Folyosó

Egy orvos ne járjon a patológián. Mármint ne azért, mert azt kell letolja, aki előzőleg még a műtőasztalán feküdt. Áldom az eget, hogy nem ezen okból kifolyólag kellett lejönnöm ide, épp "csak" oktatok.
Fontos feladat, szeretem is, de tény, hogy amióta Sadievel megtörtént a baj, sokkal kevesebb időm és energiám jut felkészülni az óráimra. Pedig nincs velük bajom, soha nem is volt. A tudás átadásához nem kell alakoskodni, itt mindig lehettem az, aki vagyok. Ha pokróc, akkor pokróc, ha szőrszálhasogató, akkor az, ha pedig éppen humoros lábbal keltem fel, akkor bátran ellőhettem a vicceimet. A medikusok maximum a hátam mögött tettek megjegyzéseket.
Állok a folyosón és fogalmam sincs arról, hogy mit is mondtam odabent. Az megvan, hogy az emberi agyról tanítottam, mindig ez a kedvencem az összes lecke közül, de ha megölnének sem tudnám visszaidézni, hogy pontosan mit mondtam el a medikusok gyülekezetének. Annyira zsigerből jön a gyógyítás, annyira magától értetődik, hogy ezzel mindig is így voltam. Nem ettől leszek a legeszményibb elméleti oktató, de ilyennek is lenni kell. Én a gyakorlatot és a gyakorlatiasságot sokkal jobban kedvelem.
- Viszlát!
Biccentek oda köszönésképpen a mellettem elhaladóknak, maja elindulok a pihenők felé. Két óra múlva műtétem lesz, addig ideje lenne ennem is valamit. A zsúfolt étkezőhöz viszont semmi hangulatom, marad hát az otthonról - kivételesen - elhozott szendvics megevésének terve, ha feljutok a pihenőkig valaha.

Sigmund & Darby

Ritkán van szabadnapom, és ilyenkor nem is szoktam hozzá, hogy a telefonom hívást jelez. Korán reggel meg főleg nem, így aztán kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és nehezen fogtam fel, hogy anya keres. Néhanap furcsa és megmagyarázhatatlan módon jönnek elő a szorongásai, és ilyenkor jó ha mellette vagyok bárhova is menjen. Már régen nyugdíjban kellene lennie, de mindig azt mondja, hogy majd akkor akasztja szögre a boncmesteri kötényt, amikor az ügyvédek a mobiljukat és a laptopjukat. Igaza volt, és anya érveléseivel szemben időnként elég hasztalannak bizonyultam. Mégis, amikor ezek a furcsa érzések rátörtek nem volt kérdés számomra, hogy elkísérem őt, bárhova is kell mennie, illetve én bárhol is voltam vele tartok. Tudom, hogy néha túlságosan alárendelem magam a szüleimnek, vagy a kevés barátomnak csak éppen magamra nem fordítok időt. De pont eleget ahhoz, amennyire szükségem van. Holnap két új ügyfelet kell fogadnom és a mai napot arra szántam, hogy elmegyek úszni, kikapcsolódom, bevágok egy remek habos gesztenyés tortát a kedvenc cukrászdámban, amiért majd megint bűntudatom lesz a felszedett kilók miatt. Bár az is lehet, hogy a tükör és a mérleg esküdött fel ellenem. Mosolyogva öltök nyelvet a tükörképemnek, amikor egy óra múlva elhagyom a lakást és felszedem anyát otthon, a külső, kertvárosban. Azon a részen, ahol a kerítéseket hófehérre festették, ahol a gyepet gondosan ápolják, és színes kis tavaszi tarka virágok pettyezik a piciny kis kerteket. A fák között hajtva előre élveztem a váltakozó árnyakat a kocsi szélvédőjén keresztül még talán észrevétlenül el is mosolyodtam….talán. Nagyon jól festett az anyukám a vidám tüdőszín kis tavaszi nadrágkosztümben, mint egy középiskolás tanárnő, orra hegyén egyensúlyozta az aranykeretes apró üveges szemüvegét, és amikor magához ölelt rájöttem, hogy mennyire is tudnak nekem hiányozni mióta két éve elköltöztem otthonról. De így közelebb vagyok az irodámhoz, kevesebbet kell autókáznom, és persze nem érzek bűntudatot amiatt, hogy megint nem ettem a főztjéből aznap. Az anyák azt hiszem soha nem változnak és ez alól nem kivétel az én anyukám sem. A kórházig hallgatom az élménybeszámolóit a legújabb esetekről, apa kiújuló derékfájdalmáról, a szomszédos Miss Carlington szabados életviteléről, és persze arról, hogy mikor megyek át legközelebb egy remek szárnyas pástétomos vacsorára és mikor nem egyedül….ez utóbbit elengedem a fülem mellett és arról kezdek beszélni hogy haladnak az ügyeim. Hogy a legutóbbi két vesztes per mellett van három nyert ügyem, három olyan, ahol nem hagytam, hogy a nehezebben boldoguló, esetleg maga alatt lévő ügyfelemet kisemmizzék. Mindig szíven üt az ilyen, ahogyan nehezen dolgozom fel a veszteségeket, a kudarcokat. Ez valahogyan ennyi év után is olyan dolog amivel nem sikerült megbirkóznom és valamiféle módon a saját tragédiámként élem meg az egészet. Tudom, hogy nem kellene így lennie, ahogyan azt is tudom, hogy nem minden esetben én tehetek róla, hogy én mindent megpróbáltam, ezekkel nyugtatom a lelkiismeretemet. Mert abból sajnos vagy sem elég érzékeny jutott nekem. Talán ezért viselem ilyen nehezen az igazságtalanságot. Más a pénzért lesz ügyvéd, én hivatástudatból. Idealista lennék? Meglehet, de ez vagyok én. A végletekig álmokat kergető, reménykedő. Anya meg én szinte egyszerre lépünk ki a liftből és a patológia felé tartva egyre inkább elhatalmasodik rajtam az ilyenkor rám törő idegesség, maga a tudat, hogy két ajtóval odébb véres holmik…véres edények…emberi vér van, amit egyszerűen képtelen vagyok elviselni. Még a gondolatot is. Talán a legnagyobb szerencsém, hogy eddig talán egyszer voltam kórházban, de akkor is rövid időre. Az is maga volt a rémálom. Egyszerűen kiborulok a fertőtlenítő szagtól. Finoman teszem a folyosón az anyukám karjára a kezemet és ezzel megtorpanásra kényszerítem.
– Anya én azt hiszem….
- …hogy iszol egy kávét. Tudom drágám, tudom. Semmi baj, elintézem egyedül és ha végeztem felhívlak. Tudom, hogy gyűlölöd a kórházakat, és nem is rángattalak volna ide, csak éppen….
- Semmi baj anya, megoldom- engedem útjára, és még mindig mosolyogva felejtem rajta a vidám színű kosztümjén a tekintetem ahogyan elfordul a folyosó végén mire aztán én is sarkon fordulok, hogy valami iható kávét kutassak fel, és minél távolabb kerüljek ettől a helytől. Bár nem tudom egy kórházban hová mehetnék, ami nem….ami nem kórház. Ám ebben a pillanatban éppen csak megpördülök, kicsit talán a kelleténél is riadtabb és idegesebb vagyok, amikor valakinek nekiütközöm.
– Elnézést…sajnálom…egek!- a szavaim nyomán pillantok fel, és egy régen látott arccal találom szemben magam. Nem csupán az arcot nehéz lenne elfelejteni, hanem a hozzá társuló stílust és persze a hónapokkal ezelőtti ügyet, amely sok tekintetben nem hagyott jó emlékeket maga után bennem. Elveszítettem.
– Dr Mallors…micsoda….- meglepetés? Valóban az, bár abból is azt hiszem a kevésbé örvendetes fajta, hiszen emlékeim szerint nem váltunk el egymástól túlságosan szívet melengető stílusban. Én hibáztattam azért mert nem segített, őt ez a legkevésbé sem érdekelte. Sem én, sem az egész válás.
-…véletlen.- nyögöm ki végül a második szót ami hirtelen eszembe jut a találkozásunk nyomán. Mit kellene csinálnom? Egy kedves mosolyt és biccentést követően távoznom valamerre amerre esetleg kávéautomatát sejtek? Mintha vakon tapogatóznék egy számomra ismeretlen terepen. Vagy megkérdezni, hogy mi újság? Ettől nagyobb baromságot nem is csinálhatnék. Illetve de. Csinálok ami azt illeti, mert még mindig úgy vagyok, ahogyan az ütközés pillanatában voltam. Nagyjából egy vékony üveglapnyi távolságra, úgyhogy teszek ellene, és hátrébb lépek. A személyes tere az övé. Végül aztán a jótékony hallgatást választom, és kissé ellépek oldalra, hogy az útjára engedjem. Az ügyvédje voltam, az ügyünk lezárult, talán nem volt véletlen, hogy eddig nem találkoztunk. Egyetlen bökkenő van csak: most beütött az a bizonyos véletlen.

