Sürgősségi Osztály

Megtanultam, hogy ne várjak semmire. Én nem valaminek a bekövetkeztét várom, hanem valaminek a végét, hogy vége szakadjon ennek az istenverte bizonytalanságnak.
- Nekem most nem igazán van más választásom. – Nem tudom befolyásolni a végeredményt. Egyedül kivárni tudom. Ez pedig, ahogy múlnak a hetek, tudva, hogy ekkora tétje van... Nem tudom elterelni a figyelmem, talán ez a legnagyobb gond.
Vagy azt akarná mondani vele, hogy ha mindkét eshetőséget el tudnám fogadni, akkor nem őrlődnék miatta? Összezavar ez a nő. Az a kellemetlen érzésem támad, hogy sosem értem igazán, hogy valójában mire gondol, vagy mit szeretne átadni. Ha látnám az arcát, ez is könnyebb lenne...
- Hiszek – bólintok is megerősítésképp. Ha nem tudnék hinni, akkor már sokkal rosszabb állapotban lennék. Mert él bennem az elhatározás: én ugyan nem leszek hajlandó vakon élni, sem nyomorékként, sem magatehetetlenül, ezt már rég eldöntöttem. Valamikor akkor, amikor megtudtam, hogy a nagyapám öngyilkos lett. Egy ideig titkolták előlem a szüleim, ahogy mindenki más elől, mondván, ilyesmivel nem dicsekszik az ember, véletlenül tudtam meg, félig-meddig még gyerekként, nem is tudtam kiverni a fejemből, próbáltam megérteni, hogy miért tesz ilyet az ember, hiszen a családja ott volt, szerette, biztosan ápolták volna élete végéig. Ugyanakkor... ágyhoz kötve, kiszolgáltatottan, a szeretteid terhére lenni, nap mint nap érezve a sajnálatukat, a saját haszontalanságodat, megfosztva az emberi méltóságodtól... ez nem az az élet, amit el tudnék viselni. Lassacskán rájöttem, hogy valószínűleg én is pont ugyanezt tettem volna a helyében. A bátorságom megvan hozzá. Azt hiszem.
- Hiszek – ismétlem újra, mintegy magamat is emlékeztetve. Hiszen jelenleg nincs erről szó, túlságosan elkalandoztam. – Hogyne hinnék. A reményt nem könnyű elüldözni. Én pedig nem vagyok pesszimista alkat.
Épp csak nem tart ki a nap végéig.
Ám a kezdeti, megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés apránként ellenérzéssé fajul. Bírálatot érzek az egész lényéből, és mivel nem is igazán ismerjük egymást, felmerül a kérdés, hogy miért tartja szükségesnek ezt a tudtomra adni. Olyannyira fellobban bennem a motoszkáló sértettségből fakadó pillanatnyi harag, hogy meg is kérdezem.  
Mit akar? Miért van itt? Miért dörgöli az orrom alá ezeket?
A válaszból érzem, hogy szintén rácsapott. Bár azt nem értem, őt mi bosszantja. És azt is tudom, hogy bár hangzatos: nem igaz. Mariontól eleve tudja, hogy mi történt velem, vagy hogy mi a diagnózisom. Legalábbis tudhatja, ha megkérdezi. Márpedig miért ne kérdezné, ha érdekli. Mégiscsak egyszerűbb, mint besántikálni, nem igaz?
A folytatástól megrebben a szemöldököm. Az arcvonásaim megmerevednek. Nem akarom végighallgatni, pláne kényszerből nem, nekem ne sugallja, hogy nincs választásom. A kezeim is mozdulnak a takarón, mintha keresnének valamit, de az első két mondat után megállnak.
Utat tör magának a monológja, akár meg akarom hallgatni, akár nem, szinte kirobban belőle, mintha lehetetlen lenne féken tartani. Mitől lehet ilyen zaklatott? A szavai pedig engem is magába szippantanak. Meglep, sőt, szinte letaglóz az őszintesége, nem reagálok, nem szakítom félbe, hagyom, hogy kiömöljön belőle. A mimikám mutatja csak, hogyan változnak az érzelmeim.
Mikor azt mondja, a fél szemére megvakult, ismét a magasba szalad a szemöldököm, ajkaimat akaratlanul is összepréselem, ezek szerint hazudott az előbb? És ha hazudott, most miért vallja be? De bárhogy is, ezek szerint miattam veszítette volna el a látását? Pontosabban mert segített nekem. Enyhén szólva megomlok a gondolatra. De mielőtt a hatalmába keríthetne bármiféle hála, bűntudat, vagy egyéb hülyeség, a folytatást hallva a düh is lángra kap bennem. Dühös vagyok rá, magamra, az egész kicseszett világra. Mikor kimondja, hogy a semmiért, ingerült-gúnyosan fújtatok egyet, ujjaim a takaró szélébe marnak.
- Mikor lennél elégedett? Szervezzek minden nap szép az élet-partit? Belépő csakis infúzióval, lesántult nőknek ingyenes, ó, várj, majdnem kihagytam: aki az intenzívről jön, hozhat plusz egy vendéget! – basszamegmár. Mégis mit vár tőlem, mutasson egy frissen megvakultat, aki majd kicsattan az örömtől. Ő talán jobban festett nálam?
Fogalmam sincs, hogy festhetek. Tolakszik be az agyamba. Eddig nem igazán foglalt le.
- Jézusom, hallod te magad? Idejössz, és közlöd velem: megbántad, hogy nem hagytál lezuhanni, hát köszönöm, ez irtó jól esik, ezért már megérte befáradnod: a mai jótetted is kipipálva. És akkor én nem értékelem az életet? Vagy úgy gondolod, hogy ha már megtetted, jogod van bármihez? Hát mondok én is valamit: ha neked ez a másokkal törődés, az önzetlen cselekedet, talán pont ezért nem sikerült még soha semmi jót összehoznod.
Hirtelen hallgatok el, mikor mindezt kimondva, kicsivel alább hagy bennem a felkavart indulat. Csendesen, de hevesen lélegzem, az ütőerem élénken lüktet a nyakamon. Szinte érzem, hogy az eddigi szürkés árnyalat helyett az arcom is színt kapott. Nem akartam megbántani, de ha úgy alakult, hát most már mindegy. Maximum úgy is csak egy-egy lehet az állás. Várok egy kicsit, de mikor hallom, hogy nem csak úgy odavágta, hogy elhúzza a csíkot, hanem tényleg szedelőzködni is kezd, mégis megszólalok, halkabban, ezúttal már nem a düh szól belőlem, legalábbis nem olyan intenzíven, mint ahogy az előbb elragadtattam magam. Furcsa, ezek szerint nagyon is betalált valahol.
- Ha már ilyen kedvesen rákérdeztél: nincs családom, de ha lenne, sem terhelném őket ezzel. Lehet, hogy vak maradok, és lehet, hogy nem. De akármelyik is marad, sajnos köszönettel tartozom neked. – Főleg azok után, amit mondott, basszameg. Fél szemére megvakult tőle. Ennek csak most kezd elérni a súlya, bár a dac még dolgozik bennem.
