Fürdőszoba (Brighton-birtok)

Még soha nem alkottam véleményt ilyen gyorsan, de már most eldöntöttem, hogy utálni fogom ezt a várost.
~ Hát nem igaz, hogy nem lehet fogni egy kibaszott taxit! - Mintha keresztülnéztek volna rajtam a sofőrök. Pedig le is fürödtem indulás előtt, úgyhogy biztos nem a szagom miatt.... De ennyit erről, buszozni könnyebb lesz, gondoltam, erre nesze neked, csak valami hegyomlás mellett jutott hely, aki egy medencét is képes lett volna felötleni, annyira izzadt, ráadásul ahogy lihegett, még a szájszagát is megcsodálhattam. Lövésem sem volt, mit csinálhatott, hogy mi izzasztotta meg ennyire, de reménykedtem benne, hogy szenvedett. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a gitárom tokja csak az ölemben fért el, a bőröndöm pedig a lábamhoz sikerült beszorítanom, alig hagyva helyet magamnak. A toknak még súlya is volt ráadásul, ezek után nyilvánvaló, hogy röpdöstem az örömtől.
~ Amint lesz pénzem, biztos, hogy lecserélem egy puhatokra.

∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆
∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇

Két leszállóval később szálltam le, mert a dagadt csávó mellettem elaludt és az istenért sem akart felébredni, hiába böködtem az oldalát. Komolyan, ez egyre jobb.
Na azt viszont nem mondhatnám, hogy nagyon siettem volna innen. Oh, dehogyis. Lassan sétáltam, minden másodpercben abban reménykedve, hogy meglátok egy taxit, ami felvesz, merthogy, az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy innen merre kéne menni, így pedig necces lett volna nekivágni a városnak.
Ha lett volna szabad kezem, a fejemet vakartam volna, azon gondolkodva, merre menjek tovább. Ami azt illeti, teljesen mindegy is volt, mert úgysem jutottam volna a birtokra egyedül, de még taxi nélkül se nagyon, habár nem haltam volna bele egy kis sétába.
Bár arról még nem döntöttem, hogy merre menjek, abban biztos voltam, hogy az út másik felén, az árnyékban, jobb lesz álldogálni, mint itt, a tűző napon.
Mielőtt leléptem az útra azért körbepillantottam, mert ugye fő a biztonság, de nem vesződtem vele sokat.
Fogalmam sem volt, mégis honnan jöhetett a taxi, az előbb még nem volt itt, mindenesetre nem is jöhetett volna jobbkor. Nem igazán érdekelt, hogy majdhogynem ráfeküdt a dudára, annyira nyomta, a hátsó ajtóhoz sétáltam, s minden tudásomat bevetve, próbáltam úgy megállítani a bőröndöt, hogy ne dőljön el. Nem mintha sikerült volna, csak éppen marhára nem volt kedvem pont ezzel szarakodni, úgyhogy inkább kinyitottam az ajtót és felvettem a bőröndöt, ami időközben a földön kötött ki. Csak egyszerűen bedobtam hátulra, nem nagyon foglalkozva azzal, hova esik, majd én is beültem, s becsuktam magam mögött az ajtót. Gondolom mondanom sem kell, hogy a gitártok ismét az ölemben kötött ki.
- Ide, legyen szíves. - Nyújtottam előre a meglehetősen gyűrött cetlit, amire a cím volt felírva. Innentől nem volt más dolgom, csak hátradőlni és élvezni az utat, hátha sikerül elterelnem a figyelmem arról, hogy marhára nincs pénzem taxira. Nos, innentől minden reményem Savannahban volt és abban, hogy nem lesz köcsög.

∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆∆
∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇∇

Elég közel jártam ahhoz, hogy elaludjak, mikor a taxis beletaposott a fékbe, csöppet sem törődve azzal, hogy én is itt vagyok.
~ Barom.
- Negyven dolcsi lesz.
~ Mégis honnan a szarból szerezzek még 20 dolcsit? – Aligha lehetett még pénz nálam, vagyis... Mindkét kezem eltűnt farmerem zsebeiben, ahogy pénz után kutattak.