Megszokott, ha egy kórházban rohangálás van. A műtők környékén az lenne a furcsa, hogyha nem futkároznának ki és be az emberek. Ám a patológián ez aligha szokott előfordulni, így nem is számítok arra, hogy valaki le fog dönteni a lábamról. Na jó, rendben, olyan forrón nem eszik a kását, nem állok én olyan bizonytalan lábakon, de azért keresek egy kis támasztékot magamnak a közeli falon annak érdekében, hogy tényleg fel ne bukjak. És reflexből nyújtom a karomat a másik fél felé, hogy megtartsam őt is - akárki legyen - ha esni akarna.
- Semmi baj, bárkivel megeshet! - engedem el az illetőt, ha megbizonyosodtam arról, hogy megáll a lábán és nem fog összezuhanni nekem. A hangja után - mely eszméletlenül ismerős számomra - az arca az, ami figyelmem holdudvarába keveredik, s egy pillanatra megáll bennem az ütő.
- Aligha nevezném véletlennek azt, hogyha belém gyalogol a munkahelyemen. - mászik elő belőlem énem keresetlenebbik fele, realizálva, hogy kivel is beszélek épp. Nincs én nekem semmi bajom a nővel - sőt, nagyon is kedvelem és ez az, ami már az első pillanatban behúzatta velem a kéziféket, hiszen az ember csak ne kedvelje az ügyvédjét, aki a válását intézi, főleg ne úgy, mint nőt, mint embert - de mégis csak lehetetlen a szituáció.
- Nem ütötte meg magát? - kérdezek, hogy tompítsak az előbbi megjegyzésem nyers ízén, egy kis cukormázat cseppentve rá, az ízlések és pofonok kedvéért. Őszintén megvallom, fogalmam sincs mit kellene tennem, hiszen így, hogy nem ügyvédi minőségben van itt, még sosem találkoztunk. Végül győz bennem a "helyismeret", s belekapaszkodom a sietsége tényébe. Talán azzal jutunk valamire.
- Keres valamit esetleg? Szívesen segítek, ha tudok.
És lám, megérkezik a mosoly is. Annyira nem vagyok szörnyű alak, ha nagyon megerőltetem magam. És meg kell valljam, most még csak nem is kellett ezt tennem. Zsigerből jött az egész. Hiszen dr. Artmanson nagyon kedves nő. Megérdemli, hogy ne legyek bal lábbal kelt tuskó vele, ha mellőzzük a hivatalos minőséget valamicskét.

Sigmund & Darby

Az élet véletlenek egész sorozatát generálja, melynek egyik pontja az, hogy éppen ebbe a férfiba botlok bele. A legutolsók között szerepel, akikkel szerettem volna találkozni. Nem azért mert az egykori közös ügyünk lezárult, és utána ritkán szoktam az ügyfeleimmel bármiféle kapcsolatot tartani, hanem emlékezetes volt számomra az egész eset. Az ahogyan kezelte a válását, mintha egy apróság lenne, mintha semmi nem múlna rajta. Az érveim lepattogtak róla, és több figyelmet fordított volna a ruhájára cseppenő kávéfoltra mint arra, hogy éppen milyen keresetet fogok benyújtani, vagy éppen mi van benne. Intézzem ahogyan akarom, őt nem érdekli. Igazságszerint azt sem értettem mi szükség van rám, tehetetlennek éreztem magam, mintha szakmaiságom került volna megkérdőjelezésre. Ettől függetlenül tettem a dolgomat és még így is próbáltam kihozni magamból a tudásom legjavát. Sikertelenül, és ez még inkább rossz érzést hagyott bennem.Ha másképp csinálok valamit, ha esetleg volt olyasmi amit még nem próbáltam meg, ha esetleg még maradtak dolgok amiket megtehettem volna, hogy sikerre vigyem az ügyét. Fontos lett volna, hiszen tudtam, hogy ott  a lánya. De annyira belemerült a munkájába, hogy kizárja a külvilágot, hogy éppen arról feledkezett meg, annak a jövőjéről akit úgy láttam mindennél jobban szeret. Talán a lánya volt az egyetlen akinek említésére őszinte és minden dacosságot nélkülöző pillantást kaptam tőle. Akkor talán egy másodpercre még el is lágyult, hogy aztán visszameneküljön a saját maga által növesztett tüskék közé miket kifogásokból és rossz modorból gyártott magának. És most, amikor menekülnék innen, amikor azon morfondírozom, hogy miért hagytam anyának, hogy magával rángasson amikor alapvetően rosszul vagyok a kórházakban, éppen ő az akivel találkozom. Esetében igaz az a mondás, hogy a baj nem jár egyedül. Jelen pillanatban kéz a kézben tornyosul előttem, szinte megkerülhetetlen árnyékként a doktorral. Őszintén nem terveztem beszélgetést kezdeményezni vele, és talán abban a röpke kis másodpercben még meg is fogadtam magamban, hogy bármiféle rossz megjegyzését elengedem a fülem mellett amit esetleg tenni fog. Számítottam volna rá? Nos, fogalmazzunk úgy, hogy Dr Mallors az a fajta ember aki egy hideg téli éjszakán önzetlenül odaadná a kabátját, ha látná, hogy didergem, majd negyed óra múlva megkérdezné, hogy átmelegedtem már, mert neki is kellene a kabát. Nem, ez nem udvariatlanság, ez szimplán valamiféle késztetés arra nézve, hogy ne gondoljon róla senki még csak egy minimális kedvességet sem. Mire volt ez jó? Őszintén szólva fogalmam sincs. A megjegyzését hallva összeszorítom az ajkaimat és hagyom, hogy egy kissé sutára sikerült mosoly jelenjen meg rajtam. Miért nem lep meg, hogy az első kedves és hárító, megbocsátó mondatot egy másik követi, amikor realizálja kivel is futott össze? Még próbálom visszatartani, hogy ne tegyek számára semmiféle megjegyzést, végül amikor az eddig támasztékul szolgáló karját elengedve hátrébb lépek, halkan jegyzem meg.
– Ezek szerint egy vadidegennel bármikor megeshet egy ilyen, de ha rólam van szó akkor már magába gyalogolok. Okés, nem forszírozom a dolgot.- emeltem magam elé a két kezemet, tenyeremmel nyitva felé, mintegy védekezésül. Ha ő így gondolja, nem szándékozom vitába szállni vele. Egy ilyen apróságon meg főleg nem. Az ügye alatt ettől komolyabb beszólásai is voltak, azokat sem vettem magamra, ahogyan másokéval sem tettem. Ez a szakma ezzel jár. Főleg mert sokszor hosszú éveket zárnak le az emberek, és időnként különös, hogy azok akik egykor szerették egymást, akik odadobták volna a másik elé az egész világot és annak minden kincsét, hirtelen rideggé és idegenné váltak egymás számára, és éppen azt vették volna el tőle, amit sok éve még ők maguk szórtak volna a másik elé. A békítő tárgyalások voltak a legrosszabbak, amikor még látom rajtuk, hogy bizonytalanok, hogy hezitálnak, hogy ott van még talán valami abból a régi érzésből, amit figyelmen kívül hagynak. De Dr Mallors esetében ez sem volt. El sem akart jönni erre a tárgyalásra, azt hiszem ismeretségünk során akkor először fakadt ki igazán, és közölte, hogy felesleges időpocsékolás az egész, toljam elé a papírokat amiket alá kell írni, és zárjuk rövidre. Ha olyan lettem volna mint a legtöbb ügyvéd, ezt meg is tehettem volna. Vesztemre nem olyan voltam, és erre mindig büszkén gondoltam vissza. Pedig még így is okozott nekem álmatlan éjszakákat. A hirtelen éles váltásra és az ő szájából szokatlanul őszintén csendülő kérdésre kaptam fel a fejem, és elkerekedett szemekkel bámultam rá.
- Szívesen segít? Ugye most tréfál velem? Alig pár másodperce még én voltam az ördög prada nélkül, most pedig már segíteni szeretne? – kicsit lehajtottam a fejem és mosolyogva ráztam meg, kicsit talán hitetlenkedve is, majd újra felnéztem rá.
- Tudja, azt gondoltam, hogy maga már nem okozhat meglepetést nekem, és tessék!- azt nem állítom, hogy el is hittem neki ezt a hirtelen jött kedvességet, de vele ellentétben nem szokásom az emberek sértegetése, még az övé sem, így aztán pár másodpercnyi szünet és egy óriási lélegzetvételt követően fordultam körbe finoman, mintha felmérni akarnám hol is vagyok.
- Az igazság az, hogy.....- nos igen, az igazság az, hogy gyűlölöm a kórházakat és legszívesebben elfutnék innen.
- ...amíg az édesanyámat várom szívesen kerestem volna valami iható kávét, amiben minimálisan annyi koffein van, hogy kitartson délig. Sajnos még mindig nem sikerült leszoknom az őrületes mennyiségű kávéról. Ha magának esetleg mégis, feltétlenül érdekelne a módszere.- már magát a próbálkozást értékeltem tőle a fenti mondatommal. Mármint azt, hogy igyekszik nem olyan otrombán viselkedni, amilyen általában ő volt velem. Az oka természetesen ismeretlen volt számomra, hiszen én segíteni próbáltam neki.
-...persze csak akkor ha nem tartom fel. Az ütközés sebességéből ítélve maga is éppen sietett valahova.- jegyeztem meg abszolút őszintén és  végén kitartva a mondat hangsúlyát, megadva a lehetőségét annak, hogy ha szeretne, akkor igazán nem probléma. Még azt is mondanám, hogy exkuzálást sem várok tőle.
- Végsősoron ez a munkahelye.- tettem még hozzá újabb lehetőséget adva neki az esetleges visszavonulóra. Nem tagadom, hogy érdekelt mi van vele, mi van a lányával, bár az is igaz, hogy ha ez a találkozás nem történik meg soha nem kerestem volna. Senkit nem keresek. Az orvosok sem keresik fel azokat a betegeket akiket megoperálnak, én sem teszem az ügyfeleimmel. Talán mindketten olyan korszakra emlékeztetjük az embereket amit legszívesebben elfelejtenének. És szerintem ezzel ő is így volt. Talán ezért nem kedvelt engem annyira. Talán.