- Sajnálom a szemed. Tudlak valamivel kárpótolni? – mivel valószínű, hogy indulatból felelne, hozzáteszem: - Nem muszáj most válaszolnod. A jelek szerint tudod, hogy találj meg.
Van néhány dolog, amit nem értek ebben a történetben, például, hogy miért tölti az ágyam mellett az időt, ha ennyire felfordul tőlem a gyomra. Vagy haragszik, mert én tehetek a balesetéről. Elégtételt akar? Vagy mit? Jobb ötletem momentán nem nagyon van.

Gyönyörű napra ébredtünk, olyan szépen süt a nap. A sok havas és fagyos idő után, már nagyon vártam azt, hogy végre jó idő legyen és kitudjunk menni egy kicsit a szabadba a gyerekekkel. Ira már korán elment, magam sem tudom hová, de nem is kérdezem, tudom, hogy nincs semmilyen titkolni valója.
Juan ugrabugrálására ébredek fel, egy puszit nyom az arcomra.
- Anya! Anya! Ébredj fel! - kiabálja kedvesen. Mindjárt megeszem reggelire, olyan édes. Hirtelen elkapom derekát és az ágyra fektetem, majd csikizni kezdem. Ő pedig hangosan nevetni kezd. Kicsi drágám, látom jó napja volt.
- Jól van kincsem. Már ébren vagyok. - motyogom neki, miközben abba hagyom a csikizést. - Na mit ennél reggelire? - kérdezek rá kisfiamra. Közben kikászálódik az ágyból és Tina kiságya felé megyek. Ő még édesdeden alszik. Reggel 7 órakor etettem meg, majd vissza fektetettem. Elmosolyodom és megsimítom hasát.
Aztán visszamegyek Juanhoz felkapom karomba és kivonulok vele a konyhába egy puszi kíséretében. Beleültetem az etető székbe. Én meg készítek neki egy pirítóst, azt nagyon szereti. Teszek rá kép szalámi darabot, úgy mintha a szeme lenne a mustárral meg szájat rajzolok neki. Kis drágám nagyon kedveli az ilyen kenyereket. Melléje adok neki kakaós kávét is.
- Hol van apa? - érdeklődik a drága szentem.
- Nem tudom kincsem. De szerintem dolgozni ment. - mosolygom neki. Igazából már én is szeretném tudni, hogy hová ment. Nem nem azért mert aggódnék vagy valami rossz gondolataim lennék. Csupán Ira mindig felszokott hívni ha beér, és minden reggel felhív, hogy mit csinálunk, hogy vannak a gyerekek. De ma nem hívott. Kezdek kicsit aggódni.
Éles kétségbeesett sírás tőri meg a csendet, Tina felébredt. Beszaladok a szobába a kiságy főlé hajolok és kiemelem.
- Jól van édes kicsikém. Semmi baj. Itt a mama. - nyugtatgatom. Finoman simítom a hátát, úgy talán megnyugszik. Kiviszem a bátyjához a konyhába, aki csendesen eszik. Tinát sikerül megnyugtatnom. Egy puszit nyomok kisfiam homlokára, majd leülök Tinával az egyik székbe és őt is puszilgatni kezdem. Azt hiszem nekem vannak a legszebb gyerekeim.
A nyugalmunkat a telefon csörgése zavarja meg. Lányommal a karomban felveszem a telefont. Fogalmam sincs kilehet.
- Halo. - szólok bele és várom ki van a vonal túlsó végén. Majdnem szívinfarktust kapok arra amit a telefonba hallok. Meg sem tudok szólalni a hallottak után. - TESSÉK? - kerekednek ki ijedten a szemeim. A gyerekek azt hiszem megérezték ijedségemet. Tina sírni kezd a karomban, Juan pedig félő szemekkel néz rám. Érzik rajtam, hogy valami gond van. - Azonnal ott vagyok! - teszem le a telefont gyorsan. Mellkasomhoz ölelem kislányomat.
- Ssss.- próbálom megnyugtatni őt is és magamat is. Tudom, hogy amíg én nem nyugszom meg ő se nyugszik meg. Addig nem megyek el sehova, amíg meg nem nyugszanak a gyerekeim. Én is ideges vagyok és nagyon aggódom. Az a hír amit a telefonba kaptam egy cseppet sem jó számomra.
Egy bő félóra múlva sikerül megnyugtatnom a lányomat és a kisfiamat is. Ő is nagyon megijedt és fél. a kicsikét lefektetem, a fiamat pedig beviszem a szobába játszani.
- Édeském. A mamának most elkel mennie. - magyarázom neki kedvesen. - Áthívom Sophiet, hogy vigyázzon rátok amíg nem leszke itthon. - folytatom tovább. Sophie egy régi ismerősöm ő szokott vigyázni a gyerekekre ha valahová mennünk kell. - Sietek hamar haza. - szerencsére a kisfiam nagyon értelmes és okos gyerek. Tudja, hogy nem hagynám el soha. Ha elkel mennem azt megérti. Büszke vagyok rá.
Sophie érkezésekor én már fel vagyok öltözve, készen az indulásra. Gyorsan elmondom neki amit tudnia kell, meg, hogy mit hol talál meg, utána pedig szélsebesen eltűnök.
Csodálom, hogy nem kaptak el gyorshajtásért, úgy hajtottam mint az őrült. De szerencsére épségben odaértem a sürgősségire. Kiszállok az autóból és szinte rohanva megyek be az ajtón. Bent mindenki engem figyel. Ismernek és hamar útbaigazítanak. Vajon milyen látvány fogad? ...

(Kilátó - Rainier Hegy)
(Drága Rubym és én)


Hát, kalandos kirándulás volt, annyi szent. Ez a hegy sem lesz a kedvenceim egyike. És úgy érzem, ha megtudom hol a kocsim, főleg nem zárom majd a szívembe a helyet. Csak abban tudtam még reménykedni, hogy nem egy szakadékban hever fejjel lefelé, vagy valami hasonló... mert akkor simán lehetséges, hogy sírva fogok fakadni.
