HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Váróterem

Admin
avatar
Admin

Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood
Kor : 168

TémanyitásTárgy: Váróterem
Csüt. Dec. 21, 2017 10:43 am
 



 





Leander :: Jackie :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 30, 2018 1:25 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Emmett Brooks
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Boyd Holbrook
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Csüt. Márc. 22, 2018 11:51 am
 



 

előzmény


Ha tudnám, hogy most mi folyik körülöttem vagy azt, hogy ez most mennyire nem igazi és közben mégis az, talán akkor sem lenne semmi másképpen. Furcsa dolog az öntudatlanság. A fájdalom megszűnik és az aggodalom is elmúlik, mintha soha nem is létezett volna. A gyerekeim, a nejem… valaki majdcsak gondoskodik róluk, ha én már nem tudok. Talán jobb is lenne nekik nélkülem..
Az apám.. újra látom őt elmenni, a széles vállait, ahogy kilép az ajtón és maga mögött hagy bennünket. Heather kisírt szemeire és idegesítő kérdéseire is tökéletesen emlékszem – Hová ment apa? Mikor jön haza? – és az anyámra, aki egy hétig a közelében sem volt annak, hogy akár egy órára kijózanodjon. Helyette benyelte az összes nyugtatóját, amit otthon talált a rohadás piával együtt, úgy kiütve magát, hogy arra sem volt képes, kimenjen a klotyóra és inkább összeszarta magát a saját ágyában. Nincs is annál felemelőbb, mint tizennégy évesen a saját anyádat kivakarni a szarból, aztán reggelit adni a nyávogó húgodnak a semmiből, mert a hűtő már rég kiürült. Gyűlöltem a gyerekkoromat és sosem tudtam megbocsátani a szüleimnek, amiért szétbarmolták azt.
Most pedig talán én fogom a saját gyerekeimét azzal, ha a sírom felett kell állniuk. Vagy éppen, hogy ezzel tennék nekik jót? Nevetséges és furcsa dolog az öntudatlanság. ..és, ha csak sejteném, közben mi folyik körülöttem...


- Mrs Brooks, szeretné, hogy értesítsünk valakit? - ismétli meg az orvos a kérdést, amikor leesik neki, hogy a nő talán nem értette vagy nem fogta fel azt. A történtek miatt nem is csoda, gyakran megesik, hogy ilyen esetben újra el kell mondania valamit vagy fel kell tennie a már egyszer elhangzottakat. Közeledni próbál, átmeneti viaszt nyújtani, de erről az ötletéről lemond abban a percben, amikor egyértelművé teszi számára az asszony, hogy nem kér belőle.
- Később jövök még tájékoztatni. - vár még talán két másodpercet, hátha meggondolja magát a másik, aztán kivonul a helyiségből, egyenesen vissza a műtőbe.
A nővér tudomásul veszi a kérést, ám az elengedést csak orvos teheti meg. A doki, amint tud, érkezik és saját felelősségre hajlandó elkészíteni a zárójelentést, véleménye szerint jobb lenne, ha az éjszakára inkább az osztályon maradna Mrs Brooks, de végül beadja a derekát. A váróteremben várakozhatnak a családtagok, oda irányítja át a nőt.
Újabb két óra telik el, teljes rádiócsendben a műtő felől, mire megint felbukkan ugyanaz az orvos, aki egyszer már kijött, hogy információt adjon az asztalon fekvővel kapcsolatban.
- Az idegentestet sikeresen eltávolította a sebész, de a vérzést még mindig nem sikerült kontrollálni a férje agyában. - a hír korántsem fényes, de egyelőre még életben van a férfi.


don't judge me. you can't handle half of what i've dealt with. there's a reason i do the things i do,  there's a reason i am who i am.
don't ever get it confused. you don't know me. you know what i choose to let you see about my life. that's all, nothing more. ..promise.
Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Csüt. Márc. 22, 2018 7:52 pm
 



 

Nem kérek a doki átmeneti vigaszából, úgysem lenne képes megnyugtatni, addig legalábbis biztosan nem, amíg nem azt hallom a szájából, hogy a férjem jól van és túl fogja élni mindenféle következmény, szövődmény nélkül. Ha nem lenne ennyire ködös mindenen, minden bizonnyal kedvesebben is a tudtára tudnám adni, hogy hagyjon békén, de zavaros gondolataim között már nincs hely ilyesmi miatt aggódni. Bőven elég a bátyámmal lefolytatott üzenetváltás, az aggódás, hogy a férjem lehet túl sem éli az éjszakát... Fel sem tűnik, az orvos mikor távozik, csak arra leszek figyelmes, hogy újfent egyedül ücsörgöm a szobában.
Saját felelősségemre vállalom a távozást, úgysem megyek messzire, csak a szomszéd folyosóra, vagy fene tudja, hol van a váróterem. Bár odakint, meglátva a sok elkeseredett, semmibe meredő tekintetet - mint amilyen minden bizonnyal a sajátom is -, megfordul bennem a gondolat, hogy jobb lett volna a négy fal között, egyedül a gondolataimmal. De már késő, hát leülök az egyik félreeső sarokba, lábaimat felhúzva, térdeimet átkarolva és ha csak valaki rám nem szól, hogy vegyem le a cipőimet a székről - bár sok eredményt nem hiszem, hogy elérne a figyelmeztetéssel a jelenlegi állapotomban -, addig nem mozdulok ebből a pozícióból, amíg meg nem látom közeledni az orvost. Akkor viszont egyből felpattanok, talán kicsit túl hirtelen is, de szerencsére a fal melletti széken ücsörögtem, így könnyedén megtámaszkodom, amíg visszanyerem az egyensúlyomat.
- És ez.. ez mit jelent? Még mindig nincs túl az életveszélyen? - legalább él! Annyi kérdést szeretnék a dokira zúdítani, most valahogy mégsem jönnek a szavak, egyetlen gondolat lebeg csak előttem. - Mekkora esélye van arra, hogy túléli? És kérem, ne térjen ki a válaszadás elől azzal a klisével, hogy maguk mindent megtesznek - éppen elég kórházas sorozatot láttam már, hogy tudjam, ilyen kérdésekre ez a protokoll válasz. De nekem nem a sablonszövegre van szükségem, hanem egy őszinte válaszra, mert ennél a bizonytalan, idegeket felőrlő várakozásnál minden csak jobb lehet.
Vissza az elejére Go down
Emmett Brooks
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Boyd Holbrook
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Csüt. Márc. 22, 2018 8:43 pm
 



 