A válaszát hallva sikerül észrevennem magam. Vagyok, aki vagyok, de ha feltűnik, hogy megint lópokrócot rágtam, akkor az esetek többségében képes vagyok visszavonulót fúni. Kivéve, ha adott illető megérdemelte a keresetlen stílusomat. Az ügyvédnő nem ilyen, tehát kissé vontatottan, de szusszanok egyet, majd kiszűröm a fogaim közül a sajátos bocsánatkérésemet.
- Érdes voltam, elnézést. - jegyzem és igen hálás lennék azért, ha tényleg nem forszíroznánk a dolgot, ugyanis aligha tudnék olyasmit mondani, amivel jobb színben tüntetem fel a viselkedésemet.
Igen, ha egy vadidegen tarol le, akkor meg kell tartani a látszatot. De a válásom intézője nem idegen, ismeri a legrosszabb énemet - vagyis feltételezhetően azt hiszi, hogy amit ismer az volt a legrosszabb, s nem is szeretnék bizonyosságot nyújtani neki arra, hogy ez nem így van, nincs okom jobban belesétálni a lelkébe annál, mint ahogy közepesen legrosszabb Mallors-ságommal sikerült - így hát valamiért mindig ez kúszik ki először belőlem, ha róla van szó. Rossz beidegződés, vagy minek nevezzem.
- Halvány gőzöm sincs arról, hogy most egy ruhamárkáról vagy egy sminkholmiról beszélünk, de vettem, olyasmi a Prada, amit ön nem visel. - adok leckét abból, mennyire is vagyok kiművelve női divatból. A válás előttig azért nem voltam képben, mert a lányom az anyjával járt vásárolni, azóta meg azért nem, mert jobbára rendelünk az internetről, ha ruhákról van szó, s egyébként sincs szegényem olya állapotban, hogy a divat foglalkoztassa. Mondjuk így jobban belegondolva ez egy film címe lehetett. Vagy rosszul rémlik az egész?
- Mindazonáltal tényleg szívesen segítek. Ismer.. - emelem meg, majd ejtem le megadón vállaimat. Aligha hiszem, hogy be kellene fejezzem ezt a mondatot. Elég csapongó vagyok, egyszer érdektelen, másszor hűvös, aztán heves, végül kedves. Én magam sem tudom milyen leszek a következő pillanatban.
- Talán szakmát kellene váltsak s a nők meglepésére specializálódhatnék. - eresztek meg egy viccet. Nem vagyok humoros fickó, sose voltam, de azért néha próbálkozom.
- Nincs az az elvonó, ami ezen segítene. Jöjjön, megmutatom a lelőhelyet. A kórházi kávé ihatatlan, de vannak aranytartalékaim. - nyújtom felé karomat, majd vissza is húzom. Hát hülye vagyok én? Mit gondolna rólam, ha az előbbi nyersségem után még belém karolásra biztatnám? Hiába, az éveket és a nevelést nehéz levetkőzni nem csak stílusban, de az udvarias gesztusokban is.
- Menekültem a gyakornokaim elől, szóval nem, nem tart fel. Sőt mi több: megment. Az édesanyja mikor végez? - nem, nem akarom máris a találkozásunk végét sürgetni, egyszerűen csak érdeklődöm. De ha ebbe is olyat hall, amit nem szánok, akkor lehet, hogy szögre akasztom a magamról kialakított "ember" képemet.
- Jöjjön, arra van az aranybánya. - mutatok a lift felé, mellyel az irodám emeletére kívánom kalauzolni őt.

