Szülészet-nőgyógyászat

- Azért mondtam eleve, mert igényt tartok a társaságodra. – Néha nem értem az ilyeneket, nyilván nem hívnám el, ha nem akarnám, hogy jöjjön. Mindenesetre ezt akkor megbeszéltük, jön és kész. Oda sem repülővel fogunk menni szerintem, de közel sincs olyan messze, mint Texas, szóval attól nem tartok. Addig azért megejtünk majd még egy vizsgálatot, és ha minden rendben, akkor talán belefér a dolog. Egyelőre még túlságosan új nekem ez az egész állapota, és talán túlféltem, de amennyit eddig láttam belőle, azok alapján úgy gondolom, joggal teszem. Komolyan, néha úgy érzem, balszerencse jár a nyomában.
Bólintok végül, bár a szabadságom biztosan meglesz, mivel már zavarnának el pihenni, az senkinek sem jó, ha állandóan nyúzott vagyok, mert annyit dolgozom. Eleinte sokat segített, mert legalább nem gondoltam a bátyámra, de mostanra már egyre nehezebben bírom, lemerültem fizikailag tisztességesen. Azt sem tudom, mikor voltam utoljára teniszezni példának okáért, hogy legalább jólesően megdolgoztassam az izmaimat.
- Szép ajándékdoboz, rendben, akkor az lesz, egyébként a fahéjas csiga remek ötlet, kiváltképp ezt a családi hagyományt figyelembe véve. Én is szeretem. – Ezzel nem azt mondom, hogy most azonnal süssön nekem is, egyszerűen csupán egy elejtett apróság rólam, lehet elfelejtődik, de akkor sem fogok kétségbe esni, ha nem kóstolhatom a fahéjas csigáját. Egyébként is úgy vagyok vele, hogy minden alkalom, amikor főzni próbált nekem, kisebb tragédiával végződött, szóval nem ragaszkodom hozzá.
Arra inkább nem mondok semmit, amikor a családjáról beszél. Az enyém is törékeny, mégsem akarta senki kirugdosni az életemből, mert Chloeval és a családjával egyetemben, ők sokkal jobban látják, hogy mennyit változott a hozzáállásom, és szerintem ők sem hitték volna soha, hogy valaha megállapodok egy nőnél. Ezt azonban olyanok aligha tudhatják, akik nem ismertem azelőtt, hogy Chloeval találkoztunk.
- Akkor szuper, hogy megtalálták egymást. – Nem kis adag keserűség gyűlt össze eddigre a torkomban, mert már megint ott tartok fejben, hogy mi bezzeg semennyire sem. És basszus, elég már csak a korunkat nézni, tiszta sor, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, ezer meg egyszer elmondtam, hogy nem fog menni, mégis itt tartunk, de érdekes módon mostanra magamat sokkal biztosabbnak érzem ebben az egészben, mint Chloet.
- El bizony. – Ha nem tette volna, nem lennénk itt. Olyan lennék, mit eddig, bizonyára nagyon is remekül érezném magam szálldogálva virágról virágra, de nyilvánvalóan nem normális dolog úgy leélni egy életet, hogy senkihez sem kötődik az ember. Én mégis úgy akartam, de Chloe mindent felborított bennem ilyen téren, és ez tulajdonképpen, bármilyen fájdalmas úttal legyen kikövezve, jó dolog.
Az anyukájáról sok szó nem esik, nem erőltetem, mert látom, hogy pityereg, és inkább a gyereket lesi, minthogy róla beszéljen. Értek hát a gesztusaiból, és nem ragozom a dolgot, talán majd idővel jobban kinyílik ezt illetően.
- Ugyan, nincs lehetetlen. – Kiváltképp akkor nem, ha az étteremtulajdonos feleségének szülését is én vezettem le. Nem szoktam az ilyenekkel visszaélni, de mindig mondják, hogyha szükségem van bármire, akkor ne legyek bátortalan, szóljak. Nem mintha részem lenne a bátortalanság, s most élni is fogok ezzel a lehetőséggel. - Bízd ide, holnap itt vacsorázunk. – Jelentem ki, és tudom, hogy össze fog jönni, szemernyi kétségem sincs felőle.
- Párdon, de az összeköltözést te sem akartad. A babatéma meg nem is volt téma, lévén steril vagyok, vagy voltam… Ott szó nem volt időkérésről. Azt persze aláírom, hogy a kapcsolatunk nem elég erős hozzá, bár ezen a ponton kicsit gondolkodjunk el. Csak nézd meg, mennyi szaron mentünk keresztül, és még mindig itt vagyunk, te is, én is. Lehet, hogy bizonytalan lábakon állunk, mindketten külön-külön, de az tagadhatatlan, hogy nem mart szét minket ez a sok negatív történés. – Nem egy alkalommal mondhattuk volna, hogy akkor legyen elég ennyi, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Mégis kitartottunk, szóval azt nem lehet ráfogni, hogy nem akarjuk ezt az egészet.
Mégis, amikor egyszerűen kimondja, hogy nem látja értelmét, hátradőlök a padon, és a mellkasom előtt fonom össze a karjaimat. Ha ezt én mondanám, vajon hány másodperc alatt sírná el magát, és kezdene hisztériába? Nem hiszem, hogy sok kellene hozzá. Ezen a ponton úgy döntök, inkább befogom, és mielőtt megszólalnék, első ízben végighallgatom, másodsorban meg igyekszem lehűteni az agyvizemet.
Sok minden forrong bennem, mire a végére ér, és pár dologról mindenképpen szeretnék szólni, mert az, ahogy ő látja a dolgokat jelenleg, erősen sarkos és sötét, én meg nem gondolom, hogy ez így normális és korrekt. Sem velem szemben, sem teszem azt a lányaimmal szemben.