~ Légyszi légyszi légyszi. - Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megéreztem a darab papírt, s egyből kirántottam zsebemből, hogy megvizsgálhassam, mégis hány dollárt találtam. Egy százas volt, legnagyobb meglepetésemre.
- Nesze. – Nyomtam egyből a pasas kezébe. Már csak a visszajáró tartott a kocsiban, egyébként már szálltam volna ki. A taxis rosszallóan ugyan, de adott vissza pénzt, s miután már semmi sem tartott itt, szinte kitéptem az ajtót a nagy sietségben. Nem mintha annyira vágytam volna arra az egy évnyi szenvedésre, ami várt, de örültem volna, ha ledőlhetek végre aludni valahova, még ha csak tíz percre is.
Majdnem megfeledkeztem a bőröndről, s csak az utolsó pillanatban nyúltam vissza érte, hogy kiszedjem a kocsiból. Nem foglalkoztam azzal, hogy húzni is lehetne, nem volt annyira nehéz, hogy ne tudjam elvinni a bejáratig, így inkább a kezemben cipeltem.
A kopogás után türelmetlenül vártam, hogy kinyíljon az ajtó, s ha sokáig kellett várnom, akkor legelőször egy rosszalló pillantással illettem azt, aki előttem állt.
- Savannah? - Az emlékeim elég halványak voltak róla, de nem hittem, hogy ő lenne az.
~ Biztos az egyik szolgáló. Vagy mégsem? Ah, érdekel is engem, csak jussak végre beljebb.
- Ha megbocsátasz. - Egy erőltetett mosolyt választottam arra, hogy kísérje szavaimat, s türelmetlenül vártam, hogy félreálljon. Nem mintha nem bírtam volna el a tokot, de egy idő után már kezdett tőle zsibbadni a karom, s már csak ezért is jó lett volna beljebb jutni, ráadásul még a bőrönd is a kezemben volt.

Nem volt ugyan több néhány másodpercnél, mire a lány félreállt, de addig is, mivel jó egy fejjel kisebb volt, mint én, könnyedén elnézhettem mellette. A hely maga nem változott, továbbra is mindent a fehérség uralt, egyhangúan keretezve az amúgy többnyire fehér, vagy arany színű bútorokat.
Nem is tudom, melyik szóval tudnám leírni a jelenlegi érzéseimet. Nem vágytam ide. Ami azt illeti, nem is nagyon szerettem ezt a helyet, s most, hogy egy egész évet itt kell töltenem... Nos, talán emiatt jelentem meg oly kevéssel a határidő lejárta előtt.
Bár már korábban is biztos voltam benne, hogy az előttem álló nem az unokatestvérem, miután hallottam, hogy valaki kiabál, nem volt kétségem afelől, hogy igazam volt. Nem értettem ugyan, hogy mit mondott, de nem valószínű, hogy egyetlen szolgáló is merne így kiabálni.
- Melyik az én szobám? – Szegeztem a lánynak a kérdést, mellőzve bármiféle kedvességet, szinte már mogorván viselkedve. Annak, hogy a régi szobám még megvan elég csekély esélye volt, s ha mégis, akkor biztos nem olyan állapotban, ahogy én hagytam, így meg se próbáltam megkeresni. Őszintén szólva nem hittem, hogy tudta volna, ki vagyok, így teljesen megértettem a zavart az arcán. Én sem értettem volna, hogy egy vadidegen fickónak mégis, hogy lehet bőr a pofáján így viselkedni.
- Az oly régóta várt Brighton fiú vagyok. – A mondat szinte már ironikusnak hathatott az avatatlanok számára, de biztos voltam benne, hogy tudott ő is a végrendeletről és annak tartalmáról. Na nehogy már pont egy szolgáló ne tudjon róla. Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy pillanatra csodálkozás költözött a szemébe, de olyan gyorsan eltűnt, hogy esélyem sem volt meggyőződni róla, valóban ott volt.
- Erre tessék. – Nálam biztos jobb színész volt, én nem lettem volna képes ilyen élethű mosolyt varázsolni az arcomra. Esküszöm, mintha tényleg viccesnek talált volna valamit.
