikor felajánlottam, jöjjön át. Ha itt alszik, az sem lesz gond, egész rövid idő alatt lett egészen sok szoba. Ha még valami változás közbejön, úgy hagyom az egészet, ahogy van, nem fog érdekelni. Rugalmasnak tartom magam, de az utóbbi idő kicsit sok volt. - Sziasztok! Fáradjatok beljebb – nyitom ki az ajtót. – Most nincs itthon senki, és hogy legyen egy kis meglepetés, megmutatom majd, miként haladtunk a házzal. A szomszéd srácot igyekszem következetesen nevelni, s üzletet kötöttünk, hogy ha ma elmegy az állásinterjúra, a hét végéig elmehet a haverjával sátorozni. Megtette, így az egyezség az egyezség, még reggel feltettem őket a vonatra. Ahogy odaérek Estherhez, elveszem tőle a hordozót, hacsak nem tette le korábban és átölelem. Nem vagyok ölelkezős típus, de Esthert a családom tagjának tartom és most eléggé szüksége lehet erre. Legfeljebb ellök, ha nem kér belőle.
Mire megérkezem Raoul-hoz, hét után néhány perccel, már otthon van, így elég csengetnem, és rövidesen ott is áll előttem. Nem mondhatnám, hogy túllihegtem a készülődést, ugyanabban a pólóban és halásznadrágban feszítek, mint otthon, szerintem a filmnézéshez ez is bőven megteszi majd. Ahogy belépek, leteszem Zafír hordozóját, mire Topáz, mintha csak megérezné, mi történt, már ott is terem előtte, és nyávogni kezd a kis barátjának. Mindjárt kiengedtem a cicámat, fogadom meg magamban, de előtte még van egy kis dolgom. Talán a sokk tehet róla, de most egyáltalán eszembe se jutnak a nemrégen történtek, inkább a szomorúság, és kicsit a kilátástalanság a,ami miatt, amikor megölel, valamivel tovább bújok hozzá, mint egyébként tenném. Viszont, van egy olyan érzésem, hogy Raoul ezúttal nem fog ezen fennakadni. Amikor végre hajlandó vagyok őt elengedni, lehajolok, és kinyitom a hordozót, mire Zafír puskagolyó módjára kilő, és szabályosan nekiütközik Topáznak. Egész jól néz ki együtt a nagy fehérség és az apró feketeség, ahogy elnézem őket. - Kis meglepetés? - irányítom vissza a tekintetemet Raoul-ra. Mi az, hogy nincs itt senki? Ha jól tudom, hétköznap van - bár a napok nekem általában összemosódnak -, szóval az ikrek és Daisy kétlem, hogy itt időznének nála… Amíg várom, hogy válaszoljon, beljebb megyek, a konyha irányába, és leteszem a táskámat, amiben hoztam némi rágcsálnivalót a filmnézéshez, meg persze a két DVD-t, de ezeket egyelőre nem veszem elő. - Felőlem mehetünk felfedezni - fordulok aztán Raoul felé, kíváncsi vagyok, hol tart most már a renoválással.
Nem szükségesek szavak ehhez az ölelkezéshez, hagyom, hogy jobban hozzám bújjon, átkarolom, s lassan simítom a hátát. Jó, hogy eljött, így legalább kirángathattam abból az állapotából, amit hallottam a telefonban. Csak akkor bontakozok ki az ölelésből, amikor jelzésemre adja, elég volt a számára. - Jó ötlet volt az első éjjelt nálam végigaludnia Topázzal – nézem a jelenetet, és Topáz, a nagy király az én birodalmamban, teljesen átalakul pár hónapos kölyökké. Lehet, hogy csak egy macskatestvért kellett volna neki hozni, máris tudja, hol a helye? - Majd meglátod – amíg kipakol, addig gyümölcslevet öntök, most csak narancslé van itthon, meg almalé, de az utóbbit én meg nem innám. Az emeletre kísérem fel először, itt már végre rend, az új szoba üresen, de készen várják majd a tiniket, Daisy szobája teljesen kész van, a kiságyat is visszahoztam, míg nincs itt. Valahogy megszoktam, hogy ha nálam alszik, akkor a szobámban van a kiságya. - Legjobban szerintem ezeket szereti – mutatok a komódra, ahol rágcsák, csörgők vannak összepakolva. – meg ezeket. – bököm meg az ágy fölé szerelt pillangókra, amelyek forognak, mozognak, de nem tudja őket elérni, mert olyan magasra tettem, hogy még felkpaszkodva se tudja őket elérni. Nem tudom, lesz-e valaha sajátom, úgy érzem kezdek kifutni az időből, a hirtelen jött esemény pedig elgondolkodtatott azon, mennyire is lenne ez most jó nekiindulás. Belegondolva abba, az elmúlt időben mennyi csúfos visszautasításban volt részem. Valószínűleg rossz felé keresek, ennyi a titka. - És még mutatok valamit – a padlástér felé megyünk, ahol egy kisebb körfolyosó van a feljáró körül, pontosan vele szemben egy nagy ajtóval. - Ez még csak most készül, mert az élet mindig hoz meglepetést – nyitom ki előtte az ajtót és beljebb hívom. A hely még csak negyedrészt van kész, de lakótér máris van benne, egy matrac és egy nagy bőrönd társaságában. Hiába mondtam neki, hogy költözzön addig a tinik szobájába, közölte, hogy inkább alszik a galambokkal. - A szomszéd srác hozzám költözik, így megkapja a tetőteret.