- Miért kételkedsz bennem MÉG mindig? – Kérdezem elsőként csendesen. Ott voltam minden egyes rohadt alkalommal mellette, amikor szüksége volt rám, maradtam, amikor elküldött volna, Étienne haláláig bejártam hozzá mindennap a kórházba, én mindent megtettem, ami erőmből kitelt, és nyoma sem volt már réges-rég annak a Joëlnek, akit megismert.
- A lányokkal kapcsolatban szerintem túl sötéten látod a dolgokat. Honnan tudod, hogy nem örülnének egy kisbabának? Még én sem tudom, miként viszonyulnának a hírhez, nemhogy te. Azt a vak is látja, hogy a kapcsolatunk nem jutott el arra a pontra, hogy szóba jöhessen a gyerek, nyilvánvalóan ők is, legalábbis Michelle biztosan, ő rendkívül élesen és jól látja a világot. Dia senkit sem kedvel a testvérén kívül, ez abszolút nem személyes. Nekem egy év alatt is alig sikerült közelebb kerülni hozzá, azt is maximum pár perc erejéig. Az meg, hogy nem szorgalmaztam… Mikor kellett volna? Mikor pszichiátrián voltál, a kórházban másfél hónapig, vagy esetleg mikor én döglöttem hetekig használhatatlanul az ágyamban Étienne halála után? A munkával kapcsolatban pedig… amellett, hogy egy kapcsolatban teljesen normális az együttélés, még nem kéne több felé szakadnom, mert ugyanott lennének a gyermekeim, mint Te. Ez sem elhanyagolható szempont. Mert elárulom, csak kevesebb időm lenne Rátok, hogyha külön laknánk. – Nyilvánvaló, hogy nem feledkezhetek meg az ikrekről sem, eszemben sincs, épp elég tragédia érte már őket egy életre, nem akarom, hogy bennem is csalódniuk kelljen pluszban. Azt az abszurd dolgot, hogy még a munkám is baj, most nem ragozom tovább, erről nem tehetek, és a világon senki nem kérheti tőlem, hogy adjam fel. Ha nem dolgoznék ennyit, akkor egyrészt sehová sem jutnék el szakmán belül, másrészt eltartani sem tudnám őket. - Az utóbbi hónapok hajtása a hosszas kimaradásomnak volt köszönhető, de már kezdenek lecsendesedni a dolgok, és ismét csak heti kétszer lesz magánrendelésem, a heti egy ügyelet mindenképpen marad, de a többi nap elérhető leszek. – Nem gondolnám, hogy ez kevés lesz, ellenben addig leírni valamit, amíg fogalmunk sincs róla, miként lesz, elég nagy hiba véleményem szerint.
- Technikailag, meg mondjuk sehogy sem hagyhattalak el akkor, mivel nem voltunk együtt. – Állapítom meg csöndesen, óvatosan, annak dacára, hogy ettől le tudnám marni a fél arcomat. Azon a napon ő is olyan ocsmányságokat vágott a fejemhez, hogy kár erről beszélni. - De ha már az elhagyásnál tartunk, meg tudod válaszolni azt a kérdést, hogy melyikünk hagyta el a másikat már a kapcsolatunkon belül? – Én meg, és sosem csináltam belőle különösebb problémát, mert érteni véltem, miért tette, amit tett. Azt viszont még egyszer nem fogom eltűrni, hogy az elhagyással dobálózzon, és semmilyen szinten ne bízzon meg bennem. Egy életen keresztül nem fogom bizonygatni, hogy itt vagyok, és maradok is, nem megyek sehová. Még csak más nőre sem néztem, holott valljuk be, hónapokig nem történt közöttünk még csak egy csók sem. Nem gondolnám, hogy megérdemlem ezt a bizalmatlanságot.
- Kezdjük kicsiben. Mondjuk hetente 2-3szor ott alszol, hogy a lányok megszokják a jelenlétedet, aztán meglátjuk, miként haladunk. Ehhez mit szólsz? Ami azt illeti, már többször eszembe jutott egy-egy éjszakába nyúló nap után, hogy szívesebben bújnék be melléd csak szimplán aludni, de felhívni nem akartalak, nehogy felébresszelek, kulcsom meg nincs. – Enyhe célzás… - Ellenben, az enyém még nálad van, hacsak nem hagytad el, vagy valami. – Elvégre, mikor egy hétig ott lakott a gázszivárgás miatt, akkor kapott kulcsot, amit nem kértem vissza, miért is tettem volna, ám azon nem csodálkozom, hogy nem jött fel csak úgy a lányok miatt.

A kellemes napsütés ellenére is fagyossá válik a hangulat közöttünk az elköltött ebéd mellett. Könnyed beszélgetésnek szántam, de ahogyan haladunk, és bizonyosan témákat érintünk, már nem érzem, hogy biztos vizeken eveznénk. Joel szintén egy szavas replikákkal örvendeztet meg, és megértem, hogy ez most mindkettőnknek nehéz, elvégre alig egy órája derült ki, hogy gyereket várok. Nem a műtét a legnagyobb gondom, hanem a teljes átalakulás, a gyökeres változás, amit ez a kis élet jelent. Nem érzem, hogy készen állnánk rá, és egy ideig még hadakozom magamban, így engedem, hogy a beszélgetés a maga medrében folyjon, és olyan semmiségek kerüljenek szóba, mint a dédim születésnapja.