Esélyem sem volt megfeledkezni a bőröndről és a gitártokról. Ahogy karjaim kezdtek fáradni, egyre nehezebbnek éreztem csomagjaimat, ami cseppet sem volt kellemes. Az meg, hogy lépcsőznöm kellett, rátett egy lapáttal.
Csak egy emeletet mentünk, meg egy kicsit, míg elértünk a szobához, amit a lány előzékenyen kinyitott előttem, amit egy apró biccentéssel köszöntem meg, mire ő magamra hagyott.
A tok rögtön a földön kötött ki, nem sokkal a bőrönd mellett, mindkettő a hátán helyezkedve el. Nem siettem el a dolgot, szinte már lustán kerestem a bőrönd cipzárját, s amint megtaláltam, elhúztam. A cuccaim majdhogynem kiestek belőle, mikor feltúrtam az egészet a neszesszerem után kutatva. Törülközőt nem hoztam, elvégre minek is? Itt úgyis van egy csomó.
Eddig nem éreztem, hogy fáradt vagyok, de a hirtelen rámtörő ásítás tudtomra adta. Szinte semmi sem maradt a bőröndbe, mire rátaláltam a legaljára pakolt neszesszerre.
Lassan egyenesedtem fel, még nyújtóztam is egy kicsit, mielőtt elindultam, kezemben a minden tisztálkodási szeremet rejtő apró táskával.
Még a bentről kiszűrődő hangok sem állítottak meg, bár túlságosan nem voltam még álmos, de ahhoz már eléggé, hogy ilyen dolgokat figyelmen kívül hagyjak. Bármiféle jelzés nélkül nyitottam be, majd rögtön csuktam is be magam mögött az ajtót, s mentem is volna tovább, ha nem veszem észre, hogy van valaki a kádban.
- Savannah? – Kérdeztem kétkedve, el sem mozdulva az ajtó mellől. Az arcát figyeltem egyfolytában, próbálva megbizonyosodni róla, hogy nem tévedek. Ő már hasonlított arra, amire emlékeztem, de oly kevésszer találkoztunk és oly régen, hogy nem mertem volna rá így se megesküdni.

Nem tudom, mire is számítottam. De biztos, hogy nem erre. Egy csaj fürdés közben énekel… Az ilyenekből szoktak a legjobb mémek lenni. Amikor csak ülsz a képernyő előtt és már majd megfulladsz a röhögéstől, az valami eszméletlen jó. De az igazság az, hogy élőben valahogy nem tűnt annyira viccesnek, sőt inkább kellemetlen érzés volt itt állni.
Az egész egy vicchez hasonlított leginkább, egy olyasfajtához, amit senkinek nem mersz elmondani, mert téged is kiröhögnének. Nem is tudtam mást tenni, csak bámultam magam elé, próbálva feldolgozni az eseményeket.
A sikoly mintegy jeges kéz rángatott vissza a valóságba merengésemből, s még jól pofon is vágott amikor szembesültem vele, mit is csinálok.
- Leginkább fürödni akartam. – Vontam meg a vállam, mintha ez nálam mindennapos esemény lenne. Beletelt egy kis időbe, igen, de legalább kezdett visszatérni a lélekjelenlétem.
- Tényleg nem ismersz meg? – Szememben gyanakvás tükröződött, ahogy tekintetét kerestem. Nem mintha én megismertem volna, de azt hittem, legalább neki menni fog. Számomra valahogy magának értetődőnek tűnt, hogy tudja, ki vagyok, még ennyi év után is.
Az ajtófélfának dőlve helyeztem magam kényelmesebb helyzetbe, arra számítva, hogy egy darabig még itt leszünk. Addig legalábbis biztosan, amíg ki nem megyek, mert az eddigiek alapján nem úgy tűnik, hogy hajlandó lenne a jelenlétemben kiszállni a kádból.
- Várj… Most tényleg magázni akarsz? – Kérdeztem ismét elképedve, ahogy leesett.
- Azért annyival nem vagyok idősebb, basszameg! – Emeltem fel én is a hangom. Mély sebet ejtett ezzel az önbecsülésemen. Komolyan, ennyi erővel akár le is öregezhetett volna!
Alapból szerettem a zenét és ezzel a számmal sem volt semmi bajom, még ha nem is vagyok Sia fan, de örültem volna neki, ha inkább nem szól.
