Kathleen Reynolds, avagy 'erre nem számítottam' incidens a liftben
*Sokáig húztam, mondhatni egy évtizedig, de csak eljutottam oda, hogy mégiscsak szeretném tudni. A liftre várva, a meghozott döntéssel a hátam mögött, képtelen vagyok nem azon agyalni, hogy mégis mi a fészkes fene tartott nekem ennyi ideig. Nincs más mentségem, mint a gyávaság, ami meg nem igazán mentség, inkább szégyellnivaló gyengeség, bár egyébként meg... nem tudom, számít-e majd egyáltalán, amit megtudok ma. Ami remélhetőleg a nagy büdös semmi lesz, de hát az öcsémet ismerve... nem, kizárt, hogy megúszta volna legalább a leltárba vételt. Voltak neki stiklijei mindig, csak egy kisvárosban könnyű volt elsimítani ezeket. Azon kapom magam, hogy idegesen dobolok ujjaimmal a felkaromon, márpedig az nem a legjobb, ha én ideges vagyok. Kifejezetten megnyugtató, amikor végre megjön az az átok felvonó, bár egy pillanatra szinte visszahőkölök a tulajdon tükörképemtől. Miután évekig nem nézhet az ember tükörbe, és közben ennyire megváltozik, az... nyomot hagy benne, mondjuk, és számomra még mindig idegen érzés farkasszemet nézni magammal. Egy a döntéseim ezernyi apró következményének, amikkel együtt kell élnem. Lesütött szemmel lépek a liftbe, és csak a szemem sarkából ellenőrzöm magam. Hátam egyenes, vállam hátrahúzva, laza kisterpesz: tipikusan katonás beállás. Nem lesz jó. Kicsit meggörnyedek, lazítok feszességemen, és nekidőlök a hátsó falnak, hogy ne ordítson már rólam ennyire a dolog. Heccből öltöztem reggel, szóval kifejezetten harmonikus és tőlem totálisan idegen az összkép: szolid smink (kivételesen még a tusvonalat se kentem szét), függő a nyakamban (az ezüstmedál egy kalasnyikovot ábrázol, nem tudtam neki ellenállni annak idején), középkék kosztümszoknya, fekete spagettipántos felső és halványszürke, hosszú ujjú blézer. Zsarukhoz jöttem, szóval pisztoly nincs nálam, csak a bal csuklómra csatolva és a lábszárközépig érő csizmámba csúsztatva egy-egy kés. Nem mintha ne kellene szemet hunyniuk akármennyi fegyverem felett (katonai rangomnál fogva akár gránátvetővel is mászkálhatnék), de mivel éppen szívességet kérni jöttem, jobbnak tűnt elkerülni a konfrontációt, a kapuban a fémdetektornál így is lengetnem kellett az igazolványomat egy kicsit. Akkor sem nézek fel, amikor egy emelettel feljebb beszáll mellém valaki, őt is csak szőrmentén és szemsarokból odavetett pillantásokkal ellenőrzöm egy elmormolt 'jónapot' közben, fél fenekem még mindig a kapaszkodónak döntve, két kezemet összekulcsolom magam előtt. Látszólag teljességgel érdektelen vagyok. Még saját magam számára is annak tűnök. Egészen addig, míg a lift egy zökkenéssel meg nem áll félúton két emelet között, el nem hallgat az idegesítő slágermuzsika, és a pillanatnyi sötétbe borulás után ki nem gyúlnak a vörös vészfények. Mivel eleve a falnak támaszkodtam, nem tántorodom meg a zöttyenéstől, s így első reakcióként fél térdre vágom magam. Alapszabály végtére, hogy a rosszfiúk minimum mellmagasságban lőnek, vagyis az alá kell kerülni egy beláthatatlan szituációban. A kést már elő is rántom a csuklómra fűzött tokból, miközben körülpásztázom előbb a mi magasságunkban, végre kifejezetten figyelmet fordítva a másik személyre a társaságomban (paranoia rulez, de remélhetőleg nem tesz semmilyen ellenséges mozdulatot irányomba, mert akkor nem állok jót magamért), aztán fölfelé és lefelé is, gondolataim száguldoznak. Miért támadna meg bárki egy seattle-i rendőrőrsöt? Mármint, komolyan. Ki ilyen idióta? És miért nem lőnek? Nem hallok tűzharcra utaló hangokat. Mi folyik itt? Akárhogy is, pillanatnyilag nagyon rossz helyen vagyunk. Egy acélkalitka, amit csupán néhány vékonyka fémkötél tart a magasban, nem épp a legjobban védhető pozíció. Ráadásul máris érzem, hogy nehezen kapok levegőt. Én és a szűk helyek... nem jövünk ki éppenséggel túl jól egymással. Nem éppen kórosan, de arra elég, hogy egy ilyen szituáció megviselje az idegeimet. Alaposabban megnézem a fejünk fölötti paneleket, próbálom hidegen tartani a fejem. - Ha kiütöm a helyéről a B4-es panelt a sarokban, akkor kimászhatunk a lift tetjére, onnan pedig feltehetően ki tudnám feszíteni az ajtót a következő emeletre - tájékoztatom a másikat, egyenletes és érzelemmentes hangon, szememet a célpontra függesztve. Remélem, nincs kifogása. Még jó, hogy mindketten vékonyak vagyunk, egy kövérebb egyén nem férne ki egy panelnyi résen, az meg szívás lenne. Mondjuk engem nem érdekel, akkor is ki kell jutnom innen...*
Az első emeleten volt egy kis dolgom, ott volt egy találkozóm megbeszélve az egyik osztályvezetővel, akivel kicsit kiabálósabb voltam, mint szoktam lenni. Több panaszt nyújtottak be ellene, és ezt nem tűrtem el, mert minden panaszlevél nálam landolt. Egyszer már felfüggesztettem a viselkedése miatt pontosan egy évvel ezelőtt, adtam neki akkor egy esélyt, mint vezető... Legközelebb nem leszek ilyen kegyelmes vele. Közel másfél órát tartózkodtam ott, ami hamar elrepült. Jól esett ez a kis távollét az irodámtól, bár egy terepmunkát még jobban élveztem volna. A liftekhez érek, ahol vadul megnyomom a gombot. Nem esek szét attól, hogy kell néhány percet várakoznom, hozzászoktam már ehhez is. Nagy a jövés-menés sokszor. A cipőmet talpát néztem, amire ráragadt valami ragacsos papír. Letéptem, és a felvonó melletti kukába dobtam bele, azután annyi időm volt, hogy villámgyorsan beszálljak a liftbe. Belépéskor köszöntött a másik nő nekem, én pedig egy biccentéssel viszonoztam a köszönést. Utána nem várt dolog történt. A lift megállt a két emelet között. Pedig mindig megfogadom, hogy lépcsőzöm, az legalább mozgást igénylő tevékenység. A másik nőt nem kell félteni, úgy látom. Nem egyszer álltam szemben fegyveressel szemben, és voltam ár túsz is, de most ez itt nem az a szituáció, legalábbis gondolom. Nem ismerős a nő, nem hiszem, hogy itt dolgozna. Viszont kiképzést kapott, nem is akármilyet. A lélekjelenlétem mindig kiváló volt, ez most sincs másképp. A fegyveremért nyúltam, hiszen nem tudhatom, hogy ki lehet ő. Nem ijedek meg sem tőle, sem attól, hogy leállt a lift. - Azt tegye le - erős határozottsággal szólítottam fel őt, hogy semmi szükség a késre, és akkor én sem fogom a fegyveremet használni. - Ne kelljen kétszer elmondanom! - immáron kellő megfontoltsággal szóltam hozzá, és a szabad kezemmel megmutattam a jelvényemet és igazolványomat a nőnek. Nem tudom, ki lehet ő, de amit eddig támadó állásnak neveztem meg magamban, az több annál, hiszen rögtön a kiutat kezdte keresni, de azért még én sem teszem el a fegyveremet. - Kicsoda maga? - érdeklődtem meg tőle eme hasznosnak bizonyuló kérdést, hiszen nem hiszem, hogy valami pszichopata gyilkos lenne. Meg nem hiszem, hogy épp én lennék a célpontja, ahhoz túl bátor lenne, hogy egy zsarukkal teli épületben lőné le a rendőrkapitányt. Nem rendőr, ebben az egyben biztos vagyok.... és nem akar megölni engem, mert azt megtette volna.
