Zárkák (Rendőrség)

Megszökött pára gomolyog az ajkaim előtt, ahogyan egy nagy levegőt veszek, majd fújom is ki. Ideges vagyok. Nem is kicsit. Korán reggel van még, és én nem ilyen hamar értem ma be, hanem haza sem mentem még. Amikor tíz perce megnéztem magam a női mosdó kissé maszatos tükrében, akkor sötét karikák voltak a szemeim alatt és a fáradtság mély barázdákat rajzolt az arcomra. Érzem, hogy hiába a tetőn arcomba vágó jeges szél józanító akarata, nem igazán van kedvem valahogyan magamhoz térni. A feszültség ezerszeres erővel csapódik neki a koponyámnak. Jól esne most egy szál cigi, ha nem szoktam volna le róla egy éve. Hiba volt. Hiányzik a mozdulat, leginkább. Összefűzöm magam előtt didergősen a karomat és a lassan kihúnyó közvilágítás elhalványuló fényeit figyelem. Menthetetlenül elérkezett a reggel. Nem véletlenül vagyok ennyire feszült és azt is tudom, hogy hiába mentem volna haza, csak nyitott szemmel néztem volna a digitális óra kijelzőjét, amelyen a percenként forduló számok lassan továbbgördülő füzérét figyeltem volna kitartóan, egyetlen pillanatra sem lettem volna képes aludni.
Visszatért hát. Annyi év után ismét ölt, és most úgy tűnik, talán van remény arra, hogy megcsíphetjük, hogy bebizonyíthatjuk ő követte el az összes korábbi gyilkosságot. Noha az apróságokban vannak változások, de ez két dologról is árulkodhat: vagy egészen finoman változtatott a módszerein, vagy egyszerűen nem ő az, hanem valamelyik csodálója: egy utánzó. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, és bármit megadtam volna azért, ha Rod itt van, és jó szokásához híven átsimítva őszbe csavarodott szakállán nyugalomra és türelemre int. Most ez a két dolog nagyon nem megy nekem. Valahogyan képtelen vagyok higgadtan összerakni a fejemben a történteket. Csak az jár szüntelen az agyamban, hogy annyi év kitartó és küzdelmes kutakodása után, remény ébredt arra, hogy megcsípjük őt.
Az a kis csehó, amely átmenet volt egy hatvanas évekbeli fapados kis talponálló, és egy minden tekintetben középkategóriás étterem között az első olyan helyszín ami szokatlan volt. Eddig mindig más helyen ölt és máshogyan, bár a módszer kísértetiesen hasonlít a Séf által elkövetett gyilkosságokra.
A feltámadó szél néhány hajtincset kiszabadít összefogott kontyomból, és a kezemmel seperve odébb a fülem mögé tűzöm. Le kellene mennem, elintézni a formalitásokat, kitölteni a papírokat, hogy kihallgathassam, akit még tegnap éjjel hoztak be, mint potenciális gyanusítottat az ügyben. Trevor azt kérdezte akarom e látni, vagy eldughatják az előzetesbe, mire én a fejemet ráztam. Még nem akarom látni….még egyelőre szükségem van a tisztán látásomra, arra, hogy a gondolataimat semmi ne befolyásolhassa, legfőképpen az nem, akinek a neve elsőként merült fel az ügyben. Tulajdonképpen kétségek gyötörtek. És ez leginkább az évek óta tartó sikertelenségből fakadt, hogy szinte el sem akartam hinni, hogy most egy ujjlenyomaton csúszik el. Sosem követett el ekkora baklövést, miért tette volna ebben az esetben? Az apró kis szobában, amely korábban vendégek fogadására funkcionált az utóbbi évek megszerzett anyagának másolatai, a megannyi helyszínen készült fotó díszelgett a falon, újságkivágások, és persze a saját feljegyzéseim, amelyeket éjszakákon át a saját szabadidőmben is gyűjtögettem. Próbáltam őt megfejteni, próbáltam Rod tanítását a magamévá tenni, mely szerint az elkövető fejével kell gondolkodnunk. De minél inkább így tettem, annál inkább éreztem, hogy kezdek becsavarodni. Hogy már mindenhol a potenciális áldozatokat figyelem, és azt, hogy nem követi őket véletlen valaki, vagy nem figyeli? Néha már magam sem tudtam, hogy éppen hallucinálok, vagy a valóságot élem meg ezerszeresen? Ettől még a kis szobám teljesen a rabjává tett, és az eddig sem létező magánéletem még inkább a romjaiban hevert. Nem tudtam másra figyelni, nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy megtaláljam, és végre oda juttassam ahova való. Bár azt hiszem, hogy eddigre már annyi feszültség volt bennem, hogy nem lehettem abban biztos, hogy nem követnék el valami ostobaságot, ha szemtől szemben találnám magam vele. Rod erre áldozta az utóbbi éveket, és lassan engem is teljesen felőröl ez az ügy. Annyi más van még, annyi más áldozat, akik ugyanúgy megérdemlik a jóvátételt, ahogyan a Séf áldozatai, én mégis szinte csak erre az ügyre fókuszáltam.