Az orvos arcán látszik, hogy igyekszik a lehető legegyüttérzőbb képet vágni a beszélgetéshez, így pedig a feltett kérdés elhangzásakor is első körben helyet foglal az asszony mellett, aki, ha addig vagy azóta felállt ültéből, hogy megérkezett az újabb információhalmazzal, így próbálja meg rávenni arra, hogy visszatelepedjen a váróterem egyik ülőalkalmatosságára.
- Nincs. A férje állapota most is kritikusnak számít, de mi, az orvosai mindent megteszünk érte, amit csak tudunk. ..és a férje élni akar. - kissé tankönyv-ízű a visszamondott szöveg, viszont az orvosoknak előírás, hogy ilyesmiket és ehhez hasonlókat adjanak elő a családtagoknak, főleg, hogy sok esetben a fellépő nehézségek – amelyekről ugyan kötelesek tájékoztatást adni – végül jól uralhatóak és koránt sem biztos, hogy akkora lesz a baj a végén, mint amilyennek a műtét bizonyos pontjain kinéz az egész helyzet.
- Az esélye megvan rá, de agyműtétnél fel kell készülnie arra, hogy sok esetben csak ébredés után tudunk többet mondani, amikor a férje így vagy úgy, de képes lesz elmondani miként érzi magát. Tudom, hogy ezt nem könnyű megemészteni, de higgye el, hogy a kórház legjobb sebészei vannak az esetén és amíg ők nem adják fel, addig magának sem szabad. A férje jó kezekben van. - valamivel többet ad ki, de még mindig érezhetően a kötelező köröket, arról mélyen hallgatva, hogyha valami balul üt ki, akkor a férje nemhogy nem tudja elmondani miként érzi magát, de esetleg magához sem tér vagy maradandó károsodással számolhat ami az egész életére kihatással lehet. Amíg azonban nem szükséges farkast kiáltani, addig az orvosok érthető okokból kifolyólag nem tesznek semmi ilyesmit, különösen tekintettel arra, hogy a családok részéről igen nagy esélye lehet a fellépő műhiba pereknek. Így a doki többet már tényleg nem hajlandó mondani, visszatérni a műtőbe viszont annál inkább szeretne, így minden további kérdést – ha van egyáltalán – finoman elhárít és ismételten magára hagyja az aggódó és őrlődő feleséget.


don't judge me. you can't handle half of what i've dealt with. there's a reason i do the things i do,  there's a reason i am who i am.
don't ever get it confused. you don't know me. you know what i choose to let you see about my life. that's all, nothing more. ..promise.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Hétf. Márc. 26, 2018 9:11 pm
 



 

Nincs, ki lenne? Út közben többször is indokolatlanul felhúztam magam a mondaton. Számtalan szájhúzás, állkapocsfeszítés, ingerült dobbantás a kormányon, szemforgatás, fújtatás, feszült tartás, lábbal dobolás a pirosnál, fejingatás.. Mindvégig tisztában voltam semmi értelme nincs ezen pörögnöm, haragudnom érte, de ezerszer szívesebben tettem, mint azon kattognom mennyire ígérkezik ez az egész kínosnak, hiába ő kért fel az odamenetelre az utolsó, viharos találkozásunk ellenére. Zsigerileg kerülni akartam a gondolatot sok egyéb, más kérdéssel és dologgal együtt. Legfőképpen az arra irányuló értetlenséget miért engem nevezett meg. Marhára nem értek a megnyugtatáshoz, az övéhez különösen nem és Emmett-ről van szó, szóval.. A parkolóban belebaszok egyet a műszerfalba, mielőtt felmarnám az ülésről a táskámat és befelé indulnék. Nem hiányozna, a legkevésbé sem, de valahogyan van négy másik, akik közül kettő kiskorú, akiknek igen és akik közül hárommal bassza meg, törődök. Néhány kifejezetten hosszú levegővételre szükségem van a bejárat előtt.
Az eligazítónál a húgommal kapcsolatos információk felől érdeklődök, majd amint kiderül őt nem kötik ágyhoz, így kórteremhez sem muszáj vagyok a balesetet súlyosabban elszenvedő fél után érdeklődni. Fogalmam sincs az állapota felől, arról se, hogy jelenleg is életmentő műtétet hajtanak végre rajta és nem tudnak a behozatalakor megállapítottakon felül mást mondani, ami elég masszív. Megköszönöm az informálást és automatikusan kutakodni kezdek a tekintetemmel melyik irányba van kiírva a váróterem, elégszer voltam hasonló esetben, hogy tudjam, odairányították a húgomat. El még nem lépek, amikor megtalálva a fémcímkét eszembe jut egy kérdés; merre található a legközelebbi kávéautomata? Se a kantin, se a büfé nincs már ilyenkor nyitva és kell valami kibaszott ürügy, hogy ne csak köszönjek vagy neki, vagy nekem szükségem lesz rá. Van arról fogalmam mennyire van vagy lesz étvágya a várakozás alatt, de ha a hozott kaja hidegen is fogja hagyni, legalább hoztam arra az esetre, ha ez mégse így alakulna. A vízre ugyanez vonatkozik, a kávéval szintén ez a helyzet. Van, ha nincs is rá szerinte szüksége.
Egy adaggal a kezemben, az egyik vállamon lógó táskával lépek a váró járólapjára a nyílt folyosóról és nem telik sok időbe kiszúrni az ismert szőke üstököt, akinek tulajdonosát pont most hagyja magára egy orvos. A megtalálásának pillanatában megálltam, mert fogalmam sem volt róla marad-e, van-e még mondanivalója a fehérköpenyesnek vagy most készül távozni és nem akartam volna megzavarni a helyzetjelentést. Egyáltalán nem. Meg kurvára nehéz megtenni az első lépést.. Idő tekintetében nem tudtam tartani magam az egy órához, a belvárosban forgalomátirányítás van, emiatt húsz perc hozzácsapódott a menetidőmhöz, így ha előbb észrevesz, mint odaérnék ezzel fogok bénán kezdeni, bocs, hogy csak most.. Más esetben csak négy-öt lépésnyire tőle hívom fel magamra a figyelmét.
- Megs. – a torkomat kaparó érzés kapja el, úgyhogy muszáj megköszörülnöm, mielőtt folytatnám, kissé zavartan emelve feljebb a neki szánt kávés poharat. - Nem tudom kellett volna-e, de hoztam kávét.. Kaját. Vizet. – közelebb megyek, de szándékosan nem túl közel, hogy teret hagyjak neki. Valahol látszik mondanék még valamit, de az is a nagyobb mellkas emelkedésemből, hogy nem igazán tudom mit. Azt se tudom hányadán állunk, elvégre azóta nem beszéltünk. Több, mint három hónapja. Összeszedem magam a folytatáshoz, ha nem előz meg valamiképpen;
- Mi az orvosok álláspontja? - hogy vagy..? Elég ránéznem, hogy tudjam és magamból kiindulnom mennyire irritálna hasonló helyzetben a kérdés..