A legkevésbé sem zavar, hogy a másik nő nem köszön vissza, fordított helyzetben valószínűleg én sem tenném, de mivel pillanatnyilag vendég vagyok az épületben, a magam részéről igyekszem udvarias lenni. A kötelezőt letudtam. Nem is lenne semmi gond és semmi egyéb, ha... ha az a kibaszott lift nem most döntene úgy, hogy megdöglik. Seattle-ben valószínűleg nincs olyan nap, amikor le ne állna valamilyen okból egy-két lift valahol, és feltehetően ezek mindannyiszor teljesen természetes, egyszerűen megmagyarázható és veszélytelen balesetek. Racionálisan ezt lehet tudni. Azonban az én gondolkodásom nem biztos, hogy racionális, és biztosan nem olyan, mint egy átlagemberé: fel sem merül bennem az egyszerű üzemzavar lehetősége, azonnal a szándékos károkozást, eltérítést, támadást veszem számba, mint első (és pillanatnyilag egyetlen) lehetséges okot. Ennek oka rendkívül egyszerű, az a dolgom, hogy mindig a legrosszabbra számítsak és legyek felkészülve, ez pedig kiegészül alapból is paranoiás természetemmel és rendkívül katasztrofális élettapasztalataimmal: optimista forgatókönyv számomra nem létezik, még akkor is gyanakvó maradnék, ha tényleg megtörténne. Így hát első dolgom kikerülni a lőmagasságból és előszedni a fegyveremet, magamban szentségelve, hogy éppen ma nincsen nálam pisztoly, hogy a kurvaéletbemár, kellett nekem jópofizni, juszt is megszívom... Na, ezért utálom letenni a stukkert. Murphy él és uralkodik, mindörökké, éljen! Vagyis annyira nem. Felgyorsul a pulzusom és légzésem. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem valami négyszemélyes, mini felvonóba szorultunk be, hanem egy viszonylag kényelmes, háromszor két méteres alapterületűbe, aminek az összhatásán még a körkörös tükrök is nagyítanak, így még nem érzem úgy, mintha rám omlanának a falak, de a vörös fény és a bezártság együtt így sem tesznek jót a mentális állapotomnak. Mihamarabb ki kell jutnom. Ám a másik nő többé-kevésbé eltereli a figyelmem, ugyanis ő maga is problémává válik. Amikor pisztolyt húz elő, azonnal ráfókuszálok, megforgatom a kést a kezemben, így most az alkarommal párhuzamos a penge, én pedig úgy fogom a markolatot, hogy ütni is tudjak. Balomat kissé eltartom magamtól, nyitott tenyerem felé fordítva, szóval mondhatjuk, hogy vegyes jeleket adok, de szerintem a testbeszédem egyértelmű: megvédem magam, és ha nem adnak rá okot, nincsenek támadó szándékaim. És figyelek, minden egyes mozdulatát figyelem a másiknak, egyszerre fogadva be a valós alakját és azt a rengeteg másikat is, melyeket a tükrök varázsolnak körénk. Szerintem még sosem volt ilyen teljes rálátásom egyetlen ellenfelemre, gyakorlatilag egyetlen izom rándulását sem lehet ebben a rohadt kalitkában elrejteni. Nem nyugtat meg a gondolat, hogy ő is pont ugyanilyen jól fel tud mérni engem. - Előbb maga tegye le - szólítom fel, rémítően üres a hangom, mert nincs arra kapacitásom, hogy bármi érzelmet vagy emberi hangsúlyt belevigyek. Gépies, automatikus, akárcsak én. Ilyen kis helyen talán le tudnám szedni a nőt késsel is, mielőtt lelőhetne. Attól függ, mennyit hezitálna a ravasz meghúzásával. A legtöbb embernek, még a rendőröknek is, azért dilemmát okoz, hogy embert öljenek. Én ezen rég túl vagyok. Ha pedig nem akar rögtön megölni, csak figyelmeztető vagy sebző lövést ad le, akkor még mindig marad mozgásterem valamennyi. A tetteimet az is meghatározza, hogy hogyan-merre szegezi rám a fegyvercsövet. Ha neki lennék, én a homlok közepére tartanék - ilyen közelről lehetetlen elvéteni. De hát az én ölj-vagy-megölnek kiképzésem egészen másról szólt, mint a szolgálunk-és-védünk rendőröké. Amikor megmutatja a jelvényét, nem enyhülök. Mert hiába jófiú, és nem felelős a lift elleni támadásért (legalábbis elméletben, ami ugye szép és jó, csak a gyakorlatban nagyon sokszor megbukik), attól még felfegyverkezve állunk/térdelünk egymással szemben. - Én is előveszem az igazolványom - figyelmeztetem lassan, nehogy azért puffantson le, mert a blézerembe nyúlok. A kést közben egy pillanatig sem engedem le, míg a belső zsebemben kotorászom, majd az előhúzott iratot a földre teszem és odalököm a lába elé. Nekem nincs csilivili rendőrjelvényem, bizony az apró betűkből kell kisilabizálni, hogy katona vagyok, s mint ilyen, vele egy oldalon állok. Ilyenkor jól jönne, ha a nyakamban lenne a dögcédula, annak felmutatása is elég egyértelmű lenne, de az a bázison van, hogy veszne meg. Nem is tudom, nekem miért van egyáltalán, ha bázison kívül a büdös életben nem viselhetem. - Sterling alezredes a Különleges Erők négyes divíziójából, azonosító 32557098 - darálom le. Álmomból felverve is ezt motyognám valószínűleg. Nem kérdezem, hogy ő kicsoda, elvárom, hogy megmondja. És a fegyvert kizárólag akkor engedem le, ha ő is megtette a magáéval. - Tudja, ki támadta meg az épületet és mi célból? - Ha már itt dolgozik, s eddigre tán kiderül hogy nem is közrendőrként, akkor alap, hogy informálódjak tőle. Viszont ha sikerül dűlőre jutnunk, és már nem kell olyan erősen az általa képviselt fenyegetésre koncentrálnom, akkor ismét realizálom, hogy egy kicseszett fémkalitkában lógok a levegőben, és megint elszorul a mellkasom, ismét a plafonra nézek. - Ki kell jutnom innen - jegyzem meg, és ha nincs ellenére, illetve végeztünk az egymást fenyegetjük fegyveresen résszel, akkor cselekedni is fogok. Az úgyis jobban megy, mint a beszéd.
Kora reggel sejtettem már, hogy nem lesz ez annyira szép nap. Nem az eső miatt, az már nem is érdekel. Nem mondom, hogy imádom, de a zuhogást szeretem hallani. Először a panaszlevelek átböngészése, aztán nyilván ahhoz az illetőhöz kellett mennem, aki nagyon népszerű volt a levelekben. Nem igazán jutottam el addig, hogy gondolkozzak rajta, s vissza akartam menni az irodámba. Ezután pedig a lift nem kegyelmezett nekem meg annak a másik nőnek. Szerencsétlenség? Vagy csak véletlen? Döntetlen játszmának is felfoghatjuk ezt. Mind a ketten fegyverünkhöz nyúltunk, amikor a lift hirtelen megállt. Ő kezében egy kés, enyémben a szolgálati fegyver. Egyenesen rá céloztam, és utasítottam őt, hogy tegye le, erre ő visszamondta ugyanezt. Egyikünk sem tette le még mindig, azonban ő is elővette az igazolványát... Nem számítottam arra, amit láttam és arra sem, amikor bemutatkozott, én akkor viszont lassan leteszem a fegyvert, mert semmi értelme ennek, főleg, hogy nem akar megölni,, akkor félnivalóm tán nincs is. - Reynolds kapitány vagyok - még mindig fenn tartottam az igazolványomat, addig, míg nem be nem látja, hogy én vagyok az tényleg. - Sterling alezredes, azt hiszem ez a bemutatkozás nem sikerült valami fényesen kettőnk között - közben már elraktam a helyére a fegyveremet is, így már csak ő rá várok, hogy ugyanezt tegye meg. Nyugtalanít engem is valami, nem a vészfény, mert az mindig működésbe lép, ha valami probléma adódik, ami szerintem jelenleg egy egyszerű üzemzavar, és hamarosan továbbállhatunk. Azaz indulhatunk feljebb... - Ez csak egy egyszerű üzemzavar - ha nagy baj lenne, akkor vészjelző hang kezdene sípolni egészen az épület teljes körű lezárásáig. - Amíg nem szabadítanak ki minket innen, addig próbáljunk nyugodtak lenni - reménykedem abban, hogy nem pánikol be vagy hasonló, mert a katonai múlt elég sok terhet viseltet bárkivel, és ezzel együtt nem csoda, hogy rögtön fegyvert fog ilyen helyzetekben, ki van képezve a veszély felismerésére és hasonlókra, akárcsak mi. - Kit vagy mit keres a rendőrségen belül? - nem véletlenül jött el a rendőrségre, ebben biztos vagyok, mert nem fog senki sem csak jó kedvéből a rendőrségre szaladni...
