Nappali (Rosie A. otthona)

Angelique & Rosie

Ma nagyon korán felkeltem, fél hétre állítottam be az ébresztőm, ami rádióként is meg szokott szólalni. Valami vicces előadásról beszélgettek a műsorvezetők. Talán 5 percig maradtam még az ágyamban, aztán ki keltem, mert nem sokáig tudok feküdni.
A fürdő az első utam, ahol mosakodás vár rám. Nem bonyolult a csap rendszerem, csak egy pöccintés jobbra vagy épp balra. Aztán vissza a szobába, ahol a mára előkészített ruhámat veszem fel.
Kintről dudálások zaja érkezik, kiabálások…. valahogy nem szeretem az autókat…a tömegközlekedést. Veszélyes.
Egyszer Brian -mikor visszakapta a látását- felvetette az ötletet, hogy üljek be a kormány mögé, ő meg mondja mikor merre tekerjek, mikor lassítsak, mikor gyorsíthatok, merre kerüljek. A pedálok használatát be tudnám magolni, nem túl nehéz. Úgy, hogy nem vagyok látó, nem találnék semmi élvezetet a vezetésben. Nem látnám az elsuhanó tájat, az akadályokat, amiket gyors reagálással meg kellene oldanom. Vakként semmi mást nem érzékelnék, mint a sebességet- amit az anyósülésen ülve is érzek -, illetve az adrenalin megemelkedését a szervezetemben, hiszen felérne egy hazárdjátékkal az egész történet. Nemet mondtam rá, mert kihívást ugyan éreztem benne, de nem éreztem, hogy lenne értelme a dolognak, csak egy strigula lett volna a végére, hogy „na, ezt is kipróbáltam”, de ennyi.
Az ágyamat rendbe tettem egy pillanat alatt, utána a konyhába mentem, ahol letettem az egyik telefonomat, amin szoktam írogatni.
Gombos teló, a kis külyü gombjain apró redőcskék, ami jelzi, hogy speciálisan kialakított, vakok számára. Ha kioldom a billentyűt, egy női géphang visszamondja, hogy épp mit csinálok, hol járok… szóval, hamar SMS-t tudok írni bárkinek és még hívni is tudok. A másik telefon az a vészhelyzeti mobilom.
Mentők, Tűzoltók és Rendőrök, egyéb segítségnyújtó szolgáltatások.
- Mennyi az idő? - érdeklődöm telefonomtól, aki kis pityegés után meg is mondja a pontos időt és dátumot is mellé. Hamar a kávéfőzőhöz lépek, kiveszem alóla a kiöntőt és vizet teszek bele.
A kávéfőző tetejét felemelem, a víz a tartályába kerül. A beépített szekrény egyik ajtaját kinyitva nyúlok be arra a polcra ahol a kávés dobozt és a cukrot tartom. Van barna cukor is.
Megvan a rendszere annak, hogy mi alapján rendezem be a dolgokat. Ez idővel ösztönösen ivódott belém. Rendszert vittem be az egész házba, hogy mindig tudjam hova kell nyúlnom és mennem ahhoz, hogy gyorsan megtaláljam, amit keresek.
A kávét beleadagolom evőkanállal a helyére, pontosan annyit, amennyit szoktam, amolyan közepes erősségűre, majd bekapcsolom az egész gépet.
Kitapogatom a polcon a kávéscsészéket, majd egymás után leteszem őket a pultra, és feltöltöm kávéval.
Az egyik kávét nem ízesítem, a saját kávémba viszont teszek kockacukrot. Kettő kockát egész pontosan.
Aztán kopogás érkezik a bejárati ajtónál.
Hamar leteszem a bögrém a pultra és sietős léptekkel eredek meg ajtót nyitni. -  Igen? - szólok azért ki, fő a biztonság… amint meghallom az ismerős női hangot, már nyitok is ajtót, hogy a nyakába boruljak egy kis szokásos arctapogatás -"látás"- után, puszi kíséretével. Semmit nem változott a legutolsó találkozás óta.
- Örülök, hogy jöttél és nem, nem vagy korai. Időben érkeztél. Lefőtt a kávé.
Ahogy belép, úgy csukom is be mögötte finoman az ajtót.
- Van barna cukor is ha azt szeretnél. - lépek a pulthoz, végigsimítom annak felületét lassan és érzem a csésze különleges adottságát is. - Mi a helyzet? - nyújtom felé az ő kávésbögréjét, de vigyázva arra, hogy ne lötyögjön ki. Lassú léptekkel indulok meg a nappaliba, ahol már tapogatóznom sem kell, automatikusan tudom merre és mennyit lépjek, hogy semmi se jöjjön nekem, majd helyet is foglalok. Kevergetve a kávémat figyelek rá is.,