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Hétf. Ápr. 16, 2018 6:10 pm
 



 

- Sokáig tanulta ezt a szöveget? - érkezik csípőből a nyers válasz, hogy aztán egy apró levegővétel után gyorsan megcsóváljam a fejem. - Ne haragudjon, tudom, hogy mindent megtesznek érte - csendesebbé válik a hangom, ahogyan bocsánatot kérek a röpke kirohanásért. Minden bizonnyal nem én vagyok az első, aki szerencsétlen orvoson próbálja levezetni a feszültségét, pedig teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a legkevésbé sem érdemli meg, hiszen tényleg ő az, aki azért küzd, hogy a férjem túlélje az éjszakát.
- Rendben - bólintok végül aprót a szavaira és hagyom, hadd menjen. Bármennyire is bízom az orvosokban, bármennyire is hiszek abban, hogy a kórház legjobb sebészei küzdenek Emmett életéért, a negatív gondolatoknak akkor sem tudok gátat szabni. Egymást kergetik a fejemben a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, hogyan alakulhat ez az egész. Éppen elég kórházas sorozatot láttam már, hogy tudjam, egy agysérülés esetén a kómától kezdve, a zöldséggé váláson át, a halálig bármi előfordulhat. És mindez egyszerre zúdul rám, nem hagyva levegőhöz sem jutni, így csak visszarogyok a székembe, tenyereimbe temetve az arcomat.
Nem vettem észre Ron közeledtét és mivel az idő teljes mértékben összefolyik, nem is számítottam rá. Mi több, egészen elfelejtkeztem arról, milyen üzeneteket váltottunk egymással, hát összerezzenek, amikor a nevemen szólít. Sietősen kapom fel a fejemet, hogy aztán álló helyzetbe tornázzam magamat.
- Szia - erőtlen a hangom, a kezem remeg, ahogyan a kávéért nyúlok, aprót bólintva köszönet gyanánt. Étvágyam nem sok, de nem is ez a legnagyobb probléma. Itt állok a saját testvérem előtt és fogalmam sincsen, mit mondhatnék. Annyi mindent szeretnék rázúdítani és annyira szükségem volna az ölelésére, bármennyire is szokatlan tőlünk az ilyesmi.. De ehelyett inkább csak leülök, mielőtt a lábaim maguk mondanák fel a szolgálatot, a kávét pedig a karfás szék melletti kis asztalra teszem a különböző magazinok mellé. Ki tudna ilyenkor pletykalapokat olvasni?!
- Semmi jó - veszek egy nagyobb levegőt, hogy folytatni tudjam. - Nincs túl az életveszélyen, kritikus az állapota és addig amúgy sem tudnak semmi biztosat mondani, amíg magához nem tér. Már ha egyáltalán magához fog térni... - megbicsaklik a hangom, ujjaimmal az orrnyergem masszírozásába kezdek. Nem fogok bőgni, éppen elég, hogy ilyen ramatyul kell látnia; sápadt arc, beesett szemek és egészen meglepő módon váltóruha sem volt nálam.
- Köszönöm a kávét.. és, hogy eljöttél - emeltem fel a tekintetem, hogy felé fordítsam arcomat. Remélem leült időközben, jóval kényelmesebb volna úgy beszélni hozzá.
- Ez a szituáció már így sokkal kínosabb, mint gondoltam volna, szóval.. - szóval nekiállok rendszerezni azt a rengeteg mindent, ami a fejemben kavarog, hogy valami érthető formában zúdíthassam rá. - Tudom jól, hogy csapnivaló testvér vagyok. Hogy mennyire szánalmas, hogy egy ilyen horderejű tragédia kell ahhoz, hogy megtegyek egy lépést. Utálom, hogy állandóan kihasznállak, hogy nem tanulok a hibáimból és, hogy te velem ellentétben mindig ott vagy, amikor szükségem van rád - itt az ékes példa, egyből ugrott, amikor arra kértem. - Nem fogok újfent bocsánatot kérni, teljesen felesleges, ha úgysem csinálok semmit - idézek a legutóbbi beszélgetésünkkor elhangzott szavaiból. - Nem tudom, hogy mit csinálhatnék, hogy hogyan csinálhatnám és van egy olyan érzésem, hogy már annyira rágörcsöltem arra, hogy jól csináljam, hogy már azért nem megy a dolog - keserű mosolyra görbülnek ajkaim. - Körülírni sem tudnám, milyen elcseszett egy testvér-páros vagyunk mi ketten, de.. nem szeretnélek elveszíteni. És nem azért, mert szükségem van rád, vagy mert nélküled nem tudom, mihez kezdenék, hanem egyszerűen...  - emelem újfent rá az időközben elfordított tekintetemet, hogy enyhén feljebb húzzam a vállaimat. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom elmondani, sosem voltam rá képes nyíltan kimondani. Egyikünk sem, mert egyszerűbb volt piával a küszöbre kuporodni és várni, amíg megtörik a jég. Mert mi így csináljuk, véletlenül sem az egyszerűbb utat választva.
- Ne mondj semmit, nem is várok semmit, csak szerettem volna, hogy tudd - keserű mosollyal az ajkaimon fordítom el a tekintetemet, hogy az ölembe ejtett, összekulcsolt kezeimet vegyem szemügyre. Még mindig remegnek, de így, hogy egymásba fűztem az ujjaimat, nem olyan feltűnő. Aljas dolog egy ilyen szituációt használni arra, hogy kiöntsem neki a bennem kavargó gondolatokat, de Isten lássa lelkem, semmi hátsó szándékom nincs az időpont választással.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Csüt. Ápr. 19, 2018 8:57 pm
 



 

Kellett a kávé. Kellett az a rövid idő, amíg az orvos távozásra fogta, hogy összeszedjem magam és egy időre félre tegyem a legutóbb történteket. Vagy legalábbis megpróbáljam, mert nem fog egy csettintésre se megoldódni, se semmissé válni és a váltott üzenetek alapján merem feltételezni ezzel ő is tisztában van. Itt vagyok, ahogy kérte, segítek, amiben tudok, de a kettőnk közti dolgokon ez nem változtat. Látom rajta mennyire szarul fest, amikor ledobja magát a székre, majdnem lerogy és a kezeibe temeti az arcát jobb híján. Adok neki még egy percet, utána zavarom meg, valószínűleg szüksége van rá.
Némán kiejtve pótlom a részemről elmaradt köszönést és kávét átadva zsebre teszem a kezeimet, ekként érdeklődök a férje szakmailag megfogalmazott állapota felől. A leülés gondolata nem vonz, de végül csatlakozom hozzá az összefoglalás felénél. A táskát vádlimnak döntve teszem a földre.
- Arról sem tájékoztattak mikorra várható biztos információ vagy sejthetően mikor ér véget a műtét? – nem fogok sajnálkozó megjegyzéseket tenni vagy sokadjára elmondani a nyilvánvalót, hogy mennyire kilátástalannak ható a helyzet vagy naiv reményekkel traktálni, hogy de azért fel a fejjel. Feltételezem erre nincs szüksége, még akkor is, ha arról nincsen igazából fogalmam ténylegesen mire van. Röviden megingatom a fejem.
- Ne köszönd. – a testvére vagyok, kutyakötelességem itt lenni és pont. Teljesen mindegy milyen a jelenlegi viszonyunk és ha régen jeleztem is ne vegyen természetesnek.. Bassza meg, az vagyok. Én az vagyok. Ez a normális és rohadtul nem tudnék a tükörbe se nézni, ha másként gondolnám. Innen a baj. Előre tekintek és a szemem sarkából kanyargok vissza a felszólalására, amivel egyébként maximálisan egyetértek, de a folytatás újfent előre vezeti a szembogaraimat, nagy levegő vételére késztet. Ebbe nagyon nem kellett volna belemennie és baromira nem segít abban, hogy félre tudjam tenni a nézeteltéréseinket.. Egyik pillanatról a másikra így intézi el, hogy másként legyek feszült, mint eddig. Haragszom. Kurvára és mégse tehetem meg, pontosan azért, amiért idejöttem az sms okán. A combomra rakott kezemet ökölbe szorítom és azon vagyok abba összpontosítsam a felrázott mérgemet, ne rá, a szempáromat, pedig magamon erőt véve vezessem rá. Ez utóbbit csak a rágörcsölés szóba hozásakor sikerül. Az a baj, hogy semmit se csinál. Se rosszul, se jól és ebben nem látok igyekezetet. Kellene? A szavak jól hangzanak, mindig olyan rohadtul jól hangzanak..
Aprón elkezdem rázni a fejem, ahogy magam elé nézek a vállemelkedését még pont elcsípve. Lehet nem célja, oké, elismerem biztosan nem az, de kurvára érzelmi zsarolást alkalmaz. Persze, én legyek az a szemét, aki elmondja a húgának, akinek lehet még temetést is intéznie kell a közel jövőben, ha a dokik nem tudják megmenteni azt a rohadékot, hogy amúgy mit gondolok az egészről? Tényleg most legyek az..? Nem szólalok meg egyből, hogy elhallgat, az utólagos hozzátennivalóját el tudja helyezni, amire oldalt pillantok felé. Az üstökömet ismételten megrázom és hosszabban fújom ki a levegőt. Enyhülnek a vonásaim, de ezt rohadtul magamra kell erőltetnem a viszonylagos nyugalommal együtt.
Most komolyan.. Azt hiszi szó nélkül lehet hagyni?
- Megs ezt így nem lehet, hogy azt mondod ne mondjak semmit mindezek után és azt mondod nem vársz semmit. Ez nem fair. – nagyon ügyelek a hangszínemre, hogy egyenletes maradjon és higgadt. Arra is ne visszakézből beszéljek vagy dühből, ami a továbbiakban időt igényel, mielőtt magamhoz venném a beszélgetés fonalát, mert ahogy felkönyökölök a szék karfájára és végignyomorgatom a képemet láthatja az igyekezetemet arra ne robbanjak, normálisan szóljak legközelebb. ..mert fogok. Félreérthetetlenül leolvasható rólam. Megint elnyomok egy kövér sóhajt és előre mutató gesztikulálással nézek rá.
- A helyemben most mit tennél? – mit néz ki belőlem, mit vár el, mit szeretne.. Elképzelésem sincs és egyáltalán nem egyszerű egy kis részét is megsaccolni a segítsége nélkül. Nem szeretne elveszíteni, de az én oldalam hol van..? Nem kiszúrni akarok vele vagy nehezíteni a dolgát, de a lehetőség nála pattog.


