The Aerial Kalandpark

Nem tudom miért mentem bele ebbe az őrültségbe. Nem mondom magam keményfejűnek, aki ne látná be a hibáit, vagy a tévedéseit, és annak ellenére, hogy mennyi szarság történt velem, hajlok a változásra, még akkor is, ha szívem szerint inkább mégiscsak véget vetnék ez egésznek. De jó. Legyen így. Kitartónak tűnt a kislány, és talán a pislákoló lámpafény, a vízfelszínről visszacsillanó hold, a kabócák nászéneke sugallta nekem, hogy másszak le a korlátról. De volt valami ennél is fontosabb. Valami, ami zsigeri félelmet és bizonyos fenntartásokat ébresztett bennem. Olyan szívfájdítóan emlékeztetett rá. Nem hasonlított, csupán emlékeztetett. Johanna szépsége szelíd volt, mosolya és galamblelke össze sem hasonlítható Vivienne harsány életörömével.
Igazából nem lenne kötelező itt lennem. Holott vártam a találkozást – ami bevallom furcsán hatott rám- tartottam is tőle. Kíváncsiság ébredt bennem, így leküzdöttem a késztetést, hogy egyszerűen csak eltűnjek a süllyesztőben. De az igazi nevemmel az igazi telefonszámomat adtam meg neki. Nem nyomtam ki a hívását. Igent mondtam erre a különös, tőlem idegen elképzelésre. Eljöttem.
Kalandpark, a legkézenfekvőbb eszköze, ha valakit fel szeretnél deríteni, de én nem vagyok szomorú. Mosolygok, viccelek, félig csupán, de részt veszek mindenben. Nem tudom milyen elvárásokkal érkezik ő. De türelmesen várakoztam a bejárat előtt, a kocsimban. Ingujj, mellény, lazára kötött nyakkendő, farmer és egy eltaposott tornacipő. Le sem tagadhatnám, hogy az egyetemről szalajtottak. Nem mintha akarnám. A munkám örömet okoz, és igazán érdekes. Még akkor is, ha sokaknak lövésük sincs róla, és valami bizarr áltudománynak tartják. Pedig evolúciós szempontból nézve, rettentően meghatározó tudomány. Így tudunk kapcsolatot teremteni az állatvilággal, megérteni a viselkedésüket, és nyomon követni azokat a belső erőket, amik különbséget tesznek köztünk. Csodálatos.
Furcsa, hogy ha másról nem is, de erről még mindig csipetnyi lelkesedéssel tudok beszélni. Megkönnyebbülök, hogy van valami, ami eltemet és elzár az emberektől. Ezért is imádom az állatkertet.
Az órámra néztem. Közeledik a pillanat. Még van egy negyed óra. Kikászálódtam a kocsimból, és a zsebembe túrva a számba dugtam egy szál cigarettát. Az önpusztításnak a leggyengébb szalmaszálába is rettenet erősn kapaszkodok, és a cigaretta nyugalommal áraszt el, holott tudom, az emberek általában a hiányától idegesek, és csak azért higgadnak le, mert ideiglenes nikotin adagjukhoz jutottak. Érdekes módon az embernek alapvetően szükséges a nikotin. Igen, erős túlzás, de más szó híján azt mondom szükséges, mert például az autonóm idegrendszer egyes receptorai nikotinos vegyületekre reagálnak. Ezen receptorok működése nélkül a neuronok például képtelenek lennének az információ szállítására.
De elkalandoztam. Egy padra húzódva, mit sem törődve a körülöttem lézengőkkel, békésen dohányoztam, és vártam, hogy felbukkanjon szőke hősnőm, aki megmentett azon az estén a végzetes ugrástól. Hálásnak kellene lennem. De…nem tudom mit érzek. Valahol ott bujkál bennem a reményteli kisördög, hogy hátha nem jön el mégsem. Az ötlet csak egy légből kapott ijedt kapaszkodó volt, amit az este szült nála. De aztán...valahol mégis, szeretném ha eljönne.