Simán kiabáltam volna vele egész nap, ha nem lennék most olyan rohadt fáradt. Ez volt az egyetlen, ami megakadályozta, hogy rázúdítsam dühömet.
- Máris elküldenél? – Kérdeztem szemrehányóan. – Le is szarod az örökséget? – Nos, ezek szerint csak nekem kellett volna a pénz és nagyon, de nagyon nem lettem volna boldog, ha most közli, hogy őt nem érdekli ez az egész. Nem azért adtam el a drágámat, hogy most itt ragadjak szállás és munka nélkül.
- Öltözz fel, utána gyere ki. – Ezt követően megfordultam, s kimentem. Szinte csak kisurrantam az ajtón, oly rövid ideig maradt nyitva.
Eddig meg se fordult a fejemben, hogy őt ne érdekelné az örökség, de most tényleg elkezdtem aggódni emiatt. Úgysem fogom annyiban hagyni, az a legkevesebb, hogy megpróbálom rábeszélni, legalább próbálja meg.
Az ajtóval szembeni falat választottam a legmegfelelőbb helynek a várakozásra, így odasétáltam, s hátamat nekitámasztottam. Nem volt más hátra, mint várni, aminek még a gondolatát is gyűlöltem. Soha nem bírtam csak a seggemen ülni és várni, hogy történjen valami.

- A legtöbben azért jönnek ide… - Közöltem a teljesen nyilvánvaló tényt. Egyelőre egész nyugodt voltam… de ki tudja, mikor durran el az agyam? Róla viszont egyáltalán nem lehetett elmondani ugyanezt. El tudtam volna képzelni róla, hogy ha most tehetné, kinyírna. De kár, hogy a törvény bünteti! Már biztosan egy csomóan meghaltak volna, ha nem tenné.
- Azért tudhatnád, hogy ki a mostohatestvéred! – Kész, ennyi volt. Eddig bírta a türelmem, még ha nem is feltétlenül volt okom kiakadni jelen helyzetben. Mégsem rám nyitottak rám fürdés közben. Csak éppen túl forrófejű voltam ahhoz, hogy ez most érdekeljen.
Legszívesebben egy epés megjegyzéssel közöltem volna vele, hogy igen, én vagyok az, ehelyett csak egy bólintással jeleztem felé, hogy eltalálta. Le kellett csillapodnom, mielőtt bármit is mondhattam volna, nem állt szándékomban berekedni az ordítozástól.
Minden izmom megfeszült, ahogy próbáltam visszafogni magam. Nem a hiúság miatt voltam kényes a koromra, sokkal inkább azért, mert arra emlékeztetett, mennyi időm lett volna elérni valamit az életben. Ehhez képest egész eddig egy albérletben éltem, és bárokban léptem fel, a lehető legkisebb fizetésért.
- A rendőrökről beszéltem. - Ekkor ült ki arcomra a „jó édes istenem” kifejezés.
- Már én is itt lakom. – Ennél fogva pedig aligha küldetett volna el.
Épp akkor kezdett beszélni, mikor kiléptem az ajtón, nekem pedig eszem ágában sem volt megállni, csak hogy végighallgassam mit akar mondani. Ha annyira fontos, akkor úgyis kijön, hogy elmondhassa.
Haragom hamar elszállt, mintha elfújták volna, ahhoz hasonlóan, ahogy egy gyertyát szoktak. Néha elég csupán néhány perc, hogy lenyugodjak, de ugyanilyen gyorsan képes vagyok elveszteni a fejem is.
Amint Savanah kilépett az ajtón, tekintetem rögtön rá szegeződött. Meglepő volt látni, mennyivel kisebbre nőtt, mint én, mikor legutóbb láttam, még nem volt ekkora méretkülönbség köztünk. Úgy látszik, ez a kis emberek háza. Az a néhány szolgáló, akit eddig láttam, mind kisebb volt nálam, de lehet, hogy még lesz valaki, aki meglep. Nagyon is reméltem, hogy lesz egy ilyen ember, mert nagyon gáz érzés ennyire kitűnni.
