Metróállomás

- Részemről nem tudok ígérni előre semmit – értek már meglepetések, holott azt gondolnám, az én életemnél cifrább és összetettebb kevesebb van.
Nem vágok képet és nem sóhajtok fel arra, amit válaszol. Egy egyszerű kérdésre olyan választ kaptam, hogy fejtsem meg. Nem tudom, milyen ember Nath, de feltételezem, kevesen lépnek túl ezen a stílusán. Én meg láttam elég ilyet, s nem vagyok egyáltalán sértődős, hogy ne zavartassam magam, túllépek az ego szítta válaszon, a lényegre válaszolok.
- Ahogy jónak látod – bólintok. Kérlelni senkit sem szokásom, ha kedve van, jön, ha a lányának is kedve van, akkor jönnek. Viszont ezzel együtt azt is észrevettem, hogy nagyon óvatosan fogalmaz, ha a családjáról van szó. Apatigris, másféle formában. Vajon mi történhetett vele, hogy így reagál, ha érzékenyebb területre teszem az ujjam?
- Nagyszerű. Átérzem a gondodat, voltam hasonló cipőben – igaz, fiatal voltam még akkor. – A sarkon van egy jó kis pub, csapolt sörökkel.
Az állomás sincs messze onnan, na meg, azért annyit én sem iszok, hogy taxit kelljen hívni, mert már négykézláb sem bírok megmaradni.
- Mit gondoljak át? – nézek rá értetlenül.
Az edző megnézte a kezem, amikor levettem a kesztyűket, de én csak egy kézfeltartással és egy bólintással elintéztem. Készültem rá, hogy a kesztyű és közöttem is lesz meccs, edzés közben.
Zuhanyzás előtt is, amit ilyenkor hideg vízben szeretek megtenni, felér így együtt egy szaunával, és utána is, jegelő sprayt szedek elő, s lefújom a kezeimen a sebeket, hagyom megszáradni, s csak utána kezdek neki öltözni. Nem kötöm be a kezem, mert bár sérült, a levegőn hamarabb rendbe jön, holnap már tudok vele dolgozni, minden gond nélkül.
- Köszönöm a figyelmességet. Megtörtént – a táskámba nyúlok, amit úgy tartok, ahogy eddig is szoktam, sosem voltam anyámasszony katonája. De nem a sprayt veszem elő, hanem egy tubus kenőcsöt és felé dobom, miközben tartok hozzá. – Ezzel kend be magad este, meg majd reggel is, segíteni fog – ugyanis a brutális izomláz enyhe kifejezés lesz hozzá, amit érezni fog, hiába érzi úgy, maradt még benne szufla bőségesen. Ezért szeretek ide járni, mert belsőleg épít az edző, s nem a látszatra ad.
- Meghívlak – indulunk meg a pub irányába, amely a saroknál található, a pult indulok.
- Szép estét, Arline – barnahajú, telt keblű, egészen fiatal és belevaló csapos, otthonosan mozog a sörök világában és az emberekhez való hozzáértésében. A szokásos hogy vagy formulák alatt leülünk, s csak utána adom le a rendelést.
- Két mongúzt kérünk.
Veszek a földimogyoróból, abból edzés után bármennyi mennyiséget képes lennék megenni.
- Sikerült berendezkednetek? Ha segítségre lenne szükséged, szólj – kutatok a kabátom belső zsebében, de csak egy tollat kotrok ki, így elveszek egy szalvétát és ráírom a telefonszámom, átcsúsztatom Nathnek.
- A magánszámom, azt biztosan fel fogom venni. Kivéve, amikor nem, mert éppen dolgozom, ez esetben visszahívlak – ami lehet akár tizenkét óra is, de ez mellékes most.