Szépen süt a nap. Kellemes az idő. Az égen nincs egyetlen felhő sem. Ez Seattle-ben ritka. Végre nem kell felöltözni. Elég egy szoknya és egy rövid ujjú pulcsi, hogy kimehessek. A nagyi kísér ki engem a szabad levegőre. Előre futok. Tudom, hogy jön utánam. De a nagyi mindig lassabb nálam. Előre mehetek néha. De mindig meg kell őt várnom az ajtó előtt. Meg is teszem. Megállok a betonon és körülnézek. Üres minden. Senki nincs itt. De nem lepődöm meg rajta. Nem is szabad másnak itt lenni. Embereknek biztosan nem. De állatoknak igen. Azonnal oda jön a lábamhoz egy kutya. Ismerem. Megszagolja a kezemet. Utána megsimogatom a hátát és a füle tövét. Aranyos. Elviseli. A nagyi is kiér. Erre morogni kezd. Csúnyán néz a nagyira. Ijesztő. A nagyi is megijed. Látom rajta. Vissza hátrál. Azt mondja, menjek én is. De nem tudok. A kutya beáll közénk és morog.
- Becsukom őt nagyi, utána jövök – szólok neki és elindulok jobbra. Nincs messze a ketrec. A kutya jön is utánam. Nem vitázik. Mikor bemegyek, jön ő is. Hagyja, hogy magunkra csukjam a ketrecet. Utána az ajtóhoz megyek. Csak akkorára nyitom ki, hogy én kiférjek. Ő benn marad. Szomorúan néz. De hát nem szabad megmorogni a nagyit. Ezt meg is mondom neki. Nem válaszol. Megfordulok. Ideje visszamenni. Oldalt megmozdul valami. Nagy, fekete és fehér. Egy madár az. De nem valami szabadon lévő. Egy kakas. Nagy piros taraja van. És éles csőre meg karmai. Felborzolja a tollait. Csak figyelem. Ijesztő. Egyszer csak felugrik. Egyenesen a fejem felé tart. Felemelem a kezemet. Arra száll rá. A körmei a karomba vájnak. Érzem őket. A szemet próbálja támadni a csőrével. Sikítok. Próbálom ellökni. Rázom a kezemet. Leesik végül. De azonnal feláll. Kitárja a szárnyait. Így még sokkal nagyobb és ijesztőbb. Megfordulok. Az ajtó felé kezdek futni. Szólongatom a nagyit. Mondom neki, hogy nyissa ki az ajtót. De nem hall meg. Már sikítok. Hallom a kakast mögöttem. Nagyon közel van. A hátamnak is ugrik egyszer. Már ott vagyok. Az ajtó csukva. Elfordítom a kilincset. Nem nyílik. Megint próbálom. Érzem, hogy a kakas rám ugrik. Ott van a fejemen. Próbálom lelökni. Megint csípni akar. Becsukom a szemem. Érzem, ahogy mozdul. Majd egy csattanás. Kinyitom a szemem. Az ágyban vagyok. A szobámban. A fejemen van valami. Sikítva dobom el. Átrepül a szobán. A sarokban puffan le. Azonnal oda nézek. De nem kakas. Nem támad újra. Csak egy maci volt. Az ágyam felett a polcon szokott lenni. Nem szeretek vele aludni. Furcsa a ruhája. Szúrós anyagból van. Mindig megkarcolt. Most is.
Hallom anyut. Biztosan a szobám felé jön. Azonnal kiugrom az ágyból. Kinyitom az ajtót és hozzá szaladok. Megölelem. Most már nem bánthatnak. Anyu megvéd. Anyu mindig megvéd. Bújok hozzá. Tudom, hogy folynak a könnyeim. És még mindig félek az álomtól. És a macitól is. Nem akarok visszamenni a szobámba. A konyhába megyek. A széken ülve mesélem el neki, mit álmodtam. Nem akarom újra látni a macit. Nem akarom, hogy a szobámban legyen. Én se akarok a szobámban lenni.