Nem szeretek késni. Sajnos előfordul olykor, de igyekszem minimálisra redukálni az ilyen esetek számát. Amíg Rose kicsi volt, addig gyakrabban megesett, hogy valahova nem értünk oda időre, s merész hazugság lenne azt mondani, hogy csak a lányom miatt volt ez így. Mondhatni tőlem örökölte azt a képességét, hogy az utolsó pillanatban történjen vele valami "végzetes baleset", ami miatt át kelljen öltöznie, vagy effélék. Így leggyakrabban közös erővel szúrtuk el az időt, ami azt illeti.
Most viszont csak magamra kellett figyelnem, lányomat nem kellett sehová indítanom, vagy indulásra felkészítenem - meg egyébként is nagy már - így csoda folytán sikerült mindennek rendben és helyes mederben folyni a készülődésem közben. Nem időztem túl sokat a tükör előtt sem, épp csak öt percet időztem a szekrényajtóm belsejében levő teljes alakos tükör előtt ellenőrizve, hogy nem látszik-e még állapotom, s azt gondolom, hogy ez jó arány.
Oda kell figyelnem, főképp, amíg titok. Észrevettem magamon, hogy Rosenál sokkal később kezdtek előtörni a jelek, de olvastam - és igaz is - hogy a második - és persze a többedikkel ez hatványozódhat a nőknél - terhességnél már nem olyan erős a hasfal és hamarabb gömbölyödik. Éppen ezért a szűkebb felsőrészek kizárva, a mai napra inkább a sportosabb ruházatot részesítettem előnyben, az ápol és eltakar.
Megnyomom a csengőt, s várom Rosie válaszát. Nagyon vicces egyébként, hogy a lányom is Rosie, a legjobb barátnőm is Rosie. Imádom, hogy az élet ilyen érdekes dolgokkal is képes előállni.
- Szia, én vagyok az, Angie! - szólalok meg, hiszen tudom, hogy nem lát, s így a hallására, tapintására jobban támaszkodik. Na meg egyébként is, olyna természetes már, hogy miképpen viselkedjek vele, hogy fel sem tűnik, hogy másképpen csinálnék bármit, mintha valaki másról lenne szó. Számomra Rosie egészséges, kerek egész, hogy úgy mondjam. Sose tekintettem rá "sérültként".
Kivárom, amíg "megnéz" magának, magamhoz ölelem és viszonozom a pusziját. Olyan lelkes a kávét illetőn, nincs szívem azt mondani neki, hogy nem kérek belőle. Igazából az utóbbi pár napban vettem észre magamon, hogy a feketétől háborog a gyomrom, már csak a szagától is. Nem veszélyes mértékben, épp csak émelygés, baj nem lehet belőle, ha kivételt teszek és fogyasztok egy kevés kávét nála.
- Lám, tudom mikor kell érkezni. - nevetem el magam, miközben beljebb sétálok.
- Mi a helyzet? - kérdezem, majd megint csak nevetek, hisz sikerül szinte ugyanakkor, ugyanazt a kérdést feltennem, amikor és amit ő.
- Hát, ami azt illeti helyzet az van. Tudod ki Rose apja, ugye? - egy alkalommal Rosie nálunk volt, amikor Tristan jött Roseért, bemutattam őket egymásnak. Megvárom, míg reagál, s csak aztán folytatom.
- A helyzet az, hogy.. hát.. mondjuk úgy: megint randizunk egymással.
Nem ez a legnagyobb hírem, de kicsiben kell elkezdeni. És nagyon remélem nem kap le a tíz körmömről a töltött káposzta melegítésére hajazó kapcsolatújrafelvételért.
- Na, és feléd mik az újságok? - követem a nappaliba, s teszem fel közben ismétlő kérdésemet.

