Konyha (T&R)

Rose előbbi hosszas elcsendesedése majd kérdése belém fagyasztja a levegőt. A kérdés jogos, csak épp a válasz nem annyira egyszerű. Mégis, hogyan lehet azt szépen vagy jól megfogalmazni, hogy egyszer ugyanebbe már belebuktunk? Amikor kiderült, hogy ő úton van, összeköltöztünk – pontosabban Angie hozzánk – és alig pár év múlva szét is mentünk, hosszas veszekedések és viták után, amikor végre mindketten beláttunk, jobb nekünk egymás nélkül, mint együtt. Vagy azt, hogy egyáltalán nem terveztük a kis testvért, de ettől még nem akarjuk őt kevésbé?! Főleg mivel mindketten azonosan gondolkodunk a gyerek kérdésről, ha már egyszer úton van, akkor akarjuk és várjuk, más opció nem lehetséges. Csak éppen nem gondolomjuk, hogy attól, mert úton van a testvére még rohannunk kellene bárhová is. Elvégre az összeköltözés nagy lépés, ahogyan a kicsi érkezése is hatalmas dolog.
Gőzöm sincs, hogy esetleg Angie magához akarja-e ragadni a válaszadás lehetőségét, ha igen, akkor hagyom, ha nem, nekem is kell pár levegővételnyi idő, mire sikerül megszólalnom.
- Azért Hercegnőm, mert az még túl korai lenne mindenkinek. Egy család vagyunk, de hosszú évek óta külön. Anyának és nekem is megvan a magunk élete, amit összeegyeztetni nem megy egyik pillanatról a másikra. Biztos vagyok abban, hogy érted mire is gondolok, te is másképpen viselkedsz anyánál vagy amikor nálam vagy. Mielőtt mindenki felszámolja a jelenlegi életét, előbb szeretnénk kitalálni anyával, hogy miként is tudnánk együtt élni. – nem tudom, hogy mennyire érti ezt meg vagy sem és ha eddig Angie nem tette hozzá a maga gondolatait, akkor most rápillantok.
- Rose?! – döbbenten meredek a lányunkra és hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Igen, tudom, hogy igaza van, elvégre tényleg nem hagyományos a mi családunk és azt is, hogy ez bántja, de igyekeztünk az anyjával a lehető legtöbbet és legjobbat adni neki és kihozni mindent ebből a családból és a szavai felérnek egy hatalmas virtuális pofonnal.
A kicsi nemét illetően megadom Angienek a válasz lehetőségét.
És az első képen törlés után jön a második is. Ez azonban már nem csak döbbenetet, de haragot is kivált belőlem. Oké, rendben van, hogy sokkoltuk és neki is idő kell megemészteni, ami vele és egyáltalán velünk történik, de azért álljon már meg a nászmenet ott, hogy a saját gyerekünk – akiért megtettünk minden tőlünk telhetőt eddig – pálcát törjünk felettünk! Mégiscsak a szülei vagyunk és nem a kiszolgáló személyzete vagy a tudom is én, hogy mije.
- Rose Sharon Mallors, azonnal gyere vissza! – állok talpra immáron én is, de mire a mondat végére érek, már hallom az ajtócsapódást. Nagyon ritkán hívom a teljes nevén, de akkor szinte mindig ugyanúgy, keményen és feszültségtől terhes hangon. Baromi pipa vagyok rá ebben a pillanatban.
- Nagyon ritka alkalommal álltam ennyire közel ahhoz, hogy agyoncsapjam... – pillantok Angiere. Dühös vagyok, de nyilván nem gondolom komolyan a dolgot, sosem bántottam a lányunkat és eszembe nem jutna valaha is, inkább csak szófordulatként csúszik ki a számon.