Chloe & Joël

Ügyeletes vagyok, nem elég hogy reggel nyolc óta benn esz a balsors, ellenben még egész éjszaka is itt leszek, ez különösképpen nem lelkesített, már csak azért sem, mert kellett valami könnyed flört, érzelemmentes szex, olyannal, akivel még nem voltam, hogy a kis barnát kiverjem a fejemből. Három hét rohadt hosszú ám, nem ehhez vagyok szokva. Mindenesetre, ha nem jutok ki a kórházból, esélyesen elrabolom egy kis időre valamelyik nővérkét, lassan már tényleg tök mindegy kit, bármennyire is legyen gusztustalan a gondolat a részemről. Mégis most is egyedül döglök fél órája pihenő címén… a franc essen az egészbe. Nem volt jó kedvem, sőt, kifejezetten pocsék volt, túl sok minden történt túl rövid idő alatt, és nem bírtam feldolgozni.
Megszólal a csipogóm, és már indulok is a főbejárathoz megtudakolni, ki és miért keresett. A szeptikus sokk hallatán nem igazán értem, miért engem hívtak, hiszen az még bármi miatt lehet, nem feltétlenül az én szakterületem. Sőt… sokkal inkább nem.
Azonban amikor behozzák, szabályosan megfordul velem a világ, nem bírom érdemben üdvözölni a mentősöket, utólag majd megkövetem magam, érzem, ahogy több okból is legszívesebben ordítanék, de jelen körülmények között nem tehetem meg. Egyrészt, dolgozott. Ha sikerül megmentenem… bassza meg, ez szarul hangzik, de isten még nem vagyok, a huszonöt százalék rohadt nagy szám, soha többet… az életben nem akarom látni. Olyat nem, aki ilyen szinten önmaga ellensége. S ha ez még nem lenne elég, tályog – ami első elgondolásom nyomán oka lehet a vérmérgezésnek – nem az első kismedencei gyulladásnál alakul ki. MI AZ ISTEN HARAGOS EGÉÉRT NEM BÍRSZ ŐSZINTÉNEK LENNI? Ha tudnám, a képébe ordítanám. Már három napja is a kórházba kellett volna zavarnom… most az én felelősségem lesz, ha meghal. Az enyém is, jobban mondva, mert azzá tette, mert elhallgatott egy nagyon fontos dolgot, és mert nem először vette semmibe azt, amire kértem.
- Chloe, tartson ki! – Nem tegezhetem, irány az első szabad műtő, meg kell győződnünk ugyan a tályog meglétéről, vagy ha többen vannak, hát azokról, mielőtt biztosra mehetnék, hogy egyáltalán nekem kell kezelnem. Ha nem, akkor hozzáértőbbre kell bíznom a dolgot, és jelenleg nem tudok, melyiknek örülnék jobban. Ha netán az én kezeim közt hal meg, vagy ha gyűlölhetnék mást miatta. Meglehetősen idegesen mosakszom be, addig adom az utasításokat a csapat részére, és fogalmam sincs, hogyan fogok továbblépni, ha tényleg nem tudom megmenteni. Sosincsenek kétségeim. Most vannak, mert ismerem, és szólnom kellene, hogy így van, hogy van közöm hozzá, így nem tökéletesen tiszta a fejem, de Dr. Baker kezébe nem adnám, ő lakik a legközelebb. Hallgatok hát.
- A folyadék megy már? Stabilizálnunk kellene, hogy rájöhessek, mi a baj. Kapcsoljátok lélegeztető gépre, túlterheltek a belső szervei, nem akarjuk, hogy összeomoljon. Chloe, ne adja fel… – Ne add fel, az istenért, mert komolyan nem állok jót magamért. - Vigyétek a vérét tenyésztésre. Mehetnek az antibiotikumok. – Az ultrahang képeket nézem, mélyet sóhajtok. Rendben, Chloe… mennyire fogsz vajon gyűlölni, ha nem sikerül megmentenem a méhedet, ha a tályog miatt az is gyulladt? Egyszerűen nem hiszem el ezt az egészet... Huszonhárom éves. Az ő korában rohadtul nem ilyen problémákkal kellene megküzdeni.
Órákig vagyunk benn, mindenáron próbálnám megmenteni mondjuk úgy, mindenét, de a rezidensemnek kell figyelmeztetnie, hogy az egyik petefészke már menthetetlen… Hiába a petevezetékben volt, ráterjedt arra is, és őszintén, még isteni szerencse, hogy csak arra, viszont egyértelműen megrepedt, és valószínűleg azért alakult ki az életveszélyes állapot, mert másodlagos gyulladáskén még becsatlakozott a hashártya is. Ahogy mondani szokás, csőstül jön a baj. Mégis, megkönnyebbülök, hogy legalább csak az egyik, így még lesz esélye gyermekre, úgy tűnt, akar. Ugyanakkor… amilyen szinten nem bánik kesztyűs kézzel önmagával, közel sem biztos, hogy valaha sor is kerül rá.
- Dr. Roux, bezárom én. – Szólal meg a rezidensem, oktatnom kellene, hagyni, hogy csinálja ezeket, de Chloet nem fogja más összevarrni, erről szó sem lehet.
- Intézem. – Nem magyarázom túl, nincs köze hozzá, senkinek sincs, és ami azt illeti. Amíg összevarrom, akaratlanul is eszembe jut, hogy el kell mennem orvoshoz. Nevetséges lenne, hogy én döntök meg szinte minden szembejövő nőt, és pont egy olyan fertőz meg, akinek életében egyetlen szexuális partnere volt… Nem mintha éreztem volna bármit, de így a korrekt a jövőre nézve.
Az állapota stabil, így mikor bezártam, már tolhatják is az intenzívre, sajnálom, Csipkerózsika, egy darabig te most fel nem kelsz abból az ágyból… A tetőre megyek, egyrészt kifújni a fáradt gőzt, másrészt pedig azért, hogy a falnak menjek ököllel, és egy orbitálisat ordítsak tehetetlenségemben. Ez egy rohadt szar nap.

Fogalmam sincs, hogy hányadik kávét iszom meg ma éjszaka, már legalább ötször elzavartak pihenni, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy pont akkor történne valami, és ha nem jönnék azonnal, az végzetes lenne. Hiába stabil az állapota, valahogy nem visz rá a lélek. Akkor is egy rövid fekete van a kezemben, amikor Amy megtalál.
- Az ég szerelmére… nem kellene itt lennie. – Nem helyileg értem, sokkal inkább az állapotára és az időre való tekintettel. Gondolom hasonlóképpen a barátnőjéhez ő sem épp egyszerű eset.
- Minden jel szerint, igen. Stabil az állapota, megtettünk mindent. – A női könnyekre pláne nem voltam ma éjszaka felkészülve, mindenesetre próbálom azért kezelni a helyzetet a magam suta módján. - Akkor már ketten vagyunk, akik nem tudtunk róla, mennyire súlyos is a helyzet. – Ez rám rosszabb fényt vet, mint rá, én vagyok az orvos. - Felhívta már az édesapját, úton van ide. Amelia, kérem, menjen haza, azzal senkinek sem segít, ha maga is rosszul lesz. Tudja jól, hogy Chloe önmagát hibáztatná miatta. Megígérem, hogy felhívom, ha történne valamit. – Nem tudom, melyik része hat a mondandómnak, de Amy végül szipogva elmegy, részemről ezzel kapcsolatosan nem is futotta többre, mint a felkarjára ráfogva simítottam meg párszor, nyugtatásnak szánva, azt azért nem hinném, hogy túl jól sikerült.

Reggel hét óra

A vihart figyelem az ablakból, egy óra múlva mehetnék haza, de jó eséllyel ebből sem lesz semmi, hiába lakom pár köpésre innen, egyrészt semmi kedvem egy perc alatt bőrig ázni, másrészt Chloe miatt sem tenném. Már írtam egy-egy sms-t a lányoknak, hogy addig mindenképpen maradjanak otthon, amíg ennyire zuhog, a magántanár sem hiszem, hogy el fog ma találni addig, de ez legyen a legnagyobb problémám. Bár ez lenne.
A néma csöndben csak a gépek pityegését hallom. Nem kéne itt lennem, a nővérek gondoskodnának róla, de ismerem, és ha azon lendülettel kitép magából valamit, ahogy magához tér, annak ezúttal sokkal komolyabb következményei is lehetnek, mint a legutóbb. Nem beszéltem hozzá, mert nem tudtam volna olyat mondani, amiből nem süt a harag. Mérhetetlenül dühös voltam rá, tulajdonképpen nem is értettem magam, hiszen gyakorlatilag semmi jogom hozzá, senkije nem vagyok, mégis ezt érzem.
Mellkasom előtt összefont karokkal állok akkor is, amikor meghallom egy eddigiektől eltérő csipogást, azért fordulok meg, nem azért, mert valami különös erő vezetne, és tudnám, hogy magához tért. Odalépek, ellenőrzöm az infúziót, fél óra múlva a nővérke jön, és újabb adag fájdalomcsillapítót ad be.
- Nagyon szépen kérlek, mindenre ami szent, hogy semmit se húz ki magadból. – Nézek rá, bár nem akarok, szükségtelen látnia a haragomat, már ott sem kellene lennie, mégsem szabadulok tőle. - Viszont a lélegeztető gépről le kellene, hogy vegyenek. Minél hamarabb dolgozik magától a tüdőd, annál jobb. Az értékeid jók, nem gondolnám, hogy gond lehet vele. Beszélni ne is próbálj, ilyenkor lehetetlenség. Csak… mozdítsd meg az egyik ujjad, ha rendben van. – Kivárok, közben kiküldöm a nővérkét az intenzíves dokikért, ez nem az én feladatom, biztosabb, ha más csinálja. - Nem lesz rövid, sem kellemes, de nézd a jó oldalát, minél kevesebbet vagy gépeken, annál jobb. Utána találkozunk, jó? – Csak egy pillanatra szorítom meg a kezét, aztán felváltanak, egyébként sem vagyok már munkaidőben.
A váróban váltok pár szót Chloe apjával, nem tudom, mikor mehet be hozzá, de bizonyára nagy könnyebbség lenne, ha tudná, hogy a lánya felébredt, és épp igyekeznek levenni a lélegeztetőről. Egyelőre nem tudok osztozni a megkönnyebbülésében, bár az is lehet, hogy csak a fáradtság teszi, nem is engedem neki, hogy túlzottan hálálkodjon, elvonulok inkább a nőgyógyászati pihenőbe, és a fotelembe roskadva írok egy sms-t Amynek is, hogy Chloe felébredt, de az intenzíven van, ott ő biztosan nem tudja meglátogatni, vegye fel a kapcsolatot az apjával, illetve majd értesítem, ha átkerült az elfekvőbe. A feketeleves csak azután jön, nem szívesen állok majd elé, és mondom meg, hogy egy petefészekkel kevesebben rendelkezik, de az összképet nézve még mindig ez a legkisebb veszteség, ami érhette.
Angie is kap egy sms-t, neki már önmagam miatt írok, mert jelenleg még magamon sem igazodom el, egyszerűen csak kell, és kész.