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Pént. Ápr. 20, 2018 9:26 pm
 



 

- Nem. Az idegen testet már kiszedték, de még nem sikerült kontrollálni a vérzést az agyában - halkan peregnek le a szavak az ajkaimról, megbicsaklik a hangom a mondat végén. Újra és újra előbukkannak a rosszabbnál rosszabb lehetőségek a gondolataim között, miként végződhet a műtét. Nem akarok belegondolni, milyen lenne, ha Emmett túlélné, de többé nem nyitná ki a szemét, vagy nem ismerne fel engem, a gyerekeket. Az apró mozdulattal, mellyel az orrnyergem masszírozásába kezdek bele igyekszem minden negatív gondolatot messze űzni, de rohadtul nem egyszerű ez egy ilyen helyzetben. Sőt, szinte lehetetlen, hát inkább megpróbálok Ronra koncentrálni.
Szeretnék felnevetni a röpke válaszra, amit tőle kapok, nem őt nevetném ki, hanem saját magamat. Nem kér köszönetet, mert testvérek vagyunk, nem ódzkodott, amikor azt kértem, jöjjön, nem keresett ürügyeket, hanem jött és itt van. Itt vannak annak ellenére, hogyan váltunk el legutóbb. Ez az, amit nem tudok felfogni, jobban mondva nem akarok, hogyan lehet az, hogy sokkal jobb ebben a "tesós dologban", mint én. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy végül belevágok abba, amibe minden bizonnyal rohadtul nem itt és rohadtul nem most kellene, de már nincs visszaút.
Újfent nem tudom, mit mondhatnék a szavait követően azon túl, hogy igaza van. Csak csendben fordítom el a tekintetemet, a padló egy elém eső pontját kezdve el bámulni. Így ér a kérdése is, mire lehunyom a szemem és nagyot nyelek.
- Már rég elmentem volna - emelem rá, felé a tekintetemet. Csendesek a szavak, mégis őszinték, másom nincs jelen helyzetben, csak az őszinteségem, bármennyire marjanak saját húsomba, bármennyire fájjon kimondani ezeket. Ez az igazság. Csodálom, hogyan van türelme hozzám és mindahhoz, amit az utóbbi időben leműveltem. - Miért fogod vissza magad? Ne fogd vissza magad, ha nem érzed fair-nek - nem a legokosabb ötlet egy kórházi váróban jelenetet csinálni, ahogyan az is elég meglepő, hogy már képtelen vagyok úgy gondolni kettőnk közötti beszélgetésre, hogy az normális keretek között menjen végbe, mindenféle jelenetet nélkül.
- Miért nem mész el? Miért jöttél egyáltalán? - szomorúság cseng a szavaimban, melyek mögött kimondatlanul is ott van az az érzés, ami már rettentő régóta a gyomromban ül. Soha nem fogok felérni hozzá, soha nem leszek olyan testvér a számára, mint ő nekem. Ő mégis itt van, mégis jött, amikor kértem. Szeretném megérteni, pontosan azért, mert ha fordított felállásban lennénk, már régen itt hagytam volna. Mert én nem vagyok olyan, mint ő, belőlem régen kikopott az a testvériség, mint ami régen volt és fogalmam sincsen, hogyan, vagy mikor. - Miért vagy itt, Ron? Miért jössz mindig, amikor hívlak?
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Kedd Május 01, 2018 6:35 pm
 



 