- Menjünk el valahova, kérlek! Nem akarok itt lenni. És nem akarok állatokat sem – teszem hozzá és szipogok még egyet. Most már kezdek megnyugodni. Lassan fordulok a szobám felé. Látom az ajtót. Nyitva hagytam. Az ágyamat is. Előtte van a földön az órám. Leverhettem álmomban. Az ébresztett fel…

Cigi után kutattam a lakásom nagyjából bármely szóba jöhető pontján. És ha nem szoktam volna le úgy fél éve és biztos-ami-biztos alapon nem tüntettem volna el az utolsó fél dobozt is nehogy kisértésbe essek, akkor most nem idegesen túrnám fel a bugyis fiók utolsó rejtett zugát is. A franc essen belé! A mozdulat miatt kellett volna, vagy legalábbis hanyagul erre fogtam, semmi esetre sem vallottam volna be, hogy zug-pöfékelő vagyok hébe-hóba. Nem találtam természetesen és ez felettébb aggasztott, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem döbbentem, hogy talán jobb is ez így, hiszen órákkal később Seth-el fogok találkozni, és amilyen szimata van, azonnal rájönne, hogy megint rágyújtottam. Nem nézte jó szemmel, igaz én sem az egyéb dolgai miatt. Sosem felejtem el azt az alkalmat, amikor az intézetben elvitte helyettem az első bagós balhét, amit utána persze évekig vágott a fejemhez. De a barátság erről is szól, nem? Hogy mi volt ez az eset? No igen,tíz évesen a gyermeki kíváncsiság vitt rá, hogy lenyúljam Mrs Montessi fél doboznyi francia cigarettáját, aminek a neve éppolyan kimondhatatlan volt, amilyen borzalmas az íze az első pár slukk után. De hát hős akartam lenni, és eldicsekedni, hogy én már ezen is túl vagyok. A parkban rejtőztem el, és emlékszem, hogy egy kissé kiszáradt bokor tövében történt az eset. Mennyire baromi büszke voltam magamra addig a pillanatig, amig egy hosszú árnyék fölém nem magasodott. Kis híjján majdnem belefulladtam az éppen csak beszívott slukkba, és némiképp megkönnyebbülve fújtam, jobban mondva dohogtam ki magamból, amikor tudatosult bennem, hogy csak Seth az. Akkor már évek óta barátok voltunk. Persze lehordott a sárga földig, közölve, hogy éppen most vertem be a koporsómba a szöget, meg persze azt, hogy a bagó fog a sírba vinni. Felvázolt nekem mindent tüdőrákról és egyéb nyalánkságokról, de az igazat megvallva akkor ez nem hatott rám túlságosan ösztönzőleg. Végül Mrs Montessi, akinek szerintem külön kifinomult szaglása volt a leginkább tehéntrágyára hasonlító cigarettáját illetően ránk nem bukkant. Seth kikapta a kezemből a cigit, és bandatagokat megszégyenítő lazasággal úgy biggyesztette a szájába a füstölgő rudat, mint Popeye a pipáját. Persze botrány lett belőle, és két hét eltáv megvonást kapott, amit vele töltöttem, sosem hagytam volna magára. Nem csak azért mert elvitte helyettem a balhét, hanem azért sem mert a barátom volt. Így működtek nálunk a dolgok, és a mai napig így működnek.A barátságunk nem csak szavakban nyilvánul meg, sőt azt hiszem ő az egyetlen akivel még hallgatni is jó. Csak fogja magát az ember kiül pár rekesz sörrel a teraszra, lelógatja  a csupasz lábát a fekete éjszakába, bámulja a csillagokat, és néha hümment egyet. Ezek voltak a mi legjobb estéink. Néha Ulzen elmagyarázta, hogy addig nem lesz tartós kapcsolatom, amíg az életem része Seth, mert barátság ide vagy oda, egyetlen hím sem veszi jó néven  a konkurenciát. Őszintén? Az összes hím bekaphatja! Senkinek még csak fogalma sincs arról miket éltünk át mi ketten azóta az alkalom óta, hogy első összetört éjszakámon, amikor az intézetbe kerültem odajött hozzám és megvigasztalt. Senkinek még csak fel sem tűnt, hogy némán ráz a zokogás az ágyamban, csak neki. Hiányzott a saját otthonom, a saját közegem, a szüleim...a megszokott kis világom, amit egyetlen pillanat alatt veszítettem el, és lettem az állam kegyelmére bízva, és háromszáz másik gyerekkel összezárva, egy bizonytalan jövőbe indítva. Még a vacsoráról megmentett keserű csokoládéját is nekem akarta adni, ami egyébként bűn rossz volt, de a sós könnyek közepette elcsámcsogva nem is számított annyira. Így kezdődött a mi barátságunk, és bármi is történik, még ha a legnagyobb baromságot is követi el, akkor sem fogom magára hagyni. Pár éve a születésnapjára kapott tőlem egy pólót, amit legtöbbször alvósnak használ, mert pár mérettel elszámoltam magam, és élcelődve meg is jegyeztem neki, hogy csini hálóing lett belőle. Na szóval erre a pólóra egy feliratot szitáltattam mely szerint:

“ Az igazi barát meghallgatja a hülyeségeidet. Elmondja, hogy hülyeség. Majd tovább hallgat.”