Jól esik pár pillanatig, vagy talán fél percig is Raoul-hoz bújva maradni, annál is inkább, mert most nem érzem azt a gyomorszorító érzést emiatt, mint mondjuk a legutóbbi alkalommal, amikor még el is pirultam tőle. Szerencsémre, vagy nem, ez most elmarad. - Jól kijönnek, az biztos - nézem én is, ahogy Topáz eljátszogat Zafírral, aki komoly kísérleteket tesz rá, hogy felmásszon annak hátára, nem valami nagy sikerrel. Majd, ha a fehérség elfárad, talán lesz esélye, de addig legfeljebb a kergetőzés marad. Mindegy, ez is szórakoztatja, szóval én csak örülni tudok. Én egyelőre nem iszom a narancsléből, először szeretném látni, hogy hogy áll a felújítás, így felmegyek az emeletre körülnézni. A legszembetűnőbb változás kétségtelenül Daisy szobájában vár rám, ami teljesen másként fest így, immáron berendezve. Olyan, mint egy kis hercegnő otthona, de visszafogott kiviteben. Ha valaha lenne egy lányom, el tudnék neki képzelni valmi hasonlót. - Igazad lehet, a kisgyerekek imádják az ilyesmit - értek vele egyet, majd eszembe jut még valami - Tudod, mit vennék még Daisy-nek? Mondjuk egy pillangó alakú éjszakai fényt, arra az esetre, ha nagyobb korában félne a sötétben. Nem vagyok szakértő a témában, ez igaz, de azért láttam már berendezett gyerekszobákat, ahol akadtak efféle holmik is. És arra még én is emlékszem, hogy egy időben nagyon féltem az ágyam alatt lakó szörnyektől, szóval nagyon örültem volna egy ilyen kis lámpának. Követem Raoul-t a következő állomásra, és igazából kicsit meg is lepődöm, mert nem emlékszem rá, hogy a tetőtér átalakítása is szóba került volna, de lehet, hogy ez azért van, mert az ilyen jellegű információk egyszerűen nem szoktak megmaradni a fejemben. Olykor lyukas az agyam, azt hiszem, ezt is lehet rá mondani. Meg aztán, ő is mondta, hogy mindig jöhet valami váratlan helyzet, szóval biztosan neki van igaza. A tetőtér egyelőre elég sivár, de ahogy látom, már van, aki bejelentette rá az igényét, mert egy méretes bőröndöt is látok a földön, amiből mintha kikandikálna egy edzőcipő sarka. Oké, egyre kevésbé érem fel ésszel, ami itt történik, mert ez biztosan nem az ikrek valamelyikéhez tartozik… De nem kell sokat várnom, már meg is kapom a választ, legalábbis részben. - Miért költözik hozzád a szomszéd srác? - ráncolom kicsit a szemöldökömet értetlenségemben, mert amennyire én emlékszem, a szomszédjában lakó fiú egy nagykamasz, talán tíz évvel fiatalabb nálam. Mit keresne ő Raoul tetőterében? Nincsenek szülei, hogy gondoskodjanak róla? Ahogy ezen elmélkedem, kicsit megvakarom a fejem zavaromban. Nem nagyon értem a dolgot, na. De, ha a tulajdonos beavat, biztos érthetőbb lesz.
A szobára büszke vagyok, a szűkös szabadidőm nagy részét a szobára költöttem, mert azt szerettem volna, hogy a kezem alól kerüljenek ki a munkák. Van, amihez ugyan szakembert hívtam, de azt tudom, hogy legközelebb már nem fogom hívni, s nem azért, mert rossz munkát végzett volna. - Éjjeli lámpának, míg kimegy a mosdóba éjjel, jó ötlet. Ki fogom rá cserélni a lámpát – bólintok elgondolkodva, mivel éjjeli lámpa már van bent, de az csak egy hagyományos lámpa. - Nem fog félni, úgy neveljük – ha a szülők tápot adnak a gyereknek arra, hogy az éjszakai félelmet éjjeli lámpával el lehet űzni, az a lehető legrosszabb döntés. A sötétség nem bánt, a benne lévő rosszak bántanak véleményem szerint. Meg amit a saját félelmeink odaképzelnek. Ezt szeretném megelőzni majd Daisyben is. Meg persze, ahogy a húgom szeretné nevelni. Ha kell éjjeli kislámpa, akkor lehet ugyan véleményem, de lesz kislámpa. - Nos – vakarom meg az állam. – A szülei meghaltak balesetben. A nagyszülei már nagyon idősek őt befogadni és elég problémás gyerek, hogy nagykorúsítassa magát – voltaképpen börtönbe kerülne. – Így lehetőségként felmerültem én, mivel ebben már dönthet. Macerás intézni, de addig is lakhat nálam.