Amikor a társam halála után talpra álltam, azt csak úgy voltam képes megtenni, hogy kellett valami amibe kapaszkodhatom, aminek szentelhetem az életemet, egy cél amiért érdemes reggel felkelni. Aki ezt a pályát választja egy idő után kiég...szinte megszokottá válik a vér látványa, a helyszínek sokszor gyomorforgató kaotikus kavalkádja, vagy éppen az, hogy a földön heverő kihűlt testet egy újabb nyomozati anyagnak tekintsük, semmint egy embernek akit adott esetben brutálisan megöltek.
A gyilkossági csoport különösen ilyen hely volt, még idő előtt szívta ki az ember lelkét és a helyére a kongó ürességet vagy éppen a száraz és tényszerű gondolkodást helyezte. Azt hiszem csak nemrég értettem meg Rod szavait azt illetően, hogy minden esetben az elkövető fejével kell gondolkodni. Ez nem csak azért van így, hogy könnyebben megértsük a logikáját….vagy könnyebben rájöjjünk a tettének okaira. Hanem azért is, hogy a saját, megmaradt kis magánérzéseinket megőrizzük. Hogy ne áldozzuk fel azokat is az elkeseredett tehetetlenség oltárán.
A tüdőmet teleszívtam ezzel a fagyos levegővel, és végül sarkon fordultam, hogy végre elinduljak a zárkák mögötti kihallgató szobák felé. A tetőajtó fémes csattanása egy összerezzenésre késztetett majd sietősen kapkodva a lábaimat, haladtam lefelé. Egy kávét még szereztem magamnak az automatából, mert bár lecsökkentettem a napi adagomat ötre, és az egyikbe már tejet is kértem, mégis úgy éreztem, hogy kell valami ami felpörget, mindamellett, hogy meg akartam őrizni egyben a nyugalmamat is. Higgadtan kell kezelnem az egészet, megpróbálni a lehető legkönnyedébben. Érzem, hogy ez lesz talán minden eddiginél a legnehezebb. Rod halála óta ott van bennem ez az érzés, és lassan már minden bánatomat, minden tehetetlen dühömet erre az egy ügyre vetítem ki, és szinte keresztes hadjáratot folytatok. Trevor szerint kicsit talán vissza kellene fognom magam, talán el kellene mennem pihenni, szabadságra menni néhány hétre. De jól tudom, hogy az első nap után újra ott lenne bennem, újra ezzel foglalkoznék, mert nem tudok tőle szabadulni, rabláncra vert és nem ereszt, amíg meg nem oldom.
Negyed órával később kezemben a lassan kihűlő és félig már elfogyott kávéspohárral, hónom alatt egy közepes méretű iratcsomóval tartottam a zárkák mögötti ötös kihallgatóba. Ez volt a legkisebb szoba mind közül és nem véletlen választottam ezt. Be akartam oda csukni, levegőt sem hagytam volna venni neki. Sarokba szorítani, és addig faggatni amíg be nem ismer mindent. Józanabbik felem azonban nyugalomra intett, és ezredszer is emlékeztetett az ártatlanság vélelmére, ami mindenkit megillet. Mi van ha tévedünk, ha nem ő az? Benne van a pakliban. Éppen ezért kell óvatosnak lennem. Lépteim kitartó monotonitással koppantak a kopott szürke linóleumon, mire aztán az ajtóhoz érve, az éppen ügyeletes őr be nem engedett én pedig egy fejbiccentéssel köszöntem meg, és addig még az ajtóban álltam belépés után amíg be nem zárul mögöttem.