Ez mindent elmondott rólunk, ami persze fordítva is igaz. Ulzen halála után ő volt az aki nem egyszer összeszedett a gyógyszeres kábulatból és órákon keresztül vigyázott rám, amíg én meghitt kapcsolatot ápoltam a fürdőszobai fajansszal. Persze milliószor kijelentette, hogy egy idióta picsa vagyok, meg persze azt, hogy nem túl romantikus egy tegnapi pizzát rókázó nőre vigyázni az ocsmány bugyikékre pingált fürdőszobájában...egyetlen szerencséje volt, hogy meg sem tudtam szólalni a visszakívánkozó kajától. Guszta, mi?
Kicsit lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy az utóbbi években egy ügynek olyan szinten megszállottja lettem, hogy rá nagyon kevés időt fordítottam. Többször mondtam le közös programokat, és persze arra hivatkoztam, hogy bent kell maradnom még átnézni néhány aktát….aztán akkor kapcsoltam először, hogy gond lehet vele, mikor megsűrűsödtek a hívások. Ha gond volt és engem kellett elérni, akkor mindig úgy kerestek, hogy Whittmann ügyvédnő. Ez volt közöttünk az egyezményes jel, hogy rohadt nagy slamasztikában van és kéne egy jelvény villantós, valamit nagyon jól kamuzós szöveg, amivel kihozhatom. Persze nem szívesen csináltam, mert minden ilyen alkalommal az állásommal játszottam és persze a jó híremmel. Ha minden  a tervek szerint alakul, akkor pár éven belül századosi rangig is juthatok a csoportomon belül, mint első nő az utóbbi harminc évben. Ez pedig nagy szó, és nem szeretnék azon elcsúszni, hogy a legjobb barátom után sikálok el mindenféle piti ügyet. Komolyan néha már nem tudom eldönteni, hogy mi vagyok neki: hátvéd, anyapótlék, nővérpótlék, barátnőpótlék (na jó, ez azért némiképp sántít) vagy tényleg a barátjának tekint még, mint régen, mint az árvaházi időkben amikor még érdekek nélkül tudtunk kiállni egymásért.
Nem tudom mit várok ettől az egésztől, vagy, hogy várok egyáltalán bármit is? Igen, azt hiszem nagyon is….azt akarom, hogy minden olyan legyen mint régen. Mert érzem, valahogyan az utóbbi időkben egyre többször, hogy titkol előlem valamit. Valami fontos kell legyen, mert még azt is tudom róla alapvetően, hogy odavan az epres shake-ért, hogy imádja az ananászt, hogy az éppen aktuális barátnőit is gyümölcs ízű óvszerrel kényezteti, és megveszik ezekért a csitt-csatt zenékért….műfajt nem tudnék mondani, de elég messze van az én ízlésvilágomtól. Már legalábbis ami Parov Stelart és a kora harmincas éveket illeti. Állandóan magával rángat mindenféle meccsekre, amikre én el is megyek és a kezdeti fanyalgásomat legyőzve fél órán belül én leszek a lelátó azon részén a leghangosabb, legközönségesebben káromkodó, legtöbbször felugráló keménymag egyszemélyben.