- A lányod mennyire szokta már meg itt? Feltételezem, te is hagytál ott barátokat – a tálnak beszélek, nem nézek Nathre. – Nekem a nyelvvel voltak gondjaim – az itteni szokásokról és világlátásról nem is beszélek, egyrészt akkor még magam sem értettem sok mindent a világból, de éppen eleget ahhoz, hogy teljesen felborítson mindent nálam. – A szüleimnek meg velem – mosolyodom el. – Ha nem akarsz róla beszélni, válthatunk témát – nem akarok én senkinek sem a magánéletében vájkálni, de talán neki is segíthet az, hogy tud erről valakivel beszélni. Feltéve, ha nincs olyasvalaki már itt, akivel ezeket meg tudja osztani.

A kaland miatt a helyszín felszabadításra került, a megkezdett játék a Margószéli jegyzeteknél folytatható. Megértéseteket köszönjük. (:

játék vége

Annak ellenére, hogy hétfő van, nem mondható el rólam, hogy sok dolgom lenne. Többekkel közös kis vállalkozásunk irodájába készülök. Taxiban ültem eleget mostanában, a bringám bedöglött, a vezetéshez pedig álmos vagyok, úgyhogy marad a tömegközlekedés. Különösebb bajom ezzel sincs. Szeretek emberek között lenni, főleg, ha láthatok néhány érdekes szituációt, amit esetleg lencse végre is kaphatok, többnyire titokban. Senki nem szereti, ha a magánszféráját kéretlenül megörökítik. Nem értem, hogy miért? Számomra teljesen mást jelentenek a képek. Lehet, hogy egy-egy jelenetből ragadok ki részleteket, de az a lényege, hogy másoknak mit jelent az a pillanat, ha meglátják a falra akasztva egy galériában. A valódi szituációt nagyon kevesen találnák ki. Valójában még azok közül is, akik megélték a helyzetet.
A metróállomáson ácsorgok, a peron szélén. Vállamon a fényképezőgépem táskája, benne a vagyonokat érő géppel. Sokkal jobban sajnálnám, ha a benne lévő képek vesznének el, semmint a gépet, de azért lehet, hogy hullajtanék érte egy-két könnycseppet. Hozzám nőtt az évek alatt az én drágaságom. Otthon már lementettem őket a gépemre, most az irodaira is rápakolom, biztos, ami biztos. Azt hiszem, egy lemezre is kiírom őket, hogy meglegyen a két másolat. Utána jöhet a beígért mennyiség előhívása, majdhogynem lényegtelen finomítások után.
Jobb kezem szokás szerint a táska pántjába kapaszkodik, balomban pedig egy kávé igyekszik lehűlni. Miután úgy fél órája leszálltam egy másik metróról, ami elhozott idáig, beugrottam egy kávézóba. Szeretem azt a helyet és éppenséggel időm is volt rá. Nem kellett volna?
A hírekből kiindulva, talán nem. Miután sikeresen túléltem Trump mai napra jutó agyatlanságainak végighallgatását, valami olyasmire vált a hírcsatorna, ami felér egy rohadtul pocsék viccel. Mégis hogy kerülhetnék karantén alá? Bár, az igazat megvallva… Nem is annyira rossz a gondolat. Megint olyat láthatok, amit még nem, ráadásul közvetlen közelről, ha hihetek a bejelentésnek. A gépem nálam van, méghozzá feltöltve, tehát… Ez egy szerencsés nap! Szerencsés két nap.
Fejem jobbra-balra fordítgatom, kíváncsian az emberek reakciójára. Szívesen készítenék már most néhány képet, de türtőztetem magam. Előbb a kávén essek túl, addigra lesz ideje megemészteni az eseményeket az embereknek, meg nekem is. A bámészkodásnak hála, későn veszem észre a közelgő veszélyt. Egy rohanó alak képét látom, majd valaki más eltakarja a kilátást. Kávém azon nyomban a földön köt ki, mert elengedem, hogy ellen tarthassak a belém csapódónak. Egyensúlyomnak lőttek. Túlságosan megleptek. Ki számítana itt efféle támadásra? A sínek egyre közelednek, én pedig lökök egy kisebbet az ismeretlen nőn, hogy még véletlen se essen velem. Ennyit a két méteres távolságtartásról.