Nem könnyebbülök meg teljesen, a szituáció egyszerűen nem engedi, de jelentős adag merevség szivárog el a tagjaimból attól, hogy nem szegeződik rám lőfegyver. Hogy is mondják... nem viselem túl jól a fenyegetettséget, és többször álltam a szituáció másik végén. Bírom a fegyvereket a saját kezemben, mert jelentősen megkönnyítik az életemet, de rühellem őket, ha felém fordul a csövük. Ezen, azt hiszem, semmi meglepődnivaló nincsen. De még nem vagyunk kint a slamasztikából, így csak nagyon lassan, nagyon vonakodva húzom vissza magam mellé a kést... kell néhány mély lélegzet, mire képes vagyok visszacsúsztatni a helyére, és akkor is csak azért teszem, mert emlékeztetem magam: az ajtó felfeszítéséhez úgyis szükség lesz mindkét kezemre. - Reynolds kapitány - dolgozom fel az információt. - Maga vezeti ezt a helyet - bólintok, leginkább saját magamnak. A bemutatkozás milyenségére nem reagálok, a szemem még mindig űzötten jár fel-alá, keresem a lehetséges veszélyforrásokat, a behatolási kísérlet jeleit, és persze tervezem a kijutásunkat. Csevegni majd akkor lesz kapacitásom, ha biztonságban leszünk. De azért a következő szavaira egy hitetlenkedő horkantás kiszakad belőlem. - Üzemzavar, mi? Ha az érdemeiért kapta a pozícióját, akkor az épületben tartózkodó két legkomolyabb veszélyforrás lett elszeparálva személyünkben a többségtől. Akár ők a célpont, akár maga vagy én, zseniális húzás - húzom a szám. Nem hiszek a véletlenekben. A paranoiában annál inkább. Amíg beszélek, addig is egyenletes marad a légzésem, ami azonnal gyorsulni kezd, amint elhallgatok. A fejemben hiába mennek a mantrák, kezd eluralkodni rajtam az idegesség. - Nem szokásom várni a megmentőkre - morgom frusztráltan. Nekem tényleg ki kell jutnom, nem érdekel, ő belátja-e ezt vagy sem. A sarokban termek, egy könnyed szökkenéssel az oldalakon végigfutó korlátra ugrom. Fene a szoknyába, nem a szemérem zavar, hanem hogy nem tudok olyan kényelmesen mozogni benne, mint tenném egy bevetési hacukában vagy akár egy melegítőnadrágban... de nem foglalkozhatok ezzel, minden apró bosszúság csak tovább növelné az esélyét, hogy kiakadok. Hátrahúzom a kezem, és teljes erőből beleöklözöm a korábban kinézett tetőpanelbe, ami persze elszáll, és pár másodperc múlva hangosan csörömpölve zuhan vissza, úgy fél méterrel odébb, már ha jól saccolom. Kevesebb lendület is elég lett volna, most már mindegy. - Jön és utánanézünk, mi folyik itt, vagy marad a konzervdobozban? - nézek vissza a másik nőre, miközben felnyúlok, készen rá, hogy a szegélyre markolva felhúzzam magam. Semmi nehézség nincs a mozdulataimban. Ha Reynolds úgy dönt, hogy jön, akkor a tetőn lehasalok és lenyújtom neki a kezem. - Amúgy csak információért jöttem, bárkihez, aki hozzáfér az adatbázisukhoz. Nem gondoltam, hogy ilyen szerencsétlen - vagy éppen szerencsés - lesz az időzítésem - felelek közben, reményeim szerint már a kezével a kezemben. Túl sok adatot egyelőre nem akarok kiadni magamról, mert... mert csak. Nem most van itt az ideje, és még egy bizalmatlan ember is vagyok, ráadásul minden erőmet igénybe veszi, hogy fókuszban maradjak és ne kapjak pánikrohamot. A liftakna sem sokkal jobb ebből a szempontból. Csak felfelé nagyobb, igaz, már ennyi könnyebbségnek is örülök, de ha elképzelem, hogy alattunk ugyanez van... megint felgyorsul a légzésem. - Tudja, hányadik emeleten álltunk meg és mi van az ajtón túl? - érdeklődöm suttogva, miközben az ajtószárnyakat méregetem, hol találok majd rajtuk fogást, és vajon mi fogad majd minket odakint... a fülemben dübörög a vér, ami megnehezíti, hogy kiokoskodjam, mit is hallok a fém és fal túloldaláról.
Kathleen Reynolds
Avataron : Jessica Chastain Kor : 46
Tárgy: Re: Felvonó (Rendőrség) Szer. Szept. 14, 2016 9:29 am
Persze, hogy én vezetem a rendőrséget. Nem is törődtem ezzel, csak egy jót vigyorogtam volna rajta, de nem tettem, mert még azzal is feszítettem volna a húrt. Az üzemzavaros témát úgy látom, nem kedveli igazán. Meggyőződése van arról, hogy ez itt nem véletlen. Az, hogy pont mi ketten rohadunk itt bent, az annyit jelent nála, hogy megtámadták a kapitányságot. Nem tudom, de egyre inkább az a véleményem a nőről, hogy paranoiás. Nem vagyok pszichológus, nincs ilyen végzettségem sem, csak belekóstoltam a nyomozói munkám során régebben, de ezt szűrtem le a nő viselkedéséből. - Nem a külsőm juttatott ehhez a ranghoz, de én úgy hiszem, hogy Önt se, Sterling alezredes - határozottan beszéltem, mert ha csak egy pillanatra is megrémülök vagy kitaszít valami a magabiztosságomból, az nem jelent jót. - Miből gondolja, hogy ez nem véletlen? Esetleg követi Önt valaki? Valaki a nyomában van? - tettem fel jogosan a kérdéseimet, mert igazából csak szeretném megtudni, mi is történik körülöttünk. Nagyon rákattant erre a támadásos elméletre, amit nagyon komolyan is vesz. Nem hagyja magát, és nem szereti, ha mást mondanak neki. Aztán mégis csak megteszi azt, amit akart percekkel ezelőtt is. A lift tetejét kibökte, nem semmi nő. Kemény kiképzést kapott, és gondolom, nem ma kezdte ő sem. - Nem maradok itt - szóltam hozzá, mert még, hogy egyedül mászkáljon nekem a rendőrségen, főleg amennyire paranoiás, még a végén tényleg pánikba esik, az pedig nem szokott jót jelenteni. - Pontosan miféle információért jött? Ha nem mondja meg, akkor nem tudok segíteni - nem fogok csak úgy infót átadni senkinek sem, ezt beláthatja, nem kényszeríthet rá, és én pedig szeretem tudni a válaszokat. Vártam, hogy felhúzzon maga mellé, közben pedig gondolkodásba ejtettem magam, mert megkérdezte, hogy hányadik emeleten vagyunk, és mi van ott. - A harmadik emelet... Gyilkossági osztály - válaszoltam neki, itt voltam éveken át, nagyon jól ismerem az emeletet. - Egy emelettel feljebb az irodám található - jegyeztem meg gyorsan. - Akkor megyünk most már? - néztem rá a nőre érdeklődően, és már én is vártam, hogy megtudjam, mi történik.
Valahol zsigerien természetes, hogy tisztában vagyok az egyes rendvédelmi szervek vezetőinek nevével-státuszával. Valahol pedig ijesztő. De most egyikünknek sincs ideje ezzel foglalkozni. A paranoiás mivoltot meg valószínűleg elismerném, amennyiben szembesítenének vele, de általában nem szokták megkísérelni. - Örömmel hallom, lehet, hogy még bizonyításra is lesz lehetőségünk - rándulnak feszes mosolyra ajkaim, hallván, hogy ő is firtatózik. Hezitálok egy pillanatot, mielőtt őszintén felelnék. - Nem tájékoztattak megnövekedett fenyegetettségről, azonban esetemben soha nem lehet kizárni a lehetőségét. Ahogyan a kapitányság és annak vezetője is bármikor felkerülhet a célpontok listájára. - Nem is akarom kiszámolni a valószínűségeket, véleményem szerint egészségtelenül magas számot kapnék. - Praxisunkból kifolyólag számtalan ellenségünk lehet - teszem hozzá, nagyvonalúan megelőlegezve neki a többes számot, holott csak a saját részemről tudom, hogy körülbelül huszonhárom országban egy életre elég summát adnának a fejemért, már ha be tudnák bizonyítani, hogy én vagyok én. És akkor még optimistán számoltam... szerencsére az anonimitás és arctalanság jótékony homálya elég komoly véderőt jelent számomra. Nem valószínű, hogy most nemzetközi cselekménytől kellene tartanom, de hát az ördög nem alszik, és különben is: határokon belül is fenhetik a fogukat a gonoszok. Az agyamban statikus zörej: lecsapódott egy ajtó, ami ezt a zizegős, megnyugtató csöndet hagyta csak meg, minden mást kizárt. Kizárta a pánikot, megakadályozta az irracionális érzések eluralkodását, ellehetetlenítette az emberi félnek, hogy akadályozza a katonát. A drill működött. Már nem is bosszantott a másik nő hitetlenkedése, azonban potenciális szövetséges volt, akit a magam oldalán akartam tudni, már csak azért is, mert a hátam mögé kell engednem. - Nézze, Reynolds, ha igaza van, fizetek egy italt, és örülünk, hogy túlreagáltam. Ha nekem van igazam, akkor nagyon-nagyon hálás lesz nekem. Ha ez csak üzemzavar, és rám hallgatunk, akkor legfeljebb kínos helyzetbe kerülünk. Ha viszont támadás, és magára hallgatunk, akkor rövid úton hullazsákban visznek el minket - vezetem le idegesítően higgadtan és monoton hangon. Akárcsak az előbb, amíg a fegyvercsővel néztem a farkasszemet. A két állapot közötti váltás olyan, mint egy beépített kapcsoló, nem igazán tapasztalható meg átmenet. Cselekszem, felkészülök a lehető legtöbb eshetőségre, és meglátjuk, mi lesz. - Enril O'Berry aktája érdekelt volna, az esetleges priusza, ha van neki egyáltalán, de kétlem, hogy fejből tudná prezentálni nekem. - Olaszosan ejtem a nevet. Mivel teljesen irreleváns az információ, ezért nem akad a torkomon a megosztása. Az öcsémnek semmi köze a helyzetünkhöz, és különben is: a kísérletvezetőimen kívül senki sem tud a családi állapotomról vagy a kórelőzményemről, és még a hivatalos irataim alapján sem lehet összefüggést találni köztem és vér szerinti hozzátartozóim között, hiszen azóta már legalább egy tucat identitást kaptam központilag. De arra elég, hogy kizökkentsen, és megint váltsak mentális állapotaim között, ismét ideges vagyok a helyzettől, és enyhén remeg a kezem, amit lenyújtok neki. A nő megragadja, én pedig lassan felfelé húzom, miközben maradék három végtagommal négykézlábra tornászom magam. Az izmaim feszülnek és testem elárulja a nehézséget, amit a mutatvány okoz, s hiába igyekszem az arcomat közömbös maszkba rendezni, alsó ajkamba harapva, megfeszülő állkapoccsal nem igazán jön össze. - Remek, fegyveresek - dünnyögöm, eldönthetetlen, hogy ennek örülök vagy bosszankodom. Valószínűleg mindkettő. Fokozatosan halkulok és szedem össze magam, miközben óvatosan lépkedek a lift tetejének kábelei között, próbálgatva a terhelhetőséget, mielőtt igazán ránehezednék bármire. Nem mintha sok helyem lenne balettozni, három lépés után már az ajtó jobb oldalán állok. Kézjelekkel mutatom a másik nőnek, hogy helyezkedjen bal oldalra, és fegyverrel fedezzen. Előbb óvatosan megkocogtatom az ajtót és finoman ránehezedek, meggyőződve róla, hogy a fémen keresztbe aligha lehet átjutni, csak kinyitva. Akkor a résbe nyomom az ujjbegyeimet, megvetem a lábam, és teljes erőből húzni kezdem a szerkezetet. Nem tudom, átlagember mennyire lenne képes ezt megmozdítani, de tény, hogy nem kicsit kell megerőltetnem magam, mire sikerül fél méternyi rést tágítanom az ajtószárnyak között. És közben reménykedem, hogy nem lőnek rám, vagy ha mégis, akkor Reynolds jobban lő, mint amitől tartok. Végtére nálam nincs semmi, amivel viszonozhatnám a tüzet, akkor csak annyit tehetek, hogy kikukucskálva felmérjem a terepet és kidolgozzam a stratégiát, amivel kitörhetek a ketrecből. Ha békés a fogadtatásunk, akkor megint csak előremegyek, és kisegítem a másik nőt is a folyosó padlószőnyegére, de még nem nyugszom meg teljesen. - És hol van a biztonságtechnikai központ? Ellenőriznünk kell a kamerák felvételeit és az épület forgalmát - jelentem ki fojtott hangon. Igen, azt hiszem erre már nyugodtan lehet mondani, hogy paranoiás vagyok... és ha esetleg az itt dolgozó rendőrök körénk sereglenek, az sem fog megnyugtatni.
