Hard Rock Café

Végre kiszabadulhattam az íróasztal mögül, ahol az utóbbi időben egyik aktát a másikig meg vissza tologattam csak, persze nem saját elképzelésből fakadóan. Képek alapján kellett megírnom csak a jelentéseket a legtöbb esetben és olyan ügy nem is esett be, ahol nagyon nagy kérdés lett volna vagy akár egy percig is fejtörést okozott volna, hogy mi lehetett a kiváltó oka a tűz létrejöttének.
Normál esetben ma is ugyanúgy telt volna a nap, ha Hughes nem jelent beteget. Az ő dolga lett volna az egyik belvárosi kávézó éves tűzbiztonsági ellenőrzése, ami többek között a tűzjelzők megfelelő működésének vizsgálatából, a poroltók és a tűzvédelmi előírások betartásának ellenőrzéséből, illetve a tűz esetére elkészített menekítési terv átnézéséből – is – áll és az egész procedúra végén egy halom papírmunka megcsinálása után az engedély megadásából, hogy a tűzbiztonsági előírások mindegyikét betartják, eleget tesznek nekik. Nem nagy munka és viszonylag gyorsan is lehet vele végezni, ha rutinos már benne az ember. A papírmunkát mondjuk nem ma vagy mindenesetre nem itt fogom megcsinálni, de a terepmunkát megnyertem magamnak túlórába. Nem gond, végre tényleg nem a négy fal között kell lennem és legalább magamra vehetem a kiglancolt egyenruhámon kívül a másikat is – amit egyébként hordok, amikor nem vagyok a jelenlegi állapotomban és amit messzemenően jobban is kedvelek, mert kényelmesebb és akkor még csak egyetlen előnyét említettem –, bár tény és való, mostanra nagyjából alig férek bele. Még szerencse, hogy némi trükközéssel megy a dolog, a nadrágtartó úgyis fent tartja, így az derékrész összegombolásának hiánya nem okoz kellemetlen meglepetést, a kabát pedig eltakarja a kis csalást. Bár annyit már nem takar, hogy elfedje a más állapotomat. Egy darabig még sikerült a bővebb ruhák alá elrejteni, így a félidőn túl viszont már esélytelen.
Mielőtt még azonban kivonulnék – egyedül, mert jelenleg szükségtelen, hogy más is kísérjen –, még dobok egy smst haza, nem csak a késés miatt, hanem azért is, mert a kiskorúért nem fogok már odaérni a gyerekmegőrzőbe és valakinek el kell hoznia.
Amint mindezzel megvagyok, már semmi nem tart vissza, hogy kimenjek a megadott címre. Péntek délután lévén a kávézóban van forgalom és, ha nincs is tömve emberekkel, az ajtó folyamatosan nyílik és csukódik hol az érkezők, hol pedig a távozók áthaladása miatt. A pult és a kávézó első részlegét hagyom legutoljára az ellenőrzés folyamatában. Nincs különösebb oka, inkább csak ehhez van kedvem. A raktár nyugisabb hely és az van kevésbé szem előtt, aztán jön a hátsó vendégtér és végül az első rész, ahová a belépést követően érkezhet meg mindenki, aki betér ide.
Leszámítva azt, hogy néhány rekeszt arrébb kellett rángatni az útból, a raktárral gyorsan megvagyok. A hátsó vendégtér azonban már egy egészen más eset és nem csak azért, mert az itteni tűzjelzőkészülék egyáltalán nem működik..