- A fahéjas csigát tudom, hogy szereted. – falatozok, és tisztában vagyok vele, hogy a kórházi tartózkodásom alatt megosztottam vele, sőt még a vanília fagyit is belekevertük, és kifejlesztettük a saját kis csodánkat. Akkor izgultam, és nem tudtam, hogy mit hoz a jövő, de örömmel vártam a tánc, és Kuba miatt is. Az idei év csak a rosszat hozta el, és nem tudtam vígan nevetni, eléldegéltem, de inkább a saját kis világomban. Nem éreztem, hogy a támaszom lenne, és én se tudtam az lenni neki. Bánom-e, hogy a faházban úgy összekaptunk még a télen? Segíteni akartam, de kevés voltam, és azóta állandóan ezt érzem, mert a megemlékezés is rosszul sült el. Nincs olyan pillanat, hogy ne tartózkodnék a mellettem ülő reakciójától. Kiszámíthatatlan, mert attól kiborul, hogy nem mondtam el neki a baleset utáni tünetet, de a gyerekkel meg kibékül. Ki érti ezt? Az egyik nap még mellém telepszik, a másik nap ellök magától. Az egyensúly hiányzik a kapcsolatunkból, és a negatív hatások ellen nem tehetünk semmit. Nem bizakodom, most is őrlődöm. A terhességi teszt szemmel vételezése után nem örömujjongásban törtem ki, mint a legtöbb kismama, aki alig várja, hogy a kezében tartsa a gyermekét, hanem sírtam. Összeomlottam, mert tudtam, hogy nem akarja, és nem képes rá. Belém ivódott, hogy talán soha nem lesz sajátunk, nem mintha ki bírtam volna hordani. Félelmetes jövőképet festett le az a kis pálcika, aztán a következő csak még jobban a mélybe taszított. Nem lehet, nekem nincs rá esélyem, ő meg steril.
- Oliver remek férj lesz, és Grace is… - elnyelem a mondat közepét, mert a lelki szemeim előtt a saját világom hullik darabjaira. Mikor leszek feleség? Ugyan már, ez lehetetlenség. Olivernek kijár a boldogság, megszenvedett érte, és mégis irigykedem rá. Grace óriási áldozatot hozott, mellette volt két éven keresztül napi szinten látogatta. Túlcsordulok érzelmekkel, és a sírás kerülget, de csak nedves lesz a szemem alatti terület…egy szem könnycsepp sem hagyja még el a medrét. Anyához érünk el, mert akárhányszor az jut eszembe, hogy várandós vagyok, az egyik felem gyászba borul. Az évek múlásával sem lett könnyebb, nem engedtem el egészen, a levele sokat segített, és talán megértem egyszer, hogy mennyire erős asszony volt. Rá szeretnék hasonlítani, de olyan távol állok tőle. Összegyűröm a szalvétát, és a közelünkben lépkedő kislányt figyelem, aki az egyik galambot akarja elkapni. Az édesanyám még egy fájó pont, talán beszélni fogok róla, ha eljön az ideje. Ki akarok menni a sírjához, el akarok utazni New Yorkba. Menekülnöm kellene abból a városból, de ott vannak a gyökereim, ott nőttem fel, az első otthonom, és anya is ott van. Nem szülhetek addig meg, míg nem beszéltem vele, szükségem van a közelségére, a tudatra, hogy megnyílhatok neki. Különösen vonzódom a SkyCity étteremhez, mert Amyék lakodalma remek estét biztosított, és varázslatosan éreztem magam.
- Rád bízom. – halovány mosoly játszik a szám szegletében. Meglepődnék, ha valóban elvinne holnap, na nem azért, mert nem hiszek neki, csak a randis időszak valahogyan kimaradt nálunk. Az esküvőre, meg legutóbb a keresztelőre öltöztem ki, és annak is mi lett a vége? Gyötrelem, elbukás, szenvedés. Eljutunk végül oda, ahova nem akartam ma, de ha nem ejtjük meg ezt a beszélgetést, akkor soha nem derül ki, hogyan is terveztük volna a jövőt. Rázúdítom a kételyeimet, a rossz kimenetelét az összebútorozásnak, na és persze a várható elképzeléssel zárom.
- Igen, én se akartam ezen okokból kifolyólag, amiket elmondtam neked. Valóban igazad van, a sok rossz ellenére is itt vagyunk. – kortyolok bele az üvegbe, és rápillantok, de valamiért most neki is könnyebb, ha nem a szemembe nézve ecseteli a problémák armadáját.
- Mert….nem… - bízom magamban. Váratlanul ér a kérdése, a könnyfátyolon át is látom, hogy mennyire megbántottam, de most realizálom csak, hogy neki is lennének sérelmei, egyszerűen nem mondta el eddig.
- Igazad van nem tudhatom, hogyan reagálnának a hírre, de miért akarnék akadályozó tényező lenni, ha így is bonyolult az életed velük? Meghalt az édesanyjuk…ez nem olyan, amit egy év alatt fel lehet dolgozni, vagy egy élet alatt. – emeltebb hangon mondom ki, és egy kicsit be is horpasztom az üvegem oldalát. Hirtelen az ikrek helyébe képzelem magam és pokoli módon átérzem, hogy milyen, ha valaki fontosat elveszítenek.
- Én se akartam volna, ha az apám életébe betoppan egy másik nő, aki ráadásul teherbe esik. Magamból indultam ki, én nem örülnék, és ez mozgatott. – emelem rá a kéklő íriszeimet, de a végén már totál nem tudom, hogy mi lenne a helyes.