Csak biccenteni tudok a szavaira, bár az igazat megvallva, én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy csak neveléssel el lehet majd kerülni, hogy esetleg féljen a sötétben a későbbiekben. Nem azért, mert Daisy buta kisgyerek lenne, aki nem ért meg dolgokat, szó sincs erről, hiszen már most is okos, pedig nincs egy éves sem, viszont érhetik majd olyan hatások ettől függetlenül is, amik kiválthatnak nála ilyesmit. Például, ha Angie-ék úgy döntenek, hogy idővel óvodába íratják, ahol a pici könnyedén szembetalálhatja magát olyan korabeli kisgyerekkel, aki ilyesmiben hisz. Vagy, ooen egy rossz pedagógiai módszerekhez nyúló óvónő… De remélem, hogy inkább Raoul-nak lesz igaza ezen a téren, belőlem meg csak az örökös pesszimizmusom beszél. - Szép munkát végeztél, az biztos - engedek meg magmnak egy mosolyt. Figyelmesen hallgatom a történetet, és persze, most látatlanban is megsajnálom a srácot, amiért ennyire kitolt vele az élet. Nem ezt érdemelte szegény… És, ha már itt tartunk, Raoul sem. - Szóval te leszel a gyámja, amíg nem tölti be a nagykorúságot? - összegzem a hallottakat. - Nem lesz ez túl nagy kihívás? Elvégre, Raoul-nak nincs még saját gyereke, szóval kétlem, hogy annyira tapasztalt lenne gyereknevelésben, hiába nőtt fel nagy családban. Aztán ki tudja, lehet, meglepődnék, hogy milyen jól boldogul. Azonban akad itt még valami, ami nem hagy nyugodni. - Mi lesz vele, ha elmész? - kérdezem óvatosan, arra utalva, amit az állatorvosi rendelőben mondott azzal kapcsolatban, hogy elmegy a városból egy jó időre. Gyanítom, még azelőtt, hogy elkezdődne az iskola. Akkor ki fog neki bevásárolni, meg ilyenek? Vajon van annyira felelősségteljes, hogy egyedül megoldja a helyzetet? Mindegy, nem akarom Raoul-t kellemetlen helyzetbe hozni. - Gyere - teszem a karjára a kezem egy pillanat erejéig - Csináljuk meg azt a pizzát.
Elégedetten fonom karba a kezem. A dicséretet mindig örömmel fogadom, mint ahogy a kritikát is elfogadom. A hibák azért vannak, mert ki lehet őket javítani. - Köszönöm – álszerény sem vagyok. Ami jó az jó. És Daisynek, vele együtt Angienek, szeretnék örömet és otthonosságot nyújtani, amikor eljönnek. S az összes családtagommal is így vagyok. A kérdésre egy mély levegőt veszek, megsimítom a tarkóm is, aztán leengedem a kezem. - Nem érdemli meg sem az árvaházat, se a dutyit. Elég problémája volt e nélkül is. Azóta kicsit visszavett, de van a rovásán annyi, hogy ha nemet mondok, a lehető legrosszabb helyzetből álljon neki az életnek. Pedig csak azt szeretné, hogy elfogadják és az igazságérzete erősebb, mint a korosztálybelieké. Kifejezésben és tettekben legalábbis. Vannak csörtéink, de az elmúlt időszak alatt sokkal nyugodtabb lett. Talán mert már eddig is velem több időt töltött, még amikor a szülei éltek, mint velük. S melyik gyerek ne igényelné, hogy foglalkozzanak vele? Ráadásul azért még a magához való esze is megvan. - Jön velem. Mint ahogy Topáz is – kell neki a levegőváltozás, sokszor látom, hogy a hátsó kert felé tekint. Az ő háza, akár oda is költözhetne, de érthető, hogy miért nem akar ott élni. S miért nem akarja eladni sem. – Egy kis emberesedés neki sem árt. Felismeréssel vonom fel a szemöldököm. - Menjünk, hiszen ezért jöttél – nem feltétlenül ezért, de most jó ezt mondani. Megfordulva megint belerúgok a gördeszkába, visszafogom a levegőt is, aztán lehajolok és beljebb gurítom a szobába. Erről még most sem szokott le, nekem meg folyton a lábam alatt van, nem elég nekem Topáz. - Vannak meglepetés tárgyak a házban, érdemes a lábad elé nézni. Lefelé menet, a háta mögött azért lopva egyszer ránézek. Az ilyen dolgok mindenkit megváltoztatnak, még akkor is, ha eléggé gyógyítható már az adott betegség. - Megvan a recept? – tartok a kamra felé. – Mondd, hogy mi kell, s én hozom – még ha mindent meg is találnék. Liszt az még megy, meg a cukor és a tojás is. Meg ami úgy általában a hűtőben van, ahhoz is kell azért egy perc, mire megtalálom, ami kell. - Látsz itt valahol lisztet? – kiáltom ki, mert a liszt mégis a nem lelem csoportba zuhant.