Gépem táskáját egyik kezemmel magamhoz szorítva esek fenékre a két sín között. Fülembe hangos reccsenés hangja szökik, és sajnos van egy erős sejtésem, hogy mi adhatta ezt ki. A farzsebemben megbújó telefon. Annak valószínűleg annyi, de legalább a gépem megúszta és azt hiszem, én is.

Mint minden hétköznap reggelt, a mait is rohanással indítottam. Annyira képtelen vagyok a korán kelés képességére, hogy azon mindig meglepődök.. mikor már azt hinném, hogy felkeltem, akkor történik valami, s mire újra kinyitom a szemem már félig elkéstem. Azután kezdődik csak a kapkodás. Kerek negyed órám maradt felöltözni, kávézni és megreggelizni összesen. A tusolást szerencsére elintéztem még este, így ezen korai órában már nem kellett azzal is vacakolnom. Majd miután minden teendőmmel megvoltam, a táskámat a vállamra kaptam és már futottam is a metróállomáshoz. Szerencsém volt, mert késett néhány percet a metró, így oda tudtam érni időben.
A korház fele menet végig a mai programomon és a tegnapi kávézásomon töprengtem. Azok a napok, amikor Gaspar elhozza hozzám a kis Mateo-t a rendelőmbe, mindig jobban telnek, mint a többi. Erre ma is sor fog kerülni, így biztos vagyok benne, hogy a mai napomat is fel fogja pörgetni a kis rosszcsont kisfiú. A tegnapi kávézás után, valamiért még az átlagosnál is jobban vártam, hogy viszont láthassam a kis krapekot a jóképű apukájával. Nem is tudom, miért..
Ha valaki megkérdezné, mennyi idő alatt futott be a metró, melyen utaztam abba a megállóba, ahol le kellett szálnom, furán néztem volna rá, mert igazság szerint fogalmam sem volt róla.. ahogyan arról sem, hogy mennyi ideig állhattam egy helyben, azok után, hogy bemondták a híreket. Általában annyira lefoglalnak a gondolataim utazás közben, hogy nem marad agyi kapacitásom az időn is rágódni. Ezúttal is így történt.  A lényeg, hogy éppen elindultam a szokásos irányba, mikor a hang, mely a napi hírekről tájékoztatta a jelenlévőket akaratlanul is megállásra késztetett. Nem, nem a Trump-ról szóló információkra gondolok, hanem az azt követő szavakra.. karantén? Hogy lehet, hogy karantén alá vonták a fél várost? Mi történhetett? De, ez a hír még hagyján, az jobban lesokkolt, mikor egy ismeretlen férfi teljes erejéből hirtelen nekem vetődött. Ezzel a mozdulatával az egyensúlyomnak is lőttek, minek következtében dominószerűen valakit én is meglöktem.. de nem is akárhogyan, mert szegény nőt a lökésem egyenesen a sínek közé juttatta. Abban a percben, amint kiszúrom, mit okoztam, azonnal fordulok is felé, és nyújtom ki a kezeimet a nő irányába, hogy segíthessek neki kijutni a sínek közül. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem azok után, hogy oda juttattam.
- Ne haragudj. - Kérek elnézést tőle.

A napom egészen addig tűnik szerencsésnek, amíg a sínek között nem landolok, kávé nélkül, valószínűleg törött telefonnal. Egy darabig csak saját magammal foglalkozok, na meg sajgó hátsómmal, teljesen figyelmen kívül hagyva az elém lógatott kart, amire végül akkor figyelek fel, amikor meghallom a sajnálkozó hangot. Már nyúlnék a kéz felé, de bevillan az imént hallott információ. Nem ártana távolságot tartani, amit az elmúlt nagyjából másfél percben, kis híján másodjára szegtem meg. Lehet, hogy szeretek tapasztalatokat szerezni különböző területeken és egy kevésbé halálos járvány esetén talán az elkapásával is kísérleteznék, de nem vagyok teljesen hülye. Persze az sem biztos, hogy a jelenlegitől az emberek feldobják a tappancsot, viszont jobb nem kísérletezni. Azt meghagyom az orvosokra meg az egerekre.