- Világéletemben a hátam mögött álltak a szüleim, és támogattak mindenben, de a betegséggel nem tudtam megküzdeni. Elvette tőlem Joel, a rák elvitte. Ijesztő a gondolat, hogy most én leszek szülő. Nemcsak az időzítés, úgy az egész helyzet. Soha nem erőszakolnám rá magam senkire, aki nem akarja. Erőszakosan ragaszkodtam hozzád, mindent meg akartam beszélni, amikor nem is álltál készen rá. A szeretetedre, a szerelemedre éheztem, és kaptam egy pofont. Nincs kedvem rád akaszkodni megint, ha nem tudok segíteni se. Nekem kudarc, mert nem lehettem a támaszod a bátyád halála után, nem beszélhettem a bajomról, mert a tiéd nagyobb volt, és mégis rosszul sült el. Bármibe kezdek, annak rossz vége lesz. Mi lenne, ha összeköltöznénk? Nem tudom, milyen anyuka leszek, ha még azt se tudom, hogy milyen jó barátnőnek lenni. – sóhajtok egyet, mert megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. A tőrdöfés igazából az elhagyás témakör, mert nagyon is jól emlékszem arra a levélre, amit a lakásán írtam aznap éjjel, amikor összeomlottam. Ugyanezt éreztem, hogy nem akarok ráakaszkodni. A kérdése hallatán, csak bámulok magam elé, aztán felé fordítom az arcomat, és elveszek a mélykék szempárban.
- Én…én hagytalak el. – jelentem ki, nem mondok többet, nem bírom, hogy így nézzen rá. Átfordulok a másik oldalamra, és idegesen kutatok egy papírzsebkendő után. A bűntudat mardos, nagyokat kell nyelnem, és a hasamra simítom a tenyeremet, mert émelyegni kezdek megint. A kompromisszuma, és a lágy hangja kicsit kizökkent ebből, és csak matatok tovább, de aztán megtalálom, és megtörlöm vele a szememet.
- Megpróbálhatjuk. – szipogva fújom ki az orromat, aztán a tenyerembe rejtem a használt zsepit.
- A kulcsod még megvan, és adhatok pótot, de egy ideje már otthon van a tiéd is. – válaszolok halkan. Az arcom felpüffedt, és a szemeim is bedagadtak, de mit sem számít, ha szarul vagyok.
- Én tényleg szeretlek, csak túl sok ez, mármint ez a hír mára. – nyelek egy nagyot, és a szám elé kell kapnom a kezemet. Némileg sikerül visszanyelnem a rosszat, de a második hot dog már nem kellett volna. Az ajkaira tekintek, a szájára, aztán meg a szemébe.
- Kimerültem, hazamennék. – mosolytalanul csúszok oda, és döntöm a vállára a fejemet, aztán átkarolom a derekát, és odabújok a mellkasához. Ha átölel, akkor szorosan veszek el a biztonságot jelentő karok között, ami megnyugvást hozhat a háborgó tenger ellen. A szellő és a napsütés együttes erejével simogatja az arcomat, amikor a fülem a mellkasa azon részére siklik, ahol hallani a szívverését. Nagyon gyors, de a legszebb dolog is a világon. Lehunyom a szemhéjamat, és elbóbiskolok az ölelésében.

Nem fejezi be a mondatot, és fogalmam sincs, mire gondolna, miként végződne a válasza, de talán igazán ő sem tudja megfogalmazni, de a téma tovább sodródik, ehelyett beszél másról, az azonban bizonyos, hogyha a későbbiekben is felmerül majd, nem fogom ennyiben hagyni, akkor kénytelen lesz válaszolni.
- A te szüleid együtt voltak édesanyád halálakor. Én az anyjuk haláláig nem is tudtam a létezésükről. Te nem olyan nő vagy, aki átveszi az anyjuk helyét az apjuk mellett. Persze, hogy nem szívesen láttad volna, hogy apukád tovább lép. Nekem viszont nem tovább kell lépnem, hanem előre. Ha már itt tartunk, egy állandó kapcsolatnak szerintem sokkal jobban örülhetnek, mint a korábbi életemnek. – Csodás példamutató fater lennék, ha hetente más nőt vinnék haza, szóval még mindig ezerszer inkább ez a verzióm. - Egyikük sem akar kisajátítani, és mindketten értelmes emberek, meg fogják érteni, idővel el fogják fogadni. Az is idő volt, míg velem megbékéltek, Diának még most is döcögve megy. Csak ne állj hozzá negatívan, és tudom, nehéz, de ők még csak kamaszok, velük szemben nekünk kell az elfogadóbbnak lennünk. – Ha engem akar, márpedig így van, ezt tudom, akkor rá is vonatkozik ez az egész, hisz velem járnak a lányaim. Isten ments, hogy az anyjuk kívánjon lenni, lehetetlen volna akkor is, ha tíz évvel idősebb lenne. Legyen a barátnőjük, az sem zavar, ha kipletykálnak a hátam mögött, nekem addig édes mindegy, amíg nem dől össze a ház.
- Túl sokat görcsölsz, és problémát csinálsz valamiből, amiből lehet nem is lenne. Tudom, hogy nem könnyű pozitívan a jövőbe tekinteni, és nem mindenben a rosszat keresni, de megpróbálhatnád kicsit derűsebben szemlélni a világot, és kezdhetnéd önmagaddal. Miért hiszed azt, hogy rám erőszakolnád magad? Ismersz már annyira szerintem, hogy tudd, ha nem akarnék melletted lenni, már nem lennék itt. Nem azért vagyok melletted, mert te így akartad, hanem mert én is így akartam. Csak nekem több idő kellett hozzá, mint mindenhez. Én már nem húsz éves vagyok, Chloe, aki előtt még ezernyi terv tornyosul, mindenbe belekap, és ha nem sikerül, még simán újrakezdhetem. Nekem kész felépített életem volt, megvalósítottam a céljaim nagy részét, és berendezkedtem az agglegényéletre. Ez felborult, de mielőtt zokon vennéd, ezt én egy cseppet sem bánom, és épp úgy tettek hozzá a lányok is, mint te. Ellenben mindezt fel kellett dolgoznom, én sem veszem olyan könnyen a történéseket, mint azt talán hiszed. A változás nehéz, de úgy gondolom, már így is igencsak nagyot sikerült változnom, és nem gondolnám, hogy rossz irányba. Egyszerűen… ne akarj mindig mindenkinek megfelelni, tedd azt, amit tenni szeretnél, élj, és ne temesd el magad élve. – Nehéz szavak, tudom jól, de úgy érzem, Chloe elfelejtett időközben, hogy még nagyon fiatal, hogy sok idő van előtte, és jó volna megélnie az életét, nem csak sodródni vele, és mindenben a rosszat keresni. A sírása összeszorítja a szívemet, de ha már belekezdtünk, illenék kimondani mindent, amit vélhetőleg ki kell, máskülönben nincs értelme.