Két órát bóbiskolom, nappal van, tudom, hogy megy a nagy vizit már, hogy talán többen is néznek rá, mint szeretné, de így megy ez, senki sem kivétel. Mire visszajutok a kórtermébe, talán már megint alszik, magam sem tudom, az viszont tény, hogy szerencsére máris le lehetett venni a lélegeztetőről. Sosem kellett átélnem, hogy egy oda nem illő cső feszíti szét a torkomat, és esélytelen beszélnem. Mivel le vannak hunyva a szemei, csak a kórlapját nézem meg, felvésve a jelenlegi értékeket, mégiscsak az én betegem…

Haza kellene mennem végre, nem állapot, hogy ennyire kivagyok, nem csak fizikai fáradtság, de ez az egész lelkileg is megvisel. Nem véletlenül nem kezelhetünk családtagokat, vagy olyanokat, akik közel állnak hozzánk. Ez mondjuk új. Nem gondoltam volna, hogy ennek a kis boszorkánynak elég volt pár nap ahhoz, hogy számítson. Ez viszont olyasmi, amit sosem tudhat meg, mert így még kevésbé akarok ártani neki.
Halkan visszateszem a kórlapot a helyére, elméletileg minden rendben, és minden megy a maga útján. Rendbe fog jönni, viszont sokkal többet lesz kórházban, mintha akkor lett volna, ha rögtön beavat. Bízom benne, hogy ez legalább el fogja gondolkodtatni egy kicsit, és rájön, hogy ideje lenne komolyan vennie a teste jelzéseit. Ha mégsem… nos, az már nem az én felelősségem lesz. Azt elintéztem, hogy az édesapja pár percre bejöhessen hozzá, de előtte meg kell majd kérdeznem róla őt is. Sok beteg az intenzíven nem akarja, hogy a családja így lássa őket, és még azt a keveset sem igénylik, ami látogatás címszó alatt megvalósítható.
Mikor felnézek, már nyitva van a szeme, motyogott valamit az édesanyjáról, aztán az én nevem következett, de akkor még tudattalanul, most viszont… Egy halovány mosoly keretei között pillantok rá, nem mondom, hogy már nem haragszom, mert nagyon is, csakhogy jogom nincs hozzá, miként számon kérni sem. Az orvosa lettem, és ha az orvosa vagyok, nincs más. Tekinthetnék erre menekülési lehetőségként, de ilyen helyzetben még nem voltam. Sosem volt olyan a betegem, akivel civilként több időt töltöttem. Igen, nekem a négy nap határozottan több idő. Egyelőre helyre kell állítanom magamban a dolgokat.
- Igen, én vagyok. Szia! – Attól még magázni nem bírom, ha csak ketten vagyunk, nem akarok olyan hivatalos lenni, most még nem is tudok. El kell távolodnom tőle mindenképp érzelmileg ahhoz, hogy képes legyek rá, de ez nem két perc.
- Lenne két dolog… Először is, ismertetnem kellene veled a műtét eredményét, következményeit, lábadozási időt és hasonlókat, viszont az édesapád kinn vár, és pár percre bejöhet, ha szeretnéd. Azonban, ha még pihenni szeretnél – azt hiszem, ez az esetedben így kimondva meglehetősen abszurd -, akkor visszajövök később, és értesítem apukádat is. – Az teljesen mellékes, hogy már nem is kéne benn lennem, mert nem vagyok beosztva. Holnap reggelig bőven kipihenhetném magam, de egyelőre nem szándékoztam sehová se menni.

- Ahogy szeretnéd. Meg fogom mondani neki. Amy is aggódott, hajnalig benn volt, tájékoztattam, aztán hazaküldtem. Ő nincs itt jelenleg, azt is tudattam vele, hogy nem hozzátartozóként sajnos nem jöhet be, bár jelenleg talán ennek is jobban örülsz. – Tekintve a drága Amy stílusát valószínűleg az aggodalma kifejtése után Chloe megkapná az arcába, hogy hogyan is képzelte. Legalább kimondaná helyettem, mert én orvosilag ezt nem tehetem meg. Magánemberként valószínűleg addig kiabálnék tehetetlen dühömben, amíg nem kezd el sírni, és nem lágyulok el tőle. Nem vagyok erőszakos állat, de kurvára senkinek sem kívánom, hogy így hozzanak be az orra alá valakit élet-halál közt, aki bármilyen értelemben is, de fontos a számára. Szerencséje, hogy ott fekszik, rajtam meg fehér köpeny van.
- Hazudtál nekem, és ezzel magadnak okoztál kárt, ami rettentő nagy felelőtlenség volt, ez igaz. Az is, hogy a kifejezett kérésem ellenére megint túlhajtottad magad, aminek meg is lett az eredménye. Itt nem csupán arról volt szó, hogy meddő leszel-e vagy sem, Chloe. Ha csak tíz perccel később kerülsz be, valószínűleg belehaltál volna a szkeptikus sokkba. – Közel sem kapja olyan ívben a kéretlen véleményem, mint amilyen mélységében engem rosszul érintett ez az egész, de némileg azért megkóstoltatom vele. Hülye volt, rettenetesen, de azt már nem közlöm vele, hogyha nem az én kezeim közé kerül, akkor jó eséllyel tényleg az életben többet nem lehetne gyereke. A legtöbben nem vállalnak kockázatot, és az ember élete a tét. Számomra a jövőjük is.
- Chloe, ezt az anyával kellett volna dolgot ne add elő más előtt, fogalmad sincs, milyen károkat tudsz vele okozni. Huszonhárom éves vagy, előtted az élet. – Elégszer megkapta már, hogy jobban kellene törődnie az egészségével, most nem lövöm el, ugyanakkor remélem, tisztában van vele. Nem kegyetlenségből nem mondtam ki eddig, hogy lehet még gyereke, sokkal inkább azért, hogy pár pillanatra érezze annak a súlyát, mit tehet magával. Talán akkor észhez tér végre.
- Nem vagy meddő, Chloe. Az egyik petefészkedet ki kellett vennem, de páros szervről beszélünk, a megmaradt át fogja venni a funkcióit, bár tekintettel arra, hogy ez volt a harmadik kismedencei gyulladásod, alapból kevesebb esélyed van rá, de közel sem lehetetlen. Ha oda jutsz, hogy gyermeket szeretnék majd, vagy én, vagy aktuális orvosod mindent meg fog tenni a siker érdekében. – S lám, még egy példája annak, miért mondtam, hogy maradjon távol tőlem. Én senkinek sem adhatok gyermeket, és nem is akartam soha életemben. Ennek ellenére sikerült, és a nyakamba szakadt két kamasz, kész szerencse, hogy közülük csak az egyik utál.
- A rossz hír az, hogy még pár napig az intenzíven kell lenned. A szkeptikus sokk miatt, ami a petefészkeiden lévő tályogok megrepedése miatt alakult ki… – Azt nem magyarázom, ez utóbbit minek köszönheti, nagylány már, rá fog jönni. - …ugyanis hashártya gyulladás is fellépett miatta, ami meglehetősen leterhelte a belső szerveidet, különösképpen a tüdődet, meg is kellett támogatni a lélegeztető géppel. – Magyarázom a dolgokat, látom én, hogy könnyezik, de semmi olyat nem tudok tenni, amitől kellemesebben érezné magát, most nem.
- Az infúzión keresztül kapod az antibiotikumokat is. Nincs mászkálás, nincs zsinór kitépkedés, hacsak nem akarod, hogy lekötöztesselek, mert önveszélyes vagy. – Szigorodtak meg kicsit a vonásaim, nem véletlenül mondtam, tett róla, hogy ilyen szinten ne bízzak benne. - Mit gondolsz, menni fog? – Csak egyszer kéne kibírnia, meggyógyul, mehet isten hírével, aztán talán legközelebb nem felejti el ellenőriztetni magát odalenn és odabenn. Főleg, ha ez volt a harmadik eset. Ez a téma megérne egy misét, de egyelőre ezzel nem zaklatom.

