Commerce Street

Nem tagadom, sajnos kinőttem már abból a korból, amikor lelkesen, izgalomtól fűtötten szurkoltam neki az útszélén és minden lehetőséget megragadtam, hogy ott legyek a versenyein. Most már szívesebben maradtam volna otthon a gyerekekkel, vagy töltöttem volna el vele kettesben az időt a hálónk falai között, miután elaludtak a kölkök. Mégis, ahogyan az első szájhúzás közepette felötlött a gondolat, hogy mindössze ezért nincs kedvem menni, egyből elhessentettem; nem vagyok én valami vénasszony, hogy inkább az itthon maradást válasszam a kimozdulás helyett! Úgyhogy rábólintottam, odafelé menet közben pedig igyekeztem összevarázsolni a lelkesedésem elszórt, de még valahol mélyen fellelhető morzsáit. Egészen jól sikerült, valahogy a verseny hangulata és a brummogó motorok hangja előcsalogatta a fiatalkori énemet, bár abba bele sem mertem gondolni, hogy jó néhány éve pontosan úgy sipítoztam, mint a hideg ellenére is lengén öltöző lánykák. Figyelmem a kis csitrik helyett hamar a rajtvonalhoz felálló férjemre terelődött és végig olyan erősen szuggeráltam az autóját, hogy majd kiestek a szemeim mintha azt reméltem volna, ez segít bármit is a dolog.
Nem tudom, hogy ez, vagy az elején adott buzdító csók, vagy szimplán a versenyzésben tehetséges férjem volt az oka, de elégedetten rohantam felé, hogy aztán hatalmas vigyorral a képemen vessem magam a győztes nyakába.
- Remélem tudod, hogy meg kell ünnepeljük majd valamivel a győzelmed - simítottam tenyerem a combjára már az autóban ülve, kacérkodó hangszínt megütve, nehogy véletlenül félreértse, milyen ünneplésre is gondolok. Túlzásba most azonban nem viszem a dolgot, nem szeretném elterelni a figyelmét a vezetésről, úgysem kell sok idő, hogy hazaérjünk. Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, amíg egy pillanat alatt felfordult körülöttünk a világ.
Csikorgó fékek, káromkodás, sikítás és hatalmas csattanás szakítja félbe az éjszaka csendét. Először fel sem fogom, mi történik, minden egyetlen pillanat alatt zajlik le és szükségem van jó néhány pillanatra, míg sikerül realizálnom, mégis mi a franc történt.
- Emmett! - sikítom rémültem, amikor eljut a tudatomig, hogy autó balesetet szenvedtünk. A fejem lüktet, érem, ahogyan valami meleg folyik végig a halántékomon és az államon, a karomba iszonyatos fájdalom hasít és jelenleg a lábaimat sem igazán érzem. - Emmett, a rohadt életbe, válaszolj! - fordulnék felé, ám hiába kiabálok, egyszerűen nem érkezik válasz. Felé nyúlok - legalább a kezemet tudom mozgatni, ez már jó! -, hogy vállánál marjak a kabát anyagába és annál fogva rázzam meg. - Emmett! - valós rémület ül a hangomban, ahogyan rángatom a kabátját. Félek, iszonyatosan félek, de közel sem azért, mert ki tudja, én mennyire sérültem meg, sokkal inkább az készteti szapora dobogásra szívem, hogy a jelekből ítélve ő az, aki kettőnk közül többet kapott. Az sem hoz túl sok megnyugvást, hogy a távolban meghallom a vijjogó szirénákat, úgy kapaszkodom továbbra is a kabátjába-karjába, mintha ennyitől függne az életünk.