Ez mondjuk könnyen lehet. De az sem kevésbé valószínű, hogy Tacoma sem a szívembe kerül majd, inkább oda, ahova a Rainier Hegy. Na jó, az talán túlzás, azért annyit még nem tett, viszont nem is igazán nyűgözött le. Mikor odaértünk és becsoszogtam az ajtón (nem hagytam magam bevinni, még csak az kellett volna), körbenézve megállapítottam, hogy mire itt ellátnak, kétszer összevarrom magamnak a homlokomat. Őszintén eljátszottam a gondolattal, ahogy a tömeget fürkésztem, hogy eltulajdonítok egy sebvarrókészletet, de aztán csak nem tettem. Viszont várni és üldögélni sem sok kedvem volt. Akkor már inkább csinálok valamit. Ezért hát, hátat fordítottam a helynek, és kicsoszogtam az épület elé. A mentőbejárónál épp beraktak egy nőt az egyik mentőbe. A kocsi oldalán Seattle szerepelt. Ezért hát magabiztos (véres) fejjel odamasíroztam az egyik mentőshöz a kérdéssel, hogy Seattle-be mennek-e. A fickó igennel felelt, mire kapásból rávágtam, hogy ott dolgozom, és ha van egy szabad helyük a kocsiban, visszamennék velük. Kicsit csodálkozva nézett rám, de aztán nem firtatta a dolgot, rábólintott, hogy jöjjek, ha akarok. Én meg akartam, szóval beszálltam, és diadalmasan elfoglaltam az egyik helyet hátul. Nem került sokba, végülis, egész könnyen megoldottam a dolgot. Arra számítottam, hogy majd ellenkezni fog. Mondjuk, örülök, hogy nem tette.
Mikor megérkeztünk a seattle-i kórházhoz, megköszöntem a fuvart, és utamra indultam befelé. Itt már egészen máshogy éreztem magam. Mondjuk, más is volt az ismerős légkör. És persze, itt mindjárt le is buktam, hogy nem vagyok szolgálatban, stb-stb. Amíg elértem a legközelebbi nővérpultig, hát nem tudom... legalább húsz csodálkozó pillantást begyűjtöttem. Még a betegek között nem is keltettem amúgy feltűnést, nem lóg ki a sorból egy vérző ember. De a kollégák persze felismertek.
- Hát veled meg mi a maszatos fene történt? Honnan jössz? - szegezte nekem kapásból elsőként a kérdést az osztályvezetőm, aki csakhamar előkerült, és épp akkor masírozott oda a pulthoz, mikor nyitottam volna a szám az egyik nővér felé, hogy ki szabad épp, aki összevarrná a fejemet?
- Semmi komoly, csak egy vágás - legyintettem sietve, miközben már karon is fogott, és pillanatok alatt egy ágyon ülve találtam magam, miközben épp lehámozta a fejemről a sebtiben rárakott kötést, amit még a helyszínen kaptam.
- Egy merő sár vagy, csak nem a... A hegyen voltál, nem igaz? Atya-ég, csoda, hogy élsz! Azt hittem a sebesülteket Tacomába vitték, te hogy jutottál ide? - Miközben beszélt, intett az egyik nővérnek, aki elkezdte kitisztítani a sebem.
- Nem voltam elájulva a kiszolgálástól, úgyhogy... aucs... basszus, ne má'! - próbáltam ellenkezni, és elhúzni a fejem, mikor a nővér nekem esett a fertőtlenítővel.
- Mint egy nagy gyerek, ne ellenkezz már, akkor előbb szabadulsz - csóválta a fejét főnököm, miközben nézte a kínzásomat. - Nem volt elég a munka éjjel, kellett neked egy kis kaland műszak után is?
- Marha vicces... - morogtam, és összeszorított fogakkal tűrtem még pár pillanatig, aztán eltoltam az engem kínzó nő kezét a fejemtől. - Elég lesz, kösz, már baromira tiszta, öltsétek össze, és hadd menjek... hé! - Ahogy a nővért sikerült eltolnom, hát nem átvette a melót egy pofátlan rezidens? - Tűnj el a fejemtől, de rögtön!
- Ne gyerekeskedj, Ira, összevarrjuk a homlokod, kapsz tetanuszt, antibiotikumot, és hajlok rá, hogy esetleg még egy-két vizsgálat...
- Nem-nem-nem-nem! - szakítom félbe őt hevesen gesztikulálva. - Nem kell nekem semmi, összevarrtok, és megyek haza. Ha nem állna fenn az esély, hogy Ruby kinyír, ha így megyek haza, összevarrtam volna magamnak, és...
- Ruby még nem is tudja mi van veled? - hüledezett persze azonnal... kellett nekem megszólalni... Főnököm már el is szelelt, hogy felhívja őt. Persze... nők... árulkodni azt tudnak, naná! Éljen a női összefogás. Előtte természetesen megkaptam a kerek parancsot, hogy maradjak veszteg, míg ellátnak, mert a fejsérülés nem vicc... bla...bla...bla...
Nem néztem az órát, az alapján mértem az idő múlását, hogy hány embert csesztem le, míg Ruby feltűnt a színen. Hét embert, köztük két nővért, három rezidenst, az osztályvezetőm (aki az istennek se szállt le rólam...) és egy másik beteget is emberesen lecsesztem. Az egyik ágyon ültem, a homlokomat már összevarrták, épp megkaptam rá a csinos kis kötésemet, miközben egy majom rezidens a lábamat nyomkorászta, amelyik be volt szorulva, mikor megláttam őt, Rubyt. Eskü, vártam, hogy ő lesz a következő, aki lecsesz, hogy hülye vagyok.

A legelső gondolat ami az eszembe szökik az az, hogy jól felpofozom vagy agyonverem. Ez a minimum. De aztán, ahogy a szobába érek ahol Ő van, megtorpanok. Szemembe könny gyűl. Nem sírok csak....csak elérzékenyülök.
Egy pillanatig csak állok ott a folyóson őt nézve, aztán szaladni kezdek egyenesen a karjaiba. Nem mondok semmit, félretolom a kezelő nővért, elkezdem csókolni hevesen és szenvedélyesen. Nem akarom elengedni ajkait, úgy kapkodok utána mintha utoljára csókolhatnám. Érzem, ahogy elengedi ajkaimat, talán valamit mondani akarna, de én újra csókolni kezdem.
Kis idő után mégis elengedem. Észreveszem sebét és tüzetesebben megvizsgálom kezemmel, majd nyomok rá egy puszit. Aggodalmas tekintettel a szemeibe nézek.
- Jól vagy édesem? - kérdezek rá. - Többet ne tedd ezt velem. - teszem hozzá magamhoz szorítva. - Nem akarok még egyszer átélni egy ilyet. Annyira aggódtam miattad. - nézek rá élesen.
Soha nem aggódtam még ennyire miatta és ezt a gyerekek is érezték rajtam. A kicsik mindent megéreznek. Ők is nagyon aggódtak az apjuk miatt, úgy gondolom. Azt hiszem megosztom vele, amit legelőször akartam megtenni, hogy érezze mennyire mérges vagyok.
- Tudod, hogy először az járt a fejembe, hogy most jól felpofozlak, amiért ilyen helyzetbe hoztál. - mosolygom. Felnézek szemibe, elképesztő, hogy még mindig milyen szerelmesen tud rám nézni. Elfelejtem, hogy haragszom rá, ahogy tekintetét fürkészem. Megsimítom arcát és a haját.