A helyiségben félhomály uralkodott. A plafonon hideg fényüket szórták szét a tompa neonok a falak egykor volt mustársárga színén. Egy asztal és két szék. Semmi más nem volt itt….és persze a gyanusított, bizonyos Xavier Benson, akit pár évvel korábban súlyos testi sértésért már előállítottak. Az egyetlen olyan személy volt akinek az ujjlenyomatát megtalálták a helyszínen és semmi keresnivalója nem lett volna ott, ráadásul még priusza is volt.
A dossziét egy hanyag mozdulattal dobtam az asztalra, halkan csapódott neki, majd csendes koppanással landolt mellette a kávéspoharam is. Kigomboltam a sötétkék nadrágkosztüm zakóját, mi alatt csak egy egyszerű szabású fehér inget viseltem. A szokásos uniformis, amelytől szinte soha nem szabadultam meg. Idebent csak így jártam. Kevesen ismerték a civil felemet. Rod óta senki.
Nem köszöntem még neki, csak balommal kihúztam a széket, és vele szemben helyet foglaltam. Csendben voltunk, csak a lámpák kattogása, a falakból kiáramló neszezés, amelyeket leginkább a közművezetékek furcsa összhangzása okozott, vagy éppen a ruhám anyagának surranása törte meg ezt a fajta némaságot. Alkaromat megtámasztottam az asztalon és és a dosszié felett pihenő ujjaimat összefűztem akárha imádkoznék.
- Mr Benson. Gondolom tisztában van vele, hogy miért hozták be, ahogyan a leírtak szerint korábban ismertették önnel a jogait is, melyet írásban tudomásul vett. Éppen ezért ezt a részét átugorhatjuk. Én fogom felvenni a vallomását az ügyben. Kérem törekedjen a részletekre, illetőleg arra, hogy a valóságnak megfelelően nyilatkozzon. A kihallgatás során bármikor lehetősége van a válaszadást megtagadni. Illetőleg ha ragaszkodik a továbbiakban az ügyvédje jelenlétéhez, úgy az ő megérkezéséig a kihallgatást félbe kell szakítanunk.- vártam egy darabig, hogy akar még esetleg valamit hozzáfűzni avagy sem, így aztán egy sóhajt követően felemeltem a kezem és a dosszié után nyúltam, majd széthajtottam magam előtt.
- A kihallgatást végző tiszt Ruby Whittmann nyomozó, a jelvényszámom 4299. Xavier Benson, önt a tegnapi nap folyán a “Guardian Castle” étteremben elkövetett gyilkosság ügyében tartóztatták le. A helyszínen talált ujjlenyomatok alapján került azonosításra, ahogyan azt is megállapítottuk, hogy önnek akkor abban az időpontban semmi keresnivalója sem lett volna az étterem konyhájában, illetőleg a raktárban sem, hiszen nem ott dolgozik. Elmondaná kérem, hogy mit keresett ott ön, illetőleg feltételezhetően mikor kerülhettek oda az ujjlenyomatai. Valamint azt is kérem, hogy mondja el, hol tartózkodott ön 2017. február 3-án este nyolc és hajnal kettő között, amikor a fent említett helyszínen elkövették a gyilkosságot.- hosszúra nyúlt bevezetőm végén felpillantottam rá, és ujjaimmal kitartóan gyűrögettem az iratok sarkát. Pótcselekvés. Jó lett volna az a cigi előtte. Most már mindegy.

