Nath lakása

Nathaniel &
Heidi

Az első fázis a tompaság. Amikor nem hallod magad körül a világot, olyan mintha egy szobában ülnél, amelynek se ablaka, se ajtaja... csak a falak, amik kizárnak mindent. Amik némává változtatják a zajt, amely végig kísérte eddigi életedet. Végül olyannyira megszokod, hogy már meg sem hallod, hogy szólítanak. Hogy odakint a világban amelyet a kizártál vannak olyan emberek, akik vissza akarnak kapni. És a kitartás mindig meghozza a gyümölcsét... végül visszakapnak.
A második fázis a tagadás. Amikor a csöng fülsiketítő zajjá változik és újra hallani, érezni kezded a téged körülvevő dolgokat. A gépek csipogását, a nap fényét az ablakon át beáramlani, a szék halk csikorgását a padlón, ahogy hátra húzzák, a szavakat, amiket neked címeznek. Hallod ahogy hozzád beszélnek és mégsem érted, fogod fel elsőre a szavak jelentését. Mintha egy teljesen idegen nyelvet használnának, pedig tudod, hogy nem így van. Egyszerűen képtelen vagy szembenézni a tetteid következményeivel. De idővel már nincs hová futnod... nincs hova elbújnod.
A harmadik fázis a menekülés. Hátrahagyva mindent és mindenkit elfutsz, elbújsz a világ elől és megpróbálod újra kezdeni. Megpróbálod elfelejteni, hogy ki voltál és felépíteni magadat a romokból, amelyeket képes voltál megmenteni. Újraalkotod magadat, ahogy a szobrász a hibás alkotást, amely nem sikerült elsőre tökéletesen. De a javítástól, nem lesz a mű tökéletes... kevesen jönnek rá, hogy nem elég toldozni-foltozni valamit. Újra kell kezdeni. Teljesen.
Reszketve, bizonytalanul fogadom el a felém nyújtott kezet, óvatosan csúsztatva bele a sajátomat. A törékenység érése, határozottan új, mert sosem éreztem ezt, sosem kezeltek akként. Na persze nem is akartam, hogy így kezeljenek, most mégis hallgatok.
- Rendben. - préselem ki magamból valahogy a szavakat, és a szobába belépve tekintetem a kiságyban fekvő leánykára siklik. Olyan tökéletes, és szép. Rajta aztán semmiféle újra alkotni valót, nem találok. Tiszta és őszinte, és csak a reményem van, amit adhatok neki hogy ilyen is marad, majd egész életében. Halkan kezdem olvasni a kezemben lévő könyv lapjain szereplő szöveget. És elgondolkodok... hogyan nézek majd a saját gyermekem szemébe úgy, hogy elfutottam.
A negyedik fázis a bűntudat.
Lassan értelmet nyernek az eddig elhangzott szavak. Fogalmam sem volt róla, hogy elengedték azt a férfit, mindössze azért, mert én nem illettem a mintába. Nem mintha ez felmentene az alól amit tettem. Hogy önző módon, csak magamra gondolva hazudtam és elmenekültem a történések elől. A remegésem nem múlt el, de alig értem a mese végére Lisa már mélyen aludt.
- Sajnálom. - leheltem a szavakat Nathaniel előtt megállva, majd sietősen kibotladoztam a gyerek szobából. Nem akartam sírni, de éreztem, ahogy a könnycseppeket makacsul végigfolynak az arcomon. El akartam menni, nem akartam a terhére lenni. Megszoktam, hogy egyedül kell megbirkóznom a könnyeimmel.