Amikor válaszol, csak bólintok egyet. Lehet, hogy ő ezt idő közben elfelejtette, vagy kevésbé érezte súlyosnak, de én emlékszem rá, ahogy arra is, hogy csak napokkal később, a sokadik olvasásra jöttem rá, hogy ő többet nem akart visszajönni hozzám, és rohadtul arcon vágott a dolog, de azóta sem volt igazából alkalom arra, hogy ezt felemlegessem, aztán már nem is akartam, mert minek bolygassam meg még jobban az életünket. Most viszont úgy éreztem, nincs más választásom.
- Akkor így lesz. – Karolom át, persze azt megvárom, hogy kifújja az orrát. A kulcs témakörére összevonom a szemöldököm. - Mi? Mármint hogy másoltál nekem kulcsot, csak nem adtad ide, vagy nálam van otthon, csak nem tudok róla? – Kicsit elvesztem ebben a kérdéskörben, de a válasza majd felhomályosít. Pasiból vagyok, nem lepne meg, ha észre sem vettem volna egy plusz kulcsot a kulcscsomómon, de tán csak nem vagyok ilyen béna…
- Én is szeretlek, Csipkerózsika. – Bármilyen elcseszettül nehéz is legyen ez az egész közöttünk. A gyerek kérdés meg nem csoda, hogy túl sok neki, nekem is, az viszont biztos, hogy sürgősen át kell húznom a belem az urológiára, nem mondom, hogy asztalt fogok borogatni, de lehetséges, hogy nem leszek túl nyugodt. Minden morzsára szükségem volt ilyen téren most Chloe mellett. - Persze, hazaviszlek. – Nem mondom, hogy a hangulat páratlan és csodás, de legalább valamennyit haladtunk előre, ebben biztos vagyok. A többire majd idővel fényt derítünk, Rómát sem egy nap alatt építették. Cirógatom kicsit a hátát, mikor hozzám bújik, ám még mindig képes meglepetéssel szolgálni, mert hamarosan már csak az egyenletes légzését hallom, és mivel nincs szívem felkelteni, ezért egyelőre hagyom, hagy aludjon, elvégre, ráérek egy óra múlva megtenni, akkor még beérek a műtétemre még a hazafuvarozásával együtt. Kész szerencse, hogy pár perce hátradőltem, így egész kényelmes a dolog, csak el ne aludjak hozzá hasonlóan, szép lenne…

//Köszönöm szépen a játékot, Napsugaram! <3333//

Viszket. Mint az állat. Meg vörös pöttyök is vannak rajta, vagy legalábbis asszem', hogy azok. Baszki, ilyenem még sose volt.. és persze, ilyenkor rohadtul a fülemben csengenek Lia szavai arról, hogy kivel hol és mikor és hogyan… bakker, de kurvára hiányzik.. ez azonban most baromira lényegtelen, az sokkal inkább az, hogy hugyozni fáj, mint állat és ez kifejezetten rossz kihatással van a próbálkozási esélyeimre. A randizás a normális élet velejárója és én egészen szépen teljesítek benne, azaz, hogy teljesítenék, ha nem volna ez az aprócskának tűnő, de annál problematikusabb helyzet. Csak mostanában kezdtem rákapni a kiegészítőként nagyon is kellemes online randizásra, amihez nem nyújt éppen segítséget a jelenlegi helyzet, pedig már éppen készen lettem volna kijelenteni; ágyő' szimpla ismerkedés, helló netes randikapcsolatok! Az viszont sehol sem néz ki jól, ha az ember bizonyos problémákkal néz szembe, szóval egyértelműen ideje – nem csak a csajok miatt – megoldást találni egy nagyon is – szó szerint égető – problémára.
Az időpont 11:15-re szól, de nem is én lennék, ha nem sikerülne késnem kerek öt percet. A recepción ülő hölgyemény szerint, habár nem szép dolog, még nem a világ vége, szóval vonuljak csak be a dokihoz, egészen biztosan várni/fogadni fog. Mondja az emeletet is a maga akcentusán, én meg nem sokat szarozok rajta, elindulok irányba és, amikor végre megvan a megfelelő szint, akkor két koppantást követően vonulok be a rendelő ajtaján. Elvégre időpontom volt és ugyan késtem kicsit, de feltételezem, nem nyolc percet számoltak rám összesen, amikor bejelentkeztem, így a legnagyobb haláli nyugalommal lépek beljebb és csukom be a bejáratot magam után.
- Üdv doki! Bocs a késésért! Azt mondták nem nagy gond, úgyhogy nem is nagyon tartanám fel, csak valami gyógyszert szeretnék erre. – minden szívbaj nélkül tolom le a gyatyámat – orvos, nem??! – előtte, hogy túl legyünk azon, amin túl kell lenni. - Viszket és elég ronda, szóval kéne rá valami speckó kenőcs vagy tabletta, mert így ugye nem maradhat... – szusszanok egyet, majd a széttárt mancsaimat a csípőmre landoltatom.