A hozzászólást Eva C. Sterling összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 06, 2016 10:31 pm-kor.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Nem először kerülök furcsa szituba, de ezzel a két lábon járó paranoiás alezredessel való találkozásom egészen pontosan groteszk, legalábbis egyelőre az számomra. Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem liftezem ma, mert akkor talán elkerülhető lett volna ez a kis találka ezzel a Sterlinggel. Igazából nem tudom még mindig eldönteni, mi van jelenleg. A veszély igazi lehet? Vagy csak ennek a nőnek képzeletében él ez a dolog? Nem szaladok előre, csak teszem, amit kell. A fegyveremet szorosan fogom, nem szeretném leejteni, és eltenni sem fogom. Még csak az kéne. Miután a lift fogságából kiszabadultunk, ami nem volt gyerekjáték, de megoldotta az idegen, amit meg fogok köszönni, de nem most és nem itt. Az emeleten nem sokan tartózkodnak, tényleg csak néhányan, ám mindegyik rendőr. Nem kell félni tőlük, de szerintem ők sem értenek sok mindent. Látom a viselkedésén, hogy egyre rosszabb állapotba kerül, éppen ezért a szemébe nézek, nehogy nekitámadjon valamelyik emberemnek, mert akkor bizony itt fog vége lenni ennek. - Ők itt dolgoznak, nem kell tartani tőlük - nem tudom, ez egyáltalán megnyugtatja vajon -e, vagy még zaklatottabbá teszi őt, ám amikor rákérdezett, hol van a technikai központ, mert meg kellene néznünk a felvételeket, s látnánk belőle, mi van az épület többi részében. Többieknek mutatom, hogy figyeljenek mindenre. Magabiztosan vágok a nő elé. - Kövessen - biztos utálja, ha nem ő lehet az első, de most ki kell bírnia ezt. - Ott van a folyosó másik oldalán az, amit keres, Sterling alezredes - én elindultam oda, ha jön, akkor jön, ha nem, az ő gondja.
Messze esem a normális tartománytól nagyon sok szempontból, és ez a szituáció a legkevésbé sem segítette elő, hogy esetleg annak tettessem magam. A szűk tér, a potenciális fenyegetettség, a fegyveres nő társasága, miközben nálam nincs stukker, mind hozzáadtak a frusztráltságomhoz, amit igazából csak a professzionalizmus tartott vissza a kitöréstől. Amíg vészhelyzet van, addig én megfelelően funkcionálok, a gond akkor kezdődik, amikor nincsen. Vagy - mint talán jelenleg is - csak én ítélem annak a helyzetet. Minden idegszálamat zavarja, hogy kivont fegyverrel balettozik körülöttem valaki, akinek a lőképességeit nem tesztelhettem személyesen, egy olyan terepen, ami messze nem alkalmas erre. De inkább legyen a kezében, mint hogy eltegye, mert attól talán még idegesebb lennék, ha tűzerő nélkül kellene kinyitnom a lift ajtaját. A fenébe, ez az egész szituáció utálatos számomra, és legszívesebben visszaforgatnám az időt, hogy be se szálljak abba a nyavalyás liftbe. Ha nem szorulunk be, és tényleg valamilyen vészhelyzet van, akkor azt mostanra elhárítottam volna, ha jobbik énemre hallgatok és alépcsőt választom. De az átlagemberek lifteznek lépcsőzés helyett. Ennyit arról, hogy ilyennek tettetem magam... Miután kinyitottam a lift ajtaját, újra kézbe veszem a késem, ami méretéből adódóan inkább tőr, és amúgy engedélyköteles, amim van is rá, szóval előszedem, mert ha nem is stukker, de mégiscsak fegyver, és egyrészt magabiztosabbnak érzem magam vele a kézben, másrészt nem tudhatom, vár-e veszély odakint. Bár a hangokból ítélve nem, de fő az óvatosság. A penge az alkaromhoz simul, ergo nem úgy fogom, mint egy utcai bűnöző, hanem mint olyasvalaki, akit gondosan kiképeztek a penge professzionális használatára, miközben a másik kezem félig magam elé emelem a levegőben, a súlypontom pedig rogyasztott térdekkel elmélyítem egy stabil kisterpeszben. Egyértelműen védekező pózban vagyok. Nem támadok senkire, de igyekszem, hogy legalább egy lépés távolságot megtartsak az ismeretlenektől, és lehetőleg fal vagy efféle legyen a hátam mögött, ne pedig ők. legalábbis arra a hosszúnak érzett három másodpercre, amíg felmérem a terepet, a szándékaikat, a felfegyverzettségüket, a testtartásukat, és az olyan apró jeleket, amik idegességre vagy támadó attitűdre utalnának. Ha ilyet nem látok, akkor valamelyest felenged a feszültségem és kiegyenesedem. (Ha igen, akkor még inkább felkészülök a harcra, és várom az első embert, aki nekem ront. Amelyik megteszi, annak sem a testi épségéért, sem az életéért nem ígérhetek semmiféle garanciát.) - Igenis - felelek a követésre, és újabb adag görcs szökik el a vállaimból. Ó, igen, egy magabiztos felettes parancsait követni kifejezetten megnyugtató elmeállapotot eredményez nálam, és mivel most semmi komolyabbról nincs szó, mint hogy menjek utána, nem kérdőjelezem meg és elemzem a rangsorunkat. Ha azt mondaná, hogy öljek meg valakit, az már neccesebb lenne ilyen szempontból. Azzal meg nincs bajom, hogy mögötte maradjak, egyrészt, mert utálok ismeretlen fegyverest a hátam mögé engedni, másrészt, mert nála van stukker, nálam meg nem, ergo logikus, hogy ő menjen elöl. Ha utóbbi másként állna, akkor lehet, hogy ragaszkodtam volna a vezetéshez, pusztán praktikus okokból: gyorsan gyógyulok, és nem ez lenne az első eset, ha meglőnek, ergo biztosan nem bénítana le az élmény. Ugyanez egy rendőrnél bizonytalansági tényező. Mielőtt benyitnék a helyiségbe, előkaparom az igazolványomat, és azt magasra tartva lépek be. - Sterling alezredes, Különleges Erők - mutatom be magam, mielőtt azt hinnék, hogy lemészárolni jövök valakit. Mondjuk azt tuti véres késsel tenném, nam tisztával, végtére idáig is el kellett volna jutnom valahogyan. - Átnézem a biztonsági felvételeket, Rogers kapitány engedélyével - remélhetőleg a nő nem hazudtol meg, mindenesetre hogy elhozott ide, azt én beleegyezésnek vettem, így választ sem várva odalépek az egyik konzolhoz (ha van szabad, akkor ahhoz, ha nem, akkor elhessegetem az ott lévő rendőrt/biztonságit), és le sem ülve pötyögni kezdek rajta, hogy magam elé a monitorra varázsoljam a megfelelő képeket. Nyolc perccel ezelőttről indulok, és igyekszem olyan gyorsan dolgozni, amennyire csak lehet, anélkül, hogy az a minőség rovására menjen. És hamarosan meg is akad a szemem valamin. - Ott - nagyítom ki az egyik biztonsági kamera felvételét, amin valami karbantartó látszik, amint a vezetékekkel babrál. A kép sarkában árválkodó óra jelzése szerint az idő stimmel, én pedig azonnal arra asszociálok, hogy a fickó vágott át valami kábelt, amit nem kellett volna, s ez okozta a "meghibásodást". - Volt annak a fickónak jogosultsága a tevékenységére? - nézek körül, nem feltétlenül Reynoldstól várva a választ. Ha netán a válasz nemleges, akkor adott a kérdés, hogy ki és miért tette, illetve át kell nézni a további felvételeket is, hogy akad-e más engedély nélküli személy és tevékenység az épületben, illetve milyen cselekvést fedtek el a meghibásodás/áramszünet/bárakármi általi felbolydulással...
A hozzászólást Eva C. Sterling összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 06, 2016 2:38 pm-kor.
