Darius Irodája

Ma éjjel is kint voltam, apám szerint ha reálisak akarunk lenni, nem szabadna lovagolni sem járnom, mert ugye hivatalosan gerinc sérülésből gyógyultam fel. De kit érdekel?! Ne vegyék el a múltamat egy csapásra tőlem! Ezért dacolva mindennel és mindenkivel, teljes titokban a dadám segítségét kértem, és ő utánam küldette a lovamat. Most pedig,hogy Darius vagyok, merjenek csak ellenkezni velem! A ló ott van a város széli hétvégi házamban, illetve Dariuséban, mindegy. Ott már kiköltöztem a szobájából, és folyamatban van az átépítése. Nem akarom, hogy bármi is rá emlékeztessen, magamat akarom! Ezt pedig az ilyen eldugott helyeken lehetne megtenni. Elvileg sofőrrel kellene mennem mindenhova a gerincsérülés miatt, de magam vezetem az autómat, szarok mindenkire. A szanatóriumi kivonulás után sajtótájékoztatón vettem részt, ahol elmondták,hogy mennyire sajnálatos balesetben vettem részt, s hogy mennyire sajnálják hogy ilyen sok időt kellett kihagynom a munkából, és így szerepeket se tudtam elvállalni, nem tényleg nem, egy annál nagy -szabásúbbra készültem, a bátyám szerepére.Az első pillanattól kezdve elegem volt ebből az egészből. Hiszen odahaza is nagyjából arany kalitkában éltem, jószerével sehova nem mehettem ki, inkább a barátaim jöttek hozzám. De az is kevesen voltak, s ugyebár a pénz beszél, így azon keresztül leszerelték, leépítették őket is. Vagy belátták,hogy jobb nem kezdeniük velem, pedig csak arra vágytam, hogy barátok vegyenek körbe. Itt pedig? Mindenki utálja DAriust, az irodába, nagyjából mindenki zabszemet tart a seggében, mert meglátott bevonulni. Kifogástalan fekete öltöny, drága darab, egyébként ez a stílus pont bejön nekem is. A nyakkendőt pedig legvégső esetben venném fel. Miután bevonultam, és megkaptam a reggeli kávéadagomat, amely a lehető legpocsékabb volt, így azt meg sem ittam, üvöltve küldtem ki az asszisztenst egy újabb adagért, de azt már azért nem fogom meginni, mert beleköpött, gyanítom. A telefonom fél órája búg, nem akarom felvenni és nem is fogom. Sonja száma jelez ki rajta. Megint mit akar?! Láttam a botrányos viselkedését, ezúttal nem csak villantott, hanem derékig felcsúszott rajta a szoknya! Komolyan, rohadtul nem érdekelne az egész, ha nem kellene elvennem feleségül pár hét múlva. Állítólag vele laktam a baleset előttig, de nem vagyok hajlandó összeköltözni vele, mert annak nagy volna a lebukás veszélye, szerintem. Ebben legalább a szüleim is egyetértenek. Így most Mr. és Mrs. Wrighton is engem sajnál, hogy mennyire megterhelt ez az egész baleset, apukám, ha tudnád, hogy Darius hat méterrel a föld alatt fekszik, akkor nem sajnálnál ennyire.
Fel alá járkáltam az irodában, és az ablakon bámultam ki, már elvégeztem a feladataimat, pár hívást is lebonyolítottam, és kész vagyok mára, haza is mehetnék, mert minden részleg teszi a dolgát, hála Darius terrorista hajlamainak, ezek még a hat hónap alatt is úgy dolgoztak, mintha az életük múlna rajta. Bár tudott valamit az az állat,időnként hatalmas évvégi bónuszokat osztott ki, kiküszöbölendő a nyomorék viselkedését, évközben.
- Ne, ne Ms Wrighton, nincs most itt, tudja mennyire ki fog akadni, ha csak úgy szó nélkül beteszi oda a lábát! – na ne! Erre nem vagyok felkészülve, vajon mi a francot akarhat tőlem?!
Remélem leszek olyan gyors, hogy a kulcskártyát előkaparjam a zsebemből, és legalább a tetőtér vagy a földszint felé meneküljek. A szoba másik feléből, öles léptekkel igyekszem átszelni az utat a liftig, hogy még véletlenül összetalálkozzak vele.