- Ide nem engedték be, de benn volt, igen, ne aggódj, már otthon van. – Bízom benne legalábbis, egyébként sincs még előrehaladott állapotban a terhessége, szóval baja még nem nagyon lehet amiatt, ha kissé túlhajtja magát. Maximum a munkája okán kerülhet bajba, de ez mindenkinek legyen a saját felelőssége.
- Általában csak akkor jut az ember eszébe, hogy nagy a baj, amikor már késő. – Jelen állapotában eszemben sincs meghazudtolni a szavait, noha úgy sejtem, nagyon is megfordulhatott a fejében olyasmi, hogy nincs jó állapotban, különben nem hallgatta volna el az előző kettő kismedencei gyulladását.
- Igen, lehet még gyereked. – Erősítem meg a szavait, nem szeretném, ha reménytelenségbe fulladna ilyen téren, mert nincs oka rá. Igaz, ha a jövőben is ennyire felelőtlenül áll önmagához, nem tudok neki garantálni semmit, de bízom benne, hogy ez az egész kijózanító hatással lesz rá, illetőleg az apukája és Amy is kicsit jobban a körmére néznek majd néha.
- Eldurvult a helyzet eléggé, de rendben leszel, ez a lényeg. – Alkalomadtán meg fogom kérni rá, hogy lesz szíves semmit sem elhallgatni a jövőben, mert ha megteszi, én leveszem róla a kezem minden lehetséges értelemben. Akkor orvosilag sem leszek hajlandó foglalkozni vele, mert azokon nem lehet segíteni, akik nemes egyszerűséggel önmaguk ellenségei.
- Ezt örömmel hallom, nem szívesen tenném meg. – Meglehetősen megviselték a történtek, ezt látom rajta, így bízom benne, hogy valóban nem fog felelőtlenül viselkedni.
- Rendben. Értesítek róla mindenkit. Pihenj, jó? Ha már egyébként nem teszed meg soha, legalább most… Annál hamarabb épülsz fel. – Őszintén fogalmam sincs róla, mi vesz rá, hogy odahajolva csókot nyomjak a homlokára, mégis megteszem. Talán csak azt akarom, hogy jobban érezze magát egy kicsit, talán túlságosan megvisel, hogy így látom, és nekem is szükségem van rá. Ellenben nem bírok maradni, teljesen ki vagyok készülve, fáradt is vagyok, muszáj pihennem. Azt azért meghagyom a recepción, ha bármi van vele, szóljanak.

Nem hazamegyek, hanem a húgomhoz, valahogy pihentetőbbnek ígérkezik, mint hazavetődni. Igaz, felhívom a lányokat közben, hogy ne számítsanak rám, de kaja van, vagy ha nem jó, amit a hűtőben találnak, rendeljenek pizzát, van egy kis pénz a kekszes csuporban a pulton. Annyi abszolút nem, hogy bármire jussanak vele, de pizzára elég. Szerintem Phoebe még örülni is fog neki, hogy nem lát egy darabig, szóval nem aggódom magam halálra a dolog miatt.
Valamikor öt óra magasságában riadok fel a telefonomra, de így is elég sokat aludtam szerencsére, olyan lehettem, mint akit szabályosan leütöttek. Előbb akartam bemenni, hogy a kötelező körökön túl ránézhessek Chloera is, semmi hírt nem kaptam felőle az éjszaka folyamán, ezért gyanítom, nagy baj nem lehet… Remélem legalábbis. Angie még alszik, szóval nem zavarom, csak hagyok neki egy cetlit a hűtőn, hogy köszönök mindent, mentem dolgozni.
Alig esek be az épületbe, Cami már fülön is csíp, de nem is baj, úgyis szeretnék vele beszélni, bár esélyem sincs kérdezni, máris elkezdi mondani a tutit.
- Rendben, ránézek hamarosan, gondolom, még úgyis alszik. – Öröm és boldogság lesz még Raoullal is konzultálnom, nyilván ő is egyből levágja majd, hogy valami gáz van, mert bár sikerült kialudnom magam, de nem lettem jobb kedvű, és ő is meglehetősen jól ismet. - Mi? Hol vérzik? Történt valami? – Az első gondolatom az, hogy megint akcióba lépett a kisasszony, és kiszedett magából valamit, de Cami hamar felvilágosít, eloszlatja a feltételezéseimet, hisz a katéter miatt lehet. Azt sem tudom, mi az isten haragjának az éjszaka közepén távolították el. Meg miért nem Cami csinálta, ha már a nővérek dolga lenne. Oké, elméletileg a rezidenseknek is tudniuk kell az ilyesmit, de ne pont Chloen gyakoroljanak már. Basszameg.
- Hogy tudták annyira felsérteni a hólyagfalat, hogy vérátömlesztés kelljen? Gyulladáscsökkentőt kapott? Valószínűleg azért lázas, mert a katéter nem épp szakszerű eltávolítása miatt begyulladt a húgyhólyag. – Na abban biztos nem fogom megakadályozni, hogy Chloe esetleg feljelentse a drága dr. Bakert, sőt, én mindenképpen vizsgálatot fogok kezdeményezni ellene, mert sok lesz már a jóból. Nem Chloe az egyetlen, aki panaszkodott rá. Mindenesetre megindulok, közben megvitatom Camival, hogy még egy antibiotikumot kapjon. Ennyi gyógyszer a világon nincs. Átütemezzük kicsit a dolgokat, az elsődleges most úgyis az, hogy ne fajuljanak el a dolgok, és a hőemelkedést is csillapítsuk. Ettől még ellenőriznem kell néhány dolgot, így mindenképpen rá kell néznem Chloera, de enélkül is megtenném. Szerencsére átalussza a dolgok kényelmetlenebbik létét, én pedig már látszatra is megbizonyosodhatok a gyulladásról. Szerencsére egy fős kórteremben van, így senki nem lát olyat, amit nem kéne.
- Rendben, ez le fogja vinni a hőmérsékletét, Cami, kérlek nézz rá még párszor, mielőtt végeznél, és csipogj rám, ha indulsz. – Ugyan intenzíves nővérke volt, de szerettem vele dolgozni, csak viszonylag ritkán volt rá alkalmunk. Azon kevesek közé tartozott, akiknek tényleg a beteg a legfontosabb.