Vendég
Tárgy: Re: Felvonó (Rendőrség) Hétf. Nov. 07, 2016 10:01 am
Nem tud megrémíteni ez a nő, hiába van neki ez az üldözési mániája, mert tudom, hogy a mindkettőnk szakmájában ez felütheti a fejét bármikor, pont ezért vagyok óvatos. Jó kint lenni a liftből, nincs klausztrofóbiám, így nem is voltam pánikban. A gyilkossági osztályt ismerem, akár csak a tenyeremet, mert sok éven át ez volt az én második otthonom. Azt hiszem értek az emberek lenyugtatásához, ami nem mindig túl sikeres, de a lényege az, hogy a továbbiakban Sterling ne lásson ellenséget a rendőrökben, míg itt vagyunk ebben az épületben. Ugyanis, ha nekitámad valamelyiknek csupán, mert elborul az elméje, akkor bizony nem leszek vele kedves, ahogyan senki sem. Most még minden rendben, és követni kezdett engem. Az ajtó előtt pedig előszedte az igazolványát, és bejelentette, hogy én engedélyeztem neki a belépést. Én is beléptem, üdvözlés gyanánt intettem nekik, hogy nyugodjanak meg, és hagyják őt dolgozni, de azért nagyon figyelem őt, mert nem szeretném, ha esetlegesen újabban felzaklatná valami, mert az nem jelent jót egyikünknek sem. Elkezdett babrálni valamit, aztán nem sokkal később talált valamit, ami számára furcsa volt. Én is közelebb álltam, és láttam a karbantartó öltözetben az illetőt. - Jerry, te nézd meg az összes belépést a rendőrségre - szóltam oda a szélső gép előtt ülőnek, akit jól ismerek évek óta. A rendőrségre ugyanis csak úgy senki nem tud besétálni ide, az előteret kivéve, ott bárki mászkálhat, onnan viszont nem tud engedély vagy igazolvány nélkül bemenni semerre, így a karbantartó és takarító szolgálat is rendelkezik engedéllyel. - Ti nézzétek át az összes emeletet, és futtassátok le az arcokat a rendszerben - kértem meg mindenkit erre, mert több szem többet lát. - Sterling. Egy szóra? Kérem - mondtam a nőnek, hogy vonszolja hátrébb magát, ha ezt megtette, akkor kezdek bele a mondandómba. - Visszatérve arra, amiért idejött, mert biztosan fontos Önnek az infó arról a férfiről... Az igazából személyes okból kellene vagy netán kapcsolódik valami folyamatban lévő ügyhöz? - utálom, ha valaki nem oszt meg semmit arról, miért kell neki, anélkül pedig nem kerül semmi sem megfontolásra nálam, főleg nem a rendszerben való kutakodáshoz.
(ui: csak egy észrevétel, Rogers a vezetéknevem, nem Reynolds.. köszi )
Határozottan fejlődés, ami itt zajlik, kérem. Mind a szituációt illetően, mind pedig a mi attitűdünket illetően. Nem próbálnak kinyírni, én sem ugrom neki senkinek, még saját magamnak sem, úgyhogy elvárom, hogy javamra írjanak majd egy piros pontot, ha odáig jutok. Kár, hogy már nem az óvodában vagyunk, hanem a seregben, szóval ezt nyilván bebuktam. A biztonsági szoba is jót tesz az idegrendszeremnek: a monitorok ismerős villódzása, az intim félhomály és a csekélyebb népsűrűség tovább lassítja szívverésemet, bár nem ringatom magam hamis biztonságérzetbe. Még így is egy csomó felfegyverzett idegen van körülöttem, szóval nem is tudnám. Ellenben kiszúrok valamit, amit e szerint jól tettem, hogy kiszúrtam. Megfeszülő vállakkal fogaom Rogers közelebb lépését, de hirtelen mozdulat helyett csak a tekintetemet kapom rá, miközben a kép kimerevítve ott marad a képernyőn. Ellököm magam az asztaltól, amikor a kapitány hív, és követem a szűk helyen, ameddig félre tudunk húzódni. Végiggondolom, amit mond, mert hülye lennék elsietni a választ, és azt is mérlegelnem kell, mit és mennyit mondjah, egyáltalán mennyit mondhatok el neki. A titoktartási kötelezettségem alapvetően könnyen megtartom, mivel ritkán kerülök olyan helyzetbe, amikor egyáltalán lehetőségem lenne megszegni, épp ezért kissé zavarba jövök most, amikor nem csak hogy adott az opció, de adott esetben szükséges is lehet az információmegosztás. Félrebiccentett fejjel méregem a másik nőt, miközben igyekszem a lehető legracionálisabban elemezni a helyzetet, és meghozni a megfelelő döntést. - Ami az ittlétem pillanatnyi okát illeti, az teljességgel személyes jellegű - kezdem így, mert ez a legkönnyebb kérdés. - A legteljebb mértékben kizártnak tartom, hogy O'Berrynek a leghalványabban is köze lenne ehhez a helyzethez. - Amennyire csak magabiztos lehetek ennek tekintetében, annyira az vagyok. Az öcsém, amennyire emlékszem rá, csak piti dolgokat követett el, sosem tört komoly bűnözői babérokra. És ha ez változott is azóta, eléggé valószínűtlen véletlen volna, hogy ennyi év után pont akkor baszakodjon egy rendőrőrssel, amikor én is épp ott vagyok. Már az is kész csoda, hogy azonos városban vagyunk széles e világon. - Ami viszont engem illeti... - és itt jön a problémásabb rész, be is harapom az ajkam. - Nem tudok róla, hogy pillanatnyilag bármilyen fenyegetettséget szülne a jelenlétem, azonban a múltban, más neveken, nem egy ellenséget szereztem - fogalmazok óvatosan, és várom, hogy reagál erre. Már kapásból az ritka, hogy egy katonának nevet kelljen változtatnia... nem tudom, mit fog gondolni. Még azt sem tudom, én mit gondoljak, miközben próbálom számba venni, mennyieknek lehetek a bögyében, de egyszerűen képtelenség mindenkit számon tartani. Aztán még valami felötlik bennem. - Ha valóban azt feltételezi, hogy én lehetnék egy támadás célkeresztjében, akkor azzal gyakorlatilag a belső elhárításhoz utalja ezt az egész cécót, mert másként nem tudhatnának a pillanatnyi identitásomról - teszem hozzá még halkabban, ezt már tényleg csak neki szánom. És még akkor is nyitva marad egy csomó kérdés. Például, miért a rendőrőrsön? Persze valahol logikus, hiszen egyrészt könnyebben támadható, mint a Fort Lawton, ahol többnyire vagyok, másrészt egy korrupt biztonsági vagy rendőr leadhatta a drótot abban a pillanatban, ahogy beregisztráltam a bejáratnál a kilétem... Megdörzsölöm a halántékom. Tényleg én lennék az oka? Most bezzeg felmerül bennem, hogy ez talán csak paranoia.
//köszi, javítottam. ami meg a keresett személy nevét illeti, vegyük úgy, hogy eleve is Enril O'Berryt mondtam, mivel azóta így regizték be XD//
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Tárgy: Re: Felvonó (Rendőrség) Szomb. Május 27, 2017 10:52 pm
Komolyan azt hittem Roger viccel, amikor azt mondta, hogy felírta a nevemet a listára. Poénnak még el is ment volna, kac-kac, csakhogy ez a barom állat egyáltalán nem csupán kitalálta a dolgot, hanem meg is tette. Na remek. Nem vagyok valami hú, de fotogén alkat, meg egyébként is, teljesen másra szerződtem, nem bazári majomnak. Ez persze nem változtat a tényen, hogy már hiába próbáltam utólag levetetni magam arról a bizonyos listáról, nem sikerült. Meg ugye milyen indokkal tehettem volna, most komolyan?! Ha kihúzom magam egy jótékonysági akármi alól, az életben nem mosom le a dolgot. Mondjuk azt se, ha valami naptárban fogok díszelegni. Megölöm Rogert, ez viszont teljesen biztos. Az egyetlen, ami úgy tűnik, hogy megment, az a beérkező 911es hívás és tekintve, hogy elsősorban szolgálatban vagyok és rendőr, minden más e mögé szorul. Legyen az jótékonyság vagy sem. Utcai csetepatéhoz vezényeltek ki, két részeg fickó verekedett össze a Pike Place Marketnél. Behoztuk őket, józanodásig élvezhetik a fogda „kényelmének” kemény priccseit, aztán mehetnek. Kapnak majd valami büntetést a közrend megzavarásáért, de ez már nem a mi dolgunk, ami a feladatunk volt, azt elláttuk. Így azonban sikeresen hála az égnek lekéstem a fotózást, igaz jogosan, mert a kötelesség teljesítése az első. Azt hiszem addig alszik nyugodtan mindenki, amíg ez az alap feltevés a zsarukról. A két rendbontó elzárva, minden mehet a megszokott módon tovább. Már, ha ilyen létezik egyáltalán. Azonban a kiszállástól számítottan, mostanra több óra is eltelt, köszönhetően az adminisztráció lassúságának és a ténynek, hogy az alaposan elázott úrinak semmiképpen sem nevezhetőemberek könnyítettek magukon és részegségükön az adataik felvétele közben. Jah, vannak gyomorforgató példányok... Mindegy, a lényeg, hogy túl vagyunk rajta mindannyian. Ők is és a társammal együtt én is. Az őrsre visszaérve a minimum, hogy egy kávé kell, azt viszont az irodák szintjén lehet ihatót kisajtolni a masinákból, úgyhogy a lift mellett állok meg és nyomkodom a gombot, többször is, mintha az bármit segítene vagy gyorsítana… nos, a tudat miatt olyan, mintha ez sürgetné a felvonót pedig nem. Amíg várok, hogy végre leérjen a fémdoboz, végigdörgölöm a képem és Jackson köszöntésére csak intek egyet, valószínűleg ezek miatt nem látom előre az elkerülhetetlent...