Beljebb invitálom, amikor kérdezek ő is kérdez és totál egyszerre, na ez engem is megnevettetett. Jól esett a dolog, Válaszoljon csak ő először, én ráérek. - Igen tudom. - kíváncsian pillantok a semmibe további válaszokat várva, de amikor kiejti a többit, a mosolyom még szélesebb lesz. - Óh te jó ég, hát ez szuper. - szinte ujjongásban török ki, hiszen hogy ne ismerném Rose apukáját és az hogy összejöttek megint…. hát ez kellemesen érintett azt hiszem. Örülök ha boldogok. A bátyám is, meg Angie is. - Felém? Nem sok minden. Negatív lett a szűrésem, de mennem kell a következőre is. Mint mindig. - mosolyodom el, miközben leteszem magam és Barátném is helyet foglal. Jó nem biztos hogy erre volt kíváncsi, de nem árt ha ezt is tudja.  - Jövő héten, kedden lesz egy verseny a gyerekeknek és egész nap oda leszek. - közlöm vele, merre leszek és miért, jó ha tudja, nehogy beállítson, bár akkor is a bátyámat hívná, merre leledzek. Hosszú nap lesz, de a gyerekek körében talán fel se tűnik majd. - Rose hogy van? Örül a kapcsolatotoknak? - érdeklődöm mi a helyzet a kicsivel, aki már nem is annyira kicsi, hiszen megnőtt. Nem is kicsit. Már akkora(lassan) mint én. De nagyon édes.
- Reggelizel? - pillantottam rá, de ha ellenkezik is csinálok neki valami finomat... vagy nem tudom, rendelhetünk pizzát is.

Csak egy pillanatnyi megerősítést várok, mielőtt folytatnám. Tudja, hisz meséltem neki róla. Miért ne tettem volna? Még sírtam is egy alkalommal, amikor valamin összeszólalkoztunk Rose kapcsán, s engem fejbe kólintott a felismerés: nem tudtam elengedni Tristant igazán. Alapvetően nem gyengültem el vele kapcsolatosan és Rosiet sem akartam soha terhelni vele, de volt, hogy megesett. Egyszer. Viszont most nem szeretnék arra gondolni, egyszerűen csak folytatom, amit elkezdtem az imént.
- Milyen időközönként kel járj? Változtattak valamit az időpontokon?
Megnyugtat, amikor azt mondja, hogy negatív lett a szűrésének eredménye. Az időintervallumra meg azért kérdezek rá, mert halvány ismereteim szerint minél hosszabb időt engednek eltelni két szűrés között, annál inkább gyógyultnak van nyilvánítva az illető.
- Hol lesz? És miket adnak elő?
Szeretem, amikor a gyerekekről beszél, éppen ezért nagy szeretettel és nagyon szívesen érdeklődöm. No meg örülök is annak, hogy megosztja velem életének mozzanatait. Semmi apróság nem lehet túl apró ahhoz, hogy megbeszéljük egymással. ez a barátság lényege. ez is.
- Nos, Rose nem tudja. Látott minket a konyhában, amikor Tristan megcsókolt, s hát.. nem fogadta túl jól.
Vallom be kissé kelletlen, zavart hangon. Nem szeretek a lányomnak hazudni, de vannak dolgok, amiket nem olyan egyszerű tálalni.
- Nem tudom hogyan mondjam el neki. Tris is ott szeretne lenni, ami persze jogos, de ettől még nem tartok kevésbé ettől a beszélgetéstől. Fogalmam sincs miképpen fog reagálni. Most éppen kamaszos lázadó korszakát éli.
Mesélek Roseról. Tudom, hogy jóban vannak, örülök is neki, hiszen jó az, hogyha a lányomnak vannak barátai, ha meg az ő barátai az enyémek is, az csempész egy kis helyességet az amúgy sem éppen felhős anya-lánya kapcsolatunkba.
- Igen, de csak ha segíthetek elkészíteni.
Nyúlok Rosie felé, hogy megsimítsam a kézfejét. Tudom, hogy hallja a hangomon, ha mosolygok, de néha szeretem megerősíteni érintésekkel is.