8 óra után pár perccel

Mrs. Reynoldssal már beszéltem, kiértékeltük az adatait, és a továbbiakról is szót ejtettünk, aztán megmondtam Ambernek, hogy kilencnél hamarabb nem jutok a rendelőmbe, tartsa a frontot, lássa el azokat, akiknek nem kell orvos, adja ki az előre megírt recepteket, mindet lepecsételtem és aláírtam, aztán jövök, ahogy tudok.
Utána ismét az intenzív volt a cél, meg akartam nézni, hogy alakult-e valamit Chloe állapota, bár Cami szerint szépen ment le a hőmérséklete az elmúlt két órában, szóval alakul a dolog. Ugyanakkor az is biztos, hogyha még egyszer meglátom dr. Bakert a közelében, megütöm… Úgy tűnik, amikor én épp benn vagyok, minden rendben, de nincs lehetőségem egész nap itt lenni, ha tehetném, így lenne, de sajnos nem ilyen egyszerű az élet. Maximum annyit tehetek meg, hogy óránként ránézek, és a kantin helyett itt töltöm az ebédidőmet.

Az elmúlt három óra pörgése nem tett olyan jót az idegrendszeremnek. Miért van ennyi terhes nő? Jelen pillanatban nem értettem, és nem is örültem neki, bármennyire is lelkesen meséltek ketten is arról, hogy már rúgott a baba. Valahogy annak fényében, milyen állapotban volt Chloe, nem voltam képes örülni semminek. A palacsinta sem volt olyan tegnap, mint szokott lenni, pedig rajongok érte. Az egész valahogy kellemetlenül abszurd, mármint, hogy ilyen rendellenesen aggódom egy betegem miatt. Nem is volt a betegem tulajdonképpen, csak berángattam. Erre most itt tartunk.
Dél, az utolsó sorban álló jön be, hála a magasságosnak behoztuk a lemaradást, ez nem jelenti azt, hogy mindenkit kidobáltam két perc alatt, egyszerűen tempósabb iramot diktáltam, és nem engedtem ki szünetre a nővérkét sem. Én, a zord doktor úr. Egyébként is, három órát bírjon ki mindenki. A rendelés délig tart, de én senkit sem szeretek ilyenkor parlagon hagyni, szóval amíg sor van, dolgozom. Így érzem helyesnek. Szerencsére nem komoly a gond, csak pár perces vizsgálat, recept, visszarendelés. Monoton mód megy az egész, ma már nagyjából a tízedik ilyen, kifejezetten bonyolult eset nem volt, de még az ultrahangok bámulásakor sem éreztem azt, mint szoktam, nem lelkesített semmi. Szomorú, de ez a nagy helyzet.
Végül már a folyosókon lépkedek, érdekes, ma valahogy nem cicázik velem senki, talán lesír rólam, hogy nem vagyok napsugaras jókedvemben, ötletem sincs, de ha valamikor, hát most pont nem zavar, hogy senki nem akar éppen beinvitálni egy kósza numerára a pihenőbe. Egyébként is ki kéne vizsgáltatnom magam, Chloe okán muszáj, még akkor is, ha Kuba után lett beteg.
- Szia! – Nyitok be a kórterembe, és egész pozitív csalódás fogad, legalább az ételt nem kell rátukmálni. - Látom apukád belógott. – Nem vagyok vak, láttam a levessel, bár nem tudom, hogy csinálta. Ezek a Wardék veszélyes egy népség, az egyszer biztos. Valahogy imádják kikerülni a szabályokat.
- Nem gondolnám, hogy a kanál emelgetése olyan megterhelő, szóval egyél csak.- Kúszik halovány félmosoly a képemre, igazság szerint éppen csak megrándul a szám szeglete, de ez már haladás az eddigi hangulatomhoz képest. Közelebb sétálok, a gépeket nézem, az állapotát próbálom felmérni, de sokkal jobban néz ki, mint kora reggel. Nem is nagyon akarom vizsgálatokkal zaklatni, maximum akkor, hogyha panasza van. Azt, ahogyan néz, erőteljesen próbálom figyelmen kívül hagyni, mert ha belegondolok, hogy valami olyan lehet mögötte, amit kifejezetten szerettem volna elkerülni, akkor máris verhetem a fejem a falba. S lám, a jól ismert vörösség is visszatér, komolyan nem akarom tudni, mire gondolhat. Atya ég, miért nem hagytam ki ezt az egy lehetőséget? Hogy én sem tudom a gatyámban tartani, ami odavaló…
- Ha nem zavarlak, itt maradok, de edd csak meg a levest, nem árthat, ha kicsit több van benned. – Magyaráztam, odahúztam mellé a kisszéket, és leültem rá. Basszus, nem kéne itt lennem, az orvosa vagyok, nem a hozzátartozója. Noha, amíg nem jelez a csipogóm, addig akár maradhatnék is, de több szempontból sem tartom jó ötletnek. - Jobban érzed magad valamivel?- A fizikai dolgokkal nagyjából képben vagyok, inkább a lelki vetülete érdekelne.

- Hallottam, őszintén sajnálom a kellemetlenséget. Ha itt lettem volna, ez nem történik meg… – Tudom, hogy az ésszerűség határain belül kell maradnom, és nem lehetek itt napokig kialvatlanul, de attól még motoszkál bennem, hogy legalább idetelefonálhattam volna. Már mindegy. Intézkedni fogok Dr. Bakerrel kapcsolatban, de ehhez Chloenak semmi köze, tulajdonképpen csak az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, és innentől már nem tűrhetem a dolgokat. Nem csak orvos vagyok, hanem osztályvezető helyettes is, és ily módon olykor a munkatársaim munkásságát is ellenőriznem kell.
- Tudom, és sajnálom, a kórházakat sokan nem szeretik, de ha ez vígasztal, szerintem itt dolgoznak a legkedvesebb nővérek, hozzájuk bátran fordulhatsz. – És nem, sem Cami, sem Mira nem volt a szeretőm, pontosan azért, mert túlságosan finomak és széplelkűek ahhoz, hogy össze akarjam törni őket. Chloet sem akartam, de van egy olyan érzésem, hogy ez az út már rég ki van kövezve, és mindenképpen sérülni fog miattam. Nem mintha én ne tenném, de túlságosan makacs mód ragaszkodtam világ életemben ahhoz, hogy magányos farkasként éljem végig. Imádom a családomat, de arra, amit anyáék végigcsináltak a legidősebb bátyánkkal, nem lennék képes, épp ezért nem is kockáztatok.
- Sejtettem, elcsíptem pár szót az ébredésed előtt. – Az, hogy Oliver rokona, előttem már világos egy ideje, de nem került szóba a múltkori benn tartózkodása óta. Van bennem egy elég erős heves tiltakozás azzal kapcsolatosan, hogy nem akarom a mondat befejezését. Örülnék, hogyha nem kellene kimondva is hallanom, hogy én voltam, vagyok az az akadály. Ez nem olyan, amit én érzelmileg képes vagyok kezelni, ehhez túlságosan is igyekszem elhatárolódni az ilyen helyzetektől.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre, de hálával nem tartozol. Arra tettem fel az életem, hogy megmentsek másokat. – Hogy mivel rántottam vissza, nem tudom, ha elég volt megszólalnom, akkor lehetséges, hogy bárki képes lett volna rá. Ha meg csak az én hangom miatt történt, azt megint nehéz feldolgoznom, pont annyira, mint az előbb látott csillogást a kék lélektükrökben.
- Chloe… – Vakarom meg a tarkóm gondterhelten, fogalmam sincs róla, miként kéne a helyzethez állnom, de semmilyen szinten nem érzem erre most alkalmasnak magam, és őt sem szeretném felzaklatni azzal, hogy csuklóból nemet mondok. - Már így is bőven túlléptem a hatáskörömet. Az orvosod sem lehetnék… – Kikészít, az egyszer biztos, de mégis hogy lehet nemet mondani valakinek, aki a halál széléről táncolt vissza a jelek szerint pont miattam? Azt hiszem, megint rá kell majd rontanom a húgomra… - Egy vacsora. – És nem több. Legalább most nem zavarhatnak be a fizikai dolgok, mert hogy férfi nem mehet a közelébe még jó ideig, az teljesen biztos. S akkor talán én is könnyebben teszek pontot a történetünk végére, mert az egyre világosabb, hogy be kell húznom a kéziféket még mielőtt túlságosan késő lenne. Talán már most is az. Rohadtul nem értem, miért babrál ki vele a sors még a képemben is, eleget szenvedett már, megérdemelne egy kedves pasast, aki mindent képes megadni neki, amire vágyik. Én a legalapabb dologra vagyok képtelen, mégis úgy néz rám, mintha a megváltást hordozná magában az igenlő válaszom.