- Minden tőlük telhetőt megtesznek. – nem vagyok orvos, de tapasztalatból tudom, hogy most van a rázósabb része a műtétnek és nincs helye hitegetésnek. Klisé bizonyos szinten, amit hozzá teszek, ugyanakkor igaz is és a határaimat látványosan feszegetném minden egyéb mondanivalóval, így nem teszem. Az utolsó szónál elemelem a tekintetem a húgomról, a váró túloldalának falát szuggerálom szótlanul és feltámaszkodom a karfára, hogy lazán összekulcsoljam a kezeimet. A vérnyomásom megváltozásakor kénytelenné válok azonban pozíciót váltani, kényelmetlenül fészkelődni, miközben a mérgemet az öklömbe igyekszem visszaszorítani és arra koncentrálni, hogy ez ne változzon meg.
Miért most kell előjönnie vele? Elég nehéz enélkül is itt ülnöm és igyekezni, hogy a tőlem jelenleg telhető módon itt legyek vele. Az ő kérésének megfelelően, ami magától merült fel benne és most végképp nem tudok kiigazodni rajta milyen célból született meg benne. Mindazok után, amit elmondott, a körülményeket is figyelembe véve azt hitte félre tudok dobni minden sérelmet és ettől a ponttól minden oké lesz köztünk, mintha mi sem történt volna? Képtelen vagyok eldönteni ennyire hülyének néz vagy csak könnyíteni akart a lelkén, nem törődve azzal, hogy a mostani helyzetben ez hogyan csapódik le az én oldalamon.. Baromi mérges vagyok egyikért, másikért is, de nagy levegővétellel törekszem arra, hogy az utóbbit feltételezzem és visszadobom némi szünet, plusz felvilágosítás után a labdát. Az nagyon nincs rendben, hogy ennyire szarba veszi nekem milyen végighallgatnom a szavait és hozzáteszi nem vár semmit. Magamra kell erőszakolnom a látszólag higgadtságot és azt is, hogy ránézzek, miközben beszélek. Az igyekezetemnek azonban egyetlen mondattal képes véget vetni. Elvezetem mellette a tekintetemet, a padlóra szegeződik a pillantásom és megfeszül az állkapcsom a hallottak feldolgozása alatt. Én kibaszott barom..
Az összes kérdését megszakítás nélkül tudja feltenni, miközben lassan az előttem elterülő csempéket kezdem nézni és egyre jobban abba az irányba fordulok, ahonnan az imént jöttem. Más szóval; a kijárat felé. A rengeteg miért kezd üresen csengeni, minél többször hangzik el és alattomosan nyomja fel a vérnyomásomat a felszín alatt, mert a válaszaim nem csak a saját értetlenségemmel színeződnek. Mi. A. Faszért. Vagyok. Itt. ..és a legjobb, miért fogom vissza magam? Ez.. Ha nem tudatosítanám magamra újra s újra, hogy egy kórházban vagyok szinte biztos vagyok benne valamit összetörnék rövid időn belül. Helyette a markomba feszülő ujjvégeim hagynak nyomot maguk után az erőkifejtéstől, ami egy pontnál végül abbamarad. Voltam már igazán, igazán dühös az életben sokszor másnak sem érzem magam, csak annak, de ekkora pofonként még sose ért, nem kevés csalódással telve. Feljebb emelem az állam és irdatlan csavarni kezdi a képem a kínból születendő vigyor, nevetés.
- Mert vagyok akkora balfasz, hogy nekem számított valamit az egyetlen személy, akit anya halála után a családomnak nevezhettem. Függetlenül mindentől...magamtól is. A nevető él megdobja a mondat végét, ami az addigihoz képest kicsit nagyobb hangerővel kényszeredett ki. - ..és cseszd meg, hogy ezt egyáltalán kérdezed. – eddig támaszkodtam a szék karfájára és a combomra. Határozottan felállok a helyemről és a zsebembe nyúlok a telefonomért. - Most felhívom Heather-t, hogy tudja mi a helyzet a bátyjával és azonnal jöjjön ide. Miután ideért, elmegyek. – ha nem akadályoz meg ott hagyom, hogy valóban megejtsem azt a telefonhívást és annak végeztével két székkel odébb foglaljak helyet. Amit előzőleg mondott és ahogy kezel két nagyon is eltérő, sőt, ellentétes véleményről árulkodik és elértem arra a pontra, hogy nem érdekel melyik igaz a kettő közül. Nem vagyok sem állat, sem egy darab szemét és mégis minden alkalommal azt érzem vagy egyikként vagy másikként vagyok a fejében számon tartva. Mondd, amit akar. Főleg azután.


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Kedd Május 29, 2018 4:40 pm
 



 

Könnyfátyol szökik a szememre, ahogyan látom az ökölbe szoruló kezeit, szinte a saját tenyeremen érzem, hogyan vájnak körmei a puha bőrbe. Nem szólok, csendben hallgatom a szavait, mintha hatalmas pofon akasztotta volna meg a szavaimat. Könnycsepp gördül végig az arcomon, ahogyan feláll és magamra hagy, hogy megejtse a telefonhívást. Én pedig csak bámulok magam elé, úgy ülök itt, mint akire olyan erővel nehezednek a történtek, hogy képtelen megmozdulni, képtelen megszólalni, képtelem megmagyarázni a helyzetet. Mindig csak magyarázkodni akartam, mindig volt valami kifogásom, amivel hárítani próbáltam, most azonban nincs semmi. Csak a fájó, tompán lüktető, lassan hömpölygő gondolatok, melyek elmémre telepszenek, súlyossá és nehézzé téve az elmémet.
Nedves csíkokat hagynak arcomon a legördülő könnycseppek, ahogyan a kijárat felől előrefordulok, ölembe ejtett, összekulcsolt kezeimet bámulva. Ruhámra potyognak a sós cseppek, de jelenleg ahhoz sem érzek affinitást, hogy letöröljem őket az arcomról, vagy zsebkendőt vegyek elő. Itt és most vége akkor? Így ér csúfos véget a Harper testvérek története? Ha apa látná, biztosan elégedetten röhögne a markába, hogy ő megmondta, Ron csapnivaló gyerek. Ha anya látná.. Ha anya látná, minden bizonnyal szomorúan szemlélné mindezt, hogy aztán megpróbáljon jobb belátásra bírni minket. Lehet még egyáltalán ebben a helyzetben? Szeretném tőle megkérdezni, szeretnék anyához bújni úgy, mint hat évesen utoljára, hogy szeretetteljesen simítson végig a hajamon, hogy fejtetőmre kapott csókjából tényleg úgy érezzem, én vagyok az egyik legfontosabb kincse. Nem hagyhatom annyiban. Nem értem, fogalmam sincsen, hogy működik a jó testvérek között ez az egész, nem tudom, mi lenne a helyes lépés, nem tudom, hogyan működne ez úgy, ahogyan kellene. Nem tudom, mit érthetnénk egyáltalán az "ahogy kellene" alatt. A mi esetünkben ilyen nem létezik. Soha nem is létezett, mert soha nem is voltunk olyan család, mint a többiek, soha nem voltunk olyan testvérpár, mint ahogyan anya azt képzelte. És ezután sem lehetünk, de.. de akkor sem hagyhatom, hogy így váljunk el egymástól, hogy a saját igazunkba kapaszkodva fordítsunk hátat a másiknak.
Észre sem vettem, mikor tér vissza, két székkel odébb látom csupán, amikor felemelem a tekintetem. Lassan állok fel, nem érzem, hogy lábaim biztosan meg tudnának tartani és már csak az kellene, hogy elájuljak. Lehet az mindenkinek egyszerűbb volna..
Leülök mellé, nagyon bízva abban, nem kezdünk őrült fogócskába és nem fog arrébb ülni. Lassú  a mozdulat, ahogyan a székbe ereszkedem, megfáradt a tekintet, amivel arcára nézek, bár kétlem, hogy viszonozná a pillantást. Rekedt a hangom, ahogyan megszólalok.
- Jobban belegondolva a vitáink fele azért alakult szerintem ki, mert szépen félreértettük egymást - szólalok meg halkan, keserű mosoly jelenik meg szám sarkában. Nem tudom normálisan elmondani, mit érzek és nem akarom megmagyarázni neki, hol csúszott félre a kommunikáció az előbb. Mert nem tudnám. Mert nem is vagyok benne biztos, mit akartam mondani és mit értett ő belőle. Nem is hagyok hát sok időt a reagálásra, főleg, mivel nem szeretném még feljebb tornázni az idegeit.
- Nem lehetek a testvéred, ha nem is adsz rá lehetőséget. Egyedül hiába próbálkozom, állandóan beleütközök abba a falba, amit anya halála után szépen fokozatosan magad köré építettél. Nem tudok rajta átjutni, ha nem engedsz be, ha nem adsz lehetőséget - halk a hangom, a szavak mégis súlyosan koppannak kettőnk között. Mikor hívott fel utoljára, hogy beszámoljon valamiről? Mikor kérte ki utoljára bármiről a tanácsom? Én hiába próbálkozom, nem tudok olyan helyzetet generálni, amiben Ron úgy érezné, számíthat rám. És egyedül hiába úszok az árral szemben, a példa is tökéletes mutatja, minduntalan a víz alá bukok, minduntalan neki kell kihúznia, mindig én vagyok az, aki segítségre szorul.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Szomb. Júl. 14, 2018 9:04 pm
 