- Amikor felhívtak telefonon éreztem, hogy menten elájulok. - nevetek zavaromban. De igazából tényleg így van, azt az érzést soha nem felejtem el és soha nem akarom újra átélni. - Azt hittem nagy baj van. A főnők nem mondott semmit. Csupán azt hajtogatta, hogy azonnal rohanjak a kórházba, mert baleseted volt. - mesélem el a dolgokat és éreztetni próbálom, hogy megijedtem és mennyire aggódtam miatta. - Tina a karjaimban volt és rögtön sírni kezdett, ahogy megérezte ijedségemet. - azt hiszem kicsit Ira is megijedt. Igyekszem megnyugtatni egy csókot nyomok ajkaira. - A kicsik jól vannak. Sikerült megnyugtatnom mindkettőt, mert ugyebár Juan is megijedt egy kissé. Nem tudom, hogyan de valahogy mindketten érezték, hogy aggódom, hogy az apjukkal lehet talán valami. - ismét hozzá hajolok és megcsókolom a homlokát a sebhelynél, az orrát, az arcát, majd meg az ajkát. - Most Sophie vigyáz rájuk. - teszem hozzá.
Közben leszállok Ira öléből, csak most kapok észbe, hogy amint bejöttem a nővér mintha a lábát masszírozta volna. Ezek szerint biztosan megsérült rá.
- Jaj ne haragudj! - kérek elnézést körülbelül olyan arccal, mint egy bájos kislány. - Nagyon fáj? - tulajdonképpen nem is várok rá választ csak folytatom. - A! Mekkora hülye vagyok. Ne figyeltem csak megörültem neked és... és nyomban öledbe pattantam. Ne haragudj-  megcsókolom ajkát
- Nagyon féltettelek. Úgy féltem, hogy elveszítlek. -   nézek rá aggodalmas tekintettel. Ki kell mondanom. - De mi történt, mégis? - érdeklődőm.

Alig szúrtam ki őt a folyosón, még csak nem is pisloghattam, mikor már futni is kezdett felém, és rövidesen a karjaim között kötött ki. Hm... na jó, ez végülis sokkal jobb, mintha rögtön képen törölt volna, hogy mit műveltem magammal. Ezért már megérte megsérülni, lehet sűrűbben kéne kocsikat lefejelnem, és kórházban kikötnöm munkaidőn kívül, ha mindig ilyen kellemes köszöntésben lesz részem...
De azért, persze kicsit megszólalt bennem a lelkiismeret is, hogy eléggé megijeszthettem, ha ennyire örül, hogy élve lát... Na mondjuk, ez alapján vajon mit mondhatott neki a főnököm, hogyha ennyire bepánikolt értem... Lehet meglesz még ennek a böjtje, csak előbb leellenőrzi, hogy biztosan élek-e. Kivárom majd még, kivárom én. De addig is, ezt azért mégis csak élvezem, nem tagadom, én is gondoltam rá, ott, a hegyen, úszkálás közben, hogy sose látom őket többé... szóval én is örülök, hogy a karjaim közt érezhetem az életem egyik legfontosabb szereplőjét.
- Persze, semmi baj, nyugodj meg, ez semmi, csak... nagy feneket kerítenek itt neki, de nem komoly - legyintettem lazán, bár azért felszisszentem, mikor ajkai a sebemhez értek. Kezdett már kimenni a homlokomból az érzéstelenítő, amit a varrás előtt kaptam, lassan visszatér majd a környékbéli szövetekbe az érzékelés. Kíváncsi leszek, vajon be is lilul-e majd az ütés tája, vagy megúsztam a vágással?
- Hidd el, én sem így terveztem - védekeztem automatikusan, ahogy újra megölelt, de aztán egy enyhe mosollyal viszonoztam a mozdulatot. - De a hegy erősebb volt, mint én - tettem hozzá egy vállrándítással, mert hát, ahhoz képest azért mégis csak könnyen megúsztam, míg mások belehaltak a reggel történtekbe. Nekem ezzel szemben csak pár kisebb sérülésem van, és talán a kocsim... és ezek közül az utóbbi fáj jobban.
- Igazán? Hát... a kollégák élvezték volna, annyi szent. De ha utána is megkaptam volna ezt az előbbi csókot, akkor nem bántam volna - feleltem, és sóhajtva csóváltam meg a fejem, mert mégis, akárhogy nézzem is, csók, vagy pofon, azért mind a kettő azt árulja el nekem, ez a nő tényleg szeret engem. Hogy mit szeret bennem, lövésem sincs, de... a pokolba is, kit érdekel, én épp annyira szeretem őt, és ha én kapnék róla ilyen hírt, nyilván én is sík ideg volnék, míg nem látom magam, hogy él-e még egyáltalán.
Jólesik az érintése. Még az sem zavar, hogy miközben így vagyunk összenőve szinte, tuti, hogy őrá is kerül a rajtam még fellelhető sárból. Bár, ahogy nézem, ez neki vagy eszébe sem jutott, vagy ugyancsak nem érdekli őt se. Mondjuk, inkább a sarat kelljen kimosni a ruhánkból, mint egymás vérét. Az legyen a legkisebb bajunk.
Kezemmel végigsimítottam az arcán ahogy beszélt, csak hogy megnyugtassam, élek, jól vagyok, most már nem kell idegeskednie, minden rendben van.
- Persze, mert kiakadt rám, hogy úgy értem ide, hogy te még nem tudtad mi van. Kiosztott, hogy mér' nem hívtalak, és elrohant hogy szóljon neked, mielőtt esetleg elsumákolom - forgattam meg a szemeimet, egy olyan "Nők!"-féle arckifejezéssel, hogy micsoda aggodalmat lehet kelteni egy kis semmiségből.
Hozzá akartam tenni, hogy "teljesen feleslegesen", de ahogy Ruby folytatta, nem tagadhattam, bennem is megszólalt a szülő-csengő.
Egy gyenge mosollyal bólintottam, ahogy ezúttal ő igyekezett megnyugtatni, hogy a srácokkal nincs gáz. De azért nem akartam, hogy ők ijedjenek meg miattam. Még akkor se akartam volna, ha végül mégis lett volna valami komolyabb bajom, de így főleg nem, hogy nincs is. Nincs szükség rá, hogy a srácaim ilyen érzésekkel viaskodjanak. Azt akarom, hogy ők rendben legyenek.
- A srácok már csak ilyenek, mint az anyjuk, túlaggódják a dolgot. - Megpróbáltam elviccelni, hátha elmúlik a keserű íz a számból, ami a srácok ijedtségétől keletkezett. Egyszerűen durva, mennyire hatnak egymásra, szülők és gyerekeik érzései... elképesztő...
De megnyugtat Ruby kedvessége és gondoskodása. Jobban érzem magam tőle, még ha csak addig is, míg újra fel nem festődik arcára az aggodalom, hogy ölemből felkelve eszébe jut a lábam, s hogy amikor megérkezett, épp azt csesztették. Igen, kicsit sajog is - mondjuk azután jobban sajgott, hogy a bolond rezidens úgy tett, mint aki ért a vizsgálódáshoz -, de elviselhető. Tény, hogy nem volt túl kellemes amikor jártam rajta, de nem fogok belerokkanni.