Egyáltalán nem szeretném magamhoz ragadni a szót, egyrészt mert nem vagyok abban biztos, hogy tudnék mit mondani, másrészt pedig azért, mert én magam sem látom át a helyzetet jelenleg. Elég nehéz ebben a feszültségben gondolkodni, így kifejezetten hálás vagyok azért, mert Tristan megszólal.
Szinte tökéletesen összefoglalja a helyzetet, s így nekem is sikerül megértenem azt, hogy mit miért gondol és mond. így világosabb, semmit nem tudok hozzátenni, mert egyrészt mindent elmondott, másrészt pedig a kérdésemre Rose megadja a kegyelemdöfést.
- Még nem lehet tudni, Rose, de amint megtudjuk elsőnek neked szólok, ebben biztos lehetsz.
Mosolygok rá, s igyekszem a legnyugodtabb kedvességgel viseltetni ebben a szituációban, de be kell valljam, kutyanehéz a dolog. És akkor még a képünkbe is tolja a véleményét a kisasszony kéretlenül az elviharzása előtt. Mint egy kiadós gyomorszájba rúgás, olyan érzésként élem meg.
- Rose! Ezt te sem gondolhatod komolyan!
Csattanok fel. Viszonylag ritkán kiabálok a lányommal, ám ha mégis megteszem, akkor nyomós okom van rá, vagy legalábbis úgy vélem, hogy az van.
- Ezt meg se hallottam.
Csattan a mérgem ostora Tristanen, annak ellenére, hogy nem rá vagyok dühös. Tudom én, hogy nem úgy gondolta, de most mit tudnék mondani? Legszívesebben kiszaladnék a világból. Anyának lenni egy kamasszal a családban elég nagy szívás, mit ne mondjak.
- Akarod te csinálni?
Értem ezalatt a kopogásra. Valamelyikünknek ki kell csalnia odabentről Roset, de nem vagyok abban biztos, hogy nem lenne-e inkább jobb, ha hazamennék, s hagynám őket kettesben. Mindig érzékenyebb voltam, túl érzékeny, mondják. Közel állok a síráshoz megint, s az egyikünkön - meg úgy az egész helyzeten, egyáltalán - sem segítene, tudom.

- Nagyszerű! – csattanok fel Angie megszólalására. Jó, én sem gondoltam komolyan, nem bántanám a lányunkat, sose tettem, de ettől még sikerült felhúznia. Egy dolog, ha dühös és megbántottnak érzi magát – elvégre tudtuk, hogy nem lesz ez könnyű menet –, de megint más dolog így viselkedni és legfőképpen úgy beszélnie a saját szüleivel, ahogyan azt tette. Mégiscsak az anyja és apja vagyunk!
- Nem. – fonom össze a két karomat magam előtt. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy most Rose után menjek, főleg, mert Angie az, aki kettőnk közül nyugodtabb és megértőbb tud lenni. Rose pedig az én mentalitásomat örökölte, ami pedig azt hiszem jelen esetben nem volna jó, ha az enyémmel találkozna. Szerintem mindketten csak még jobban elmérgesítenénk a helyzetet.
- Főzök egy kávét, elszívok egy cigit és megpróbálok lenyugodni. Beszélsz addig vele? – pillantok a gyermekeim anyjára és ha nincs ellenvetése, akkor a magam részéről előbb a konyhában, majd pedig az erkélyen veszek el, határozottan azzal a célzattal, hogy lejjebb tornázzam a vérnyomásom és az agyvizem is.

//amíg beszélgettek, kihagyhattok pár körből nyugodtan ^^ <3//

- Sértődj még meg te is. Apja lánya!
Forgatom meg szemeimet, s nagy önuralomról teszek tanúbizonyságot azzal, hogy ezt nem kiabálom a képébe, hanem csendesen közlöm vele.
Még el se kezdtem azt a beszélgetést Rosezal, de már úgy érzem, hogy öregedtem legalább tíz évet. Felkelek a székből, szó nélkül a csaphoz lépek, hogy egy pohár vizet eresszek magamnak, hátha amíg megiszom, le tudnék higgadni tőle valamelyest. Pontosabban.. nem, nem vagyok ideges. Szomorú vagyok és csalódott, mert mindannak ellenére, hogy tudtam, nem fog egyszerűen menni ez a beszélgetés, mégis valami másra számítottam Rosietól.
A pohár talpa tompán koppan a mosogatóban. Odalépek Tristanhez, s ha nem lök el, akkor egy röpke, de annál törődőbb, kedvesebb csókot hintek ajkaira. Mit számít, ha Rose időközben kijön, s meglátja? Nincs új a nap alatt. És rosszabb aligha lehet. Az meg csak nem bűn, hogy szeretem az apját, hogy mindig is szerettem, ha bevallottam magamnak, ha nem nem akarom rejtegetni: örülök annak, hogy bővül ez a mi faramuci családunk, bármennyire is nem így terveztük el.
- Ahogy érzed. Beszélek, igen.
Lépek el tőle - akár sikerült megcsókoljam, akár nem - és indulok meg Rose szobája felé, hogy nem sokkal később már kopogtassak az ajtaján.
- Rosie! Édesem, kélek eressz be. Beszélgessünk..
Eszemben nincs megkilincselni az ajtót és engedély nélkül törni be személyes terébe. Más kérdés, hogyha nincs kulcsra zárva belülről, akkor második kérdésre már kérés nélkül fogom bebocsáttatni magam. De egyelőre próbálom éreztetni vele ezzel is, hogy megértem. Ám ettől még beszéljünk muszáj.