Kezem visszahúzom, majd önerőből állok a lábaimra, ügyesen feltornázva magam. A biztonság kedvéért a síneket is elhagyom, nagyjából oda állva, ahol az esés előtt lehettem. A földön lévő kávés bögre erről tanúskodik.
- Ne aggódj miatta, nem a te hibád! – eresztek meg egy kisebb mosolyt.
Itt az ideje a komolyabb vizsgálatnak, avagy „Meg kellene nézni, mi maradt a farzsebben lévő kütyüből.”. A hátlapnak érezhetően nincs komolyabb baja, leszámítva némi görbületet, de a kijelző… Ahogy kiveszem onnan és orrom elé tartom a telefont, lemondó sóhajt hallatok a sűrű pókhálóssá tört üveget nézve. Az eszköz nem ad életjelet, vége, temethető.
- Nem tudod véletlen az iménti ökör elérhetőségét? Elküldeném neki a számlát – magyarázom, meglengetve a nő előtt a mobil maradékát.
A biztonság kedvéért magamnál tartom ahelyett, hogy az első kukába dobnám. Sosem lehet tudni, mikor veszem hasznát valamelyik részének, bár a két nap még a legrosszabb körülmények között is túlélhető. Hacsak nem nyír ki valaki véletlenül, de ebben nem hiszek. A romokat visszadugva zsebembe, fényképezőgépem táskáját húzom magam elé. Kinyitom, kiveszem a gépet és gyorsan ellenőrzöm. Nagy tömegben nem lenne előnyös használni, arra már sikeresen rájöttem. Még egy ilyen akció, párosítva mérhetetlenül negatív szerencsémmel és ennek is annyi. Nem fordulhat elő! Még csak az kellene! Az ellenőrzés során készítek egy képet a név és többnyire minden egyéb szempontjából ismeretlen nőről. Annyit tudok, hogy szorult bele annyi, hogy segítsen egy bajba jutottnak, ha részben ő okozta a gondot. Ez azért már valami, talán ki is jöhetünk egymással.
- A nevem Cameron Reyes. Téged hogy hívnak? – érdeklődöm, elvégre nem hívhatom mindig nőnek.
Persze az sem garantált, hogy sokáig osztozunk egy négyzetméteren. Lehet, hogy amint meggyőződik épségemről, magamra hagy, a többi félnótással együtt. Sebaj, abba is képes vagyok bele törődni!

A mai reggel sem kezdődik zökkenőmentesen, jövök rá abban a pillanatban, amint meghallom a híreket, illetve egy idegen nekem vetődik, minek következtében dominószerűen én is meglökök egy nőt. Míg én megúsztam gond nélkül, ő nem volt ilyen szerencsés, a sínek közé került a lökésemnek hála. Gyorsan felé hajolva ki is nyújtom az egyik kezemet az irányába, de látva, hogy nem túlzottan akaródzik elfogadni a segítséget, visszahúzomat azt magam mellé. Nem csodálkoztam a tapintatosságán, kiváltképpen az előbbiek után. Simán akarhatnék én is rosszat neki, legalábbis ő gondolhatja ezt, teljesen idegenek vagyunk egymásnak. Mondjuk nem akarok, de ő ezt nincs honnan tudja.
- Hát, nem egészen, de közrejátszottam benne.. -  sóhajtok egyet, de annak örültem egy aprócskát, hogy nem engem tart hibásnak a történtekért. Bőven elég az is, én annak érzem magamat.
Aztán, miután elővette a telefonját, hogy megvizsgálja, milyen állapotba került a készülék az eséstől, egy pillanatra még rosszabbul kezdem el érezni magamat. Bár, a hátlapja megúszta szerencsésen, a képernyője igencsak rosszul járt.
- Sajnos, nem. - Húzom el az ajkamat együttérzően.
Miután a fényképezőgépét is leellenőrizte, majd kiderült, hogy annak - legalábbis látszólag - nem lett különösebb baja, kicsit megkönnyebbültem, de az érzés tovább is szált és a meglepettség váltotta fel a helyét, abban a pillanatban, mikor amolyan ellenőrzésképpen készített egy fényképet rólam. Legalábbis remélem nem más miatt volt szüksége a képemre, például bizonyítékként, hogy itt voltam..