- Hé! Semmi baj, nyugi, csak egy kis zúzódás - simítottam végig haján, és tarkójánál fogva finoman magamhoz húztam, hogy én is átölelhessem. - Ne félj, nem megyek én sehova - igyekeztem megnyugtatni. Tényleg. Azt sem akartam, hogy ő maga ideges legyen, főleg ne miattam, de otthon ott a két gyerek, és így is ráhúznak majd az ijedtségre, amikor meglátnak, Juan biztosan, hisz ő már megérti, hogy amit lát, az micsoda, de nem kell, hogy még tőlünk is érezzék a parát.
- Tudod, mondtam, hogy felmegyek a hegyre délelőtt - kezdtem magyarázni, mi is volt, és hogyan kötöttem ki itt, ahol most vagyok. - Hát, gondolom a sok eső, vagy a fene tudja mi okozta, de jött egy sárcsuszamlás, és szerintem legalább a fél hegyet levitte, házastól, mindenestől, rendesen legyalulta a terepet. Vitt mindent, ami az útjába került, házakat, fákat, embereket, engem is elsodort. Először egy fatörzsnél akadtam fent, beakadt a lábam valamibe a sár alatt, nem tudtam kihúzni, ezért a zúzódás - intettem a főleg liluló színben játszó lábam felé -, aztán miután jött egy tűzoltó kimenteni és kiszabadította a lábam, továbbsodródtam a következő löketkor, neki egy kocsi alvázának, onnét származik ez - böktem a homlokomon levő kötés felé, utalva az összeöltött vágásra, amit elfedett. - De ne félj, nincs semmi más, esküszöm. Pár karcolás meg zúzódás, de az jobban fáj, hogy nem tudom hol a fenében lehet most a kocsim... - húztam el keserűen a szám, és ez tényleg nyúzta az agyam. - Remélem nem úgy áll, mint az a verda, aminek én nekizúgtam. - Még a gondolat is fájt. - De utóbb már örültem, hogy nem engedted el velem a gyereket, belegondolni is rossz, mi lett volna, ha ott van velem - meséltem, s közben tényleg, még most, kinn az árból is borzongató volt a gondolat, mi lett volna, ha a fiam velem van. Ha nekem az van a sorsomban, rendben, de a fiamnak még nagyon sok dolga van a világban, örülök, hogy ezt nem kellett átélnie. Felnőtt fejjel is kemény volt, nem még, ha egy gyerek éli át. Elég volt, hogy az a kamasz ott volt velem, de ha még Juan, vagy egy akkora, mint ő, az tényleg igazán kemény lett volna.

- Nem számít, kicsim, épp elég dolog van a két gyerekkel, Tina is olyan kicsi még, érthető, hogy elfelejtünk dolgokat. Ne érezd ezért rosszul magad, nem kell - vigasztaltam rögtön szerelmem, nehogy azt kezdje hinni esetleg, hogy ez az egész azért történt így, mert kiment a fejéből, hogy hol vagyok. Nem. Ez a talaj nem most ázott így fel, ázott az már egy ideje, ebben nem Ruby a sáros, és abban az értelemben még csak nem is én. - Ez csak... megtörtént. Nem hibás benne senki.
Nem akartam ezzel aggasztani őt. Nem kell, hogy izguljon ezért, épp elég stressz éri úgyis, ne tetézzük ezt még önváddal is.
Igyekeztem a lehető legjobban összefoglalni ami a hegyen lezajlott, úgy, hogy az se legyen, hogy titkolóztam előtte, de azért összességében a lehető leginkább összefoglalva a dolgokat, a rosszabb részeket nagyobb lépéssel letudva. Nem kell, hogy rémálmokat lásson, amiért ott voltam, ahol, és akkor, amikor.
- Hé, nyugalom, látod, egyben vagyok - csitítottam, ahogy a mellkasomon kötött ki. Védelmezőn öleltem át, a válla és nyaka találkozásához támasztva állam, beszívva haja édes illatát. - Nincs itt semmi gáz. Mondom, ilyen könnyen nem rázol le. És különben is, majd csak kilencvenkilenc évesen szándékozok meghalni, süketen és vakon, lehetőleg melletted. Egy kis sár rajtam nem fog ki - próbáltam felvidítani, kis lelket önteni beléje, vagy akármi, megnyugtatni... Tudom, kiakasztó helyzet ez, félelmetes, de szerencsések voltunk, túléltem, és nagy bajom se lett. Ez mind ami van, ez semmi, ebcsont beforr. Jó, azt a pár nap pihit, amit a főnökasszonyom hozzám vágott, azt szemrebbenés nélkül bezsebelem, de egyébként semmi ez, nem is a gyógyulás miatt örülök neki, inkább azért, hogy addig is a kölykeimmel lehetek, és levehetek egy kis terhet Ruby válláról. Rögtön más az úgy, ha egy csepp gyerekről kell csak gondoskodni, és a nagyobb lóghat az apja nyakában addig. Juan amúgy is igazi örökmozgó elemes kütyü, sosem áll le, ha meg mégis, ott esik össze, ahol épp elcsapja az álomvonat. De addig lelőhetetlen. Jó lesz, ha néhány napig nem lohol folyamatosan Ruby nyomában. Ha le tudom foglalni, azzal is segítünk az anyjának.
- Próbálkozik az ember - mosolyogtam rá. Tudom, hogy megijesztettem, de ennél jobban már nem akartam. Inkább megnyugtatni próbálnám. Hisz élek, a legnagyobb veszteségünk még így is max. a kocsi lesz, ami ha jól érzem, inkább nekem fáj, mint neki, de hát ezt is vártam, persze, ő nem érti, milyen kapcsolat van közöttünk a Mustangal. Ez egy kicsit olyan, mint a házasság... már csak azért is, mert ha fejre állt az a kis szemét, viszi a fele vagyonom, mire kipofozom...
- Jó, jó, igazad van, persze, csak tudod szeretem azt a kocsit - magyaráztam neki, de nem is vártam hogy majd a kocsiért aggódik ő is. Naná. De közben kiakasztani se akartam vele, rosszabbul járnék azzal, szóval próbáltam úgy tenni, mintha belenyugodnék, hogy talán odaveszett, mégis az a fő, hogy én nem. Azért még gondolatban felszögeltem mint tízparancsolatot, hogy ki kell derítenem, hol a kocsim... elvitte-e az ár, s ha igen, hova.
- Ne is mond, a gondolat is... - megráztam a fejem, és csak újra magamhoz húztam egy percre Rubyt. Féltem belegondolni, hogy a kölyök akibe belebotlottam a trutyiban, a fiam is lehetett volna... Nem is említettem inkább azt a fiút Rubynak, nem akarom, hogy kiakadjon, és az járjon a fejében, ami nekem... vagy akár az, hogy a srác sorsára én is juthattam volna, s egyáltalán nem biztos, hogy én is megúsztam volna élve a végén. Nem. Nem mondtam, és nem is szándékozok ezt elmesélni neki, csak kiakasztanám vele. És az egyikünknek sem kell. Jobb abban maradni, ami a tény, ami tényleg megtörtént: élek, nagyrészt sértetlenül, Juan pedig otthon van, épen és sértetlenül.