Az első pillanatokban az volt a legdühítőbb talán, hogy amikor leültem vele szemben a kihallgató szoba jellegtelen asztalához, egyáltalán nem azt éreztem amit kellett volna. Annyi idő után talán az az ember ül velem szemben aki egykor volt mentorom társát megölte, aki miatt az utóbbi időben egyetlen dolog megszállottja lettem és én mégsem vagyok képes őt gyűlölni, úgy ahogyan kellene. Egy embert láttam magammal szemben, aki talán maga sem érti hogyan került ide, vagy éppen miért éppen én és miért éppen most cibálom elő őt és persze azt az ügyet, amihez köze sincs. Gondolja ő. Én pedig azt gondolom, hogy talán most megcsíptem, talán most egy olyan apróságon bukott le, amilyet korábban nem követett volna el. Kijött a gyakorlatból, vagy figyelmetlen volt, a franc tudja, de nem is lényeges! Mégis talán legbelül arra számítottam, hogy egy élveteg és minden porcikájában ellenszenves alak fog majd üldögélni ebben az apró szobában, és én minden másodpercben egyre kevesebb levegővételi lehetőséget hagyok majd neki. Helyette csak leülök egyszerűen vele szemben, és a tényekre szorítkozom, mint mindig. Kapaszkodók. Ez is hozzá tartozik, no meg a szabályok néha görcsös betartása, vagy éppen az, hogy az ezredik munka elvállalásával is bizonyítsam jó zsaru vagyok….vagyok annyira jó, hogy akár még ezt az ügyet is megoldjam, és Rod emlékének adózzak vele. Hiányzott az eszement öreg, a jóféle ír whiskey, amit néha szolgálat után kivágott az asztalra és azt mondta nekem, hogy az igazi ital olyan mint a jó feleség: testes és odaadó. Ehhez képest éppen a családjával töltötte a legkevesebb időt és talán ez lehetett az oka, hogy elvált és valamilyen szinten magányos ember maradt nem sokkal a nyugdíj előtt. Pokoli fáradtságot érzek legbelül, és valamiféle ürességet is talán, mintha már nem is akarna érdekelni ez az egész, holott tudom, hogy ha kisétálok innen esetleges eredmények nélkül akkor még inkább belevetem majd magam az apróságok feltérképezésébe. Mi az amit nem vettem észre, mi az ami elkerülte a figyelmét még akár a laborosoknak is? Nem lehet, hogy valamelyik tárgyat megmozdították, vagy esetleg nem fotózták le mielőtt elszállították? A holtest boncolási jegyzőkönyve kielégítő vajon? Az élő fába is bele fogok kötni, mert olyan ez nekem mint a kutyának a csont, amit ha egyszer megszerzett képtelen a fogai közül elengedni. Hát én sem fogom. Tényeket közlök hát a gyanusítottal, és kicsit talán robotikusan mantrázott mondatok ezek, mintha úgy is el tudnám szajkózni őket, ha álmomból riasztanának fel. Valahol ez így is van, hiszen nem hagyhatom, hogy holmi paragrafus huszár ügyvédek esetleg abba kössenek később bele, hogy a kihallgatás szabálytalan volt, emiatt a vádemelést is semmisnek veszik. Már az elején megpróbálom elvágni a támadási felületet amennyire csak lehet. A kávéspoharat meg a dossziét bűvölöm felváltva. Az előbbi jól esne most kissé megtépázott és eléggé elfáradt idegeimnek, az utóbbiban pedig olyan dolgok lapulnak, amelyekkel pszichológiai ráhatást gyakorolhatok Xavierre. Legalábbis ez vele a célom, aztán ki tudja mennyire fogok betalálni nála. Minden egyes mozdulatom kiszámított és előre eltervezett egészen addig  a pillanatig amíg ő majd meg nem szólal és a saját maga gondolatait meg nem osztja velem. A hangjának kissé tompán csattanó feszültsége egy szemhéjrezdülést eredményez nálam csodálkozásom legbiztosabb jeleként. Egy ideig még mindig a dosszié papírjának sarkával vagyok elfoglalva és úgy tűnik elengedtem a fülem mellett a kijelentést, pedig ez nagyon nincs így. Figyelek én rá a magam módján, még akkor is ha nem azonnal fogom lereagálni. Felpillantok, összeszorított ajkaim között keletkező apró kis résen préselem ki a benn tartott levegőt, majd hagyom, hogy a vége egy könnyű sóhajnak tűnjön. Nem ronthatom el rögtön az elején a kihallgatást, ahogyan nem engedhetem ki a kezemből az irányítást sem, így aztán egy határozott hangsúllyal és nagyon is élesen odavetett mondattal kontrázok rá az első mondanivalójára.