El sem jutnak a tudatomig az érkező férfi szavai. Hogy lennék jól?! Fizikailag talán igen, de jelen pillanatban a világomról nem tudok, annyira beszűkült a látóterem. Csak Emmett-et látom, hogy nem reagál, hogy nem szól hozzám, hogy nem próbálja elütni a helyzetet valami irtó béna poénnal.
- Emmett..! - elcsuklik a hangom, rémület és aggódás fakítja egyetlen szavamat. Továbbra sem hallom, vagy érzékelem a vadidegen férfi szavait, jelenlétét. Annyira a férjemre koncentrálok, szeretném látni, ahogyan megmozdul, ahogyan felnyög, de semmi, csupán a feje billen felém, ahogyan megrántom a kabátjánál fogva, a látvány viszont újabb sikításra késztet. Mindkét kezem a számhoz kapom, érzem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, az ujjaim remegnek, úgy harapok az ajkamba, nehogy kirobbanjon belőlem a sírás.
Kétségbe vagyok esve és akkor sem érkezik megnyugvás, amikor a kiérkező tűzoltók nekilátnak a kiszabadításunknak. Veszettül kapálózok, amikor hordágyra akarnak tenni, elütöm a mentős minduntalan felém nyúló kezét, nekem nem kell nyakmerevítő, nem kell infúzió, én csak a férjemet akarom!
Fogalmam sincsen, meddig küzdöttem szerencsétlen mentősök ellen, megtestesítve a szörnyű pácienst. Az aprócska szúrást meg sem éreztem, csak a hirtelen jött kábulat volt, ami csitította a hangom, ami ellazította az izmaimat. Gyorsan megtette a hatását a kapott adagnyi nyugtató, nem kiabáltam többet a férjem után, nem kapálóztam, csak laposakat pislogva tűrtem, hogy feltegyék a gallért, bekössék az infúziót és a mentőbe pakoljanak.
- Megan.. Megan Brooks-Harp... - ez volt az a pont, ahol a tudatom inkább úgy döntött, csendben és sötétségben szeretné átvészelni ezt az időszakot. Ha nem is az egészet, legalább azt, amíg beérünk a kórházba és amíg sikerül feldolgoznom, hogy mi történt.

Meredten bámultam a plafont, a vakító neonfény betöltötte a helyiséget, a kórházak jellegzetes szaga pedig marta az orromat. Szótlanul tűrtem, ahogyan egy orvos összevarrta a homlokomon lévő sebet, ahogyan bekötözte a karomat. Egy szót sem szóltam, bárki bármit is kérdezett, az érkező rezidens nyugtató szavai pedig egyik fülemen ki, másikon be. Ne akarjon megnyugtatni és ne mondogassa azt, hogy minden rendben lesz. Honnan tudhatná?!
Elcsendesedett minden, egyedül maradtam a vakítóan fehér helyiségben, egyedül a gondolataimmal és a fájdalmammal. Mi lesz, ha nem tudják megmenteni?
Már az ágy szélén ültem, ám hiába emeltem a tekintetem az érkező orvosra, nem jutottak el tudatomig a szavai, meg kell ismételje a kérdését. Másodjára már megértettem, mit is szeretne, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hangjában megbúvó figyelmeztetést. Könnybe lábadt a szemem, amikor pedig felém lépett a doki, arrébb löktem. Hagyjon békén, ne érjen hozzám, nincs szükségem a vigasztaló szavaira.
- Nem - érkezik a válaszom, mert bármennyire is szar a helyzet, nem hagyom, hogy egy olyan női hang értesítse a bátyámat, akinek rohadtul semmi köze nincs ahhoz, ami velünk történik. Az orvos is távozik, én pedig újfent egyedül maradok.
Nem tudnám megmondani, meddig ücsörgök az ágy szélén, mire összegyűjtöm a bátorságom, hogy megkeressem a telefonomat. Szerencsére a kabátom zsebében volt, így hamar meglelem, ám ahelyett, hogy felhívnám, inkább csak sms-t írok. Nem tudnék most értelmesen beszélni, telefonban kifakadni neki pedig a világért sem szeretnék.
Őrjítő ez a várakozás, de nem is akarok tovább ebben a borzalmas helyiségben maradni. Amint lefolyik az infúzió, megkérem a nővért, engedjen el, jól vagyok. Nem megyek úgysem messzire, de ebben a helyiségben egyszerűen megőrülök.