 

A telefonhívás apropóján a kórház parkolójáig sétálok a készülékkel a kezemben, miközben a túlvégen lévőt tájékoztatom a bátyja hogyan létéről. Már azzal a kevéssel, amivel én is tisztában vagyok. A vonalon keresztül tökéletesen érződik mennyire ideges, az aggodalomtól egyszer majdnem elejtette a mobilját, úgyhogy előzetesen figyelmeztettem ne üljön kocsiba, ha a lakásán van odarendelek egy taxit, azzal jöjjön ide. Megs itt van, elkél neki a támogatást. Az a fajta, amit ő is átérez és én képtelen vagyok. Most főleg.
A kinti levegőt kihasználom a hívás megszakítása után még pár percig. Ennyire szükségem van, hogy egyáltalán visszamenjek a váróterembe és ne üljek be az autóba. A késztetés erős. A mindent szétvető mérgemmel együtt. Visszafelé menet majdnem rámordultam az egyik nővérre, holott csak sürgős esethez kellett rohannia és véletlenül rohant belém. Hosszan le kellett hunynom a szemem, jó adag levegővel kellett telítenem a tüdőmet és meg kellett állnom egy kicsit a lépteim folytatásához. Faszom, még vissza is számoltam tíztől, hogy lenyugodjak.
A teremben nem keresgélem az alakját, nem változtatott helyet és a kettővel mellette lévő pont szabad. Azt foglalom el, nem a mellette lévő széket. A tekintetemet nem vezetem rá, a szemem sarkából így is látom az alakját, ezáltal az átülése sem kerüli el a dacos figyelmemet. Érzékelem engem néz, de nem viszonzom. Feldobom a könyökömet a karfára és a halántékomnál támasztom meg az ujjaimat, tudatosan keresek más fókuszpontot a helyiségben. Bármit, ami nem ő. Igyekszem tartani magam az elhatározáshoz, de a mondatának végénél röviden oldalra pillantok.
- Biztos. – röviden vágom rá a magamét, ismét előre nézek. Igazság szerint jelenleg a legkevésbé érdekel miért alakultak ki a vitáink. Nem akarom érteni őket, haragudni akarok értük. Ez sokkal egyszerűbbé teszi a helyzetet, kevésbé komplikálttá, mintha csak részben haragudnék rá.. A mondanivalójában, pedig van igazság, csak nem akarom elismerni még gondolati szinten sem.
A kijelentésével, pedig pontosan azt éri el, amit oly nagyon el akartam kerülni: bonyolulttá teszi a helyzetet. Annyira rohadtul azzá. Ügyelek rá a nagy lélegzetvételemnek ne legyen hangja, a mellkasom ne emelkedjen meg túlságosan, ne vegye észre az önkénytelen nyelésemet. Senkinek nem magyarázkodom. Magamnak sem, mert tudom igaza van. Joggal vagy anélkül, de valóban nem nyitok felé. Általában semmilyen szinten. Csak érdeklődök vele mi a helyzet. Elhúzom a szám, a könyökömet leveszem a szék karfájáról, az ujjaimat összekulcsolva emelem meg a vállaimat. Érdektelen lennék? Nem. Tanácstalan annál inkább, mert róla van szó..
- Nem tudom hogyan csináljam másként. – szar beismerni, de így van. Nem tudom hogyan csináljam másként vele. Felhívni és mesélésbe kezdeni? Mással sem műfajom. A folyton változó viszonyunk fényében különösen kevés ingerenciám lett volna rá, ha mégis jellemző lenne.
- Ha rólunk beszéltek mindig arról volt szó te és apa. – rólunk, Harperekről. - Ez ment mindig köztetek is. Te és ő. – még mielőtt elköltöztem volna a kollégiumba annak idején, az azt követő időszakban, pedig csakis kizárólag ez. Mi változott azóta? Meghalt, így kerültem megint a képbe. Megingatom a fejem. Nem, nem magyarázkodni akarok. Sem készülök.
- Felejtsd el. Sajnálom, hogy ilyen nehéz velem. – feltekintek a tekintetébe, majd ismét el.


Vissza az elejére Go down
Emmett Brooks
avatar
Törvényen kívüli

Avataron : Boyd Holbrook
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Szomb. Júl. 14, 2018 10:09 pm
 



 

A sebész arca nyúzott és a komorság tagadhatatlanul a képére íródott az elmúlt órákban. Még nem öltözött át, most is a műtőben viselt köpenye van rajta, ahogyan a sapka is, az arcmaszk és a kesztyűk az egyetlenek, amelyektől megszabadult időközben, előbbi még az ujjai között, utóbbi már valamelyik veszélyes hulladékokat gyűjtő kukában végezte. A váróteremben egyenesen a betege nejét keresi és hozzá is lép oda, amikor meglátja. Természetesen a társaságát is észrevételezi, akinek röviden biccent egyet. Még nem találkoztak, nem tudja kicsoda, de jelen esetben ez az apróság nem is számít, hiszen csak a nő felé van beszámolnivalója. Illedelmesen áll meg valamivel távolabb a kettőstől, a torkát megköszörülve véve magához a szót, amennyiben kap erre figyelmet.
- Mrs. Brooks.. - szólítja meg az asszonyt és amint egészen biztos abban, hogy megkapja a figyelmet, csak akkor folytatja.
- A férje még nincs túl az életveszélyen, de a vérzést sikerült megfékezni. Azt még nem tudjuk pontosan, hogy lesz-e bármilyen maradandó következménye a balesetnek és az elszenvedett sérüléseinek. Ennek az esélyét a minimálisra próbáljuk csökkenteni úgy, hogy a férjét mesterséges kómában tartjuk egyelőre. Az elkövetkezendő néhány nap határozza majd meg, mikor hozhatjuk ki belőle, akkor fogunk többet tudni az állapotáról és a továbbiakról. Hamarosan átviszik az őrzőből a szobájába – egy nővér jönni fog és bekíséri –, akkor bemehet hozzá, hogyha szeretne. Cső lesz a torkában, hogy segítsük a légzését és különböző monitorokon figyeljük az életjeleit. - van már tapasztalata abban az orvosnak, hogy jobb, ha erre külön felkészíti a hozzátartozókat, mert hiába számíthatnak ilyesmire, a valóság mindig sokkolóbb szokott lenni.
- Van esetleg kérdése? - érdeklődik udvarias visszafogottsággal. Ilyen esetben a hozzátartozók két csoportra bomlanak; az egyik akiknek nincs, mert hirtelen azt sem tudják mit kérdezzenek és majd később merül fel bennük mindaz, amire választ szeretnének kapni; a másik pedig, aki rögtön mindent meg akar tudni, olyasmit is, amire nincs kész válasz a jelenlegi stádiumban még.