- Nézze Mr Benson! Hogy mi időpazarlás és mi nem, azt engedje meg, hogy majd én és a kollégáim eldöntsük. Jelen pillanatban azt szeretnénk tisztázni, hogy mit keresett ön a gyilkosság helyszínén és miért találtuk meg minden lehetséges helyen az ujjlenyomatait.- a lehetséges helyeket egyelőre nem részletezem számára, hiszen azok a nyomozati anyag részét képezik és nem hoztuk nyilvánosságra. Arra lennék kíváncsi, hogy vajon tudja példának okáért azt, hogy az egyik elmosódott hüvelykujj lenyomatot éppen a holttest nyakáról szedtük össze? Ezt az aduászt egy megfelelő pillanatra tartogattam...bár azt hiszem vagyok annyira gyakorlott jómagam is, hogy részleges ujjlenyomat legfeljebb a benn tartásához és a vádemeléshez lesz elég, amit aztán a jól képzett ügyvédek szépen el is kaszálnak a megfelelő alkalmat lesve. Időt kellett hát nyernem, és legalább egy kicsit elbizonytalanítanom, vagy megcsípni egy oda nem illő mondatot, egy elszólást, bármit, amit a rendelkezésemre álló időben csak lehetőségem van. Elhúztam a számat, és nem tudtam visszatartani a gunyorosra sikeredett mosolyt, ami odakívánkozott.
- Kifejezetten örülök annak, hogy nem kíván egy harmadik, kissé akadékoskodó felet bevonni a mi kis beszélgetésünkbe. Mert ugyebár azzal tisztában van, hogy ez itt most egy kihallgatás, ami azt a célt hivatott szolgálni, hogy önt tisztázzuk.- meg egy nagy lófaszt! Ezt szerintem ő is látja, hogy mennyire átlátszó amit mondok, de ettől függetlenül mégis ezzel etetem, mintha legalább a hangsúly hihetően hatott volna. Még ha a konyhafőnök dumát el is hiszem, meg azt, hogy besegített a kiszolgálásban akkor is kissé kétkedve fogadom azt, hogy a tulajdonos egy vadidegent pusztán azért beenged a konyhára mert ismeri a szakácsot. A kávéspoharat közelebb húzom magamhoz és ujjaimmal birtoklón kulcsolom körbe, miközben mutatóujjam megállás nélkül valami értelmetlen ritmust kezd dobolni a műanyag holmin.
- Szóval tételezzük fel, hogy az ott tartózkodása alatt ön segített a szakácsnak. Tételezzük fel, hogy ezt többen is tanusítani tudják, ahogyan azt is, hogy maga kilencig ott segített. Mindez rendben is van. Csakhogy azt is tudja tanúkkal igazolni, hogy a kérdéses időpontban távozott az épületből? Mert sem a dolgozóknak fenntartott hátsó ajtón, sem pedig a főbejáraton keresztül nem hagyta el az épületet. Egy bizonyos….- abbahagytam a pohár kopogtatását, és megint a dossziéban található papírokat hívtam segítségül.
- ...egy bizonyos Abraham Pretter, szerint aki gyakorlatilag odagyógyult törzsvendége a helynek, meg merne esküdni, hogy maga még javában iszogatott a felszolgálóknak kialakított alkalmazotti részen. Igaz hátulról látta, de azt mondja a jellegzetes haját ezer közül is felismerné.- halovány mosoly suhant át az arcomon, mert bár kétségtelen, hogy Mr Benson hajviselete figyelemfelkeltő a számomra is - alapvetően kedveltem a nem séma szerint tarkopaszra lenyírt alakokat- mindennek nevezném csak éppen jellegzetesnek nem.
- Szóval azt mindenképpen eskü alatt vallaná, hogy még a fél tizes szokásos esti hideg lattéja előtt maga ott tartózkodott. Tehát még egyszer megkérdezem Mr Benson: ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy kilencig dolgozott és tízkor már otthon volt? Mindazonáltal nagyon is tisztában kell legyen azzal, hogy az alibijét, amennyiben igényeljük tanukkal kell igazolnia, ellenkező esetben ez is terhelőleg hat önre nézve. Valamint nagyon megköszönném, ha ebben a helyzetben tisztában lenne azzal, hogy nem ön az aki diktál, hanem én.- ez volt az a pont, ahol megpróbáltam az irányítást végleg magamhoz venni, és végre előrukkolni a farbával, amely egészen eddig ott lapult a dossziéban. Már annyira akartam azokat a bizonyítékokat megmutatni számára, de még mindig visszafogtam magam. Ott játszottak ujjaim a papírokon, de aztán a tenyeremet  támasztékul használva felálltam, és úgy néztem farkas szemet a férfival.