A rossznak tűnő tűzjelzőkészülékkel több probléma is lehet; a legkézenfekvőbb, amikor szimplán elfelejtik bekapcsolni, aztán lehet még gond az elektromos vezetékkel, a kismegszakító lekapcsolásával vagy lecsapódásával, ha elemes a szerkezet, akkor az elem lemerülésével és ezeken túl még maga a szerkezet meghibásodása is szóba jöhet, aminek szintén lehet ezer meg egy oka. Ilyenkor az a dolgom, hogy sorra vegyem, mégis miért nem hajlandó működni, ez pedig némi időbe telik. Annak okán viszont, hogy a raktárban lévőnek semmi baja és tökéletesen működik, nem nagyon aggódom, igazából nincs is mi miatt. Aktív tűznek nincs jele és erősen kétlem, hogy ilyesmiről lenne szó, nem ez az általános.
Egyszer kénytelen vagyok kimenni az autóhoz, hogy behozzak onnan valamit – elemet és egy másik műszert, ami segíti a munkámat –, amikor feltűnik egy vörös nő, a vonásai pedig nemhogy rettentő ismerősek, pontosan tudom, honnan is. A legtöbb esetben összefolyik azoknak az arca, akiket ilyen-olyan vészhelyzetből segítek ki. A munka hátránya, hogy míg az elején nagyon nehéz nem a szívünkre venni minden egyes esetet, addig később hozzászokik az ember annyira, hogy nem tudja már megkülönböztetni később kivel, mikor és mi, hogyan volt. Naponta 3-4 riasztás átlagos, van, hogy aztán ez a szám igencsak megsokszorozódik, előfordul.
Ha épp felém pillant és elkapja a tekintetem, akkor odaintek neki. Az ő esete más volt és nem csak azért, mert abban a lehetetlen helyzetben rajtam volt a sor, hogy bemásszam hozzá és kiszedjem a felborult járművéből. Sokkal személyesebb okok, élmények kötnek ahhoz a naphoz, így pedig nem tud belesimulni az átlagos hétköznapok adrenalin túlfűtötte kavalkádjába. Most viszont a munka az első vagyis hát nem céltalanul lézengek a kávézóban és megzavarni sem szeretném az ismeretlen-ismerős vonások tulajdonosát.
Visszatérve a jelzőkészülékhez, hamar rájövök a probléma nyitjára; villanyszerelő kell, mert az elvileg bekötött érzékelő nem kap áramot, így pedig nem több egy haszontalan szerkezetnél. Amire viszont nem számítok, azaz, hogy a nálam lévő hordozható készülék bejelez. Viszont nem egyértelműen, hiszen nem csipog szakadatlan, csak közvetlenül a mennyezet vagy a fal – kifejezetten az egyik fal – mentén. Így pedig több kérdés is felötlődik; leginkább az, hogy miért?. Sok jóval azonban nem kecsegtet, amit tapasztalok.
Hosszasabb keresgélés után, amikor meglelem azt a pontot, ahol a legmagasabb értéket mutatva jelez a mérő, rájövök, hogy mi lehet a gond. Legalábbis erős tippem van rá. Leszedem az egyenruhámra erősített csákányt, hogy megnyomjam az álfalak egyik lapját és amit ekkor tapasztalok, na az egyáltalán nem nyugtat meg. A központnak azonnal leadom a jelzést; sürgősen küldjenek ki egy egységet. Aztán az üzletvezető értesítése jönne, hogy azonnali hatállyal evakuálni kell az épületet, csakhogy az oxigént kapott tűz felerősödik és utat talál kifelé a megbontott rétegen át. A reakció benne van a pakliban, másképpen viszont nem ellenőrizhető, csakis hőtérképpel, de az a szerkezet rohamkocsikon van, általános ellenőrzésekkor nem bevett használati eszköz.
- Mindenki azonnal kifelé! – a pánik okozása egyáltalán nem célom, de a falon beömlő füstmennyisége szerintem sokkal inkább rendelkezik frászfaktorral, mint az, hogy kifelé kell őket küldjem. Lehetőleg minél előbb. Azzal azonban kevéssé számolok, hogy a lehetséges következmények között, aminek az előfordulási lehetősége kb kettő a százhoz, pont most fog bekövetkezni.
A falban szaladó elvezetések – valószínűleg egy rosszul bekötött gázvezeték, mert annak rohadtul nem kellene, nem szabadna itt elfutnia – berobban és habár a detonáció nem végzetes erősségű, akkora ereje azért van, hogy a környezetét néhány méterrel arrébb repítse, a hirtelen kiszabaduló láng- és hőmennyiségről nem is beszélve.
Jóval arrébb lök engem is, a padlóra érkezve az oldalamra. Baromi nagy szerencsém van, hogy se asztal-, se szék darab nem talált el közben és bár rám tör a frász, hogy baja esett a szívem alatt növekvőnek, automatikusan igyekszem cselekedni; vagyis kiküldeni, kivinni azokat, akik még nem tették meg, mert lehetőségük sem volt elhagyni a helyiséget.
- Kifelé, mindenki, most! – szólítom fel a bent lévőeket még egyszer, hogy aki bír mozogni az menjen. Persze a földre kerültek már más kategóriába esnek.


//bocsi, hogy csak most //