Ez volt az a rész, amikor jobbnak láttam csendben maradni. Most, hogy nem voltam dühös, már semmi kedvem nem volt ehhez. Könnyebb lett volna elküldeni a francba, de nem olyan típusnak tűnt, akit ilyen könnyen le lehet rázni, és nem akartam tovább hergelni.
- Nem volt pénzem idejönni. – Vontam meg a vállam, nemtörődöm stílusba. Majdcsak megszokja ezeket a hangulatváltozásokat.
Nem tudtam mit válaszolni. Erre nem létezett válasz. Semmi köze sem volt a belépőhöz annak, hogy rányitottam, sőt, még találkozni se nagyon akartam vele ma. Pihenni akartam csupán egy kicsit, miután az egész napom azzal telt, hogy idejussak és ahogy közeledett az este, egyre inkább kezdtem fáradtnak érezni magam.
- Pontosan…- Rejtettem egy ásítást tenyerem mögé. – Csak majdnem buktuk el! – Tehát még nem buktuk el. Még. De nem láttam sok esélyt arra, hogy ezt sikerül végig csinálni.
- Mennyire vagy otthon a földművelésben? – Váltottam témát, vagy legalábbis megpróbáltam. Előre féltem a választól, már, ha egyáltalán méltat rá. Nem lett volna hátrány, ha legalább ő tudja, hogy kéne ehhez hozzákezdeni.

Lehunytam a szemem, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy néztem ki, amikor kicsi voltam. Egy kép sem ugrott be a gyermekkori kinézetemről, ami nem igazán lepett meg. Mióta nem anyámmal élek, egyetlen gyermekkori képet sem láttam magamról, de még akkor se nézegettem őket nagyon, amikor nála laktam, igazán soha nem érdekelt régebben hogy néztem ki.
Elég feltűnően méregetett, ami cseppet sem volt az ínyemre. Teljesen, mint egy perverz, aki éppen a prédáját méri fel, bár, szerintem még ők se csinálják ilyen feltűnően. Már csak a ballonkabát hiányzott róla, ha azt is viselt volna, már nem lennék a fürdőben.
Annyi szarkazmust sűrített a mondatába, hogy az már szinte fröcsögött tőle. Nem is volt ez most fontos igazán, csak annyiban, hogy legalább elárulta, kölcsönösen nem bírjuk egymást. Nem nevezhetném utálatnak, amit érzek felé, mert az egyetlen bajom vele, hogy elhagyott az apám, érte és az anyjáért, de ezen kívül semmi bajom sincs vele. Egyelőre legalábbis, de el tudom képzelni, hogy sosem leszünk jóban.
- Miből jöttél rá, hogy semmi kedvem itt lenni? – Minden szavamban megbújt egy kis gúny. Jobban hasonlítottam most ahhoz, aki húsz évvel ezelőtt voltam. Pont úgy viselkedtem, mint az a sértett kisgyerek, akit elhagyott az apja, és éppen az anyjának panaszolta sírva, mennyire is utálja őt ezért. Akkoriban minden apróságot képes voltam személyes ügyként kezelni és a „ha harc, hát legyen harc!” volt a kedvenc idézetem.
Arca egyetlen vonása sem árulta el, hogy meglepte a tény, miszerint nem az emberek gazdagabbik csoportjához tartozom, a szeme viszont beszédesebb volt. Mégiscsak a szem a lélek tükre, vagy nem így van? Az én véleményem szerint igenis van alapja ennek a mondásnak, nem véletlenül fürkészem gyakrabban az emberek tekintetét az arcuk helyet.
- „Értem”. – Ismételtem meg, amit mondott. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy szemeim összeszűküljenek, de sokkal inkább keserűségemben, mintsem haragomban. – Ez egy olyan semmitmondó szó! Mindig azok mondják, akik nem értik… - Nem éreztem szükségét annak, hogy pont most avassam be az életembe, az ráér olyan alkalomkor is, amikor mindketten fel vagyunk öltözve.
- Ami azt illeti, egy ideje nincs telefonom. – Sóhajtottam egy nagyot, s ahogy a számon át távozott a levegő, úgy távozott belőlem az iménti keserűség is. Egész pontosan egy éve történt, hogy összetörtem a legutóbbi telefonom.