don't judge me. you can't handle half of what i've dealt with. there's a reason i do the things i do,  there's a reason i am who i am.
don't ever get it confused. you don't know me. you know what i choose to let you see about my life. that's all, nothing more. ..promise.
Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Szomb. Aug. 18, 2018 2:31 pm
 



 

Fájdalmas, röpke mosoly húzódik ajkaimra a beismerését hallva. Én nem tudom, hogyan legyek jobb testvér, ő pedig nem tudja, hogyan nyisson felém. Szar egy szitu ez az egész, amibe keveredtünk, amibe kevertük magunkat. Minél jobban próbálkozom, annál messzebbre lököm magam Rontól és az utóbbi időszak történéseivel elintéztük, hogy már ne is próbálkozzon felém nyúlni. Fájdalmasan kavargó üresség telepedik a mellkasomra, mert hiába árulta el a problémát, nem tudnék megoldást javasolni rá és ez nem is olyan dolog, ami egy csettintésre megváltozik, vagy amihez tuti receptet kínálnak a sarkon. Aprót fújtatok csupán, mintha szusszannék egyet, de a kellemetlen érzés nem szűnik a gyomromban.  
- Miért nem tudtad még elengedni? - több mint két éve már, hogy apa meghalt, de a jelek szerint az általa okozott sebek még közel sem gyógyultak be. Be fognak egyáltalán valaha? - Már nincs olyan, hogy apa és én. Már csak te és én van, Ron. Addig, amíg végképp tönkre nem tesszük - merthogy elég jó úton haladunk, hogy mindent felégessünk és szétzúzzunk kettőnk között. Azt pedig nem szeretném, ez az érzés egyértelműen kiül az arcomra, a megviselt vonások ellenére is tökéletesen kivehető lenne a számára is, ha rám nézne. Csendes megfigyelője voltam gyerekkorunkban, apa hogyan tette tönkre Ron gyermekkorát és mire megjött a bátorságom, hogy hangot adjak mindennek és megpróbáljak kiállni a testvérem mellett, már késő volt. Most már viszont nem tudom megváltoztatni a múltat, nem tudom eltörölni az "apa és Megs" kijelentéseket, nem tudom őt is bevonni, előtérbe húzni. Az a hajó már elúszott. És most.. most fogalmam sincsen, miként hozhatnám helyre. Egy hatalmas kérdőjel ez az egész, ez pedig rettenetesen megrémít, nem tudom, mit kezdjek vele, hogyan tegyem élhetőbbé a helyzetet. Hogyan javítsuk meg, ami már réges rég elromlott. - Én szeretném, ha lenne te és én - emelem rá a tekintetem, csendesen toldva meg előbbi mondandómat a néhány szóval. A múlttal már nem tudunk mit kezdeni, de még talán van esélyünk arra, hogy helyrehozzuk a dolgainkat. Én szeretném. Ha ő is.
- Nem akarom elfelejteni. És ugye tudod, hogy mi sem mutatja jobban, hogy ízig-vérig Harper vagy, mint ez - apró, halvány ívű mosoly jelenik meg ajkaimon. Velem is nehéz. Vele is nehéz. Nem is mi lennénk, ha nem így lenne. Már épp emelném a kezem, hogy alkarjára fonjam ujjaim, röpke érintést lopva magamnak, amikor beúszik a látóterembe az orvos.
Már szinte teljesen előttünk áll, amikor észreveszem, a mozdulatban megakadt kezem visszaejtem az ölembe és felállok, ezzel adva az orvos tudtára, hogy figyelmem teljes mértékben az övé. Az előbbi röpke mosoly már sehol, az aggodalom és a félelem mély barázdákat szánt a homlokomra és ahogyan halad előre az orvos a mondanivalójában, úgy húzódik könnyfátyol a szemeimre. Minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy a doktor szavai ne mosódjanak össze. Emmett még nincs túl az életveszélyen. Lehetnek maradandó következmények. Mesterséges kóma. Túl sok és túl súlyos szavak ezek, de kitartok, mégsem eshetek össze a váró kellős közepén. A kérdésére csak a fejemet rázom, már arra sincsen energiám, hogy szavakkal válaszoljak és a torkomban gyűlő gombóc fájdalmasan lüktetése sem teszi könnyebbé a beszédet.
- Köszönöm - ennyit tudok csak kipréselni és ha a doktor távozik, visszarogyok a székembe, kezeimbe temetve az arcomat. Néma könnyek rajzolnak utat sápadt arcomra. Könyörgöm, csak élje túl.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Avataron : Chris Wood
Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Pént. Aug. 31, 2018 11:22 pm
 



 

Frusztrált vagyok és pontosan tudom, hogy elképzelése sincs róla milyen mértékben.. Az elvezetett tekintetemmel a terem másik felében állapodok meg. Kipécézem magamnak a kajaautomatával bénázó szerencsétlent, addig sem figyelek a szemem sarkában érzékelt húgomra. A tartásom, a szemkontaktus kerülése, a végén ledarált zárószövegem mind ugyanarra utalnak: nem akarok ennél jobban belemenni, nem akarok ennél többet beszélni róla, akkor se, ha rohadt kevés hangzott el. Az idegszálaimba ivódott ellenkezés nem meglepő a témát tekintve. Nem kellene annak lennie. Legalábbis feltételezem nem kellene annak lennie, mert nem egy idegen foglalt helyet mellettem. A visszakérdezésének pillanatáig ebben a hitben éltem.
Ha korábban tette volna fel, mikor ingerültebb állapotban voltam egyből kiröhögtem volna érte. Mostanra viszont rohadtul belefáradtam a nyilvánvaló magyarázásába.
- Gratulálok a főnyereményedhez. – szebb köntösben, a normál hangszínemhez képest halkabban fogalmazom meg a maradék-ot, ami az ő száját körbeírtan hagyta el. A tarkómhoz nyúlok és hátrébb dőlök, elhelyezkedek a székben. Az utolsó lennék a sorban, aki hibáztatná azért az esetleges feltételezésért, mi szerint flegma volt a kommentárom. Részben az volt. Túlnyomó részben mégis: csak elképesztően fáradt. Lomhán fordítom vissza a fejem az irányába, nézek rá ahogy előidéz egy önkénytelen szájelhúzást a csendes vallomásával.
- Megs én.. – a mondatot nem fejezem be. Mi lenne a vége? Mi legyen? Faszom! Láthatóan küszködök vele. Ismer, számos alkalommal volt rá példa kendőzetlenül vágtam az arcába a véleményem és pontosan emiatt nem megy most egyből: se A-t, se B-t nem mondhatok. A kettő közt helyezkedik el a válasz, mert jelenleg nem látok megoldást kettőnkre. Nyitnom kéne gesztusként, igen, bassza meg, Jacks a terhességnek közel a felénél jár.. A nyelvem hegyére mégsem jön az inger, hogy megosszam. Egyszerűen nem, ami tovább nehezíti a szituációt és pillanatnyi bosszúságot okoz.
Megingatom a fejem. Lassan, kis kilengéssel, mielőtt az orrnyergemhez nyúlnék, hogy lehunyt, leszorított szemekkel nyomjam el a kikívánkozó, kövér sóhajtásomat. Tényleg sosem fogja megérteni…? A világon semmi nincs, amit jobban gyűlölnék ennél. Az ő arcára lehet mosolyt fakaszt, az enyémről egy másodpercre mindent letöröl, hogy jó adag lemondás, csalódottság vegye át a helyét. Megalázó a saját, történet egészét ismerő testvéremnek nem esik le. Pont számomra bírna akárcsak egy fikarcnyi pozitívummal is? Ha nem jönne az orvos sem tudnám megint mit mondjak, egy darabig biztosan nem.
Hozzá képest megkésve állok fel a székből és hol az orvost, hol őt figyelem, amíg az állapotjelentést elraktározom. Helyette is. Kérdést nem teszek fel, a tájékoztatás kellően részletes volt és szerintem érthető is, hogy leszűrjük a lényeget: még várni kell az igazán jó vagy rossz hírre. Néma biccentéssel fordulok el a dokitól az ülőhelyre roskadóhoz. Milyen ironikus és elképesztően elcseszett, hogy pont én vagyok itt.. Mély levegőt veszek, a kabátom belső zsebéből, pedig előkaparom a nálam egyetlennek bizonyuló tiszta zsebkendőt. Leguggolok vele szemben. Érzem meg kellene köszörülnöm a torkom..
- Valószínűleg mástól jobban hangzana, de amilyen keményfejű biztos vagyok benne, hogy erősen küzd a szervezete és túléli. – ha nem emeli el a kezeit az arca elől, akkor talán még sutának is titulálható a mozdulat, ahogy a zsebkendőt tartó kézfejemmel megpiszkálom, megsimítom az alkarját. A fehér papíranyagot átvételre nyújtom, ha elfogadja, de amennyiben elutasítja nem fogom ráerőltetni. A nővér érkezéséig még van ideje valamelyest megnyugodni, meggondolnia magát az ügyben.