Olivia Frost
Avataron : Roxanne McKee Kor : 31
Tárgy: Re: Felvonó (Rendőrség) Szer. Jan. 10, 2018 10:57 am
A fotózás végül jól sikerült. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de azért gördülékenyen ment. Egyetlen egy dolog volt csak zavaró, na jó kettő…De a fő az, hogy Mister December nem jelent meg, így oda végül egy csoport kép kerül majd. Nem mondom, hogy rossz kép, meg nem akartam ilyet készíteni, de ezt a borítóra szántam, erre most decemberhez kerül. A borítóra meg kell alkotnom valami mást. Az se lesz egyszerű, mert ha neki állok képet szerkeszteni, akkor jó ideig fel se fogok állni, lévén előtte is van válogatni valóm, meg retusálás, igazítás. De inkább arra gondolok milyen jól sikerült nap is volt ez végül és milyen szándékkal, mint hogy arra , hogy Mister December nem volt képes megjelenni. Végre megy lefelé a lift, elfáradtam, hosszú egy nap volt. A liftből a kocsiig ráadásul egyedül pakolok. Nem nagyon dolog, meg nem sok holmim van ,de így munka után sokkalta fárasztóbb, mint amúgy. Annyira el is merültem a gondolatomban, meg mindenben, hogy fel se tűnt, hogy nem a parkoló szintjén áll meg liftem, így ahogy nyílik az ajtó, felpakolva, nagy erővel és nem felfelé nézéssel indulok kifelé. Én a lábamat nézem ráadásul , hogy fel ne akadjon a lelógó táska fülében , ami kicsúszott a kezemből. ÉS akkor jött a fejkoccanás, a boruló kávé és a felnézés, majd egy névtábla: Elliott Davenport. - Mister December – csúszik ki a számon, mert egyből bevillant a név, hiszen csak ő hiányzott, erre tessék itt van. Szóval bujkált, és nem akart részt venni egy jótékonysági dologban. Mondhatom szép… Bár jelenleg kisebb bajom jelenleg ez, mert a kávéból ős is kapott, meg én is, amire csak elsőre felszisszentem, másodikra aggódva néztem a holmimat, de az megúszta. Nem úgy , mint Mister December lába, mert a táskámat hirtelen arra dobtam le. - Ne haragudjon – nézek közben szét, és leesik, hogy nem jó helyen szálltam, vagy inkább repültem ki a liftből. Hirtelen voltam zavart, és ingerült is, bár jelenleg nem tudom eldönteni, hogy melyik az erősebb. Miután magamat felmértem, az áldozatomat néztem, hogy vajon vele mit művelhettem ezzel a kis produkciómmal. És azt hiszem tartozok egy tisztítószámlával, egy kávéval, és talán még orvosival is? Remélem utóbbival nem, mert azért még se annyira nehéz az a táska, amit hirtelen fel is kapok a lábáról észbe kapva.
Olykor nem tudom eldönteni, hogy az ideiglenes társam csak szimplán utál vagy ki is akar csinálni… Alapvetően bírjuk egymás pofáját, nem ezzel van a gond, de nem hiszem el, nem tudja, hogy a földszinti automaták kávéja ihatatlan. Szó. Szerint. Ennek ellenére csak a kezembe nyom a sötét löttyből egy pohárnyit, mondván, így fel se kell mennem az irodaszintre azért a vágyott kávéért. De. Kell. Nagyon is. Főleg, hogy ez a vacak nemhogy halvány árnyéka, de még megközelítő emlékeztetője sem annak, amit valóban kávénak lehetne nevezni. Megköszönöm ugyan, de már látom a sorsát, miszerint a mosogatóban fog lefolyni a teljes adag. Mondjuk, amilyen rossz – és ez nem vicc – abban nem vagyok biztos, hogy nem számít-e környezetszennyezésnek, ha kiöntöm. Arra viszont a koffeinlé feletti mélázásomban egyáltalán nem számítok, hogy ad1 hamarosan a konyha mosogatója helyett rajtam fog landolni az egész; ad2 mindezt úgy, hogy teljes lendülettel ütnek el. Gyalogosan. Az épületen belül. Olyan gyorsan történik, hogy esélyem sincs megakadályozni az elkerülhetetlent, maximum csak csillapítani tudom a katasztrófa mértékét annyiban, hogy a gázoló után nyúlok, nehogy nekem még ki is terüljön a fényesre felmosott padlón. - Jól van? – automatikusan jön a kérdés és a megszólítást hallva nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem verte be valahová a hölgy a fejét. - Én ugyan nem haragszom. – a lábamra ejtett táska ellenére sem és gondolatban örülök a rendszersített szolgálati lábbelinek, ami azért rendesen felfogta a súlyt. - ..de Önnel minden rendben? Nem ütötte meg magát? – a kávéba csak nem halok bele max lyukat éget az egyenruhámba az a szar. - Segítek összeszedni a cuccait. Merre tart? – a kiömlött fekete löttynek már mindegy és, ha biztosított arról a hölgy, hogy mindene ép és megáll a lábán, ha elengedem, akkor nem tartom meg tovább, ellenben elkezdem összeszedni a szanaszét szállt dolgait. Kezdve mondjuk a lábamra hajított tatyóval, meg azzal, ami abból kigurult. Aztán, ha megtudom, hogy felfelé vagy éppen lefelé vagy mondjuk kifelé tart, akkor nagyon szívesen segítek neki eljutni oda, ahová megy.
Egyik pillanatban még a liftben állok, és azon gondolkodom, hogy fogom megoldani a hiányzó képet. Számba veszem a lehetőségek sorozatát is. Aztán a második pillanatban kilépek, ahol nem kellett volna még, és ha ez nem lenne elég, pont azon landolok, aki a fejtőrést okozta számomra. Ez most a sors keze, vagy a karmáé, vagy nem tudom, hogy kié, de jól összehoztam. Most legalább megmondhatnám neki a magamét, de azt hiszem a sors pont el is rendezte, hogy megkapja, ami jár neki, meg a nem oda figyelésem is. Érzem, hogy valaki megragad, így nem terülök ki, mint valami béka. Ezért jár neki piros pont, de a sok fekete mellett észre sem vehető. - jól , azt hiszem – nézek végig magamon, és látszólag tényleg jól megúsztam. Ő róla ez azért már nem mondható el. Ahogy elnézem a táskám a lábán, a kávé a ruháján. Kicsit bűntudatom van, amit ugyan enyhít a meg nem jelenése nálam a munkára, de ettől még ott van. Majd nem rávágtam neki, hogy én kicsit igen magára, de ennek most tényleg nincs itt helye. Elég volt az, hogy elgázoltam. Nem fogok vele még vitába szállni. - Én?...igen jól – mondom még kicsit zavarodottan, mert gondolataimba rakosgattam a dolgokat, hogy most megérdemelte e, vagy sem. - Sajnálom az egyenruháját, nem láttam, hogy jön – mondom végül, mint egy bocsánatkérést. A kérdés csak az, hogy tényleg sajnálom e, mert nem igazán jutok e téren most dűlőre. - Azt, megköszönném – motyogom, és nézem , hogy mik estek ki. Szerencsére a gép a vállamon maradt a tartójába, így annak kutya baja. Csak pár kellék, és állványdarab potyogott ki, azok meg bírják a strapát. - Lefelé tartottam, de úgy fest, hogy korábban szálltam ki, mint akartam. Bevallom, nem néztem fel, hogy hol állt meg a lift – mondom neki, mintha most tennék valamiről vallomást. - A kocsim lenn áll a belső parkolóban, a kollégái voltak olyan rendesek, és leengedtek oda, hogy ne keljen olyan sokat cipekednem. Nem olyan egyszerű a fotós holmikkal jönni menni – lássuk csak, hogy bevillan e neki valami ezzel kapcsolatba. Ha igen, akkor talán még is lecsaphatok rá még egyszer. De leakarok én? Biztos , hogy kell nekem egy rendőrrel vitába szállnom? Aztán, ha lesz valami kihágásom nem, hogy nem segítenek ki, de a végén még rács mögé is tesznek. Oliv gondolkodhatnál kicsit előrébb, de nem baj, majd megoldód , ahogy mindig, hiszen az üzleti dolgok mennek a helyes….Basszus , most tényleg azt gondoltam, hogy helyes? Nem, nem, térjünk csak szépen oda vissza, hogy az üzleti dolgok mennek szépen, és úgy is kell rendezni őket, így ezt is szépen , és hozzáértéssel rendbe teszem. Már van is ötletem rá, hogy hogyan. - Igazán megköszönném, ha segítene levinni, meg lejutni is azt hiszem. A végén még valakit tényleg elgázolok teljesen még egyszer, pedig esküszöm, nem is hajtottam gyorsan – mondom mosolyogva, és kicsit feszengve, de menni fog ez, ahogy az is ment, hogy azt a gondolat mentet befejeztem. Jaj…már megint ott vagyok…hol egy fal, hagy verjem a fejemet bele.