- Ne viccelj velem - néztem rá Rubyra tágra nyílt szemekkel, rosszallóan. - Hamar keríts ide nekem egy kollégát, aki firkál nekem egy cetlit, hogy mehetek, mert ha nincs itt öt percen belül, megyek cetli nélkül is. Nincs az a hatalom, hogy én tovább itt maradjak, még a végén azt hinnék, jó kedvemben ülök itt - csaptam össze a két tenyerem, mondhatni menetkészen, ahogy Ruby kifelé indult, és máris tűkön ülve vártam, hogy mehessek haza a bús frászba innét, aztán a következő néhány napban ide se tévedjek, még véletlenül se.
Na csak próbáljanak meg itt tartani, azt hiszem, lesz néhány keresetlen szavam mindenkihez, aki az utamba akarna állni - gondoltam magamban. - Szeretném én azt látni, aki vissza tarthat. A-a, az még Rubynak se menne, ezt tuti biztosra vettem, nem, nem, én innét megyek haza, jó munkát mindenkinek, aki marad, én megyek haza a csajommal!

- Csak nyugalom édesem. - mondom amikor látom, hogy kissé mérgesen összecsapja a tenyerét. - De ha azt mondják, hogy maradnod kell kivizsgálásra, akkor te szépen beleegyezel. - teszem az ujjamat az orrára játékosan. Tudom, hogy makacs és így is úgyis hazakar majd menni. De én a kollégákra bízom a döntést. Tudom, hogy mind jó szakemberek és mind jól képzettek, tudják mit kell tenni ilyen esetekben.
- Na megyek beszélek az orvosoddal. - mosolygom rá. - Aztán reméljük hazaenged. - teszem hozzá, miközben kilépek a teremből. Örülnék neki ha azt mondanák nincs miért tovább benntartani, és hazaengednék. Magam is orvos vagyok és úgy látom édeskémnek nincs komolyabb sérülése, ahhoz, hogy itt keljen maradnia. A többit én meg otthon kezelni tudom azokat amik megvannak neki.
Azért is nagy jó volna ha hazajönne, mert a gyerekek is nagyon várják már. Mostanában kicsit kevesebb ideje volt Iranak, azt hiszem a gyerekekre. Már kezdték hiányolni az apjukat. Legfőképpen Juan hisz ő már megérti és jobban megérzi az ilyen dolgokat. Olyan kis okos a drágaságom, néha úgy érzem jobban tudja a dolgokat mint én. Az érzelmek terén is sokkal érettebb mint a társai. Na meg persze nekem is jól jönne az otthoni segítség, a pici szinte minden energiámat le szívja. Pláne most, hogy a hasfájós korszakában van. Annyit sír a kincsem, szívem szakad meg, főleg amikor tudom, hogy nem tudok segíteni rajta úgy ahogy szeretném. Juan is észrevette, hogy a kis Tina kissé többet sír mint régen, sajnálja szegényt. Ő is úgy szeretne segíteni rajta. Mindig mondja, hogy Tina baba ne sírj és közben a kis pocakját simítja. Annyira édesek ilyenkor. Juan olyan jó bátyja a kicsinek, úgy vigyáz rá, annyira szereti, hogy néha még nekem is meg kell könnyezni őket. Szerintem nekem vannak a legszebb, legjobb, legokosabb gyerekeim a világon.
A folyóson megyek végig, hogy megkeressem Ha jól tudom Kim az orvosa, őt pedig jól ismerem. Célirányosan indulok a szobája felé. Remélem ott találom, valamint azt is remélem, hogy Iranak van türelme megvárni, hogy megkeressem őt. Ha visszamegyek ajánlom, hogy ott találjam a a szobában és nem lenn a kocsimban ücsörögve, mintha engem várna csak.
Mikor odaérek Kim orvosi szobája elé, látom, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Valami hangok szűrődnek ki a szobából. Én pedig udvariasan bekopogok és benyítok miután meghallom a bemehetek szót.
- Á Ruby. - szól hozzám ismerősen Kim doktornő. Közben az akivel beszélgetett elköszön tőle és elhagyja a szobát.
- Megzavartam valamit? - kérdezek rá, csupán azért, hogy ne legyen a, hogy miattam kellett elhagynia a szobát az úriembernek aki kiment.
- Nem dehogy. - mosolyog rám. - Miben segíthetek? - legfőképpen abban, hogy engedje haza a férjemet, hozzám és a gyerekekhez. Ezzel nagyot segítene rajtunk.
- Én csak arról érdeklődnék, hogy hazavihetem a férjemet. - közeben elindul velem együtt Ira szobája felé. Útközben még váltunk néhány szót Ira állapotáról, meg arról vannak-e súlyosabb sérülései. Szerencsére megnyugtat, hogy minden rendben van és ahhoz képest szépen megúszta ezt az egészet. Ira szobájához érve benyítok, nagyon remélem ott találom őt. Ha igen akkor hozzá szolok.
- Meghoztam a doktornőt édesem.

Az orrom alatt morgolódtam, úgy voltam vele, hogy megpróbálom visszanyelni a dolgot, de ez csak Ruby iránti érzéseimből fakadt, nem másról szólt, nem. Úgy voltam vele, hogy az asszonyt nem húzom fel (túlzottan), mert lássuk be, minden fegyvere adott, hogy ha akarja, elérje hogy maradjak. De én nem harapok a kézbe, ami enni ad, meg a sajátomba sem, ha meg tudom oldani anélkül is. Az már más kérdés, hogy ezt az ember meddig tudja csendben intézni, de... ugyan, végülis... edzésnek sem utolsó, tűréshatár-tesztnek is elmegy... meddig állom ki szó nélkül, vagy úgy, hogy csak magamban mondom az ellenkezőjét, annak, mint amit épp más mond nekem.
- Csak siess, szívem, csak siess - mert haza megyek stoppal - a végét csak az orrom alatt tettem hozzá, de azért az kikívánkozott belőlem, akárhogy is igyekeztem a dolgot magamban intézni, egészen addig míg Ruby el nem hagyta a szobát, és el nem távolodott az ajtótól.