Ám, látva, hogy nem csak a nevem után érdeklődött, hanem ő maga is bemutatkozott előtte, én is felbátorodtam egy kicsit.
- Selena Fuentes. - Mutatkozom be én is egy barátságos mosollyal az arcomon. - Egyébként jól vagy? A telefonod állapotát leszámítva. - Érdeklődök a hogyléte felől. - Ha nem, épp a korházba tartok, szívesen bekísérlek, ha szeretnéd. - Ajánlom fel barátságosan, hiszen más sem hiányozna, mint utólag meghallani, hogy rosszul lett félúton. De, méghogyha nem is jönne vissza hozzám a hír, akkor sem hagyna a lelkiismeretem nyugton.

Már az idejét sem tudom, hogy mikor aludtam utoljára rendesen. Valahogyan jobban befolyásolt Rosie és az ő beteg játéka, mint amire számítottam, de amióta eltűnt, azóta azt kellett észrevennem magamon, hogy hiányzik. Na nem a hülyeségei, hanem az a tudat, hogy van kihez fordulnom, ha pénzre van szükségem, s bár nem feltétlenül gondolom, hogy adott volna, azok után, ahogyan egymással elszórakoztunk, de ki tudja? Aztán persze az is lehet, hogy tegnap este nem kellett volna annyit innom, de szerintem akkor is a ribanc lehet minden problémám forrása.
Ültem a vagonban és bambultam. Fülemben már megint a töpszlik szolgáltatják a zenei aláfestést, valami őrülten zúzós jazz zakatol a fejemben, de az ébredésemben ez sem nagyon segít. Szinte elfolyok, annyira szét vagyok csúszva, de azért próbálok egyenesen ülni és ha már itt vagyok, körbenéztem a metrón és mint egyfajta esettanulmány, megpróbáltam felmérni az utazóközönséget. Volt ott egy idősebb férfi, öltönyben és esernyővel, meg egy olyan aktatáskával, ami talán még a nagyapjáé volt, így arra saccolok, hogy ügyvéd lehet, na de egy ilyen jogtudó mégis mit keres ilyenkor a tömegközlekedésen? Talán lerobbant a kocsija és korán kell beérnie egy tárgyalására és azért olyan morcos, mert amikor kocsival megy, akkor még van ideje otthon némi romantikára a feleségével ... nem, bocsánat, a kis fiúcskájával!
Aztán ott van egy anyuka, három gyerekkel és egy babakocsival, melyből a zenét átordító sírás hallható, és ebben a pillanatban annyira szeretnék a kezembe egy összehajtott újságot, amellyel jól fejbeverem azt az ordító csecsemőt. Mert idegesít, mert a gyerekek mindig is idegesítettek, nem is akarok magamnak soha egyet sem és mindenkit lebeszélnék arról, hogy valaha vállaljon ilyen bőgőgépeket. Sóhajtok egy nagyot, kissé arrébb vonulok, feltekerem a hangerőt és csak reménykedek abban, idáig nem ér el annak a kis pöcsnek a bömbölése.
És akkor meglátom őt. Nem, nem is őt, hanem Őt...! Mikor is láttam utoljára? Három napja? És azóta is őt kerestem minden áldott reggel, amióta először találkoztunk. Ma is gyönyörű volt, vitát sem lehetne erről nyitni, én pedig majdnem elesek a saját lábamban, annyira megbámulom őt. Meg is kell kapaszkodnom, mert fékez a szerelvény, meg is fájdul a kezem, mert Rosie harapása még mindig fáj a kötés ellenére. Mindegy, elfeledem, mint magát a nőt, majd pár lépést megteszek és leülök vele szemben. Elnézem a vonásait, s egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, mert basszuskulcs, ez a nő tökéletes. Vajon mit kereshet itt? Miért ilyen korai és miért nem mellé ülök le, hogy azonnal észrevegyen? Kérdések és újabb kérdések, ami teljességgel szokatlan volt tőlem, hiszen ami megtetszik nekem, azt simán elveszem, nem érdeklődöm semmi után, csak az ujjaim közé veszem és élvezem. Nála azonban hezitálok, nem teszem meg azonnal az első lépést, mert ... kisnyúl!