- Elég nehéz sorsa van szegénynek - sóhajtok egyet. Örülök, hogy nekem elég gondtalan gyerekkort adott az ég, bár, ez azzal is együtt jár, hogy elég későn értem meg fejben, sőt, még mindig vannak ostoba lépéseim, ugyebár… - Én is magammal fogom vinni Zafírt, ha elköltözöm New York-ba - mondom neki, hiszen ezt már eldöntöttem. Még, ha nem is vagyok biztos abban, hogy tényleg költözni fogok. nagyban függ majd attól, hogy a szüleim mire fognak jutni ezzel az egész betegséggel, és a kezeléssel kapcsolatban. Ha azt mondják, ketten is meg tudják oldani, amíg vissza nem jövök, el tudok menni. Nem kimondottan a pizzasütés miatt, hanem inkább a társaság miatt jöttem, de inkább nem teszem szóvá. Apáék most inkább kettesben akartak lenni, hogy átbeszéljenek néhány dolgot, ugyanakkor nekem is jól tesz a társaság most. Plusz, így legalább Zafír sem unatkozik. Ha már ilyen kedvesen figyelmeztetett, kifelé odafigyelek, nehogy véletlenül elessek az új lakó valamelyik kacatában. Az biztos, hogy nem egy rendmániás, de végül is, egy gyerekről beszélünk, szóval annyira nem kellene meglepődnöm ezen. A lényeg, hogy épségben érek a konyhába, és állhatok neki a tészta hozzávalóinak összevadászásának. - Persze, megvan! - veszem ki a táskám zsebéből, miközben majdnem átesek Zafíron, aki kijött a konyhába megnézni, hogy mit csinálok. Amikor kapcsol, hogy igazából most nincs időm vele foglalkozni, visszasomfordál Topázhoz, és birkózni kezd vele… Erősen kétlem, hogy nyerni fog, de azért neki drukkolok, persze. Eközben Raoul a kamrában kutakodik, míg én sorolom neki a papírról, hogy mi minden kell hozzá. Na, nem mintha annyira hosszú lenne ez a lista, szerintem a feltéteket több dologból fogjuk összeállítani, mint magát az alapot. - Már elővetted a lisztet! - szólok neki vissza, hiszen itt szemezek a lisztes zacskóval, ami a pulton ülve várja a sorsát - Élesztőt viszont nem találtam még. Nem kell belőle sok, de azért kell beletenni. Amíg Raoul kutakodik, addig én egy tálba hideg vizet engedek a csapból, de, hogy garantáltan hideg legyen, beledobok pár jégkockát is a mélyhűtőből. Ez volt Maria receptjének a kulcsa, hogy ő hideg vízzel gyúrja be a tésztát. Remélem, ez tényleg működni fog, mert nem szeretnék beégni Raoul előtt egy elrontott pizzatésztával. Plusz, megmérgezni sem lenne jó vele, ugyebár…
- Azért a szája is nagy – aztán sóhajtok egyet. – Egész jól viseli. A következőre viszont kinyílik a szemem, meglepődöm. - New Yorkba mész? Történt valami? Vagy fog történni? – meghallottam a „ha” szócskát, tehát ez még annyira nem biztos. - Mit? Igen? – tűnődöm a polc előtt. Akkor ez a házvezetőnő volt, rákérdeztem, van-e minden a pizzához. Tudja, hogy a lisztet vagy megtalálom, vagy nagyon nem. - Az a hűtőben van, oldalt! – kiáltom ki vissza, majd az összeszedett holmival a konyhába lépek. - Begyújtom a sütőt addig – beállítom a hőfokot a hőlégkeveréses sütőben, majd kezet mosok. Megszokás, munkahelyen, itthon is. - Előre szólok, analfabéta vagyok sütéshez. A steakek az én hazám. A sütemények talán mennek, de senki se akarja kevertetni a tésztát velem, ha finomat akar enni – nevetem el magam. - Milyen feltéteket szeretnél a pizzádhoz? – nyitom ki a hűtőt. – Van gomba, sajt, láttam kukoricát is hagymát is bent, és van szalámi is. Nem a pizzasütés a lényeg, hanem, hogy egy kicsit elvonjam a figyelmét arról, amiért hívott. Illetve, ha szeretné kiönteni ezzel kapcsolatban a lelkét, meghallgatom.
- Nem tudom elképzelni, hogy lehet az ilyesmit jól viselni… - nézek Raoul-ra kissé értetlenül. Ugyan tudom, hogy anya nagy eséllyel fel fog gyógyulni, most mégis olyan érzés a betegségének a tudata, mintha a halál lógatná a kaszáját a fejünk felett, az ideális pillanatra várva hogy lecsaphasson. Mit ne mondjak, elég frusztráló a gondolat. Viszont, ahogy látom, sikerült meglepetést okoznom New York említésével, pedig azt hittem, azalapján, hogy ő is odébbáll, nem nagyon fogja zavartatni magát amiatt, hogy velem mi lesz… Elvégre, el sem tudom majd érni, ha akarom. - Még nem vagyok biztos benne… - sóhajtok. - Megpályáztam egy ösztöndíjas helyet a haditengerészetnél. Fél éves továbbképzés, persze némi alapképzéssel egybekötve. Nagyon érdekelne, de tartok tőle, hogy anya állapota miatt le kell mondanom erről. Nem sokkal később viszont már a konyhában állva próbálom meg kitalálni, vajon mi áll a rendelkezésünkre a pizza elkészítéséhez. Ahogy Raoul mondja, megtalálom az élesztőt a hűtőben. - Megvan! - jelentem be büszkén, nem mintha halaná, de aztán ki tudja. - Oké, akkor mi lenne, ha legközelebb steaket sütnél? - dobom fel az ötletet, miközben elkezdem összeállítani a tésztát az alapanyagokból. Mindent szépen egymás után: liszt, só, pici cukor, élesztő, a hideg víz, majd az összegyúrás és a dagasztás. - Ananász nincs véletlenül? - kérdezem, mert én a magam részéről a szokásos hawaii feltétes pizzára szavaznék. Ha nincs az sem baj, beérem mással is, persze. Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lennék, hogy válogassak. Raoul lát vendégül ellen, és nem fordítva.
