Konyha (Banner-lak)

Amanda & Alex

Éljen a hosszú műszak. Meg az idegbaj. Meg a nők. Meg úgy minden. Nem mondom, hogy nem gurult száz felé a tíz darab paradicsom, amit a bolognaihoz vettem, mikor nemes egyszerűséggel a pultra csesztem fel a bevásárlószatyrot. Nem, ennél rosszabb kedvem szerintem még az életben nem volt. Vajon osztogatnak díjat a világ legrosszabb időzítéséért? És vajon van fogalma róla, mekkorát rúgott belém? Nem, szerintem halvány lila gőze sincs róla. Jelen pillanatban mégis önmagamat gyűlölöm a legjobban, hogy ez az egész ennyire képes felnyomni bennem a pumpát. Nem gond, a főzés majd lenyugtat, legalábbis határozottan ebben bízom. Elméletileg Amanda ma estig elvan, mert már benne vagyunk az esküvői szezonban, és van bőven tennivalója. Azt mondjuk, nem szeretném, hogy túlhajszolja magát, mert annak abszolút nem lenne jó vége, de egyelőre talán még nem kell annyira vigyáznia.
Én a magam részéről legszívesebben ágynak dőltem volna, de tudtam jól, hogyha így fekszem le, idegesen, annak a világon mindenféle vége lesz, csak jó nem, márpedig az én munkámban a mások, illetőleg a saját életembe is kerülhet, hogyha nem vagyok a topon. Nem engedhettem meg magamnak ezt a fajta hanyagságot, és nem most fogom elkezdeni. Teljesen mindegy, milyen híreket kaptam. Az élet megy tovább, igaz? Eddig is ment. Eddig sem volt sosem megfelelő pillanat semmire. Amanda pedig sokkal többet érdemel annál, mintsem azon agyaljak, hogy Hope válik, akar, fog, mindegy. Nincsenek rendben a dolgai, csak azt nem tudom, mindezt miért nem vettem észre.
A kés gyorsan mozog a kezeim közt, igen, tudok főzni, szeretek is, és a feszültséget is könnyedén ölöm bele. A másik meg, hogy imádom az olasz konyhát, szóval ez most ilyen kettő az egyben számomra, bónuszként Amanda is kedveli, szóval nem kell rosszul éreznem magam azért, hogy jelenleg saját komfortérzetem megnövelése a cél. Neki majd csinálok valami kellemesen hűs habfürdőt, mert a forró víz tilos tudomásom szerint. Vagy… nem, a masszázs sem jó, nem merném. A francba, fogalmam sincs, hogyan kell bánni egy állapotos nővel. Tudom, nem betegek, de már most úgy féltem azt a gyereket, hogy talán máris túlzásba viszem.
Már az utolsó simításokat végzem, amikor meghallom a kulcs zörgését a zárban, így hát ki is szólok a konyhából, egyrészt, hogy köszöntsem, másrészt, hogy tudja, merre is talál. Az legalább biztosan nem változott, hogy mosolyognom kell, ha meglátom, valahogy senki sem képes arra, hogy egyetlen pillantásával megnyugtasson. Talán csak elé kellett volna mennem, nem itt főzőcskézni.
- Szia Drágám! Pont jókor, mindjárt kész a vacsi! Minden oké?
Kiabálok át a házon, mert miért is ne, itthon vagyok, megtehetem. Nem mondom, hogy mostanra kisimultabbak lettek az idegeim, mert nem nagyon, de legalább időlegesen mással foglalkoztam, ami valamicskét azért segített.