- Helló! - robbantom ki a füleimből az apró hangszórókat, majd bárgyú mosollyal és némi intéssel kezdeményezek felé, miközben jobb lábamat bal térdemre pakolom, amúgy vagányosra véve a figurát. És ekkor jövök rá, hogy nem azt a szűk bőrnadrágot kellett volna felvenni, mert bizony bevág a zacsiba, nekem meg majdnem kicsordul a könnyem. Szupika!

Sok mindent el tudtam volna képzelni ezzel a metróúttal kapcsolatban, de arra biztosan nem számítottam, hogy ilyen jót fogok mosolyogni azon, amikor a lány felpillantott. Kócos volt, nem vitás és olyan gyönyörűen kialvatlan, hogy attól minden altató reklámkampány azonnal az előtte képhez felvenné, és olyan bizonytalannak is tűnt egy pillanatra, mintha csak valami titkok tudója lenne, én pedig megzavartam a Drágaszága vizslatása közben. Aranyos volt, kétségtelenül, s ezen még a fáradtság sem tudott rontani túlságosan.
- Igen, "találkoztunk" már. - ujjaimmal mutattam az idézőjeleket, majd letettem a lábamat, mert kezdett a szitu egyre kényelmetlenebbé vállni. Ha éppen nem ő ül előttem, akkor még meg is mazsoláznám magam, helyre tenném a királyi ékszereket, de most eltekintek ettől a férfias mozdulattól és inkább próbálok jó benyomást kelteni. Mert tök jó lenne azt kelteni. - Nem nevezném munkának, de korán kell beérnem, az biztos.
Nevetem el magam, mert tényleg nem éreztem úgy, hogy amit csinálok, az meló lenne. Inkább csak egy óvoda, ahol felnőtt emberek eltöltik a mindennapjaikat, kicserélik a pelenkát a szálloda lakóin és utána még fizetést is kapsz érte. Szóval inkább ilyen elfekvő magas és kihívásokkal teli pozícióra nem vágyó léhűtőknek, mint én.
- Egyezzünk meg abban, hogy tegeződünk. Bár, ha megint olyan hirtelen leszállsz a metróról, mint a múltkor, akkor már csak a következő alkalomra beszéljük meg a részleteket. - nevetem el magam, majd felállok és mellé ülök le, olyan karnyújtásni távolságra, oldalazva, bal lábamat az ülésre helyezve. - Egyébként van valami a hajadban. Segíthetek?
Ha megengedi, akkor én veszem ki, ha nem, akkor ő halászhat ki a fürtjei közül egy leginkább kukoricapehelynek látszó entitást, amitől azonnal megszabadulok, s a piciny szeméttel nem is nagyon törődök tovább, hiszen megáll a szerelvény és az ajtók kinyilásával három nő és négy férfi tódul befelé a vagonba, nekem meg kicsit közelebb kellett húzódnom, mert az egyik nagyseggű éppen mögém ült le annak ellenére, hogy még szinte az egész placc üres volt. Egy ilyen "te most szórakozol velem?" pillantást vetettem felé, ami egyáltalán nem hatotta meg, s annak rendje és módja szerint bevackolta magát a hátsóm mögé.
- Na mindegy... Kicsit gyorsítsuk fel a dolgokat, ha a következőnél úgyis leszállsz. Szóval, szeretem a sushit, a jazzet, a Star Warst és a kártyajátékokat sem vetem meg, ellenben gyűlölöm a palacsintát, a csoportterápiákat, a mobiltelefonokat és a munkát. Veled mi a helyzet? - mosolygok rá, fogalmam sincs, hogy miért vettem fel ezt a vadalma arckifejezést, de egyáltalán nem fájt, sőt bizonyos értelemben élveztem is.