Ezután vártam néhány pillanatot, már csak azért is, hogy biztos legyen, nem jön még vissza. Amikor jónak ítéltem az időt, szépen lassan leemeltem a sérült lábam az ágyról a másik mellé, és ránehezedtem. Kissé fájdalmas volt a terhelés, de nem vészesen, így némileg bicegve, de szépen elsántikáltam az ajtóig. Kidugtam a fejem, és körbepislogtam a folyosón. Ruby még sehol, szóval szépen lazán, mintha nem volna ebben semmi extra, hogy én itt lófrálok, elballagtam a legközelebbi telefonkészülékig. Igen, külső megfigyelő nyilván már rég rávágta volna, miért is mentem én a telefonhoz, épp most, és miért olyan fontos. Amatőrök persze hihetnék, hogy mindegy, és nem lett volna erre igazán sürgős okom, mert hát, bármi is volna az, biztosan várhat. De aki volt már úgy kocsival, mint én az enyémmel, az átérzi, átérezné, mennyire is szükségszerű az embernek megtudnia, mi lett a szeme egyik fényével. Ez fontos dolog. Nem olyasmi, ami halasztást tűrne, vagy tétovázást. Nem, az ilyesmi fontos dolog.
Szóval, telefonáltam. De mintha csak Ruby lett volna a vonal túlsó végén. Az istennek sem akarták megérteni, hogy tudni akarom, hol a kocsim, vagy épp, hol nincs. Nem kérek semmi eget rengetőt, csak hogy pislogjon oda valaki... De nem...
Isteni szerencséje volt a hölgynek a túloldalon, hogy rövidesen megpillantottam a folyosón, némileg távolabbról közeledni Rubyt és a dokit. Ez sajnos indokolttá tette, hogy lecsapjam a kagylót, és visszasántikáljak a helyemre, ahol aztán bevártam őket. Körül-belül fél percen múlott, alig ültem vissza, kicsire rá beléptek hozzám.
- Szuper, akkor mehetünk is haza! - csaptam össze a tenyerem újfent, és mint aki jól végezte dolgát, álltam is ismét fel, csak hogy mindenki érezze a szobában, én bizony hazamegyek, mindegy ki, hol, mit csinál, én már indulófélben vagyok. - Ajánlom, hogy ne szervezkedjetek ellenem - mutattam végig mindkettejükön gyanakvón, bizalmatlanul. Még csak az kéne, hogy itt összefogjanak ellenem, és kitalálják... Nem, nem, nem, én köszönöm el vagyok látva, le vagyok tudva, össze vagyok varrva, viszlát.
- Mehetünk? - sürgettem őket, mint akin hangyák szaladgálnak. Mondjuk, kb. úgy is éreztem magamat. Orvoskodni a kórházban, az egy dolog, betegként jelen lenni már teljesen más tészta. És nem fűlik hozzá a fogam, a-a.

Ahogy beléptünk a kórházi szoba ajtaján kedvesem rögtön felpattant, meg se várva mit mond a kollegina.
- Szuper, akkor mehetünk is haza! - Ő a legrosszabb beteg akivel valaha is találkoztam. Az egyszer biztos, hogy nem szeretném ha ilyen betegem volna.
- Édes várj már. - szaladtam oda hozzá aggódva, amikor felpattant az ágyról. - Hallgassuk meg mit mond a doktornő. - jegyeztem meg kedvesen a kollégára nézve, miközben megpróbáltam Irat visszanyomni az ágyra, nem sok sikerrel.
- Ajánlom, hogy ne szervezkedjetek ellenem - mutat fenyegetően ránk. Majd elszégyellem magam a viselkedéséért. Orvos létére, hogy nem képes felfogni, hogy minden az ő érdekében történik, hogy meggyógyuljon. Nem tudom felfogni, miért viselkedik most így. Nem elég, hogy halálra aggódtam magam miatta, mikor felhívtak. Most azért is aggódnom kell, hogy önszántából jön haza, miközben nincs is olyan jól.
- Ira drágám. Ne viselkedj már így! - emelem fel kissé a hangom. - Ha úgy ítélik meg, hogy itt kell maradnod, hogy meggyógyulj, akkor itt maradsz. - kezdem elveszteni a türelmemet. Ennél még Juan is jobban viseli ha orvoshoz kell vinni. Komolyan mondom Ira most úgy viselkedik, mintha egy 5 éves kisgyerek volna. Hjjj. Nem hiába mondják, hogy az orvosok a legrosszabb betegek. Ezt az én drágaságom csak alátámasztja.
- Én azt mondom, lehet, hogy benn kéne maradnod egy éjszakát Ira. Csak, hogy tüzetesebben megtudjunk vizsgálni. Esetleg ne legyenek komplikációk. - szól bele  a dolgokba Kim, kedvesem kezelő orvosa.
- Na látod. - nézek édesem felé. - Jobb lesz neked ha itt maradsz egy kicsit. - eléje állok, hogy ne tudjon elmenni. Egyenesen a szemeibe nézek, szerelmesen és aggodalmasan. - Ne légy már ilyen makacs. - próbálkozok meg ezzel, de ez sem sikerül. Ira csak menni akar.
- Mehetünk? - kétségbeesetten Kim-re nézek. Ő viszont nemet int a fejével.
- Ha önszántából távozni akar, akkor én nem tarthatom itt. De ezt te is nagyon jól tudod Ruby. - Igen sajnos tudom. Nagyon is tisztában vagyok vele. Csak azt nem értem meg, Ira, hogy viselkedhet így. Ő menni akar önszántából, miközben azokat a betegeit akik menni akarnának önszántukból, meggyőzi, hogy maradjanak. Nem értem. Miért ilyen? Egy éjszakát igazán kitudna bírni itt. Az nem olyan sok. Ha kell én vele maradnék. A gyerekekre meg vigyázna egy éjszakát a bébiszitter.
Látom rajta, hogy hajthatatlan. Makacs nagyon makacsa, amit a fejébe vesz az ott is marad. Imádom is ezt benne, nagyon. De nem most. Nem ilyen helyzetben. Gondolhatna rám is meg a gyerekekre. Ha neki valami nagyobb baja lesz, ne adj Isten akkor mit fogunk csinálni. Bele sem akarok gondolni.
- Kérlek Ira miattunk. Nem bírnám elviselni ha valami komplikáció lépne fel, amit ha itt maradsz meglehetne oldani. De otthon...Egy éjszakát csak kibírsz. - magyarázom neki, de azt hiszem olyan mintha a falhoz beszélnék. Katasztrofális. Jelen pillanatban nagyon mérges vagyok rá, a viselkedésére. Megmagyarázhatatlan. Nem értem.
Úgy érzem mindjárt szét robbanok. Szűkségem van egy kis friss levegőre, mert menten elájulok az idegességtől és az aggodalomtól.
- Rendben. Akkor tedd azt amit akarsz. - szólok oda neki morcosan és kimegyek a szobából. Túl ideges vagyok ahhoz, hogy tovább ott maradjak. Egyszer legalább engedhetne a makacsságából. Igen tudom, az nem rá vallana. Kimegyek egyenesen a kórház udvarára. Mély levegőt veszek, hogy kissé megnyugodjak. Nagyon ideges vagyok.