Rövid bólintással nyugtázom, hogy elmondása szerint jól van. Ezt akkor legalább ki lehet pipálni, minden egyéb már mellékesnek számít. Példának okáért az ihatatlan kávéban úszó egyenruhám, amit cserélhetek át, ha a kisasszony elért oda, ahová eredetileg indult. Mert feltételezem, nem az volt a célja, hogy belém jöjjön. - Semmi baj, hölgyem. Megesik. – tulajdonképpen rosszabb is, ha jobban belegondolok, így emiatt nem szükséges, hogy kellemetlenül érezze magát. Nem mondom, az meglepett, hogy idebent üssön el valaki, ráadásul gyalogosan, de történt már ennél nagyobb baj is a világban, ez az eset pedig közelében sincs semmiféle katasztrofális dolognak. - Ez csak természetes. – ütöm el az élét annak, hogy bármit is megköszönjön. Nem szükséges és szívesen is segítek, amit azzal erősítek meg, hogy egy kedves mosolyt küldök felé. Leguggolok a szétszóródott holmikhoz és egymás után elkezdem összeszedni őket. Közben azért fel-felpillantok, ahogy beszél, leginkább azért, hogy lássa, érdeklődve hallgatom. - Igen, ezt azt hiszem a saját szememmel láthattam. Megtenné, hogy megnyomja a lift hívógombját? – amióta kilépett belőle és megtörtént, ami történt, azóta a fémfülke már tovább indult. Abba nem igazán gondolok bele, vagyis nem azonnal, hogy a kisasszony a jótékonysági fotózás miatt van itt. Jobban mondva, csak akkor esik le a tantusz és koppan hatalmasat, amikor az összeszedett holmijai és a nőn való végignézés közepette rájövök, hogy gyakorlatilag kivel is sikerült a nem számított találkozó. - Maga Miss Frost esetleg? – összébb szaladó szemöldökkel kérdezek rá – úgy rémlik valami ilyesmi volt a fotós neve a papírra felvésve, amin a jelentkezést kellett intézni és amit csak utólag láttam, amikor az idióta kollégám poénból felvésett –, max tévedek és kijavít. Elvégre a rendőrség az épülete hatalmas, bárki más is ide tévedhetett, akinek hasonló a szakmája. Önkéntelenül is szélesebb mosolyba szalad a képem a következő megszólalásakor. Van humora, azt meg kell hagyni amellett, hogy egyébként feltűnően csinos is. - Tudja, szolgálunk és védünk. – dobom meg a szemöldökeimet egy pillanatra. Elcsépelt frázis, kétségtelenül az, de a helyzet és a szereplők – akik magunk vagyunk – miatt túlságosan is adja magát a dolog. Az összeszedett holmival felvértezve állok fel és magamnál tartom őket, ha már felajánlottam, hogy segítek is elvinni a cuccait az – mint azóta már kiderült – autójáig. - Gyakran fotóz rendőröket vagy a rendőrségen egyébként? – fogalmam sincs, hogy itt ez mennyire szokás. Sokáig teljesen másik őrshöz tartoztam és csak egy éve kerültem át ide, úgyhogy még simán érhetnek meglepetések, amiket eddig nem tudtam. A lift megérkezésekor magam elé engedem a hölgyet, menjen csak és őt követve lépek a fémfülkébe magam is.
A ruháját kicsit sajnáltam, hiszen még is csak munka ruha, de gondolom van váltása neki. Mellékesen meg nem tudom,hogy örüljek,hogy az őrsön belül történt ez vagy sem. Az biztos, hogy még nincs bilincs a kezemen, tehát nem az a mindenre ugrok típus, legalább is remélem. Harmadrészt meg megérdemelte, mert nem jelent meg nálam. Igaz ez most talán pótolható lesz, de garantálom, hogy nem fogja könnyen venni az akadályt, mint a munkatársai vették ma. - Igazán…kedves- mondom neki, mert azt mondta megesik az ilyen. Velem nem sűrűn fordul ilyen elő. Sem az, hogy leöntök valakit, sem pedig, hogy elgázolom gyalogosan, és megdobálom a holmimmal. Azét meg tényleg külön hálás vagyok neki, hogy a történtek ellenére még fel is ajánlja a segítségét. Kivételesen el is fogadom, mert azt hiszem jól fog jönni, aztán mást nem fogok leverni a lábáról. Jó helyen fogok kiszállni a liftből, meg még lehetne sorolni pár dolgot azért. - Még egyszer nagyon sajnálom –jegyeztem meg neki, és hívtam a liftet. Kicsit még bugyutának is érzem magamat most azért, mert itt ismételgetek dolgokat. Úgy,hogy szedd össze magadat Olív, mert nem vagy te kétbalkezes, meg minden. Ennél jobban kommunikálsz másokkal. A nevem hallatán elsőre elkerekedik a szemem, aztán rájövök,hogy úgy fest ő tudja ki vagyok. Akkor azzal is tisztába van, hogy előlem bujkált eddig. - igen, én – válaszolom meg gyorsan a kérdését. Azt hiszem ezek után nem igen lesz kibúvója az alól, hogy ki vagyok, miért voltam itt, és ő miért nem volt ott , ahol kellett volna. Igaz erre kicsit később szerettem volna rátérni, de úgy fest, hogy hamarabb fog megesni a dolog. - Ön pedig , ha nem tévedek Mister De...akarom mondani Mister Davenport, Eliot Davenport - gyorsan javítottam magamon, és közbe még is helyre tettük a dolgokat. A kis poénom jól sikerült , és úgy fest, hogy flörtölésnek vette talán? Azért húzogatná a szemöldökét? Vagy egyszerűen csak rángatózik a szeme. - Ha az esésemet nézzük, akkor mindenképpen véd – mosolyodom el, és csak utána kapok észhez, hogy basszus magam is bele mentem ebbe a flörtölős dologba. De hátha segít ez abban, hogy befejezzem a munkámat. Közben a liftünk is megérkezik, amit tudtam, és ide adott azt vittem , majd beszállta ma liftbe előtte. - Nem, egyáltalán nem. Egy külön felkérést kaptam, de …ezt ön is tudná,ha megjelent volna nálam – jegyzem meg neki kicsit halkan, de azért még is hallhatóan, amikor becsukódott a lift ajtó. Így most már biztos, hogy nem menekülhet.
- Továbbra sem történt semmi. – nyugtatom meg még egyszer. Nem katasztrófa, történt már rosszabb is az egyenruhámmal meg velem is, semmint, hogy némi kávé miatt kiakadjak vagy akármi ehhez hasonló történjen. Megesik, a világvége azonban ettől még nem fog eljönni hála az égnek. Ahogy megerősíti, hogy az, akinek gondolom, annyiban változtat csak a dolgokon, hogy azt kívánom, bár a lépcsőt használtam volna inkább a liftre várakozás helyett. Van róla sejtésem, hogy mit is gondolhat, amit csak megerősít azzal, amikor viszonozva a felismerést, kiejti a nevemet. ..rosszul. - Igazából ELLioTT Davenport, dupla L-lel és dupla T-vel, szolgálatára. – halvány mosollyal és nem túl erős megnyomással javítom ki a keresztnevem kapcsán. Nem gáz, naponta megesik, hogy valaki eltéveszti, már kezdek hozzászokni valójában. - Igyekszem hölgyem, ahogy tudok. – visszafogom a szélesebbre nyúlni akaró mosolyt az ábrázatomon, mert ugyebár így illenék. Még ha jelenleg kávéfoltos is, akkor is az egyenruhához illően és megfelelően kell viselkednem, amibe nem nagyon fér bele a pofátlan flörtölgetés semmilyen formája sem. A visszafogottal viszont már egészen más a helyzet. Halk, lemondó szusszanással veszem tudomásul, hogy valószínűleg a titkárság már megint elkavarta a dolgokat és nem adott át kifejezetten fontos üzenetet.. - Ezek szerint nem adták át, hogy riasztáshoz kellett kimennem... – és mivel szolgálatban vagyok, ezért az élvezett elsőbbséget, hiába a jó ügy és cél, amit ez a fotózás támogat. Szép is lenne, ha a rendőrség nem volna elérhető egy fotózás miatt, amikor a 911-et tárcsázza valaki. - Rendkívül sajnálom a kellemetlenséget, amit a kavarodás okozott. Remélem így is sikerült használható mennyiségű fényképet készítenie. – utóbbit őszintén kívánom, mert bár nem én akartam erre az egészre jelentkezni, attól még jó dolognak tartom az indokot, amiért ez a mai program összejött és amilyen célból azok a képek elkészültek. A lift közben lassan leér velünk és amikor a megfelelő szinten nyílik az ajtó, a kisasszonyt megint magam elé engedem és csak őt követve lépek magam is ki a fülkéből. - Merre van az autója Ms Frost?