- Két perc, és jövök Joël, rá kell néznem egy betegemre. – Suhan ki az urológia királynője némi csipogó ellenőrzés után, én meg maradok a seggemen, várva a papírhalmazt, amit majd kapok. Kicsit röhejes egyébként, hogy egy csinos kis összeget kapok kártérítés címén, tekintettel arra, hogy az eljárás bizony befuccsolt. Nem mintha bánnám, hogy gyerekem lesz, egészen lelkesít a téma onnantól kezdve, hogy megtudtam, jah, az ondóvezetékem bizony marhára összenőtt magától, szóval nagyon is lehetséges. Csoda, hogy nem történt meg hamarabb… Bár, Chloe fizikai állapota révén annyira mégsem.
A köpenyemet visszahúzom, révén még munkaidőben vagyok, és van nekem is bőven tennivalóm, csak éppen ezzel kapcsolatban muszáj elintéznem ezt-azt, és a magánéletemben nagyjából legalább öt felé kéne szakadnom, ami valljuk be, lehetetlen, szóval kénytelen vagyok összekötni a kellemetlent a kötelezővel.
Már majdnem közlöm, hogy milyen gyors volt a doktornő, amikor benyit valami fazon, és nekem felocsúdni sincs különösképpen lehetőségem, máris szatírt játszik. Mi a faszom… Ja, hát pont az. Nem szarozik az ürge, az tuti, én jobb híján megvakarom a tarkóm, majd egy mély sóhajjal felállok.
- Ha engem kérdez, egy csinos gombás fertőzésről van szó, ámde a doktornő kért két percet, és máris visszaér, addig nyugodtan felöltözhet, én nem írhatok fel magának gyógyszert. – Lévén nem vagyok urológus, esélyesen valóban gomba, de holt biztos, hogy ilyenért én nem fogom vállalni a felelősséget, még csak az kellene nekem. Azért gondolatban elkalandozom kissé, mert hát valljuk be, így jártam már én is, kicsit rosszabbul is, amikor Chloetól elkaptam a nyavalyát, de így jár, aki nem védekezik, ugyebár… Igaz, elvétve anélkül ugyanúgy el lehet kapni, de mindenki magából indul ki, én legalábbis biztosan.
- Illetve, még én vagyok a soron. Ha jól emlékszem, kicsit megcsúsztak az időpontok, volt valami khm... kellemetlen hímtag eltávolításos projekt ma reggel. - Csomagolom könnyed köntösbe a barátnő félig leharapta a pasija farkát, mert megijedt a besípoló füstérzékelőtől. Minek dohányzik otthon, akinek ilyesmi van beszerelve?

Csípőre vágom mind a két mancsomat és még szépen el is kezdem bámulni a semmit a távolban, amíg szemrevételezésre kínálom a családi ékszerek mindegyikét. Neki meghagyom a gondtalan vizsgálódás lehetőségét, míg magamnak a viszonylagos kellemetlenséggel járó, de azért jelenlévő méltóságot. Mert kérem, normál esetben férfiak – hacsak nem erre gerjednek – nem mutogatják egymásnak a szafaládét. Még poénból sem. Vagy legalábbis a kevésbé elfajzottak nem. Kivételt képez ez alól a doki meg a páciens és több lehetőséget nem is nagyon tudok vagy inkább akarok elképzelni.
Noh, a diagnózis úgy tűnik, hogy meg is van, már kezdenék örvendeni, hogy akkor ennyi is lett volna az emlékezetes, de inkább feledni kívánatos élményt, amikor is megáll egy pillanatra bennem az a bizonyos ütő. Egész addig, amíg el nem röhögöm magam kínomban. Határozottan kínomban.
- Ugye most szívat??!? Maga az orvos, csak poénkodik, igaz? – más különben mi a tökömért visel orvosi köpenyt bakker?! Hát milyen dolog már ez?! Már, ha nem orvos, de nagyon ajánlom, hogy az legyen. Légyszi! Megrökönyödésemben naná, hogy elfelejtem felrángatni a gatyeszt és lógatom továbbra is a pélót – legalább szellőzik –, a lapát tenyereim meg továbbra is a csípőmön relaxálnak. - De maga doki, nem?! ...És most mondta, hogy gomba.. akkor ezt rávágta csakúgy poénból vagy ért is hozzá? ...És egyáltalán mi a tököm folyik itt??! ...Már az egyértelműn túl… – ekkor jut eszembe, hogy ideje lenne elpakolni az elpakolásra szoruló részeket, úgyhogy gondoskodom róluk. Basszem meg a rohadt eget, nagyon remélem, hogy nem valami lelkes bámészkodónak sikerült kivágjam a lényeget, mert menten berosálok!
- Maga van soron? – nyúlik el a képem, mint a rágógumi és nagyjából kezd leesni a tantusz, amit nem nagyon szeretnék zuhanórepülésben látni. - Ezek szerint kivágtam a péniszem egy páciensnek?! Mentem leszopom magam... – utóbbit a fejemhez kapva, inkább csak magamnak jegyzem meg. Ekkora égést.. Mondd, hogy nem erről van szó, légyszi-légyszi...

Olyannyira nem vizsgálódom, eszemben sincs mások falloszával szemezni, még véletlenül sem. Az urológia sosem volt szívügyem, nem véletlenül kerültem el jó messzire. Annyit tudok róla, amennyit kötelező volt elsajátítanom, meg mivel pasiból vagyok, nyilván a mindennapos használat során is ragadt rám ez-az.
A röhögése vélhetőleg olyasmi, amivel magam szintúgy reagálnék egy ilyen helyzetben, lévén meglehetősen értelmetlen volna a szívünkre venni egy ilyen elbaszott szitut. Nem vagyunk mi nőből. Nemde?
- Bár poénkodnék. – Mély lélegzettel uralkodom vonásaimon, mert igencsak jól esne arcba röhögni a korábbi belépő okán, de mégicsak orvos volnék, ilyet nem teszünk, akkor sem, ha nem a mi páciensünkről van szó.