Imádom az esküvőket, az összes apró részletével együtt. Annak idején nem véletlenül választottam magamnak ezt a pályát. A folyamat elején amikor megismerkedem a párokkal sokzor még elképzelésem sincs, hogy fogom kivitelezni az elképzelésüket. Előfordult már, hogy igazi hercegnős mennyegzőt szerettek volna. De nem ám valami egyszerű Csipkerózsikásat, vagy Hamupipőkéset, Jégvarázsosat. Emlékszem a rengeteg jégből faragott szoborra, a tortára ami hófehérben és kék színben pompázott. A menyasszony ruhája pedig pontosan olyan volt, mint Elzáé, még a fátylába is hópelyheket varrtak. A végeredmény elbűvölő lett és fantasztikus érzés volt nézni az ifjú párt, mennyire boldogok és mennyire örülnek, hogy az álmukat meg tudtam valósítani.
De voltak ennél már nehezebb feladataim is, mint például amikor Harry Potter-t kaptam témának. A vőlegény Mardekáros címerrel ellátott öltönyben a menyasszony pedig egy gyönyörű piros alapon arannyal telehintett ruhába állt az oltárhoz. Az az esküvő rengeteg álmatlan éjszakával járt, de megérte.
Most egy viszonylag egyszerűbb feladatot kaptam. Ma volt az első megbeszélésünk, előálltak terveikkel és azt hiszem minden simán fog menni. Egy kalózos nászt szeretnének. Valójában még egyetlen momentum sem állt össze a fejemben, de a végeredmény megint csak gyönyörű lesz. Mellette képes voltam bevállalni még egy párt, ők az aranylakodalmukat ünneplik, úgyhogy nem kértek semmi extrát. Nagyon visszafogottra szeretnék, csak a színeket kaptam meg amivel szeretnék ha dolgoznék. Arany, fehér és bézs. Ezzel kapcsolatban legalább már helyszín – és dekoráció ötleteim vannak.
Közben befordulok a kis udvarunkba ami a házunk előtt terül el. Megkeresem a kulcsomat és kinyitom az ajtóm.
- Szia édes! Már alig várom, ma alig ettem valamit, úgyhogy már farkas éhes vagyok és a picike is szeretne már hamizni valamit – simítok végig a pocakomon. Olyan furcsa és mégis felemelő érzés, hogy hamarosan anyuka leszek. A táskámat egy fogasra akasztom és a konyha felé sétálok.
- Persze, főleg most, hogy már itthon vagyok veled – odasétálok hozzá és hátulról átkarolom, majd az arcára nyomok egy hatalmas puszit.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - kérdezem, pedig mind ketten tudjuk, hogy a mi szerelmünk igazán ritka kincs. Mindenre hajlandó lennék érte, még az életemnél is jobban szeretem.
- Veled minden rendben? Olyan gondterheltnek tűnsz? Remélem nincs semmi komolyabb baj – előlem nem tudja eltitkolni ha valami bántja.

- Helyes, nem is hagynám, hogy ne egyél. – Nem mintha bele szeretnék tukmálni bármit, vagy valaha hasonlót tettem volna, nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy féltem, és különösképpen nem rajongok azért a gondolatért, hogy esetleg elfelejt enni, és hasonlók, tudom milyen, amikor beletemetkezik a munkában, ide a rozsdás bökőt, hogy az alig evett valamit, az a nagy semmi. Már hónapok teltek el, mióta megtudtuk a hírt, és azóta egyre csak duzzadt bennem ez az óvó féltés, igaz, ami igaz, huzamosabb ideig sikerült lepleznem, de egyre kevésbé bírom.
- Ami azt illeti, jobban is szeretem, hogyha itthon vagy… lassan nem kellene elgondolkodnod azon, hogy nem hajtod magad ennyire? Tudom, hogy ez a szenvedélyed, de elég sok mindent irányíthatnál telefonról is. – Képzelem, mennyire fog örülni ennek az ötletemnek, de isten lássa lelkem, nem szeretném, hogy bajuk essen, bár elmúlna már végre ez a gyomorszorító érzés, a támaszának kellene lennem, nem pedig megnehezíteni a dolgát. Tenyereimmel a karjaira simítok, és odafordulva viszonzom a pusziját, még egy mosolyt is kisajtolok magamból a rend kedvéért.
- Naná, hogy tudom, pont annyira, mint én téged. – Ezt mondjuk nem mindennap érzem így, sokszor úgy gondolom, lehetetlen olyan érzelmi magasságokba jutni, mint ahol ő szárnyal, s én nem vagyok erre megfelelő, mert egyszerűen túlzottan is földhözragadt vagyok.
- Nem, baj az nincs, csak aggódom, és lassan bekattanok tőle. Tudom, hogy minden eredményed rendben, egyszerűen csak… áhh, fogalmam sincs, mi ez. Tisztára meghülyültem. – Inkább megfordulok, hogy finoman magamhoz húzzam, és átöleljem, nem engedve, hogy a szokásos, jó, hogy végre látlak csókunk elmaradjon. - De most úgysem én vagyok a lényeges, hanem ti. Mikorra is kaptál időpontot ultrahangra? Szeretnék ott lenni, de ahhoz tudnom kell, hogy kérjem a beosztásom. – Kétség sem férhet hozzá, hogy az ilyen alkalmakat nem hagyom ki, elvégre én is pont annyira akartam egy lurkót, mint ő, ha nem még jobban.