Hiába állt ott előttem karba tett kézzel, annyival kisebb volt nálam, hogy egyszerűen nem bírtam komolyan venni. Nem is próbáltam leplezni ezt, az apró mosoly a szám sarkában pedig gondoskodott róla, hogy ő is észrevehesse ezt.
A következő mondatot egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Már elmondtam a véleményem erről és nem olyan vagyok, aki szereti ismételni magát.
- Ennyire hiányoztam volna? – Túl magas labda volt most ez. Ráadásul még egy mosoly is helyet talált magának a számon, először, mióta ebben a rohadt városban vagyok.
- Igen… eléggé. – Hallva nevetését, hangom bizonytalanul csengett. Olyan hatást keltett, mintha egy teljesen egyértelmű dologra kérdeztem volna rá.
Nem tudtam mit felelni a kérdésre, de nem is hagyott időt válaszolni. Mintha teljesen átszellemült volna beszéd közben. Ilyen lelkesen akkor szoktak beszélni az emberek, ha a téma érdekli őket, de még elképzelni is nehéz volt, hogy valakit érdekelhet a földművelés.
- Sok sikert. – Vontam meg a vállam. Már ott elvesztettem a érdeklődésemet, hogy az apám iránti tiszteletből csinálja. De jó lett volna látni, ha végre egyszer valaki rossz színben tünteti fel! Orrba szájba az ment, hogy milyen jó ember volt. Egy olyan emberről, aki elhagyja a családját ne akarják már bemesélni nekem, hogy milyen jó volt! Ez még viccnek is rossz.
Szinte már ámulva hallgattam, mennyi mindent csinált ez alatt az egy hónap alatt. Be kell valljam, eléggé meglepett, hogy ennyire komolyan veszi ezt az egészet.
- Miket meg nem teszel… - Adtam hangot gondolataimnak. – Lesz mit elmagyaráznod. – Szögeztem le, tisztázva vele, hogy tényleg lövésem sincs az egészről.
- Ha most megbocsátanál, akkor én viszont szeretnék fürödni. – Lóbáltam meg előtte a neszesszert, amit egész végig szorongattam. Nem vártam sokat a válaszára, egyből elindultam az ajtó felé, s ha nem állt félre, kíméletesen arrébb toltam.
- Egyébként, ha beszélgetni szeretnél, nyugodtan bejöhetsz, engem nem zavar. – Nevettem el magam, miközben kinyitottam az ajtót. Fél lábbal már bent voltam, mikor vetettem magam mögé egy sunyi pillantást, kíváncsian várva, mit fog válaszolni.

Nem tartott soká, míg megemésztettem szavait, s nem is ez késztetett arra, hogy oly sokáig várassam a válasszal. csupán nem tudtam eldönteni, mit is kéne mondanom erre. Elmesélhettem volna, hogy mennyire nehéz otthagyni egy bandát, de amennyire kitudtam venni, ő legalább annyira meg tudott volna fojtani, mint én őt, így meg teljesen felesleges lett volna elkezdeni fejtegetni ezt.
- Ez nem ilyen egyszerű. - Folyamodtam végül a legegyszerűbb megoldáshoz, remélve azt, hogy nem kérdezi meg, mégis mi olyan nehéz ebbe. Bár, tapasztalataim szerint, az esetek többségében, ha valaki ezt válaszolta, mindig rákérdeztek, hogy mért nem?
Kinyitottam a számat ugyan, s már majdnem megszólaltam, amikor rájöttem, nem tudom, mit mondjak. A szavak mintha csak magamra hagytak volna, egy sem lebegett a szemem előtt, így csupán egy szúrós tekintetet kapott válaszul. Egyelőre legalábbis.
- Mégsem érted... - Egy halk sóhaj távozott ajkaim közül, a lemondás jeleként. Tekintetem ebben a pillanatban süllyedt el, s a padló alaposabb tanulmányozásába kezdett. Tartott mindez kemény három másodpercig, aztán ismét rajta landolt tekintetem. Pontosabban, a mögötte lévő falon, s csak néha rajta, így próbáltam kerülni azt, hogy rá kelljen néznem. Nem tudom az okát, de egyáltalán nem volt most kedvem ránézni sem.