A mai találkozót én kezdeményeztem, és az sem volt véletlen, hogy éppen ide. Tőlem szokatlan volt ez tudom, már csak azért is mert a természetjárás időnként kimerült nálam abban, hogy megnézek valami utifilmet meló után, amin persze elalszom, de legalább félútig eljutok, és nem köpöm ki a tüdőmet. Szóval nem nekem találták ki a kalandparkokat, és egyéb ilyen helyeket, mert ezekből bőven elég volt az évente négy alkalommal elrendelt kötelező kiképzés, ahol szintfelmérés keretében kell arról bizonyosságot tenni, hogy nem jöttünk még ki a gyakorlatból. Kalandparkba járni kicsit olyan mint a szakácsnak minden évben egyszer elmenni valami étterembe és végigkóstolni az étlapot. Mégis azt hiszem ez volt az egyetlen hely ahol nyugodtan tudtam vele beszélni, és reménykedni abban, hogy elmondja végre mi az amit titkol előlem. Persze lehet paranoia,meg az is lehet, hogy semmi ilyesmi nincs….akkor meg lesz egy közös programmal fűszerezett délutánunk, és izzadtan, redvásan hulla fáradtan megyünk majd haza.
A kis terepjáróval jöttem, mivel még sosem jártam itt, csak a neten láttam pár fotót, amik ősszel készültek ugyan, ettől függetlenül felkészültem a tökig érő sárra meg persze arra, hogy nem egy Michelin csillagos szálloda fog várni a park közepén. Legalábbis a leírás szerint volt egy kis beülős hely, ahol átlag kajákat szolgálnak fel, és meggyes pitét...na ez volt  a varázs-szó, mert ezért a süteményért ölni tudtam volna. Képletesen persze. És tartottak azokból az egészséges magvakból, meg mindenféle bio-bigyóból is amit Seth szeretett. Ilyen szempontból is ideálisnak bizonyult. A találkozó előtt fél órával érkeztem meg, legalábbis az előtt az időpont előtt amit Seth-el megbeszéltem, hogy még legyen időm kicsit feltérképezni a helyet, meg persze normális parkolót találni a kocsimnak. Persze bolond voltam ha azt hittem, hogy az efféle helyeken csak a dagonya meg a civilizáció teljes hiánya található. Volt itt mindent...murvával kirakott rendes parkoló is, ahova letettem a járgányt. Körbejártam az éttermet, és az előtte lévő padok egyikét néztem ki magamnak, hogy leüljek és élvezzem a kora tavaszi napsütést. Csípős volt még kicsit az idő, és hamiskásak azok a napsugarak, de bevallhatom valahol legbelül élvezettel töltött el, hogy a mai napra szabadságoltam magam. Még a mobilomat is kikapcsoltam, sőt a szolgálati telefon is rezgőre állítva pihent a kabátom zsebében. Ez is nagy szó nálam, hogy pár órára tényleg képes vagyok félretenni a melót. A paddal szemben lévő asztalkára csaptam fel a lábaimat, szépen keresztben egymáson, és a napszemüvegemet az orromra biggyesztve, karomat a pad háttámlájának két oldalán megtámasztva, hátradőlve napfürdőzni kezdtem. Legjobb számításaim szerint is minimum fél óra, amíg Seth ide nem ér. Sosem pontos ha velem van dolga...a minimum tíz perces késések nála megszokottak. Miért most ne hódolna eme királyi hóbortjának? Vagy tévedek?