- Orvos vagyok, de a másik nem gondjaiban sokkal inkább járatosnak vallom magam. Ami a maga ügyét illeti, maximum a felhasználói oldalról vagyok képes megközelíteni a helyzetet. Nem, nem poén, a tünetei arra utalnak. A legtöbb betegség tünetei között nem szerepel a viszketés. – Fejtegetem higgadtan, feltűnően az arcába bámulva, bízom benne, hogy mihamarabb feltűnik neki, hogy még mindig kirakatban van a téma, én meg határozottan nem vagyok beavatni való, sem vágyódó szempár.
- Én volnék, igen. – Most, hogy eltette a cuccost, már azért egy félmosolyra futja, meglehetősen megkönnyebbültem. Nem tehetek róla, kicsit talán homofób vagyok, de a férfiak nemi szervét köszönöm, rémálmaimban sem szeretném látni. Ha fiam lesz, ő lesz a kivétel, ám azt is csak azért, mert óhatatlan lesz olykor, ha mondjuk pelenkázom, vagy fürdetem.
- Könyörgöm, csak azt ne, bár kétségkívül figyelemreméltó mutatvány lenne, az összes bordánk birtokában lehetetlen is, de meg ne próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről. – Még mielőtt ihletet kapna még valami őrültségre. Hogy a nők mennyivel illedelmesebb és félénkebb páciensek… jó, közöttük is akadnak rettenetes modorral megáldottak, de a legtöbben szerencsére nem olyanok.
- De nyugtassa a tudat, hogy csak egy kicsit ment mellé. Mondjuk egy x kromoszómával. – Oké, az nem is olyan kicsi, de a jelen helyzetet már csak gyatra poénokkal lehet véleményem szerint kezelni.

Nyelek. Először csak egyet és bámulok, mint borjú az új kapura vagy mi a tökömre. Aztán nyelek még egyet. Hogyaza telibebaszottjóbüdösrohadt... - Aztakurva... – szalad ki kéretlenül és nem túlzottan kontrolláltan – mondjuk nem is nagyon zavar, hogy kiszaladt – és a kín-vigyor még ott van a fejemen extra ráadásként.
- Nem gyakran történik meg az ilyesmi, jól tippelem? – páciens, előkapva amit rohadtul nem kéne, vagyis a hímnem tagjai közül, mert ha jól értem, akkor egyébként bigeturkász. - ..bocs a közjátékért, normál esetben nem szokásom akárkinek csakúgy mutogatni. Illetve nem férfinak és nem más akaratával ellenkezőleg.. szóval érti, hogy értem. – igazság szerint szokásom idegen nőknek előkapni, de nem mutogatós-bácsi játék okán, hanem mindkét részről teljes beleegyezéssel, és egyéb használatra, mint szemlélődésre. Ennek következtében jutottam ide egyébként és viszket, mint az állat.
Először le se esik, hogy miféle figyelemre méltó mutatványt emleget, aztán bevillant, hogy emlegettem valamit önmagam leszopásáról, így pedig az értetlen fejemen hamar meglátszik, hogy időközben feltaláltam a spanyol viaszt. Vagy legalábbis megértettem miért a nagy ellenkezés.
- Áh.. – kezdem egy legyintéssel. - ..mára már eleget látott azt hiszem, úgyhogy nincs miért aggódnia. Egyébként meg.. – torkot köszörülök, mert azért azt én is fogom, hogy vérciki az egész jelenet, pontosabban én. - ..maga szerint meg kell várjam a dokit? Mármint az igazit, aki tud is ezzel mit kezdeni vagy kaphatok rá a gyógyszertárban valamit recept nélkül is? Lehetőleg anélkül, hogy ott is mutogatóst kellene játszanom.. Inkább bemondásra gondoltam volna a gyógyszer vagy kenőcs nevével vagy ilyesmi. – ha nem feltétlen nagyon muszáj, akkor nem vágnám ki még egyszer a bránert, tanácsot viszont elfogadok, ha már emlegette, hogy felhasználói oldalról bennfentes maga is.
- Van tanácsa esetleg? – puhatolózok és titokban abban reménykedek, hátha így gyorsabban megúszom az egész kellemetlen procedúrát, mondjuk úgy, hogy alapból ki is hagyom. Egy napra, egy ilyen élmény elég is. Asszem'.

- Az én pácienseim általában megvárják, míg megkérem őket, hogy vetkőzzenek, de fogalmam sincs, a doktornő esetében miként zajlik. – Őszintén, kötve hiszem, hogy így lép be mindenki a rendelőbe, az arcába tolva gyakorlatilag a falloszt, vizsgálódjon csak. Azt a részét megértem, hogy túl akar lenni rajta, de akkor sem járja ez a módszer véleményem szerint, mindenesetre lelke rajta.
- Értem, nem szükséges tovább ragozni. – Felőlem aztán nyugodtan lehet mutogatós bácsi is, lelke rajta, azoknak is szüksége lehet orvosi ellátásra. Sejtésem szerint azért esetében benne van a pakliban, hogy egy arra vevő nőszemély előtt simán eljátssza ezt. Ami azt illeti, hasonlóra én is vetemedtem már, de akkor egyértelmű volt, hogy benne van a buliban a hölgyemény.
- Valóban bőven eleget láttam. – Erre csak helyeselni tudok, és eszemben sincs még több hasonló élményt elszenvedni, ha még fejlődésben lévő szervezet lennék, biztosan most álltam volna meg benne. Atya ég, nem is értem, férfiak hogyan képesek urológusnak menni.