- Havonta egyszer meg kell ejteni kötelezően. Még egyet sem mulasztottam el, Thaddeus nem hagyná. Mindig ugyanabban az időpontban, hét órára. - válaszolom meg neki, de még mindig Tristan jár a fejemben, meg Rose. Örülnék, ha ez egy tényleg hosszan tartó kapcsolat lenne… esküvő, újabb pici Angie-k, vagy mini Tristánok.
Hogy már babázni akarok-e? Még szép.
A bátyámnál is, meg majd Angie-nél is. Majd… idővel minden jönni fog. - Tacomába megyünk egy nagy busszal. Ott lesz 2 tanár még rajtam kívül. Egyedül nem mentem volna el velük, bármennyire is imádom őket… - nevettem el magam. Hiszen ha a gyerekek nem tudják, hova kell menni, térképolvasásban nem jeleskednek, akkor én mit szóljak? - Amit előadunk, igazából egy tánc, én csak a zenét tanítottam be nekik. A Hóbortos, ez a címe, nem tudom, mennyire ismered. Még 10 évvel ezelőtt adták le először Kanadában, hatalmas sikerük volt az akkori gyerekeknek…de azóta senki sem halott erről a darabról. Először és utoljára adták le. - meséltem neki kicsit a dologról, nem tudom, ő hogyan tud erről a dologról, mi ennyit kutattunk információkról, szóval neki is ugrottunk az egész darabnak. Az osztályfőnökük a mozgást taníttatta be én meg… a zenét. - Izgulok nagyon! - vallottam be őszintén, hiszen sokat gyakoroltunk erre az egészre, nem akarok leégni sok ezer ember előtt.
Látta őket csók közben. - Majd megbékél, idő kell neki. - felelem lágyan, hiszen egy gyereknek meg kell szoknia, hogy az egyik pillanatban így, máskor meg másutt.
Nekünk is megkellet szoknunk Thaddel, hogy apánk lelépett a térképről, sőt…látni se akar minket.
Vagy csak engem, részletkérdés. - Előbb utóbb el kell mondanotok neki. Minél tovább halogatjátok, annál rosszabb lesz. - mert ez az igazság, minél előbb, annál könnyebb. Ha meg húzzák,halasszák, abból csak rossz dolgok sülhetnek el.
Elmosolyodok újfent a szavaira, mikor segíteni szeretne a reggeli készítésében, érzem a keze érintését az enyémen. - Persze.  - egy pillanatra elgondolkozok, hogy miből lehetne összeütni valamit. - Csinálhatunk…palacsintát, gombás-sonkás rántottát, röstit, angol reggeli, vagy…vagy mit szeretnél enni? - érdeklődök tőle kíváncsian.

- Azért remélem, hogy nem csak a bátyád miatt nem mulasztottad el.
Enyhén összeszűkülő szemeimet nem láthatja, de hangom gyanakvó élét bizonyára észreveszi, hiszen zenész, különleges érzéke van a hangokhoz. Nem feltételezem én, hogy ne lenne felelősségteljes, egészen másra szeretnék kilyukadni. Igazából az érdekel, hogy megállna-e a világban a bátyja nélkül is a lábán. Nem mondtam még neki soha, de van azért merő pesszimizmusból adódó félelmem az ő ragaszkodásukat és a kettejük kapcsolatát illetőn. Ne adja isten, hogy Thaddel bármi történjen, de.. aki vesztett már el idősebb testvért abban szerintem mindenkiben megfogalmazódnának azok a gondolatok, amik bennem is.
- Hű, bizonyára nagyon izgalmas lesz. Egy utazás mindig az.
Lelkesedem fel. Nagyon tetszik, ahogy mesél, ilyenkor egészen átszellemül, s imádom ilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak látni őt. Lenyűgöző az a szeretet és tisztaság, amivel az élet iránt viseltetik.
- Nem ismerem, de nagyon szívesen megnézném. Fogtok majd felvételt készíteni róla?
Nyilván nem Rosie fog, a kérdésben ez nincs is benne. De tény, hogy nagyon szeretném látni mi az, amit betanítottak. Ha nem dolgoznék, ha nem lenne Rosenak most nagy szüksége rám így, hogy az apja és én (amit még nem is tud), ha nem várnék gyermeket (de sok a ha) akkor feldobnám az ötletet, hogy szívesen elmegyek megnézni. Persze nem velük, őket nem zavarnám, de elutaznék utánuk, ebben biztos vagyok. Viszont nincs szabadságom, ami van azt úgyis ki kell vegyem majd az orvosi vizsgálatok napjaira, szóval nem ajánlkozom, csak kérdezek.
- Elhiszem, de bizonyára nincs miért. Szuperek lesztek! - biztatom.
Felsóhajtok. Igaza van, tudom, hogy el kell mondanunk Rosenak, de azért ez nem egyszerű. Bár nyilván Rosie sem úgy gondolja, hogy az lenne, nem feltételezem róla, hogy lekicsinylené a problémáimat. Vagyis.. ez nem probléma, épp csak.. bökkenő, göröngy az egyenes úton, vagy hogy is fogalmazzam meg.
- Nem szeretek titkolózni előtte, úgyhogy nemsokára úgyis elmondjuk neki. Épp csak oylan fura ez. Hiszen mi magunk sem tudjuk, hogy mit is művelünk. És.. ismerve magunkat, meg az előzményeinket félek tőle, hogy mi lesz, ha Rose beleéli magát és a végén megint eljutunk oda, ahol tartottunk régen.
Elhúzom a számat. A kételyeimet nem szégyellem megosztani barátnőmmel, hiszen vannak, felesleges lenne titkoljam őket.
- A rántotta tökéletes lesz. - mosolyodom el. Majdnem kibukik belőlem, hogy kakaós csigát, de visszanyelem. Csoda vigye ezt a terhességet, fura dolgokat produkál.