Nédda' milyen cukker vagyok, hoztam zenét  

Élvezettel nyújtóztam el a nap ragyogó, bár kissé még talán hamis fénye alatt. Néha kinéztem a szempillám alól, és elvigyorodtam egy fészekaljnyi család érkezését látva, ahogyan apuka megpróbálta egy csokorba tartani a gyerekeket. Akik persze a szélrózsa minden irányába akartak menni. Öt gyerek és mind mást szerettek volna csinálni. Kicsit keserű mosolyba futottak ajkaim, amikor eszembe jutott hányszor akartunk mi is mást csinálni, mint ami az előírás volt, de persze mindig ott voltak a szigorú felügyelők, akik ügyeltek arra, hogy egyikünk se tehesse éppen azt amihez kedve szottyan. Nálunk még a játéknak is előírt ideje és hosszúsága volt. A szabályok kéremszépen, azok szabályok. Amire mi, a lázadóbb fajta fütyültünk, ami meg persze senkit nem érdekelt, ettől még megtalálták a módját, hogy a fene nagy egyediségre vágyásunkat letörjék. Fejem hátrahanyatlott, és újra lehunyva a szemeimet, megint visszareppentem a múltba. Nem mintha az érzelgősség alapvetően jellemző lenne rám, ettől még nem vagyok fából, nekem is megvannak a magam emlékei, és az azokhoz köthető dolgok, csak éppen én nem vagyok az, aki ezekről beszélni szokott. Mindenki másképp dolgozza fel a régmúlt dolgait, és van akiknek egy élet is kevés hozzá. Én is ez a fajta vagyok, és bevallom hősiesen ez az egyik olyan gyengeségem amit igyekszem nagyon erőteljesen legyőzni, csak éppen nem megy. Talán ezért lehetett az, hogy egykor Ulzen halála után ki akartam mászni a gödörből de a nagy lendületem nem felfelé, hanem egyre inkább lejjebb vitt. Nem tudtam ezt a helyzetet kezelni, már csak azért sem, mert úgy éreztem az élet elárult, másodszor is, és megint elveszi tőlem azt, akire apámként tekinthettem. Aki a maga sajátos, és nyers stílusában oktatott ki helyenként, és rángatta meg  a grabancomat, ha éppen valami orbitális baromságot készültem elkövetni. Ma már bizton állíthatom, hogy ha a hadnagy nincs, akkor lehet már én sem lennék a rendőrség kötelékében, hanem vert kutyaként adtam volna fel az álmaimat. Kemény meló ide vagy oda. Pedig gyerekkorom óta ezért küzdöttem, ez volt életcélom, amire mindent feltettem. Egy zsaru soha nem tévedhetetlen, ugyanakkor tudnia kell helyrehozni a hibáit. Ha erre sem képes, akkor nem méltó a jelvényére. Néha magam is megkérdőjelezem ezt a saját személyemet illetően, de mindig arra a végkövetkeztetésre jutok, hogy más pálya egyszerűen nem lehetett számomra alternatíva. Nem csak azért, mert a bűn miatt veszítettem el egykor a családomat, hanem azért sem, mert képtelen lennék úgy élni, és úgy foglalkozni valami egészen mással, hogy közben tudom, bűnözők ezrei mászkálnak szabad lábon és talán lesznek általuk az állam kegyeire bízott árvák gyermekek, amilyen én is voltam egykor. Persze mindezek fényében lehetne azt mondani, hogy boldogtalan és persze depressziós hónapokkal teletűzdelt időszakaim voltak és csak egy hajszál választott el attól, hogy végül a saját fejemhez fogjam a pisztolycsövet, mint nem egy kolléga. Lehet, hogy ez mind igaz is volt bizonyos mértékig, de nekem Ulzen halála után is volt valaki akibe kapaszkodhattam, a mégoly rengeteg baromsága ellenére is. A barát pedig sokkal erősebb tényező a serpenyő egyik oldalán, semmint a tengernyi szarság a másikon és mégsem képes elbillenteni a rossz irányba. Azon túlmenően, hogy pokolian bántott a lelkiismeretem, mert az utóbbi időben túlságosan lekötött a munkám, és nem figyeltem az egyetlen barátomra eléggé, meg persze a saját életem örökös felszínen tartása...bizony jócskán be tudtam volna pancsolni neki azért, hogy egy fél éven belül már többször kellett előzetesből kihoznom, vagy éppen elsimítani utána ügyeket, eltüntetni papírokat, vagy törölni ki a nyilvántartásból olyan dolgokat, amelyek jobb ha meg sem történtek volna, és jobb ha ennek írásos nyoma sem marad. Seth az utóbbi időben furcsán viselkedett….ezt lehet, hogy más nem vette volna észre, és lehet, hogy már régebb óta volt ez így, csak éppen én eddig nem igazán foglalkoztam vele. Tulajdonképpen meg sem tudtam volna mondani, hogy mióta volt más, vagy mióta láttam őt annak. Ez is azt bizonyítja, hogy valahol félúton elveszítettem a kapcsolatot a valóság, és persze az általam olyan eszement módon hajszolt fantom világa között. A hadnagy ugyebár mindig azt tanította, hogy ha mocsok jó akarsz lenni abban, hogy lekapcsolj valakit, akkor válj vele eggyé, használd az ő gondolatait, furakodj be az elméjébe, és amikor már elég mélyen leszel a lekvárban, akkor tudni fogod mit kell tenned. Nekem ez olyan szinten sikerült az utóbbi hónapokban, hogy nem vettem észre miképpen veszítek el mindenkit magam körül és válok egyetlen eset idióta megszállottjává. Pech.