- Szerintem várja meg a doktornőt, az a biztos, illetőleg ő vállalja a felelősséget azért, amit mond, én nem tehetem, értelemszerűen. Az egészségéről van szó, és szerintem szeretné minél hamarabb használni a problémás testrészét. – Én legalábbis biztosan így lennék vele, szóval maradjunk annyiban, hogy mindenképp jobban jár az urológussal, mintha én mondok neki valami gomba elleni szert, közben lehet, hogy ez már valami új nyavalya, márpedig én nem tartok lépést a tudomány ezen ágával. Igaz, a másik oldalról sem jött képbe semmi olyan mostanság, ami eddig nem volt, szóval meglehetősen biztos vagyok abban, hogy gomba, de mint mondtam, nem vállalnám a szavaimért a felelősséget.
- Öreg, használj gumit. Addig legalábbis, amíg nincs stabil partnered, máskülönben bármikor belefuthatsz hasonló kellemetlenségekbe, esetleg itt-ott elhintett magvakból született kölyökben. – Haha, én már csak tudom, mindkettőt volt alkalmam megtapasztalni. Ezt ugyan nem hirdetem, de talán sejti, hogy nem csak megváltani akarom a világot a kondom terjesztésével, mert ahhoz, hogy egy pasi ezt javasolja, azért kell egy s más, lévén szerintem mind utáljuk azt a mű szarságot.

- Nekem se sok. – vonom meg a vállamat érdektelenül. Nem gyakran járok erre, ha pedig mégis, akkor sem szokásom kideríteni a bevett módit, mert nagy ívben szarok rájuk. Arról nem is beszélve, hogy jobban csípem a gyorsan – mondom gyorsan – essünk túl rajta módit. Problémám van és reményeim szerint egy urológus nem először lát életében pöcsöt, szóval meg se fordult a fejemben, hogy felvezető bájcsevej is kéne. Gondolom a muffok ezzel máshogy vannak. A franc se tudja. Más esetben megkérdezném róla Liát, de mivel úgy eltűnt, mint a hangtalan, de szagos fing a levegőben, ezért eléggé meg vagyok lőve a témát illetően.
Eszemben sincs tovább rontani a helyzeten, szóval nem ragozok és mutogatni sem áll szándékomban a továbbiakban, ezt azért jobb előre tisztázni.
- Eeezt jól látja és akkor oké, megvárom a doktornőt. Maguknak van még befejezetlen ügyük? Kivonuljak? – bökök a fejemmel az ajtó felé, megdobva a szemöldökeimet a kérdéshez, mert, ha ki kell menjek, akkor ezen ne múlják, már lépek is.
- A szabályokat én is vágom, de van azaz eset, amikor valahogy mégse jön össze a forgatókönyveit szó szerint követni. Szerintem maga is tapasztalta már ezt... – nekem egy férfi se akarja bemagyarázni, hogy nem volt még olyan élményben része, amikor kurvára nem az óvszer járt elsőre a eszében. A lónak is négy lába van, mégis megbotlik vagy mit a tököm.
- ...de azért kösz a tanácsot, majd megfogadom legközelebb. – értékelem, hogy jót akar, szóval jah, jár neki a köszönetnyilvánítás meg a többi tököm is. Hálám jeléül még egy ujjal prezentált szalutálásra is futja tőlem.
- Nem is zavarom tovább. Kösz a tanácsot és még egyszer bocs a nem kívánt élmény miatt. Jah, meg persze a legjobbakat! – elvégre ő is páciensként van itt, mint az kiderült, így pedig feltételezem, hogy nála sem teljesen kerek minden. Úgyhogy jah, jobbulást neki, meg minden egyéb jót, a magam részéről azonban azt hiszem jobb, ha kivonulok és ez alkalommal várok és akkor kapom elő a bránert legközelebb, amikor konkrétan arra szólítanak fel.


//Rövid lett, de nagyon köszönöm a játékot és bocsi a sokkoló élmény miatt. XDDD //

- Egy leletet még várok, igen, de az körülbelül egy perc onnantól, hogy visszajött. – A lényeget már megbeszéltük, de sajnos az ügy nem tűrt halasztást, szóval várok, noha megkerülhetném a doktornőt, ám ezekkel az eszközökkel nem szoktam élni, jobb a békesség. Részemről aztán maradhatna, szóval nem mondom, hogy menjen ki, abban már semmi titok nem lesz, amit a doktornővel még interakcióba kell lépnünk, az ő problémájával meg már tisztában vagyok, bármennyire nem vágytam ilyesmire.
- Valóban tapasztaltam. – Diszkréten bólintok csupán. Hát jah. Duplán. Életemben két nővel nem használtam gumit. Mindkettő terhes lett, szóval ezt nem ragozom inkább tovább. Igaz, Chloeval legalább nem volt hozzá elég egyetlen alkalom.
- Bármikor. – Röhögöm el, mert valljuk be, én magam nem értékelném túlzottan a rögtönzött felvilágosító órát. Nyilván a hülye is tudja, hogy gumiban szexelni nem a világ legcsúcsabb élménye, de a legtöbb nő ragaszkodik hozzá. Alkalmi kapcsolatok esetében kiváltképp, abból meg nekem bőven kijutott, szóval megszoktam ezt a kellemetlenséget.
- Magának is, remélem, kap rá valami csúcs krémet… Kellemesebb napot! – Köszönök el, aztán tovább várakozom a doktornőre. Szerencsére röpke tíz perc elteltével betoppan, készen arra, hogy még inkább felpörögve folytassa a rendelését, egyébként sem egy elveszett nő, de most azért szép kis lemaradást kell behoznia.
Kiérve még biccentek egyet a korábbi tagnak, aki villantott egyet előttem, aztán megyek a dolgomra, ő meg be a doktornőhöz. Azért megmosolyogtat az elképzelés, hogy előtte is azonnal gatyaletolás esélyes… Nem mintha őt zavarba hozná, elvégre épp elégszer láthatott már hasonlót.

//Ugyan, kifejezetten szórakoztató volt, én is nagyon köszönöm! :DDD //