Azt hiszem, egy pillanat alatt lettem szerelmes a velem szemben ülő lányba és ettől az elhatározástól az sem tántorít el, ahogyan kinéz. Sőt éppen emiatt gyúlt lángba a szívem, hiszen annyira aranyos, cuki és magávalragadó volt a bizonytalansága, hogy itt és most felzabálnám. Persze egy kicsit módosít a kedélyállapotomon a fészkalódó közjáték, de gyorsan magam mögött hagyom az egészet, hiszen sokkalta fontosabb, ami előttem játszódik le.
- Valahol azt hallottam, hogy az ellentétek vonzák egymást, szóval meg tudok bocsátani neked. - kaján mosoly ül ki arcomra, ahogyan a szavak elhagyják a számat, majd pár centiméterrel megint közelebb csusszanok, hiszen kell a közelség, hogy még jobban meg tudjam ismerni... - Annyi viszont biztos, hogy te jobban ismered magad, mint bárki más, szóval tedd a szívedre a kezed és vallj! A csodálatos külső romlott belsőt takar? Menekülnöm kell tőled? Futnom, szaladnom, hátrahagynom országot és paripát? Tudnom kell, ó mondd el nekem, hogy ne csalódjak újra és újra!
Teátrális vagyok, hatalmas körökkel gesztikulálok, megragadom a helyzet komolyságát, majd nevetve engedem el az egészet és kezemet az ülés támlájára teszem, hogy államnak ott találjak helyet. Figyelem őt, ahogyan felkacagott, ahogyan a szeme is nevetett a bárgyú próbálkozásaim láttán, s ha már olyan viszonyban lennénk, akkor a combjára tenném a kezemet, s kicsit megszorítanám vékonyka végtagját. Ezt azonban nem teszem, hiszen egyrészt nem vagyok ilyen, másrészt meg #meetoo vagy mi a franc, harmadrészt meg nem kell a dráma. Mert valóban nem kellett...
- Some people call me a space cowboy... - rekedtes hangon éneklem az olyannyira népszerű dal első sorát, majd folytatom egy kicsit magasabbról kezdve a szólamot. - Some call me the gangster of love...
Elnéztem egy pillanatra, húztam az időt, majd visszafordulva fejeztem be hirtelen adott koncertemet.
- Some people call me Maurice! Nyáú, nyáúúúú!
Meghajolok, majd elfogadom a kezét és pontosítok az előbb énekeltekkel kapcsolatban. - Morris vagyok. És nem Maurice, hanem M-O-R-R-I-S...
Betűzöm ki a nevemet, elhallgatok, hogy feldolgozza az előbb látottakat és hallottakat. Meg kell vallanom, hogy már régóta terveztem, hogy valakinek így mutatkozom be, de eddig sosem találtam meg a megfelelő helyet vagy embert. Claire azonban olyannak tűnt, aki értékeli a humort és akinél be lehet vágódni egy ilyen szöveggel. S ha nem, akkor bizony nagyon rossz emberismerő vagyok és elásom magam a harci ásómmal.
- A hajad miatt pedig ne aggódj, jól áll ez a vadóc stílus. - kacsintok rá és csettintek a számmal, majd kiegyenesedem és még mielőtt teljesen lemerítem a mobilomat a zenével, kikapcsolom a ketyerét és ugyanoda süllyesztem vissza, mint ahonnan elővettem. - Én viszont egyáltalán nem bírom a kritikát, szóval ha lehet, akkor az enyémről ne mondj semmi rosszat.
Hiú szemmel nézek a vagon ablakára, pár kósza tincset rendezgetek jobbra, néhány fürtöt teszek balra, majd amikor megunom a dolgot, akkor mindkét kezemmel beletúrok a hajamba, jól összekeverve minden egyes hajszálat, hogy még véletlenül se legyen rend fejem koronáján.
- Ugye nem túl szörnyű? Hazudj kérlek, ha kell vagy inkább ne mondj semmit! - bociszemekkel nézek felé, remegő ajkakkal és olyan lányos zavarral, amit akár ő is megirigyelhetne, ha akarna.