Ez a kirándulás kell most ahhoz, hogy visszataláljak egykori barátságunkhoz, aminek az alapjait a nevelőintézetben tettük le és amely megingathatatlan és kikezdhetetlen volt a maga nemében. Tudom ezek kurvanagy szavak, de ez akkor is így van. Ha jobban megnézzük a magánéletem, akkor valahol leragadtam az örökös exbarátnő és a hugica szerepkörében megspékelve némi anyakomplexussal. Mondtam már, hogy nem vagyok normális? Tudom….tudom...valamilyen szinten igaza volt Rod-nak. De a francba! Nem fogom senkiért feladni azt a hígagyút, aki most is műkörmös luvnyákat megszégyenítő módon késik. Persze nem állítom azt sem, hogy ezt nem szoktam meg. A találkozókat amikor megszerveztem kettőnk között mindig rászámoltam a Seth féle késést. Most próbáltam valahogyan összeszedni a gondolataimat amíg megérkezik, kiélvezni egyben a napsütést, kizárni az ezerfelé tartó család folyamatos és hovatovább idegesítő zsinatát és ha így folytatom akkor negyed órán belül zen állapotba fogok süllyedni. Szó szerint süllyedni, mert sikerült majdhogynem elaludnom, és ha nem jelenik meg pillanatokon belül egy árnyék, amit lehunyt pilláim mögül is észrevettem, akkor tuti, hogy az asztal alá fogok csusszanni, mint valami túltöltkezett Gimli.
- Míííííílyen megmérettetésre? - húztam el szándékosan a mondatom elejét, és a szemüvegemet megpöckölve kikukucskáltam kissé szűkösre vett szemeimmel az érkező irányába.
- Ugyan te barom! Ha akarnám se tudnám felvenni a versenyt veled késésben!- ez beszólás akart volna lenni, de abból is a gyengébb fajta sikeredett. Ma nem vagyok formában, ellenben ahogyan elnézem ő nagyon is. Amikor tovább próbált húzni és közelebb hajolt az egyik szabaddá váló kezemmel amolyan levegő püföléssel hessegettem el.
- Na mész már el innen! A végén még rekordot döntesz és egy percen belül kellően kihúzod a gyufát!- ami persze csak egy újabb széles vigyort váltott ki nála. Ezt látva meg én is átmentem vadalmába, és elröhögtem magam. Egyszerűen olyan a mosolya mint egy kisfiúnak aki megépítette élete első hóemberét, és most kurvabüszke arra, hogy a nagymama repedt fazekát megtalálta a fészerben, és azt is rárakta. Ez amúgy egy sajátos jellemzője volt Sethnek: ragályos volt a mosolya. Lassan emeltem le a szememről a napszemüveget, és akkurátusan, kellő lassúsággal biggyesztettem be a kabátom mellső zsebébe, majd visszahelyezkedtem az eredeti testhelyzetbe.
- Figyelj, te ma valamit szedtél? Pörgetőt, rakettyuszt….bármit amitől úgy be vagy zsongva, mint a zizegő celofán? Nyugodj le! Azért mert túrázni jövünk még nem kell rohanni. Csak szépen, kényelmesen.- a fejemmel a parkoló irányába böktem ahol a kocsim volt. A csomagtartót telepakoltam mindennel amire szükségem lehet.