Ismét sóhajtozni támadt kedvem, de az már a sokadik sóhajom lett volna mindössze néhány percen belül. Még a végén valaki azt hiszi, hogy orgia van az emeleten, ha csak füllel követi az eseményeket.
- Megvoltam telefon nélkül is. - Egyetlen vállrándítással lerendeztem a dolgot. Ez pont nem olyan téma volt, amiről kedvem lett volna beszélgetni. Bár, jobban belegondolva az eddigi témák semelyike sem volt ilyen.
- Azzal remélem tisztában vagy, hogy nem tudom a számod. - Ingattam a fejem. Persze, ha nem is hívom, küldhettem volna levelet, mégiscsak ott élt az utca nevének emléke a gondolataim között, még ha csak igen halványan is. De nem gondoltam, hogy ekkora gond lesz, hogy csak kicsivel a határidő előtt jövök, így nem is törtem magam azzal, hogy valahogy elérjem.
- Soha nem tenném. - Mosolyom halványulni kezdett, de percekbe telt, mire teljesen letörlődött arcomról. Ki kellett élveznem ezt a túl rövid ideig tartó vidámságot, mielőtt ismét mond valamit, amin felhúzom magam.
- Nem olyannak tűnsz, mint aki nagyon pénzszűkébe lenne. - A biztonság kedvéért mégis végigmértem, egész alaposan, hátha találok valamit, ami ezidáig elkerülte a figyelmem. De nem, ugyanazt a lányt, bocsánat, nőt láttam magam előtt, mint akit tíz perccel korábban is, azzal a különbséggel, hogy időközben felvett egy köntöst, amin sok helyen sötét foltok keletkeztek, valószínűleg a víz hatására. Nem tettem szóvá ezen észrevételem, elvégre az ő baja volt, nem az enyém.
- Nem gondolom. - Nevettem el magam - Tudom, hogy el fogod magyarázni. Ha már ennyi mindent megtettél, akkor nem tudom elképzelni, hogy csak úgy hagynád veszni az egészet, márpedig engem semmivel sem tudsz rávenni, hogy elolvassam azokat a könyveket. - A mondat végére akartam biggyeszteni egy beszólást, de nem jutott semmi sem az eszembe, így ez elmaradt.
- Ja, tudok róla. - Csak éppen nem érdekelt. Itt akartam fürdeni, szóval itt is fogok. Kivéve akkor, ha még sokáig fel kíván tartani, akkor inkább keresek egy másik fürdőt.
- Úgy gondoltam, hogy leengedem. - Nevethetnékem támadt látva a próbálkozását. Elég szembetűnő volt, hogy vagy egy fejjel magasabb voltam, ráadásul edzettebb is, de nem tudom, ez mennyire tűnt fel neki. Lehet, hogy a szemével volt gond és ezért kellett neki a pénz. Ki tudja, ugyebár.
- Szerintem egyedül is menni fog. - Fordultam felé, ráunva arra, hogy még mindig a karomra akaszkodik. A mosolyom már akkor lemosódott, amikor megpróbált megállítani, így most volt szerencséje megismerni a komor arcomat.
- Mi lenne, ha elengednél? - Majdnem biztos voltam benne, hogy azt fogja válaszolni, hogy csak akkor fogja ezt tenni, ha másik fürdőt keresek, így már kezdtem készülni arra, hogy várhatok még legalább tíz percet, mire mindent előkészítek.

- Zenéltél már valaha együtt bárkivel is?! - Pont azzal vágtam vissza, amire még gondolni se akartam, nemhogy beszélni róla.
- Tudod milyen rohadt nehéz volt otthagyni a barátaimat annyi évnyi zenélés után?! - Szégyenérzetem ugyan olyan gyorsan kezdett emelkedni, mint dühöm, s mindezt saját szavaim miatt. Ennek okán egyre szaporábban vettem a levegőt és néhány másodpercre vonásim is megkeményedtek.