Fel kellene hívnom a bébiszittert, hogy megtudjam jól vannak e a kicsik és halljam Juan hangját. Édes kincsem biztosan már nagyon fél, hogy mi lehet velünk. Iraval jelen pillanatban nem is akarok foglalkozni, ha ő kiakar jönni annak ellenére, hogy az orvos nem ajánlja hát legyen. A zsebemben kezdek kutatni a telefonom után. De nem találom. Tapogatni kezdem minden porcikámat, de nincs. Na ne. Ott hagytam a szobába. Aj. Oda meg most nem szeretnék visszamenni. Nagyot sóhajtva leülök az egyik padra gondolkodni. Fogalma sincs, hogy eközben mi történik oda fent Ira szobájában, de van egy olyan sejtésem, hogy nem tudja meg győzni őt még Kim sem és hamarosan kilép a főbejárati ajtón.

A plafonra emeltem a pillantásom, ahogy Ruby mellém szökkent, és nyugalomra intett. Persze... kibújt belőle a doki... vagy az anya... vagy mind a kettő... mindegy is melyik, de a gondoskodás mindenképp. Lélekben ugyan vissza is rogytam az ágyra, mint a leeresztett lufi, de testben nem, testben álltam mint a cövek, még azon is gondolkoztam, hogy elkezdek dobolni a jó lábammal, de mivel arra nehezedtem, ez ugye nem volt túl kivitelezhető. Ismerem a nőmet, ez már azt jelenti, hogy örülhetek, ha nem ülünk itt estig... Mondjuk.. oké, ő ülhet itt estig, ha akar, de én hazastoppolok, az hét szentség.
- Nem akarok leülni, elhiheted, olyan sokáig nem maradok - néztem Rubyra, ahogy próbált visszanyomni, de pillantásom mint a durcás gyereké, legyőzhetetlennek éreztem magam! Ja... éreztem... de próbáljon valaki tényleg az lenni a nőjével szemben...
Azért persze én próbálkoztam, bármennyire is láttam kedvesemen, és kihallottam szavaiból, hogy ez mennyire nem tetszik neki.
- Ne már, Ruby, ne kezd! - ellenkeztem, amint megemelte a hangját. - Az Isten szerelmére, csak pár zúzódás, egy vágás, el vagyok látva, semmi bajom, orvos vagyok én is, mint ti, tán csak meg tudom állapítani, hogy túlélem, ha hazamegyek! - makacskodtam, mint a szamár, amit a hegyre akarnak felhúzni, miközben ő lefelé igyekszik. Tudtam én, persze, hogy megiszom még ennek a levét, de... az ég szerelmére, jól vagyok, és orvos vagyok, és lesz otthon velem még egy orvos, akkor meg ugyan mi bajom eshetne még? Különben is, tök jól vagyok, a fotelomon kívül másra sem vágyom már, csak a srácaimra, Rubyra, és a kocsimra. Meg esetleg egy hideg sörre. Vagy erősebbre. Semmi más nem kell. Kórház főleg nem!
- HE!? - szakad fel belőlem a döbbenet, amikor kollégánk odaböki, hogy szerinte is maradhatnék még... Pfff... persze, hogyne... na biztos hogy nem! Mi ez, szándékos összefogás ellenem?! - Valljátok be, hogy ti ittatok odakint... - meredtem rájuk, de úgy, mint két őrültre, és még oda is hajoltam megszaglászni Ruby leheletét, mintha tényleg azt gondolnám, itókáztak a pihenőben...
- Na ne játsszátok ezt velem, nem! Ti is nagyon jól tudjátok, hogy ez tök fölösleges volna! Jól vagyok, se hányinger, se szédülés, se eszméletvesztés, a tudatom tiszta, tudom a nevem, hol és mikor születtem, hol és mikor születtek a srácaim. Ha nagyon ragaszkodtok hozzá, még azt is megmondom hol és mikor csináltam őket! Ne szívassatok már! - elvigyorogtam magam, amikor Kim megerősítette, ha menni akarok, ő nem tarthat itt erővel. Ruby felé villantottam egy reményteli mosolyt, hátha... és láthatta rajtam, hogy nem tréfálok. Szeretem, de én tuti nem maradok itt! Mondhat akármit!
- Na... ugyan, ne már, otthon több orvos bámulna engem álmomban, mint itt bármikor máskor! Úgy csinálsz, mintha nem tartanál állandó felügyelet alatt majd otthon is, és itt is - ellenkeztem tovább, ami tutira igaz is, mert a nyakam rá, hogy ő így is és úgy is, egész éjjel bámulna, itt is és otthon is, ma is, és holnap éjjel is, mindegy mikor megyek haza. Itt max. gépek és ő bámulnának engem, több orvos nem. Ha bajom volna, ő úgyis kiszúrná, és otthon ezerszer nagyobb nyugalommal bíznám magam az ő tudására, mint itt bármikor bárkijére.
Láttam rajta, hogy nem nyertem meg magamnak... és tényleg rossz érzés volt, hogy ki van rám akadva, de szerettem volna, ha megért. Erős, egészséges orvos vagyok, pár karcolással, és ő is egy okos, nagy tudású doktornő, nem szorulok kórházi felügyeletre, csak haza akarok menni. Ő most nem józan dokiként nézi a szitut, hanem mint aggódó élettárs, és szülő, nem úgy, mint ha csak egy idegen volnék.
Mély, keserűen lemondó sóhajjal feleltem kirohanására, és néztem, amint elhagyta a vizsgálót. Kimre néztem, aki csak megvonta a vállát, nem akart belefolyni a kérdésbe. De én intettem és biccentettem neki, hogy írja meg a záróm, megyek haza. Bólintott ugyan, de még megjegyezte az ajtóból, hogy Ruby nyugalma érdekében igazán magamra erőltethetnék egy kis engedékenységet néha, és hagyhatnám neki, hogy győzzön. Megforgattam a szemem, és odavetettem neki, hogy ne szóljon bele. Ő ezt nem érti. Nem ismer. Azt már nem tettem hozzá, hogy bár itt dolgozom, de ez nem jelenti azt, hogy befekszek ide, akár csak egy éjszakára is. Nem, kösz. Ez nem az a hely, ahol feküdni akarnék.
Amint magamra maradtam, észrevettem az ágy szélén egy telefont... Ruby mobilját. Felkaptam, és azzal együtt indultam el én is kifelé sántikálva. A nővérpultnál megvártam a papírjaimat, utána elindultam megkeresni a páromat.
Nem kellett sokat keresnem, a kórház bejáratán kilépve ki is szúrtam őt nem túl messze. Odacammogtam, és feléje nyújtottam a telefonját.
- Ezt bent hagytad - mondtam neki, egy engesztelő mosollyal, és kiskutya szemekkel, hátha hat... Nem akartam tovább boncolgatni a szitut, és a maradási kérdést sem, csak haza akartam menni a srácokhoz. Még a fáradtságot is hagytam kiülni az arcomra, hátha az megenyhíti Rubyt.
- Ne légy pipa, oké? Menjünk inkább haza, tudom, hogy te is otthon akarsz már lenni a srácokkal, akárcsak én - próbáltam jámboran beszélni, békítően, hátha nem szedi le tőből a fejemet.