- Nincs se dutyiban, se pszichiátrián, és nem is lövi magát – komolyan felelem, mert ismerve őt, az eset előtt egy nagy depiben megtette volna. Egy hosszabb ideig csendben maradok, aztán mégis elmondom a véleményem. - Megértem, ha nem mennél. Meg fogjátok tudni beszélni, s szerintem a szüleid is meg fogják érteni, hogy ha úgy döntenél, mész – mivel még nem tudom, milyen típusba tartozó a rák pontosan, csak így tudok nyilatkozni. – S ha szeretnél róla velem beszélni, örömmel veszem – fűzöm hozzá. Nem sok reménnyel, de mivel átjött, azért az sok mindent jelent. - Ha nem hirtelen jött ötletként vetődik fel, jöhet – a steaket szeretem elkészíteni, a pácoláshoz az anyagokat összeállítani, pácolni és aztán sütni. Na és a szószokat elkészíteni hozzá. - Ananász – tényleg, az a kedvence. Visszafordulok a kamrába, s visszatérek egy gyümölcs változattal és egy konzerv változattal. – Melyiket szeretnéd rátenni? Akármelyiket is választja, annak esek neki, hogy lecsöpögjön a felesleges folyadék róla. - Augusztus elején megyünk. Utána elkezdődik a féléves esőzés és elzárja a települést a külvilágtól. Be kellett akkor ott vallanom, hogy ott tanultam meg orvos lenni igazán és ott kezdtem el értékelni az élet apró dolgait.
Esther Blomkamp
Avataron : Kaya Scodelario Kor : 33
Tárgy: Re: Folyosó (Raoul háza) Kedd Aug. 01, 2017 5:20 am
- Világos, de szerintem ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy annyira jól viseli, nem? Mégis csak egyedül maradt, ha jól veszem ki a szavaidból, testvére sincs, akire esetleg támaszkodhatna. Ezzel persze nem akarom becsmérelni, vagy ilyesmi, szó sincs róla, mindössze próbálok rávilágítani, hogy attól még, mert nem teszi tönkre magát, kétlem, hogy ne fájna neki az egész. Az csak előnyt jelent, hogy nem az önpusztítást választotta. - Igen, persze. Nyilván meg fogják érteni, ha az utazást választom, de nem lenne ez önzés a részemről? Itthagyni őket, amikor anyának a legnagyobb szüksége van a támogatásra a műtét után? - aggodalmaskodom, miközben végzek a tészta begyúrásával, letakarom az edényt, és egyelőre félreteszem, hogy megkeljen. Hiszen akkor fog kemoterápiára járni, sugárkezelést kapni, meg ki tudja, mennyi gyógyszert szedni. Erre én mit csinálnék? Lelépnék a haditengerészet képzése miatt. Mi vagyok én? A tékozló leány? - A pizzasütést is megbeszéltük előre, nem? A steakezést is meg lehet - ráncolom a szemöldökömet egy picikét. Oké, ez a mostani alkalom eléggé hirtelen jött, de ettől még, korábban beszéltünk róla, hogy legyen ilyen. - Legyen a konzerv - bökök rá - A frisset inkább magában szeretem. Vagy gyümölcssalátában, esetleg karamellizálva, desszertként, de ez most részletkérdés. A lényeg, hogy a pizza tökéletes a konzerv verzióval. - Hova mentek tulajdonképpen? Ezt még nem mondtad - teszem fel a kérdést. Azt már említette, hogy nem lehet majd elérni őt semmilyen formában - amivel, egyelőre gőzöm sincs, hogy fogok megbarátkozni -, de azt még egy szóval sem árulta el, hogy helyileg hova mennek majd. - Topázék gyanúsan csendben vannak, nem? - jut eszembe, hiszen nem hallom, hogy játszanának, vagy ilyesmi.
Sóhajtanék egyet, de csak inkább Estherre nézek. - Én dicsérem és kifejezem, mennyire büszke vagyok arra, hogy ennyire erős és teherbíró, erre azt kapom meg, hogy lelketlen, érzéketlen és szívtelen vagyok, mert foglalkozom az érzelmeivel. Ilyet sem pipáltam még. De, pipáltam, sok mindent vágtak már a fejemhez az orvosi vizsgálóban és irodában, néha nem csak szavakat. De ezt most egyáltalán nem értem, miért kellett neki mondania, régebben rosszul esett volna, most már inkább rávezetem, mit is mondott a szavaival a másik felé. Vagy leesik neki, vagy nem, ezzel már nem tudok mit kezdeni. Meg nagyon bántani sem szeretném Esthert, megvan most a maga baja. - Ezen előre rágódni nem éri meg. Ha megjönnek a vizsgálati eredmények, akkor is meg tudjátok beszélni, mi legyen. De bármi is lesz, Esther, ha azt mondják, hogy utazz, akkor menj. Ezzel nekik is segítesz. Ők azt fogják bánni, hogy visszatartottak téged valamitől, ami a javadat szolgálja. - próbálok belé erőt önteni. Ez egy nehéz döntés, mindegyiknek van előnye és hátránya is. - Majdnem – adok hangot a kamrából, mert a konzerv csak nem akar előkerülni elsőre. – A legócskább steaknek is legalább hat óra pácolódás kell, hogy steak legyen. Plusz még a sütési idő. Mire készen lenne, addigra felfaltad a fél várost, annyira éhes leszel. Egy órával ezelőtt még azt se gondoltunk volna, hogy pizzát eszünk. Leteszem a pultra a konzerves ananászt, a másikat pedig visszaviszem. - Steakelünk, akkor fogok ilyet készíteni neked. Kóstoltad már chilisen? A konzervnyitót kiveszem a fiókból és megnyitom a dobozt. - Francia Guyana. A Laani folyó közelében lesz a végcél, és hiába van most ott száraz időszak, az az egyik legcsapadékosabb terület augusztustól novemberig, utána meg január-februártól júniusig. Ha a köztes időben nem megyünk oda, akkor nem is megyünk oda. Az időjárás nem kedvez még a repülőknek sem. Kiöntöm a gyümölcsöt, aztán nekikezdek a zöldségeknek. Akárki akármit mond, én megmosom a gombát, utálom, ha serceg a fogam alatt a homok. Megáll a kezem a kérdésre, felfigyelek. - Igen, csend van – borítom ki száradni a gombákat, majd a nappali felé haladok, a kezem törölgetve. Fojtott kuncogás tör fel belőlem, majd a konyhából csak a kezem lehet látni, ha Esther nem jött velem, ahogy integetek, jöjjön ő is. - Ha nem lennének fekete meg fehér, nem tudnám, melyik, hol kezdődik – húzom elő a farzsebemből a mobilt s vaku nélkül ellövök pár képet a hihetetlen kettős hihetetlen pózáról. A szuszogásuk előzményét is látni, párnák szanaszét, szőnyegek felhajtódva, ahogy korcsolyáztak, játszottak a padlón, kanapén és fotelen.
- Ezt ő mondta? - kérdezem döbbenten, mert nem fér a fejembe, hogy mégis hogy mondhatott ilyesmit Raoul-nak, főleg annak fényében, hogy ő az, aki végül tetőt adott a feje fölé, és gondoskodik róla, pedig ez, ha jól vettem ki az eddigi szavaiból, közel sem lenne kötelessége. Ő mégis megteszi, mert nagy szíve van, és ezt kapja cserébe? Ne már. De tényleg. Ne. Már. - Tudom, hogy nem kellene még ezen agyalnom, mégis csak ezen tud járni az eszem. Mi lesz ekkor, mi lesz akkor, meg ehhez hasonlók. Nyilván, nem szeretnék, ha miattuk lemondanék egy ekkora lehetőségről, de félek, hogy ha elmennék, csak még nagyobb baj zúdúlna a nyakukba - motyogom, miközben egy pillanatra átölelem magam bizonytalanságomban. Túl sok ez nekem... - Akkor én valamivel keverem a steak sütést… Eddig azt hittem, csak só, bors kell rá, és már lehet is sütni. Nem vagyok egy nagy húsimádó, így értelemszerűen, ahhoz sem értek, hogy hogyan kell egy igazán jó steaket elkészíteni. Ha olyat akarok enni, inkább étterembe megyek, ha tehetem. Nyilván, erre nem sokszor kerül sor, de ha már Raoul felajánlotta nekem, hogy készt, hát élni fogok vele, lehetőleg még azelőtt, hogy elmegy innen. - Chilisen? Még nem. - Annyira messzire mész? - kérdezem szomorúan. Nem tehetek róla, de ettől még tényleg elszomorít az a gondolat, hogy szinte egy világ választ majd el tőle hónapokon keresztül. Nem lenne ez akkora baj, ha közben el tudnám őt érni így, vagy úgy de Francia Guyana-ban, ahogy ő is monda, teljesen lehetetlen lesz a kommunikáció. Ajj... Mivel a tésztának kell úgy nagyjából fél óra kelési idő, így, amikor Raoul szól, megyek én is, hogy megnézzem, mit csinál a két gézengúz. A szemem elé táruló látványtól pedig teljesen elolvadok: Zafír Topáz hátán horpaszt, így osztoznak a nagyobbik macska fekhelyén. - Annyira édesek - motyogom elolvadva. Ez is nagyon hiányozni fog.
- Én nem róla beszélek – rázom meg a fejem. Talán megérti, hogy éppen rá értettem, hiszen vele és neki beszélek. Ahogy átöleli magát, pár másodperc múlva a vállára teszem a kezem, jelezve, hogy nincs egyedül. - Annyit tudok javasolni, hogy ráértek akkor megbeszélni az egészet, ha megvan az eredmény. Addig felesleges ezen tipródni. Tudom, hegyi beszéd, de hidd el, eléggé lemeríti az embert – Elroynál magam tapasztaltam, mint ahogy a plázai robbantásnál Joëlnél és Étiennél. És hozzá jön még a rengeteg páciens, akikkel a kórházban dolgozom. - Van olyan is – bólintok. – Az is finom, ha a megfelelő minőségű húst veszed hozzá, mert azt valóban csak elrontani képes bármilyen fűszer – meg fogom lepni ezekkel, már most tudom. - Nem? Még nem, valóban - ezt is a listára teszem, mint teljesítendőt. Meglep az elszomorodása, elgondolkodva nézek rá. - Igen – bólintok végül. Jöhetnék azzal, hogy mennyire sajnálom, vagy hogy már voltam ott párszor, de még jöhetnék azzal, hogy ő is elég messze lesz azért. Mégsem mondom. Az nem ad vigaszt ahhoz, hogy talán jobb lenne, ha elérhető lennék a számára. Valami miatt így jött ki a lépés, s már megtanultam, hogy ezek sosem történnek véletlenül. Kezd rossz előérzetem lenni, azt hiszem. Túl sok mindenkit veszítettem már el, hogy akaratlanul is ne a rosszra gondoljak. De nem mutatom ki. Aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni. - Hagyom őket aludni. Addig se szedik szét a házat. Nem, mintha lehetne ennél jobban – fordulok vissza a konyha felé. Most már addig jöhet a bor, kényelmes típus vagyok, ha nem a munkáról van szó, feszített munka az, minden nélkül is. Rosét töltök, Esthernek és nekem is, majd odanyújtom neki az egyik poharat. - A jóra – tartom koccintásra a poharat. Egy korty után azonban leteszem a pultra és arrébb tolom. Itt az ideje megtenni azt, amit meg akartam tenni. - Tudod... nem akartalak én megbántani azzal a mondattal. Védeni szerettelek volna – nem mondom ki, hogy sajnálom. Akkor helyes döntésnek tartottam, s magyarázkodni sem magyarázkodom. – S azt sem akartam, hogy ennyire rosszul torlódjon utána a helyzet. Örülök, hogy ezek ellenére mégis átjöttél hozzám – nézek rá komolyan.
- Akkor másra emlékszünk, Raoul. A vizsgát leszámítva, egy szóval sem említetted, hogy büszke lennél rám, vagy bármi ilyesmi - sóhajtok, de ennél jobban nem akarok belemenni ebbe a dologba, mert annak egészen biztosan verekedés lesz a vége… Azt pedig nem szeretném, mert bármilyen hihetetlen is, most nem azért jöttem ide. Lehet, hogy lemerít, ahogy ő mondja, azonban nem tudom túltenni magam a dolgon, na… Szerintem, a körülményeket figyelembe véve, ez nem is olyan meglepő. - Akkor mindkét verziót ki kell majd próbálnunk - döntöm el. Persze ez nem monstanában lesz, én is tudom, meg kell várnunk, amíg mindketten visszatérünk Seattle-be. Megfogom a rosés poharat, majd koccintok Raoul-lal, igaz, jelen pillanatban, a történteket figyelembe véve, ötletem sincs, mégis mi az a jó az életemben, amire érdemes poharat emelni. Oké, itt van nekem Zafír, de ő teljesen más lapra tartozik, úgy érzem. De azért kortyolok a borból, természetesen, majd amikor Raoul megszólal, a mondandójától majdnem félrenyelek. Ez komolyan most jutott eszébe? Miért? Már pont úgy éreztem, hogy begyógyultak a sebeim - legalábbis nagyjából -, erre pár szóval képes lenne fellépni azokat. Éljen. - Mitől szeretnél megvédeni? - kérdezem türelmesen - A csalódástól? Raoul, felfogtam, hogy nem kellek neked úgy, és nem vagyok az eseted. Plusz, nem vagyok már gyerek, fel tudom dolgozni, ha visszautasítanak - vonom meg a vállamat. Tény, hogy nem esett jól, ezt láthatta a rendelőben is, hiszem önmagamhoz képest, nem semmi reakciót hozott ki belőlem a viselkedésével. De ettől függetlenül, mint látja, itt vagyok. Ő a legjobb barátom, az meg, hogy megtetszett, hát Istenem… Nagy kaland. Kislány koromban is felfigyeltem rá, hogy ugyanolyan ragyogó kék szeme van, mint a bátyjának, csak mivel az időm nagy részét az utóbbival töltöttem, értelemszerűen, belebolondultam, amikor már elég idős lettem hozzá, hogy meg is értsem, hogy ez mit jelent. De ez nem is igazán számít. - Egyébként… Étienne eszembe sem jut abban az értelemben, mint régen. Már hónapok óta - mondom Raoul szemébe nézve, majd kifordulok a konyhából, és odamegyek a békésen alvó macsekokhoz, hogykicsit megsimogassam őket. A tésztának még úgyis kell tíz perc.
- Nnnem egészen – komolyan, most kezdek el nevetni mindjárt, hogy ennyire nem érteni, amit mondok. – Az, hogy oltári büszke vagyok rá, mert erős és teherbíró, az a szomszéd srác. Az pedig, hogy erre azt kapom meg, hogy érzéketlen és szívtelen vagyok, az meg rád vonatkozott. És én ilyet még nem pipáltam, az meg, hogy én miként érzek erre. Így már érthető, amit mondtam, azt hiszem – jelentőségteljesen, ámde jókedvűen nézek rá. Nem akarom túlragozni. - Feltétlenül – derülök fel. Ha máshoz nem, a grillezéshez még nem vagyok analfabéta. - Oké – bár belül lefagyva döbbenek le a választól, azok után, amilyen jelenetsorozatot kaptam a rendelőben, megint én vagyok beállítva, mint a rossz ember. Miért van az, hogy jó gyerek akarok lenni, úgy is cselekszem, de a végén én leszek kiállítva a kalodába? Lehet, hogy mégis el kellett volna fogadnom Draines ajánlatát a kolostorra vonatkozóan? Mi az, amit egyfolytában félreértelmeznek bennem? Nekidőlök a pultnak, még meg is fogom kétoldalt a kezemmel, majd az orrnyergemet dörzsölöm meg. Csendben támasztom pár percig a pultot, egyszerűen nem tudok megmukkanni sem, még gondolatban sem. Végül inkább nekikezdek a gomba feldarabolásának, hátha az megoldja a gondolataim, vagy végleg kisöpri őket, s vissza se fognak térni. Pár perc múlva meg is érkezik a megoldás. Esther egyedüli gyerek, nyilvánvaló, hogy a szülei mindenben a kedvére tettek, elkényeztették. A bezárkózása sem segítette elő, hogy az emberekkel szót tudjon érteni. Én meg itt jövök a többtestvéres hátteremmel, ahol elengedhetetlen volt a másikra figyelni és kommunikálni vele, nekem olyan természetes, mint a lélegzetvétel. Talán ezért is törik ki a bicskám minden alkalommal Esthernél. A munkámban és máshol ezt nem nagyon látom, vettem észre. Na persze, az udvarlás kivételével.
- Tudod, lehet sokkal egyszerűbb lenne, ha nevén neveznéd a gyereket, mert teljesen követhetetlen, amit mondasz. Nem lehet kibányászni a mondandódból, hogy mi mire vonatkozik éppen - mosolygok rá. - Szóval, hogy is hívják az új lakótársadat? Eszem ágában sincs a mondandómmal negatív fényben feltüntetni Raoult. Most, hogy volt időm átgondolni a dolgokat, egyáltalán nem haragszom érte, hogy így, vagy úgy, de kikosarazott. Ilyen az élet. Azért így huszonhat évesen be tudtam már látni, hogy romantika terén nekem nem osztottak lapot, és, még ha nem is olyan egyszerű megbarátkozni a gondolattal, én azért próbálkozom. Ettől függetlenül, jól esik kicsit Topázt és Zafírt simogatni, akik ettől függetlenül kényelmesen horpasztanak a cicaágyban. Mintha észre se vennék, hogy egy kéz simogatja őket. Vagy, csak annyira megszokták, hogy már észre sem veszik, ki tudja? Végül, amikor visszamegyek, megállok az ajtóban, mert nem tudom rászánni magam, hogy ténylegesen bemenjek a konyhába. Azt hiszem, itt az ideje belátnom, hogy ami nem megy, azt nem kellene erőltetni. Mi pedig egyre kevésbé jövünk ki egymással, szóval lehet, jobban tenném, ha felszívódnék az életéből, mint szürke szamár a ködben. Hálás vagyok a segítségéért és a támogatásáért, de most ő hozta fel azt a témát, ami igencsak ingoványos talajt jelent kettőnk között. Nekem pedig jelenleg semmi kedvem ebbe belemenni, márpedig, ha maradnék, annak előbb-utóbb az lesz a vége, ezt én is tudom. Azonban a jelenlegi helyzetemben nem hiszem, hogy arra van szükségem, hogy itt és most megint összevesszünk valamin, amiben nem értünk egyet, mert teljesen másként látjuk az adott kérdést. - Azt hiszem, jobb, ha most inkább hazamegyünk Zafírral - szólok neki - A tészta eláll a hűtőben, szóval holnap is tudsz friss pizzát sütni magadnak, ha ahhoz lenne kedved. Szia! Azzal búcsút intek neki, és ha valami nem akadályoz meg benne - teszem azt Topáz, mert Raoul kétlem, hogy ezek után az utamat állná. Neki is jobb, ha nem maradok itt a nyakán, nemde? Finoman ébresztgetem Zafírt, majd leemelem a kandúrról, és félkómás állapotában beteszem a hordozójába. Ha jól sejtem, át fogja aludni a haza vezető utat, de jól is teszi. A hordozóval a kezemben lépek ki végül a bejárati ajtón, és indulok el a saját lakásom irányába.
Csípőre teszem válaszul a kezem, de közben látni, hogy jár az agyam. - Igazad van – ismerem be, továbbra is jókedvűen. Ha egyszer igaza van, akkor igaza van, nincs mit ezen besértődni. - Majd bemutatlak neki. Már ha egyáltalán bárkivel is szóba akar állni mostanában – erre már szélesre húzódik a szám. Tud elhúzni egy csókolommal, aztán reggelig haza sem jön. Szerencse, hogy a haverjainál van, ott meg szülők vannak. Megállok a munkában, de egy szót sem tudok kinyögni. Pont ezt nem akartam és pont azt, hogy eltereljem a gondolatait, erre inkább még jól meg is forgatom a kést a szívében. Nem fordulok meg, csak kést teszem le, majd tolom arrébb a vágódeszkát. Egyszerűen nem megy utána szólnom. Megmozdulnom sem. Hallom csukódni az ajtót. Végigsimítok az arcomon, s ekkor kapok észbe, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Leülök a nappali kanapéjára, Topáz csak a farkát csóválja. - Bezzeg neked csak annyi marad meg a mai napból, hogy jót horkoltál Zafírral – ejtem a combomra a karjaim, majd hátradőlök.
//Nagyon köszönöm a játékot, az eredménytől függetlenül, imádtam! //
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Folyosó (Raoul háza) Szer. Aug. 16, 2017 9:51 am
Kezdőlap 
Tárgy: Folyosó (Raoul háza)
//