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Avataron : Amanda Seyfried
Kor : 31

TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
Vas. Szept. 09, 2018 8:59 pm
 



 

- Elképesztő - gúnyosan csöppen az egyetlen szó, gúnyosan írják le a röpke kört a szemeim és gúnyosan ficcen feljebb egyik szám sarka. Lenyelem a kikívánkozó mondatot, miszerint ugyanolyan makacs és keményfejű, mint apa volt. Szeretné letagadni apát, szeretné letagadni, hogy Harper, de soha nem fogja tudni. Mert, ha ő nem is látja, én nagyon is. Egy-egy mozdulatában, egy-egy arc-rándulásában, egy-egy megjegyzésében, vonásában, tulajdonságában. És ezt nem tudja levetkőzni, ezt nem tudja kitörölni az életéből, bármennyire is szeretné. Ha nem ilyen körülmények között lennénk, ha képesek lennénk normálisan megbeszélni a dolgainkat, elmondanám neki. Ha elmondhatnám neki anélkül, hogy ne fortyanna fel rajta, megtenném. De tudom jól, mit váltana ki belőle, hát megtartom magamnak a gondolatot és nem boncolgatom tovább a témát. Éljen csak abban a hitben, képes volt már teljesen elengedni.
Várok. Néhány, hosszúra nyúlt pillanatig türelmesen várok. Kíváncsian, ami azt illeti, mert örülnék, ha be tudná fejezni. Ha egyszer képes lenne kimondani, mit érez. Ha egyszer nem csak a hülyeségeinkről szólna egy beszélgetésünk. Ha egyszer tényleg tudnánk komolyan, felnőtt emberek módjára beszélgetni, aki képesek megosztani a másikkal, mi van bennük és nem csak a felszínt kapargatják. Mert az utóbbi időben csak ezt tettük, ragaszkodtunk a saját igazunkhoz és a hibákat kerestük a másikban. Menne nekünk máshogyan? Nem tudom, már kételkedem benne, az az igazság.
- Hagyd csak.. - fordítom el róla a tekintetem, minden csalódottságomat megtartva magamnak. Lehajtani is csak azért nem tudom a fejem, mert látom az érkező doktort és az hirtelen minden mást kiszippant a fejemből, megszűnnek a gondolatok, tovasodródik minden, amiről az előbb beszélgettünk. Próbálom felfogni, amit hallok, több-kevesebb sikerrel. Kérdésekre már nem futja, nem tudnék mit kérdezni, nem tudnék olyat kérdezni, amire biztos választ kaphatnék. Mert ebben a helyzetben semmi sem biztos. Úgy érzem, egy rohadt ingoványos talajon állok, ami bármikor megbillenhet és magába szippanthat. Egyszerűbb volna, az egyszer biztos. De nem lehet. Mert feleség vagyok, mert anya vagyok és.. mert testvér vagyok. És nem fogom olyan könnyen feladni.
Furcsa, szokatlan, amikor hozzámér, össze is rezzenek, elkapva kezeimet az arcom elől és úgy meredek rá, mintha kísértetet láttam volna. Annyira idegen, annyira szokatlan és annyira szomorú, hogy a saját testvérem érintésétől összerezzenek. Szeretném azt mondani, hogy a helyzet hozza ezt így ki belőlem, de.. nem tudom.
- Ron... - lefelé görbülnek szám sarkai, a torkomba gyűlt gombóc pedig megakasztja a szavaimat. Csak a zsebkendőt veszem el tőle, tudja és érezze, bármennyire is furcsán jött ki az előbbi, azért jól esik. Az is, hogy itt van. Hogy még mindig itt van. - Csak akkor fog menni, ha te is akarod - mert számomra nem egyértelmű. Mert itt van, mert eljött, amikor hívtam, ebből egyértelműnek kellene lennie, de számomra nem az. Neki lehet igen és lehet azt gondolja majd, buta liba vagyok továbbra is, amiért nem esik le. De szeretném, ha igazán itt lenne. Válaszra már nem sok idő marad, mert érkezik a nővér, hát felállok, amikor biztossá válik, egyértelműen felénk halad.
- Köszönöm, hogy eljöttél - nyúlok egyik keze után, ha engedi és nem húzza el, hogy megszorítsam. Gyengék az ujjaim, esetlen a mozdulat, de nem is az a lényeg. - És gratulálok nektek - szomorkás mosoly görbíti enyhén feljebb szám széleit, ahogyan megkapaszkodom tekintetében egy pillanatig. Tudok róla. És örülök neki. Akkor is, ha nem tőle tudtam meg. Semmi számonkérés nincs a hangomban, csupán a keserűség, amiért nem érezte úgy, elmondhatja nekem. Akarod, Ron? Akkor akard igazán.
Kicsúsznak ujjaim az övéiből és vissza sem nézve indulok meg a nővér után.


// //
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Váróterem
 



 

Vissza az elejére Go down
Váróterem
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Játékgép terem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Seattleites :: Játéktér :: 
Tacoma
 :: 
Város
 :: 
MultiCare Tacoma General Hospital
-
Ugrás: