Padsorok (református templom)

Él. Amikor otthagytam, mosolygott a szeme. Lerajzoltam őt, mert a legújabb festményem - amit bevittem neki - láttán felcsillanni véltem tekintetét. Sosem tudom, hogy tényleg azt gondolja-e, amit gondolom, hogy gondol, hogy azt szeretné-e, amiről azt hiszem szeretné, de nagyon igyekszem boldoggá tenni őt. Ettől függetlenül viszont tartom magam ahhoz, amit tíz évvel ezelőtt megmondtam. Ez nem élet. Így semmiképp sem az.
Esme szenved. Nem most kezdte, hanem eddig is így volt, de ahogy egyre idősebb lesz, úgy látom egyre inkább rajta a belefásultságot, azt a fajta keserűséget, aminek nem szabadna egy huszonegy éves arcán állandóan honolni. Szórakoznia kellene, élni az életét és nem minden szabad percét az anyja mellett tölteni, aki nem képes kommunikálni vele.
Emlékszem azokra az időkre, amikor nem jött be a kórházba. Tizenhét volt, lázadó, nagykamasz. Pártoltam a távolmaradását, örültem neki, s szinte csalódott voltam, amikor egyszer csak újra megjelent. A kérdéseivel együtt, természetesen.
Tudja. Tudta. Mindig is tudta, hogy az anyja meg én nem vagyunk egy pár, nincs köztünk szerelem. Elfogadta - amennyire egy gyerek képes rá - hogy a szeretet elég, s engem sosem faggatott arról, hogy miért is van ez így. Tudtommal Sammiet sem, de ebben nem vagyok biztos. Ennyi néha, pislogástól terhes év után semmiben nem vagyok biztos. És ez felőröl, éppen ahogy Esmet is.
Okkal vagyok itt, s ez az ok nemcsak az úr közelsége a szent helyén. Rayhez jöttem, a baráthoz, az unokatestvérhez, mert valamit tudnia kell. Nem gyónnivalóm van, hanem jelentésem. Hogy kellemesebb lesz-e így? Nem, határozottan nem. De amint előkerül, kérdés és köszönés nélkül szegezem a reverendának az igazságot.
- Úgy néz ki, leállt az egyik veséje.
A "nem menthető" nem tud előkeveredni belőlem. Egyszerűen, ennyi volt. Ennyit szerettem volna mondani, s most, hogy megtettem, a könyöklőre támaszkodva imára kulcsolt kezeimre hajtom fejem.
Akarom, hogy halott legyen és nem akarom, hogy az legyen. (Ön)gyűlöletem oly heves, hogy imát hányok tőle. Megint. Minduntalan.

- Ide rúgd Shepherd atya! – rikoltja Jonas és közben lelkesen kalimpál. Európai focit játszunk a hátsókertben. Hittanóra után gyakran szoktunk még lejönni és együtt játszani a srácokkal. Szeretik és megvallom én is.
- Figyelj, megy! - ügyeskedve – na jó, valójában nagyon is bénázva – passzolom le a bőrlabdát, majd pedig mind a nyolc srác egyszerre indul meg egy irányba. Szaladok én is természetesen.
A kis Samuel kaparintja meg és a székekkel jelölt kapuba rúgja. Gól. 2-3 már az állás így.
- Az istenit már! – bosszankodik Thomas, én pedig már veszem is a levegőt, hogy az unalomig ismételt, de mindig újra és újra előkerülő szavakat mondjam el.
- Fiúk, Isten nevét szátokra...
…- hiába ne vegyétek! – fejezik be velem együtt, egyszerre kántálva.
- Én is így gondoltam. Na már most akkor... – a mondatot azonban nem tudom már befejezni, mert az öreg Abraham jön ki és lép hozzám, a fülembe súgva, Stas itt van.
- Jól van, fiúk játszatok csak tovább, nem sokára jövök vissza. Abe, itt maradsz velük? – az öreg bólint, a srácok tovább fociznak, én pedig belépek a templomba, hogy megkeressem barátomat.
Már köszöntésére nyílnának ajkaim, de megelőz, így csak elnyílik a szám és be is csukódik. Vállaim valamelyest megereszkednek, ahogy mellé lépve térdepelek le én is, ujjaimat összefűzve.
- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kisértésbe, de szabadits meg a gonosztól, mert tied az ország a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. – keresztet vetek és felülök a padba. Megvárom, amíg Stas is befejezi az imát, nem zavarom meg addig, de amikor már egyértelmű, hogy befejezte az Úrral a beszélgetést, akkor rákezdek én is.
- Mit mondanak az orvosok? – mármint azon túl, hogy leállt az egyik veséje, mert gondolom van tovább is, főleg, hogy mit is tesznek most.
- Esme tudja már? – oldalra billenő fejjel figyelem barátomat.
- És te, hogy vagy? – húzódnak kicsit összébb a szemréseim. Azt hiszem nagyjából sejtem, de neki tesz jót az, ha ki is mondja, ami a lelkét nyomja.

Megnyugtat a közös ima, mert bár mondják, hogy ez magányos tevékenység, én ebben nem hiszek. A hitem furcsa, egyesek szerint elítélendő, mások szerint nem is hit, de engem nem zavart sosem ez a vélekedés. Katolikusként járok egy református paphoz gyónni, elhiszem, hogy a feloldozás, amit kapok valós és ezzel így tökéletesen rendben vagyok. Vagyunk. Ha nem lenne a legjobb barátom, akkor nem így tennék, akkor valószínűleg senkinek nem vallanám meg vétkeim, de így, hogy Ray az, aki minden amennyivel egyszerűbb, annyival bonyodalmasabb is.
- Amen.
Fejezem be az imát, hogy aztán alkarjaimat fektessem a könyöklőre, így maradjak előredőlve, de fordítsam fejem Ray felé.
- Ezen felül semmit. Megnyugtattak, hogy egy vesével is lehet élni. Meg akarják műteni.
Élni. Hát persze. Mintha az, ahogy Sammie létezik élet lenne. Keserűen ejtem ki a szót, de nem megyek bele abba a parttalan vitába, amibe egyszer már - kissé élesebb hangon és más helyszínen - keveredtem Rayjel. Isten házában még én sem káromkodom. Pedig egyébként tud elé mocskos lenni a szám, hogyha elkap a tehetetlen düh.
- Nem tudja. Nem volt szívem elmondani neki. Valami kirándulásra készül a barátaival, ahhoz képest mennyire keserű mostanában, az utóbbi napokban annyira lelkes volt. Ha tudná, akkor lemondaná az utat. Márpedig jár neki, hogy éljen. Ő megteheti.
Furcsa dolog ez. Nem szerelem, de a legmélyebb szeretet az, amit érzek Samantha iránt, egy percig sem bánom, hogy elvettem őt, nem tudnám elhagyni soha, még úgy sem, hogy amíg még egészséges volt, addig megbeszéltük, hogy nyitott házasság a miénk éppen azért, mert nem volt köztünk soha, semmiféle intimitás úgy, ahogyan az szerelmesek, párok, házaspárok között lenni szokott. Nyithattam volna más nők felé és tettem is, de a biológiai szükségleteken kívül más nem vitt rá erre. Kapcsolatra nem vágytam soha, ami kifejezett szerencse, hiszen melyik nő lenne hajlandó tolerálni azt, ahogyan élem az életem Sammievel?
- Nem tudom akarom-e, hogy átvészelje a műtétet.
Ez ugyan nem szigorúan a hogy vagyok kérdésre válasz, de vallomás. Kegyetlen, öngyűlölt, de igaz. És tanácsot várok, de nem mint egy papét. A véleményére volna szükségem, a legjobb barátoméra. Viszont kérni nem fogom. Nem terhelem azzal, hogy olyasmin kelljen gondolkodnia, ami vér a véréből. Hiszen rokonok. Akkor is, ha átadta nekem a teljes rendelkezési jogot Samantha felett (akármilyen rémesen is hangozzon ez).

Lassan bólintok egyet a szavait hallva. Nem örülök, de bízom Istenben és az Ő akaratában.
- Legyen hited Stas és bízz az orvosokban. – nem nagy általánosságban értem a szavaimat, hanem Sammie műtétjével és az állapotával kapcsolatban.
- De nem akarod előle teljesen eltitkolni, vagy igen? – nem az én dolgom beleszólni, hogy miként is intézik a dolgokat, elvégre ők így együtt, hárman egy család, hiába az unokanővérem Sammie. Én csak támogathatom őket, mint rokon, barát és pap. Ez az én dolgom.
- Sammie is él, akkor is, ha szerinted ez nem élet. Okkal van életben… Ha megkérlek, megmondod Esmenek, hogy látogasson meg valamikor? Régen nem láttam már és szeretnék vele kicsit beszélgetni, hátha jót tenne neki. – ha más nem, akkor könnyíteni a lelkén és osztozni az aggodalmában. Támogatni a hitében és segíteni vigaszt találni Istenben. Én ezt tudom adni és szeretném is. Ráadásul hiányzik, mégiscsak az én vérem ő is.
Sosem álltam Stas mellé abban, ahogyan a házasságukat megélték Sammievel, de nem is elleneztem. Az, hogy elvette őt, megmentve ezzel a leányanyaságtól, szerintem fantasztikusan önzetlen tett volt, az viszont, hogy házasokként sosem voltak valójában házasok, viszont egy más dolog. A házasság szentség, amit nem igazán gondolok olyan szinten kijátszható valaminek, amibe beleférnének a nyitott kapcsolatok, de ez a kettejük magánügye. Szót sosem emeltem a dolog ellen, nincs jogom, de véleményem van. Magánvéleményem.
- Stas ezt a terhet nem neked kell cipelned vagy magadra vállalnod. Nem a te akaratodon múlik és ezt el kellene fogadnod végre. A te dolgod, hogy mellette legyél egészségben, betegségben, jóban rosszban. Ezt fogadtátok egymásnak hosszú évekkel ezelőtt. Ehhez tartsd magad, ebbe kapaszkodj és engedd el annak a felelősségét és a bűntudatát, hogy mit is akarsz vagy nem akarsz. – ha hagyja, akkor megérintem a vállát és szelíden rá is szorítok. Nem játszom el, hogy tudom mennyire lehet nehéz neki, de azt biztosan tudom, hogy feleslegesen ostorozza önmagát és olyasmiért aggódik, amire neki semmilyen ráhatása nincsen. A dolgokat meg kell tanulni elfogadni.

Isten házában ritkán káromkodom, de ingerenciám annál többször adódik rá. Ez a mostani is egy ilyen alkalom. Nem bízom. Nem akarok bízni. S emiatt legszívesebben szembe köpném magam.
- Akarni akarom, de nem fogom megtenni. Egyébként se sikerülhetne, nem lehet előtte titkolózni, mindenre rájön. No meg naponta látogatja az anyját és igen jó viszonyban van Sammie ápolónőivel is.
Ismerem az orvosi titoktartás fogalmát, de az ápolónői egy egészen más eset. Amióta Esmet ismerik, szép csendesen cseperedett fel a szemük láttára és mit ne mondjak, olyan szinten bútordarabokká nőttük ki magunkat a kórházban, hogy szinte már családtagként tekintenek rá. Aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai is.
- Mégis mi ez az ok, mondd?
Csattanok fel kicsit élesebben annál, mint ahogy szerettem volna. Megdörgölöm fáradtan képemet, mielőtt bocsánatkérésemet egy pillantás keretei között Rayre ereszteném.
- Természetesen megmondom neki.
Bólintok, jelezve ezzel, hogy valamiféle cinkosságot vállaltunk itt és most, hiszen szerintem sem ártana Esmének egy látogatás az atyánál. Még akkor sem, hogyha a reformátusok nem gyóntatnak. Ray más, mi mások vagyunk. És nem is gyónás ez, ha szigorúan és vallási alapokon nyugtatva szemléljük az egészet. Mondjuk fel sem oldozhatna. De nem érdekel, nekem jó így. Másnak nem merném - papság ide vagy oda - mindezen lelki szemetemet bevallani.
- Szerinted mégis hol a fenében vagyok?! Bocsánat.
Sütöm le szemeimet a szitokszó észlelésekor. Addig nem szólalok meg újra, amíg magamban el nem mormoltam egy Miatyánkot. Nem, mintha ez bármin segítene Sammiet illetőn, de a hit az hit. Ha csodákra nem is, de léleknyugtatásra mindenképpen képes.
- Akkor mégis miért írtad alá azokat a papírokat, ha nem az én felelősségem? Az én kezembe helyezted az életét, pedig te vagy az egyetlen élő vérrokona.
Ez nem vád, ezek tények. De ha nem lennék olyan idegállapotban, mint amilyenben vagyok, esély szerint sose tettem volna fel ezt a kérdést neki.

Széttárom mindkét karomat. Hiszek, Isten szolgája vagyok, de nem mindentudó.
- Tudod, hogy az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Nem tudom, hogy milyen okkal, de rendületlenül hiszem, hogy van oka és értelme is. Az élet ajándék és szentség, akkor is, ha nem tökéletes vagy szép és jó. – igen, tudom, ismerem azt a forgatókönyvet, ami ilyenkor számos – nem hívő – fejében megfordul, hiszen milyen élet az, ami Sammienek kijutott vagy mi a helyzet azzal, amikor valakit folyamatosan bántalmaznak és így tovább. Nos erre is csak ugyanazt tudom mondani. Nem tudjuk mivégre vagyunk a világon, és erre a választ nekem sem kell tudnom. Az én dolgom, hogy higgyek és bízzak az Ő mindenhatóságában és abban, hogy nem ok nélkül és céltalanul létezünk csak a nagyvilágban, hanem igenis van egy felsőbb hatalom, akinek mindenre van rálátása, arra is, amire nekünk nincs, amit mi nem vagyunk képesek elfogadni és felfogni.
Sammie élete lehet, hogy Stas vagy a lánya miatt fontos és nem is önmaga miatt, vagy éppen, hogy miatta és neki az. Ezek olyan kérdések és válaszok, amelyekre nem nekem kell felelni és még, ha szeretnék is, akkor sem tudnék.
Megrázom a fejem, nem haragszom, főleg nem a felcsattanása miatt, teljesen érthető és elfogadható, emberi reakció, amivel próbál értelmet lelni egy látszólag értelmetlen létezésben.
- Köszönöm. – bólintok egyet Esme kapcsán. Tényleg nagyon régen láttam már és hiányzik.
Nem szólok közbe a kérdés ellenére sem. Tudom, hogy még mondani akar, fog valamit, hát kivárom annak az idejét és mikor végre megteszi, halkan szusszanok egyet.
- Te pedig a férje, ami felülírja a mi vérrokonságunkat. Ez így helyes Stas. És az aláírási jogon túl vagy mellett is ugyanazt mondom. Legyél mellette, ahogyan azt megfogadtad és bízz a Mindenhatóban. – őszintén és igaz hittel gondolom, hogy ennek a felelőssége az Ő kezében van és nem a barátoméban.

Bólintással jelzem, hogy igen, nagyon is tudom, miről beszél. Isten és az ő útjai tényleg kifürkészhetetlenek, hiszek is benne, de azt egyre nehezebb elfogadnom, hogy nem értem miért rótt ki ránk ennyi nehézséget. Hiszen mindig igyekeztem erényesen élni, úgy, hogy mind a tíz parancsolatnak eleget tegyek. Ehhez képest..? De inkább nem vádaskodom.
- Sose panaszkodtam azért, mert a férje vagyok. Azért vettem el, mert ezt akartam tenni, nem kényszerített rá senki. De tudod nagyon jól, hogy a mi házasságunk nem olyasmi, aminek joga lenne bármit is felülírni.
Vállat vonok, van ebben megannyi beletörődés is. Hiszen sosem éreztem magam feljogosítva arra, hogy Samantha helyett döntsek bármiben. Mindig óvatosan kezeltem ezt az egész kérdést, ami körülöttünk felmerülhetett.
- Nem értem, Ray. Mit vársz tőlem? Az egy dolog, hogy az Úr mit vár, azt nem tudhatom. De te mit vársz? És mit tennél a helyemben?
Felkelek a padból, fel s alá kezdek járkálni a széksorok között, mint valami űzött vad. Beletúrok hajamba, felborzolom ezzel a fodrászt már rég nem látott, szőkés tincseket.
- Mindegy, beszéljünk másról inkább.
Állok meg sóhajtva, megtámaszkodva a könyöklőn.
- Inkább mesélj valamit. Mi újság mostanában veled? Hogy haladnak az önkénteseket mozgató rendezvényeid? Ha kell segítség, továbbra is szívesen állok a rendelkezésedre, csak szólnod kell.
Megengedek magamnak egy mosolyt. Nem könnyű, évek óta nem könnyű, de ha sosem mosolyognék amiatt, ami történt velem az életben, akkor örökké szomorkodhatnék és savanyú képpel járhatnék-kelhetnék.
Amúgy meg tényleg kíváncsi vagyok. Ray a legjobb barátom, minden érdekel, ami vele kapcsolatos.


//Szerintem ezennel emeljük a játékot a jelenbe, hogy mesélhess Audreyról :"D//