Csak csendesen szemléltem egy darabig az elgyötört vonásait. Kár lenne tagadni, hogy valamit elindított bennem, legalábbis magam előtt. Ami őt illeti, úgysem jönne rá a felettébb karcsú önbizalmával. Ahogy többször megrágtam magamban a szavait, rájöttem, mindenképpen meg fogom bánni, de rá kellett jönnöm, hogy inkább így, minthogy megcsaljam, elárulva öt, a bizalmat, az esetleges időközben rátelepedő magabiztosságát tökéletesen eloszlatva. Ennek nem akartam kitenni, nem olyasvalakire van szüksége, mint amilyen én vagyok. Remélem, idővel ő is beismeri majd. Muszáj távolságot tartanom, egyszerűen nem megy anélkül a továbbiakban.  
Beletúrok a tarkómon a hajamba, nemes egyszerűséggel csak ki kellene mondanom, annyi nőt koptattam már le, megy ez nekem.
- Először is, az elmúlt három hétben velem sem állt meg az élet, de nem foglak a problémáimmal traktálni. – Főként azért nem, mert nagyrészt két 15 éves leányzónak köszönhető a dolog, amit még én sem dolgoztam fel igazán, eszemben sincs rázúdítani. - Amit ott megmondtam, az nem változott, és őszintén szólva, mivel kijelentettem, hogy maradj távol, mert fájdalmat fogok okozni, nem gondolnám, hogy lezárással tartozom. – Mivel nincs mit lezárni. - Nem is tudom, ki mondta, hogy ostobaság pusztán feltételezni is, hogy közöttünk lehet valami. Hallgatnod kellett volna arra a lányra. – Szusszanok. Akkor is végigcsinálom anélkül, hogy eláruljam magam. Inkább most fájjon, mint mikor már túl mélyek az érzések, és gyötrelmes lenne a visszaút.
Nem könnyíti meg a helyzetemet a könnyeivel, az egyszer biztos, de viselnem kell, most sírjon keveset, ne hetek, hónapok múlva jöjjön özönvíz.
- Látod, már most is sírsz miattam, pedig még igazán nem is mélyültünk el semmiben. Nem találkozhatok veled a kórházon kívül, ha nem akarlak bántani. Nem adhatok neked olyan kapcsolatot, amilyenre szükséged lenne, még csak hűséget sem tudok ígérni, túlzottan is szeretem a nőket, és mint láthattad, ők is engem. Eddig sem viselted jól ez utóbbit. – Mi lenne vajon akkor, ha a párjának mondana? Mennyire készítené ki, ha egy nő kikezd velem? Mikor, kire fogná rá, hogy lefeküdtem vele? Nem, határozottan nem neki való. - De ami a legeslegfontosabb, én nem adhatok neked soha gyermeket, és épp ma derült ki számomra, hogy mennyire szeretnél majd. – Azt már nem teszem hozzá, hogyha valami csoda folytán mégis kapcsolatba keveredek valakivel, az csakis olyan lesz, akivel utána egész életemre tervezek, márpedig ez ebben az esetben esélytelen lenne.
Neki többet jelentett Kuba. Ráhagyom, mert végtére is igaz, nem kell tudnia, hogy akaratom ellenére megmozgatott bennem valamit. Egy eleve halálraítélt kapcsolatba nem vághatok bele, s még mindig leginkább azért, mert kettőnk közül ő sérülne jobban.
- Lépj túl rajtam, nem is lett volna szabad eddig eljutnunk... Sajnálom. – Tényleg. Nem csak sablonduma, ha nem lenne fontos, sosem törődtem volna vele, de neki nem rám van szüksége. Azt hiszem, most jön a legnehezebb része, és nem akarom, hogy még inkább sírjon, de ha tovább akar lépni, úgy illik, ha segítek benne én is, nemde?
- Nyugodtan fejezze be az ebédjét, Miss Ward, ha bármire szüksége van, jelezzen. – Egy röpke sóhajjal fordultam el, és indultam kifelé. Ó az isten verje meg, miért ilyen nehéz ez? Mázsás súly nehezedik a mellkasomra, és magamban fohászkodok, hogy büszkeségből, vagy akármi okán, de addig magában tartsa az esetleges további sírást, míg ki nem érek a kórteremből.

A kérdéseire csak a fejemet csóválom, de eszemben sincs megválaszolni őket. Nyilván rávághatnám, hogy azért, mert nem vagyok egy utolsó gyökér, aki nyugodtan visszaalszik, ha egy nő rémálomból sikítva ébred mellette. Megtehetném, nem teszem, jobb nem lenne tőle, mosakodni nem fogok előtte, nem érzem úgy, hogy meg kellene tennem, előre szóltam, hogy ez lesz. Az ne az én hibám legyen már, hogy minden figyelmeztetésem ellenére belelovallta magát, holott határozottan nem kellett volna.
- Bizonyára remek kezekben lettél volna Dr. Bakernél. És én voltam az ügyeletes, nyilván meg kellett volna várnom, hogy ideér valaki más… – Nem fejezem be. Meghalt volna basszameg, sőt, bárki más kezébe került volna, valószínűleg az történik, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy nem értek volna ide időben. Hagy ne érezzem szarul magam, mert nem hagytam meghalni. Érdekes, hogy minden alkalommal valami őrületesen hisztis vadmacskába vált, amikor valami sérelem éri. Nem mintha ígértem volna neki bármit, akkor talán kifakadhatna, de nem tettem meg, mert minek is ígérnék olyat, amit nem tudnék betartani.
- Szerintem a saját életemmel azt kezdek, amit én akarok, nem azt, amit egy huszonhárom éves kislány szerint tennem kellene. – Vágtam oda, mert ezzel már nem tudtam mit kezdeni, de legalább megmagyarázza pluszban magának, hogy miért nem kell a közelemben lenni, tiszta sor, nemde? Szerintem halál egyértelmű, hogy nem érem meg a fáradozást. Imádom, mikor valaki két perc után jobban akar ismerni, mint én magamat.
A végszót meghagyom neki, mi a francnak is vitatkoznék olyasmivel, ami igaz. Tényleg nem akarom, hogy benne legyen, bár csöppet sem azért, amiért gondolja. Ettől még nem lesz kevésbé igaz, amit mond. Rohadt dühös vagyok, úgy felpumpálta az agyam már megint, mint még soha senki. Pillanatok alatt írom át a kartonját az éjszakás műszakba érkező dr. Calhoun nevére, eredetileg úgyis hozzá ment volna, állítsuk hát helyre a dolgokat.
Az már csak hab volt a tortán, hogy a kedves apuka három óra múlva akkorát húzott be nekem, hogy a röntgenben kötöttem ki az orrommal, de ötkor, amint kiengedtek, már úgy húztam ki az épületből, mint akit kergetnek. Ennyire pocsék napom is régen volt, és soha nem éreztem még magam ennyire letörten, csak mert megmondtam egy nőnek, hogy az nem jöhet szóba, amit remél. Ő meg egyszerűen nem az a típus, akit csak arra kell használni, hogy legyen ágybetétje az embernek. Abban viszont igaza van, hogy félek az elköteleződéstől. Finoman szólva. A világból ki lehetne vele kergetni, de amit nem tud, és amit valóban eldöntöttem, hogy a legnagyobb akadály mégiscsak az, hogy ő szeretne majd gyermeket, én pedig nem. Épp ezért értelmetlennek látom most belemenni valamibe, ha utána el kellene engednem. Nem menne. Nem vagyok ostoba, ismerem magam, miként azt is könnyen leszűröm, ha valakihez másként viszonyulok, mint a többi nőhöz. Menjen most, találja meg az útját és a lehetőségeit valaki mással. Így lesz a legjobb.

//Köszönöm szépen, ezt is imádtam! <333//