- Hogyhogy hol a cuccom? A kocsimban természetesen. Vagy mit gondoltál? Teljes menetfelszereléssel fogok itt ücsörögni és várni rád?- noha egy alapos letolás akart lenni, tudnia kellett, hogy az egész a szokásos színjátékunk része, és mire a mondatot befejeztem már feltoltam magam a padról és közelebb menve hozzá belecsimpaszkodtam a nyakába és átöleltem. Laza másfél fejjel volt magasabb nálam, és gyakran viccelődött azzal, hogy ha pár centivel alacsonyabb lennék én lennék a legideálisabb pohártartó. Szemét!
- Se ölelés, se semmi? Hiányoztál, megnyalogatom a kulccsontod, rágjam meg a cuki orrod? Semmi hasonló bók?- röhögve engedtem el és boxoltam bele a mellkasába. Jó volt látni, még akkor is, ha alapvetően az agyamra tudott menni a hülyeségeivel. Ugyanakkor ő volt abban is az egyetlen aki olyan szinten tudott felidegesíteni, hogy vörösben úszott a fejem a nevének említésére is. Hagytam, hogy elsétáljon, és fejcsóválva követtem az autó irányába, miközben távolról felpattintottam a központi zárat. Mire végül beértem már öltözni kezdett. A mosolyom azonban irgalmatlan gyorsan lefagyott, amikor a póló cserénél az oldalán egy lilásabb foltot láttam megvillanni. Nyeltem egy nagyot, de nem tettem szóvá, ahogyan azt sem, hogy a hátán egy ugyanilyet figyeltem meg, némiképp már jobban gyógyult mint az előző. Sietve állapítottam meg magamban, hogy nem frissek a sérülések, de nem is több hónaposak. Ezek talán néhány naposak, tán egy hetesek lehetnek. Mi az amit még nem tudok róla? Mi az amit még mindig nem mond el nekem, és miért kell ez az egész színjáték?
Kinyitottam a sofőr oldalt, és félseggel be is ültem, babrálgatva az automata ablakemelő gombjával.
- Régen kellett már kivakarjalak a köztörökök cellájából. Gondolom nem hiányzik az ottani klíma…- jegyeztem meg, és próbáltam a világ legtermészetesebb hangú terelését előadni. Mással szemben ment volna, de Seth átlátott, rajtam, ahogyan én is rajta. Csak egyszerűbb volt azt a játékot játszani, amit éppen most csinálunk: mintha minden frankó lenne, mintha semmi gond sem lenne, és két régi haver összejött egy kis élménytúrára. De nem ez volt a célom….azt akartam, hogy beszéljen, hogy mondja el ami bántja, hogy legyen velem őszinte. Mert elnézve azokat a sérüléseket, nagyon nem az. Régen tudtam ezeket is róla. Tényleg én vagyok ennyire egoista és nem törődöm, hogy nem vettem észre az apró jelekből, hogy valami nem klappol?
Nagy sóhaj közepette átnyúltam az anyósülésre, és magam elé húztam a hátizsákom abban kezdtem matatni néhány heveder és a kényelmesebb túracipőm után. Ledobtam a bőrkabátot, és a helyére egy kapucnis melegítő felsőt vettem fel.
- Mit szólnál ha bemelegítésnek a dögönyözővel kezdenénk?- sandítottam hátra. A reakciója elég árulkodó lehet. A dögönyöző egy falszerkezet volt, aminek az oldalán kisebb, cipőnyi párkányok álltak ki. Ezeken kellett végigugrálni egy kifeszített háló felett, miközben random, a falon található résekből egy puha, szivaccsal bevont méretes bunkó csapott ki. Ha valaki nem volt elég ügyes, akkor ez a bizonyos szivacs bunkó eltalálta és az illető egyensúlyát veszítve a mélybe zuhant. Seth testén lévő sérülésekkel nem lehet éppen leányálom ezt végigcsinálni, szóval két dolog lehetséges: vagy bevallja mi a szitu, vagy eljátssza a mártírt és összeszorított fogakkal végigcsinálja a dögönyözőt. Én tudom melyiket választottam volna...és sejtettem, hogy ő melyiket fogja.