- A vőlegényem. Ha azt, akarom, hogy lásson, látni is fog - és ezzel még a nő se tud vitába szállni. Na nem hiszem, hogy a szavaim akasztották benne meg a szót, sokkal inkább a tekintetem, meg a hangsúly, amivel mindezt közöltem.
És miért? Mert már rohadtul elegem van, hogy nem veszi fel a telefont. Gondolja, hogy nekem annyi kedvem van ehhez? Hogy alig várom, hogy az oltár előtt állva, boldog mosollyal az arcomon jelenthessem ki, kész vagyok hozzákötni az életem? Hát francokat. Csak egy kicsit, egy nagyon kicsit szeretném, hogy az esküvőm nekem is annyira fontos legyen, mint a lányok többségének, hogy én is úgy gondoljak erre, mint életem legfontosabb napjára, de azt hiszem ezt cseszhetem.
Velem lakott a baleset előtt, de őszintén mondom, megkönnyebbülés, hogy csak az üres ház vár most otthon. És a sajtó? Jelenleg az érdekel a legkevésbé, min csámcsognak most azok az idióták. Úgyis csak arra utaznak, hogy minél többet adhassanak el abból a szennyből, aminek a hiénáik dolgoznak.
És most még az se érdekel, ha kinyitva az ajtót, egy másik nővel kell farkasszemet néznem. Tényleg nem érdekel, vagyok abban az állapotban, hogy kihajítsam az ablakon, miután szépen elmagyaráztam neki, nem nyúlunk ahhoz, ami az enyém. Mert bár álljon a bál, és legyen bármennyire is puskaporos a levegő jelenleg, Darius az enyém. Talán pont ez az, ami még mellette tart, az a rohadt birtoklási vágy, meg a tény, hogy más nem állhat mellette rajtam kívül. Szomorú? Meglehet, de még mindig jobb, mintha tényleg, semmi de semmi nem kötne a férfihez.
Nem vacakolok a zárral, ebben az idegállapotban egy ajtó igazán nem okoz gondot nekem, belépve az irodába pedig, jeges tekintetem a férfinek szegezem.
- Orchidea, vagy nárcisz? - ez akár egy köszönésnek is betudható, képtelen vagyok normális viselkedésre, már a hatodik nem fogadott hívás után is képtelen vagyok.
- Csak úgy érdekelne a véleményed, ha már két hét múlva a feleséged leszek - dőlök az ajtófélfának, egyetlen menekülőútvonalat sem hagyva ezzel neki. Nem, most szépen beszélni fog velem. Tekintetem az asztalára siklik, és látom magam az újság címlapján, még se rezdül egyetlen vonásom se, mert egyszerűen nem törhet pálcát a fejem felett.
- Vagy, ha visszatáncolnál, bontsd fel. Velem ellentétben te megteheted - tény, mivel a kezem is ő kérte meg... meg ez amúgy is így szokott felénk működni, jelzem elég sűrűn.
Egyetlen apró pillanatra viszont görcsbe rándul a gyomrom, még ha ezt igyekszem is nem kimutatni. Egyszerűen most is iszonyat jól néz ki, efelett pedig képtelen vagyok szemet hunyni, hisz... mikor is láttam utoljára?

Megálltam, amint az ajtó kinyílt, vettem egy nagy levegőt és hűvősen pillantottam végig a belépőre, bár meg kellett állapítsam, hogy szemtől szemben tudott öltözködni ha épp adott magára, hogy igazán csinos, és van egyfajta kisugárzása, de én sem most jöttem le a falvédőről. Felkészültem rá, hogy lekap a tíz körmömről. Ezért is vontam fel az egyik szemöldököm értetlenkedve a virág kérdésnél, és fordítottam kicsit oldalra a fejem, igen grimaszoltam, ezt kiválóan tudta Darius is, grimaszolni.
- Teljesen mindegy, hogy mit mondok, úgyis az ellentétes virágot választod. – na meg érdekli a fenét ,hogy komolyan milyen virágokkal lesz feldíszítve az istenverte akármilyen terület. Hála a magasságosnak, Darius nem templomba akart esküdni, és ez ellen ágált is, így valahol másutt lesz az esküvő, de pap fog minket összeadni, minket! Engem meg, őt… hogy közösséget alkossak egy ilyen magamutogató fruskával?! Még, mint nem. A kezeimet zsebre dugtam és felszegtem az államat, igen felsőbbrendűn pillantottam rá.
- Az volna a legegyszerűbb, nem igaz? Visszamondom, te pedig folytathatod a léha életmódod, ahogy eddig. Szétteheted a lábad mindenkinek, lefekszel azzal akivel akarsz, mert te már csak ilyen vagy. – touche és remélem,hogy talált, mert azért bár lapult még bennem jó néhány sértés, de egyelőre csak ezt terveztem a fejéhez vágni.
- Most pedig… - a karórámra pillantottam. – Dolgom van, mindegy ,hogy milyen virágot választasz, ez eldöntetett, már akkor amikor még meg se születtünk, szóval érezd jól magad. – kezdesz túl sokat beszélni Damian. Ha a liftig nem jutok el, akkor megyek az ajtón keresztül, amit úgy látom, úgy hisz, hogy épp sikerült elzárnia előlem a kijáratot. Ahogy közelebb érek hozzá, megcsap a parfűmje illata, igazából azt kell, hogy mondjam, kellemes, ráadásul úgy érzem, egyedi, neki gyártották. Lépek kettőt oldalra, valószínűleg ő is mozdul velem, majd talán topogunk, amikor megmozdul az állkapcsom, grimaszolok, a haragomat igyekszem lenyelni, és kék szemeim mogorván, elutasítón villannak, igen ez az érzés a sajátom, nem megjátszás. Szar lesz vele leélnem az életem, de muszáj lesz.  
- Engedj ki, találkozóm van, az egész iroda szeme láttára jelenetet akarsz rendezni? – sziszegem halkan, egyenesen a fülébe, ahogy az alkarjához nyúlok, és próbálom arrébb húzni az ajtóból, hogy kinyitva végre kimehessek azon.