- Nem, nem jól érti. Nem csupán EGY ujjlenyomat miatt hoztuk be- az “egy” szócskának egy jelentőségteljes hangsúlyt adtam, és még a nyelvem hegyét is kidugva hagytam egy fél másodpercre, még inkább nyomatékosítva talán kicsit magamban is, hogy nem pusztán ez az egyetlen kapaszkodóm az ügyben. Annyira meg akarom oldani, hogy talán vak vagyok bármit is észrevenni, vagy akár egy másodpercnyi lehetőséget is adni Xaviernek a tiltakozásra. Nem veszem azt hiszem észre, hogy éppen annak az eskünek megyek ellene, amely lehetőséget biztosít mindenkinek, hogy ártatlanságát védhesse, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Annyira akarom, hogy ő legyen, hogy nem is foglalkozom semmi mással, még  a megalapozott gyanú  legalapvetőbb formáit is sutba dobom másodpercek alatt.
- És nem….nem felejtettük magát a zárkában, hanem ennyi ideig tartott a szükséges nyomozati anyagok előkészítése, illetőleg a laboreredmények feldolgozása.- megint egy kurva nagy hazugsággal hárítom a nyilvánvalót, lassan eljutok arra a pontra, hogy az utolsó, még meglévő etikai érzékemet is elveszítem az ügyben. Valahogyan magam előtt látom a lakásomba kiakasztott brutális gyilkossági helyszíneken készült fotókat, magam előtt látom az áldozatokat, akik talán nem is értik, hogy miért velük történik ez az egész. Ahogyan talán én sem értem teljesen, hogy miért éppen az én életembe ette be magát ez az ügy. Szabadulnék tőle, de olyan mint egy örök életemre bőrömbe tapadt bogáncs: kínlódhatok, de meg nem szabadulhatok tőle.
- Én pedig nem akkor hanem most kérdeztem meg mit keresett maga ott, és még mindig úgy érzem valahogyan, hogy az időérzékével van egy kis probléma Mr Benson.Ami pedig a bírót illeti és az ítéleteit….higgye el nekem, elég sok bíró szeretné rács mögött látni azt aki felelős ezekért a gyilkosságokért, amelyeknek A Guardian Castle-ben megölt fiatal férfi is az áldozata. Szóval ha lenne olyan kedves a gunyoros maszatot letörölni az arcáról, és némi komolyságot erőltetni magára. Ellenkező esetben a nyomozás hátráltatása miatt újabb estére felejtem benn a cellájában.- a hangom noha egészen halk volt, és egyszer sem bicsaklott meg, valahogyan nehéz volt visszafojtanom a haragomat, amit azért éreztem, mert még mindig nem gyűlölettel tekintettem rá, ahogyan akartam. Hanem valamilyen módon meg akartam fejteni. Mintha ugyan ez sorozatgyilkost olyan egyszerű lenne: csak egy hajszál választja el őket a totális elmebajtól. Nem ültem vissza vele szemben, hanem a dossziét összehajtottam, a hónom alá csaptam és a kihallgató szobácska üvegezett falához sétáltam, karba fontam a kezeimet és a hátamat nekivetettem az alapvetően gusztustalan színre tapétázott falnak.
- Tehát. Fussunk neki újra Mr Benson! Ragaszkodik azon állításához, hogy kilenc óra után ön már nem tartózkodott az épületben ahol a gyilkosságot elkövették? Ha igen, akkor kérem világosítson fel hol és mikor távozott?- hogy hinni akarnék neki? Ó nem, csak az igazat akarom tudni, végre az igazat arról ami után már olyan régóta kutatok. Hogy lezárhassam, és a saját életemet élhessem, ne egy olyan ügy rabjaként, amely immáron megváltoztathatatlanul magához láncolt.