Olivia Frost
Avataron : Roxanne McKee Kor : 31
Tárgy: Re: Felvonó (Rendőrség) Pént. Feb. 16, 2018 9:18 am
Nem történt katasztrófa, csak legázoltam gyalogosan egy rendőrt az őrsön. Csoda, hogy még nem vettek körbe minket, vagy figyel mindenki minket, vagy is engem. Ahogy az is , hogy még nem lettem igazolva a vendégbelépőm ellenére sem. Mikor lettem én is ilyen esetlen, és szerencsétlen? Nem vagyok ilyen. De bevallom, hosszú, és fárasztó volt ez a mai nap, főleg azután, hogy egyesek nem érkeztek meg. Nem csoda, hogy a gondolataim teljesen máshol kalandoznak. Leginkább a munkakörül, bár most a rendőr bácsin végig nézve, hát bevallom,nem rossz pasi. komolyan mondom,hogy ez az őrs tele van jobbnál jobb pasikkal. De , nem, erre még gondolni se gondolunk. A férfiak megbízhatatlanok. Nem Olivia, nem, akármennyire is vágysz a gyengédségre, azok a mocskok csak kihasználnak, és összetörik a szívedet. Néz csak rá az előtted állóra. Angyali arc, kacér mosoly, hívogató szemek, széles vállak…Felejtsd el, semmi értelme. - Bocsánat, tudja, nem jegyzem meg annak a nevét, akivel nem sikerül dolgoznom, és zuhanás közbe se tudtam rendesen leolvasni a nevét, nézze el nekem – kicsit zavar, ahogy kijavít, főleg az, ahogy megnyomja az egészet. De hagyni se fogom magamat, bár jelenleg kicsit azért még is csak visszafogottabban válaszoltam, mint ahogy az elsőként kigondoltam. De nem baj, jó ez így is. Mert végig sérteni sem szeretném, mert feltett szándékom behúzni a csőbe kicsit. Aztán meg itt szuszog, most mit szuszog ? Megint megtapostam a lábát talán? Rögtön körbe is nézek nem e okoztam újabb kellemetlen pillanatot neki. Mert bevallom, hogy akarok, csak nem így és nem itt és most. - Én nem kaptam semmit sem – jegyeztem meg neki, aztán meg valahogy nem érdekelt az a tény, hogy riasztáshoz ment. Mert tippre szerintem most , hogy visszaért esze ágában se volt megjelenni. Pedig ha innen felszól, hogy megérkezett, csak várjam meg, akkor ez az egész elkerülhető lett volna. De nem így történt, úgy, hogy tényleg úgy könyvelem el a dolgot, hogy nem akart részt venni. Viszont én garantálom neki, hogy nem fogja megúszni ezt a fotózást. Sőt mi több. - Én is sajnálom, és igen készítettünk plusz képeket, és biztos, hogy a kollégái még ezt leverik Önön, viszont én szeretném ezeket a képeket még is csak pótolni – mondom neki a liftben, mert onnan már nem tud menekülni. És nagyon remélem ,hogy belegyezik,mert akkor már behúztam a csávába, és biz isten dupla annyit fog dolgozni, mint a kollégái. - Jobbra – azt hiszem legalább is, így el is indulok abba az irányba, és szerencsémre tényleg nem voltam most buta szőke, mert meg lett az autóm. - Számíthatok önre akkor , vagy is rád? Ugye nem baj, ha tegeződünk? Úgy könnyebb lenne – kérdezem mosolyogva, majd lerakom a kezemben lévő dolgokat a kocsi mellé, amíg a kocsi kulcsot keresem, majd rájöttem, hogy a másik táskába van, amit leraktam. Így most hajolhattam le, hogy megkeressem a kulcsot végre, ami legalább fél percig biztos tartott mire meg lett. Megnyomtam a gombot, kattantak a zárak, és már nyithattam is fel a csomagtartót, de előtte egy újabb hajlási ceremóniát hajtottam végre a holmiért a földön. - Azt tegye csak a hátsó ülésre –utaltam az állványra, ami nála volt, magam pedig lecsuktam a csomagtartót. - Akkor számíthatok önre a jó ügy érdekében? – néztem rá kérdőn, és szépen pislogtam, még mosolyogtam is mellé.
Egy hangtalan Ah-t formálok, halk szusszanással kísérve. Nyilván mindenkinek más a fontos. A magam részéről megtisztelek azzal másokat, hogy megjegyzem a nevüket, amennyiben bármilyen dolgom akad velük, ha pedig mégsem sikerül, inkább visszakérdezek, de érthetően mindannyian mások vagyunk és ezt a végletekig menően el tudom fogadni. Plusz tényleg naponta megesik, hogy rosszul értik, betűzik vagy mondják vissza a keresztnevem, pedig nem is bonyolult. Lehetne a helyzet sokkal rosszabb is. Kisebb legyintéssel ütöm el a dolgot, nem számít. Pontosabban jelen helyzetben nem és ami megtörtént, azzal már úgyse lehet mit kezdeni, ezért könnyed lendítéssel lépek túl a dolgon és így őt sem kell, hogy kellemetlenül érintse a dolog. - Ezt nagyon sajnálom. Egyúttal elnézését is kérem, hogy a kollégáim nem adták át az üzenetet. Nem tudom mi történhetett. Tényleg nem állt szándékomban kellemetlenséget okozni és feleslegesen itt tartani. – pláne, ha még várt is rám esetleg. Igaz, hogy a hátam közepére sem kívántam a fotózást és végképp nem a saját akaratomból kifolyólag került fel a nevem a listára, de ettől még mások idejének a rablása sem lett a hobbim időközben. Apróbb bólintásokkal hallgatom, hogy készültek még egyéb fotók, amelyek helyettesítik a hiányomat és már éppen kezdenék megkönnyebbülni, amikor cseppet hidegzuhanyként ér z előrukkolása. Bakker. - Nem tudom, hogy találhatunk-e olyan időpontot, ami megfelelő lehet. Elég sok a túlóra mostanság nálunk. – nem hazudok, tényleg csak aludni szoktam hazaesni, főleg most, hogy a társam hónapokra betegállományba vonult és majd csak az újévvel tér vissza. Néhány órányi szunyára pedig nekem is szükségem szokott lenni a napok között. Elindulok a megadott irányba, amerre az autója áll a garázsban az elmondása szerint a kezemben tartott holmikkal együtt. - Öhm, nem, persze, nem gond. Viszont ami a képeket illeti… a hónapban szinte végig be vagyok táblázva, ami azt illeti. – szar helyzet ez, mert nyilván nemet mondani egy ilyen helyzetben több, mint kellemetlen, hiába nagyon is csinos a szemben álló, illetve a megtapasztaltak alapján még egész szimpatikus is. Az viszont tény, hogy végig bent leszek a hónapban és az évnek ebben a szakaszában amúgy is kétszer annyi a riasztások száma és így a munka is. Nem udvariatlan módon, de azért a diszkrét keretek között megnézem magamnak, ahogy lehajol a táskájából előhalászni a kulcsokat. - Igenis. – térek vissza a földre és az utasításnak megfelelően bepakolom a kezemben tartottakat a hátsóülésre. - Hidd el, nagyon kellemetlen nekem nemet mondani és végképp rettentően sajnálom, de tényleg iszonyatosan sok a munka az év végégig nálunk is és mondhatni szó szerint folyton itt vagyok. – bökök a fejemmel az épület felé. Nincs ezen mit szépíteni, a belem is kidolgozom és jó ügy ide vagy oda, azt hiszem ez nem nagyon fog menni.
Csak sóhajtok egyet. Tényleg nem akartam a nevét félre olvasni, vagy egyéb, de ez így jött össze. Lehet ez is azért van, mert kicsit pipa vagyok rá, hogy plusz munkát hozott össze nekem. Végtére megoldottam meg minden, csak így kicsit több képet kellett csinálnom, és a válogatás is hosszabb lesz. A kis kellemetlenségről meg inkább nem is beszélek,hogy visszarángattam egy két kollégáját az újabb képek miatt. - Én is sajnálom,hogy így alakult, mert jól mutatott volna abba a piros ruhában, amit az egyik kollégája szerzett be – mondom mosolyogva, és még bókolni is sikerül. Érdekes , máskor nem igazán jön össze, de nincs mit vitatkoznom magammal ezen , munkáról van szó. Akkor tudok puncsolni, de ha magánemberként kellene, akkor kevésbé megy. Ez van, esetlen vagyok a pasikkal. Lehet tényleg azt kellene csak tennem, amit az egyik barátnőm. Beszélgetni, meginni egy két italt, és hanyatt dőlni. Bár ezt se tudnám csinálni, vagy azt , amit ő…Kaptam már raja a mosdóba nem egyszer. Őt nem zavarja , én meg nem tudok ilyen lenni, és azt se tudom, hogy változtassak ezen. Szomorúan hallom, hogy sok a túlórája, de inkább úgy érzem, hogy csak kiakar bújni a dolog alól. Vagy csak szimplán lerázni. Lehet, hogy sokat dolgozik, de csak találtunk volna egy közös időpontot. Így most nem tudom, hogy az szomorít e el jobban ,hogy meg se próbálunk, vagy az, hogy leakar rázni. Azért ennyire bunkó nem voltam vele, és baja se esett, csak az inge. Vagy még is emiatt lenne az egész, meg a neves dolog miatt? - Értem, hát …igazán sajnálom – mondom miközben pakolászom a kocsiba. - Semmi gond, megértem, a munka az munka , nem kell mentegetőznöd – fejezem be időközben a pakolást, de azért látszik rajtam,hogy elkenődtem, mert ez a túlzott bizonygatás is valahogy arra enged következtetni, hogy inkább lerázni akar, mint hogy lenne igazság alapja. Én meg nem fogok ráerőltetni semmit sem, pedig szívesen lőttem volna róla pár képet. Otthon pedig sokkal jobb eszköztár állt volna a rendelkezésünkre, de így. Nem tudom, ahogy azt sem, hogy ennyire ellenszenves lennék e neki, vagy csak ennyire nem akar ebbe az egészbe beleszállni, vagy most tényleg igaz e, amit mond. - Még egyszer sajnálom,hogy elgázoltalak. És szeretnélek kárpótolni az inged miatt, szóval küld csak el nyugodtan a tisztító számlát- nyújtok felé egy névjegykártyát. - Sőt , azt hiszem ragaszkodom hozzá, és sajnálom, hogy a nevedet is félre olvastam, tényleg nem szándékos volt, ahogy az elgázolásod sem. És köszönöm, hogy mindezek ellenére segítettél nekem lehurcolkodni ide. Azért ,ha esetleg meggondolnád magadat, akkor ott a számom, és …mindegy, nem akarok erőszakoskodni, köszönöm még egyszer – azzal lecsuktam a kocsi csomagtartóját, és ha engedett, akkor utamra indultam orr lógatva.
Admin
Avataron : J. Falahee | J. Coleman | C. Wood Kor : 174
Kezdőlap 
Tárgy: Felvonó (Rendőrség)
köszi 
)
ami meg a keresett személy nevét illeti, vegyük úgy, hogy eleve is Enril O'Berryt mondtam, mivel azóta így regizték be XD//