Az igazi ok a késlekedésem mögött egyáltalán nem a pénz volt, ha akarom, sokkal hamarabb eladhattam volna a gitáromat. Egyszerűen nem tudtam a banda tagjainak a szemébe nézni, hogy megmondjam nekik, elmegyek. Úgy éreztem, cserben hagyom őket, elvégre mégiscsak szólógitáros nélkül maradnak. Már attól is elfogott a bűntudat, ha egyszerűen erre gondoltam, ha még tovább is merészkedtem a gondolatmenetben, akkor egész horribilis eredményeket kaptam. Ott volt például, hogy az utcán kötnek ki, mert nem találnak senkit a helyemre, vagy, pont, hogy találnak valakit, akit jobban fognak bírni, mint engem.
Mire végére értem a gondolataimnak, tekintetem inkább tűnhetett rémültnek, mint dühösnek.
- Ezt… Inkább ne most beszéljük meg. - Bőven elég volt az is, hogy ezen végigmentem a fejemben, egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy fel kelljen idéznem, mi ment félre az életemben.
Nem kaptam semmi választ, ami dobott egy kicsit egyébként szomorkás kedvemen, mert nem tudtam volna mást válaszolni, minthogy úgysem érti és nem is fogja. Ahhoz, hogy megértessem vele, el kellett volna magyaráznom neki kb mindent, amitől eddig olyannyira ódzkodtam, s mint ahogy az imént kifejtettem, ez nem tett volna jót a lelki állapotomnak.
Erre a mondatára már végképp nem tudtam válaszolni. Nem foglalkoztatott igazán, hogy tudtára adjam idejövetelemnek időpontját. Eleve, azt sem hittem volna, hogy ő ennyivel előbb beköltözik, nemhogy még várni is fog rám.
Hiába fogalmazódott meg a fejemben, mit akarok mondani, a szavak nem jöttek elég gyorsan, így mire megszólaltam volna, már ismét ő beszélt. Nem szólaltam hát meg inkább egészen addig, míg végére ért utolsó mondatának is. Még vártam is kicsit a válasszal, hogy megbizonyosodjak róla, miszerint semmit sem akar már mondani.
- Persze. - Bólintottam. - Majd holnap. - Az egész munka dolgot csak holnapután akartam elkezdeni, holnapra a bemutatkozást terveztem csak, de most, hogy ez megtörtént – még ha éppen elég kínosra sikeredve is –, nem tudtam mivel kifogásolni azt, hogy dolgozzak.
Kérdésére halvány mosoly jelent meg ajkaimon, s bár gyanítottam, hogy nem vár választ rá, mégis megajándékoztam eggyel.
- Pontosan ugyan annyit, amennyit te rólam. - Ismét tartósabban néztem a szemébe, ami az utóbbi néhány percben egyáltalán nem volt jellemző, lévén még azt is próbáltam elkerülni, hogy egyáltalán rá kelljen néznem.
- Az lehet, de Jon nem hagyta volna, hogy csóró legyél. - Ahogy nekem sem, csak éppen én nem fogadtam el tőle semmit sem. Még apámnak sem voltam hajlandó hívni, nemhogy az ő pénzéből éljek.
- Ahogy te is mondtad, késésben vagyunk. - Vontam meg a vállam. - Nekem nincs egy hónapom végigmenni mindenen, ergo, ha megmutatod, mit hogy kell, hamarabb munkához láthatunk. - Gondolataim továbbra is akörül forogtak, mivel győzhetném meg, ha ez ellen is hoz fel valamiféle érvet, hogy mért nem jó.
- Ahogy nézem, már kiszálltál. - Vetettem egy röpke pillantást az üres kád felé.
Aprót rántottam a karomon, hátha szerencsém lesz és végre elenged. Igazából még egy kicsit vicces is volt az egész jelenet, már ha csak a méretbeli különbségeket is nézzük.
- Jah, szerintem is csodálatos. - Sóhajtottam.
- Szerintem egyedül is eltalálok oda. - Kíséretként szúrós tekintetem szolgált ezúttal. Nem lett volna értelme ellenkeznem, egész biztos ráment volna az egész estém a vele való vitatkozásra.
- Máris, főnökasszony. - Szóltam zsörtölődve. Kisvártatva ki is hátráltam a szobából, hogy aztán egyből a másik fürdő felé vegyem az irányt.