- Ugyan! Nem! Dehogyis. Mindig bennem van a félsz, hogy valamit találnak majd… - nem a bátyám féltése és óvása miatt, nem csak azért, hanem magamért is. Hanem mert élni akarok.
Amikor az adott személynek már évek óta nincs célja, amikor már nincs reménye sem, és még ráadásként senkije sincs, akkor foglal a lelkében, s a szívében egyaránt helyet a magány zálogának fogalma, mint egyfajta kísérteties jelenség. Élni kell az életet, de mégis egy játéktérnek kell felfogni, ahol mindenki egy sakkbábu, s minden lépés mérvdöntő, ahogy minden sóhajtás is eléggé meghatározó tényező.
Ő is lelkes, akárcsak én. Szeretek világot járni, ha látni nem is, de minden hol másmilyen érzés lenni. Más hangok, más illatok járnak körbe.  Mindenhol más más az éjszakai táj, és mindaz, amit magában rejtve megmutat ilyenkor gyönyörű. Érzem, s hallom. Ez benne számomra a legszebb.
Mindenhol vannak akadályok és mindenki vagy megugorja azt, vagy hagyja a fejére nőni, mint a káoszt szokás néhány helyen. Angie megoldja, hiszek benne, hogy képes lesz mindezt aláaknázni, odébb tenni, hogy az helyes legyen az életükben. Hogy ne kelljen rossznak tűnnie se a lánya, se Tristan szemében. Az életben rengeteget csalódunk, holott voltaképpen ezerszer jobbat remélnénk. Azt hihetnénk ezáltal, hogy az élet kegyetlensége pont minket választott ki áldozatául, s hogy mi magunk vagyunk az egyetlenek, akiket bánt, kínoz, és teljességgel megfojt, de mindez nincs így. A körülöttünk lévők is ugyanúgy szenvednek, mert átérzik.
- Értem. - újra és újra csalódást okozni annak, kit szeretünk, óvunk és féltünk. Én nagyon szorítok nekik, ebben ezerszer is biztosabb vagyok…
- Rántotta? - húzódik fel a szemöldököm, majd kuncogok egy kicsit. - Valami mást esetleg? Ne fogd vissza magad. - szorítom meg a kezét kissé, várva a választ, mert tényleg el tudok mindenfélét készíteni. Jó egy teljes menüt nem hiszem, de érti azért. - Vagy turbózzuk fel a rántottát minden földi jóval. - akadt egy újabb lehetőség és ezt meg is osztottam vele.

- Ez csak természetes. De nem szabad túlzottan félni, a végén még bevonzod.
Osztom meg vele. Nem vagyok babonás, legalábbis nem jobban annál, mint amennyire egy katolikus szellemben nevelt lány az lehet. Viszont az tény, hogy valahol hiszek a gondolat teremtő erejében, ezért is tanácsolom - már nem először - Rosienak azt, hogy ne izgulja túl a dolgokat. Mindazonáltal én is vele rettegek minden alkalommal, nem véletlenül kértem arra már a barátságunk hajnalán, hogy küldjön üzenetet, vagy hívjon fel engem is az eredménnyel, eredményről. Nagyon kedvelem és semmi rosszat nem kívánok neki.
- A rántotta teljesen jól megfelel. Mostanában nem igazán szoktam reggelizni. - vallom be, meg sem gondolva azt, hogy talán ennek nem kellett volna kicsúsznia a számon. Mondjuk tény, hogy nem evidencia, hogyha valaki nem reggelizik, az rögtön állapotos, s abból sem következne rögtön, hogy elmeséltem a Tristan és közöttem fennálló helyzetet, mégis visszafelé veszem kicsit a levegőt.
Hiszen nem szabad elmondanom senkinek, amíg Rose nem tudja. Nem lenne fair, mégis feszít a titok, s nagyon szívesen megosztanám Rosieval a hírt. Mert örömhír, akárhogy is.
- Te mit szeretnél bele?
Megcirógatom kezét a kézszorításban. Attól, hogy én nem eszem sokat, még szívesen segédkezem neki, szeretek ügyködni a konyhában, pláne együtt valakivel.